Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 10 
Disha : Sámántánc
  2008-08-22 14:48:47, péntek
 
  Disha : Sámántánc

Fellobbanó láng. A parázs tűzzé nő. S körülöleli a hasábokat. A vörös láng befeketíti a rönköket, és fehér, ködsűrű füstöt ereget. Az öreg, ezer ágú kacsos fa alatt csend honol, csak a tűz pattog halkan. Nyugalom. A ködfüst betakarja a fűszálakat, a törzset, a koronát, eltakarja a vörös holdat s z apró, pislákoló csillagokat. Lassan mindent beborít. A lángok mellett ülő alakot is.

Mozdulatlan. Rövid lábait maga alá húzva, kezeit ölébe ejtve ül, görnyedten, mintha vállát láthatatlan súly nyomná. Középkorú, vékony asszony, arca, bőre barna, ráncos, száraz. Szeme mélyen ülő, megfakult kék, sötét hajába ősz szálak vegyülnek. Ajkait dacosan szorítja össze. Penge-vékony ajkak, fakó színben, cserepesre száradva. Az egész alak mint egy szobor, a maga görcsös merevségével, ahogy bámul a ködfüstbe maga elé, mintha még levegőt sem venne, nem is pislog, meg sem rezzen. Ruhája szakadt, foszlott posztó, bőrökkel foldozva, bundákkal, fején csuklya, s a csuklyán két ágas agancs, hímszarvas fejéke, királyi korona.

Egy kiáltás. Mély, rövid, de erőteljes, hangos, visszhangozza az erdő megannyi fája. Artikulálatlan torokhang, emberi fülnek nincs értelme, de e hangtól felrezzen a vad álmából, s a prédát űző falka felhagy a vadászattal. Hívó szó ez.

Az alak felemelkedik ültéből. Mintha a tűz lángja követné, emelkedne, nőne vele. Kezeit széttárja, ujjai különös, görcsös tartásban behajlítva, üvölt az asszony az ég felé, mint a síró farkaskölyök. Teste összerándul, s kiegyenesedik újra és újra, mintha merev izmai ellent próbálnának állni egy más akaratnak. Az asszony tánca darabos, ráng a test, mint egy fabábú, egy dúdolás, halk kántálás ritmusára, mely lassú dallamban szakad el ajkairól. Paták dobbanása, puha mancsok dobogása, zihálás, szárnycsapás és a levelek surrogása a megelevenedő szellőben, mely egybevegyül az egyre hangosabbá váló kántáló énekkel. A lángok magasra csapnak, a füst besűrűsödik.
Az utolsó felkiáltás... egy elhaló sóhaj. A tűz lángja utoljára felcsap, majd parázzsá szelídül. A szél tépi a fák koronáját, s egy pillanat alatt szétoszlatja a füstködöt. A sámán asszony görcsös, megfeszített izmokkal, kezeit széttárva áll a parázs mellett, szemeibe fény szökik, ahogy elmosolyodik... végignéz maga előtt az erdő teremtményein... Az ő kis seregén. Az ő mindent elsöprő vadseregén...



 
 
0 komment , kategória:  Hangulat(Novellák)  
Asashy : Nyári zápor
  2008-08-22 14:45:13, péntek
 
  Asashy : Nyári zápor

Egy fülledt nyári délutánon történt, a napot fekete, gomolygó felhők árnyékolták be, hűsítő záport ígérve. A park, ami közel esett a házunkhoz egy kis tó körül helyezkedett el. Utam ismét odavitt, mint minden délután. Az esernyőmet szándékosan otthon hagytam, ahogyan az szokásom volt.
Leültem az egyik szúrágta kopottas padra, és az előttem elhaladók, arcát fürkésztem. Már mindenkit ismertem itt, és ők is engem, s ennek számos jelét is adták, egy apró biccentéssel, vagy egy tétova mosoly által. Szavak nélkül is megértettem őket, és a megismerésükhöz sem volt szükséges közvetlen kapcsolatot teremteni.
Hirtelen összerezzentem, ahogyan egy kövér vízcsepp gördült végig a karomon követve annak vonulatát, majd azt követte még egy, ami az arcomon csordult végig. Lágyan kezdett el szemerkélni, de lassacskán heves záporrá nőtte ki magát. Felvervén mindenütt a száraz port maga körül, a föld fellélegezni látszott.
Az eddig gondtalanul sétáló emberek, most kapkodni kezdtek, s gyors menedék után néztek az egyre inkább tomboló vihar elől. Én csak ültem ott tovább, s bámultam magam elé, mint aki semmit sem észlel a külvilágból. A ruhám már teljesen átázott, s szorosan a bőrömhöz tapadt, szinte már fojtogatott ez az érzés. A szemem sarkából valami mozgásra lettem figyelmes. Erre már feleszméltem, s körbe pillantottam, nem esett nehezemre átfésülni a kicsinyke parkot.
Egy magas, piszkos szürke alakon akadt meg végül a tekintetem. A felkavart száraz por, és a párás levegő végett, csak lassan rajzolódott ki előttem, ahogy közeledett felém. Végül lassan megállt, alig egy-két méterre tőlem. Egy fiatal férfi volt az, szokatlanul elegánsan festett. Az eget kezdte el kémlelni, majd lassan lehunyta a szemeit, s élvezettel szívta be az eső által újjá éledt föld illatát. Hosszasan, merengve néztem őt, s most minden gondolatom csak körülötte forgott. Lehetséges lenne, hogy két, ennyire hasonló, szinte már megkülönböztethetetlen lélek találkozása, csupán a véletlen műve legyen? Úgy érzem, ismerem őt, mindig is ismertem, és hozzám tartozik, s senki máshoz. Mintha megtaláltam volna azt, akit egész eddigi életem során kerestem, aki betölti a bennem tátongó, és egyre hatalmasodó űrt.
Egyikőnk sem szólalt meg, talán valahol mindketten féltünk megtörni ezt a nyugodt békés csendet, ami körüllengett minket. Az eső alább hagyott, már csak alig szemerkélt, s a nap is kezdett utat törni magának a vastag felhőréteg mögül. Egyenesen rá emeltem a tekintetem, és hosszasan fürkésztem arcának minden egyes apró vonását. Érezvén, hogy szakadatlan őt bámulom, felém fordította a fejét, s tekintetét mélyen az enyémbe fúrta. Mélyreható pillantások voltak azok, szinte már elveszni látszottam bennük. Nem hiányoztak az üres szavak, azok csak összezavartak volna mindkettőnket. Megértettük egymást, éreztük egymást, s nem is volt szükségünk többé már senki másra. Csak mi vagyunk itt, ez a mi világunk, itt nem zavar meg minket senki, itt nem találhatnak ránk, ez a pillanat örökké tart. Olyan hosszúra nyúlik, ahogyan az, nekünk tetszik.
Minden mozdulatod magától értetődik, mind olyan természetes, hiszen azt teszel velem itt, amit akarsz. Nincs senki más, aki meg tudna érteni, mert én mindig is ismertelek, és nincs is itt senki más rajtunk kívül, senki...
Egyik délután, a nap ismét perzselően sütött, nem kímélve senkit, aki él. Most enyhülést hozó, záport sem lehetett remélni, a közelben csak a tiszta ég kéklett felettünk. A padon ülvén csendesen festegettem az idilli környezetet, közben fel-felpillantván hátha meglátom őt az előttem elhaladók között. De mind hiába, így teljesen belefeledkeztem a munkámba, elzárva magamtól a külvilágot. Most ismét csak ketten voltunk, ő megint ott állt előttem némán, s mozdulatlanul. Aztán az egyik kezét lassan kinyújtotta felém, majd ujjait mélyen a hajamba fúrta. Csaknem megszűnt körülöttünk az eddigi távolság, már nem volt semmi más körülöttem csak ő.
Hirtelen összerezzentem, egy harsány nevetés süvített a levegőben, s én újra a parkot láttam magam körül, a sétáló embereket, s a félkész művet magam előtt. Nehéznek bizonyult visszazökkeni a valós világba, azonban figyelmemet valami más kötötte le. Egy fiatal pár haladt el a tó túlsó partján, s már be is tudtam azonosítani, hogy kitől származott az iménti harsány kacaj. Szép, üde, tizenéves lány, talán éppen velem lehet egykorú, a fiút nem látom jól, így hát meg kell várnom, míg közelebb érnek. Már majdnem átértek a keskeny kissé már rozoga fahídon.
Hirtelen nem tudtam eldönteni, mit is gondoljak, hiszen belém vágott a felismerés érzete, ott lüktetett bennem, mégsem akartam elismerni. Pedig minden kétséget kizáróan ő volt az, ami még kevésbé volna meglepő, ha nem ennek az életvidám, sugárzó lánynak a kezét fogná olyan gyengéden. Majd magához öleli, oly szorosan, ahogyan azt egykor velem is tette. Lágyan a hajába túr, míg másik keze a derekán nyugszik, mintha csak én volnék az, de akár én is lehetnék, vagy én is vagyok? Nem, én teljesen másképp néznék rá, mert én csak őt látnám, de ez a lány itt még csak rá se néz, a tekintete valahol teljesen máshol jár.
Biztos vagyok benne, hogy nem felejthetett el engem, az teljes képtelenség, hiszen én hozzá tartozom, én vagyok a másik fele, nélkülem nem lehet teljes, én pótolhatatlan vagyok a számára, valami egyedi, és utánozhatatlan. Meg kell neki mondanom, hiszen egészen biztosan nem felejtett el engem, ez nem történhet másképp!
Lassan közeledtem feléjük, szinte öntudatlanul, a lábaim maguktól mozogtak, míg végül megálltam mögöttük, s a szám szóra nyílt, olyan szavakat formázva, miket nem állt szándékomban kiejteni, sőt, ebben a pillanatban legszívesebben elharaptam volna a nyelvemet.
- Mond, miért teszed ezt velem? - a hangom fátyolos volt, s erőtlen, mégis minden szavam tisztán kivehetőnek bizonyult, s mind ketten hátra fordultak, a hang irányába. - Hiszen jól tudod, másnak nincs helye melletted, rajtam kívül. Akkor mégis miért? Én vagyok a másik feled, mi kiegészítjük egymást, a sors hozott minket össze, ez már előre elrendeltetett! És te mégis, másra néztél, aki meg sem érdemel téged? - ekkor elcsuklott a hangom, ők pedig megrökönyödve meredtek le rám. Hosszas csend állt be, senki sem mert, vagy tudott megszólalni, és nekem nem is állt szándékomban, soha többé. Végül a szőkés hajú lány, zavartan, s kissé ostobán megszólalt.
- Ö... te talán ismered ezt a lányt? - kissé fintorogva, s kérdően nézett fel rá.
- Nem... nem, csak láttam egyszer itt a parkban, semmi több. - sután álltam ott előttük, s továbbra sem akaródzott megszólalnom, de elmenni sem tudtam.
- Hát, akkor, ez bizonyára csak egy félreértés lehet, biztosan csak összetévesztetted Eriket valaki mással, szóval most mi megyünk is! - azzal átkarolta a számomra most oly idegen fiút majd elmentek. De még tisztán hallottam, ahogyan a lány közelebb hajol hozzá, s odasúgja neki: ,,Te, szerinted ez a csaj normális? Mert szerintem valami egészen biztosan nem stimmel vele!"
Úgy éreztem, mintha nyakon öntöttek volna egy jéghideg vödör vízzel. Csak szánalmat és megvetést éreztem, saját magam iránt. Lerogytam a padra, és ismét magával ragadott az az émelyítő érzés, az eső cseppek lágy játéka, ami egyre szaporábbá és szaporábbá vált. Ránéztem a félbehagyott festményemre. A színek egymásba folytak, teljesen elválaszthatatlanul, összekeveredtek egymással, s nem találni már a határt köztük. Vajon hol húzódik ez a bizonyos határ képzelet és valóság közt? Meddig lehet szétválasztani, megkülönböztetni a kettőt? Meddig?


 
 
0 komment , kategória:  Hangulat(Novellák)  
DarK Nothing : Furcsa Érintés
  2008-08-22 14:42:46, péntek
 
  DarK Nothing : Furcsa Érintés

Nyári éjszaka van... Egy óra negyven perc. Hűvös, már-már hideg szellő fújdogál, ennek megfelelően össze-össze rezzenek. Sétálok egy kis állomáson a Balaton déli partján. Csak néhány perc nyugalomért és magányért jöttem ki ide ilyen későn, amit részben sikerült is megkapnom, de nem volt teljes, mert az éjszakai óra ellenére elég nagy forgalom volt az állomás mellett fekvő főútvonalon. Csak a szokásos hétköznap éjjel: kamionok sora és néhány éjszakai utazást kedvelő ember autózik ilyen tájt... A peronról a főút mindkét irányába jól el lehet látni s az el-elnyúló fények könnyen elragadják az éjszaka sétálók fantáziáját. Velem sem történt ez másként...

Röpke két-három perc múltán eszméltem gondolataim fodrai közül. Magamban állok egy nyári éjjelen egy távolba vesző sínpár társaságában és sehol egy lélek. A főút forgalma megszűnt. Hiába is néztem mindkét irányba: mozgó járművet nem tudtam felfedezni. Pedig mindkét irányba legalább három kilométer a látótávolság, de csak a tompán villogó vasúti átkelőhely fénysorompóját látom. A szél is nagyon furcsa lett... Nem érzem a bőrömön a hűs fuvallatokat, de a hangját a fák tetején jól hallom. A szélen, és a trafóház monoton zümmögésén kívül semmi sem töri meg az éjszakát... Sem kutyák, sem hangosan beszélgető németek, sem ordibáló részegek, sem más civilizációra utaló zörej. Sehol senki. A Hold óriási - majdnem teli - tányérja egy magas fenyő felső ágain ülve, mint új dolgokkal ismerkedő kölykeit figyelő anyafarkas rajtam tartja tekintetét. Fehér fénye óvó szeretetet sugároz, s örömmel fogadom...

Körbepillantok. Újra s újra, a csodálattól szóhoz sem jutva. Agyam egén fehér gyorsaságú gondolat-villám húz végig: "Minden megállt körülöttem!". Tétován lépek előre néhányat, mint a kissrác a szomszédból, aki nemrég tanult meg járni és még kissé bizonytalanok a léptei. Akárcsak neki szokott, most nekem is puhán csattant a meztelen talpam a peronon. "Biztos, hogy megállt az élet." - villant fel újra. Megint körbenézek: "Ez oly hihetetlen!". Rápillantok az órámra... Fekete számlapján a fehér számok valósággal vakítottak a Hold erőteljes fényében, s amit láttam megdöbbentett... de nem csalódtam...

A másodpercmutató magabiztosan pihent a negyvenötöt jelző rovátkán. Hasonlóra számítottam s mégis sokkolóan hatott az igazság. Nem tudtam levenni az óráról a szemem. Nem számoltam, de legalább négy-öt másodperc eltelhetett azóta, hogy az órámat néztem. Félelmetes és gyönyörű volt egyszerre a körülbelül öt perc "mozdulatlanság"...

Abban a pillanatban, amikor megmozdult szeretett órámon a másodpercmutató s nehézkesen a negyvenhatra váltott, feltűnt a távolban egy figyelő világító szempár, mely nem más, mint az első közeledő jármű. Ugyanekkor kutya kezdett el ugatni a közelben, jelezvén a csoda véget ért. S a szél is újra megsimogatta hűs kezével a tarkóm.

Az első és egyetlen szó, ami ekkor eszembe jutott: "Köszönöm!"...



--------------------------------------------------------------------------------

 
 
0 komment , kategória:  Hangulat(Novellák)  
Alexander Wolf : Egykori bérgy
  2008-08-22 14:40:47, péntek
 
  Alexander Wolf : Egykori bérgyilkos vallomása


Szeretem a fegyvereket. A legtöbb ember hátán az ilyen mondatok hallatán feláll a szőr, de nem a borzongástól, hanem attól a furcsa kényszertől, hogy ilyenkor illik tiltakozni és mindenféle halandzsát ontani a békeszeretetről, az élet szentségéről meg a madarak lelket gyönyörködtető csiripeléséről, és mégsem találnak erre megfelelő szavakat. Talán mert a lelkük mélyén nincsenek is annyira meggyőződve ezeknek a szavaknak a mélyebb igazságáról. A madarakkal egyébként nekem sincs semmi problémám. De az emberek között hosszú éveken keresztül éltem úgy, hogy szabálytalan időközönként pénzért eltettem láb alól az egyik szemét alakot egy másik szemét alak megbízásából. Utána pedig, ha úgy adódott, egy harmadik szemét alak pénzéért kinyiffantottam az előző munkaadómat. Öltem politikusokat és terroristákat, gengsztereket és rendőröket, üzletembereket és szélhámosokat - mind egyre ment. Nem, sosem volt lelkiismeretfurdalásom. Ha belegondolok, az ember a Földön élő legocsmányabb fajok egyike, és erre éppen a fegyverek szolgáltatnak leginkább tanúbizonyságot. Az emberek módszeresen költenek horribilis összegeket olyan eszközök készítésére, amelyek nem jók semmi másra, mint maguknak az embereknek az elpusztítására - ugyan melyik állatnak jutna eszébe az ilyesmi? Hogy is volt ez a III. Richárdban? "Vadállatokban is van szánalom. De bennem nincs - hát nem vagyok vadállat." A témánál maradva, a vadászatot mindig is utáltam. Vadállatra nem szívesen emelnék kezet.
Válogattam-e az áldozatok között? Ugyan miért tettem volna? Elismerem, vannak olyan lovagias kollégáim, akik nem hajlandók bántani például a nőket. Nekem nincsenek ilyen előítéleteim - saját tapasztalatomból tudom, hogy egy nő is lehet ugyanolyan mocsok, mint egy férfi. Igaz, hogy gyerekekhez soha nem nyúltam - de főleg csak azért, mert gyerekekre nem szoktak adni megbízást. Különben az a kamasz, aki szórakozásból halálra kínoz egy kilencéves kisfiút, szerintem legalább annyira megérdemelné, hogy feldobja a talpát, mint bármelyik felnőtt. De nem az én dolgom a megtorlás - inkább a kisfiú szüleinek kellene az ilyet meglincselniük, az üvegházi környezetben élő humanisták által elfogadott törvényeknek pedig felhagyni a kiskorú szadisták emberi jogainak védelmével.
Hogy milyen fegyvereket szeretek a legjobban? Nem mindegyiket egyformán. Gyűlölöm például a tömegpusztító fegyvereket, legyen az atombomba, mérgesgáz, vagy akármilyen más, válogatás nélkül romboló szörnyűség. Tompa tekintetű degeneráltak kezébe valók, és a fejlettségük megfelel egy borzalmas hatásfokig felturbózott kőbunkónak. Piff-puff! Csapj oda neki, Bill! Ez igen, de nagy fiúk vagyunk, és hű de bátrak! Dőljenek csak romba harmincmérföldes körzetben mind a lakóházak, szobrok és templomok, pusztuljon barát és ellenség!
Érdekes módon többre becsülöm az emberiség által létrehozott művészi alkotásokat, mint magukat az embereket - talán mert valahol a gyilkolás is művészet. Az "Art of Noise"-nak van egy olyan száma, hogy "How to Kill" - vagyis "Hogyan öljünk". Szövege nincs, így csak sejteni lehet a kérdésre a választ - de én szívesen felsorolom az alapelveket. Könnyen, gyorsan, elegánsan - és lehetőleg fájdalommentesen.
Soha nem vállaltam olyan megbízásokat, amikor az áldozatot a halála előtt meg is kellett kínozni - ellenkezett az elveimmel. Na nem - nem az emberszeretettel. A szánalom nem a bérgyilkos sajátja.
Az igazi profi soha egy pillanattöredékkel sem hagyja a célpontját tovább élni a feltétlenül szükségesnél, ugyanis mindig jöhet valami hülye váratlan fordulat, és ha még lélegzik, lehet, hogy a végén te halsz meg helyette. A veszélytelen ellenfél a halott ellenfél. És a legszemetebb alak sem lesz halottabb attól, hogy napokig szeded lassan ízekre. A bérgyilkos feladata nem a büntetés, hanem a likvidálás - azonnali és hatékony. Angolul van erre egy nagyon megfelelő ige, ami rendkívül frappánsan fejezi ki a lényeget - exterminate. A döglődő patkány még haraphat és karmolhat, de a döglött már egészen biztosan nem tesz több kárt a környezetben. És az exterminátornak édesmindegy, hogy a patkánynak fájt-e a halál.
Sokféle fegyverrel öltem - itt vannak mind a falon. Öltem garottal, tőrrel, többféle hangtompítós pisztollyal és távcsöves puskával, számszeríjjal és egyvalakit még azzal a középen felfüggesztett tőrkarddal is - bár erről talán később. Az - egészen kivételesen - személyes ügy volt.
A fegyvereket egyébként azért is szeretem, mert a minimumra csökkentik a nyers fizikai erő adta előnyöket. Rendkívül méltánytalannak tartom azt, hogy egyesek csupán azért uralkodnak másokon, mert a túlfejlett génjeiknek köszönhetően akkorára nőttek, mint egy hegy. Ezért mindig különösen élveztem, amikor hangyányi agyú deltás szépfiúkat küldhettem a másvilágra - bár ugyanez volt a helyzet a különösen vonzó külsejű szajhákkal is, akik az átlagon felüli bájaikat használták ugyanazokra az alantas célokra, mint az izomfiúk a bicepszeiket.
Igen, élveztem a gyilkolást. A profik körében mostanában divat azzal hivalkodni, hogy tulajdonképpen csak a nagy pénzek miatt csinálják, egyébként pedig majdhogynem terhükre van az egész, sőt netán még rendszeresen imádkoznak is a bűnbocsánatért. Szerintem mind hazudnak. Nem tudom elhinni, hogy bárki úgy gyakorolja ezt a mesterséget, hogy legalább szakmai elégtételt ne kapjon minden sikeresen végrehajtott akciótól. Igenis van szépség és stílus a halálos pontossággal elhelyezett szúrásokban és lövésekben.
Valamikor kacérkodtam a harcművészetekkel is, de hamar rá kellett döbbennem, hogy az aikido kivételével azok is mind megkövetelik a kidolgozott izomzatot, az aikido pedig nem alkalmas a céljaim elérésére - inkább védekező, mint támadó műfaj.
Elsőként talán a garottról ejtek néhány szót. Használatához tudás kell és határozottság, na meg némi hangulat. A drótot azonnal hátrafelé kell rántani és lefelé, és már vihetik is a hullát. Szakszerűen használva nagyon gyorsan öl - gyorsabban, mint a legtöbben gondolnák. Ideális az olyan helyeken, mint a szállodai férfi mosdók, ahol anélkül kerülhettem közel az áldozathoz, hogy benne bármi gyanút is keltenék - tulajdonképpen csak én is meg akarom szárítani a kezemet vagy ilyesmi. De kiválóan alkalmazható autók hátsó üléséről is.
Ha az áldozatot feltűnés nélkül akartam elkapni a tömegben, akkor jött a keskeny pengéjű tőr. Az ilyen penge nagy előnye, hogy ha jó helyre döföd, alig hagy vért maga után. Egy picit odadörgölőztem az "ügyfelemhez", és máris kapott egy finom szúrást a bordák közé - a tőrnek át kell hatolnia a tüdőn, mert így az illető csak hápogni tud, mielőtt összeesik. Ha ezzel megvoltam, már csak az maradt, hogy elkiáltsam magam - "Rosszul van!" - és elrohanjak a mentőkért, mielőtt bárki körülöttem felfogta volna, mi történt valójában.
A hangtompítós pisztoly akkor jó, ha több áldozatot kell kivégezned egyszerre. Általában csak akkor használtam ezt a módszert, hogyha sikerült magamra maradnom a célpontokkal - nem szeretek lövöldözni, ha járókelők is kerülhetnek a tűzvonalba. Ismétlem - a gyilkolás számomra művészet. Ha feleslegesen eltalálnék valakit, bántaná a szépérzékemet. Ezért nem szeretem a géppisztolyt - a sorozattal falba lőtt lyukak nem valami esztétikusak. A bérgyilkos fegyvere nem hentesbárd. Olyannak kell lennie, mint a fullánk - kecsesnek, pontosnak és abszolút halálosnak. Például ott az a tőrkard - bár ez nem vág annyira a szakmámban. Ahogy már mondtam, személyes ügy volt.
Ha már említettem a pontosságot, nézzük a távolból ölő fegyvereket. Nem értek egyet azzal, hogy ilyet használni gyávaság. Mindegy, hogy távolról öltem vagy közelről - az áldozat ugyanúgy meghalt, én meg ugyanúgy sértetlenül eltávoztam. Nincs különbség. A választást nem a merészség, hanem a célszerűség diktálja. Egy testőrökkel körülvett célpontot csak távolról lehet elegánsan likvidálni. A Közel-Keleten honos módszerektől - robbanóanyaggal megrakott autók, géppuskasorozat a tömegbe meg ehhez hasonlók - egyszerűen irtózom. A brutális buldózer-megoldás az intelligencia teljes csődje. A mesterlövész fegyver viszont precíz műszer, és élvezet már a puszta fogása.
Hogy őszinte legyek, a lőfegyverek közül a számszeríj a kedvencem. Hangtalan fegyver, lövése akár a kígyó marása - csak egy szisszenés, és vége mindennek. Soha nem tettem a nyílpuskáimra sem távcsövet, sem lézerirányzékot, mert a célzási pontosságuk anélkül is minden kritikán felüli, a lencsék csillogása pedig messziről is elárulhatta volna az ellenfélnek a helyzetemet.
Mind a távcsöves puskák, mind a számszeríjak nagy fegyverek, ez kétségtelen - de szétszedve kényelmesen el lehet őket rejteni például hegedűtokba, vagy akár kellő méretű diplomata táskába. És az elvégzett munka után persze ott kell hagyni a fegyvert a helyszínen, bár ugyanez áll minden más, általam használt eszközre is. Itt a falon csupa olyan darab van, amelyek sosem voltak éles bevetésen - mintapéldányok. Az egyetlen kivétel a tőrkard, de ez - említettem már? - személyes ügy volt. Le sem töröltem a hegyéről az apró rászáradt vérfoltot, hogy amíg csak élek, arra emlékeztessen, hogy nem bízhatok meg senkiben. Amúgy még inkább a kedvenc fegyverem, mint a nyílpuska. Kár, hogy hosszú mérete miatt nem praktikus.
Ha pár századdal korábban élnék, valószínűleg ugyanezt a mesterséget választanám, csak egészen másképp csinálnék mindent - nyíltan viselném a kardot, és szemtől szembe vívnék meg azokkal, akiket el kell távolítanom. Akkoriban még ez a stílus is divatban volt, csak később avult el a technika fejlődésével. Gyerekkoromtól kezdve áhítattal néztem a négy muskétásról szóló számtalan film bravúrosan megkoreografált vívójeleneteit, és ábrándoztam, hogy bárcsak én is lehetnék közöttük. Ez persze nekem nem adatott meg, ezért kénytelen voltam beérni a magán vívóleckékkel, amelyeket minden gond nélkül meg bírtam fizetni az örökölt vagyonomból. Nem, nem ezzel a tőrkarddal vívtam - ez nem gyakorló, hanem külön megrendelésre készült, valódi fegyver. Annyiban különbözik a vívótőrtől, hogy nemcsak hegye, hanem egészen komoly éle is van a penge egyik oldalán. A legtöbben azt hiszik, hogy ez az él csak bosszantó karcolásokat tud ejteni a bőrön, mert a tőrkard túl könnyű a súlyosabb vágásokhoz. Ez azonban hatalmas tévedés. Csonkolni valóban nem lehet vele, mert nem arra való - tényleg nem hentesbárd. Igazi fullánk a javából - kis sebet ejt, de mélyet. A vágásnál pedig mindig húzva kell vele lecsapni, és akkor - bármilyen könnyű is a penge - egészen a csontig hatol. Azt mondtam akkor az áldozatomnak, hogy ne féljen, nem vágom le a fejét. És tényleg csak a torkát nyisszantottam el, életem leggyönyörűbb suhintásával. Látszólag éppen csak érintette a hegy a nyakat. "Lágy bőröd mint a nyíló kehely, betölti vöröslő eső" - jut eszembe valami ismeretlen, feledésbe merült költő kissé kétértelműre sikerült verssora. El tudom képzelni, hogy ő is valami hasonlóra gondolt, amikor írta ezt a verset. A nő még nem is érzett fájdalmat, a tudata sem homályosult még el, még állt a lábán és csak kérdően bámult rám, de máris olyan menthetetlenül halott volt, mintha legalább két hetet töltött volna lefagyasztva a hullaházban. És ez így volt jól.
Szóval csodálatos fegyver - nem volt szívem megválni tőle, inkább akkor az egyszer vállaltam a lebukás kockázatát. Felraktam a falra, és soha többé nem vettem a kezembe.
Hogy miért mondom ezt az egészet a magnószalagra? Az a helyzet, hogy nagyon keveset beszélek az emberekkel. Egy idő után egyáltalán nem mutatkoztam nyilvános helyeken, és mély titokban tartottam a tartózkodási helyemet is. A megbízók csak közvetítőkön keresztül tudtak hozzám eljutni. A közvetítőket persze én hívogattam fel, ahányszor kedvem támadt valakit megölni - az én telefonszámomat senki se ismerte. Egyvalakit kivéve - de amióta felkerült a falra a tőrkard, már tényleg senki.
A szakmát negyvenéves korom óta nem folytatom - lassultak a reflexeim, az erőnlétem sem a régi, és a kezem sem olyan biztos, mint azelőtt. Meg vagyok győződve, hogy még mindig sokkal jobban tudnám csinálni, mint jó néhány beképzelt zöldfülű, de idővel egyre több hibát követnék el, és nem bírom elviselni a tökéletlenséget. Egyetlen pontatlan mozdulatomba is képes lennék beleőrülni. Ezért inkább visszavonultam.

A jelenlegi szomszédaim évek óta úgy tudják, tisztességben megőszült, magamnak való üzletember vagyok, és most már nem is járnak messze az igazságtól - jelentős összegeket halmoztam fel az aktív éveim során. Persze, nem kell túlbecsülni a hozzám hasonló maestro-k jövedelmét, a kapott örökség nélkül sehol se lennék. Amikor még tizennyolc éves voltam, a milliomos szüleim meghaltak egy szerencsétlen autóbalesetben. Én voltam az egyedüli örökös. Passzióból lettem bérgyilkos. Soha nem nélkülöztem, talán ezért sokáig senki nem is gyanakodott rám.

Nem járok moziba, mert hányni tudnék a pocsékul összecsapott akciófilmektől, az émelyítően édeskés szerelmi történetektől és a mesterkélten túlbonyolított drámai helyzetektől. A vígjátékokat egytől egyig blődnek találom, a poénokat erőltetettnek, a krimiket pedig unalmasnak. Hasonlóan állok a könyvekkel is - kivéve a jó verseket és a filozófusokat, amelyekbe nagy ritkán bele-beleolvasok. Az egyetlen, amit igazán szeretek - mármint a fegyvereken kívül - az a zene. Az egyik pincehelyiségben olyan stúdiót rendeztem be, amelyet megirigyelhetne pár kisebb rádióállomás. Bármilyen dallamos zene megteszi - klasszikus vagy könnyű műfaj, csak az a lényeg, hogy ne legyen benne emberi hang. Az éneklés szerintem tönkreteszi a harmóniát.
Én szinte kizárólag csak a fegyverekhez értek. Ezért nem tartok kapcsolatot senkivel - nem tudnék miről társalogni. A személyzettel sem találkozom, ha nem muszáj - rendszerint, ha takarítanak, bezárkózom ebbe a hangszigetelt szobába, amelyet magam tartok rendben. Macskát tartanom felelőtlenség - nem vagyok gondoskodó alkat. De mégis muszáj néha valakihez szólnom egypár szót - a magnószalag pedig éppen olyan jól megteszi, és nem kotyog közbe marhaságokat. Meg néha vissza is tudom hallgatni, miket hordtam össze az unalmas téli estéimen.
Egészséges vagyok, és nincs semmiféle káros szenvedélyem - elélhetek így vagy nyolcvan évig is. Addig talán sikerül megfogalmaznom a végrendeletemet, de egyelőre fogalmam sincs, kire hagyhatnám a vagyonomat. Hagyjam bárkire is egyáltalán? Élő rokonom nincs, barátom még kevésbé, a szerelemről pedig ne is beszéljünk. Valami jótékonysági alapítványra, hogy megváltsam a lelkemet? Nem hiszek Istenben, és nem látom be, miért kellene bármiért vezekelnem.
Olvastam olyan milliomosokról, akik csillagászati összegeket hagytak macskákra vagy kutyákra. De annyira azért nem szeretem a háziállatokat. Természetvédelem? Ennek talán lenne értelme, ha nem tartanék attól, hogy a pénzemet kezelő emberek úgyis mindent elherdálnak és elsikkasztanak.
Szóval, nem egyszerű kérdés. Sokat fogom még ezen törni a fejem. Nem mintha ez baj lenne - időm annyi, mint a tenger. Egyelőre pedig felteszek a lemezjátszómra egy kellemes lemezt. Hallgatok egy kis Chopint.




 
 
0 komment , kategória:  Hangulat(Novellák)  
Shax : Egy élő haldokló gondol
  2008-08-22 14:38:37, péntek
 
  Shax : Egy élő haldokló gondolatai

Csak ülök itt az ablakomba és bámulom a holdat. Nem hallgatok semmit, most kivételesen a karomon sem nyitok eret. Már ahhoz sincs erőm. Csak ülök és nézem az eget. Olyan szép. Az ezüstös fénye mindent megvilágít éjjel, amit nappal a nap. Nekem a holdvilág mégis jobban tetszik. Sejtelmes és egyben oly szomorú. Mindent más színben tüntet fel, mint amilyennek reggel látjuk. Most sokkal szebb. Nem?... Te szereted az éjszakát? Én kiskoromba nem féltem a sötéttől, bár be kell vallanom, nem kedveltem annyira, mint most. A sötétség eltakarja a világ mocskát. Nem látszik a nagy rohanás, sem a veszekedés, a sikolyok szelik csak néha a levegőt. Fájdalmas és szívszaggató sikolyok. Amikor a lelkek, az elgyötört lelkek is szóhoz jutnak. Akik már nem bírják tovább. Akiknek minden perc, szenvedés, akik mindig összeomlanak... újra és újra. Nincs ki, megtartsa őket, senkire sem számíthatnak. És ha már nem bírják tovább... nos, igen. Megteszik. Aztán siratják őket a rokonok és a ,,barátok", akiknek mellettük kellett volna állni. Jó esetben. Van, amikor akkor sem veszik észre. Bár ez véleményem szerint akkor már teljesen mindegy. Nem? Mire megy vele az illető, hogyha gyászolják a halálát, de az életben le sem köpték? Persze, nem kap virágot. Az csak dekoráció. Jelzi, hogy gondolnak rá. Ezt is csak a többi gyászoló látja, ő már sohasem. Neki tényleg mindegy. Akinek meg tényleg hiányzik, ő a lelkében állít emléket az illetőnek. DE ha tényleg szerette miért nem segített neki? Miért hagyta meghalni? Talán nem szerette eléggé? Talán kevés volt? Nem tudott, esetleg nem bírt segíteni? Hát igen. Azt mondják, h a barátság mindent kibír. De ezt másképp is fel lehet fogni. I van akkor, hogyha az illető szenved... kimondhatatlanul szenved. Már csak a barátja kedvéért él, aki arra kérte: ,,Ne." Ez nem önzés részéről? Csak azért éljen, pontosabban haldokoljon, mert a barátja megkérte? Ha tényleg szereti őt, akkor el kellene engednie, ha már minden módon segíteni akart neki, de nem ment. Megfogni remegő kezét, melyben kés van, és átsegíti őt a másvilágra. Ha szereti, megtiszteli ezzel. Emléket állít személyének és örül, hogy ő már nem szenved.
Vajon nekem van olyan barátom, aki segítene? Ha megkérném, megtenné? Megfogná remegő kezemet? Mert egyedül nem megy. Egyedül, bevallom, félek. Élni nem bírok, halni nem merek. Hát élet ez?! Csak egy senki vagyok, aki feláll, csak azért, hogy újra és újra porba hulljon. Mert mindig megcsillan a remény kis szikrája, hogy lehetek még boldog, nevethetek önfeledten és van valaki, akire számíthatok, akit szerethetek, s aki viszont szeret... Olyan szép... álmok. Nem tudom megmondani, hogy hányszor hulltam vissza... számtalanszor. De akárhányszor is visszaesek... ezt nem lehet megszokni.
Tudod, mire számítsz, de minden alkalom olyan, mint az első... ha nem rosszabb. De ,,szerencsére" csak az fáj elviselhetetlenül, amíg leesel. Mikor már újra a porban vagy, az már elviselhetőbb. Ismerősebb. Az.
S mikor feltámad a remény... mikor újra érezni kezdesz... mikor újra nagy nehezen felállsz... mikor újra felveszed azt az elviselhetetlen terhet... mert látsz célt. A cél meg erőt ad... újra, reményt. És újra elindulsz az utadon, melyen a kövek a szenvedés kövei, a porból a te könnyeid által lesz sár, és mely egy sziklához vezet, amely mérföldkő, az életedben.
Tudom mi vár rám, hogyha újra felkelek. Tudom, hogy visszahullok. Tudom, hogy újra és újra meghal belőlem valami. Talán a lelkemből egy darab. Egyre nagyobb és nagyobb. Úgy fáj... Elviselhetetlenül és kegyetlenül kínoz, miközben elhal... S, mi marad a végén? Semmi. Ha a lélek meghal, minek éljen a test?
Én már évek óta haldoklok... minden átkozott nap meghal egy részem... DE ha jön a remény... újra feltámad, újra érez, újra él, hogy újra meghalhasson.
Szenvedni jöttem e világra. A kés itt fekszik mellettem. Szép és éles. Mégsem teszem meg. És a sors ezt nagyon jól tudja. Kínoz, mert tisztában van vele, hogy bár itt van a kezemben, mégsem teszem meg. Gyötörhet egy életen át...
És ha túlhúzza a húrt? Ha elszakad... ? Mert annyira csábít az édes semmi, ami rám vár a halál után? Vajon ezzel is számolt?
Ki tudja. Nem lehet mindent a végtelenségig csinálni. Ha mégis, akkor belebukik. Én már túl sokszor álltam fel, még többször buktam el. Nincs cél, nincs vágy, sem álom., csak kínoknak véget nem érő sorozata.
A pont olyan mintha ki lenne kötözve az egyén és korbácsolnak. Majd mikor látják hogy alig él, hagyják. Mikor látják, hogy kicsit összeszedte magát, akkor kezdik, előröl. Egészen addig, míg el nem számítják magukat, mert bár hagyják egy kicsit, hogy jobban legyen, mégis belehalt.
Nem bírta, pedig nem kínozták éjjel-nappal. Mégis belehalt. Hát pont ugyan az, nem? És én már haldoklok... Szerinted meddig húzom még?
Ez a te szempontodból lényegtelen. Mivel egy senki vagyok, ez mindenki szempontjából az.
Tudod, nem is oly rég megálmodtam a temetésem. Szép őszi nap volt. A temető csendes, síromnál, csak a pap és a sírásó. Elmond egy imát, majd ő is elmegy. A sírásó befejezi, majd a hantra dob egy szál vörös rózsát.
Amikor felébredtem, nem tudtam minek felfogni. Mára már tudom, ez a jövőm. De én nem bánom. Szép volt az a vörös rózsa.




 
 
0 komment , kategória:  Hangulat(Novellák)  
Chagrin : Csontok szolgálója
  2008-08-22 14:37:11, péntek
 
  Chagrin : Csontok szolgálója

Sötét, fülledt terem. Különös, nyomott szagoktól terhes a levegő. Puha, fekete bársony a padlón, csontvázak fekszenek rajta. A falon egy kút, egy forrás. Sűrű, fényes fekete folyadék csorog belőle, s hangtalanul aláhullik a kőmedencébe. Belemerítem kezem, kellemes, langyos. A trutymót a csontokra kenem, ahol azonnal megszárad, obszidiános ragyogással vonva be őket. Mintha száraz, fekete izmokat, húst, bőrt kennék rájuk. Élvezettel folytatom elfoglaltságom. Már minden váz feketén izzik. Újabb kör, újra és újra merítek a forrásból. A vázakon a ragyogás nő, feketéből, szürkébe csap át. Lassan, komótosan, ráérősen masszírozom őket, kezem alatt érzem a lüktetést. Életet lehelek beléjük a halálból, az alvilág öklendezi fel a fekete gennyet, mely újra erőssé teszi őket, a kiválasztottakat. Órák, vagy hetek múltán - nem tudom, - már mind régi alakjukban pompáznak. Fehér bőr, halottmerev tagok, vér nélküli pulzálás a testekben. Mágia. A kút lassan kiapad, a halálból nyert életkrém is fogytán. Amint az utolsó csepp is a helyére kerül, felélednek. Vérre szomjaznak majd, emberek vérére, a mi vérünkre, s étvágyuk csillapíthatatlan.



 
 
0 komment , kategória:  Hangulat(Novellák)  
ButCher : Árnyékmonológ
  2008-08-22 14:35:49, péntek
 
  ButCher : Árnyékmonológ

Árnyékmonológ

Hé! Igen, te ott. Hiába is nézel, hozzád beszélek. Idáig nem szóltam, de most eljött az idő kedvesem, hogy ne szórakozz többet velem. Amit én kérek nem több a soknál, de kevesebb a többnél, csak annyit szeretnék, ha rám nézel kicsit tisztelnél, és nem oldalba löknél. Hiába vagyok én csupán vizuális és nem fizikai nekem is ugyan úgy vannak érzéseim, melyeket napról napra lábbal tiporsz. Pedig születésedkor veled születtem, veled cseperedtem, növekedtem, s veled vagyok mindig, de ne hidd, hogy veled halok. Én kitartok melletted, nem úgy, mint te mellettem. Ott vagyok veled, nappal, a fényben, este, esti fényben. Figyeltem, figyelek, mindent látok, tőlem nem menekülhetsz. Veled megtanultam az élet szépségét, amikor elfújtad az első gyertyát a tortádon, mikor átvetted a diplomádat, és igen amikor nőztél, azt is. Ha rádvetül a fény én máris látható vagyok, pont olyan vagyok, mint te, csak szaporodnom könnyebb, míg neked ehhez másik személy kell, nő addig nekem csak hő. Más megvilágítás több én, kevesebb te. Hárman, sőt égyen is lehetünk, egy padra leülünk. Mégis magányosak vagyunk, csak egymásé lehetünk, mással nem kezdhetünk. Míg te éled életed, én csak nézem, sóvárogva, vágyakozva, álmokkal tele, amik tudom, hogy csak hiú ábrándok, de engem ez éltet. Te nem tudhatod milyen nehéz lehet ez nekem, veled, ki mindig boldog, kevés a búja. Veled szomorkodok ha szomorú vagy, én veled örülök, ha boldog vagy. Nem lehetek boldog, hiszen tudom, hogy a vidám órák után ismét vár rám a hideg, kegyetlen magány, hol senki nem szeret, s elveszek. Jön a sötét, mitől legjobban félek, mindent elnyel, engem is könnyen, nincs aki kimentsen. Mély sebek érik nem lüktető szívemet, könnyek lepik el nem síró szememet, egyedül vagyok, félek. Sehol egy ember, sehol nem talállak téged, ki akaratod ellenére bár, de velem voltál. Kis csalfa remény áltat néha engemet, de tudom, hogy csak képzelődés, a sötét úgyis eltemet. Nem vagyok erősebb nála, nem tudok, nekem fény kell, és egy ember kivel mindenemet, azt is amimből nincs sok megoszthatom. Csak egy kis kedvességet kérek, túl sok ez? Kis megértést, ennyi az egész. Te fizikai valód vagy én csupán gyönge másod, érzed nincs semmi kiváltságod. Mi is lehetne, mit kaphatsz ettől az élettől? Rejteget esetleg előtted még valami szépet, vagy megcsillantja előtted a szebb jövőt, majd utána semmivé vész, te meg csak mész, szívedbe el lett ültetve a csírája a reménynek. Nincs a reménynél gyilkosabb. Az álmoknál sem, álmodsz, hogy eljön egyszer a fény, de az vártat magára, nem leled sehol, hiába ismered a szót magát, hogy HAJNAL, ha nem tapasztalhatod meg. Mi értelme akkor, áltatni, ezáltal kínozni, semmire nem jó az égadta világon. Teneked a fény természetes életelemed, a sötétben sem félsz, hisz tudod a kiutat belőle, van ellene fegyvered, neked csak átmenet. Nekem a valóság, nem képzeletszülte vad szülemény, a kopár hétköznapok ezek számomra, neked csupán egy rossz passz, van vigaszod, támaszod. Nekem csak te lennél, de te is belém rúgsz, rám lépsz a fejemre csak úgy heccből, s leköpsz. Milyen alak ez? Miért követ? Kövessen engem sok szép, de ez csupán egy sötét az árral viaskodó lehet, hogy valós, de hihetetlen teremtmény. Jobb távol tartani magam tőle, mielőtt átragadna rám a sötétségi félelme, de akkor is követ. Miért? Ezt mondod te. S mit feleljek én erre? Nehéz a kérdés, még nehezebb a válasz. Talán nem is tudok rá megfelelőt nyújtani, bár megpróbálhatom, hátha ezzel legalább neked jobb lesz, hogy a te kérdéseid tisztázva legyenek. Miért a téged nyomasztó kíváncsiság emészt, lehetne neked is ennél jobb. Nehéz megfelelni erre, valami kötés húz hozzád egyre közelebb és közelebb, míg bármi megtörténhet. Örültem mikor te is örültél, borús voltam mikor te is borús voltál. Én együtt éreztem veled, de te mégis megvetettél, majd hitetlenkedtél, majd kerültél. Végül én zavarodtam meg, teljesen. Kétségbeestem, de nem bírtalak otthagyni, akárhányszor is kötöttél és rúgtál belém. Mindig ott voltam veled, ha kellettem, ha nem. Valamilyen formában egész végig, legyen az csak egy pohár víz, akár egy esős nap, mikor pedig a nap tombolt, nem tudtam örülni, hiszen hiába volt szép ez a fény, egyszer vége kell, hogy legyen, bármennyire is szép. Csak egy kicsit mutattál meg magadból, épp, hogy a közeledbe engedtél, erre vakon követtelek, az utadon amit kijelöltél magadnak, ezáltal nekem is. Együtt mentünk az úton, holott te nem is sejtetted, hogy ott vagyok veled, valamilyen formában. A napfényben játszottunk, ittunk a boldogságból, élveztük rövid létünket. Lehet, hogy neked rövid, de nekem végtelenül hosszú egy rövid nap is. Hiába a fény, jön a sötét, lassan, lopakodva, észre sem veszed és máris bement a bőröd alá, beférkőzött mindenhova, kiszorítva a fényt a helyéről, még azt a keveset is. Egyetlen örömömet. Magányos voltam, de mégsem annyira, mint azelőtt tudtam, hogy legalább most ott vagy te. Nem volt sok, de nekem épp elég volt ennyi. De te továbbra sem méltattál többre egy eltaposható víziónál, könnyű eset voltam számodra mindig is. Nekem lenne ilyen könnyed életem, a fényben és a sötétségben is élhetnék, s még te panaszkodsz lehordasz fényt, s sötétet. Lehet, hogy van rá okod, de neked minél több okod van rá, nekem annál ezerte több. Mégsem vagyok rád irigy. Sosem akartam átvenni a helyedet, nos esetleg talán néha bevallhatom, kissé kívántam, talán. Én mégsem akartam sokat, s akarok, csak egy kicsit, egy kicsit többet ennél. Táplálj éltess, ha te is kialszol, te, aki az utolsó reménysugaram vagy, nekem akkor nem marad semmim. Csupán megint a sötét, a bizonytalanság. Tudom követlek, de nézd el nekem, talán nem is olyan rossz, ha belegondolsz. Lehet, hogy néha kicsit elragadtatom magamat és magasra nézek rád innen is, igen innen lentről. De ha fent lennék akkor sem le, még inkább fölfelé néznék rád. Nem vagy te számomra bálvány, sem totemoszlop, sem semmi. Te vagy az élet. A tied vagyok, te az enyém. Ezen nem lehet változtatni, amibe egyszer beleléptél nem felejtheted csak el úgy. Ha mégis, én akkor is, a végtelenségig fogom őrizni emlékeimben ennek az embernek a képét, bárhogy is bánt velem. Hol jól, hol rosszabbul, kényére- kedvére dobált, én meg sodródtam az árral. Nem tudtam, de lehet, hogy nem is akartam tenni. Élveztem a suhanást a napfényben. Jó pár viharon vergődtünk mi ketten keresztül, te meg én. Először úgy tűnt ősi ellentétek vagyunk mi, de rájöttünk, hogy az első ránézés lehet csalóka, be is csaphat.
Egyre több vonásunk került felfedésre. Együtt nevettünk a világban. Körülöttünk sok volt a dolog, sok a teendő, a bánat, a szegénység, komorság, de mi nem törődtünk ezzel, bátran a képébe kacagtunk a sötétnek, mert együtt könnyebb. Majd megváltoztál. Titkolódzni kezdtél. Távol kezdted tartani magadat tőlem. Találtál jobb játszótársat nálam, nem is csodálom. Hisz milyen egy korcs vagyok én? Velem senki nem beszél, nem vesz komolyan. Lehet, hogy viccesnek tűnök, nyúlékony alakommal, vékony testemmel, belül mégis komoly vagyok, hiába örülök veled néha. Mindig ott motoszkál bennem a félsz, rettegés a sötéttől, magánytól. Mi lesz ha te már nem leszel nekem? Én mindig leszek neked, de te nem nekem. Megértelek, de akkor is fáj. Nyomodba sosem érhetek fel. Nem is akarok, csupán kis megértést, te nyújts nekem vigaszt a sötétben, bújj mellém, és mondd azt: ne félj, nincs mitől félned, itt vagyok neked, én majd megvédelek. Míg én itt vagyok ne gondolj a sötétre, én fényt adok a legsötétebb éjszakában is. Ennyire kérlek, másra nem, tedd meg nekem, ha igazán szeretsz, ezt az egyet. Tudom nagy kérés, komoly feladat, fel kell nőnöd még hozzá neked is, hiába vagy ott fönt. Ha megértesz engem akkor pedig, miért teszed mindig ezt velem? Miért löksz mindig vissza a kétségeim közé? Te játszol velem, hiába mondtam el, mit szeretnék tőled. Játék vagyok neked. Unatkozásodkor előkapsz akár egy babát, vagy vízpisztolyt, játszol velem, azt hiszed el is tehetsz utána, akár őket, pedig én más vagyok. Nem is hasonlítok rájuk, te mégis kihasználsz. Cáfoldd meg ha nincs igazam. Most is bujkálsz és nem felelsz. Nincs benned mersz kimondani mit is gondolsz, félsz, hogy örömet szerzel nekem, mondván elbízom magam, pedig hidd el nekem erre lenne a legnagyobb szükségem nekem most. Őszintén nem tudsz hozzám szólni, kérdéseimre elkerülöd a választ, kitérsz előlük egy ügyes fordulattal, ezzel te engem még jobban a porba sújtasz, jobban, mint ha nem szólsz hozzám egy szót sem. Miért vagy velem ilyen? Én őszinte voltam veled, te mégis jót nevetsz rajtam, s epedező áhítatomra csúfos hahotát hallatsz, majd elveted a témát. Mondod aztán játszunk, de hogy játsszak így veled? Nem vagyok képes rá. Egyszer legyen csak nyílt a beszéded, hogy tudjam hányadán állunk. Te elveszed tőlem ezt a kis örömöt. Látod a reménysugár kihunyni látszik most, elvész a feketeségben mélyen ott benn egy újabb, a többihez hasonló mély sebet ejtve ebben a lényben. Nos rendben, legyen. Ha te ezt akarod és ilyen vagy, akkor én ezt tűrni tovább nem tudom. Túl sokáig áltattál engem, hitem megring benned, talán félreismertelek téged. Rossz embernek lettem a szörnyszülötte. Nem ez volt a nekem kiszemelt engem. Bekövetkezni látszik amitől legjobban féltem, csalódni fogok...
Ennek ellenére mégsem tekintek rád más szemmel, csupán úgy, mint eddig. Te voltál a fény a sötétben. Veled örültem ha örültél, veled sírtam ha sírtál. Most, hogy eltűnni készülsz a sötétben elengedlek, de keresni foglak a végtelenen át, nem ismerve akadályt. Ha rólad van szó, kire felnéztem, igen még innen lentről is, nem ismer gyötrődő lelkem lehetetlent. Te meg akarsz szabadulni tőlem, hát rajta tedd csak, de ne hidd, hogy csak úgy elfelejtelek. Békédet meghagyom, legyen sötét vagy világos. Hibába estem, mint a többi jelentéktelen söpredék, csak kicsi részt akartam a szívedből, de túl nagyot téptem ki belőle, miáltal bezárult ez a kapu. Túl sokat vártam, túl sokat kaptam, ennek be kellet következnie, tudtam ezt, odázni szerettem volna ezt a pillanatot tovább. A kis fényre annyira megörültem, hogy te meguntad és szemem közé jó nagyot köptél. Te csak ne is foglalkozz velem, megszoktam én ezt már. Sötét az én életem, nappal is sötét van nekem, fény ide-fény oda, nekem már nem jelent semmit, ha nem vagy mellettem. A szívednek kis letépett darabját gondosan őrzöm majd sosem vesztem el, ha néha mégis találkoznánk, egy bólintás, egy szia és más semmi. Te erre én arra, nekem az arra az erre, tehát semerre. Egy helyben rostokolok, nem bírok kilépni, egyre nagyobb lesz a nyomás. Mégis ha a remény apró szikrája csillan én ugrom, hozzád, esetleg máshoz, elfeledem a búmat, a végén utólag döbbenek rá kezdetben apró, később egyre nagyobbnak látszó hibáimra. Beleélem magam a jobb jövő reményébe, akár egy sivatagban az oázis vízébe. Beleugrasz,majd csak aztán jössz rá, hogy egy délibáb volt csupán. Egy vízió csupán, mint én. Hideg vagyok, nyirkos, borzasztó, elriasztom magamtól az egyetlent is ki fontos volt számomra-téged. Előzőleg voltam még valakinek árnyéka, akinek nem voltam árnyéka. Inkább ő volt nekem árnyékom. Mondhatni jó vicc, egy árnyéknak árnyéka, s nekem mégis volt. Talán magányosabb volt, mint én, jobban félt a sötétben, s ő csak nem is talált egy vékony sugarat sem, mint néha én. Kis összeszedett örömömből próbáltam adni neki kicsit, nem volt elég, odaadtam az összeset, még mindig eredménytelenül. Követni kezdett akár egy hűséges eb, ki társa az odafönti embernek. Közömbös voltam vele szemben, nem zavart különösképpen rajongása. Szót nem szóltam hozzá, ő szintén csak biztos távolról szemlélődött. Eleinte zavart, féltem az újtól, maradni akartam saját sötétemben, de ő követett, nem tudtam mihez kezdjek. Nem emlékszem pontosan, de a végén egészen megszoktam, eljutottam odáig, hogy hiányoltam ha nem volt velem. Nagy volt itt, bent mélyen az üresség. A nélküle töltött percek is óráknak tűntek. Összemelegedtünk. Szeretkeztünk. Szeretkezés volt, ez igen. A lélektelen, mégis lelkes árnyékok szeretkezése, érzéki együttléte. Míg ez az aktus a kívülről szemlélődőnek gusztustalannak tűnhetett, nekünk az orgia volt, egymás örömének az élvezési orgiája. Elélveztünk egymáson. Perverzen hangozhat, főleg egy feketeségtől, de jó volt, eleinte furcsa volt a kialakult helyzet, de aztán belekóstoltam. Milyen ízű lehet? Mondd mit veszthetek saját kárán tanul az ember. Egymásba fonódtunk, faltuk egymást, nem tudtuk melyikünk jobban. Én őérte ő énértem élt. Akkor mondhattam el, hogy, ha nem is teljesen, de megszűnt a félelmem a rám leselkedő veszélyektől. Hiszen újra-és újra egymásé voltunk, nagyon élveztem. Végre elmondhattam, hogy történik velem valami jó is. Megtörtént aztán az amitől nem is vártam, hogy megtörténjen. Egymásba fonódott testünket széttépték, ölelkező karunkat kibontották, kibontotta a sors. Kettéváltunk. Míg én nekem maradnom kellett, tétlenül kellett néznem, hogy a kegyetlen világ elragadja tőlem. Visszatért az üresség, jobban letört, mint valaha, hiszen oly rég már, hogy dolgom volt vele. Most mégis itt volt a teljes valójában, megrendíthetetlenül csak állt ott, s énekelt akár egy szirén. Énekelt, gyere csak beljebb, kicsit még közelebb. Mint akárki én sem tudtam ellenállni a csábításnak, engedtem tehát, nem gondolva a következményekre. Ismét elragadott. Mindig eszembe jutott árnyékom, eszembe jutatta a fa, a fű, a virág. Bármerre néztem csak őt láttam. Szememmel kétségbeesetten tekingettem hol erre-hol arra, hogy találjak egy olyan helyet ahol nem látom őt, ahol nem emlékeztet semmi sem rá. Ami nehezen bár, de sikerült. Szívemen elvarrtam azt a mély sebet, melyet maga után hagyott, s kizártam fejemből, nem gondoltam többé rá. Egyetlen barátomnak, egy árnyéktalan nem árnyéknak sem számoltam be erről, lezártam kész, vége. Elbujdostam a világ elől, legalább is előle. Nem akartam hírt hallani felőle. Sikerült elfelejtenem, közömbössé váltam iránta, ha eszembe jutott is, az álomképet elhessegettem, inkább beleettem magam a munkámba, hogy legalább ott legyek sikeres, ha azon a téren nem, hogy elfelejtsem volt árnyékomat. Egy napon mégis megtalált, mert keresett, nem tudtam róla, de szerintem epedezve epedezett irántam. Barátomat faggathatta ki hollétemről. Fájó szívvel, de elutasítottam ismételt közeledését, hiszen már nem lehetett árnyékom többé. Esedezve esedezett nekem, sokáig zárt fülekre talált, ám addig és addig furakodott át fülem kis résén, míg meghallgattam, engedtem neki. Bár árnyékom akart lenni úgy, mint rég. Bennem ő meghalt, velem volt, de nem volt ugyanolyan, mint rég. Rég volt rég. Most most van. Kár gondolni a múltra legyen az bármilyen szép is vagy ronda, hiszen az emlékeket nem lehet visszahozni, az elhunytakat sem lehet ezen a módon feltámasztani. Így meglágyult ugyan a szívem, de más volt már ez az árnyék árnyéka kapcsolat. Kihűlt, legalább is az én részemről. Nem tudom, hogy az ő részéről is kihűlt e, ahogyan azt sem, hogy az én részemről is kihűlt e valójában, vagy csak nem veszem észre a parazsat, mert elvakít a sötét, a fény. Ellézengtünk így egymás oldalán. Árnyékom nem volt többé, de már nem is hiányzott. Ekkor jöttél te, ki berobbant a békés kétségbeesett életemben. Felkavartál minden vizet, tornádóként tomboltál a friss búzakalászok között. Nem törődve semmivel, egyenesen össze-vissza kaszabolt szívemet céloztad meg mérges fullánkoddal. Nem kíméltél sem élőt sem holtat, tudtam, hogy ez rossz, de nem bírtam ellenkezni. Nem testem testem képtelen volt végrehajtani először határozott parancsaimat, kézzel lábbal ellenkeztem. Minél jobban tiltakoztam annál jobban estem bele a magam által felállított csapdákba, amiket ellened állítottam, de te ügyesen kikerülted, és közeledtél a gyengepontom, a sebes szívem felé. Valamilyen láthatatlan kéz lökésének hatására feléd kerültem közelebb. Te rámvetetted magad és szeretkeztél velem. Undorodtam tőled és a módszereidtől. Azon gondolkoztam, hogy hogyan szabadulhatnék meg tőled, nem akarok az árnyékod lenni. Ekkor sokként ért a felismerés, miszerint te ugyanaz a személy vagy, mint a volt árnyékom. Szívem menekülni akart, de nem testem testem nem engedelmeskedett, mozdulásra hiába ösztökéltem. Olyan régen nem szeretkeztem, utoljára a saját tulajdon árnyékommal. Most meg veled, elragadott a varázs. Nem bírtam neked ellenállni, hisz olyan jól csináltad, volt tapasztalatod a szeretkezés terén. Sokkal több, mint nekem. De mikor veled szeretkeztem a szemem elé került ő, a volt árnyékom. Mikor veled szeretkeztem nem veled szeretkeztem, hanem vele ő volt a szemem előtt. Te sem voltál, rossz ezen a téren, de ő még jobb talán. Talán. Élveztem, nem tudtam a kéjjel betelni egyre több és több kellett. Hihetetlenül szomjas voltam. Tehát felkerestem volt társamat. Hihetetlenül vadul szeretkeztünk, egymást csócsáltuk, nem tudtunk betelni egymással. Felszakadtak a régi sebek. Nem foglalkoztam vele, több szeretkezés kellett. Kihasználtalak titeket, akaratlanul is egymás ellen játszva az árnyt és árnyadót. Holott nem is ismerték egymást, csak azt, hogy van egy árnyék kit ki akarnak elégíteni. Mindezt hihetetlenül élveztem, hisz olyan jó volt. Mégis egy idő után kezdtem rosszul érezni magam, tenni akartam valamit. Választanom kellett. Vagy te vagy ő. Téged választottalak, mert őt várta az odahaza, kilépett megint, nem sok időre, de ez a kis idő is elég volt ahhoz, hogy elfelejtsem, és veled találjam meg az örömöt, veled elégüljek ki. Ám a végére kiapadtál, most már nem volt ott ő sem, te sem. Megint egyedül maradtam. Csak én és az ismételt, gyűlölt magány, majd sötét. Sánta rókát utolérték, jól megverték, megtudták egymás létezését. Egyiket nem zavarta, míg másikat annál inkább. Telhetetlenségemben butaságot cselekedtem, aljas voltam, saját érdekeimért mindent föláldoztam. Jóvá tenni akarom most. De hogyan? Most nem én hanem ők csalódtak bennem...
Csak állok, egyedül a világ nem törődik velem, fel se tűnök nekik, szaladnak tovább, mindenkinek van dolga, van hová mennie, nekem nincs, így odamentem ahová te mentél, mehettél bárhová én ott voltam, ha aludtál, ha ébren voltál, ha egyedül voltál, ha még unatkoztál, ha már, akkor is. Törődtem veled, te nem törődtél velem, eleinte, mégis aztán az idő múlásával múlt a kezdeti bizalmatlanság. Eltűntek a régi ellentétek, a régi szemöldökráncolások tova tűntek. Mégis csak nekem nem tűnt fel, pont nekem, miért is másnak? Míg ő letűnt addig én az ő kárára tűntem fel a mélyből, s sötétből. Egyre törekedtem fel, minél magasabbra, feljebb, mindig. Az a kis fény elvakított. Nem láttam, nem éreztem. Emlékszem egyszer réges-régen a múltban, mi talán nem is volt oly nagyon messze az időben, de nekem a legrövidebb idő is kínos lassúsággal telik el. Kis lurkó voltam, kis butus, zöld színben pompáztam akkoriban, nem fehéren avagy feketén. Melletted mégis oly sok mindent tanultam meg. Te okítottál, türelmed határtalan volt velem szemben-egy ideig. A legnyulabb nyúlnak is inába száll ám tőlem, a korcstól a kis bátorsága, türelme. Mégis a te szíved sem sebetlen, én pedig csak gazdagítottam e sebeket, nem eggyel, sajnos nem kettővel, hanem többel. Nem vettem észre, elvakítottál hiszen. Hiszen még olyan éretlen voltam, melletted mégis nagyon sokat fejlődtem, többet talán, mint ez idáig bármikor. Most, igen ebben a pillanatban is mikor beszélek hozzád is fejlődöm. Te velem együtt változol, nem nagymértékben, hiszen te fönn vagy, már időtlen idők óta, tudja is a világ, mikor volt az az idő mikor te megszülettél. Több tapasztalatot tudtál szerezni ott, mint én itt. Nem törődtem semmivel, sem senkivel. Magammal sem. Szívemet keserűség töltötte és tölti el, mind most mind nagy valószínűséggel a közeli és egyelőre távoli jövőben. És csak figyeltem, hallgattam, néha kibújtam burkomból, s szívfullánkomból kis mérget csöpögtettem ki. Ahogy telt az idő úgy teltem én is, a sötétséggel, a sok felhalmozódott sötétség aztán kitörni készült, szűk volt neki a hely, jobbat akart, de én nem engedtem ki magamból, nem voltam képes erre a cselekedetsorozatra. Túl naiv voltam, túl kicsi, akkoriban még árnyékok közül is a legsatnyább voltam, mikor te sem voltál vidám akkor én sem, egymásról nem is tudtunk, mégis mindkettőnket vertek, töviskoszorút raktak fejünkre és korbáccsal üldöztek bele minket a sötétbe. Te menekültél, megtehetted, de én mihez kezdhettem volna? Hiszen oly kicsi voltam még, s most sem vagyok semmiben sem a legnagyobb. De a legnagyobb címeres ökör, miattad és miatta. Nem csoda hát ha sok csalódás után, karjaitokba futottam, először neki, majd neked rohantam rátok és letepertelek titeket, bevontalak sötétséggel, körülöttem mindent elemésztő köd lebegett, mely a legerősebb árnyékkal rendelkező embert is leteríti a lábáról, s szánalmat érez. De nekem nem kell a szánalom, engem ne szánjon senki. Legfeljebb magamat szánhatom, hogy lettem, vagyok, s leszek. Engem mindenki csak bánt, így nem csoda ha én is bántok, tüskés vagyok akár a sün, de amit belül véd az a kincs. Kincs van itt belül, amit talán eddig senki nem fedezhetett fel, rajtatok kis árnyékom, és rajtad, kinek árnyéka vagyok, kívül. Még szerintem én sem, ha mégis, amit kétlek nem bírok, tudok használni. S használaton kívül, parlagon heverészve majd berozsdásodik a nagy kincs, ha egyáltalán van, vagy ha egyáltalán volt is. Szeretnék hallani egy dalt mely csak nekem szól, senki másnak, csak te énekled, és csak én hallgatom elragadtatva, elvarázsolva. Ez a dal lesz muzsika szívemnek, a dal mely melegít, a dal mely felpezsdít, ez a dal, ez a dal csak magad lehetsz. Énekelj, duruzsolj nekem, kedves hangodon. Mondj nekem sok szépet, de csak őszintén, ha igaz amit mondasz, nem akarok képzelet szülte valóságban élni. Ezért nem álmodok, és álmodtam soha, mióta világ, álmodni nagyon jó, mindened meglehet, de amikor felébredsz ugyanott vagy ahol elkezdted, s most futhatsz neki még egyszer. Vagy van egy módszer mellyel soha többé nem ébredsz fel, ez az élet megtagadása. Megtagadod az életet, nem vallod önmagad önmagadnak többé. Bárki bármit mondjon is, legyen ellene vagy mellette, gyáva az ki ebbe menekül, ha az a sorsa, hogy szenvedjen akkor csak sodródjon az árral. Egyszer még nem is a távoli múltban merült fel egy kérdés mire nem adtam választ neked. Így hangzott: az árnyék miért nem kíváncsi? Csak áll ott, teszi a szépet, de nem kíváncsi. Pedig ennek egyszerű a magyarázata, minél többet akar megtudni a világról ez az árnyék annál jobban keseredik el. Fél a valóságtól, túl rideg és kopár ő ahhoz, hogy megtudja mi van odakint, rajta kívül. Mi az ami nem ő. Fél, hogy csalódik, fél ettől, retteg, fél a félelemtől, fél a sötétre gondolni, de benne már nem fél, az befogadja magába, kényezteti, csábos szövegekkel csalogatja, majd ringatja el. Ezért csupa közöny ez az árny, annyit csalódott, annyi rosszat szánt neki a sors, hogy magába zárkózott, megszűnt neki a külvilág. Minden rohan körülötte, ám ő meg sem moccan, csak áll, és előre tekint, sosem oldalra, sem jobbra sem balra, és még inkább hátra.. Csak előre. Mégis tud mindent, akarata ellenére is magával ragadja a forgatag, belekerül ebbe az állandóan mozgó, számára vad világba, s sodródik, hol erre, hol arra míg. Míg többet tud a végén, mint bárki más. Tapasztalatokból tapasztalatot szerez, velem mindig lehet beszélni ezáltal mindenről, bármi nyomassza is szívedet én meghallgatom, legyen az bármi. Bármi mi furcsa, bármi mi intim, bármi mi lényeges s lényegtelen, komoly vagy ellenkezője, ha örömöd van megoszthatod, ha bánatod van még inkább. Én mindig ott leszek neked, meghallgatlak, legyen az akármi. Legyen a beszéd zöld vagy piros. Bennem jobban senkiben sem bízhatsz meg, én vagyok talán az egyetlen, nem egyetlen bár, de olyan ki lelkekkel tud egyesülni, bármi nyomaszt én itt leszek, s ne hidd, hogy nem érdekel, vagy nem kéne nekem elmondanod. Nekem mindent el lehet, én feneketlen vagyok, mindent elnyelek, legyen az jó-rossz. Bátran hát a szavakkal, ha velem beszélsz. Én csak egy fekete folt vagyok, és ezt ne felejtsd el, velem lehetsz bármiben őszinte. Sőt igazán jól esne ha ezután is őszinte maradnál hozzám, nem csak rólam, rólad, a világról. Ne legyenek egymás előtt titkaink, hiszen mit ér a titkolódzás? Nem lehet tartós egy kapcsolat tele kételkedésekkel, bizalmatlankodásokkal, s te mégsem bíztál bennem, amikor előadást tartottam. Kétségeid voltak, ez azt jelenti, hogy rossz a kovácsunk, ez a kapcsolat még nem elég erős, erősítsünk rajta együtt. Csak nemesen megművelt fémből lehet jó a kapocs és ehhez a kölcsönös bizalom kell kalapácsnak és mi ketten - meg őszinteségünk lehetünk csak a vasak. Tőrök voltunk mi egymásnak, egyikünk jobban szúrt, mint a másikunk, vérben úsztunk, a fájdalom vérében. Nagyon sok szúrást vittem be, de te sem maradtál el sokkal tőlem. És hidd el közülünk nem csak én változok, hanem te is. És én veled együtt változok. Te velem én veled, te engem formálsz, míg én téged. Van egy tehén, ki tehénnek vallja magát, de nem lehet eldönteni valójában, ő mondott két-három mondatnyit, melyet ha ügyesen kutatsz megtalálsz, megtalálod szívedben is. Hiába a nem tehén tehén helyesen bőgött meg kellene hallgatnunk azt a bőgést. Az igaz barát megbocsát, az igaz barát elnéz. De az igaz barát, sőt talán már nem is barát hanem kissé több, nem árt, hanem segít. De nehéz összekaszaboltaknak ezt betartani. Roppantul nehéz, de számomra nem létezik lehetetlen, na és számodra? Mert igaz az árnyék a sötét, és ő is ad sötétet, de néha neked is győz sötét oldalad, és nekem az hasonlóképp fáj, hidd el nekem, férfiak férfija, te ki nem ismersz félelmet, nem ismersz magányt. Legfeljebb elbeszélésekből ismerhetted, most meg itt áll előtted. Ismerős idegen vagyok neked, s te pedig ismerős ismerős vagy nekem. Próbáljuk meg mellőzni sötét oldalunkat játszunk együtt, mint régen. Ugyanúgy, mint régen, csak azzal a kis különbséggel, hogy most már mi szívünket nyomja nem takargatjuk mocskos rongyokba, ezáltal tovább mocskosítva azt, mi amúgy is mocskos dolog volt. A ronggyal. Folytassuk ott ahol abbahagytuk, nem is ott ahol még nem hagytuk abba ezzel az új módszerrel. Csalódnunk nehéz, hiszen már jól ismerjük egymást, hiszen veled születtem, veled öregszem, ott voltam mikor a gyertyát fújtad, mikor nőztél, mikor, mikor. Nem okozhatunk egymásnak olyan megdöbbentő meglepetéseket már, melyeknek csalódás lenne a vége. Ha mégis, bár kétlem, átvergődjük majd valahogy az elénk gördülő akadályokon. Nem célom nekem sem csalódást okoznom...
Bár mégis azt okoztam, hiába próbáltam meg minden tőlem telhetőt. A körülöttem lévőknek bút s keservet okoztam. Értük próbáltam sírni, s ők értem sírtak. Egy korcs miatt, egy árnyék miatt. Bánatot, keservet kellett miattam elszenvedniük, szegényüknek. Én tehetetlenségemben nyúlós lábammal adtam egyet nyúlós fejemnek, hátha észhez tér. Hidd el nehezebb fájdalmat okozni, mint szerezni és viselni. Nagyobb teher nincs annál. Esedezve esedeztem neked, közben folyamatosan fejlődtem. Ma már nem követnék el ekkora tehén hibát, de a múlton nem lehet soha változtatni, hiszen ami történt megtörtén, legfeljebb felejteni. Ezt kérem tőled; felejts hagy feledjek veled együtt én is, hiszen, hogy róhatnánk fel egymásnak a történteket? Kétkedve, bizalmatlankodva méregettük egymást, persze ha közbe csúszott be sok kis hiba, ami felhalmozódott, és egyre több lett, míg kicsordult az a bizonyos pohár. Hiszen mi fájóbb, mint a kedves kéz ütötte seb? Ám a pohár alá lehet rakni tálcát, és akkor aztán folyhat, ahová akar. Mégis sokszor merülhet fel a kérdés, hogy mi lesz eztán. Nincs senki, aki ennek megmondhatója, csupán egyet tudhatunk, ha meg akarjuk tudni, tovább kell folytatni. Lesz ami lesz, múlhat a világ, mi maradunk. Te ott, én itt. Te fönt és lent, én pedig még lent, de az is lehet, hogy néha fönt. Akár most. Hullámvölgyben utazok, viszont az vígasztal, hogy más is. De én ott vagyok neked és te ott vagy nekem, együtt könnyebb. Mégis rejteget valamit a világ számomra azt hiszem, legalább is ezt remélem, mondom a tóreménynél nincs rosszabb. Néha mégis jól esik álmodozni. És ha eljön a nyár is lesz valahogy, legyen az eljövendő jó vagy akár rossz. Foglalkozz a mával, élj a mának, s ne törődj a holnappal. Addig jó ameddig ma van, holnap holnap lesz, ma viszont még ma van. Ne aggódj a sors még sok mindent tartogathat számodra. Bármi is legyen az ismeretlenben én ott leszek melletted, és továbbra is vállamra hajthatod a fejedet. Nekem elmondhatod én majd meghallgatlak és segítek, ha nem is tettel s cselekedettel, legalább egy mosollyal, vigasztaló cselekedettel. Ne várd hát a tavaszt, mert én vagyok a tavasz. A nyár nekünk nem kell, miért álmodozol az ismeretlen után, mikor tudod, hogy most jó? Igen, el kell jönnie egyszer annak is, de még addig sok időnk van, egymásra, másra. Ha eljön az idő arra...tudod majd mit kell tenned, és azt fogod cselekedni mit a szíved diktál. Addig is légy az enyém és ne a gondoké. Hiába is volt, ami volt az elmúlt. És ami jönni fog az is szintén ezt cselekszi majd, ne várd tehát az ismeretlent. Én még itt vagyok, neked. Főleg most, hogy lelkem, s lelked nyugodt. Legyen tudatunk is az. Szintet léptünk mi ketten a fény és sötétségnél jóval magasabbra, fel, ó igen, fel a fellegekbe, és ha veled vagyok repdesek akár egy eleresztett lufi.
És ha már mind a ketten itt vagyunk ne legyünk amott. Miért kell az elmúláson elmélkedni, talán félni is tőle? Igaz, hogy azt mondják: jobb félni, mint megijedni. Vegyél példát rólam, s cselekedj is úgy. Tegyél rá egy nagy lapáttal, úgy az az magasra rá. Hadd szaladjon a világ állj meg és pihenj egy kicsit, meglátod jobb lesz. Dobd el az agyad ha megsokalltad a problémákat. Hisz megvár az holnap is miért foglalkoznál akkor tehát ma vele? Igaz, hogy nem lehet azokat elfelejteni, bár nem is kell, de élvezd az életet is. És ha az az élvezet én vagyok akkor engem, ha más akkor mást. A lényeg: felejts kicsit. Tél, tavasz, nyár? Nekem egyre megy csak évszakok ezek, az idő telik, talán gyorsan talán lassan. De te döntöd el, hogy ezt az időt hogyan akarod eltölteni. Légy vidám akkor is ha nem tudsz, segíteni tudnék benne. Nevess a világra és mutass be neki. Porból lettünk, majd porrá leszünk. De a majd ott van. Ha menni kell hát menni kell, ne törődj vele. Egyszer mindenkinek eljön az idő mikor el kell számolnia. Bármennyi is legyen ez az idő, az a lényeg, hogy jó legyen a közérzeted, legalább neked. Mit tegyek én veled, ha te is sötétbe mész, hiszen én is sötét vagyok. Nem tudok veled mit kezdeni. Megvár tehát a jótékony, ha jótékony halál. Vedd könnyedén ezt a témát. Nem kell attól félni. Hiszen mi rossz történhetne? Tested elvész, de emléked tovább él, bennünk élők között. Lehet, hogy ez nem nyújt neked vigaszt, ám nem felejtünk csak úgy el tégedet. Gyerekeink még ott lesznek. Ők majd gondoskodnak rólad. Mitől félhetnék én, hiszen nekem a halál csak megváltás. Addig élj amíg lehet, ha nem élsz akkor nem élsz. Ennyire egyszerű az egész. Mondtam már élj a mának. Ha holnap meghalsz is, gondolj arra: ma még itt vagyok. Kit érdekel a holnap. Mikor itt vagytok nekem? Jöjjön aminek jönnie kell. Állok elébe. Hidd el nekem is ott vagy, mint annak idején én neked, s remélem, hogy most is. Te, ha én nem is veszem mindig észre te akkor is ott vagy velem. Ott vagy a vízben, az út menti fűben, mellettem ülsz, ha ülök, mellettem állsz, ha állok. Olyan lettél, mint volt árnyékom mikor elválasztottak, mikor szeretkeztünk. Te ott vagy mikor nem is tudom, észrevétlenül férkőztél be mindennapjaimba. Most kell vigyázni, arra mit szól, mit tesz bolond fejem, mielőtt még bajba kerülnék. Mert ha én elvesztenélek téged, mint őt, akkor én ugyan úgy, sőt jobban, mint akkor, akkor én téged kiverni kis fejemből nem menne. Sok zsebkendő kellene, nem ötven, nem száz. Te magad mondtad, hogy a jövőnk csak rajtam áll, s nem rajta, most érzem csak a terhet mit vállamra tettél. Melletted mégis más lettem. Most, hogy őszinte a beszéd más lett minden, jobb, mint annak előtte bármikor. Ezt az újulást a sötét is észrevette, hagyja most, hogy árnyékod legyek. Fényben pompázok teljes valómban, veled, sőt velünk, nem kell ahhoz nap, hogy nekünk napunk legyen. Ha nincs napunk mi csinálunk egymásnak. Mégis kis sötét még maradt. Nem tudom mi legyen azzal. Azzal a másikkal. Te jobban tudsz szeretkezni, mint ő. De nem is ezért ragaszkodom hozzád. De ott van még ő. Egy korcsnak elfajult kísérlete. Pudli ő, ki követ, legyen az árnyék, legyen az ember. Mi legyen vele? Mit kéne tennem. Hisz veled ellentétben, ővele nem tudom szándékaimat. Ó tehenek tehene ki nem tehén tehén, most a probléma túlnőtt engem. Hallgasd meg könyörgéseink ó uram. Egy biztos viszont, ami abban áll, hogy nem tűröm, nem tűrhetem, hogy egy személy miattam hajtsa meg fejét, könnyesítse szemét. Ha neki az kell, én vele leszek, nem biztos, hogy úgy ahogy ő szeretné, de vele leszek ha ez kell neki ahhoz, hogy ő boldog legyen, ő boldog velem. Én viszont más vele, elmúlt már a múlt, most most van. Lehet, hogy akkor hogyoztunk, de a jelenben másképp van minden. Mindenesetre beszámolok neki a jövőről. Elmondom érzéseim irántad, tisztábban lát ezáltal ő. Ekkor hagyjon el már örökre vagy fogadja el döntéseimet. Fájjon bármennyire is, sokat változtam azóta, tacskó voltam én akkor, jól éreztem magam vele, mégis most neked vagyok az árnyékod. S nem azért, mert te állsz közénk, nem attól, mert ő áll közénk, érzéseim az idő folyamán sötétben és fényben pompáztak vagy bújtak meg, de egy biztos vagyok én még nektek, s remélem még sokáig leszek. Ehhez vajon mit szól ő majd, csak ő maga a megmondhatója. Nevemen ő szólít, te nem. Mégis jó. S bár megengedem neked, azt. Azt nem engedem meg bárkinek, ez tisztség amit rád hatalmaztam. Neked mégsem kell vele élned. Nem szólítod nevén uradat, se baj. Tudom amit tudnom kell ahhoz, hogy te tudd, hogy én tudom. Nem is hiányzik, tetszik ez a módszer, még jobban esik ez a szólítás, még akkor inkább, ha van is alapja, megfelel a valóságnak. Megértettem nyugodj meg. Nem vagyok többé már neked fusztráló, kóbor árnyék, lételemed lettem én, s te nekem. Árnyék vagyok, te mégsem azt látod bennem, hogy az vagyok, hanem társadat. Örömet szerzel nekem ezzel. Vetkezz velem, ha veled vetkezek, dobjuk el gátlásainkat, előttem nem kell szégyenlősnek lenned. Meztelen kellesz nekem. Ha meztelen vagy jobban vagyok árnyékod. Elhatározásra sikerült jutnom. Te veled ő veled te velem te vele és én veletek. Így lesz jó. Remélem e döntés neked is megfelel. Dalommal dicsőségedet zengtem neki nem tudván arról, hogy mit váltok majd ki veled. Okosabb lettem én. Én a tudást nem számlálom, a lényeg az, hogy legyen. S ha már van akkor használom. Nála majd nálad. Veled lerendeztem az aktust, vele még hátra van. Veled egy szebb jövő reményében könnyebb volt. Téged ismerlek. Viszont őt nem eléggé ahhoz, hogy szavaim hatását lássam nála. Mit nálad látok, s megmondom mit felelsz feleletemre, s javarészt kiszámítható vagy akár egy matematikai képlet. Te állítottad magadról, kiszámíthatatlan vagy. Valóban az lennél? Igaz azért tudsz nekem okozni meglepetést, de oly mértékűt, mint ő tud nem. Szeretem a változatosságot, szeretem az akciót. Fejemre már sokszor vetették életemben. Miért nem ülsz meg a fenekeden? Mondjam azt; rövid az élet? Minek, hisz nem az csak megfelelően kell gazdálkodni vele, s nekem árnyénak tűnhet végtelennek, nekem is véges akár neked akár másnak. Ki kell élvezni minden percét. Állok a városban, mégis tudatom szárnyal az óceán szelében. A tudás szelében. S minek legyen az kíváncsi, meg lehet tudni mindent a maga idejében. Minek tépelődjek ezen? Türelmetlen mivoltom attól még megmarad, nézd el még ezt a kis hibát nekem. Nem bírom az idő múlásának lassú telését. Várni csak várni, mindig csak várni. Csak akkor lehetséges ez nekem, ha valaki elrepül ezen velem. Gondolataimba merülve repül is, de ha üres fejem, s nincs eszem egyre csak azon töprengek, mi lehet veled, ez egyetlen mulatságom. S remélem ez neked nem rémálom. Ha mégis az üss le, akár egy vekkert, s fáklyáddal égess meg. Nehogy csalódnod kelljen bennem...Csak feküdtem, mert te feküdtél. Feküdtél, mert én is feküdtem. Te úgy akartál lenni, mint én. Tűz és víz, fény és sötét. Igaz ellentét. De nincs még ily kiváló ellentét mint e kettő. Nem kiegészítik egymást, nem ám. Egyik nincs a másik nélkül, a tiszta mocskos, a mocskos tiszta, a sötét világos, a világos sötét. Mikor lehunyom szemem csak erre gondolok egyre. Van egy feltevés miszerint valahol, innét távol, van egy olyan hely ahol örök boldogság vár. Babona csak tán, való igaz. És a remény is gyilkos, mondhatják ezt. Buták mind, fújják csak, ők tudják. Mégis ha létezne is egy ilyen hely, nekünk kettőnknek nem lenne már hely. Érdekes, van még egy személy. Egy ki oly hasonlatos hozzánk, mégis különbözik. Csalóka bár a kép, de ki lehet belőle venni a vágyat. A vágy mely mindent háttérbe szorít, a vágyat mely bennünk él. Pusztít egyre, öl, mégis epeszt. Nem ereszt el, sorosan fog két vasmarkával. S mikor szemfogai belénk mélyed. Mi akkor is mosolygunk. Elbolondít az, minek is kell, van nekünk ennél jobb. Tudd meg: a test nincs lélek nélkül. Ugyanúgy, mint a lélek test nélkül. Szorosan kapcsolódnak egymáshoz. Egyenlőnek tűnnek, mégsem azok. Az egyik többet ér, mint társa a test. Mert hiszen mit tudhat az, elsatnyul, a csontok megkopnak, de a lélek örökre fiatal marad. Ezerszer egy öreg lélek, mint fiatal és vonzó test. Mert hiszen mit ér szép külső, ha belül rothadt? Azt mondanám rothadt? Ugyan! Nem az, csupán felelőtlen, nem mer belegondolni mi jó neki. Talán félne az igazságtól. S félhet is, mert az oly gyakran kegyetlen. Mégis másokat hibáztat, megértést követel, mikor ő sem ért meg. S csodálkozik ha nem kap. Valóban bennem van a hiba, konok vagyok, voltam, s leszek. S bár mondhatnak az emberek bármit. Tettetik magukat bármily elérhetetlennek is, s erősnek. Belül mégis gyengék. Félelmeik takarása hős beszéddel. De ki igazán akar az tud. Csupán pár kedves szó, pár nem tehén tehén nézés, máris lábunk előtt hever. Minden embernek van gyenge pontja. Ki hogy akarja takargatni és ki hogy tudja. Személy kérdése csupán. Neked is van gyenge pontod, még akkor is ha nem is tudod. Nagy valószínűséggel mi árnyékok is rendelkezünk e hozzáférhetőséggel, s te ennek hasonlóképpen birtokában vagy, mint én a tiédnek. Mégis neked is csupa csapda, s tű. Ha nem is rozsdás az. A kincs az mely minden árnyék vágya, hogy megszerezze. Nem is csupán meglássa. Mit rejtegethetsz a ládában? Mi lehet ott? Ám varázsláda ez. Minél jobban ki akarja feszíteni bárki is annál jobban csukódik az össze, míg a feszítővas beletörik. Hasonló dolog ez akár az előbb említett fény. Pontosan megegyezik ez azzal. Valami csoda folytán megnyílik ritkán annak a kincses ládának a fedele, és az kit érdemesnek talál rá egy pillanatra belekukkanthat. Míg másnak kincseskamrájában üdvözlőtábla áll az ajtó előtt, addig tiédet benőtte a gaz. Tüskék lepik körül. És bármily csel és ármány zajlódjon is le ez ajtó előtt, benyerést soha senki nem nyer. Legyenek az eszközök kegyesek vagy éppoly kegyetlenek is. Legyenek csalfák, vagy valósak, bármennyire igazak is. Itt nincs bejutás. Néha a kincs fénye kiszűrődik a kulcslyukon. Hány árnyék halt meg már e kapuk előtt? Hány él még most is? Kettőnél nem lehet több. És legyen bármily ember is az ember a talpán érhetett el már bármilyen sikereket rövid életében, mind itt vérzik e kegyetlen mégis oly csábító kapu előtt. S ki nehezen is de elért e kapuig, itt fog most keserves kínhalált halni. Érezzenek bármit is árnyadóm iránt, semmit, megvetést, kedvtelést, kínhalállal halnak most. És akár a nagy spanyol felfedezők, ezek is csak felfedezni vágynak. Ez egyetlen éltetőjük, hogy bebocsátást nyerjenek oda ahová sosem remélhetnek. A gyengék elbuknak. Feladják, vagy visszafordulnak míg nem lesz túl késő. De vannak egyesek kiknek már minden mindegy, ha kell ők itt halnak mártírhalált. A gyenge meglátja sok akadályt. Sőt nem is látja meg, miket is beszélek? Hiszen az előszoba még pompa pompa hátán, a nappali is szintén. Nem gyanakszik ekkor még sem ember, sem árnyék. A toronyba való eljutás a céljuk ebben a palotában. Míg egyre beljebb és beljebb kerülnek, egyre változnak. S kétségek közé kerülnek. Először csak azt hiszik, a látszólagos siker mámora csupán. Nem, az igazat kezdik pedzegetni már. Ki előbb ki utóbb jön rá, hogy ez az út nem lesz fenékig tejfel. Volt egy kinek e felismerés későn jött, túl későn ahhoz, hogy visszaforduljon, hiszen elkötelezte már magát. Vidáman, fütyörészve jött be ide, s a végén összeaszott öregemberként fog majd távozni. A csábos lény egy sárkány, egy ártás ránk. Két ember csupán ki a toronyig felérhet. Ki nagyon ostoba, vagy ki nagyon merész. Eljutott hát ő is a toronynak a tetejébe, inkább nem ésszel, még több talán erővel. Feljutni talán még könnyű, de elhagyni a zárt kaput, és visszafordulni, az már nehéz. Így nem vette észre ő a figyelmeztető jeleket, vagy csak nem akarta. Azt hitte könnyedén besétálhat a kincstárba, mint ahogyan ez szokott lenni általában. És a kincs elárasztja majd őt. A frászt, ő sem volt kivétel! Nem találkozott még ő sem, zárt kapukkal. Nem tudta mit kezdjen ebben a helyzetben. Mégis ha már eljutott idáig, és velem ellentétben ő már nem is tudott elmenni, hát próbálkozott. Mindent bevetett a maga sajátos módján próbált ő kedves lenni, bájos. Minden cselt bevetett, de az ajtó nem nyílt. S ő ezt nem értette. Tehetetlenségében az ajtót verte. Míg megtébolyodott. Végül belefáradt és már többé nem is érdekelte mit rejthet a zárt ajtó zárt ládája. Néha néha azért megpróbálta, de már kialudt a tűz. Csak élt, mint hal a vízben. Próbálta elvenni a te figyelmedet is arról, hogy többé már nem érdekled. Nehéz azt szeretni ki nem szeret viszont. Egészen biztos, hogy ez nem igaz, tudom jól, de ezt nem tudja mindenki. Senki az elején. Én sem, mint észrevetted. Aztán jöttem én és a másik. Útjuk valószínűleg más volt, s talán céljuk is, de az ajtót - a zártat- mi is elértük. S csak álltunk megrökönyödve. Én csak magamból ítélhetek, de a helyzet nála is hasonlatos volt. Az értetlenség sugárzott rólam, s minden valószínűséggel róla is. Hisz ilyen helyzettel nem sokszor az ember. Ez az ajtó kiszívja az arra tévedő energiáját, mégis ad energiát. De nem ugyanazt adja vissza. Mást teljesen. S a kitartás mely miatt letáboroztunk e kapu előtt. Míg ő csak értettebben, én csak nem. Hiszen nem is oly rég még nagyon zöld voltam. Esztelenül vertem ezt a kaput, s néha még verem most is. Minek pont ellenkezője lett a következménye. De az ami ott rejlett s rejlik belül mindig közelebb és közelebb csal, míg megtörténhet bármi. Az ajtó nekünk néha mégis kitáródik és a láda tartalma láthatóvá válik. Ha ez nem is esik meg gyakran. Minket mégis űz a vágy, hogy újra és újra beletekintsük a kincsek kincsébe, mely mindannyinknál hatalmasabb erővel rendelkezik. S ez a kincs nem a mikor, hol, kivel kérdésekre ad választ. Sokkal többre ennél, mit nem lehet szavakba önteni. És azt sem mikor ez megvalósul, azt az érzést sem. Mindig arra törekszünk, hogy ebből a kincsből többet és többet kaparintsunk meg. Ha ez nem is látszik meg az igazság ez. Bizony, lehetne talán mondani ezt a nehezen megszerezhető árnyadónak? Nevezd annak, minek akarod, több ez annál. A testiség csak a ráadás, azt könnyebb megszerezni, mint az igazi kincset, csupán a megfelelő fortélyok alkalmazása megfelelően, s megfelelő időben. Az könnyű, de a kincs megszerzése inkább, mi minket hajt. S csábít, miáltal nem tudunk elhagyni, mert a vágy erősebb nálunk. És, hogy ehhez intelligencia kitartás, vagy más egyéb kell? Csak az örökkévalóság megmondhatója, vagy te magad. De bennünk kettőnkben megvan ez a valami mi amabban nem volt. Ez az mi hozzád fűz legjobban, lehetne más is. De te ettől vagy egyedi, s oly magával ragadó. Ezt rejti titokzatos vonzerőd. S mondhatni ettől vagy te nekem s neki mániánk. Kérésedet megadtam neked. Ha nem is megfelelően tálalva. Bármi is legyen, amikor te örülsz én veled örülök, s mikor te bús vagy én is bús vagyok. S ez nem kincsed miatt köszönhető. Ez csak saját rozsdás tüske fedte kincsemnek köszönhető. S nem neked. Könnyen befolyásolható érzéseim vannak egykor, de elhatározásaim ellentétben ezekkel, oly szilárdak, nem mint egy kő, nem, mint az acél. Úgy, mint az örökkévalóság, Engedj tovább maradnom e kapunál, mi egykoron sok szenvedést és fájdalmat okozott, most, hogy már értem, nem fájdalmat s szenvedést okoz, hanem annál több örömöt és boldogságot. Ez az érzés hasonló lehet nála is, ki közelebb van hozzád. Elnézésüket megértem és osztom, csak tudod néha olyan konok vagyok, hogy nem értek a szép szóból, még akkor sem ha már sokszor rajtavesztem. S ugyanúgy kitapasztaltalak, mint ők, csak keresem a fejemre a bajt. Még egy kis önmegtartoztatás hiányzik személyiségem főzetének egyvelegéből. De már értelek, s értem magamat, s őket. S jó tudni, hogy tudom, hogy te tudod, hogy én tudom, s meg is próbálok a megszerzett ismeretek alapján cselekedni. S már nem okoz fájdalmat ez a kapu csak örömet, a toronyszoba szinte örökkön bezárt kapuja, mely nyúlszívedet őrzi. S vidámság fog el, mikor visszaemlékszem a múltra. Szívből jövő nevetés. Ez a szívből jövő önfeledt nevetés. Említettem már, s most oly ironikusan saját magam váltja ki az igaz nevetés tárgyát. Tudatlan állapotom bolondságát, s szerintem jót kacagnék azon a régin is, ő sem lehetett sokkal jobb. Nem volt oly régen, mégis oly rég volt már, hogy észrevegyem az apró örömöt is. Most sikerül, elég vagy hozzá csak te. Nekünk a kis öröm is naggyá tud sarjadni, csak öntözni kell. Közös tavaszon munkálkodunk nemde? S ne félj, nem faggat téged nem beszélő szám, s nem sért téged nem sértő kezem. Néha bizony a kis bugris makacssága őrjítő lehet bár, de nézd el neki ez veleszületett rendellenesség. Az a kapu, ha eljön az ideje, magától is ki fog nyílni. Minek kéne azt feszegetni? Nemde? Már régen megtanulta ezt téged övező embersereg. Csak nekem ez még akkor is új, de mondom ne félj, hiszen nem kell félned tőlem. S csalódnod sem kell a jövőben, remélem bennem...
Célomat elérve befejezem a művet, mely sok mindent elárult, sok minden veszett itt feledésbe, s homályba, de sok mindenre is került fény. Árnyékunk élje hát békésen tovább az életét. Zavart, hogy árnyékod voltam, s most lassan az zavar ha nem vagyok az. Legyen. Jöjjön az aminek jönnie kell, én bátran fogom állni. Legyen az jó-rossz. Ősi ellentétek. Megroskadva bár de törve nem állni fogom saját s más kínzásait továbbra is, hisz mindig is így volt. Ez egy árnyék élete. Nem különbb mint a többi, s nem is akar az lenni, de mégis az hisz egy olyan árnyadónak lehet árnyéka, ki megbecsüli őt. Egy szó többet ér, mint száz, ezer vagy még több. Bátran kimondom hát: monológomnak vége. Köszönöm néked, hogy meghallgattál, mind te, mint az ki meg akart hallgatni.. S bár ezt a sok nyafogást mind végig kellett hallgatnod, te is tanulhattál belőle. Saját monológból ritkán bár de lehet tanulni s történt ez nálam is. S attól még tudd meg, hogy bár nem beszélek tovább hozzád itt, mégis veled leszek továbbra is. Veled leszek ha nevetsz, veled leszek ha sírsz, ott leszek ha kellek, s megpróbálok nem ott lenni, ha nem kellek. Ott vagyok veled egy pohár vízben, ott vagyok a szélben. Test nélkül tud szállni az elme, repülni szelek szárnyán messze. S ha néha lábam elé térdepel egy egy bokor nevét is virágát is tudom. Áll ez már ebben a helyzetben így utólag s az elkövetkezőkben futólag. Ezzel mit akartam én elérni? Annyit beszéltem már, hogy én sem tudom. Sem felfogni, sem tudni, sőt nem is akarom. Azt akartam, hogy hallgass meg, s te ezt megtetted. Hálás vagyok érte. És aztán a jövőben ha megpillantod árnyékodat, legyen nappal, világosság, éjjel, éji fény is, gondolj arra: ez árnyék érez. Ugyan úgy, mint én s netán az is lehet, hogy jobban. Ő megért, ő ápol. Mégis néha sok belőle, de lehetünk elnézőek vele. Gondold meg tehát előbb: mikor belém akarsz rúgni, vagy szemem közé akarsz köpni. Tehet e róla, s ha igen, akkor mennyire volt önhibája, vagy mennyire nem? S megéri e? És ha igen mennyire? Gondold meg tehát ezt kedvesem, monológomat ezennel befejezem.


 
 
0 komment , kategória:  Hangulat(Novellák)  
Disha : A néma tükör
  2008-08-22 14:33:56, péntek
 
  Disha : A néma tükör

A vonatúton végig hallgattam. Beszélt velem szemben épp eleget az ismeretlenül is ismerős lány. Ugyanúgy kávézott, mint én, s ugyanúgy kifelé bámult az ablakon, mint én. A tájból nem láttam szinte semmit, a vonat mellett gyorsan, múló emlékként tovaröppentek a zöldellő erdők, és maradandó, lehangoló képet csak a városok betondzsungele ad. Ő is valahogy így lehetett vele, különben biztos nem kezd el egy számára ismeretlen nővel beszélni.
- Miért utazol? Ne, ne is mond, látom rajtad! Látom a kék szemeidben. - mosolyodott el - Olyan szép világoskék a ragyogása, ahogy besüt a nap az arcodra! Kipirulsz! Nem hozol sok csomagot, tehát nem maradsz sokáig... vagy éppen talán túl sokáig is? Egy gyűrűt forgatsz az ujjadon! Szép zafírköves... te azt kaptad. Hozzá mész, ugye? Ott lakik abban a nagy, távoli városban!
Nem feleltem, láthatta minden válaszom a tekintetemben. Egész aprót biccentetem, mire ő is, és folytatta, kávéját kavargatva... akárcsak én.
- Szép szerelmes együttlét lesz? Hosszabb időre maradsz! Ezért is nem hoztál szinte semmit... ott mindened megvan... ő mindent megad! Vagy csak fordulsz a peronon? Néhány órás találkozó? Ezért nem hoztál semmit! Ily rövid időre? Minek?
Gúnyos félmosollyal nézett rám, s ugyanazt éreztem az arcomon magam is. Tekintete belém látott, s terítve volt ár akkor minden kínlódásom. Maradjak? Vagy jöjjek?
- Ő milyen? Magas... fekete... mélykék szemei vannak. Nahát, a te szemed kékje is hogy elmélyült most! Éppen ezt szereted, meg hogy mindig borostás! Tudtam én! Ugye, kinyitja előtted az ajtót? Ugye, lesegíti a kabátod, és ragaszkodik hozzá, hogy ő hívjon meg mindig? Ugye, szépen tud kérni a szemeivel? És sosem nevet... inkább csak mosolyog. Eljegyzési elő-ajándék a gyűrűd! Születésnapodra kaptad! Azt mondta, nemsokára másikat is kapsz...
Óhatatlan könnybe lábadt a szemem, ahogy beszélt hozzám, s előttem már nem az ő arca volt, hanem akit leírt nekem. Zsebkendőt vettem elő, úgy tettem, mint aki meg van fázva, s elfordulva, hogy ne lássa, felitattam azt a néhány könnycseppet. Tudom, hogy nem látta... ő is elfordult. Mire ismét rá néztem, komoran nézett a szemembe, búzavirágkék szemeivel. Mintha az övében is könny remegett volna még.
- Bánatos lettél. -mondta tovább, s kavarta velem együtt a kávéját. Egész hideg volt már az.- Szegény - szegény fiú. Ugye, azért mész fel? Egy fordulat a következő vonatig... csak amíg visszaadod azt a gyönyörű gyűrűt? Miért? Egy éjszaka miatt? Mások ilyen körülmények között naponta megtennék, s nem mondanának semmit! Ő megmondta! Bűnbánattal hangjában felhívott, és megmondta. És most jössz, hogy még jobban kínozd! Hogy bántsd!
Egész vádló lett a hangja, s akkor elszégyelltem magam. Hát valóban így lenne? Valóban ezt kellene tennem? Beleittam a kávémba, s fintorogtam. Hideg volt valóban. Ő is hasonlóképp reagált, az övé is elhűlt.
- Nem lenne jobb maradni? Minden este átölelne két karjával, és azt súgná a füledbe elalvás előtt, hogy szeret.
A vonat sivító hanggal fékezett a végállomáson. Szó nélkül álltam fel, és hagytam ott a hideg kávé maradékait az étkezőkocsi asztalán... mikor visszanéztem még, nem láttam a nőt, csak a tükörre vetülő napfény sugarait. Két hétig maradtam... minden este átölelt, és a fülembe súgta elalvás előtt, hogy szeret. Pontosan két hét múlva a hajnali vonaton ültem. Ugyanoda szólt a jegyem. Velem szemben az ismeretlen ismerős nő ugyanúgy a reggeli kávéját kavargatta, mint én. Most a szokottnál is keserűbb volt. Most a szokottnál is csendesebb volt. Szomorú búzavirágkék szemekkel nézett rám. Nem tudtam állni a tekintetet, melyben egyszerre tükröződött bánat és vád. Kezem öntudatlan mozdult ismét, hogy azt a kis zafírköves ékszert forgassam... mint mindig, ha támaszra volt szükségem. De a mozdulat megtört. Azt a gyűrűt már nem forgatom... hátrahagytam, életem egy kis darabjával.

 
 
0 komment , kategória:  Hangulat(Novellák)  
Eve Rigel : A szürke selyemsál
  2008-08-22 14:32:54, péntek
 
  Eve Rigel : A szürke selyemsál

Alighanem ez volt az a pillanat, amikor Carol rájött, ostobaságot követett el. A felismerés úgy hatott, mint egy atomrobbanás. Váratlan, megrendítő, mindent letaroló...
Fogalma sem volt arról, merre jár. Az út tűhegyes kanyarulatai, és a sötét massza, ami körülvette, próbára tették figyelmét, és ügyességét. Vissza kellett vennie a sebességből, hogy ne sodródjon ki, ez mentette meg az életét...
Durrdefekt. Az alatt a fél másodperc alatt, amíg a kocsi a szakadék felé vette az irányt, végigpergette élete minden kínját, örömét, félelmét és boldogságát... De mielőtt elérte volna a sziklaperemet, egy dühös, korrigáló mozdulattal visszarántotta az útra, hogy aztán ide-oda csapódjon a sziklafal és a szalagkorlát között, mint ahogy ő bukdácsolt még egy perccel ezelőtt saját érzelmei labirintusában.
Mikor aztán végre elfogyott a lendület, és egy végső csattanás után belevágódott a vízelvezető árokba, Carol sírva fakadt. Sokszor megijedt már életében, voltak különböző fóbiái is, de ilyen elementáris erővel feltörő rémület még sosem fogta el.
A durrdefekt késő éjjel az elhagyatott, hegyi úton már önmagában is ijesztő. Mégsem ez volt, ami miatt összeszorult a gyomra, és hányinger kerülgette.
Amikor a lendület nyílegyenesen arra felé sodorta, ahol egy darabon hiányzott a szalagkorlát, egyetlen röpke pillanatra az villant az elméjébe, hogy hagyja... nem tesz semmit. Már látta kívülről a kocsit, amint átbukik a szakadék szélén, és nagy ívben megkezdi útját a hallhatatlanság felé...
Ekkor kezdett peregni a gyorsfilm szédítő sebességgel. A múlt zavaros masszájából a jelen kristályélességű pillanatán át a jövő ködös bizonytalanságáig.
Amikor elért ahhoz a jelenethez, ahol a gyászolók körülállják a sírját, és a tömeg között felfedezte Edward Fint, amint előveszi patyolatfehér zsebkendőjét, megtörli könnyáztatta szemeit, majd mélyen felsóhajt: ,, Hát igen, az élet veszélyes!", Carol felsikoltott.
Ekkor tette meg azt a bizonyos mozdulatot, mellyel visszatartotta a kocsit a zuhanástól. Még mit nem! Nem teszi meg Edwardnak azt a szívességet, hogy ilyen könnyen megszabaduljon tőle!
Miközben próbálta enyhíteni szíve zakatolását, lecsillapítani a fülében pulzáló robajt, közhelyek zagyva keveréke furakodott az elméjébe.
,,A szökés soha nem segít!" meg, hogy ,,ez a nők sorsa" és ,, szembe kell néznünk a tényekkel: Edward mégiscsak férfi!"
Néhány perc múlva, amikor már annyira magához tért, hogy higgadtabban felmérje helyzetét, végigtapogatta a testét. Leszámítva a biztonsági öv fullasztó szorítását, nem érzett fájdalmat, és minden testrészét épnek találta.
Felkapcsolta a belső világítást, a visszapillantó tükörben szemrevételezte az arcát is. Hosszú, vörös, bodros haja nyirkosan tapadt a nyakába, homlokába. Mandulavágású türkizkék szemei még ebben a sápadt, fakó derengésben is ragyogtak. Bőre halovány volt, és ez nem csak annak köszönhető, hogy éppen az imént élte túl saját halálát.
Ostobaságot követett el, de megfizeti az árát. Táskájából előhalászta a mobilját, de aztán bosszankodva félre is dobta. Nincs térerő.
A kesztyűtartóban megtalálta a zseblámpáját. Kiszállt. A kocsit körüljárva aztán mélységesen megdöbbent. Sehol nem látta a gyönyörű éjkék Mazdát. Helyette, mint összegyűrt papírgalacsin, egy nagy halom eldeformálódott ócskavas hevert az árokban.
Újabb közhelyek a csodával határos módról, meg a hajszálról, amely meg sem görbült...
- Remek! - kiáltott fel epésen. - Megint hoztad a formád, Carol!
Hiába pásztázta lámpájával az utat, ebben a tömény szilvalekvárban, amely körülfogta, tájékozódni nem lehetett. Most kéne egyet sikítania, de úgy istenigazából! Már nyitotta a száját, amikor eszébe villantak édes jó anyukája szavai a pánik és a logikus gondolkodás kapcsolatáról. Aztán megint megjelent előtte a gyászolók sokasága, amint szánakozó fejcsóválások közepette egymásnak suttogják: ,,ha akkor nem veszíti el a fejét...", és ,,ha akkor nem a rossz irányba fordul..."
A fenébe! Mozdulj már, Carol!
Röpke gondolkodás után végül úgy döntött, előrefelé indul el, hiszen az útnak azt a részét, amerről jött, már ismeri. Igaz, hogy el volt foglalva gondolataival, de nem emlékezett arra, hogy találkozott volna élő emberrel, amióta elhagyta a várost. Fényt sem látott sehol. És ennek már legalább két órája.
Egy valószerűtlenül rövid villanás erejéig eszébe jutott, hogy a kocsiban is maradhatna, de ugyanolyan gyorsan el is vetette ezt az ötletet. Bármit, csak ne kelljen tétlenül ülnie a talán soha el nem érkező segítségre várva!
Aztán a félórás gyaloglás a kíméletlenül szitáló esőben, a csúszós aszfalton megingatta önnön logikus gondolkodásába vetett hitét.
Talán kihalt az emberiség? Vagy leszaladt a térképről?
Vacogott. Vastag pulóvere teljesen átázott. Farmernadrágja nyirkosan tapadt a combjaihoz. Éhes volt, és legszívesebben felkiáltott volna: Anyukám!
Szél kerekedett. Belekapott Carol hajába, és kibillentette az egyensúlyából. Lámpáját előrenyújtotta, hogy felderítse maga előtt a terepet, de a kíméletlenül szitáló eső fala, és a nedves aszfalt tömör feketesége elnyelték a halványuló fényt.
Felnézett. Odafent vadabb szél tépkedte rongyosra a súlyos felhőzetet. Mögüle egy-egy reménykeltő pillanatra előbukkant a Hold, olyan képzetet keltve, mintha hamarosan virradna. De Carol tudta, éjfél körül járhat az idő, a hajnali feloldozó fényekre még várni kell.
Megtorpant. Értelmetlen tovább folytatnia az utat. Látszott, segítséget erről sem remélhet.
Dühös, hirtelen mozdulattal fordult meg. A következő lépése egy üregben ért véget, mely elég mély volt ahhoz, hogy jobb lába térdig belemerüljön és eléggé szűk ahhoz, hogy ott is ragadjon.
Olyan iszonyú fájdalom hasított a bokájába, hogy elzsibbadt tőle a teste, és eltompult minden érzéke. Lerogyott az úttestre, szemeit elárasztották a könnyek.
Az első pillanatban nem merte mozdítani a lábát, a következőben pedig nem bírta... Minden újabb próbálkozása sikolyba fulladt, olyan heves hullámokban öntötte el testét a fájdalom. Végül úgy döntött egy darabig nem próbálkozik, hadd pihenjen meg egy kicsit a bokája.
Belenyúlt a vízbe, le egészen az üreg aljáig, hogy kitapogassa, mi az, ami fogva tartja a lábát. Egy félkörformájú vasdarabot érzett... valami gyűrűfélét, vagy oszlopmaradványt. Ebbe csúszott bele a lába, ez szorította deformálta fájdalmas merevségbe, mozdíthatatlanul.
,,Ez egyszerűen nem lehet igaz!" Dühében hatalmasat csapott a vizes aszfaltra, ahonnan vízcseppek csapódtak a szemébe, arcára.
Reszketett. Elhatározta, ahogy hazaér, első dolga az lesz, hogy kitekeri Edward nyakát. Erről is ő tehet! Miatta került ilyen kilátástalannak tűnő helyzetbe.
- Nyugodj meg Carol! - próbálta csitítani a mélyről felbuggyanó keserű félelmet. - Lélegezz! Lélegezz mélyeket! Így! Szépen lassan!
,,Nincs semmi baj. Egy kicsit pihenek, aztán majd valahogy kihúzom a lábam, visszamegyek a kocsihoz, és hívok segítséget. Vagy... majd csak jön valaki, aki segít..."
De mi van akkor, ha holnap sem jön senki? Mi van akkor, ha egy hétig nem jön... vagy egy évig....!
,,Nyugalom! Légy fegyelmezett! Semmi ok a pánikra!"
Halk csukló zokogás tört fel belőle. Zsebkendőt keresett, de nem talált.
,,Még hogy nincs ok a pánikra? Ez a legeslegjobb ok a pánikra!"
Felnevetett. Szinte visítva... Vizes, maszatos orrát beletörölte a még vizesebb, összetapad pulóvere ujjába. Lámpája ott hevert mellette, ahova leejtette néhány perccel ezelőtt.
Bekapcsolta. Erőtlenül bár, de még sikerült kicsikarnia belőle néhány fénysugarat.
Ekkor hallotta meg a hangot.
Halk zörej volt. Tompa, surrogó és szabályosan ismétlődő, mint mikor valaki lépdel a puha füvön, majd felerősödő, amikor rátért az aszfaltútra.
Carol az első pillanatban reménykedő megkönnyebbülést érzett. Megtalálták.
Aztán szívéve szúró rettegés hatolt. Lehet, hogy egy vadállat... egy farkas, vagy egy... medve. Vagy...
Mozdulatlanná dermedt. Ideges éberséggel figyelte a neszt, ahogy közeledett felé. Amikor úgy érezte, már csak pár lépésnyire lehet, a lámpát előrenyújtotta, fénye szinte belecsapott a sötétségbe.
- Van ott valaki? - kiáltotta rémülten.
A következő pillanatban egy hórihorgas férfi lépett a zseblámpa szűk fénykörébe. Keskeny, kopasz feje, beesett halántékú homloka, vértelen, ráncos ajkai rémülettel töltötték el Carolt. Főleg akkor, amikor meglátta a szemgödrök mélyén felvillanó eleven fényt.
- Kicsoda maga? - suttogta rekedten, és hangja csuklásba fulladt.
Az idegen nem válaszolt, csak lebámult a lányra merev arccal. Sötét, komor ruházata, mint egy ismeretlen papi rend egyenruhája befedte egész testét. Nyakából oda nem illően halványabb selyemsál bukkant elő. Furcsa tekintetétől Carol szívét jeges rémület szorította. Mintha az idegen nem tudná eldönteni, hogy megölelje, vagy a fejére csapjon egy nagyot.
- Ne jöjjön közelebb! Fegyver van nálam - próbálkozott nagyon határozottnak mutatkozni a lány.
- Nem látott errefelé egy közepes, vörösszőrű kutyát? - kérdezte az idegen színtelen, fakó hangon.
Carol meglepődött.
- Hogyan...? Milyen kutyát?
- A kutyámat keresem. Ekkora - mutatta a kezével nagyjából térdmagasság felett - és hosszú, vörös szőre van. Nem látta? Úgy hívják Nucki...
- Azt hiszem... nem. Nem láttam kutyát... senkit... nem láttam mostanában.
Ekkor az idegen, mintha most fogná csak fel a helyzetet, kissé meghajolt, és rábámult a lányra.
- Miért ül a földön? Megsérült?
- A bokám... Azt hiszem... vagyis... remélem, nem tört el. Megütöttem. Beszorult ebbe a... gödörbe.
Az idegen letérdelt és belenyúlt az üregbe. Carol alig érezte matató ujjait, de néhány pillanattal később mégis enyhült a szorítás a bokája körül, majd egy perc múlva egészen felengedett. Mire kiemelhette zsibbadó, hatalmasra dagadt lábát, szívében is felengedett a rettegés.
- Köszönöm. Én igazán... úgy restellem magam. Azt hittem... Kérem, bocsásson meg! Először annyira megijesztett.
- A nevem Joe Baker. Itt lakom fent a hegyen - mutatott valahová a magasba a férfi. - Majd újra Carol lába fölé hajolt.
- Mutassa! - két kezébe vette a lány lábát, ügyes mozdulattal lefejtette róla a félcipőt és hosszú, csontos ujjaival óvatosan végigtapogatta a sérült bokát. - Nem tört el, de csúnyán megrándult. Holnapra az egész merő véraláfutás lesz. Megsérültek a szalagok, elpattant néhány hajszálér... Hogy jutott eszébe éjszaka nekivágni egyedül ennek az útnak? Nagyon sok veszély leselkedik az olyan fiatal nőkre, mint maga.
Carol elmosolyodott: - Maga orvos? - kérdezte enyhült kíváncsisággal.
- Igen. Valamikor az voltam... De már... nem praktizálok.
Letekerte nyakából a sálját, és szakavatott mozdulatokkal szoros, de enyhet hozó kötést készített Carol bokája köré.
- Köszönöm - mondta Carol meglepődve. - Így már sokkal jobb.
Joe Baker felegyenesedet, és körülnézett.
- Itt nem maradhat. Száraz helyre kell jutnia. Meghívnám a házamba, de ilyen állapotban nem bírna felmászni a meredek ösvényen...
- Semmi baj - jelentette ki Carol, mert nem akarta, hogy a férfi magyarázkodni kezdjen. - Itt van valahol a kocsim... - mutatott bizonytalanul a szurokfekete massza sűrűjébe. - Igaz, nem a legjobb állapotban van, de... még mindig jobb odabent tölteni az éjszakát, mint a vizes aszfalton.
A férfi felsegítette a lányt, majd átkarolta a derekát, tehermentesítve ezzel a sérült lábat, és lassan, elindultak az úton lefelé, amerre a kocsit sejtették.
- Mikor tűnt el a kutyája? - kérdezte Carol, csakhogy enyhítse kicsit a percek óta tartó feszült csendet.
- Nem tudom. Nem vettem észre, mikor ment ki a házból... Nagyon öreg már szegény. Süket is, vak is... Attól tartok még a végén elüti egy kocsi itt a szerpentinúton. Nem tudnám megszokni a hiányát...
Carol megrémült. Úgy tűnt Joe Baker mindjárt sírva fakad.
- Igazán sajnálom - vágta rá gyorsan. - De ne aggódjon, a kutyák tudnak vigyázni magukra... Aztán elszörnyedt: ,,Miket beszélek én itt össze?"
- Nekem is volt egy kutyám... Tudom, milyen érzés elveszíteni a kedves állatot. Olyan volt, mint egy családtag. A hiányát valóban nehéz feldolgozni. ,, Na, ez egyre jobb! Inkább fogd be a szád Carol!"
- Mi történt vele?
- Végelgyengülésben múlt ki...
Joe Baker láthatóan megnyugodott.
- Nucki nagyon okos jószág. Az is lehet, hogy közben már hazament.
Ekkor értek az elhagyott kocsihoz, mely úgy hevert az árokban, mint összegyűrt, elhajított, papír zsebkendő.
Joe Baker kinyitotta az ajtót, és besegítette a lányt az ülésre, majd csípőre tett kézzel megállt.
- Ezt jól elintézte! Ehhez vontatókocsi kell! Van egy mobiltelefonom... Amint visszaértem a házba hívok magának segítséget. Jó lesz így?
- Köszönöm, remek lesz! - rebegte Carol alig hallhatóan, mert lábából kezdett elmúlni a zsibbadás, és a fájdalom szétáradt az egész testében.
- Addig próbáljon pihenni! Ha tudna kicsit aludni, az sem lenne baj - Joe Baker elmosolyodott, és ez rémisztőbb hatást keltett, mint amikor mereven bámult.
- Rendben, megpróbálok. És... még egyszer... köszönöm! Igazán kedves magától, hogy segített. Nem is merek arra gondolni, mi lett volna, ha nem jön arrafelé...
Amikor Joe Baker alakja kezdett elmerülni a szurokfekete masszában Carol még utána kiáltott: - Remélem, sikerül megtalálnia a kutyáját!
Aztán megkönnyebbülten lélegzett fel. Lehámozta átázott, súlyos pulóverét, és ledobta az ülés elé, majd megpróbált kényelmesebben elhelyezkedni. A háttámláját hátradöntötte, sérült lábát óvatosan feltette a másik ülésre.
Aludni... Próbálni persze lehet, de erős kétségei támadtak a megvalósítást illetően.
Mielőtt tudata elmerült volna a csapongó, ingoványos álom mélységeiben, bevillant Lizzy, a ,,végelgyengülésben" elpusztult öreg terrier szomorkás pofája. Majd a teherautó sofőré, aki alkoholgőzös állapotában egyre csak azt hajtogatta: csak egy kutya... ez csak egy kutya...
Reggel, amikor kinyitotta a szemét, majd a kocsiajtót, meghökkent. Körülötte gyönyörű jégréteg ruhát öltött a táj. Éjjel annyira lehűlt a levegő, hogy a vízcseppek megfagytak a leveleken, és fűszálakon flitterként bevonva minden felületet.
Teljesen kitárta az ajtót, és mélyet szippantott a harsány levegőből. Kelet felől, a narancsszín derengésen átvillantak a pirkadat szúrós fénypászmái.
Carol még élvezte is volna a látványt, ha nem rántja vissza a valóságba a lába felől érkező jelzés. Lenézett. Tegnaphoz képest a bokája duplájára duzzadt.
Éppen lehajolt, hogy tüzetesebben megvizsgálja, amikor egy járőrkocsi hajtott el mellette, majd fékezett le közvetlenül előtte.
Hála Istennek! Megtalálták.
Két megtermett, egyenruhás rendőr szállt ki a kocsiból, és indult Carol felé. Rövidre vágott kese hajuk, borotvált, kerekded arcuk megnyugtató hatást keltett. Arcuk szinte teljesen egyforma, mintha testvérek lettek volna, de az egyik hatalmas hasán annyira feszült az egyenruha, hogy félő volt, a gombok egy óvatlan pillanatban megválnak gazdájuktól, és elreppennek a távolba. A másik sovány testén meg annyira lötyögött, úgy tűnt, a következő lépésnél lecsúszik róla.
Ekkor értek Carol mellé. Megálltak, és szemrevételezték a kocsit.
- Jó reggelt! - hajolt meg egy kissé a testesebb rendőr, hogy arca egy magasságba kerüljön Caroléval. - Jól van, kisasszony? Nem sérült meg?
- Jó reggelt, uraim! - felelt Carol mosolyogva. - Most, hogy rám találtak, már igazán jól vagyok. A vontató is jön? - nézett hátrafelé az utat fürkészve, már amennyire a felszálló reggeli pára engedte.
- Vontató? Milyen vontató?
- Mi történt, kisasszony? - kapcsolódott be a másik rendőr is.
- Az a férfi azt mondta... az éjjel, hogy... vagyis... telefonál...
- Milyen férfi?
- Az a magas, sovány...
A rendőrök egymásra villantak.
- Jól érzi magát, kisasszony? Mesélje el mi történt!
Carol már éppen tiltakozni akart, hogy nincs semmi baja, ne nézzék elmeháborodottnak, de aztán villámgyorsan becsukta a száját. Éppen ez az, amit nem kéne tennie. Hiszen éppen azzal bizonyítja be, hogy nincs minden rendben odabent, ha mindenáron be akarja bizonyítani, hogy minden rendben van...
Ezért aztán vett egy mély levegőt, elszámolt tízig, és csendes, megfontolt, szavakkal elmesélte a tegnap este történteket onnantól kezdve, hogy összeveszett a vőlegényével, minek következtében kocsiba pattant, és beleszáguldott az éjszakába. De kissé elszámította magát. A rövidke autózásból végül órákig tartó autóút lett. Mikor is durrdefektet kapott, majdnem lezuhant a szakadékba, de, talán sok éves tapasztalatának köszönhetően végül sikerült egyenesbe rántania a kocsit...
Aztán folytatta az elbeszélést azzal, hogy segítségért indult felfelé az enyhe szerpentinen, majd a bokaficamot, és a váratlanul érkező segítséget, aki nélkül most nem ülne itt, és nem mesélhetné el pironkodva ostobaságának történetét...
- Tudja, kisasszony - szólalt meg a testes rendőr, miután végighallgatta a beszámolót - elmondhatja, hogy tegnap este másodszor született meg. Daviddal három éve minden reggel végigjárjuk ezt a környéket, és elhiheti, sok furcsa dolgot láttunk már errefelé. De még sosem találkoztunk olyannal, aki túlélt volna egy ilyen balesetet, és éppen ezen a szakaszon.
- Hihetetlen szerencséje volt - tett rá még egy lapáttal a mási rendőr is. Ha Carol eddig valamiképpen azt hitte volna, csak egy egyszerű, bagatell baleset részese volt, most joggal álljon meg benne az ütőt, és tervezze el hosszú évekig tartó pszichiátriai kezelését. - Tudja maga milyen mély itt a szakadék?
- Nem, nem tudom - nyelt néhány szárazat Carol.
- Legalább százötven méter...
Carol nem szólt, de akaratlanul is kutatni kezdett emlékeiben, régen elfelejtett címek után. Hogyan is hívták azt a kedves idős, joviális pszichiátert, aki a kertvárosban lakott?
A testesebbik rendőr visszament a járőrkocsihoz, és rádión kért egy vontatót, meg egy mentőkocsit. Közben társa rögzítette Carol adatait, és rajzokat készített a beleset helyszínéről.
A testesebb rendőr visszatért Carolhoz.
- Úton van a vontatókocsi - aztán elgondolkodva hozzátette. - Tudja, kedves kisasszony azért itt van néhány furcsaság.
- Éspedig?
- Az a tegnap esti férfi... Azt mondja a semmiből tűnt fel...
- Igen. Először nagyon megijedtem, mert olyan furán nézett ki. De nagyon kedves volt. Azt mondta, ott lakik fent a hegyen, a kanyaron túl... Azt mondta a neve Joe Baker...
A két rendőr megmerevedett. Egymásra villant a tekintetük, majd közelebb léptek Carolhoz.
- Milyen nevet mondott?
- Joe Baker... Így nevezte magát - Carol nem értett semmit. - Valami baj van?
- Nagyon különös dolgot állít, kisasszony.
- Én nem állítok semmit. Csak elmeséltem mi történt, és mit mondott az a férfi.
- Az az ember nem lehetett Joe Baker.
- Ő ezt mondta... de miért érdekes ez ennyire?
- Joe Baker ugyanis egy hónappal ezelőtt meghalt. Éppen itt, ezen a helyen.
Carol megdöbbent. Talán percekig is eltartó ködös homályból arra eszmélt, hogy folyamatosan nyeli a gyomrából feltörni készülő kavargást.
- Hogyan... hogyan történt? - kérdezte viszolyogva.
- Egy fiatal fiú ütötte el. Váratlanul, féktávolságon belül lépett ki a sűrűből... menthetetlen volt.
- Nucki... - bukott ki Carolból a név. - Így hívják a kutyáját.
- Igen - csodálkozott a rendőr. - Ezt honnan tudja?
- Ő mondta. Joe Baker....
A rendőrök zavartan pislogtak. Fogalmuk sem volt arról, hogy most mit gondoljanak. Csak ácsorogtak bárgyún, csodálkozva.
- Hát igen... - folytatta a társa és hatalmasakat nyelt. - Senki nem érti azóta sem, hogy mit keresett éjjel a kihalt országúton. Szinte sosem tette ki a lábát a házából. Úgy élt ott, mint egy remete.
- A kutyáját... a kutyáját kereste... apró, vörösszőrű kutya volt. Az mondta, nagyon szerette. Nem lehet, hogy tévednek? Az az ember annyira eleven volt.
- Nem lehet, hogy a kisasszony, csak álmodta az egészet?
- Hogyan álmodhatnék egy olyan történetet, amelynek minden részlete szinte szóról szóra megegyezik az önök által ismert tényekkel?
A rendőrök csak hümmögtek.
- Az az ember ott volt, beszéltem vele. Segített kiszabadítani a lábam, majd elkísért ide, a kocsimhoz. Élt...
- Joe Bakert egy hónappal ezelőtt temettük el Perthben. A temetésen sokan voltak, mindenki szerette...
Carol makacs, összeszorított szájjal nézte a rendőröket. Halántékán egy ér lüktetett vadul, szemeit elöntötte a könny.
- Nézze, kisasszony! Joe Baker sajnos meghalt, ez tény. Eltemettük... ez is tény. Hogy valakivel beszélt az éjszaka, aki segített magának, ez is... tény, vagy legalább is elhisszük magának, hogy így történt. De, hogy az nem Joe Baker volt, olyan biztos, mint ahogy itt állunk egymással szemben és beszélgetünk. Valaki biztosan megtréfálta... És egyébként sincs semmi bizonyíték arra, hogy ő lett volna.
Carol egy darabig még próbálta győzködni ezeket a csökött agyú rendőröket, hogy nem álmodott, nem füvezett, és nem hallucinált, valóban Joe Bakerrel találkozott ezen az éjjelen, aki kedves volt, és segítőkész, és megmentette az életét.
De aztán hirtelen elege lett.
- Nézze, biztos úr! Engem nem érdekel, hogy ki volt az az ember. Ott termett, amikor bajban voltam, és megmentett. Kedves volt, jól elbeszélgettünk. Aztán elköszönt, és elment. Innentől kezdve nem érdekel, hogy Joe Bakernek hívják, vagy valami másnak. Ne is beszéljünk róla többet!
Aztán fél óra múlva, amikor megérkezett a mentő, és a vontatókocsi, azon kapta magát, hogy még mindig az éjszakai idegenre gondol.
A színesbőrű mentőorvos megmérte a vérnyomását, adott egy fájdalomcsillapító injekciót, majd kezelésbe vette a sérült lábat.
- Ez egy szakszerű támasztókötés - jegyezte meg elégedetten. - Öröm nézni az ilyet. - Ki csinálta?
- Egy... egy férfi, aki éppen erre járt...
Az orvos letekerte a szürke sálat és Carol kezébe nyomta: - Ez biztosan a magáé...
- Ez nem... - kezdte Carol, majd pillantása a sál egyik végére esett, melyen egy arany monogram: két összefonódott betű díszített. J és B...
- Joe Baker... - suttogta összeszorult szívvel, de hangosan csak annyit mondott: - Igen, köszönöm.
Ekkor lépett a mentő mellé a testes rendőr, és udvariasan megkérdezte: - Minden rendben van, kisasszony?
Carol szívében vidám szikrák villantak. Szíve újra zakatolni kezdett, arca kipirult.
- Köszönöm, most már minden a legnagyobb rendben van.





 
 
0 komment , kategória:  Hangulat(Novellák)  
Almoragh : A magány dala
  2008-08-22 14:31:45, péntek
 
  Almoragh : A magány dala

A zenének

Vannak súlyos órák, napok, hónapok, mikor az ember belesüpped a magány párnáiba, mint egy lázas nagybeteg. Furcsán, szürkén pereg le ez az idő, míg végül megérkezik az orvosság egy-egy jó szó képében. Ördögi kör: a magány kóros előrehaladtával az ember már nem is törekszik rá, hogy társaságban legyen, így aztán nehezen érkezik el hozzá ez az orvosság - már ha elérkezik egyáltalán.
Éreztem, ahogy a magány szürke pókja közeledik felém, lassan beszövi a környezetemet hálójával, én pedig bárhová lépek, mindig belegabalyodom ezekbe a tapadós, szürke-szomorú szálakba. Begubóztam hát én is, de vesztemre csak egyetlen anyag állt rendelkezésemre, amellyel megvédhettem magam: az ő puha ködhálója.
Néztem a telefont, amely nem akart megszólalni. Egy este százszor is felemeltem a kagylót, elbeszélgettem a süket sípolással, megnyomtam pár gombot, aztán meggondoltam magam. A pók tovább szőtte a hálóját.
A könyveimhez fordultam, de a papírra ütött betű-sebek üresen kongtak, vagy elillantak előlem. Ami képes volt elérni hozzám, csak tovább fokozta a reménytelenséget - láttam én, hogy tinta helyett a pók hálójából tekerednek elő a betűk, de már késő volt.
Egy este aztán meglátogatott valaki. Sötét volt, én ébren feküdtem az ágyamban, hallgattam, ahogy az óra a másodperceket ropogtatja. A szobám végében tűnt föl - nyúlánk női alak. Rám mosolygott, én kábán emeltem fel a fejem, de nem láttam semmit. Csak a csillagok fénye hatolt be az ablakon, kedves szavak helyett csak a fenyves suttogását hallottam. Vonatfütty, kutyaugatás, távoli hangok - láttam, ahogy a szürke pók kinn hintázik a holdsugáron, és csontlábait egy sípon billegteti, hogy előcsalja a magány eme nehéz hangjait. Elfordítottam a szemem.
Másnap újra eljött, csodás hangon szólt hozzám, elültette bennem a zene magvát. Euterpé, ne hagyj el.
Hetek teltek el. A szemeimre ragacsos szemfedőt tapasztott a magány, ritkán voltam ébren és még ritkábban aludtam.
Aztán újra feltűnt. Felém jött, kinyújtotta a kezét, és az ölembe hanyatlott. A testemhez simult, és én boldogan dédelgettem őt, míg mindketten el nem aludtunk.
Fölébredtem. A pók előttem állt, rágóiról eltűnt barátok vére cseppent. Én megragadtam az ölemben fekvő hangszert, és eljátszottam a magány dalát.
A pókháló szétszakadt, a pók sikoltva hanyatlott vissza a feledésbe. Az ujjaim boldog táncot jártak a szürke húrokon.


 
 
0 komment , kategória:  Hangulat(Novellák)  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 10 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 5129
  • e Hét: 12009
  • e Hónap: 57081
  • e Év: 1998361
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.