Regisztráció  Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 5 
Redfield : Istenem, miért?
  2008-08-22 15:15:49, péntek
 
  Redfield : Istenem, miért?

Istenem, miért?

Írta: Thomas J. Redfield

Rájöttem valamire. Az ellentétek azért vannak, hogy kiegyensúlyozzák egymást. Ha lelki békére vágysz, készülj fel a kínok kínjára.
Már három hete kerestem a megfelelő kérdést, amit majd feltehetek neki. Az ajtó természetesen zárva volt, távvezérléssel működhetett, és időzárral, de a dátum és az időpont, amikor beléphetek rajta, jól a tudatomba vésődött. Volt valami abban a helyben, valami megfogalmazhatatlan, amit ottlétem első percétől fogva éreztem. Egy érzés, valaminek a közelsége. Egy felsőbb erőé. Egyébként a hely egy egyszerű szoba volt, semmi több. Volt benne egy ágy, egy kisasztal, neonlámpák a falon, amik maguktól lekapcsolódtak, ha tíz percnél tovább vízszintes helyzetben helyezkedtem el az ágyon, egy digitális óra a falon, nem messze az ajtótól, ami folyamatosan számlált visszafelé, és volt egy csengő is az asztalon, amit csak meg kellett ráznom, és ételt, italt kaptam. Pecsenye, rízsfelfújt, jó borok, és olykor még koktélok is érkeztek egy, a falon lévő, rejtett kis nyíláson át. Az a nyílás pedig az ajtó mellett volt, a csengő hangjára aktiválódott, és önmagától csukódott. Óriási kísértéssel kellett megbírkóznom, de nem volt szabad leskelődni, vagy átnyúlni rajta, akkor automatikusan véget ér a játék, és talán sohasem találkozhatok Istennel. Jól kitalálták az egészet. Egy toll, és egy papírlap maradt még a bírtokomban, ezeket segítségével próbáltam megfogalmazni a helyes kérdést, de hiába jártattam az agyam, egyszerúen nem tudtam semmi nagyszabásút kitalálni. Egyre gyakrabban rázogattam a csengőt, mert kezdtem belefáradni az egészbe, és egyszerűen unatkoztam. Ilyenkor mindíg megjött az étvágyam, holott a szervezetem valójában nem kívánta a táplálékot. Meg persze a kíváncsiság is hajtott, hogy "fogvatartóm" meddig megy el: vajon ad e, akárhányszor csak kérek? Valahogy éreztem az egésznek a komolytalanságát, mégis hittem, hogy tényleg Isten keze van az egészben, és odaát ő vár engem, ha a számláló lenullázódik, és én belépek azon az ajtón. Egyszerűen kénytelen voltam ebbe a hitbe ringatni magamat, mert a másik alternatíva elviselhetetlenül szürke, és értelmetlen lett volna. Amikor ilyen összetett dolgokba kezdtem belefolyni gondolatban, lassacskán megfájdult a fejem, annyira zavaros, és kételyekkel teli volt az egész. A hit. Nem találtam magamban bizonyosságot, és ez megrémített. Hiszen pont azért voltam ott, hogy bizonyosságra leljek, hogy megkapjam a kérdésemre a választ, de én még a kérdésre sem jöttem rá. Ilyenkor teljesen egyedül éreztem magam, megfosztva attól a felsőbb erőtől, ami körüllebegett, és csöngettem. Egészen addig, míg végül megszűntek tudomást venni róla. A nyílás sem nyílt ki, és élelem sem jött át rajta. Féltem bűntetésnek venni, inkább bemagyaráztam magamnak, hogy elromlott a gép, ami kezeli, és ott helyben imádkozni kezdtem, de már nem volt hátra sok idő. Az utolsó napokra legyengültem, mégsem tudtam aludni. Éreztem, hogy leragadnak a szemeim, az álom viszont messzire elkerült. Ébren kellett maradnom, és ezzel az akarattal szervezetem sem tudott dacolni. Csak a számlálót figyeltem a falon. Amikor már csak harminc másodperc volt hátra, a szívem valósággal a fejemben lüktetett, és pánikérzetem támadt, hogy meghalok, mielőtt elérném a célom, és hogy hiába volt minden, az egész három hét, minden! Akkor már sikerült megfogalmaznom a kérdést, de azt nem vetettem papírra, a piszkozat mellé. A fejemben őriztem a kincset. Élnem kellett, hogy elmondhassam, és teljessé váljak ő előtte. Egyébként ez volt az: "Mi az élet értelme?". Már-már szánalmasan egyszerű, és megszokott, de senkit nem ereszt, aki csak egyszer is elgondokozik rajta. Aztán kattant a zár. Felálltam, és fény járta át testemet. Éreztem az engergiát, az egész világot, miközben minden elememben remegtem. Pontosabban akkor, amikor már odaát voltam. Miután meghallottam a változás eme fémes hangját, kinyitottam az ajtót, és beléptem a sötétségbe. Abba a szobába, ahol nem voltak neoncsövek a falon, nem volt asztal, csengő, vagy ágy, csak a borzongató sötétség, és az a kevés fény, ami az én helységemből jött át. De volt ott valami szörnyű, aminek az alakja lassan kirajzolódott, szemeim előtt. Egy ember csontsovány teteme hevert a földön, halott kezében egy papírlappal. Elvettem tőle, és visszaléptem a neonlámpák fényébe, hogy el tudjam olvasni a rajta lévő írást: történetem címét.



 
 
0 komment , kategória:  Mystery(Próza)  
Frehley : A modell
  2008-08-22 15:14:40, péntek
 
  Frehley : A modell

Iszonyúan éheztem. Megszaporáztam a lépteimet, szerettem volna már otthon lenni és végre egy jót enni. Kinyitottam lakásom ajtaját. Levettem a kabátom, kezet mostam, majd a konyhába léptem. Ekkor ott megpillantottam egy nőt. Az én konyhámban! Modell volt. Magas termet, széles csípő, vékony testalkat. Sehol egy deka felesleg. Farmer miniszoknyát viselt, valamint egy narancssárga topot. Izmosra gyúrt hasa kilátszott. Nem értettem mit keres itt. Az én konyhámban. Szélesen mosolygott rám. Hófehér fogai a szemembe hasítottak. Értetlenül álltam előtte. Ekkor előkapott egy nagy konyhakést, oldalt hasba döfte magát, majd széles ívben, bordától bordáig felmetszette azt. Közben jókat kuncogott. Én elszörnyedve néztem mit csinál, ám negpillantottam, hogy vér helyett egy barnás folyadék csurog testéből. A modell ujjával elkent egy keveset, majd lenyalta. Széthúzta a sebet és piskóta volt benne. Csokoládés piskóta, közte sűrű csokoládé krémmel. Hatalmasat kordult a gyomrom. Odaléptem a nőhöz, letepertem a konyhaasztalra. Hátam mögül előkaptam egy villát az edényszárítóból, majd jóízűen nekiláttam a modellnek. A sebbe belemélyesztettem villámat, kimetszettem vele egy kis darab süteményt, a vágás széléből csurdogáló sötét színű, híg csokoládé öntetbe mártogattam, majd számba toltam. Hosszan rágtam, rendesen kiízleltem. Mennyei érzés volt, még soha nem esett ilyen jól étel. A modellre néztem. Mereven tekintett fel a plafonra, közben idétlen mosoly volt látható arcán. Folytattam az evést. A végén már egészen be kellett nyúlnom a seb alá, hogy kikaparjak még egy kicsit magamnak. Hogy még több öntethez jussak, a konyhakéssel fel kellett vágnom modellem ereit. Hatalmas patakokban csurgott belőle a csokoládé.
Egy idő után jóllakottan dőltem hátra székemben. A modell nem mozgott. Benyúltam a hűtőbe, töltöttem magamnak egy pohár ásványvizet. Elgondolkoztam, hogy mi történhetett vele. És mit fogok csinálni vele? Eszembe jutott, hogy betehetném a spájzban lévő, jelenleg használaton kívüli mélyhűtőbe. Máshova úgy se férne. Aztán majd szépen felélem. Enni nem kér.
A sebet körbetekertem alufólia papírral. A modellt felkaptam, s könnyű szerrel a spájzba cipeltem. A hűtőbe csak úgy tudtam elhelyezni, hogy összehajtogattam. Az étkezés alatt csempére, valamint asztalra csepegő csokoládét felitattam törlőpapírral. Az edényeket pedig gondosan elmostam.
Rendrakás végeztével elégedetten görnyedtem le a kanapéra. Bekapcsoltam a televíziót, valami ismeretterjesztő film ment. Öt perc alatt elaludtam rajta.
Dörömbölésre ébredtem. Ajtónyitás után rettegés lett rajtam úrrá. Saját magam állt velem szemben. Csak épp csótány teste volt. De a ruha és az arc teljesen megegyezett.
-El fogsz hízni! - zúgta hosszasan halk robothangon.
Megrémültem. Ösztönösen hátrafordultam, s a ruhatartó karnis tetejéről lekaptam egy esernyőt. Először vendégem fejéhez vágtam. Mivel semmiféle reakciót nem láttam részéről, rávetettem magam. Karom hozzádörgölőzött undorító, sikamlós csótány testéhez. Erre bedühödtem. Össze-vissza püföltem őt a földön esernyőm segítségével. Hevesen ellenkezett, védekezett ízelt lábaival. De végül sikerült kiszúrnom a bal szemét. Mélyen belehatoltam esernyőmmel, egészen az agyáig. Már amennyire egy ilyen torzszülöttnek lehet agya.
Felálltam, végigtekintettem rajta. Szörnyen büdös, sárgás-zöld folyadék szivárgott a kiszúrt szeméből. Beleugrottam a cipőmbe, majd kirohantam a lakásból. A lépcsőházban szembe jött velem egy néni. Csótány feje volt.
-Már megint édességet ettél?
Kiáltottam egyet, továbbfutottam a bejárati kapuig. Kitörtem rajta, majd egy röpke pillanat alatt végigtekintettem az utcán. Egy anyuka kislánnyal és babakocsival, egy öreg néni tacskóval, egy fiatal nő bőrkabátban, egy munkás összemocskolt ruhában, egy középkorú férfi fiával. Mind mereven tekintett rám. A csótány fejükkel engem lestek. Méregettek. A testük teljesen normális volt, de az a visszataszító, undorító fej...
-Hízni! El fogsz hízni! - kiáltották szinkronban. - Ezt akartad?
Teljes erőbedobással el kezdtem rohanni. Nem akartam ezt. Olyan volt, mint egy rossz álom. Van ebből menekvés? Bárki, aki jött velem szemben az utcán, rovar feje volt. Nem hiszem el! Egy férfival futottam össze. Nagy barna kabátja volt.
-Nem meg mondtam, hogy el fogsz hízni?
Dühömben térden rúgtam. Utánanyúlt, de ekkor csótány arcát letérdeltem. Oldalra dőlt. A földön el kezdtem rugdalni az oldalát. Vinnyogó hangot adott ki magából. Teljes testsúlyommal arcára tapostam. Sárga szutyok fröccsent ki belőle. Torkom szakadtából üvölteni kezdtem. Nem hiszem el, hogy ennek így kell lennie. És mi az oka ennek? Miért történik ez velem?
Úgy húsz méterre tőlem egy boltot pillantottam meg. Berohantam segítségért. Vasedény kereskedés volt, konyhai felszereléseket árultak. A pultnál egy fehér köpenyes hölgy állt mozdulatlanul.
-Hú, de kövér vagy! - nyögte csótány fejéből.
Arcába ordítottam. Lekaptam egy méretes konyhakést a polcról. Laza mozdulattal letéptem róla a kartonpapírt, majd a nő hasába mélyesztettem. Az menten elterült. Ekkor egy magas, kantár nadrágos férfi lépett be.
-El fogsz hízni!
Nyögtem egy nagyot. Széles mosoly termett arcomon. Fülig száj lettem. A konyhakést oldalt hasamba szúrtam, majd bordától bordáig, széles ívben felmetszettem azt. Lenéztem és észrevettem, hogy barnás folyadék szivárog a hasamból. És mindeközben bugyután vigyorogtam.


 
 
0 komment , kategória:  Mystery(Próza)  
Hannibal : Egy túlélő naplója
  2008-08-22 15:13:09, péntek
 
  Hannibal : Egy túlélő naplója
Egy túlélő naplója
Irta: Brautigam Gergely ®


200. nap:

Jerry Hall naplóját olvassa az a szerencsés, aki megtalálta. Muszáj leírnom a gondolataimat, mert már az őrület kerget, és nem bírom. Nem tudom, hogy miért nem gondoltam rá előbb, akkor talán nem hallanám a saját hangom a fejemben üvölteni. Kétszáz napja vagyok ide bezárva. Nem tudom, hogy még meddig kell majd itt még szenvednem, de remélem, hogy már nem sokáig. A műszerek folytonos stabil sugárzást mutatnak odakintről, biztos vagyok benne, hogy itt lent, kétszáz méterre a föld alatt, biztonságban vagyok. Tudom, hogy plutónium felezési ideje huszonhárommillió - kilencszáznégyezer év, a sugárvédelem órán ezeket tanuljuk meg legelőször, és mégis minden áldott nap többször is megmérem kint a szintet hátha... valamilyen csoda folytán. De semmi sem történik... A táj ugyan olyan kietlen és kopár, mint amilyen akkor lett, amikor a több száz atombomba becsapódott a talajba, elpusztítva mindent az országban, és hatalmas krátereket hagyva maguk után. A lakásom, a családom, az életem odaveszett. Nem emlékszem semmire sem, csak arra, hogy az egyik napon az őrmester kiabálva rohant be a szállásunkra és a kezét lengetve üvöltötte mindenkinek, hogy azonnal rohanjanak a bunkerekbe, mert az oroszok atomtámadást indítottak Amerika ellen. Én és a társam ezt a bunkert választottuk, de Johnny kint maradt, mert az őrmester az utolsó pillanatban visszarántotta, és rám zárta az ajtót. A szavai még tisztán csengtek a fülemben mielőtt fogságba helyezett volna örökre, bár nem biztos, hogy felfogtam őket igazán:
- Katona, maga most egyedül marad itt. Johnny-ra szükség van a 2-es táborban. Vigyázzon magára, és Isten óvja Amerikát és a lelkünket - majd bezárta a zsilip ajtót. Én gyorsan lemásztam a kétszáz méteres sokfokú lépcsőn a bunker gyomrába, és magamra húztam a biztonsági matracot, ami esetleges lezúduló törmelékektől volt hivatott megvédeni. A következő pár pillanatban nem éreztem és nem hallottam semmit se... Majd hirtelen hatalmas dörrenés rázta meg a menhely falait és, amit éreztem az, borzalmasabb volt a legnagyobb földrengésnél, amit valaha átéltem. Nem volt felőle kétség, hogy atombomba robbant a fejem fölött...

Talán kettő, vagy három nap is eltelhetett mire meg mertem mozdulni a matrac alatt, de az is lehet, hogy csak órák voltak. Nem tudom. Nem tudtam követni az időt, mert attól féltem, hogy nincs sok esélyem a túlélésre, mivel ez egy régi létesítmény volt. Akár már fertőzött is lehetettem, ki tudja. Végül is nagy nehezen rávettem magam, hogy megmozduljak, és kimásztam a matracerődöm alól. Nem hullott túl sok törmelék, csak néhány apró szemcse. Ez bizonyította, hogy a bunker hatékonyan megvédett a támadás elöl. Szerencsémre, fel volt vértezve az ilyen esetekre, egy belső és egy külső sugárszintmérő géppel. Az első gondolatomnak hangot adva, halkan rebegtem magam elé...
- Nyugodj meg katona! Először a belső sugárszintet mérd meg, hogy nem lett - e megfertőzve az oxigén, amit belélegzel. Hallgatva magamra azonnal a mérő eszközhöz léptem és bekapcsoltam, miközben imádkoztam, hogy a robbanás és az azt követő masszív elektromágneses impulzus nem tette tönkre az elektronikát. Habár tudtommal nem volt semmi se bekapcsolva a robbanás időpontjában... Isten meghallgatott... A mérő halk zümmögésbe kezdett, majd a műanyag lapon a fények kigyulladtak. Megtekertem pár kapcsolót, majd lenyomtam a mérés kezdését elindító gombot. A műszer hangosan zümmögni kezdett és ketyegett egy jó két - három percig, mire végre egy kis cetlit tolt ki az oldalán. Leszakítottam és mohó kezekkel egyenesítettem ki, a papírgöngyöleget. Mély lélegzetet vettem, amikor megláttam a cetli alján a szöveget... ,,Sugárzás a normális kereteken belül.", ,,NEM ÉLETVESZÉLYES!". Ha nem tudtam volna, hogy milyen súlyos a helyzetem, biztos örömtáncot járok, ott helyben. Azonban nem úsztam meg ennyivel. Utána kellett még néznem, hogy odakint mi a helyzet. Felkattintottam tehát a ,,Felszíni mérés" feliratú gombot, majd újra elindítottam a mérést. A műszer ismét ketyegett és kerregett néhány percig, majd a várva várt kis lapocskát dobta ki az oldalán. Mint amikor a mamák az élelmiszert kapkodják össze a standoknál, úgy nyúltam oda most ehhez a kis fecnihez, aminek több jelentősége volt most számomra, mint az, amikor a feleségem bejelentette, hogy terhes.

,,ÉLETVESZÉLYES!"

201. nap:

A piros nagybetűs felirat a retinámba égett. Talán még az agyamba is. Olyan mélyen, hogy életem végéig se fogom elfelejteni, soha. Most mit tegyek? Mi ilyenkor a teendő? Mit kell tenni, hogyha az ember egy bunkerben raboskodik, kétszáz méterre a föld alatt, és felette egy atomvihar tombol, amelyik darabokra szaggatja az emberiséget. A föld elveszett. Az élet, ahogy mi ismertük széthullt. Nem maradt semmi. Csak kopár, kietlen, sivatag. Nem tudtam, hogy mit tegyek akkoriban, és most sem tudom. Azóta eltelt 201 nap. A katonaság mindenre gondolt. Van víz egy életre, van ennivaló legalább három, akár négy évre is. Konzervek, néhány szárított gyümölcs, hűtő, saját áram generátor, rádió - ami magas frekvenciás és nagy hatótávolságú. Azok az emberek, akik ezt építették, vajon mire gondolhattak? Ennivaló négy évre, amikor a sugárzás még csak megközelítőleg se lesz kisebb a mostaninál. Vagy talán nem is atomháborúra épült, vagy talán addigra kitalál valamit az emberiség, amivel eltakaríthatja a mocskot a légkörből? Nem tudom. Egy biztos. Érezem, ahogy megőrülök. Tegnap azt álmodtam, hogy lenyúlok a torkomon, kiveszem a tüdőim, és kimegyek. Mivel nincs tüdőm, nem kell levegőt se vennem. Persze ez teljesen értelmetlen, mivel a sugárzás a bőrön keresztül hat és semmit se lehet ellene kezdeni. Vajon miért nincs idelent egy védőruha oxigénpalackkal? Legalább egy pillantást vethetne ki az ember és mászkálhatna egy kicsit a romok közt. Akkor legalább nem őrülne meg. Erről jut eszembe. El kell végeznem a méréseket.

Semmi. Illetve pontosabban mondva ugyanaz, mint mindig. Kopár, kietlen vidék. Halott házak. Hatalmas füstfelhő ameddig csak a műszer ellát. Az eredmény ugyanaz. Mindig ugyanaz.

,,ÉLETVESZÉLYES!"

202. nap:

Unom már ezt. Mi az értelme ennek? Lefekszem, felkelek, lefekszem, felkelek. Minden áldott nap ugyanaz. És ez a napló! Megőrjít ez a napló!

210. nap:

Újra elővettem. Az írás megnyugtat. Amíg írok, addig nem gondolkodom, és nem hallom a hangokat. Kétszáztíz nap. Még kimondani is sok, nemhogy leírni. Kétszáztíz napot töltöttem eddig ebben a betonkoporsóban. A műszer rendíthetetlenül ontotta magából a piros feliratos papírokat. Szerencsémre - vagy talán szerencsétlenségemre - a belső mérések mind zöld papírocskát eredményeztek. Igazából nem lettem volna nagyon elkeseredve, hogy ha egyszer piros kártyát kapok. Talán meg is nyugodnék. Tudnám, hogy vége van az egész harcnak és kimehetek innen nyugodtan.

215. nap:

Mi értelme van ennek az egésznek? Minek vagyok itt bent? A mérések ugyan azt mutatják. Tegnap a saját hányásomban aludtam és kényelmesen meleg volt. A hang azt mondta, hogy élvezzem ki a testi örömöket. Ki akarok szabadulni innen!

220. nap:

Nem bírom tovább. Akármi is történik inkább a halál, mint az örök fogság. Ég veled világ. Újra látom a családom...

Kísérleti napló 220. nap:

Az alany a 220. napon nem bírta tovább és kinyitotta a zsilip ajtót. Elnyerve megfelelő jutalmát, a parancsnok azonnal főbe lőtte. A kísérletek tovább folytatódnak. Alany százhuszonkettő és százhuszonhárom már a kétszáznegyvenhetedik napnál tartanak. Fejlesztési javaslatok: TV készülék kazettákkal, videojáték, és nagyon sok könyv. Utóbbi hozta a legnagyobb eredményt. A kísérletek folytatódnak, amíg el nem érjük a háromszázhatvanöt nap végcélt.

Dr. Henry Kalsak vezető tudós.

 
 
0 komment , kategória:  Mystery(Próza)  
Xendor : A szárnyak titka
  2008-08-22 15:12:06, péntek
 
  Xendor : A szárnyak titka

A szárnyak titka

Tudta, hogy figyelik. Mindig is figyelték. De az óta nem mióta... Nem, még rágondolni is borzalmas. Hogy is bírnák őt szemmel tartani ebben a ,,kórházban"? Hiszen itt ablak sincs. Csak csupasz fehér falak.
Sóhajtott. Három hónapja tartják itt őt, és mindig ugyanazt kérdezték tőle. A válasz is végig egyezett a legelsővel. Szétnézett a ,,szobában". A neoncső egykedvűen világított a plafonon. A fal mocskos volt. Az ágya egyszerű fémrácsos kórházi ágy volt.
Hirtelen kinyílt az egyetlen ajtó. A lány felkapta a fejét, és szemügyre vette a jövevényt. Csak egy orvos volt. Visszakuporodott az ágyára.
-Na Georgina! Újra itt vagyok! A szokásos lesz csak!
-Már ezerszer elmondtam azt a borzalmas estét! De maguk nem is hisznek nekem! -kiáltott fel felháborodottan a nő.
-Hohó! Csak lassan a testtel! Mi igenis hiszünk önben!
-Igen? Akkor miért tartanak itt?
-Csak azért, hogy elvégezzük a szükséges vizsgálatokat!
-Nem lehetne csak egyszerűen leoperálni?
-Nem. Most kérem, mondja el a történetet, mert le akarjuk jegyezni.
-Komolyan? -ragyogott fel Georgina arca.
-Igen! -bólintott az orvos.
-Tudtam, hogy figyelnek a madarak. Mindenhová követtek. De senkinek se szóltam róla, mert féltem, hogy őrültnek fognak tartani. Szóval egyik este mikor hazafelé tartottam a munkahelyemről elkaptak. Tél volt és sötét. Láttam, hogy nagyon sokan vannak. Biztos voltam benne, hogy nem élem túl. Körbevettek. Nem tudtam sehova se menekülni. A madarak körülfogtak. Megpróbáltam kitöri közülük. Sikertelenül. Ekkor szétnyílt a kör és a résen bejött Ő -a lány megállt és egészen elsápadt. Szó szerint rázta a hideg és látszott rajta, hogy mindjárt elájul. Nekidőlt az ágy keretének.
-Hogy nézett ki Ő? -unszolta az orvos.
-Vörös volt a bőre és a szeme. A fekete haja a földet söpörte. Hátborzongató volt. Éreztem, hogy valaki hátulról leüt. Még annyit érzékeltem, hogy valami kesernyés dolgot tuszkolnak le a torkomon. Ezután az utcán eszméltem fel. Emberek vettek körül. Rám mutogattak. Láttam, hogy sokak arcára undor ült ki. A hasamra fordultam és megláttam. A szárnyakat. A többit maga is tudja.
-Az elejét is tudtam -szólt csendesen az orvos. Hirtelen a bőre vörös lett. A szeme szinte égetett. A haja megnőtt és fekete lett.
-Most már nem kegyelmezek-mondta Ő és egy tűzgolyót formált a kezében. Georginának dobta, aki dermedten figyelte a felé száguldó halált.
Elérte a golyó. Felsikoltott és érezte, hogy minden porcikája lángol...
Hirtelen felriadt az ágyában.
Ez csak álom volt-nyugtatta magát. Körbenézett. Sehol egy szárny. Ezen megnyugodott és visszaaludt. De nem vette észre az ablakban kuksoló madarat...

Vége


 
 
0 komment , kategória:  Mystery(Próza)  
Ayesha : A megváltó
  2008-08-22 15:11:06, péntek
 
  Ayesha : A megváltó

Lőrinc atya elcsigázottan lépett be az üres lakásba. A tekintélyes, tölgyfából készült bejárati ajtó tompa puffanással csapódott be, kirekesztve a kinti világot. A férfi néhány másodpercig még behunyt szemmel álldogált a hűvös falhoz támaszkodva, majd lerogyott a kis előszoba egyik párnázott székére.
,,Bárcsak ne lett volna a héten péntek! Olyan nagy kérés egyetlen egy péntek nélküli hét..." Abban a minutumban, ahogy ezt végiggondolta, meg is bánta gyengeségét.
Kis idő múltán összeszedte magát, és nekilátott egy jó erős tea elkészítéséhez. Lőrinc atya nem tartott állandó bejárónőt. Különösen olyat nem, aki nála is lakik. Egy idős hölgy takarított a paplakban hetente kétszer. Ilyenkor meleg vacsorát is főzött. Hozzá is csak azért ragaszkodott, mert halott édesanyjára emlékeztette. Egyébként maga is elboldogult a háztartással. Volt ideje megtanulni, hogyan gondoskodjon magáról.
Lőrinc atya már közel húsz éve volt a pályán. Mikor pappá szentelték, úgy érezte magát, mint aki végre feleségül veheti azt a nőt, aki után egész addigi életében vágyakozott. De menyasszony csak lassan emelte fel a fátylát, és engedte megpillantani valódi arcát. Most már soha nem veheti le a szemét arról az arcról... Az élet arcáról.
Mikor huszonöt évesen az oltár előtt térdelt, és megtetette életre szóló fogadalmát, szenvedélyesen szerette az Istent. Az Úrnál csak az embereket szerette nagyobb odaadással. Ez a különbségtétel is csupán azért volt, mert az Atyának nem volt szüksége az ő segítségére, de a világnak, amelyet teremtett, annál inkább. Lőrincet akkoriban szinte felemésztette a belsejében lángoló tűz. Átkozta a sorsot, hogy nem néhány száz évvel előbb született, akkor bizonyosan mezítláb, szőrcsuhában járná az országot, és tenné a jót, ahol csak lehet. De kora száműzte egy igényesen bútorozott lakásba, hogy onnan nézze tehetetlenül, hogy rohad el saját mocskától a világ, amelyben él. Az évek során rá kellett jönnie, hogy nem csak az emberiségen nem tud segíteni, nem tud ő egyetlen emberen sem. Ezt egyre biztosabban, és egyre kétségbeesettebben érezte, de beletörődni sehogyan sem tudott.
A tea mint mindig, most is nyugtatóan hatott rá. Átnézte aznapi prédikációját. Hétköznapokon nem lett volna köteles szentbeszédet mondani, ő mégis minden nap intézett legalább néhány mondatot a hívekhez. Pedig nem volt jó szónok. Ezen a jó pár év rutin sem sokat javított. A leírt szavak csupán halovány visszfényei voltak magasztos gondolatainak, félénk, zavaros előadásmódja pedig csak tovább rontott a helyzeten.
Átballagott a plébániától néhány utcányira lévő Mária templomhoz. A tekintélyes, barna téglás épület két hosszú padsorában néhány idős asszony térdepelt, kezükben rózsafüzérrel, imakönyveik már gondosan oda voltak készítve a könyöklőre. A vékony, jelentéktelen férfi csöndesen elhaladt mellettük, nem akarta megzavarni őket imádkozás közben. Isten háza csak karácsony és húsvét alkalmával telik meg teljesen az Úr nyájával, egy évközi vasárnapon annak is örülni kell, ha nyáj fele eljön, ilyenkor pedig... Lőrinc atya legnagyobb félelmei közé tartozott, hogy egyszer egyetlen hívő sem jelenik meg a hétköznap esti szentmisén.
A ceremónia szokásos dicstelen unalmával háromnegyed óra alatt lezajlott. Már ő sem érzett semmi emelkedettséget az egyszerű, köznapi istentiszteletek alkalmával, csak a prédikációnál izzadt még mindig a tenyere, mikor a saját gondolatait kellett megosztania híveivel. Kedvetlenül tért vissza a plébániára.
Nem jutott eszébe semmilyen kellemes esti tevékenység, ami jobb kedvre deríthetné. Az átlagember ilyenkor a családjával van, vagy áthívja valamelyik barátját, de Lőrincnek egyik sem volt. Így miután összeütött egy könnyű vacsorát, rögtön beállt a zuhany alá. A forró víz vörösre égette örökösen sápadt bőrét, de nem bánta, mert a melegtől mindig kissé elbágyadt, ami könnyebbé tette az elalvást. Már kisgyermek kora óta rossz alvó volt. Odakészített az éjjeliszekrényére egy pohár narancslevet, és egy Victor Hugo kötetet, szintén az álmatlanság ellen. Ezután letérdelt az ágyával szemben lévő festmény elé. Szerette ezt a képet a Megváltóról. Jézust csupán melltől felfelé ábrázolta a művész. A kereszthez szegezett két karját görcsösen széttárja, hosszú haja csapzottan hullik véres arcába. Szemei azonban az eget kémlelik, tekintetéből már tovatűnt a szenvedés. Nincs benne más, csak valami, hatalmas, földöntúli béke.
Lőrinc atya minden este hosszan imádkozott a festmény előtt. Az emberiség egészéért elmondott könyörgéseken kívül mindig gondosan felsorolta azokat, akiket közvetlenül szeretett volna az Úristen figyelmébe ajánlani. Lelki szemei előtt újra leperegtek a délelőtt és a kora délután emlékképei. Minden pénteken végiglátogatta azokat a súlyos betegeket, akik nem képesek megjelenni a szentmisén. Ezeket a közvetlen találkozásokat az emberi szenvedéssel lelke még mindig nagyon megsínylette. A körbelátogatott hívek többnyire idős emberek voltak, akiket a végsőkig összeaszalt a betegség és a kor. Már nem vártak mást, minthogy Isten magához hívja őket. És azt, hogy amíg nem nyernek bebocsátást az égi hazába, olykor valaki leüljön melléjük, és megfogja a kezüket. De az Úr gyakran pont azokat nem szólítja el a Földről, akik legjobban szomjaznak a látására. Az emberek pedig azoknak nem fogják meg a kezét, akiknek a legnagyobb szüksége lenne rá. És Lőrinc atya nem tehetett semmit, és Isten sem tett semmit. Ettől függetlenül a plébános rendszeresen imádkozott a nyájáért. Gondolatai hosszasan elidőztek Lenke néninél, akit különösen szánt, mivel teljesen egyedül élt, és rajta kívül senki nem nyitotta rá az ajtót. Lenke néni testesítette meg Lőrinc számára a Magányt, ami pedig rendkívül félelmetes érzés. Ezért különösen szép fohászban könyörgött érte Istenhez.
Imáiban mindig megemlékezett a családjáról: elhunyt szüleiről, és még élő rokonairól, akik közül egyesekre igazán ráfért volna az égi sugallat. Soha nem felejtett el elmondani egy fohászt azért az Anna nevű lányért, aki valaha kedves volt a szívének, és akinek emléke valószínűleg végigkíséri egész életét. Az Istennel való beszélgetést minden alkalommal élete legfájóbb pontjával, Timikével zárta, akit valamiféle különös atyai szeretettel szeretett. A kislányt ő keresztelte, szülei a mélyen vallásos fiatal párok kihaló félben lévő fajához tartoztak. Timike volt az első három gyermekük közül. A kislány már két éve leukémiás volt. Azóta minden nap könyörögött a gyógyulásáért. Olyannyira elmélyült a gondolataiban, hogy úgy érezte, azok szinte testet öltenek körülötte az üres szobában. A festett kép, mintha már a gyermek vonásait tükrözné. De a vonalak nem a jól ismert arcocskát rajzolták ki. Egy öregemberarcot látott maga előtt, melyet a kor helyett a véget nem érő kín mart széjjel. Ajkai résnyire nyitva voltak, mintha egy soha be nem fejezett sikoly fagyott volna rájuk. Az égre emelt szemekből viszont a festett Krisztus tekintetének nyugalma áradt. Az átlényegült, és egyben kissé félelmetes állapotnak a telefon csörgése vetett véget.
A plébános úgy érezte magát, mint akit mély álomból keltenek egy jókora vödör hidegvízzel. Hirtelen azt sem tudta hol van, majd alig találta meg a táskájában a készüléket.
- Kérem atyám, jöjjön gyorsan... - A vonal túlsó végén lévő nő szavai inkább nyögésekre hasonlítottak.
- Azonnal ott vagyok.
Ügyetlen kapkodás közepette magára húzta az egyik utcai ruháját. Tíz perc múlva már úton volt a gyermekkórház felé. Bár tudta: nem tehet semmit. Timi meghalt, abban a pillanatban, amikor a szobájában látni vélte elgyötört arcát.
Kissé féloldalasan leparkolt egy közeli mellékutcában. Jól ismerte a kórházat, sajnos túlságosan is jól. Elnagyolt léptei gyászosan kopogtak a majdnem teljesen kihalt folyosókon, gyomrát felkavarta a fertőtlenítő mindent átható szaga. Benyitott a kórterembe, ahol csupán három napja járt utoljára. Egy valószerűtlenül kicsi test feküdt egy valószerűtlenül hatalmas ágyon. Különböző gépekhez kapcsolódó kusza csövek fonták körbe a vékony tagokat. A műszerek monoton csipogása és kattogása groteszk zenei alapot adott az ágy mellett ülő nő kifulladt zokogásának. Az apa szerencsétlenül ácsorgott az asszony mellett; és üveges tekintettel bámult, de nem látta sem a feleségét, sem az ágyban fekvő testet - mert Lőrinc tudta, hogy az ágyban már csak egy test fekszik, - sem a belépő papot.
A nő hirtelen az ajtó felé fordította a fejét. Lídia valaha szép volt, az utóbbi két évben viszont legalább húszat fordult vele az idő kereke. Megtört vonásai még mindig makacsul őriztek valamit hajdani bájából, a figyelmes szemlélő felfedezhette arcán az ifjúság holt virágait. Az elmúlt egy- két órában azonban az ő lelke is együtthalt a gyermekével. Mert nem igaz, hogy életünk során csak egyszer halunk meg...
Az asszony bizonytalan léptekkel elindult Lőrinc felé, majd belevetette magát a pap karjaiba. A zokogás friss lendülettel rázta meg vékony testét. Lőrinc orrát megcsapta a nő verítékének fanyar szaga. Furcsán érezte magát, annyira elszokott egy másik emberi test közvetlen közelségétől. Jól esett neki, még egy ilyen helyzetben is. Félszegen átölelte a nőt, kezei alig merték érinteni az asszony vastag, kötött pulóverét.
- Atyám, kérem csináljon valamit... kérem... kérem... kérem... - ismételgette a szerencsétlen nő, mint valami holdkóros.
- Mondd el, hogyan történt! - válaszolt a férfi színtelen hangon.
- Délután, még semmi baja nem volt, sőt szokatlanul vidám volt és élénk. Egész héten jobban volt, atyám is mondta kedden, milyen jó színben van. Haza is indultunk úgy hat óra felé, aztán rögtön csörgött a telefon, hogy rohama van... Nem tudták mitől, azt mondták talán valamilyen allergiás reakció a kezelésekre... - a nő zokogása már hisztérikussá fajult - Azt mondták rángatózott, meg dobálta magát az ágyon... Most pedig csak fekszik, fekszik és nem ébred fel...
Közben már Lídia férje, Tibor is közelebb lépett.
- Lőrinc, körülbelül egy órája beállt nála az agyhalál. Az orvos szerint semmilyen agyi aktivitást nem mutat. Csak azért van még a gépeken, hogy feladhasd neki az utolsó kenetet...
- Nem! - sikoltott fel a nő -Térdeljen le és imádkozzon, kérje az Urat, hogy gyógyítsa meg!
- Lídia... - suttogta Tibor fátyolos szemmel, és a felesége vállára tette a kezét.
Lőrinc az életét odaadta volna azért, hogy feltámaszthassa a kislányt, és visszaadhassa ennek az asszonynak, de hát hogy is lehetne hatalma élet és halál fölött!
- Még nem halt meg, hiszen dobog a szíve! Ugye maga is hallja? Nem halt, meg hanem él...
Lőrinc amúgy sem tudta levenni a szemét a kislány testéről. Annyira nem hasonlított egy gyerekre, annyira nem hasonlított a hajdani Timikére, sőt még a három nappali korábbi Timikére sem. Végtelenül sovány volt, kopasz feje félreérthetetlenül hirdette a betegséget, ami sírba vitte, arca viszont egy üdvözültté volt. Látott már elég halottat, és mindegyik arca valahogy hasonló volt. De Timikéé volt a legszebb. Úgy feküdt ott, mint ahogy valaha Izsák fekhetett a máglyán, mikor apja Isten parancsára fel akarta áldozni őt. Timi a világ áldozata Istennek. Timi Isten áldozata a világért. Ilyen zavaros gondolatok keringtek a fejébe, miközben az előtte álló a fájdalomtól hisztérikus nő csaknem nekiesett.
- Ez volt Isten akarata. Már nem tehetünk érte semmit. Annyira sajnálom! - Lőrinc bizonytalanul az asszony felé nyújtotta a kezét, de mikor Lídia arcába nézett, karja erőtlenül lehanyatlott.
A nő szemében vad, tébolyult fény égett.
- Istené? Ezt akarta a maga Istene, ugye? Azt akarta, hogy két éven át szenvedjen! Nézzen bele ennek a kicsi gyereknek az arcába! Többet szenvedett, mint más egész életében. És miért? Azért mert abban reménykedett, mert mind abban reménykedtünk, hogy egyszer valaha még egészséges lesz. Ezért imádkoztunk a maga Istenéhez, ezért tűrtük, hogy kínlódjon, ezért kellett megérnem, hogy csomókban hulljon ki a gyönyörű szőke haja, végignéznem, ahogy teljesen tönkremegy... Azért tűrtük mindezt, hogy utána kínok között meghallhasson, az orvosok keze között, akiknek ő nem jelentett semmit. Ezért... Ez volt a maga Istenének terve ezzel a gyerekkel, aki nem ártott soha senkinek. Ő mindenkit csak szeretett, és talán hasznára lehetett volna ennek a kibaszott világnak... Ha a maga Istene életben hagyja... De ez volt Isten akarata... Ez...
A nő ráborult a gyerekre, vörös, sírástól eltorzult arcát beletemette a kislány meztelen felsőtestét borító vékony takaróba, majd kezeivel kétségbeesett cirógatni kezdte Timi kopasz fejét, és beesett, viaszos arcát.
- Ha már mindenképpen ölni akart, ölt volna meg engem. Higgye el szívesen átvettem volna tőle az összes kínt, amit át kellett élnie, ahhoz hogy...
Már Tibor is sírt, a férfiakból csak életük legelviselhetetlenebb pillanataiban előtörő, hosszú évek kínjait sűrítő, hangos férfizokogással. Lőrinc atyát már alig tartották hosszú, remegő lábai. Tudta, hogy megint tehetetlen lesz, hogy semmivel nem tudja majd enyhíteni a szülők fájdalmát. Hogy saját érzései és saját szenvedése megint annyira eluralkodnak rajta, hogy szinte kővé dermesztik.
Percek, vagy talán évek teltek el a kíntól megdermedt jelenetben, amely úgy tűnt soha nem akar véget érni. Lőrinc nézte a halott gyermekét simogató fiatalasszonyt, a fájdalomtól szinte állati hangon nyüszítő apát, és Timi lelkét is érezte a helyiségben, de nem értette, mit akar mondani. Aztán Tibor végre odafordult hozzá.
- Tedd meg amit kell, aztán menj haza! Itt már nem tudsz mást segíteni. Szeretnénk egy kicsit magunk lenni vele, mielőtt lekapcsolják a gépekről.
Lőrinc némán bólintott, feladta a betegek kenetét a mozdulatlan kis testnek, amin az anyja még mindig a fájdalomtól elkábultan feküdt. Majd Tiborhoz fordult, és erőtlenül megszorította a kezét.
- Őszinte részvétem. Imádkozom Timi lelkéért... és értetek is. - szavai önmaga előtt is végtelenül üresen csengtek.
Tibor nem nézett az arcába.
- Viszlát Lőrinc, köszönöm, hogy eljöttél.
A pap magányos lépteinek zaját visszaverték az üres folyosók. A kórtermek ajtai mögött valahol, talán most is vonagló kínok közt távozik porhüvelyéből egy lélek. Lőrinc nem tudta kiverni a fejéből Lídia szavait. Igen, valójában már ő sem hitt abban, hogy imái valaha is meghallgatásra találnak. Hajdan forrón szerette az Istent, ma már csak szeretné megérteni, de hiába. Ha az Úrra gondolt, mindig a Tékozló fiú című csodálatos példabeszéd, megbocsátó, melegszívű apafigurája jelent meg előtte. És persze Krisztus, aki úgy szerette a világot, hogy önmagát áldozta fel érte. De hol van most ez a szerető Atya, és hol van a Megváltó? Még az Ószövetség lánglelkű, bosszúálló Istene is atyja volt népének. De ki törődik ma a világgal? Miért hunyja be szemét az Úr? És ha már meg kell halni, mert hazánk nem ez a magából kifordult világ, miért egyedül, és miért ennyi szenvedés után?
Lőrinc nem csak Isten előtt állt értetlenül, hanem az emberiség előtt is. Hiszen a legtöbben úgy mennek el felebarátaik szenvedése mellett, hogy meg se próbálják, nem is óhajtják felfogni mi történik a másikkal. Őt akár egy légy pusztulása is elszomorította...
Miért? Miért nem remélhetünk támaszt sem az égben, sem a Földön?
Lőrinc agyában még akkor is ezek a kérdések visszhangoztak, mikor nagy sokára ágyba keveredett. Nyitott szemmel bámulta a plafont, és hallgatta a falióra monoton ketyegését. Most érezte magát először igazán magányosnak, mióta kirepült a szülői házból. Talán mindig is az volt, csak nem tudatosult benne. Elernyedt elméjét lassan kezdte megkörnyékezni az álom. De még magánál volt, egyfajta révült állapotban várta, hogy végre teljesen megszabaduljon a tudatától. Az a jóleső érzése támadt, hogy nincs egyedül. Az a valaki itt van vele a szobában, sőt szorosan mellette fekszik az ágyban. Érezte egy másik ember meleg kigőzölgését a saját testén. Tudta, hogy ez csak képzelete jótékony játéka, és hálás volt érte fáradt agyának. Mégis ösztönösen megtapogatta maga mellett a lepedőt. Ijedten rántotta el a kezét, a nehezen odacsalt álom rögtön tovarebbent. Felült és próbálta kivenni a sötétben, mit érinthetett. Nem látott semmit. Újra megtapogatta ágyát a korábbi helyen, de az a valami, bármi is volt, már eltűnt. Lassan visszafeküdt, a szíve hevesen vert. Mindig is túlságosan élénk volt a fantáziája. Már biztosra vette, hogy aznap nem fog aludni, de nem kelt fel az ágyból, hanem felvette korábbi hanyattfekvő pozícióját és várakozott, bár nem tudta volna megmondani, mire.
Egy idő után újra elhatalmasodott rajta a fáradtság. Behunyta a szemét. Hallgatta az ablaka alatt játszadozó szelet, amely játékosan búgott, szerenádot adva az álmatlan lelkeknek. Ahogy kitartóan fülelt, a szél süvítő hangja egyre inkább kezdett hasonlítani az emberi beszédhez. Félálomban próbálta kivenni, vajon mit üzen neki. ,,Papa'... A szél papának hívja. Mennyire furcsa. Hiszen még csak nővel sem volt dolga soha. A suttogó hang egyre közelebb jött. Bekúszott a repedéseken, és birtokba vette a férfi sivár kis hálójának sötét birodalmát. Majd besündörgött a takaró alá, és már egyenesen a fülébe búgta: ,,Papa... Papa..." Hideg ujjak simították végig gyöngyöző homlokát. Lőrinc szemhéjai felpattantak. A kislány finom kontúrjait kirajzolta a vékony takaró. A gyerek bodros hajú fejét a párnán nyugtatta. Nagy szemeivel kíváncsian fürkészte hálótársa arcát.
- Timi...
- Itt vagyok, papa.
Papa... Olyan természetesen ejtette ki ezt a szót a kis lidérc. Régebben szánalmasan sokszor elképzelte, hogy Timike az ő kislánya. Annyira szép gyermek volt a betegsége előtt... Persze nem annyira, mint most, amikor a telihold valami természetellenesen gyönyörű megvilágítást ad gyermeki vonásainak. Lőrinc felült, a kislány pedig nyomban az ölében termett. Mint ahogy életében is annyiszor. Valami furcsa, jó illat lengte körül, amilyen csak a kisgyermekeknek van.
- Hát nem haltál meg angyalkám...
- Az vagyok, a Jóisten angyala... - csicseregte.
Lőrinc megsimogatta Timi rakoncátlan szőke tincseit. Hát, persze, hogy az, Isten angyala. A kislány odabújt hozzá, és megpuszilta kissé borostás arcát. A pap behunyta a szemét. Szerette volna örökre megőrizni emlékeiben a pillanatot. A lábait nyomó teher egyre nehezebbé vált. Meglepetten nyitotta ki a szemét. Timi, mintha sok évet öregedett volna. Már nem is gyermek volt, hanem felnőtt nő. Talán már nem is ő volt az, hanem az édesanyja, csodaszépen, fiatalon. A nő ugyanazt a vékony, áttetsző hálóinget viselte, mint az előbb a kislány. Feszes keblei átütöttek a selyemszerű anyagon. Lőrinc szeretett volna lerázni magától, de képtelen volt megmozdulni. A gyönyörű jelenés könnyű ujjaival cirógatni kezdte a pap arcát, a másik kezével pedig gyengéden megfogta a tarkóját. Melleit hozzápréselte Lőrinc szűk mellkasához.
- Lídia... Te is meghaltál tán? - nyögte a férfi.
- Nem. - mosolygott az asszony.
- Mit keresel itt?
- Tudod Te azt... Hát nem emlékszel?
Nem, nem emlékezett. Nem tudta mire kellene emlékeznie.
- Most teljesen szabadok vagyunk. Csókolj meg...
Lőrinc félénken közelebb hajolt, mire a nő keserűen elnevette magát.
- Ne így... Úgy látszik, mindent elfelejtettél... Így nem maradhatok!
A férfi a következő pillanatban már csak a levegőt szorította, de még mindig hallotta Lídia gyöngyöző nevetését. Megsemmisülten érezte magát, átfogta vékony felsőtestét, és összekuporodott az ágyon. Mi volt ez a bűnös látomás?! És ha már egyszer eljött, miért tűnt olyan gyorsan tova? Soha nem érzett olyan csodálatosat, mint a nő kezének finom érintését. Halkan sírni kezdett, majd nehéz, álomtalan álomba zuhant. Mikor hat órakor megszólalt az ébresztőórája, még mindig ugyanabban a testhelyzetben feküdt. Görcsösen ölelte önmagát.

A következő napok során Lőrinc hol teljesen magába roskadt, hol boldognak és energikusnak érezte magát. Józan pillanataiban biztosra vette, hogy elment az esze, ráadásul a lelke mélyén parázna is. Pedig azt hitte, ezt az érzést végleg sikerült száműznie, mikor Annával örökre megszakította a kapcsolatot. Most pedig borzasztóan kívánta azt a nőt. De ez nem csak a hús szava volt, sokkal több annál...
Máskor nem látott semmi rendkívülit a dologban. Pont ő, aki a természetfeletti Urat szolgálja rettenne meg egy jelenéstől? Talán Mennyei Atyja csak próbára akarta tenni. Vagy egyszerűen üzenni neki.
Labilis lelki egyensúlyából egy elkerülhetetlen esemény lendítette ki véglegesen: Timi temetése, amit csütörtökön kellett celebrálnia. A kis fehér koporsót lezárva helyezték el a ravatalon. Nyilván nem akarták felzaklatni a tágabb családot azzal, hogy a kislány mennyire leépült a betegség utolsó stádiumában. Lőrinc gyászbeszéde siralmasra sikeredett. Mégis mindenki zokogott, hiszen egy gyermekről volt szó. A plébános nem bírt ránézni a gyászoló anyára. Nem bírta látni mennyire más, mint azon az éjszakán. Nem bírta látni gyönyörű szemét, amelyből már örökre kiveszett a fény. Viszont Lőrincnek úgy tűnt, a nő folyton keresi a tekintetét. Mint ahogy mindig is kereste.
Egész délután, majd egész este ez járt a fejében. Mintha Lídia, az igazi Lídia valóban vonzódna hozzá. És ezt egészen eddig nem vette észre, vagy csak nem akarta észrevenni? Amikor ott a kórházban a karjaiba vetette magát... Nem a férje ölelésére vágyott, hanem az övére. Boldog elégedettség járta át a lelkét. Tudta, hogy ez helytelen, de az új érzés olyan jólesően becézte, melengette, hogy nem tudott neki ellenállni. Talán ő is fontos valakinek ezen a világon. Nem érzékelte az idő múlását, csak feküdt a kemény matracon, és mosolygott bele a magányos éjszakába. Aztán egyszer csak az éjszaka is visszamosolygott rá. Isten angyala, akinek testét ma temették el, újra vele volt. És újra kimondta azt az édes szót, ami mindennél kedvesebb volt a fülének.
Csak üldögélt a hűvös szobában, Timikével az ölében, aki lassan elszenderedett, miközben ő simogatta a haját, amely olyan volt, akár a selyem. Keze már órák óta gépiesen járt fel- alá a gyerek fején, nem tudott betelni finom szálú hajának érintésével. Aztán egyik pillanatról a másikra, valami egészen más volt az ujjai alatt. Valami teljesen sima. Ijedten nézett le az ölében megbúvó kis kincsére, aki visszanézett rá.
A pap száját rémült sikoly hagyta el. Ez a szürke, elgyötört arc, nem lehet az ő angyalkájáé! A torz fej szétnyitotta vékony, száraz ajkait. Hangja még mindig ugyanolyan édesen csengett: ,,Papa". A látomás kisiklott a karjai közül, és láthatatlan szárnyival a mennyezet alá reppent. Még mindig az átlátszó kis hálóing fedte a testét, de a könnyű ruhadarabot szinte keresztülszúrták kiálló bordái. A gyerek teste hirtelen hatalmas erővel az ággyal szembeni falhoz csapódott. Mint egy légy terült el háttal a falnak, és bár lábai nem érték a földet, nem zuhant le. A levegőben hatalmas vasszegek jelentek meg, amelyek irdatlan lendülettel fúródtak a kislány csuklóiba és lábaiba. A gyerek artikulátlan hangon hörgött, látszott, alig kap levegőt. A kővé dermedt férfi kiszállt az ágyból, és lassan közelebb ment Timikéhez. Ha akarta sem tudta volna leszedni onnan. ,,Miért?"- motyogta. ,,Miért?" Kezével megérintette a falhoz szegezett valószerűtlenül vékony csontos lábakat, amelyekből kis patakokban szivárgott a vér. A kislány egyre erősebben fulladozott, vértelen ajkai mintha szavakat formáltak volna. Lőrinc közelebb hajolt.
- Így... szereti... Isten... az ő... angyalait. - préselte ki magából hörögve - Neked... neked kell segítened...
- De hogyan? - kérdezte kétségbeesetten a férfi, de már nem érkezett válasz.
Lőrinc letérdelt a gyermek elé, és nézte kíntól vonagló arcát, ahogy lassan távozik belőle az élettel együtt a szenvedés, és a fájdalom. (De hiszen már meghalt egyszer!) Mikor Lőrinc már azt hitte vége, a gyerek felsőteste és koponyája rázkódni kezdett, amennyire kifeszített végtagjai engedték. Nyitott szájából habszerű folyadék buggyant elő, és végigfolyt az állán és a nyakán. Szemei is nyitva voltak, de a szembogara helyén csak szörnyű fehérség látszott. Minden arcizma görcsbe rándult, vonási iszonyatos grimaszba fagytak, miközben valahonnan a teste belsejéből állati hörgés hallatszott. ,,Hát így történhetett" - futott át a férfi agyán. A kislány teste egy pillanatra megdermedt, vonásai kisimultak. Lőrinc csak a szemét nézte. Végre meglátta azt a tekintetet. Az Üdvözültek tekintetét. Timi szürke arca egyszerre hihetetlenül gyönyörűnek tetszett, és már kifeszített csontvázteste is csodálatosnak tűnt. Neki már nem fáj semmi. Biztonságban van a gyermeke.
Lőrinc lassan álomba merült. Mikor hajnalban kinyitotta a szemét, az első, amit megpillantott a megfeszített Krisztus gyönyörű arca volt a festett képen.

Lőrinc teljesen átszellemülten kezdett hozzá a hét legfájdalmasabb napjához. Délelőtt megkezdte szokásos körútját a betegeknél és az időseknél. Kezdetben még erő és jókedv lakott a lelkében, ami az idő előrehaladtával szépen lassan elpárolgott. Minden ház, ahova bekopogtatott a szenvedés otthona volt. A magány és a fajdalom belopta magát a szűk kis szobák minden zugába, szaga szinte fojtóvá tette a levegőt. Lőrinc atya mégis belépett, ott időzött egy kicsit, aztán magára hagyta a szomorú szobák lakóit. Ahogy korábban mindenki más is magukra hagyta őket. Az emberek nem szeretik magány és szenvedés szagú szobákban tölteni az idejüket.
A plébános útjának utolsó állomása Lenke néni volt. Lőrinc atya kopogtatott a régi bérház egyik második emeleti ajtaján. Zörgetésére a szokott csoszogás és motoszkálás volt a felelet, az ajtó csak nagy sokára nyílt ki a látogató előtt. Lenke néni már nyolcvan körül járhatott. Örökösen pongyolában volt, egyre ritkuló ősz haját rendszerint egy ócska hajpánttal szorította hátra, de ez alkalommal még erről is elfelejtkezett, így a gubancos tincsek rendezetlenül keretezték a mélyen barázdált arcot. Mikor Lenke néni meglátta a papot, fogatlan szája mosolyra húzódott. Lőrinc belépett, és helyet foglalt a kis előszobában.
- Képzelje csak el a Tisztelendő Úr, tegnapelőtt képeslapot kaptam...
- Kitől Lenke néni?
- A leányomtul, Amerikábul. Idehozom.
Az öregasszony becsoszogott a hálószobába. A plébános feszülten üldögélt a koszos, vizeletszagú helyiségben. A kályha annyi meleget öklendezett ki magából, hogy úgy érezte megfullad. Lenke néni csakhamar előbukkant, és a pap kezébe nyomta a margarétákat ábrázoló üdvözlőlapot. Lőrinc olvasni kezdte a hanyag kézírással odavetett sorokat: ,,Drága Mama! Születésnapod alkalmából sok boldogságot és jó egészséget kívánunk: Andi, Fred, Carol és Bobby" A plébános kényszeredettem elmosolyodott.
- Megkérdezhetem hány évesnek tetszett lenni?
- Hetvennyóc. Pont ma van a napja.
- Nahát, Isten értesse!
-Jaj drága Tisztelendő Úr, hova értetne már engem tessék megmondani? Csak azt érném még meg, hogy még egyszer látom a kislányaimat. Andika már több mint tíz éve nem járt itthol. Sose láttam még az unokáimat. A Bogival meg tetszik tudni hogyan vagyunk...
Igen, Lőrinc atya nagyon jól ismerte már az öregasszony gyermekinek történetét, hiszen csakis róluk beszélt minden áldott héten. Mind arról beszélnek. A családjukról meg a betegségükről. Csak a család legtöbbször messze van, talán ténylegesen, de lelkileg mindenképp. A betegség persze hűséges, az nem hagyja el őket, és elég erős ahhoz, hogy sanyargassa a testüket, de ahhoz nem, hogy átsegítse őket a másvilágra. Lenke néni nyolc éve temette el a legidősebb lányát, de annak gyermekei sem látogatják, ilyenek a fiatalok. A legkisebb lánya, az Andika, Amerikába ment férjhez, és még egy telefont sem képes megereszteni. Bogi pedig itt lakik a szomszéd kerületben, de ennyi erővel akár lehetne ő is a túlvilágon, vagy Amerikában, mert már több éve felé sem néz az anyjának valami ostoba szóváltás miatt. Lőrinc atya érezte, és furcsa megérzései szinte soha sem tévedtek, hogy ez a szerencsétlen öregasszony már csak a temetésén fog találkozni a ,,kislányokkal", akiket egyedül nevelt fel ebben a sötét, undorító épületben. Megpróbálta elképzelni a nénit fiatalon és boldogan, vagy legalábbis derűsen, és a sötét kis lyukban meglátni a hajdani családi fészket, de nem sikerült neki.
Az aszott arcból kérdőn meredtek rá az idős nő valószínűtlenül kék, kidülledt szemei.
- Min gondolkodik a Tisztelendő Úr? Hogy mikor néznek rám azok a gyerekek?
- Igen, Lenke néni, azon.
- És?
- Nem tudom... - bárcsak tudna valami értelmeset, valami vigasztalót mondani.
- Nagyon fáradt vagyok ma... - nyögött egy nagyot az öregasszony. - Elvégezhetnénk ma a gyónást meg a szentáldozást a szobában?
- Persze.
Lenke néni a férfi karjára támaszkodott, úgy tipegett be a hálószobába. A kellemetlen szag, amelytől Lőrincnek már az első perctől fogva émelygett a gyomra, itt még erősebb volt. Az ágy szélén ülve kiszolgáltatta a szentségeket. Mikor végeztek, az idős nő nagy nehezen felpakolta az ágyra duzzadt, harisnyás lábait, és végigfeküdt a bevetetlen fekhelyen.
-Kérem atyám maradjon még itt egy kicsit. Imádkozzon itt mellettem, hogy jöjjenek már el azok a kislányok, és hogy az Úristenke minél előbb vegyen magához.
- Jól van. - egyezett bele a plébános.
Imádkozni kezdett. De már nem értette minek. Az Úr nem fogja meglátni Lenke nénit a büdös hálószobában, a bevetetlen ágyon, ahogy a halálért könyörög. És a drágalátos kislányokig sem fog eljutni az ő imája, hogy csak néha, csak egyszer nyissák rá az ajtót erre az öregasszonyra, függetlenül attól, jó anyjuk volt-e, és boldogok voltak-e valaha ebben a házban. És az sem lehetséges, hogy ő némi karizmát is kapjon a hatalmas hivatástudata mellé. Isten vágyakat adott neki, de elfelejtett eszközt adni hozzájuk, amivel valóra válthatná őket. Egész pályája alatt senkinek sem sikerült könnyebbé tennie az életét. Senkinek.
Hallgatta az öregasszony egyre erősödő horkolását. Minden újabb lélegzetvétel erőfeszítést jelentett beteg testének. De lélegzett. Hörögve beszívta a levegőt, majd lassan kifújta. Újabb hörgés, újabb kifújás. Hörgés. Kifújás. Hörgés. Kifújás. Lőrinc szinte transzba esett.
Mikor kilépett az ajtón végtelen nyugalmat érzett. Ránézett a karórájára. Majdnem három órát töltött az öregasszonynál. De mivel? Hirtelen eszébe villant, hogy el fog késni az esti szentmiséről. Gondolatai lassan visszatértek a hétköznapi kerékvágásba. Sietve elindult a templom felé.

Lőrinc atya aznap este egészen tűrhető szentbeszédet mondott az összegyűlt tucatnyi hívőnek. Krisztusról beszélt, aki úgy szerette a világot, hogy önmagát áldozta fel érte. Bár az evangélium valami egészen másról szólt aznap, úgy érezte, erről kell beszélnie. A jól sikerült prédikáció csak fokozta lelke szokatlan elégedettségét.
Mikor hazaért megette az előző napi sült csirke maradékát, amit alkalmi szakácsnője készített a számára. Az idős Kovácsné mindig hétfőn és csütörtökön járt nála. Valami szokatlan izgalom és türelmetlenség vett rajta erőt. Alig várta, hogy éjszaka legyen. Ma biztosan el fognak jönni. Korán lefeküdt, bár esze ágában sem volt aludni. Csendben várakozott. Ölelő, befogadó női karokra vágyott. Az Ő karjaira. A gyönyörű testre, amelyet soha nem érinthetett. (Valóban nem érintett soha? Biztosan nem?) Csakhamar nehéz álom telepedett rá, amelyet nem tudott elhessegetni. Engednie kellett, tudata szép lassan alámerült a sötétségbe.
Hajnalban a saját sikítására ébredt. Ilyesmi még soha nem történt vele. Egész teste verítékben úszott, gyérülő haja hozzátapadt magas homlokához. Álmában valami borzalmas dolog történt. De az idegeit végsőkig feszítő érzések és képek tovatűntek, mohón elnyelte őket a hajnali félhomály.
Kikászálódott a gyűrött, nedves ágyból, és elbotorkált a konyháig. Döbbenten látta, hogy a csuklói és a bokája erősen meg vannak duzzadva. Tisztán emlékezett, hogy este még semmi bajuk nem volt.
- Most igazán jól fog esni egy bögre tea. A menta lesz a legjobb választás. Elkészíted a teád, szép lassan elkortyolgatod, és minden sokkal jobb lesz...
Szégyenletes, de néha hangosan beszélgetett önmagával. Van, hogy az embernek egyszerűen muszáj szólnia valakihez. Lőrinc miután megegyezett magával a tea elkészítésében, egy kicsit jobban érezte magát. A menta valóban jó választásnak bizonyult, és finomra is sikeredett. Miközben egy ajándékba kapott karácsonyi bögrét szorongatva gubbasztott a konyaasztalnál, megpróbált visszaemlékezni arra a valamire, ami ennyire felzaklatta. Nem tudta pontosan, hogy miért is lenne jobb, ha tudná mitől fél. Talán nem érezné magát ilyen veszettül kiszolgáltatottnak... De hiába próbált erőszakot tenni az agyán, a képek nem jöttek vissza. Csak egyetlen szó visszhangzott makacsul a fejében: halál...
Nagyot sóhajtott, és elővette kis határidőnaplóját, mert nem tudta felidézni, milyen feladatok várnak rá aznap. 10:00: Elsőáldozásra felkészítés. Remek, a gyerekek mindig jobb kedvre derítették. 14:00: Gábor. Ez furcsa. Nem emlékezett rá, mikor beszélte meg a találkozót az unokaöccsével. Úgy látszik, mostanában rengetegszer kihagy az agya. Hatalmasat sóhajtott. Gábor a bátyja idősebb fia. Míg kölyök volt, érthetetlen módon rajongtak egymásért. Ő vitte focimeccsre, ő hallgatta meg a bánatát. Családjukban nem volt divat egymás lelkével törődni. Azt sem vették észre, hogy Gábor sokkal okosabb és érzékenyebb az átlagnál. Aztán lassan minden megváltozott. A gyerek olyan lett, mint az apja, és mint a nagyapja, hiába tett meg érte minden tőle telhetőt. Ez teljesen összetörte a szívét. Mégis évente- fél évente összefutottak. Talán egyfajta önkínzásképp. Ezen nem is érte meg gondolkodni. Tehát 14:00: Gábor.
A délelőtt iszonyúan lassan telt. Lőrincet várakozásaival ellentétben nem derítették jobb kedvre az elsőáldozók. Vásott kölykök voltak, akik csak a szüleik parancsára üldögéltek a szombati hittanórán, és annyi jóérzés sem volt bennük, hogy megpróbáljanak odafigyelni a halk szavú, középkorú férfira. ,,Két év múlva az ő kislánya is elsőáldozó lenne."- futott át Lőrinc agyán, és a foglalkozás végén rossz viselkedésük ellenére minden hittanosnak adott egy-egy szem bonbont.
Hazament, kisütött magának valami gyorsfagyasztott vackot, aztán már indulnia is kellett Gáborhoz. Nem szeretett késni. Unokaöccse az egyik újépítésű lakóparkban vásárolt magának lakást, közel a belvároshoz. Még csak egyszer látogatta meg itt. Enyhén remegő kézzel nyomta meg a Barta Gábor feliratú kapucsengőt. Ha jól emlékezett, korábban még a fiú aktuális kedvesének neve is szerepelt a cetlin. ,,Bujj be!"- mondta a recsegő hang. Lőrinc benyomta a kaput. Megmagyarázhatatlan rossz előérzet kerítette hatalmába. És az ő megérzései ritkán csalnak. Gábor az egyik első emeleti, nagy erkélyes, három szobás lakást tudhatta a magáénak. Ahogy Lőrinc belépett, a rend állapotából rögtön megállapította, hogy immáron egymaga.
- Dicsértessék a Jézus Krisztus! - köszöntötte a kölyök a maga gúnyos, szemtelen módján. De valami nem volt rendben a fiúval. Kerülte nagybátyja, félénk, barna szemét. Lőrinc lerakta a földre az egyik kupac kanapén tanyázó alsóneműt, és helyet foglalt.
- Mit hozhatok inni a kedves vendégnek? - kérdezte Gábor a konyha felé igyekezve.
- Valami hideg üdítőt legyél szíves...
- Ahogy gondolod. De ha nem haragszol, én valami erősebbhez folyamodok. - Hanyagul visszaballagott egy üveg kóla, és ez üveg jófajta wisky társaságában. Lőrinc már beléptekor megérezte rajta az alkohol szagot. Régebben sem vetette meg az effajta élvezeteket, ahogy a másfajtákat sem, de ez már azért túlzás...
Unokaöccse elhelyezkedett az egyik szemközti bőrfotelben, így volt alkalma alaposabban is szemügyre venni. A fiú szőkére melírozott, félhosszú haja rendetlenül állt, méregdrága ingje gyűrött volt, felső gombjait gazdája hanyagul kigombolva hagyta, látni engedve izmos mellkasát. Gábor a földet nézte, ujjai idegesen doboltak az előtte álla dohányzóasztal tetején.
- Akkor essünk túl a nehezén! Mondjad, mi baj van!
A fiú felnézett, és kényszeredetten elnevette magát. Lőrinc csak ekkor vette észre a szeme alatt gyülekező sötét karikákat. Rosszabbul fest, mint valaha.
- Honnan veszed, hogy valami bajom van?
- Mert ha nincs baj, nem szoktál idehívni.
- Hívott a nyavalya, azt hittem a fater uszított rám.
Lőrinc zavarban érezte magát, mivel valóban nem tudta hogyan került a bejegyzés a noteszébe.
- Nem ez a lényeg. Nagyon rosszul festesz. És ez a lakás! Mikor szellőztettél itt utoljára? Nyisd ki az ablakot, mert mindjárt rosszul leszek!
- Azt nem venném a szívemre! - Gábor arca felvette a tőle megszokott gúnyos ábrázatot, és kitárta az egyik ablakot, majd rágyújtott egy cigarettára. Lőrinc csodálkozott is, hogy erre nem került sor az elmúlt öt percben, mivel unokaöccse igazi láncdohányos volt.
- És hova lett a kis barátnőd? Rita... Zita...
- Zita.
- Szóval mi lett vele? Elköltözött?
- El, jó messzire. - a fiú arca egy másodperc alatt teljesen megváltozott, finom, kissé lányos vonásai egészen megkeményedtek. Lőrinc nem bírta, vagy talán nem is akarta felfogni a kiejtett szavak értelmét.
- És hova költözött?
- Meghalt, te fasz. - Gábor öklével hatalmasat vágott az ablakpárkányra.
Lőrinc nem tudott megmukkanni, lélekjelenléte szokás szerint cserbenhagyta. Csend szállt a szobára, a pap nézte unokaöccse széles hátát. Gábor egyre szaporábban vette a levegőt. Lőrinc odalépett hozzá, és a vállára tette a kezét. Biztos volt benne hogy sír. Gábor megperdült, véreres barna szemei teljesen szárazok voltak. Semmi nem látszott bennük, csak hatalmas üresség. Undorodó mozdulattal rázta le magáról nagybátyja részvétteli kezét.
- Ne érj hozzám! Igen, meghalt az a kis cafka. A kölykével együtt.
- Miféle kölykével?- Lőrincet egyre inkább hatalmába kerítette a rosszullét.
- Amiről azt hazudta, hogy az enyém.
- Zita gyereket várt?
- Azt, dehogy kitől, nem tudom. Talán a Szentlélektől... Mit gondolsz, lehetséges, hogy a Szentlélek volt a hunyó? Mert én mindig védekeztem. Huszonnyolc évesen nem akartam egy bömbölő kölyköt a nyakamba venni, főleg nem ettől a nőtől.
- Én azt hittem szeretitek egymást...
Gábor rekedt, természetellenes nevetése már-már sátáninak hatott.
- Szerelem? Szeretni azt a ribancot? Szerettem, hogy jól szopott és rendbe tartotta a kibaszott lakást. Ő meg nagyon szerette a pénzt, aminek ugye én nem vagyok híján, hála a kedves faternek, meg a kurva cégének. Ezek mind csak a pénzre buknak.
- És... mi történt vele?
- Beszedett egy csomó gyógyszert. Nyilván azt remélte, majd megszánom, és visszafogadom...
- Öngyilkos lett? Miattad lett öngyilkos?
- Azért mert elcseszte a szánalmas életét. És mert nem akartam eltartani őt, meg a zabi gyerekét, akit nem volt hajlandó elvetetni. Pedig kifizettem volna.
- Kifizetted volna, hogy megöljék a gyerekedet?
Gábor meggyötört elméjét teljesen hatalmába kerítette a hisztériás düh, és kis híján nekitámadt nagybátyjának.
- Mondom hogy nem tőlem volt a gyerek! Baszott az fűvel fával. Tudom, hogy megcsalt. Tudom, érted?
Lőrinc legszívesebben elmenekült volna. Látta ezt a fiút felnőni, tudta, mik voltak az álmai kamaszkorában, és látta, hogyan veszik el tőle az élet minden értékét. Hogy ezután már csak ő is elvenni tudjon, adni sose. És mennyien irigylik a pénzéért, az állásáért, a kocsijáért, pedig csak egy szerencsétlen roncs, aki tönkreteszi a maga és a mások életét. És az apja, a családja, és ez az idióta világ azt hiszik boldog, mert mindene megvan. Csak szíve nincs már. És mit tehet ő érte? Semmit... semmit...
Gábor mintha kitalálta volna a gondolatait. Leroskadt korábbi helyére, a hatalmas bőrfotelba, és két eres kezébe temette szoláriumozott, barna arcát.
- Tudom mit gondolsz, hogy legalább sajnálnom kéne azt a nőt. Ha hiszed ha nem, megpróbáltam. Próbáltam végiggondolni, ami történt, és próbáltam sírni, vagy hogy egyáltalán érezzek valamit. De nem ment, érted, nem ment? Nem hat meg, hogy meghalt az a csaj, akivel másfél évig együtt éltem, a gyerekkel a hasában, aki állítólag az enyém. Ez van, az élet megy tovább... Az ő döntése volt, nem az enyém. Nem vagyok felelős semmiért.
Gábor ezután nem szólt semmit, csak nézett maga elé üveges tekintettel, kezében a wiskys poharat szorongatva. Lőrinc mögötte, állt, hallgatta a fiú ziháló lélegzetét. Hirtelen érezni kezdte Gábor minden szenvedés, az ő testében érezte magát. Mikor saját tudata teljesen belesüppedt a lelkében lévő ingoványba, lassan világossá vált előtte, mit kell tennie.
Mikor kilépett az ajtón, nem érzett mást, csak hatalmas békét, épp úgy, mint előző este.
Már majdnem hét óra volt. Aznap már nem fog misét tartani, Szíve összeszorult, mikor a templomban várakozó csalódott idős hívőkre gondolt. Ilyen még soha nem fordult vele elő. Beült a kocsijába, és hangosan becsapta az ajtót.

Órákon át autózott a belvárosban céltalanul körbe- körbe. Lelke túlvilági nyugalma szép lassan tovaszállt. Valami borzalmasat tett a fiúval. Ahogy előző nap Lenke nénivel is. Talán nem is bűn volt, hanem csoda, Isteni irgalom? Az biztos, hogy akkor annak érezte. De az elméje gondosan elzárta előle a részleteket, így nem tudhatta, mit cselekedett, sem azt, hogy ki vagy mi szállta meg közben.
Képtelen volt hazamenni az üres lakásba, és várni, hogy eljöjjön szellemgyermeke, vagy a fantomszeretője. Vagy hogy pihenésre vágyó testének és fáradt elméjének nyugalmát komisz rémálmok zavarják meg. Inkább nem megy haza. Nő kell neki. Lídia kell neki, a kislánya anyja. Az igazi Lídia. De mit csináljon, hurcolja el a férje, és a két megmaradt gyereke mellől? Nem, soha nem lehet az övé. A szellemalak tévedett, ők soha nem lesznek szabadok. Úgy érezte, ha nem bújhat oda valakihez, ha aznap is egyedül kell elaludnia, mint mindig, mindig, nyomorúságos élete során, a maradék józan eszét is elveszti.
Már tíz óra felé járhatott, a körutat ellepték az ,,olyan" lányok. Persze közülük is a legócskább fajta, aki ténylegesen az utcákon kajtat kuncsaftok után. Neki most megteszi bárki. Elhatározta, hogy felveszi az első lányt, akivel szembetalálkozik. Átfutott az agyán, hogy a prostituált biztosan kineveti majd tapasztalatlansága miatt. De nem érdekelte. Jól meg fogja fizetni, és úriemberként fog viselkedni, tehát a lánynak nem lehet majd panasza. Szerencsére az nincs ráírva, hogy pap. Nem sokat kellett várnia, hamarosan megpillantott egy vörös lobboncú vékony nőt félreérthetetlen viseletben az egyik sarki fülkénél. A pulzusa az egekig szökött, de végül leparkolt a lány mellett. A nő, mert közelebb érve látta, hogy a prostituált már régen kilépett a leánykorból, magassarkú cipőjében sietve odatipegett a lehúzott kocsiablakhoz. Lőrincnek az jutott az eszébe, mennyire fázhat abban a semmi kis göncben egy ilyen hűvös, októberi éjszakán. Talán már órák óra ácsorog ott.
- Jó estét, Uram.
- Jó estét! - felelte Lőrinc. Nem mert a nő kisminkelt arcába nézni.
- Ötezer egy alkalom, természetesen csak gumival. Ha extrákat is akar, azt is megbeszélhetjük, de tisztázzuk előre az árakat.
Valahonnan ismerős volt neki ez a hang. Vagy csak képzelődik?
- Üljön be előbb, mert mindjárt megfagy.
A nő nevetséges tipegő lépteivel megkerülte a kocsit, kinyitotta az első ajtót és lehuppant a férfi mellé. Lőrinc orrát megcsapta az alkohol, a cigaretta és az olcsó parfüm undorító elegyének szaga. Már legszívesebben visszacsinálta volna az egészet.
Akkor a prostituált is szemügyre vette őt. A nő tekintetét szisztematikusan kerülő Lőrinc figyelmét sem kerülhette el az asszony arcán egyik pillanatról a másikra megjelenő riadalommal vegyes döbbenet.
- Mi baj van? Ennyire visszataszító vagyok? - nevette el magát zavartan a férfi, és beletúrt gyér hajába.
- Tisztelendő Úr... - suttogta a nő, alig hallhatóan.
Abban a másodpercben Lőrinc agyáig is eljutott a borzalmas felismerés.
- Anna... Én ezt... Te itt? Édes Istenem!
A nő szeméből patakzani kezdtek a könnyek, elkenve erős, ügyetlen sminkjét. Lőrinc nem tudta mihez kezdjen. Nem mert hozzáérni Annához, ahogy akkor sem ért hozzá soha, amikor fiatal volt, kívánatos, és fülig szerelmes a falu ifjú plébánosába.
A nő úgy zokogott, mintha soha nem akarná abbahagyni. Orrát beletörölte az általa kabátként használt undorító színű, szőrös valamibe. Lőrinc tudta, hogy az asszony arra vágyik, hogy magához ölelje, de tagjai nem engedelmeskedtek. Ha olykor fájt neki Anna hiánya, elképzelte magában, hogy meghízott, fél tucat gyereke van, és egy marcona férje, ahogy sok más falusi lánynak, de nem így. Így soha... A nő lassan összeszedte magát.
- Plébános úr, én... Én bárkitől elviseltem volna, hogy így lásson... Bárkitől, még a saját anyámtól is. De magától nem... Miért engedte meg Isten, hogy maga így lásson? - Anna fiatal szopránhangját, amellyel egykor a templomi kórusban énekelt, a kor, a cigaretta és az alkohol visszavonhatatlanul méllyé és érdessé tették.
Lőrinc nem tudott mit mondani. Érezte, hogy emlékei tizennyolc éves, barna hajú Annácskáját ez a kép örökre kitörölte az agyából.
- Nyugodj meg, kérlek!
- Nyugodt vagyok én, csak... Az élet még nekem is tartogat meglepetéseket. - megpróbált mosolyogni, de csak egy csúf grimaszra futotta. Lőrinc elborzadva fedezte fel, hogy hiányzik egy foga, méghozzá meglehetősen feltűnő helyről.
- Hazaviszlek, és adok neked pénzt. Ma már nem kell visszamenned.
Anna némán bólintott. Számtalanszor megalázták már élete során, de azt soha nem várta, hogy ezt kelljen hallania annak a lénynek a szájából, akit valaha, egy korábbi életben a legjobban szeretett. Pedig Lőrinc nem akarta bántani, a legkevésbé sem.
Anna megmondta a címét. A férfi viszonylag könnyen megtalálta a lepukkant körfolyosós házat, ahol a nő egy kis szobakonyhás lakást bérelt, ahogy azt útközben elmondta. Nem sokat beszéltek, annyira morbid és kegyetlen volt ez a szituáció.
Lőrinc keresett magának parkolóhelyet, majd miután leállította a motort, elővette fekete bőrtáskájából a tárcáját, és kivett belőle két tízezres bankót. Anna megfogta a pap kezét.
- Tegye vissza kérem! Magától nem fogadom el.
- Kérlek szépen, hadd segítsek, legalább ezzel!
-Segíteni? Nem segíthet rajtam már senki... - a nő kibámult az ablakon a sötét utcára, majd tekintetét újra Lőrincre szegezte. - Egy valamit azért megtehet...
- Éspedig?
- Az előbb meg akarta venni a testemet. Gondolom magányos. A maga fajták csak azért jönnek.
A férfi értetlenül bámult rá.
- Én most önként magának adnám, amit meg akart vásárolni. Ha elfogadja.
Lőrinc érezte, ha nem teljesíti a kérést, az még egy végzetes rúgás ennek a szerencsétlennek. Nem mondhatott nemet. Anna arca felderült. Egy pillanatra újra hasonlított ahhoz a húsz évvel ezelőtti lányhoz.
Felmentek a koszos lakásba. A nő felkattintotta a villanyt. Az asztalon, néhol a székeken és a földön is szemét, gusztustalan ételmaradékok, ás üres üvegek hevertek. Anna elnézést kért a felfordulásért, lerúgta magáról a kínai piacon vett aranyszínű magas sarkú cipőt, és gyorsan nekilátott a bevetetlen ágy szabaddá tételéhez. Mintha attól félne, ha nem siet Lőrinc meggondolja magát.
- Nem szoktam ide felhozni senkit. - mondta szinte szégyellősen - Gyere!
A férfi talán még sohasem érezte magát ennyire zavarban. Leült a kétes tisztaságú ágyneműre, és még mindig alig mert Annára nézni. A nő beült az ölébe. Mosolya majdnem kislányos volt, ő le sem vette a szemét a papról. Hosszú körmű ráncosodó kezeivel elkezdte lefejteni Lőrincről a ruhát. A férfi viaszbábúként tűrte, amit a nő gyakorlott ujjaival csinál vele. Tűrte gyengéd, majd egyre vadabb simogatását. Tűrte bűzös szájának csókjait. Mire észbekapott, már Annán sem volt semmi. Szeme megakadt a dús, de már erősen lógó nagy mellbimbójú kebleken. Valaha gyönyörűek lehettek.
- Ölelj át... - búgta rekedt hangon.
Lőrinc engedelmeskedett. Elméjét kezdte átjárni az ismerős révület. Egyre jobban esett neki Anna felhevült testének érintése. Keze egyre erősebben markolta a nő testén lévő kevéske húst, csókolta a néhány perce még enyhén visszataszítónak tartott melleit, kiszáradt ajkát. Úgy érezte, nem is prostituálttá lett hajdani plátói szerelmét öleli, hanem valaki egészen mást. Egy fiatal, tökéletes testet. Az Ő testét. Ez a végsőkig felajzotta. Élvezte a nő befogadó ölét, mikor vadul beléhatolt. Ezt nem élte még át korábban soha... Soha kivéve azt az egy alkalmat, amikor a gyermeke fogant. Most már tudta, most már biztosan tudta. Az aktus végeztével Anna legurult róla és elterült mellette az ágyon. Mikor Lőrinc végignézett rajta, újra enyhe undor fogta el a leépült prostituált látványától, majd mérhetetlen szánalom markolta meg a szívét. Egy ideig még feküdtek egymás mellett a villanykörte gyér fényénél. Anna hozzábújt, és megfogta a kezét. Lőrinc viszonozta a kézszorítást. Meg kell tudnia mi történt a lánnyal, akit hajdan szeretett, bármilyen fájdalmas is volt.
A férfi félszeg kérdezősködésére Anna arca elkomorult, de nem mutatott ellenvetést. Valószínűleg nem gyakran kérték mesélésre.
A nő élete, már-már tipikusnak volt mondható. Fiatalon hozzáment egy tisztességesnek látszó munkásemberhez, aki egy idő után egyre többször nézett a pohár fenekére, és ezzel párhuzamosan egyre többször emelt kezet kis feleségére, akinél egy idő után betelt a pohár. Válási hercehurca, Annának szinte semmije nem maradt, így szerencsét próbált a fővárosba, ahol újra utolérte a szerelem. A Nagy Ő talált neki megfelelő munkát. Évekbe telt, mire megszabadult a férfitól, de az ,,állása" megmaradt.
- És mond, nem gondolkodtál másik... hm... munkában? - kérdezte végül Lőrinc.
- Dehogynem. De még egy szar szakmám, vagy érettségim sincs. És valahol laknom kell, meg anyáméknak is rendszeresen küldöm a pénzt. Náluk van a két gyerek az első számú gecitől.
- Ők tudják?
-Tudják hát. Ezér nem is mehetek haza, még rossz hatással lennék a saját kölkeimre. De leszarom.
Lőrinc némán bólintott. Nem bírta ezt tovább. A kis Anna... Hogyan lehet azonos ezzel a nővel... Elkezdte keresgélni a padlóra szórt ruhadarabjait.
- Már mész is? - kérdezte kétségbeesetten az asszony. Megragadta Lőrinc vékony karját.
- Maradj! Maradj csak ma éjszakára!
Lőrinc végignézett a még mindig meztelen prostituálton, és nem tudott nemet mondani. Megadóan visszahanyatlott az ágyra. Anna a mellkasára hajtotta vörös fejét. Már nem szóltak egymáshoz semmit. A nő csakhamar elaludt. Egyenletesen vette a levegőt. Talán most az egyszer szépet álmodott. Mit tehetne ezért a lányért? Tudta, Anna azt reméli, majd ezután rendszeresen visszajár hozzá. De nem teheti. Nem tudná legyőzni a lelkében lakó viszolygást, és ezt előbb- utóbb a nő is észrevenné. Mellesleg még mindig katolikus pap. Amikor huszonhat évesen megismerte, nem akarta a szeretőjévé tenni. Azt hitte ezzel tönkretenné mindkettőjük életét. Talán rosszul döntött. De most már nem tudná szeretni. Nem tudná. És nem fogja tudni más sem. Egyszerre azt érezte ő maga az, akit megaláznak, aki árulja a testét, akit messziről kikerülnek az utcán, és aki hazaérvén minden nap a kábulatig leissza magát. Arcán végigfolyt egy könnycsepp. Majd lelke lassan újra lebukott a mélybe.

Mikor elhagyta a lakást, már hajnalodott. Beült a kocsijába és hazahajtott. Mintha már a lakása sem lenne a régi. Valami nagyon megváltozott. Leült a konyhaasztalhoz, és a kezébe temette az arcát.
- Lőrinc mit tettél? - motyogta magában - Mondd, mit tettél velük?
Eltompult agyát már gond nélkül özönlötték el az erőszakkal visszafojtott emlékképek. Ahogy a vasszögek belemélyednek a puha húsba, majd átfúrják magukat a csontokon. A temérdek vér, amikor elvágta az ütőerüket. A meztelen testek kifeszített karjai. A hörgésük, ahogy próbálnak egy kis levegőt préselni kiéhezett tüdejükbe. Istennek érezte magát, aki megmenti a benne hívőket a szenvedéstől. És gyönyörködik üdvözült arcukban, az utolsó lélegzetvételkor. Elnevette magát. ,,Isten nem hallgatott meg, de te még is jót cselekedtél. Viszont még egy dolog hátravan."
Kabát nélkül sétált ki a nyirkos hidegbe, talán az ajtót sem zárta be maga után. Mindez már nem volt fontos. Beült a kocsijába. Leparkolt egyenesen Tibor és Lídia háza előtt. Az ajtót nyitva találta. Kopogás nélkül benyitott. A konyha felől zajt hallott, így arra vette az irányt. Lídiát a tűzhelynél találta, a másfél év körüli Flóra az anyja lábánál üldögélt a padlón. Remélte, hogy senki más nem tartózkodik otthon.
A nő megrökönyödve nézett rá.
- Atyám, mit keres itt?
Lőrinc nem szólt egy szót sem. Odalépett a nő elé és hatalmas erővel vonta magához. Száját rátapasztotta az asszony ajkára, és vadul csókolni, szívni, harapni, kezdte. Lídia kétségbeesett próbálta ellökni magától.
- Ilyen csókra vágytál, ugye kedves?
- Miről beszél? Teljesen megőrült? - a nő arcán tehetetlen könnycseppek folytak végig, de Lőrinc nem engedett a szorításából.
- Igaz, a kislányunk meghalt, de még nincs minden veszve. Menjünk... Tűnjünk el, amíg nem késő!
- Plébános úr, mondja miről beszél? - Lőrinc nem akarta meglátni a nő kitágult pupillája mögött megbúvó félelmet.
- El kell jönnöd velem! Oda, ahol Timi is lakik. Én el tudlak vinni oda. Bárkit el tudok vinni.
Lídia már zokogott, és megpróbálta kiszabadítani magát a görcsösen ráfonódó karok közül. Lőrinc egy a keze ügyében lévő üveggel hirtelen fejbe vágta az asszonyt, aki rögtön eszméletét vesztette. A kis Flórát átvitte a szomszéd szobába. Neki nincs miért mennie. Neki még nem fáj az élet. Számára még van kiút.
Elővette zsebeiből a jókora vasszegeket. Itt nem voltak a művelet elvégzésére alkalmas gerendák, úgyhogy meg kellett elégednie az ajtófélfával. Odavonszolta a szeretett nő testét, és gyengéden levetkőztette. Ujjaival megérintette az asszony vérző homlokát. Még mindig szép volt, de hamarosan olyan gyönyörű lesz, mint akkor éjjel. Valahogy felállította a magatehetetlen testet. Lídia attól sem tért magához, hogy csuklóján átverte a jókora vasszegeket. Már Lőrinc keze is csupa vér lett a munkától. Olyan magasra szegezte, hogy alsó végtagjai ne érhessék a földet. Majd a nő lábai következtek. Mikor végzett, felvágta Lídia ereit. Nem engedhette, hogy napokig szenvedjen.
Zavarodott tekintettel körbenézett. Nem látta, nem találta, akit keresett. Letérdelt Lídia elé, és nézte a nő gyönyörű arcát, ahogy kiszenvedi magából ezt a nyomorult életet. Aztán érezte, hogy itt van. Megfordult. Ott állt a konyhaajtóban, ahol nem rég ő is belépett. Nem értette. A beteg csontváztestet viselte még mindig.
- Papa, most velem kell jönnöd! - hörögte.
Igen, ezt maga is tudta. Immár elkerülhetetlen, hogy menjen.
Hatalmas kereszt tűnt fel a semmiből a szoba közepén. Lőrinc szíve összeszorult. Félt. Még mindig félt a haláltól. Belenézett Timi arcába, amelyről már mintha a maradék hús is leszáradt volna. Véreres szeme nem engedte el a tekintetét. Akkor is a gyerek szemét nézte, mikor hihetetlen fájdalom járta át a csuklóját. Félrefordította a fejét, hogy láthassa a húsából kimeredő nehéz szegeket. A következő fájdalomhullám a bokáját érte. Teste tehetetlenül vonaglott a kíntól.
Mikor körbenézett embereket látott maga körül. Először nem akarták észrevenni. Ő próbálta kissé feljebb emelni felsőtestét, hogy segítségért kiálthasson. Képtelen volt rá. Úgy érezte, már órák óta próbálkozik hiába, mikor az egyik férfi mégis odalépett hozzá. Remélte, ad neki egy kis vizet, mert nyelve már szinte hozzátapadt a szájpadlásához az elviselhetetlen szomjúságtól. Az illető nem nézett rá, nem akarta meghallani tehetetlen hörgését, de elhaladva mellette vállon veregette.
A következő pillanatban számtalan másik keresztet látott maga körül, amelyen gyerekek és idős emberek rángatóztak, és a nevét kiáltozták. A hatalmas lárma borzasztóan idegesítette. Képtelen volt együtt érezni sorstársaival. A pokolra kívánta valamennyit.
Aztán pár rosszakaratú felfedezte kiszolgáltatottságát. Röhögtek rajta, néhányan le is köpték. Egy hájas asszony hozzádörgölte meztelen ülepét. Elkínzott testén durva kezek matattak, de nem látta a gazdájukat. Nem látta, mert már képtelen volt kinyitni a szemét. Amikor nagy sokára mégis sikerült, már újra Lídiáék lakásában volt. Timi még mindig vele szemben állt, vagy inkább lebegett.
A kislány megértette immáron hangnélküli nyögését, és elhúzódott, hogy Lőrinc láthassa Lídiát. A nő halott fehér volt. Feje még mindig élettelenül lógott le a mellkasára. Fehér testén már megalvadt a felvágott ütőereiből folyó vér. Végre felemelte a fejét. Vonásait teljesen eltorzította a fájdalom. Lőrincre nézett, de úgy tűnt nem látja. Tekintete valami távoli pontra szegeződött. Száját résnyire kitárta, majd egy halk sikollyal örökre elszállt belőle az élet. Lőrincet végtelen boldogság és béke töltötte el. Meg tudta adni szerelmének a legszebb ajándékot. Ekkor végre látta Lídiát, azt a Lídiát, aki eljött hozzá azon az éjjelen. A nő vetett rá egy megfejthetetlen pillantást, majd kézen fogta az immáron újra angyaltestbe bújt kislányát, és eltűnt a szeme elől. Lőrinc ki akarta nyújtani utánuk a kezét, de a szegek nem engedték. Már alig érezte saját teste kínjait. Hiába, meghalni mégis csak így lehet. Teljesen egyedül. Összeszedte minden erejét, és kissé megemelte szűk mellkasát, egy cseppnyi levegőt akarva bepréselni szétfeszített tüdejébe. A sikertelen próbálkozás után feje megadóan lehanyatlott. A béke körülölelte elkínzott testét. Aztán meglátta ő is. Elmosolyodott.

Epilógus

A Barta Lőrinc által elkövetett rituális gyilkosságok felkavarták az ország közvéleményét. Az egyszerű plébános a híradók, majd a bulvárlapok és magazinműsorok vezető hírei közé került. Indítékairól megállapították, hogy feltehetően sátánista szekta tagja volt, vagy csupán az őrület, és a mélységes embergyűlölet indította arra, hogy elkövesse szörnyű tetteit. Arra viszont nem találtak magyarázatot, hogyan sikerült a férfinak önmagát is keresztre feszítenie. Bűntársak jelenlétére utaló nyomokat nem találtak, ezért a nyomozást lezárták, és az ügy szép lassan beleveszett az emberek kedélyeit már egyre kevésbé felborzoló szenzációk tengerébe. Emlékét már csak egy magányos kereszt jelzi a temetőben, amelyet nem keres fel soha senki. Egy kereszt ég és föld között.



 
 
0 komment , kategória:  Mystery(Próza)  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 5 
2018.08 2018. Szeptember 2018.10
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 2258
  • e Hét: 16815
  • e Hónap: 88757
  • e Év: 1756113
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.