Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 11 
Jókai Mór
  2008-12-07 09:33:11, vasárnap
 
  Jókai Mór
AZ IGAZI "JÓ SZÍV"

Versemény

Szent Péter pediglen tartja a kezében
A mennyei pálmát, odafenn az égben,
S nagy magában azon töprenkedik épen:
"Hát ezt kinek adjam ezen szökő évben?"

Az igaz jó szívnek. De melyik az igaz?
Nehéz megtudni, ki tiszta búza, ki gaz?
Mert kinek csak száján terem meg a vigasz,
Annak a kezébe bizony nem illik az.

Tudn'illik a pályadijas égi pálma,
Mely a csillagokból földre alá száll ma:
Halandó embernek bizony kedves álma,
Méltó, hogy támadjon érte egy kis lárma.

Tartatik ezuttal lelki szépségverseny:
El nem marad erről, tudom, egy ember sem.
A sok pályafutó egymással mint verseng,
Azt fogja leírni mindjárt az én versem.

Az egyiknél vagyon kövér bugyelláris:
"Ismeri nevemet koldus is, király is!
Szórok alamizsnát az egyik kezemmel,
Másikkal az államkölcsönt jegyezem fel.

Segélyt talál nálam minden özvegy, árva:
Miniszterek előtt a ládám kitárva.
S ha én azt becsukom s nem adok belőle:
Nem lehet háboru, jót állok felőle."

"Ez nagy szó!" mond Péter. - Jön a következő,
"Uram, csak én rólam danol erdő, mező.
Házamnál a szabad lopás a regula,
Sose kérdem, hányat vet csorda és gulya?

Élhet a szegénynek kicsinyje és nagyja,
Mit szeme megkíván, keze ott nem hagyja.
Ellopott tárgy után soha nem szaladok,
Borba esett légynek utravalót adok.

Házamnak kapuja soha sincs betéve:
Azt sem tudom, ki lesz a vendégem délbe?
Vacsoráló banda reggel oszlik szélylyel.
Nálam mindig nap van, soha sincsen éjjel.

Váltóit girálom megszorult pajtásnak,
Kifizetésüket sem engedem másnak.
Kártyázó czimborák, mikor összejőnek,
Engemet neveznek közös jóltevőnek".

"E bizony nagyon szép!" mond a menynyek őre.
Most egy másik alak bandukol előre.
"Uram! Fáradt vagyok! Már mind a két lábam
Eljártam a szörnyű sok lótás-futásban.

Én járom el dolgát bajosnak, peresnek,
Meg a kik hivatalt és állást keresnek.
Akár szolgabiró, akár biró-szolga,
Annak mind énhozzám van kötve a dolga.

Miniszter kilincse tenyeremtül fényes,
Hozzám jön minden lány, a ki csak erényes.
Iskolák ajtaját én nyikorogtatom.
Hivatal-betöltés az én vállalatom.

Én felelek rosszul tanult diák helyett,
Kimaradt cselédnek én keresek helyet.
A tolvajt én védem a törvényszék előtt
S nem tartanak nálam nélkül keresztelőt."

"E már megint nagy sor!" szól az égi portás.
Következik nyomban rá egy másik kortárs.
"Szent atyám! Nem ismersz? Hisz ez lehetetlen!
Tán az ujságodat hagytad felmetszetlen?

Mindennap olvashatsz felőlem valamit,
Viselt dolgaimról minden lap megtanit,
Jótékony rovatbul nevem el nem marad,
Hol adakozás van, tartom a kosarat.

Népkonyhát kóstolok, árvát protegálok,
Erkölcs-nemesitek, börtönökbe szállok;
Perselyemmel járom a várost körösztül;
Ugy félnek már tőlem, akár az ördögtül.

Hogyha a nemzetet valami baj érte,
Tánczolok, szavalok, énekelek érte,
S ha már kifogytam az emberi nyomorbul,
Gondom az állatok védelmére fordul."

"Ugyan felpakoltál!" mond erre szent Pető.
"Egy embertől több már nem követelhető.
Hát te ott leghátul, ki jössz nagy sunnyogva,
Bontsd ki, hadd lássam hát, mi van a butyrodba!"

Felel az utolsó: "Oh uram én szentem,
Nincs én nekem semmi jó tett az eszemben,
Mert ki megbánt reggel, estig elfelejtem;
S nem gondolok reá, a kivel jót tettem".

"Neked adom pálmám", szól Péter, "nem másnak:
Mert a kinél soha a vett megbántásnak
S az adott jótétnek emléke nem drága,
Az igaz jó-szívnek az a bizonysága".
 
 
0 komment , kategória:  Jókai Mór (1825 - 1904)  
XII. A Krethi és Plethi
  2008-11-20 09:22:35, csütörtök
 
  XII. A Krethi és Plethi

Az a félelmes városrész, amelyet az éjjel Ocskay László bekóborolt, az elhagyott ,,zsidófertály" volt.

Harminc évvel e történet előtt még egy egész városnegyedet bírtak Izrael gyermekei a császárvárosban, ekkor elkezdtek felőlük mindenféle borzalmas híreket terjeszteni, hogy a közkutakat a belvárosban megmérgezik, hogy a szentségtartóból a szent ostyát kilopták s megfertőztették, hogy húsvéti ünnepi szertartásaikhoz keresztyén gyermekek vérét használják, találtak egy holt kezét az utcán, s a zsidókra fogták róla, hogy azok törik fel a sírokat; a császárt el akarták fogni a kurucok, azokkal is a zsidók konspiráltak: Tökölyivel egy követ fújnak, majd meg a megmérgezett gyertyákat keresték rajtuk, amikkel a császárt meg akarták ölni. Utoljára a Burg udvari kápolnájában tűz ütött ki, maga a császárné, Eleonóra is csak csoda által menekült meg a tűzhaláltól azt is a zsidók rovására írták. - Ezt már nem tűrhették tovább a hű bécsi polgárok; felkérték a császárt, hogy űzze ki a zsidókat Bécsből és minden országából: ők elvállalják mindazt az adót, amit a zsidók eddig fizettek. Lipót császár kegyelmesen meghallgatá hű alattvalói kívánságát, s kiadta a rendeletet, miszerint az összes Mózes-valláson levő lakosság öt hónap alatt bonyolítsa le az ügyeit, és hagyja el a várost és az országot. - Így maradt pusztán a zsidóváros. - Az elhagyott zsidóházakra pedig nem akadt vevő. Azt beszélték, hogy azok megvannak átkozva. Potom áron sem, ingyen sem kellettek senkinek. Ottmaradt egy egész városnegyed üresen: jó menedék mindenféle napvilágkerülő gyülevésznek. Néhány év múlva aztán a császár is meg Bécs városa is visszahívta a zsidókat; nem tudott náluk nélkül megélni, egypár száz vissza is költözött, de az mind a gazdagabb fajtából való volt, aki privilégiumokat kívánt magának biztosíttatni; s egynek sem volt kedve az elhagyott zsidófertályban lakni; ellenkezőleg, mind a belvárosban akartak letelepülni, ahol közel van a politzei és a militär. - A hírhedett Oppenheim még fényes palotát is építtetett magának a Szent Péter téren, ő volt a birodalmi financiák rendezője, akit még hős Savoyai Eugen is nagy magasztalással emlegetett: Oppenheim nélkül nem lehetett volna háborút viselni. Ennek a főzsidónak még audiencianapon kívül is szabad volt a császári Burgba behajtani a hintójával, s a Schweizer Stiegen át menni fel az uralkodóhoz, amikor neki tetszett. Különben is nagy pompát űzött. - Emiatt aztán egyszer a péklegények meg a kéményseprőlegények felbőszítették egy vasárnap délután a bécsi populációt, s megrohanták Oppenheim palotáját, be is törtek, összetépték a számadásos könyveit, kirabolták a kincseit, magát is megtépázták: katonaságnak kellett ellenük kivonulni ágyúkkal; úgy lett tiszta a tér. Egypárt a hősök közül megfogtak, s stante pede oda akasztották fel az Oppenheim palota kiülő ablakvasaira: egy füstfaragót meg egy kardfényesítőt.

Elfelejtette ezt mind már régen a bécsi nép. Azóta hét esztendő múlt már.

Hanem a zsidóváros még mindig olyan üres volt; házai egymásra düledeztek; utcáin feltaposatlan maradt a sár, falai közt burjánzott a gaz; bejárhatta azt Ocskay László keresztben, hosszában, anélkül hogy másforma emberekre bukkant volna, mint akik hátulról osonva közelítenek, s ha szemközt fordul rájuk az idegen, a szögletbe lapulnak.

Mikor reggel Ocskay felment a politzeira lefizetni az öt forint bírságot a kocsmai hajcécúért, azt mondá neki az ő kedves barátja és patrónusa: ,,Hiszen ami a kocsmai mulatságot illeti, az egészen rendben volna; de mi a hét csodának szaladgált az úr azután hajnalig alá s fel a zsidóvárosban egyedül?"

- Erős borokat ittam, ki akartam párologtatni a fejemből a mámort.

- No, hát máskor szaladgáljon az úr idebenn a glacis-n, ameddig tetszik; de ne bódorogjon a külvárosokban. Annak köszönheti kegyelmed, hogy az éjjel agyon nem ütötték, hogy az én embereim minduntalan a sarkában voltak. Mivelhogy megígértem az úrnak, hogy gondját fogom viselni.

Ocskay ebből kitalálhatta, amit az éjjel meg nem értett, hogy azok a sunnyogó alakok, akik előrecsalogatták, körülólálkodták, miért surrantak egyszerre minden irányban szerteszét: bizonyosan a közelgő rendőröket orrontották meg.

De egyúttal azt is megérthette, hogy az ő járását, kelését minden lépten-nyomon ellenőrzés alatt tartja a rendőrség; mert a bécsi rendőrségnek mindent meg kell tudni, ami a kerületén belül történik, s különösen az ilyen notatus emberre nagyon kell vigyázni, nem kezd-e idebenn a fővárosban valami veszedelmes complottot; mert az ilyen előrecsavarintott bajusztól minden kitelik. Annak akkor sem kell hinni, amikor imádkozik.

Ugyancsak tapasztalta ennek a felfogásnak az általánosságát Ocskay nagy hamar. Vasárnap lévén, ő is elment a Szent István templomba ájtatosságát végezni. A templomban nagy volt a néptolongás. Abraham a Santa Clara prédikált.

Családi nevén ,,Megerle Ulrik".

Valódi kedvence a népnek. Igazi népszónok. Tréfás, csípős a katedrában; gunyoros korbácsolója az erkölcsi félszegségeknek: kíméletlen csúfolódó, aki egyszer azt mondta a szószékről, hogy ahány erényes asszony van Bécs városában, azt mind ki tudná vinni egy targoncán. A fellázadt asszonyok ezért megrohanták templom után, s keresték a becsületüket. ,,Én nem mondtam, hogy egyszerre viszem ki; hanem egymás után." Ezzel vágta ki magát.

Ez is az utolsó prédikációit tartotta már, éppen mint ahogy Augustin az utolsó nótáit énekelte. Abban hasonlított a népszerű hitszónok a népénekeshez, hogy mind a kettő egészen a bécsi nép kedélyéhez tudta magát alkalmazni, s improvizált mind a kettő.

Abraham a Santa Clara nem ment kész prédikációval a templomba: hanem szétnézett a nép között, meglátott valami feltűnő alakot, akit odavitt a bűne, hogy a romlott világ valamely félszegségét, hibáját, visszásságát képviselje a külső megjelenésében: arról azután témát kapott, s kiprédikálta, hogy azt csupa gyönyörűség volt hallgatni.

Ez alkalommal a kiviaszkolt nagy bajuszú quondam kurucvezér jött neki kapóra, aki ott ült az első padban középen.

Már mikor a textust felolvasta a pap: ,,Saul, Saul, miért üldözesz engemet?", egyszerre megsajdította Ocskay László, hogy most őtet fogják kiprédikálni; de nem lehetett a helyét elhagyni templombontás nélkül.

Persze, hogy őtet prédikálták ki. Az egész szónoklat arról zengedezett, hogy íme, milyen nagy hatalma van az Úrnak, aki Saulust egy szavával átváltoztatja Paulusra! Saulus rohan, a nagy fokossal a kezében, az igazhívőket fejbe verni, s kiáltozza ,,rajta, rajta!" (persze magyarul); az Úr ráfuvall, Saul egyszerre selyp lesz, s azt kiáltja helyette ,,lajda, lajda!" (leider, leider!). S ez így ment az ,,in aeternum amen"-ig.

Mikor kijött Ocskay a templomból, látta, hogy a ponyvasátor alatt már ott árulják a fából kifaragott alakját, mint Mikulás-napi krampuszt, a két nagy bolond bajusszal.

Ha soká itt időzik, még bécsi celebritás lesz belőle.

Feltette magában, hogy mai nap otthon marad. Vasárnap úgysem adnak audienciát. Az éjjel nem aludt: kábult is volt; alig várta az esteli harangszót, hogy lefeküdjék. Ma hiába telik meg vendéggel a Fehér Angyal: nem lesz ott az a kuruc generális, aki egymaga kiveri a kocsmából az egész társaságot.

A bécsi rendőrség azonban, mindamellett is, hogy mindent megtud, ami a város falain belől történik, azt az egyet mégsem tudta meg, hogy ugyanazon az éjszakán, amelyen Ocskay bekóborolta az elhagyott zsidóvárost, főzte ki egy sötétben lappangó csoport a leggonoszabb forrongást, ami csak valaha Bécs utcáin kitörésre került. A zsidók ellen készítettek heccet. Ezúttal a leghűségesebb lojalitás ürügye alatt. ,,Valaki", aki maga is ott volt, mikor József császárt a vadászaton el akarták fogni a kurucok, elmesélte, hogy a zsidók voltak a kuruc had hírvivői, s maga Oppenheim volt az, aki a merénylet tervét kezükre adta, ő a főügynöke Rákóczinak, ő a legjobb barátja Ocskay Lászlónak. Most is azon törik a fejüket, hogyan fogassák el a császárt, amíg Laxenburgban vadászik. Kézre került Oppenheimnak egy levele, amit Eszterházy kuruc tábornokhoz írt; zsidó írás, de volt, aki el tudta olvasni, s meg tudta magyarázni a tartalmát. A rendőrség, a miniszterek, mind benne vannak a complottban, mind megvette őket a gazdag zsidó. Lám, a rendőrfőnök mindennap együtt iszik Ocskayval; ez meg mindennap meglátogatja Wratislaw palotáját, a Burgban tudakozódik a császár megérkezése felől; - nem kell feljelenteni semmit: álljon a tíz körmére maga a nép, és cselekedjék!

A népharag egész titokban erjedett tovább, s vasárnap délután a legjobb idő volt rá, hogy kitörjön. Mesterlegénység, diákság ilyenkor mind a kocsmákat tölti; az új bor is megteszi a kötelességét, estefelé kész a ribillió. A belvárosi spelunkák egyszerre ontják elő a fellázított csoportokat. A vezetők, a főlázítók mind kéményseprőlegényeknek vannak öltözve, ez a legjobb álca: a kéményseprőnek nem lehet személyleírását adni, az mind egyforma: az üvöltő csoportok fustélyokkal, pörölyökkel, vas kecskelábakkal felfegyverkezve tódulnak a Szent Péter tér felé, mintegy összebeszélésre, s mire a rendőrség hírt vesz a veszedelemről, már döngetik az Oppenheim-palota vassal bélelt kapuját. Egy nagy szál füstfaragólegény, két veres kakastollal a sapakja mellett, veszekíti a fellázadt tömegeket, igazi lerchenfeldi dialektussal hirdetve a kőkút kámvájáról a zsidók és kurucok istentelen cimboraságát. (Ez Jávorka.)

Az Oppenheim palota ostromlása azonban nem soká tart: a várbeli palotaőrség nagy hirtelen ott terem, s egy kis kardlapozás után megtisztul a Szent Péter tér; az Oppenheim-palotának a bevert ablakain kívül alig történt egyéb kára.

A zsivajgás vezetőinek nem volt egyenes célja a zsidóüldözés. Ez csak egy népszerű nyitány volt valami más operához. A Szent Péter térről szétriasztott tömegek a belváros tekervényes utcáin utat vesztve a bástyáknál ismét csoportokba verődtek, s amíg a rendőrség, katonaság a támadás jelszavától félrevezetve, mind csak azokat az utcákat őrizte, amik a Judenmarkt, Judengasse, Fleischmarkt felé vezettek, azalatt a Krethi és Plethi hada egyszerre csak ott termett a Görög utcában a Fehér Angyal előtt.

Ha nem kaphatják meg a kurucok szövetségesét, a zsidót: itt van maga a kuruc generális; ,,ide veled, Ocskay László!"

Vakmerő kuruc vezér, aki annyiszor végipusztítottad Morvát, Ausztriát tüzeddel, vasaddal; aki annyi rémületet okoztál Bécs városának, s most még ide mered tolni a bajuszos pofádat, s itt is complottot csinálsz a császár ellen, s itt is hősködöl, és agyba-főbe vered a jámbor polgárokat; ide veled! Ha a császár megbocsátott, nem bocsát meg a nép! A Burg osztogathat amnesztiát; az utca nem kegyelmez! Halál fejedre!

A közelgő lármára a Fehér Angyal vendégei nagy hirtelen elszaladtak; éppen a törpeszínház mutatványai voltak napirenden; a direktor hirtelen egy puttonyba hányta az egész társaságát, s a hátára kapva, eliramodott vele: Scharodi pedig bezárta a kaput és kocsmaajtót; s azok mind vassal voltak bélelve, sok döngetést kiállottak.

Ocskay már aludt, a tegnapi nagy csatangolás után, álmából riasztá fel az éktelen rivalgás. Az utcán már akkor tökéletes sötétség volt: minden lámpást összetörtek. A viharzó lármából csak a saját nevét tudta kivenni Ocskay. Egyszerre megértett mindent: a bécsi gyülevész őt keresi halálra...

Csúf halál!

Piszkos gyülevésztől ízekre tépetni, bottal, mozsártörővel agyonveretni, utcacsatornában végighurcoltatni, s eléktelenítve, megcsonkítva ott függni a lámpásvason, röhögő utcasöpredék gúnyhahotájára.

A vasajtón döngött már a pörölyök ütése: ,,Ide Ocskayval!"

Ekkor azonban megmutatta Scharodi uram, hogy mire képes egy katonaviselt kocsmáros a kocsmája becsületéért és a jó cimboraságért.

Időnyerésről volt szó, hogy a katonaság megérkezhessék, a ,,Fehér Angyal"-t az ostrom alól felszabadítani.

A kocsma kapuja fölött volt egy szűk kőerkély, éppen csak egy embernek való. Scharodi kilépett az erkélyre. Nem is lépett, hanem gördült. A két talpa alatt egy kis hordót hengerített maga alatt; a két kezében pedig egy-egy pisztolyt emelt magasra. Az arca világított a sötétben rémséges zöld fényben, valami foszforos kenőcstől. Hajdani katonai egyenruhája volt rajta, s a tollas kalapja a fején.

- Hahhó! A ,,Fehér Angyal!" - üvölté a sokaság meglepetve, s egy percig tréfásra csapott át a népkedély a haragosból. - Halljuk a Fehér Angyalt!

Meg is hallották azt, mert olyan hangja volt, mint a penicilus, hasította a füleket.

- Ezer sáncárok tele ördöggel! Mit akartok itt, emberek? - Kinek loptam el valamijét, hogy rám törtök? Mennydörgős zivatar! Nem tudjátok, hogy én katona voltam, száz csatában pofozkodtam össze a halállal! Soha meg nem ijedtem. Harmincháromezer háromszázharminchárom ördög jönne is ide, Scharodi ezredest meg nem ijesztené. Ide hallgassatok, azt mondom! Mikor Beckó várában a kurucok ostromoltak, azt mondtam nekik: jöhettek; látjátok itt ezt a hordó puskaport, ha betörtök hozzám, mind a levegőbe vettetlek magammal együtt. Azt mondom, bécsiek, próbára ne tegyétek az indulatomat, mert Szent Kristóf lábszárára esküszöm, ami a Riesentornál van felakasztva, hogy ha a ,,Fehér Angyal"-t megrohanjátok, én mind fekete angyalt csinálok belőletek! Beszéljetek, mit akartok! Hallgatom, a puskaporos hordón ülve.

Ezt az erőteljes szónoklatot úgy adta elő Scharodi, hogy azon a kis erkélyen körös-körül forgott, mint a juhászkutya, mikor a kerítésbálványra felugrik, s ott táncol maga körül.

- Elébb tegye le a pisztolyokat a kezéből! - kiabáltak fel rá a gyülevészből.

- Pisztolyokat! Hahaha! - kiálta kacagva Scharodi. - Hiszen két pumpernickel van a kezemben. Itt van! Egyétek meg! - S odadobta közéjök, amiből megint egy kis tréfa támadt. A pisztolyokat elchangeírozta dercekaláccsá.

- No, most már nem robbanthatja fel a puskaport - visított egy csizmadiainas, aki egy kéményseprőlétrának a legfelső fokára felmászva, egyenlő magasságból nézett farkasszemet a kocsmárossal.

- Nem robbanthatom fel? Te Pámschábel! - S azzal Scharodi a szájából olyan tüzet fújt a kölyök szeme közé, hogy az ijedtében hanyatt bukfencezett a lajtorjáról.

Ezt a produkciót meg is vivátozta a sokaság.

Bravó, ,,Fehér Angyal"!

- No, hát mit akartok a ,,Fehér Angyal"-tól?

- Ocskayt! Ocskayt! Add ki nekünk a kuruc vezért, Ocskayt.

- Bolondok! Hát nem tudjátok, hogy tegnap éjjel még, a nagy skandalum után, kidobtam a kocsmámból a részeges krakélert! Összetörte mind a kancsóimat, s nem tudta kifizetni az árát, az éhenkórász! Kitettem a szűrét! Ne legyetek becsületes emberek, ha nem igaz, amit mondok.

- Magad vagy a nem becsületes ember, Scharodi! - kiálta fel a veres kakastollas kéményseprő, a tömeg vállaira emelkedve. - Mert az éjjel ide tért hozzád vissza Ocskay, a kuruc vezér. Én láttam!

- Ne, bolond, ne! Hát azért, hogy az éjjel ide tért vissza, most is itt kell neki lenni? Bemargarírozva tartom én itt a szállóimat? Mit keresitek énnálam? Hiszen ott van közöttetek. Az ott ni! Abban a borzprémes sipkában, azzal a bekötött állal.

Az pedig egy jámbor cseh mészáros volt, aki járatlan lévén az idegen nyelvekben, azt sem tudta, miről van szó; csak úgy a jó mulatság végett keverkedett a társaság közé, s most az csak egyszerre megszólal ám mély, gordonkahangon. (Pedig a száját se nyitja ki).

- No, hát én vagyok Ocskay generális! Ki akar velem birkózni?

Azt egyszerre megrohanták, s amíg a nyavalyás elmondta volna, hogy ő nem az, hanem amaz, addig úgy megrakták ütleggel, hogy holtig megemlegethette. A nagy dulakodás közben az átelleni háznak egyik ablaka megnyílt, s azon kinézett egy kövér asszonyság, aki nagyon látszott gyönyörködni ebben a tréfában.

A kakastollas népvezér csitította az ál-Ocskay kókányozóit, hogy Hagyják abba, nem az az Ocskay: ő ismeri azt jól!

Ekkor egy éles asszonyhang, mintha a spektákulumnéző kövér asszonyság ajkairól jönne, hasította át a zsivaj hangját.

- Ti bolondok! Mit keresitek a kuruc Ocskayt! Itt van az én házamban elrejtve; gyertek fel, én kiadom!

Uccu, neki a szomszéd ház kapujának az egész tömeg egyszerre!

- Emberek! Atyafiak! - kiabált a kakastollas - ne hagyjátok elbolondíttatni magatokat. Ismerem én jól ezt a gauklert! Hasból tud beszélni: csupa boszorkányság, amit csinál! - Hasból beszél! Komédiás!

...Ocskay László ott állt az ablakban, s onnan nézett ki az utcára. Két pisztolya oda volt téve eléje az ablak hídjára.

A szomszéd szobából, a közajtón keresztül átrohant hozzá Ozmonda, s átkarolva őt, eltolta erővel az ablaktól.

- El innen! Meglátnak!

- Lássanak - mondá Ocskay fásultan.

- Itt borzasztó ármány van ellened. Életedre törnek.

- Szemét nép.

- Éppen azért, mert szemét, borzasztó volna belefulladni. Az örvénybe vitézség beleugrani; de nem a kloakába. Itt nem menti meg Ocskayt a hősi bátorsága. Sok kutya megöli az oroszlánt.

- Én készen vagyok a számadásommal. Ha betörik a kaput, ezzel az egyik pisztollyal lelövöm azt a fickót, aki vezérük, a másikkal meg magamat.

- S azzal porba ejtesz egy dicső, nagy hivatást, mit Isten rád bízott. Ezt a homlokot, amit az ég fölszentelt, hogy nagy céljait rábízza, szétzúzod? Nem, nem! Neked meg kell mentened magadat!

- Hogyan? Mi módon?

- Álöltözetben.

- Álöltözetben? De hát ezt a fejet hová tegyem? Hát van ilyen cifferblatt több még Bécs városában, mint az enyim? Mondhatom én azt a gyermekeknek, hogy én nem a krampusz vagyok, hanem a Mikulás?

- Óh, ez a drága szép fő! Ez az én kedves, imádott fejem! - hörgé Ozmonda, két keze közé fogva azt a bálványozott főt, s heves csókjaival halmozva el arcát, szemeit, homlokát. S addig-addig csókolgatta, amíg egyszer csak hirtelen, orozva, a markába rejtett kis acélollóval lecsikkentette az egyik bajuszát tőbül.

- Mit cselekszel? - hördült fel Ocskay.

- Azt teszem - szólt Ozmonda erélyesen, elhatározottan -, hogy ha ezt a fejet idehoztam, innen meg is szabadítom.

Ocskay hüledezve tapogatá a levágott bajusz helyét.

Mármost ha a fél bajusz odavan, a másikat csakugyan utána kell küldeni; mert fél bajusszal furcsa parádét csinálna az ember.

- Le, le! Mind a kettőt! Egészen simára. Csitt! Ne ellenkezzél! Most én parancsolok! Te azt teszed, amit én mondok!

Ocskay László éppen olyan inaszakadt gyávaságot érzett, amint a bajuszát levágták, mint hajdan Sámson, mikor Delila lenyírta a csimbókjait. - Engedett magával mindent tenni.

- Mindjárt hozok számodra álöltözetet - szólt Ozmonda, kisietve a szobából. - Talán a két levágott férfidíszt is elvitte magával.

Ozmonda siettében azon a termen keresztül futva, amelyről az erkély nyílt, odasúgott néhány szót az erkélyen ezermesterkedő Scharodinak.

Az már kezdett kifogyni a mesterségeiből, amivel eddig elséramórázta az időt, a zendülőket visszatartva az ostromtól. A katonaság mégsem érkezett.

Ocskay borzadozva hallgatta a nehéz ütéseket a kapun, s a népdüh növekedő zsivajgását az utcán.

- Uraim! Barátim! Édes atyámfiai - erőlteté még egyszer a szavát a néplármán keresztül Scharodi. - Hallgassatok meg csak egy pillanatig, minek előtte Pilátushoz jönnétek velem együtt vacsorára!

- No, hát halljuk! De semmi csalfaság ne legyen.

- Nem lesz semmi csalfaság, becsületemre mondom. Az én házamból minden férfinemen levő teremtés elfutott, rajtam kívül, a népharag kitörése elől. Tudni való, hogy a pincéreknek nem nyavalyájuk a vitézség. Csak az asszonynépnek volt erős szíve az ittmaradásra: ők bíztak ismert lovagiasságában a bécsi népnek, akiket Szent Lipót tartson meg örök időkig; hogy legyen Bécs városa mustrája a metropolisoknak; fényesebb Párizsnál, gazdagabb Londonnál, gyönyörűbb Nápolynál, hatalmasabb Rómánál...

- Ne voníts annyit a geográfiából - kiálta föl a kakastollas -, hanem rukkolj ki vele, hogy mi van a zsákban!

- Hát amit már megmondtam. Az én házamban egy férfinemen levő cseléd vagy vendég sincsen. Esküszöm Szent Holofernesre!

- Holofernes nem volt szent! - protestált a kakastollas.

- Nem volt szent? Te persze ismerted? Te füstfaragó! Talán te hordod fel a kéményen keresztül a kanonizáltakat a mennyországba?

A nép röhejre zajdult.

- Eh, mit parlamentálunk ezzel? - kiálta a kakastollas. - Betörjük az ajtót, s majd megtaláljuk mi a drága madarat.

- No, én nem akarom, hogy emberhalál legyen! Hallgassátok meg a kapituláció föltételeit; aztán kinyitom az ajtót magam jószántából.

- No, hát halljuk! A ,,Fehér Angyal" kapitulál! Beereszt a mennyországba!

- De nem az egész hadsereget, hanem csak egy kiválasztott Vehmgerichtet. Egy tizenkét tagból álló deputációt, mely szigorúan átkutathat nálam pincét, padlást, minden likat-lukat, s meggyőződhetik felőle, hogy semmiféle férfiember sincs a házamnál, legkevésbé kuruc ember. Jöjjön fel egy tizenkét tagú deputáció.

- Jól van! Menjünk be tizenketten. Elég lesz az egy kurucnak!

- Legyen ebben a deputációban, nem bánom, Bécs dicső polgárságának minden osztálya képviselve. Legelőször egy pék! A dicső pék céh tagja, mely Bécs városát a török ostrom alatt árulástól megszabadította. Hol van egy pék?

- Itt van egy pék!

- Azután egy kéményseprő.

- Nem! Elébb egy kardtisztító.

- Kötélverő! Kötélverő! Az kell a kurucnak!

- De egy szabó!

- Hát egy suszter!

- Meg egy gombkötő!

- Hátrább az agarakkal! Hentes! Mészáros!

A sokaság kezdett egymás között összeveszni a deputációba megválasztatás előnye fölött, s ez nagyon jó időhaladékot szerzett.

- Ejh! Ne veszekedjünk most a tizenkettős deputáció felett! - rikácsolt a kakastollas. - Hét sváb egy nyúl ellen. Bemegyek én harmadmagammal a házba; s fogadom, megtalálom a kuruc vezért, s kihozom csimbókjánál fogva közétek. Eresszetek engemet harmadmagammal! A két társat majd kiválasztom én magam. Mikor tűz van, senki se mondja: itt a szabó, itt a varga, itt a hentes, ez az elébbvaló, hanem mind azt kiabálják, hol a kéményseprő, menjen előre a tűzbe! No, hát itt az a nagy tűz, ami annyiszor elégette városainkat. Magam vagyok az a kéményseprő, aki belemegyek, s fogadom, hogy eloltom, Szent Flórián segítsége nélkül.

Ez veszedelmes szónoklat volt. A sokaság egyszerre ráállt, hogy menjen be hát a kakastollas meg két társa, Ocskayt keresni, a ,,Fehér Angyal"-ba.

Azok Jávorkáék voltak. Ő maga és még két kuruc összeesküvő.

Ocskayt ezalatt Ozmonda, áttuszkolva a saját szobájába, felöltöztette asszonyruhába. Az izmos, termetes szakácsné öltönyeit kérte kölcsön, s azok éppen ráillettek az alakjára. Hirtelen előszedte Ozmonda a kendőzőszereit; az arcát Ocskaynak kifestette veresre, az orrát borpirosra, az állára bibircsót ragasztott viasszal; a fejét bekötötte csipkés főkötővel: olyan tökéletes cseh debellát alakított belőle, hogy bátran odaállíthatta a tűzhelyhez a szakácsné mellé; akárki testvéreknek nézhette őket.

- Most már jöhetnek!

Ocskay mindamellett is odadugta a köténye alá a kurta cserkesz kindzsálját; veszedelmes eszköz dulakodás közben! Ozmonda észrevette azt.

- Ne félj! Itt leszek a közeledben. Kezemben ez a két pisztoly. Ha rád talál valaki ismerni: azt én ölöm meg. - Te ma csak asszony légy. Én leszek a férfi!

E válságos pillanatban nagy zűrzavaros zsivaj támadt az utcán. ,,Jönnek a vasasok!" Hallatszott is már a trombita recsegése.

Egyszerre vége volt a vitézségnek.

A gyülevész rohant, amerre még nyitva volt az út.

Jávorka sem szokott ilyenkor hátul maradni: hirtelen ledobta magáról a kéményseprő álcát, s elvegyült az iramodó sokaság közé. Ő győzte legjobban futással. Ismerte már jól ezt a tempót. Addig hátra se nézz, amíg magad nem maradsz! A próba csütörtököt adott - itt meg nem foghatta Ocskayt; majd másutt! Azon volt, hogy magát meg ne fogják.

A vágtatva megérkező vértesek szétverték az egész lázongó Krethit és Plethit: a ,,Fehér Angyal" fel volt szabadítva az ostrom alól.

Ozmonda kifutott az erkélyre, gyönyörködni a lázadók elgázoltatásában.

Ocskay egyedül maradt Ozmonda szobájában.

Amint aztán egyszer megfordul, meglátja saját magát a nagy állótükörben... A cseh szakácsné képmása: fodros főkötőben, ráncos rokolyában, kifestett pofával, borvirágos orral, csupasz ajkkal, bibircsós állával: a tűzhely melletti dajna! Főzőkanál a köténye korcába dugva... Huh, minő alak!

Hát azért kellett neki Bécsbe jönni, hogy ezt meglássa? Hogy ilyen alakban lássa meg Ocskay Lászlót? Rákóczi villámát, a ,,tűz fejedelmét"! - Nem, csak a tűzhely fejedelemnőjét.

Hej, de szép lett volna, ha ilyen alakban fogták volna el őt Jávorka kurucai, s így vitték volna el Érsekújvárra, haditörvényszékre!

Valaki elkacagta magát a háta mögött. A kacagó hang ismerős volt. - Ozmonda fizette vissza azt a minapi kacajt, aminek az okát nem akarta Ocskay megmondani. - Ocskay átrohant a szobájába, s mint a Nessus-inget, tépte le magáról a megszégyenítő asszonyi köntöst.

 
 
0 komment , kategória:  Jókai Mór (1825 - 1904)  
XI. A két kereszt
  2008-11-20 09:21:45, csütörtök
 
  XI. A két kereszt

Ez volt az utolsó hőstette Ocskay Lászlónak Bécs városában.

Elmondhatta ő is magáról, amit Shakespeare mondat Coriolannal a volscusoknak: ,,Egymagam dúltam köztetek a városotok falain belöl!"

A mulatság után Scharodi valahonnan az asztal alól bújt elő négykézláb.

Ocskay restellte nagyon a dolgot.

- Megbocsáss - mondá kedvetlenül Scharodinak -, hogy neked ezt a kárt okoztam. Megfizetek érte.

- Dehogy fizetsz! Dehogy tettél te nekem kárt. O kontrer: most már egészen felcsaptad a kocsmámnak a renoméját. Dűlni fog ezentúl ide a vendégsereg. Szeretik az ilyent nagyon a bécsiek. - Egészen tetszésükre van az efféle tréfa. A Rote Dachel azzal kapott fel olyan nagy hírre, hogy volt egy hentesmester vendége, aki minden este tisztára kiverte a publikumot a kocsmából. Pénzért is megveszik az ilyen gaudét.

- Jól van, jól. (Azért csak mégis jobb szerette volna Ocskay, ha ez az egész vitézi színjáték nála nélkül történt volna meg.)

- Hanem mármost ne várd, míg a politzeira citálnak, hanem eredj fel holnap még templom előtt magadtul a Registraturára, s tedd le az öt forint bírságot. Ennyi jár azért a kis vitézkedésért.

Ocskay bosszús volt; felment a szobájába.

Ott azután törte rajt a fejét, hogy vajon miféle áruló járhat itt Bécsben, aki az ő életének végzetes titkát közölte a bänkelsängerrel!? ,,Ohr ist hin!"

Hányan vannak, akik ezt tudják?

Hárman: Csajághy, Sándor öccse meg Marci.

De négyen: Ozmonda a negyedik.

Az a másik három messze van innen. Csak Ozmonda van itten. Őrá vesse a gyanúját?

Amint így járkál alá s fel, töprengve, meg-megállva, az utcán csatangoló csoportok mindenféle zajgását hallgatva, egyszerre megüti a fülét egy nóta. Ráismert a ritmusáról, hogy ez magyar népdal. Hallgatott, figyelt. - Amint közelebb jött a danoló, a dalnak a szövegét is kivehette. Meg is állt a danoló az ablaka alatt, hogy jobban meghallhassák ott fenn.

Labanc már Ocskay; sok vitéz hadnagyi
Átkozva siratják az ő labancságát;
Verje meg az Isten állhatatlanságát!...

Ez az ő embere.

A düh felforralta vérét!

Két pisztolyát hirtelen övébe dugta, s fokosát kezébe kapva, rohant ki a szobából, le a grádicsokon.

Mire az utcára leért, már nem talált ott mást, mint két nyárspolgárt, akik egymást támogatva jöttek haza a korcsmából, s magyarázták egymásnak a csillagoknak és az asszonyok nyelvének a járását. - Hanem a Verestorony-kapu táján hangzott egy tilinkó, ami azt a nótát fújta: ,,Repülj, fecském, ablakára!"

Máskor könnybe borult, most szikrázott a két szeme, mikor az a nóta szólalt meg a hallatára. Rohant oda.

A tilinkós már akkor nem volt a Verestorony-kapunál.

Ezt a nótát pedig itt Bécs városában nem tudja más fújni, csak a magyar.

Megint megszólalt az az éjszakában; de már a hídon túl, a Wien folyam túlsó partján. Ocskay követte. Néha a tilinkó felváltva rákezdé a Rákóczi nótát. ,,Hej, Rákóczi, Bercsényi!" Majd meg azt, hogy: ,,Szegény magyar vér!" - Úgy látszott, hogy egészen az Ocskay csalogatására fúják mindezeket a nótákat: s akik fúják, szándékosan csalogatják maguk után. És amellett arról is bizonyosak, hogy ha Ocskay megkaphatja azt, aki ezeket a nótákat fújja, akkor vagy ő öli meg azt, vagy az őtet, de az halálos találkozás lesz. Meg-megszaladnak előtte. Ocskay látja a gyér lámpák világánál el-elosonni a futó árnyékokat; s neki-nekiiramodik, hogy utolérje őket.

Így kicsalogatják lassankint Bécs legrongyosabb, piszkosabb külvárosába, ahol még vályogkunyhó, deszkabódé az egész utca, s sár van nagy szárazságban is. Nem is hítták még azokat utcának, csak Luknak (Lucke). Szép elnevezéseik voltak. Kleber-lucke, (ahol az agyagba beleragadt az ember lába), Schebenzer-lucke (a pozdorjátul, amivel végig volt hintve; itt kendertilolók laktak), Kumpf, Koth, Kater utcák (csupa sár, rongy, piszok), a legalsóbb népsöpredék csodatanyái. - Azután a békamocsár, aminek a környékét csupa cigány meg koldus lakta földbe vájt putrikban.

Ocskay úgy elveszhetett volna ezeken a helyeken, hogy nyomára sem akadt volna többé senki.

Nem gondolt ő most erre; csak üldözte a csalogató tilinkóst. Megöli azt, akárki legyen is. Csak egy pisztolylövésnyire beérhesse! Csak egy pillanatra megálljon előtte! Holt ember lesz belőle. Hát ha az is van olyan jó vitéz, mint ő? Hát akkor ketten fognak lefekünni. Két halott lesz belőle.

Azoknak azonban, akik így csalogatták maguk után, valami különös okuk lehetett rá, hogy meg ne álljanak előtte. Néha már egy-egy egész rihacsoport körülkerítette valami sötét utcakanyarulatnál; de egyszerre egy éles sípfüttyentésre szétrebbent valamennyi, mint az éjmadarak, s ismét tovább, távolabbról hangzott a tilinkó.

Utoljára már annál az ároknál találta magát, ami Bécs külerődítvényeit elválasztja a várostul. A sáncokrul felhangzott az előőrsök vontatott kiáltása: ,,Ki vagy? Megállj!"

Olyan kietlen, zord helyen volt, ahol nem tudta többé tájékozni magát. Emberölő kedvét még a félelmes környék sem lohasztotta. Hiszen éppen az ilyen hely jó a gyilkolásra: ez a mély út, ezek a düledező palánkok, ezek az embermagas burjánnal körülnőtt falak, tetőtlen omladékok, a török ostrom maradványai: elhagyott kutak, amikben sohasem fogja keresni senki, akit egyszer beledobtak; a putriházak, amiknek az ablakán befolyik a sár, sötét tömpölyök, mikben a békák ümmögnek melankólikusan.

Egyszerre kibukkant a hold a szétszakadozó sűrű felhők közül, s bevilágította szomorú halott fényével a várost; ami fehér volt, még fehérebb lett, ami fekete, még feketébb.

Egy útféli domb tetején két egymás mellé állított nagy magas követ látott nem messzire. Azt hitte, hogy azok útjelzők, s odament, abban a hitben, hogy majd azok útbaigazítják.

Talán meg is találta, amit keresett.

Az a két magas kő volt ,,a két veszekedő testvérek emléke".

Egy-egy nagy kereszt volt mind a kettőre felvésve, és alatta ez az epitaphium:

,,Itt nyugosznak a két veszekedő testvérek, Péter és Mátyás, kik ezen a helyen párviadalban addig ölék egymást, míg mind a ketten nyomorultul meghalának. Isten irgalmazzon szegény lelkeiknek."

Ocskaynak úgy tetszék, mintha azok a kövek mozognának, mikor a szél rájuk fú. A szél süvöltése úgy beszélt hozzá, mint valami emberi szózat.

Egy rémgondolat járta szívét keresztül. Talán az a ferde képű planéta súgta azt meg neki, aki meghallotta Jávorkáék esküvését, s most azt küldözi szerteszéjjel bűbájos sugárai útján.

Hátha a három férfi közül, aki titkát ismeri, éppen a testvér az, aki előtte fut? Ő az, akit halálra keres.

- ,,Ha elárulod valaha ezt a zászlót, ha megcsalod valaha ezt az asszonyt: testvéred lesz a gyilkosod!"

Ledűlt bénultan a két sírkő közös talapjára, s fejét két kezére hajtá.

Végigbámult a ködbe burkolt nagy városon, aminek háztömkelegéből magasra mered fel az a hegyes torony, a holdsugárban fénylő aranysassal.

Hogy került ő ide?

Mi vezette őt ehhez a balhír-mondó kőpárhoz?

Nem volt bátorsága a tilinkóhangot tovább üldözni. Meg volt rémülve. Nem tudott felkelni a kőről, ami azt a két testvért nyomtatja el, akik egymást agyonölték.

Borongásából lódobogás riasztá föl. Az őrjárat jött, mely a sáncolatot éjjel be szokta lovagolni.

Ocskay eléje ment, s megszólítá az őrvezetőt.

- Micsoda hely ez itt?

- A Währinger Spitz.

- Eltévedtem - boros fővel -; szeretnék a városba vísszatalálni.

- Jöjjön utánunk az úr; elvezetjük az alléig, onnan azután egyenesen hazatalál a városba.

Nem messze a kettős emlékkőtől volt az a szép jegenyefasétány, aminek a helyén most a Szarvas utca emeletes házai vannak; az hosszan egyenesen benyúlt a városba.

- No, csak ezen az úton Isten hírével.

Ocskay nekiindult a sétánynak. Valamit érzett, amit gyermekkora óta nem ismert: félelmet. - Ha e vén fatörzsek valamelyike mögül egyszerre csak eléje találna toppanni egy sötét alak, s ezt kiáltaná rá: ,,Megállj! Térdre! Imádkozz, meghalsz! Én vagyok Ocskay Sándor!", mivel védelmezné magát? Nincs fegyver, ami az ellen megoltalmazza.

Futott! A saját árnyékától megijedve, mikor az egy puszta falra vetődött!

Lélekszakadva futott végig a hosszú, emberlaktalan sétányon és utcán. Ruhája csupa sár volt, haja csupa veríték, izzadság, mikor a Fehér Angyalhoz hajnaltájban visszajutott. Csak úgy vetette le magát az ágyra, le sem vetkőzött.

 
 
0 komment , kategória:  Jókai Mór (1825 - 1904)  
IX. A feltalált régi jó barát
  2008-11-20 09:20:51, csütörtök
 
  IX. A feltalált régi jó barát

Ocskay utazott fel Bécsbe. Pálffy bán (inkább csak tiszteletből) hat horvát huszárt adott melléje, akik a hintaját kísérjék; Ocskay restellte a kíséretet, s borravalókkal serkentette a postakocsisokat a gyorsabb haladásra, hogy a kísérőit elhagyhassa magától: célt is ért jobbadára, mert azok a gebéikkel el-elmaradoztak, s csak úgy egyesével szállingóztak utána. Éppen nem hagyhatta el azonban magától a kirendelt fullajtárt, akinek az volt a rendeltetése, hogy a kocsija előtt lovagoljon, s amint nagy társzekerek jönnek szemközt az országúton, azokat félreterelje az útjából. Minden postaállomáson új előfogat, előlovagló várt rá.

Hányszor megjárta ő azt az utat már! Ismerős volt előtte minden város. Azokat a lyukakat ott a kőfalba az ő ágyútekéi ütötték, az a kormos váromladék az ő keresztfia. Itt van az a török sánc, amit ő lóháton ostromolt meg! Az őrtorony ablakába ő maga tűzte ki a zászlót. Hát ez a szép kastély itt Petronellán! Ahol zsákra rakta a római kincsek közül, ami aranyból volt. Ne köszönje meg a szállást? Ott van a nagy római kapu, a régi Carnunthum romjain, amire felírta nagy betűkkel: ,,Morgen komm ich wieder." Most is olvasható a jó messzeségből is. Jó volna, ha levakarhatná onnan!

Mentől közelebb jutott Bécshez, annál sűrűbben fogadták a táj emlékei. Itt a mező, ahol kétszeres erővel jövő ellenséget szétvert nyílt ütközetben; ott kelepelnek a Dunán a malmok, amiken ő gyaloghadait áthozta. Itt a várkapu, amire a császári kegyleveleket török késével felszegezte. Azok az erdők, azok a vadaskertek mind ismerik őt jól, minden ház, minden emberi szív úgy reszketett az ő nevének a hallásától, mint a földindulástól.

Vajon reszketnek-e még?

Mikor már olyan közel volt Bécshez, hogy az István tornyát megláthatá, szemközt jött rá a császári delizsánc.

Azazhogy jött volna, ha a nagy sárban meg nem akadt volna; a négy lova közül az egyik, mégpedig a nyerges, kidőlt a hámból, s hiába biztatták, csak nem kelt föl többet.

A keserves szakkermentírozás alatt odaérkezik a posta-gyorsszekérhez Ocskay hintaja. A postaszekérnek is volt fullajtárja. Messzire virító piros frakk volt rajta; ami arra való, hogy a szemközt jövők messziről meglássák, hogy a postaszekér jön, s jó igyekezettel kitérjenek előle, ne várják a trombitaszót. Azonkívül nagy, combszárig érő habdái voltak, felkötött sarkantyúval, s nagy sárga bokrétás bőrkalapja.

A postafullajtár megállítá Ocskay kocsiját.

- Ki kell fogni azt a nyergest szaporán!

Mert abban az időben az a privilégiuma volt az osztrák postának, hogy ha valahol kidőlt a lova az útban, a legelső azon jövő utastól elvehette annak a lovát.

Ocskay fullajtárja ellentmondott a parancsolatnak.

- Én egy generálist viszek!

- Ha a Szent Kristófot viszed, sem bánom én: a posta az első úr a világon. Ide azzal a lóval!

A másik fullajtár még magasabbra emelte a hangját.

- Abban a hintóban Ocskay László generális ül.

Erre a névre - vesd el magad! - megfordítá a lovát a postai fullajtár, s otthagyva a postát, delizsáncot, ráhasalt a lova nyakára, s a két nagy csizmával oldalba ösztökélve a gabancsát, elcafolt Bécs felé, mintha vágták volna. Hiába kiabált utána a másik fullajtár, hogy ne szaladjon, hiszen nem a kurucvezér, hanem császári generális. Még akkor ilyen hatása volt a nevének.

- Hanem mármost mégis jó lesz bevárni a társzekeret - tanácsolá a fullajtár Ocskaynak -, mert majd a vámnál egy kicsit akadékoskodni találnak vele.

Tudniillik, hogy Ocskay László megtartotta a jó magyar szokást, hogy mikor Bécsbe utazik az ember, maga után vitesse társzekérrel mindazt, ami Bécsben nem kapható: fehér cipót, paprikás szalonnát, papramorgót, vágott dohányt és kiváltképpen mentül több átalagot igazi tokaji aszúborral: mivelhogy mindezek nélkül nem ér semmit a földi élet. Azután meg a parádéhoz való öltözetek is egész málhákat töltöttek meg. Társzekér kellett azoknak.

A németnek pedig már akkor megvolt az a rossz szokása, hogy a vámsorompónál mindenbe beleütögette az orrát azzal a kérdéssel, hogy ,,Nix mautbares?", s zárt hordót, felvágatlan kenyeret az be nem hagy vinni a vámon. Azért jó lesz, ha a szekér egyszerre megy át a sorompón a hintóval: talán itt is lesz valami hatása az Ocskay László névnek.

Hej, nem rég volt még, mikor ezen a vámsorompón Ocskay Lászlót ugyan eresztették nagy sietséggel a jó vámos urak, pedig ugyancsak sok ,,mautbarest" hozott magával, tüzet meg vasat.

Most pedig meg kell állni előttük szépen, s tűrni, hogy a vámos őrmester bedugja a fejét a hintóablakon, s megnézi a bennülőt keményen, s megtapogatja a tenyerével a mellét meg a hasát, hogy igazi-e, nincs e kitömve dohánnyal vagy csipkével, s azalatt veszedelmes szándékkal forgatja a kezében azt a hosszú nyársat, amivel a becsomagolt málhákba szokás beleszurkálni, vizitálás végett.

Legelőször is azt kérdik, hogy ,,kicsoda az úr?".

- Én Ocskay László tábornok vagyok.

A vámos nagyot nézett mérgesen.

- Ah! Das könnt a jeder sagen! Miért nem mondja mindjárt, hogy a kínai császár? Sok gauklert láttam én már, aki azt mondta, hogy ő generális. Mintha nem tudnánk mi, bécsiek, hogy ki az az Ocskay László! Volt hozzá egynehányszor szerencsénk. Csak tessék kiszállni a hintóból, és bejönni a vámházhoz.

Jaj, hogy viszketett a tenyere Ocskay Lászlónak!

E kellemetlen helyzetéből azonban nagy hirtelen kiszabadította egy vámtiszt, aki a vámházból előjött, s az őrmestert félretolva, katonásan szalutálta Ocskayt, s aztán megexcellenciásurazta.

- Csak méltóztassék excellenciádnak továbbhaladni. Itt van már valaki, aki kezeskedik excellenciád személyazonosságáért.

- Ah! - szólt Ocskay meglepetten. - Valaki, aki értem jótáll? Tehát valami ismerősöm? S akinek a szava olyan sokat nyom. Ugyan ki lehet az?

- Hát az biz az a ,,Fehér Angyal".

Ocskay elnevette magát. Tudta ő, hogy az nem valami mennyei tünemény, hanem egy híres vendégfogadó kocsmárosa. Ide szoktak a magyarországi urak szállni, ha Bécsbe jönnek, s itt egészen otthon érzik magukat. Ez a derék, élelmes polgár előre meg szokta tudni a lesbe állított szolgáitól, ha magyar uraság közeledik Bécs felé, s kimegy eléje a vámig; ott ráteszi a kezét, nem hagyja a többi belvárosi vendégfogadósoknak martalékul esni, amilyenek nagy számmal vannak Bécsben: a ,,Veres Kakas", az ,,Arany Kappan", az ,,Arany Bárány", aztán meg a ,,Három Nyúl", a ,,Zörgettyű", a ,,Sárga Sas", a ,,Veres Tető", mind előkelő kocsmák; de ezek közt csak legtöbbet ér a ,,Fehér Angyal" a Görög utcában, ami még mind a mai napig fennáll.

Hiszen különben is oda akart szállni Ocskay.

- Hát csak tessék bízvást előremenni a ,,Fehér Angyal"-ba - nyugtatá meg Ocskayt a vámtiszt -, a korcsmáros úr majd itt marad, míg a társzekeret megvizsgáljuk: semmiben sem fog kár esni, tessék megnyugodni felőle; ami fizetség lesz, azt majd teljesíti a korcsmáros úr, s beszámol a bollétával.

- No, hát az Isten áldja meg azt a barátságos korcsmáros urat.

Ocskay aztán előrehajtatott a hatalmas Bécs városi erősségeken keresztül, s megtalálta szerencsésen a Görög utcát, abban a ,,Fehér Angyalt"-t, s ott kényelmesen elszállásolta magát, egy egész szobát bérelve ki egymagának.

Nemsokára utánajött a társzekere is: a háziszolgák felhordták a málhákat, az elemózsiát, az átalagokat. Jó nagy szoba volt az, elfért benne minden.

- Küldjék fel a kocsmárost - mondta Ocskay a legényeknek -, hadd elégítem ki, amit helyettem fizetett.

Még akkor megvolt a magyarban az az ősi virtus, hogy szerette megtudni, mennyivel tartozik, s melegében kifizetni. Nemsokára hangzott az ajtó előtt a lábcsoszogás, kopogtatás, Ocskay emberségnek tartotta, hogy aki vele ilyen szívességet tett, annak maga nyissa fel az ajtót, s legalább a vállára ütögessen, s megemelje előtte a süvegét. Megérdemli azt a német azért, ha nem nemesember is.

De nagyot hőkölt hátra, amint az ajtót kinyitva egyorrnyi távolságra találta magát a belépő korcsmárossal. Egyszerre ráismert e pofára.

Ez senki sem más, mint Scharodi Vencel. Bajusz és kecskeszakáll ugyan áldozatul esett a bécsi polgári divatnak; hanem azért megborotváltan is rá kell ismerni első tekintetre annak, aki valaha látta azt az egyenes, hosszú orrt, a kerek, fekete szemöldököt, a sűrű ráncok közé szorított szemeket, amik úgy tesznek, mintha mindig nevetnének, s szekundál nekik hozzá a felfelé húzódó két szájszeglet.

Egy percig úgy jön Ocskaynak, mintha torkon kellene ragadnia ezt az embert, mintha fogadása tartaná, mintha szentesküt tett volna le rá valahol, Nagyszombat alatt, hogy ahol ez a kezébe akad, ott széttépje, szétdarabolja: hanem aztán a másik perc visszahozza onnan. A gondolat gyorsabb, mint a fénysugár, ami negyvenezer mérföldet halad egy perc alatt. Hajh, az még nagyobb út: attól az esküvéstől, mely bosszút kiáltott a nagyszombati árulóra, a Bécsbe jövetelig. Ez nagyobb, mint egy Sirius-távol. - ,,Hiszen most már egy gyékényen árulunk!"

Nagy átváltozás volt az arcon! A haragra ráncolt szemöldök, a villogó szemek, a lüktető arcvonások az egyik percben - a másikban aztán a kiderült homlok, a nevető arc.

- Ármányadta Scharodija! - kiálta, a vállára ütve a gazdának -, hát te hogy lettél kocsmárossá?

S azzal felcsapta a süvegét a fejére.

Arra aztán Scharodi is felnyomta a nyírott tarkójára a zöld bársonysapakját. - Hiszen kollégák voltak már! Egyiknek sem volt mit respektálni a másikon.

- Vigye az ördög az egész dicsőséget! Elcsaptam magamtól az ármádiát! - monda röhögve Scharodi. - S jól érzem magam mellette.

Egy kis kidomborodó pocakra is tett már szert, s önelégülten ütögetett rá a tenyerével. Mert nagy büszkeség az, mikor egy állampolgár egy olyan becsületesen megnövelt hasra üthet rá: ez az én saját szerzeményem. A lumpok, a csavargók a schnorrerek mind soványok; tisztességes embernek potroha van.

S nem is nagyon respektálta az egész Ocskayt. Elővette a porcelánpipáját, s rágyújtott előtte, nem is kérdezte, hogy szabad-e.

- Hidd el nekem, pajtás (!) - monda fidélis cimborahangon. - Többet ér a gölődény a haubicnál. - Nem jut az ember zöld ágra ezen az úton. A lelkem is elkárhozott már bele. - Megbántam, hogy átszöktem a németekhez, mint a kutya, aki kilenc családtaggal szaporította meg a nemzetségét. - Nem volt nekem náluk se emberségem, se becsületem. Itt fellöktek, ott felrúgtak. Elküldöztek olyan átkozott helyekre, ahol ott kellett volna vesznem. Aztán ottfelejtettek. A zsoldomat soha nem fizették, majd megvesztem éhen-szomjan. Ha jutalmamat kértem, Ponciustól Pilátushoz küldözgettek, utoljára szöszön-boron kifizettek. Ha valami hiba történt, mind rám kenték; s ha magam követtem azt el, azt felfújták elefántnak; mindig csak ígértek, soha meg nem tartották; adtak írást, de elfelejtettek pecsétet ütni rája. Kezemben volt a császár kinevezése őrnaggyá: rá sem hederítettek, azt mondták: a Hofkriegsratnak contrasignaturája hiányzik még róla. Urlaubot kértem, hogy feljöjjek Bécsbe. Azt nem adták meg. Akkor maródinak szimuláltam magamat: ispotályba küldtek, megkínoztak. Ha panaszra mentem a fővezérhez, azt felelte: ,,Wir werden schon sehn!" A császártól utalványt kaptam egynehány ezer forintra hűséges szolgálataimért; de elfelejtették megmondani, hogy hol kapom meg. Mikor aztán perre vittem a dolgot, akkor ők kerültek felyül, előkeresték az első árulásom aktáit, mikor, tudod, tealattad kuruccá lettem, haditörvényszék elé állítottak érte. Én hivatkoztam az amnesztialevelemre, amit a császártól kaptam, s akkor aztán felküldtek Bécsbe, internáltak, politzei-felügyelet alá helyeztek. Itt lótottam-futottam egyik ajtótul a másikra, hogy igazságot kapjak, mindenütt azt mondták, hogy ,,werden schon sehen". Nyolc hónapig rohantam a fejemmel a főudvarmesteri hivatal ajtajának, hogy a császárnál audienciát kapjak: mindig elutasítottak, nincs itthon a császár! Ha tél volt, azt mondták, fürdik; ha nyár volt, azt mondták, vadászik. Végre bejutottam legmagasabb színe elé, elmondtam előtte sűrű igazságos panaszaimat. Legkegyelmesebben végighallgatá, s akkor azt válaszolta: ,,Wir werden schon sehen." - Ekkor éppen szerencsémre elvitte az ördög a ,,Fehér Angyal"-t, a nagybátyámat, rám maradt a vendéglője: nosza én is hamarjában otthagytam az uniformisomat a pokolnak, s beálltam magam ,,Fehér Angyal"-nak; mondhatom, hogy azóta paradicsomi életet élek.

Ocskay úgy tett az egész fecsegés alatt, mintha hallgatná is, nem is, s a málháit rakosgatá; de pedig voltaképpen nagyon is szeget ütöttek a fejébe Scharodi viselt dolgai. Hátha őrá is ilyen mulatságok várnak. Úgy tett, mintha nem is gondolna rá.

- Hej, kedves kamerádom, tudom, hogy te is ilyenforma járatban jöttél fel Bécsbe. Hiszen majd te is végig fogod mindezt a gyönyörűséget élvezni.

- Ne törd azon a fejedet koma - vágott közbe Ocskay mogorván. - Én tudom a magam útját. Nem szorultam senki tanácsára.

- Nonono! Édes kamerádom. Mit használ ez a hetvenkedés? Bécsben nem lehet hetvenkedni. Tudom én minden dolgodat jól. Ha nem tudnám, hogy jössz, miért mentem volna ki eléd egész a vámig? - Hallottad-e hírét a Scandáliának?

- Mi a patvar az?

- Ez egy újság, amit nem nyomtatnak, hanem írnak. Nem kerül a cenzúra alá, s frissiben adja az egész világon történt pletykákat. Az ára tizenkét arany egy esztendőre. Én azonban megduplázom a fizetést, hogy nekem a legelső példányt küldjék el, mielőtt más kapott volna belőle. Amit a többi korcsmárosok csak ma éjjel kapnak meg, (a lap éjjel osztatik szét) az már nekem most a zsebemben van. Nézd csak, olvasd el, benne van az egész történeted!

Ocskay bámulva olvasá az írott hírlapban az egész árulási történetet, oly részletesen előadva a legkisebb körülményekig, mintha csak saját maga diktálta volna. Az is benne volt már, hogy őneki Bécsbe kell feljönni a tudvalevő három császári kegylevél érvényesítése végett.

De hát ki hozhatta mindezt hírül ide hamarább, mint ő maga megérkezett, aki gyorspostával utazott, váltott lovakkal, fullajtárokkal, mindjárt harmadnapra az áttérés után? Csak egy nap esett közbe, amely alatt ő Bajmóc várát kísérlé meg elfoglalni, hasonló ravasz csellel, mint amilyennel megkerítette Nagytapolcsány várát; de már az nem sikerült neki. Már annak az ablakán beüvöltötték Jávorka halálmadarai a vészhírt: ,,Elárulta a hazáját Ocskay László!", s ott már puskalövésekkel fogadták a barátságosan bekocogtatót. - De hát ez alatt az egy nap alatt ki előzhette őt meg? Hisz ezeket az ő dolgait így hegyiről tövire nem is ismeri senki - csak még egy ember a világon.

Megállt az esze: csak úgy bámult maga elé, abba a nagy dohányfüstbe, amit Scharodi pipált az orra alá.

- Mondok én neked valamit, kedves kamerádom - szólt Scharodi, levetve magát kényelmesen a bőrkanapéra. - Azt okosan tetted, hogy otthagytad a kurucokat; infámis csőcselék! Végit járja az egész trallárum! Okos ember menekül belőle. Tehozzád is éppen olyan háládatlanok voltak a te uraid, mint énhozzám az enyéim. Tudom jól, hogy el is akartak már fogni, s akkor bizony megkurtítanak egy fejjel, mint Bezerédyt. Hanem hát mármost elég lehetett neked is a dicsőségből, kedves kamerád uram, hogy tökéletesen meg légy tőle csömörölve. Tudod mit? Csapd te a földhöz azt a te generálisi kinevezésedet, ami úgysem lesz megerősítve soha. Akkor a másik levelednek hasznát veszed, a húszezer forintos utalványnak. Pénz dolgában a császár generosus. Azt kifizetteti rögtön, mihelyt a generálisságot abbahagyod. Akkor aztán állj velem társaságba, légy az én compánistám. A vendéglőm címerét átváltoztatjuk: ,,Zum Kuruzengenerál"-lá. Iszonyú guadét fogunk vele csinálni. Leverjük vele Bécs valamennyi vendégfogadóját a lábáról: úgy beveszünk vele egyik hotelt a másik után, mint ahogy hajdanában egyik várat a másik után bevettük. Én szolgálok, te meg csak uraskodol, s nem lesz más dolgod, mint pipázni meg mulatni. - Gazdag emberek leszünk mind a ketten, a többit ütheti már a mennykő.

Ocskay majd megpukkadt már a mérgében; egész pulykavörös lett az arca. Csak ne volnánk Bécs városában, rég az ajtón repült volna ki korcsmáros uram.

- Hallja kend, korcsmáros! - rivallt rá, hátraszegve megmerevített nyakát a kemény dolmánygallér közé. - Én nem azért hívattam kendet, hogy nekem itten bolond tanácsokat adjon, hanem hogy vegye elő a krétáját, s csinálja meg a számadást rögtön, hadd fizetek.

A ,,kendezés"-re aztán a kamerád is megexcellenciásuramozta illusztris vendégét; hanem még infámisabbul vigyorgott hozzá, s a kiégett pipájának a hamvát a tenyerébe verve, azt el is szórta nagy familiaritással a padlaton.

- Hiszen ráérünk még arra, excellenciás uram.

- De nem érünk rá, mert én nem akarok soká itt időzni.

- Dehogynem, excellenciás uram, soká fog az még tartani.

- No, ha soká kell is Bécsben maradnom, de innen a kend korcsmájából minden bizonnyal elmegyek.

Scharodi uram a szájába dugta az üres pipát, s gyakorlott dohányzók szokása szerint elkezdte azt szortyogtatni, ami éppen nem szép muzsika; s csak úgy fél szájszegletéből szólt oda:

- Pedig biz az én vendéglőmbe szokott ám szállni, ahány magyar uraság csak feljön ide Bécsbe.

- Hát az nekem mindegy! - kiálta Ocskay mérgesen, s olyant vágott a kosbőr dohányzacskójával az asztalra, mint valaha Botond a bizánci rézkapura, hogy csak úgy döngött bele a ház.

Scharodi magában kacagott, befelé.

- Pedig most is van itt, éppen a mellette való szobában, csak egy ajtó választja el, abban is benne a kulcs, egy szép magyar menyecske - aki tegnap érkezett -, özvegyasszony -, grófné -, akit aligha nem ismer kegyelmed.

- Semmi közöm hozzá - veté oda Ocskay szárazon.

Scharodi csak nem ment el; felvette az asztalról az Ocskay dohányzacskóját, kitekergette a sallangjaiból, s aztán abból tömte meg a pipáját, hamiskásan döcögtetve elő a szót.

- Pedig alighanem emlékezik kegyelmed rá. Tudja, mikor egyszer az a barátságos találkozásunk volt Beckó várában; amikor a kurucok ezt az úrhölgyet nagyon is mezítláb vitték kegyelmed elé, s kegyelmed aztán szépen felruházta. Emlékezni fog rá.

Ocskay csak elképedt, még a szája is nyitva maradt. - Ozmonda volna itten?

Scharodi ezúttal lefelé görbítette a feltátott szája szegleteit, ami még impertinensebb kifejezést adott az arcának, s azalatt kedélyesen tömögette a pipáját. Háttal volt fordulva Ocskaynak, s csak az egyik félrehúzott szájszegletével sandalgott felé, hogy ennek most megadta a kegyelemdöfést.

Ocskay egy szót sem tudott szólni.

Scharodi pedig megtalálva a bükkfataplót, letört belőle egy darabot, kicsiholt az Ocskay tűzszerszámával, s aztán belenyomtatva az égő taplót a pipába, kettő-hármat szippantott rajta, amíg a dohány is égni kezdett.

- Pompás ez a bükkfatapló! - De még ez a véki muskotály se kutya. - Karsamadiner, excellenciás uram. - Mindjárt hozom azt a számadást.

Azzal kikomplimentírozta magát az ajtón.

Ocskay elkezdett, mint a kalitkába zárt tigris, alá s fel járkálni a szobában.

Ozmonda itt!

Egy nappal előbb érkezett, mint ő.

Tőle tudta meg az, aki az írott hírlapot szerkeszti, az ő élete nagy fordulatának minden részleteit.

Talán éppen Scharodi szerkeszti azt a lapot maga.

Hisz Ozmonda és Scharodi régi szövetséges társak.

Az is világos mármost, hogy a ,,Fehér Angyal" kinek a szívességéből tudta meg, hogy Ocskay Bécsbe jön, s miért hozta őt ide, röptében elkapva. - És éppen abba a szobába, amely a szép vendégnőé mellett van. Csak egy ajtó választja el, és abban is benne a kulcs.

Ocskaynak olyan kedve lett volna azt a nehéz almáriumot az ajtó elé tolni, hogy ki ne nyithassa valaki.

Mert az egész más dolog! A budetini várban, ahol még egy kalitkában levő madár szemei sem látják, karöltve ülni, s édes szavakat váltani a világ legbűbájosabb asszonyával; aztán meg Bécs városában, ahol minden ablak szem, minden ajtó száj; minden utca Argus, minden kőfal Echo; ott lakni egymás melletti szobákban! Amaz csábító, ez bosszantó.

Aztán éppen most legkevésbbé sincs eszében Ocskaynak, itten idillt játszani. - Ez a gaukler még csak az étlapját mutatta be annak a sok ,,feketelevesnek", amit neki bizonyosan fel kell kanalazni; máris elég volt.

Bolond asszony!

Kompromittálja magát is, meg őtet is.

Bécs városa számára egész Sittenpolizei van berendezve, mert ott nagyon sokat adnak, nem ugyan az erkölcsre magára, hanem annak a látszatára. Csak egy kis botrány kell, s ennél a szigorú udvarnál el van rontva a hősnek az egész életpályája.

A mellékszobában halkan dúdolta valaki:

,,Kinek van, kinek van, karikagyűrűje."

Ocskay megállt, s mint az illó mérget szívta be e bűbájos dal meleg áriáját: ezt a dalhanggá változott kábító arómát.

Azért sem!

Nagyot dobbantott a lábával.

,,Nem megyek át hozzá!"

Úgy tett, mintha tudomást sem venne róla, hogy a szomszéd szobában van valaki, s folytatta a csendes lépegetést az ajtótól az ablakig és vissza.

Egyszer aztán felnyílt a közbenső ajtó, s belépett a szomszédnő.

- Ha te nem jössz; én jövök.

A grófnő állig és körömhegyig érő fehér ruhát viselt. Abban az időben ez volt az özvegyasszonyok viselete Bécsben. Ahogy Magyarországon a violaszín, úgy Bécsben a fehér szín volt a gyász. Ezt pedig jó volt megtartani a nagy császárvárosban; mert ott az utcán egyedül járó asszonyszemélyt, ha szép volt és fiatal, hamar megállították a titkos rendőrség közegei, s kellemetlen kérdezősködés alá fogták; hacsak fehérruha-viselés által nem jelezte, hogy ,,gyászos özvegyasszony".

Az arca is éppen olyan fehér volt hozzá: a tisztes főkötő pedig egészen eltakarta a haját.

- Megbocsát kegyelmed, ha én magam jövök kegyelmedhez.

Még a tegezést is elhagyta. Az ajtóknak füleik vannak.

Ocskay szigorú arccal fogadta:

- Ugyan minek jött a grófnő ide utánam?

- Én előre jöttem.

- De azzal a szándékkal, hogy itt velem találkozzék?

- Azzal. Amint megtudtam, hogy kegyelmednek Bécsbe kell feljönni, rögtön útra keltem, hogy megelőzhessem.

- De hát miért?

- Óh, ne gondolja kegyelmed, hogy valami pásztorórák utáni ábrándozás hozott ide. Ahhoz nagyon rosszul is volna választva a hely a ,,Fehér Angyal"-ban. Az ok, ami idehozott, az, hogy kegyelmednek sehol a világon nincs olyan szüksége egy igazan hű baráti szívre, mint éppen Bécs városában.

- Úgy? Köszönöm.

- Még nem is tudta kegyelmed, hogy mit köszönjön meg. Bécs városa a legveszedelmesebb csatatér, aminőn csak kegyelmed valaha megfordult, s itt vitézség, bátorság nem segít, azok nem vezetnek győzelemre; ellenkezőleg: felsülésre. Kegyelmed itt a legelső lépésnél már el fog tévedni. Az udvarnál azokat a bejárókat, amik célhoz vezetnek, csak nagyon kevesen, a beavatottak ismerik. A publikum csak a nagy kapukat látja, s azok a labirintba vezetnek. Én előrejöttem, hogy kegyelmed számára előkészítsem az utat; kitanuljam az alkalmat és időt; megnyerjem a kedélyeket és indulatokat; elhárítsak minden akadályt, mely nagyratörésének útjában áll. - Én hoztam el kegyelmedet idáig, elhiheti, hogy itt magára nem hagyom: veszendőre, kockára nem vetem azt, amit eddig elnyertem.

- Hálás vagyok a jó szándékért - szólt Ocskay tompa, kemény hangon. - Arról is meg vagyok győződve, hogy azok a szolgálatok, amiket ön nekem fölajánl, rám nézve megbecsülhetlen haszonnal járnak. De nem akarom azokat felhasználni. Két dolgot hoztam magammal, amivel magam előtt utat akarok nyitni. Érdemem és férfierőm! Ezekkel megyek a trón elé. S van elég önbizalmam, hogy azokat méltányolni fogják. Ocskay László nem kegyelemkeresve, hanem magát büszkén felajánlva jött fel Bécsbe. S én hiszem, hogy ott, ahol a férfiértéket becsülik, ki fogják találni, hogy Ocskay László mit ér. - De hát történjék bár az ellenkező, legyek elutasítva, kicsúfolva, azok által, akik híva hívtak, hízelegve kecsegtettek: még akkor is hamarább elfogadnám a Fehér Angyal korcsmárosának az ajánlatát, hogy legyek a vendéglője kapuján kocsmacímer, mint azt, hogy generálissá legyek asszonyi protekció mellett.

Ozmonda félrefordítá az arcát, fejét lesütve, megaláztatását ezzel jelezé.

Ezért aztán Ocskay megsajnálta, s szelídebb hangon szólt hozzá: de a szavakban még mindig dölyf volt és keserűség.

- Bocsásson meg rideg beszédemért, grófnő! De ha megfordultam is, egyet nem tudtam magamtól elhagyni, a férfibüszkeséget. Ahhoz voltam szokva teljes életemben, hogy asszonynál, még ha szeretett is, sohasem kértem, mindig csak adtam. Az ő dolga volt elfogadni azt, amit neki hozok.

- Tartom az arcomat - suttogá Ozmonda, összehúzva magát Ocskay előtt.

- Miért?

(Különös kérdés volt.)

- Hogy elfogadjam, amit kegyelmed jónak lát adni; amit megérdemeltem. Ha pofont, hát azt; ha a másikat...

Ocskay megadta neki a másikat.

Abban a percben nyitott be Scharodi az ajtón. - Szétugrottak mind a ketten. - Ozmonda visszafutott a szobájába.

- Nem láttam semmit! - mondá a korcsmáros.

- Mit akar kend? - rivallt rá Ocskay.

- Hozom a számlát.

- Nem megyek sehová! Hozza utolsó nap! Mit ront rám vele?

- Bocsánatot kérek, de nemcsak a kontót hozom; az nem sürgetős, de annál inkább íme ezen ,,bejelentési cédula", amit excellenciádnak legméltóságosabb saját kezével kell aláírni, és azután holnap reggel 9 órakor személyesen megjelenni az Oberste Polizeiamtnál, Alser Strasse Nr. 615, s ott felkeresni a Fremdenregistrierungscommissiont, második lépcső XIII. ajtó balra, s ott legitimálni magát élőszóval és papirosokkal. - Egyébiránt - én nem láttam semmit.

 
 
0 komment , kategória:  Jókai Mór (1825 - 1904)  
VIII. Akik a holdra esküsznek
  2008-11-20 09:19:40, csütörtök
 
  VIII. Akik a holdra esküsznek

Jávorka csapatja, mint egy üldözött zergefalka, húzta össze magát a Nyitra-parti topolyafaerdők sötétjében.

Az elkeseredés, a szégyen, a rémület szótalanná tett mindenkit. Alig bírták elhinni, ami történt, amit láttak: csak bámulni, csak szörnyedezni tudtak rajta.

Jávorka maradt leghátul; neki a legnagyobb terhe volt: a százada pénztárát hozta magával, s a sok libertas keveset ért, de sokat nyomott.

- No, pajtások - szól ledobva a nyergéből a pénzeszsákot -, itt az utolsó fityingetek, osszátok ki, ahányan vagytok.

Megosztoztak a lénungon.

- És most azután - szerteszéjjel, ki merre lát! Ahogy ló és ember bírja, vágtassatok rótákra szétszakadozva, a világ minden része felé, s ordítsátok végig az utcákon, hogy Ocskay labanccá lett; minden vár ajtaján bezörgessetek, s tudtul adjátok, hogy Ocskay elárulta a hazáját! Kaput ne nyissatok előtte, ha szép szín alatt közeledik. Te, Kardos hadnagy meg te, Köröskényi zászlótartó egy egész kompániával vágtatsz lóhalálában Szentgyörgyre, s beordítasz az ablakon Vak Bottyánhoz, hogy ugorjon ki az ágyból, akármilyen beteg, s fusson, amerre lát; mert itt jön a pribék, s bizony elfogja a vezért, ha fél napot késik: ismerem az eszét. Nyergeljetek, induljatok; sehol még itatni se álljatok meg!

Mindenki sietett nyergébe ülni.

- Hát énvelem ki akar ,,itt" maradni?

A kurucok egymásra néztek: nem értették, mit jelent az: ,,Itt maradni?"

- Igen bizony, itt maradni; az áruló sarkában maradni; ha égbe, ha pokolba megy, mindenütt a sarkához közel furakodni, vele menni, mint az árnyék, mint a rossz lelkiismeret. Kinek volna ehhez kedve?

Mind, mind valamennyien. Akár mind vele maradnak.

- Nekem nem kell ám sok ember, hanem aki velem akar lenni, számot vessen a lelkével. Aki nem ijed meg se embertől, se ördögtől, aki el tud változni, ha kell, egy szúnyoggá, ha kell, egy oroszlánnyá, hogy vérét ihassa: az ám jöjjön velem. Aki hétszámra kész az erdőn makkot enni, a mocsárban sulymot enni, sárban, fagyban ágyazni a feje alját: az ám jöjjön velem. Aki nem sajnál koldusrongyot, cigánymondurt hordozni, aki el tudja viselni, hogy itt megbotozzák, ott megkorbácsolják: az ám jöjjön velem. - Aztán akinek a nyelve ráfordul mindenféle beszédre, ha kell, tótul, ha kell, csehül, ha kell, németül kalatyoljon: s amikor meg az kell, hogy megmeredjen, még ha tüzes vasakkal sütögetik is a bőrét, egy szót ki ne adjon: hát az maradjon itt velem. Aztán annak, aki velem jön, ne légyen se Istene, se szentje; se vallása, se hazája; az ne tudja, mi jó, mi rossz, az ne ismerjen emberi érzést, szánakozást, irgalmat, megbánást, az ne gondoljon se apára, se anyára többet, csak arra az egyre, hogy Ocskay Lászlót élve elfogja, és hóhérnak adja!

Most már csak hárman léptek ki a csoportból. Sok kívánság volt az.

Az a három volt: Beleznay, Bornemisza és Rácz Miska.

Mind a három névnek tűzvilága van. Lángolnak a betűk, ahová a krónika beírta.

- Mi veled megyünk, veled teszünk.

- A többit majd megtalálom én, ha szükség lesz rá. No, most szerteszét a rossz hírrel, halálmadarak! Visítsd fel, kuvik, minden házban az alvókat: ,,Elárulta hazáját Ocskay László. Meghal ezért Ocskay László!"

A menekült kurucok szétrobogtak a csalitban, csak a négy hadnagy maradt hátra.

- Tegyünk esküt egymásnak! - mondá Jávorka társainak.

- De hát mire esküszünk? - szólt Beleznay. - Te mondád: ne legyen se Istene, se szentje annak, aki veled akar tartani.

- Nem is esküszünk ma azokra, akiktől eddig segítséget vártunk. Nekünk csak egy patrónusunk van még az égben. A hold. Nézzétek, éppen ott jön föl most a hegyek mögül. Ez a szövetségesünk; az éjszaka megvilágítója, a tolvajok, a haramiák kalauzolója. Üdvözlégy, kártevő csillag! Te üszöghintő, ragyahullató planéta! Tolvaja az égnek, aki meglopod a napot, s felszívod a tengert, aki elveszed az eszét a beléd nézőnek, s torokgyíkot bocsátasz az alvó kölykekre, ha az ablakon át rájuk süthetsz. Te szimbóluma az állhatatlanságnak, az örök változandóságnak; emberek sorába beavatkozó titokteljes planéta. Teneked esküszünk! Szídd fel magadba átkozódásunkat, ahogy fel tudod szívni a föld méhébül a rossz ködöket, s pestisül küldeni vissza az emberfajzatra: s ahányszor szarvaid megújulnak, megújuljon átkozódásunk, s onnan olvassuk le, amit ma egymásnak fogadtunk. Ki a karddal! Fektessük egymásra keresztbe. Én - mondja ki-ki a nevét! - esküszöm a minden varázslatok bűbájos planétájára, a holdra, hogy annak, aki ma elárulta a hazáját - nevét ki ne mondja a szánk -, lelkemnek, testemnek minden hatalmával üldözője leszek; tőle sehol el nem maradok; addig meg nem nyugszom, amíg őt élve el nem fogom; bakó kezébe át nem adom! Tűz és vas engem úgy segéljen!

- Tűz és vas engem úgy segéljen!

A négy ifjú, e fanatikus eskü után, miként a hetumogerek hajdan, a magyarok ősvezérei, megszúrta a karját, s egy közös tülökbe csurgatva a vérét, úgy pecsételé meg a kemény szövetséget.

- És most tudja meg ki-ki, hogy mi a tennivalója - monda Jávorka a három társának. - Te, Rácz Miska, visszamégy a német táborba, s ott ólálkodod körül az elátkozottat (más neve nincs előttünk). Lehet, hogy ott most nagy áldomást isznak, mámoros fővel könnyen elkaphatod. - Te, Bornemisza, Budetin alá sietsz, ott leskelődöl. Ott van őneki az ördöge, akibe szerelmes. - Lehet, hogy ahhoz oson el egy szóra. - Ottlepheted ölelkezés közben. - Te, Beleznay, elvágtatsz Lietava alá. Ott van az ő angyala, akit éppen úgy megcsalt, mint a hazáját. Meglehet, hogy a lelke nem hagyja nyugodni. Érte megy és gyermekeiért, hogy elhozza onnan. Előbb elfogod, mint magával hozza őket, mert az az egy félelmem van csupán, hogy az az angyal még kiimádkozza őt a pokolból is. Valamennyi szentjei a paradicsomnak meg nem védik a fejét, az az egy talán! Ne engedd neki, hogy vele összejöjjön! - Én magam pedig - én megyek fel Bécsbe.

- Te! Bécsbe? - kiálta egyszerre mind a három elszörnyedve.

- Leginkább hiszem, hogy oda fog menni. Oda kell neki menni! Hiszen csak be kell kötnie a koszorúját! Én leghamarább megkapom.

- De hogy fogod el őt Bécsben, ha rátalálsz is?

- Én nem kérdeztem tőletek, egyitektől sem, hogyan fogjátok el, ha rátalálhattok; ti se kérdjétek éntőlem, az én dolgom lesz az. - Most négyen négyfelé. - Összetalálkozunk bizonnyal ott, ahol őt megtaláljuk. - Tűz, vas úgy segéljen! Senki más ne segéljen!

A holdvilágnál négy lovag csörtetett négy különböző irányban a rónán, egymást elhagyva.

 
 
0 komment , kategória:  Jókai Mór (1825 - 1904)  
VI. Circe
  2008-11-20 09:17:49, csütörtök
 
  VI. Circe

Egyes-egyedül lovagolt át Zsolnáról Budetinba Ocskay László. Nagy messzeségben követte csupán egy csatlósa. Szép holdvilágos este volt. Mikor a ,,kőkút"-nál bekanyarodik az út, ahol az a négy szomorúfűz áll, amik alatt szép Katinka találkozott a maga Forgáchával végbúcsúvételre, a kút csorgóján átvezető hídnál megtorpant a lova. Maga csak akkor tekintett fel elméláztából, s hamar észrevette, hogy mitől ijedt meg a lova. - Egy fehér hölgyalak támaszkodott az egyik mohos fűzfa korhadt derekához.

Ocskaynak nagyot dobbant a szíve - a rosszabbik szíve. Mindjárt kitalálta, hogy ki ott az a némber. Odalépett hozzá, s megszólítá:

- Te vagy itt, Ozmonda?

- Hogy én vagyok-e itt? Hogy Ozmonda van-e itt? - suttogá a fehér alak. - Hát ugyan ki várna itt rád más? Hát ugyan hogyne várnék én rád, mikor azt ígérted, hogy eljössz? - Huszonötödikére ígérted, hogy megjössz: és ma már Szent Mihály napja van.

- Nem jöhettem hamarább - dörmögé Ocskay.

- Én pedig negyednapja már, hogy itt várlak-leslek az ókútnál, egyedül egymagamban, kakaskukorításig. De csakhogy megérkeztél!

Azzal odaszorítá a szívéhez Ocskay kezét mind a két kezével.

- Itthon van az öreg? - kérdezé Ocskay.

- Még nem érkezett meg - suttogá Ozmonda. - Minden napra várjuk. Addig egyedül leszünk magunk a várban.

Mint a forró sirokkó, úgy fuvallt ez a szó a sötét alkonyatban ,,Egyedül magunk a várban."

A hölgy rögtön nevetni kezde a szava után.

- Tudod, hogy mennyi mindenféle bohóságot kigondoltam azalatt, hogy hogyan fogadjalak? Úgy akartam, hogy mikor megjössz, én befalaztatom magamat abba a fülkébe, amibe az öreg Gáspár úr bevakoltatta egykor a szép Katinkát, s aztán majd neked is onnan kell engem kivágnod, ahogy a deli Forgách kiásta a szép Katinkáját. Mondd csak, te is falat törtél volna értem?

- Hogyne!

- Aztán elvittél volna magaddal, a nyeregbe ültetve?

A kérdésnél már ott volt a hölgy jobb lábának a hegye a kengyelben, s amint a lovag kezét kezei közt tartá: nem is igen várta be a feleletet; alig biccentett az a fejével, már ő egy szökéssel ott termett a lován a háta mögött.

- Ejh, valaki meglát! - suttogá Ocskay.

- Ugyan ki látna meg? Aztán ha meglátna? Van ebben valami?

S átölelte a lovag derekát úgy, hogy a hosszú szőke haja annak a vállán omlott végig.

Úgy haladtak a fűzfákkal szegélyezett úton egész a budetini várig.

Ocskay meg volt lepetve, mikor a várhoz közel értek. A kastély minden ablaka ki volt világítva: két szál gyertya égett mindenikben. Hallatlan fényűzés ez Budetin várában. Látszik, hogy nincs itthon a gazda. Őalatta egész teletszaka nem égetnek el annyi gyertyát.

Így várták Ocskayt már négy este, kivilágított várral.

Bezzeg kimutatták itt, hogy milyen nagyon várták! Nem úgy, mint Sztropkón. Virágbokrétákkal volt tele szoba és tornác, cifrán felöltöztetett parasztleányok voltak berendelve házi cselédségnek, az is mind a szépéből válogatva. Híres szakácsné főzte a vacsorát - pedig csak ők ketten voltak hozzá. Olyan dáridó volt ott, hogy lakodalomnak is bevált volna. - Ki tudja, kinek a pénzéből telt ki! Annyi bizonyos, hogy Gáspár úr ugyan egy malacot se ád hozzá.

Csak ők ketten ültek a dúsan megrakott asztalnál.

Nem volt szükség tanúra azokhoz, amiket ők egymással beszéltek.

Tudva van, hogy a lépes méz édes, ha egy ember eszik is belőle, de még édesebb, ha ketten esznek belőle; de ha hárman esznek belőle, már akkor megint nem olyan édes. - Ha egy ember két pohárból issza a bort, megittasul; de ha ketten isznak egy pohárból, még jobban megittasulnak.

- Mikor jön haza az öreg? - kérdezé Ocskay.

Ozmonda felkacagott, s az ismeretes útféli népdallal felelt:

- ,,Holnapután, vagy azután, vagy csütörtökön délután, kedves katonám!" Hahaha! De nagyon kívánod az öreget!

- Nem az öreget; hanem a pénzt.

- Ne legyen gondod a pénzre. Lesz, amennyi kell, elég. Amikorra kelleni fog, akkorra lesz. Mindjárt megtudsz tőlem mindent, csak hadd vackalódjék el innen ez a sok cselédség!

Amint elhordták az asztalt, Ozmonda bezárta az ajtókat, s aztán abba a legbelső szobájába vezette Ocskayt, ahonnan nem hallatszik ki semmi szó, még ha gyilkolnának is valakit; az ablaka is a kertre nyílik, s azon is vastábla van.

- Ülj ide a kerevetre mellém! - Aztán add ide a török késedet!

Ocskay el nem tudta gondolni, hogy mire kell Ozmondának az a hegyes, görbe kés.

A hölgy az akkori divat szerinti páncél vállfűzőt viselt, ami a női derekat feszesen összeszorította; az ölelő kéz nem talált ott egyebet halcsontnál. Ozmonda annak a késnek a hegyével végighasogatta a vállfűző varrásait; s mikor azt lefejtette a testéről, akkor kitűnt, hogy kettős vállfűző van rajta. A két réteg halcsont közé vannak rejtve a levelek, amiket nem szabad meglátni idegen szemének. A három császári levél Ocskayhoz; az egyik az amnesztiáról, a másik a tábornoki kinevezésről, a harmadik a húszezer tallérról szóló. Ismét itt vannak.

- Nem szúrod őket ismét keresztül a török késeddel? - kérdezé nevetve.

Óh pedig olyan kínálkozó helyen voltak! Ott feküdt Ocskay előtt mind a három azon a pihegő keblen, Schwechat kapuja nem vétett neki annyit, mikor azt a három iratot odaszegezte hozzá a török késével, mint ez a bársonykebel. - Miért is nem tette meg?

Ott tartotta őket a kezében.

Az egyik kezében az iratokat, a másikban a sima vállat.

A vér agyának tódult.

Új életpálya, hatalom és gazdagság állt előtte.

- Pálffy, a bán, maga beszélt a császárral irántad - szólt Ozmonda, odakönyökölve Ocskay térdére. - A császár azt mondta, hogy azzá lehetsz, amivé tenni akarod magadat. Az egész Jákob lajtorjája előtted áll. Magad teremtheted meg az új Ocskayt. - Ezt nekem a bán világosabban is megmagyarázta. Ha egyedül egymagadban jössz is, szívesen látnak. De becsesebb fogsz lenni, ha sokakat hozasz magaddal. Ha egy egész dandárt tudnál áthozni, tábornagy lehetnél. De az múlhatlanul szükséges, hogy legalább a saját ezreded áthozd. Az pedig még nincs a markodban: Bercsényi tartja rajta a kezét. Szükséges, hogy azt minél előbb megkapd. Én ezt a tervet gondoltam ki a számodra. Amint az öreg pénzedet átadja, te rögtön küldj el belőle ezer aranyat Bercsényinek, azzal az izenettel, hogy fizesse ki belőle a katonáid hátralevő zsoldját, s aztán küldje őket hozzád. A kuruc fővezért ez egészen el fogja áltatni felőled: - ha Ocskay pénzt küld az ezrede zsoldjára a vezérhez, akkor Ocskay nem akar elfutni a vezértől, mert különben a pénzzel együtt futna. - Mikor aztán együtt lesz nálad az ezred, akkor megindulsz vele ellenséget látni. A bán olyan intézkedéseket tesz, hogy a kurucaid észre sem veszik, mikor egyszer körül vannak fogva. Akkor aztán, mikor se előre, se hátra többé nincsen menekülés, előáll a bán; tart nekik szép magyar beszédet; az egyetértő kapitányok, hadnagyok a fülébe rágják a kurucnak a szép szót; aztán hoznak nekik jó bort, fehér cipót, tele bográcsot; s muzsikaszó mellett úgy átáll a kuruc a királyi zászlóhoz, hogy maga sem veszi észre. Ocskay László pedig diadalra fogja őket vezetni, s az első győzelem után amilyen réme volt a császári hadaknak Ocskay regementje, olyan oltalma lesz aztán, s a Rákóczi mennykövéből lesz a király lángpallosa. Egy döntő ütközet, s te foglalod el a vén Heister helyét: s dicsőségedet visszhangozni fogja az egész világ!

Ocskay beletévedt a délibáb csalképeibe. Ki hagyta magát csalogattatni a szőke hajú alirumna által a kísértetes pusztára, ahol a gonosz lelkek elkapják a magában kóborlót.

Mikor Ilonkának azt mondta: ,,Olyan fényes nevet fogok hagyni a fiaimra, amire büszkék lehetnek", erre gondolt.

- De nemcsak ragyogással él az ember - folytatá tovább a csábító tündér. - Arról is gondoskodtak magas patrónusaid, hogy gazdag uradalommal légy rögtön megjutalmazva. Tied leszen Lietava.

- Lietava! - szólt elbámulva Ocskay.

- A legszebb birtok itt, a tót impériumban.

- De hisz az Lengyel Magdolna asszonyomé.

- El fog tőle koboztatni. Már rég megérdemlette volna, hogy megnotáztassék. Nyíltan és titokban pártolja pénzzel és csapatok gyűjtésével a lázadók ügyét. Egész bűnlajstrom van összegyűjtve felőle a nádorispánnál. Rég megkapta volna büntetését, ha a vára ily félreeső és nehezen hozzájárulható nem volna. Gonosz egy vén boszorka. Megérdemlené, hogy máglyára vessék! - Hallod-e, az nagyon jó gondolat volt tőled, hogy feleségvivés ürügye alatt bevitted a várába a fegyvereseidet. Így most egy kézcsapással tied a vár is, a domínium is.

Ocskaynak nem kellett szólni, elég volt ajkainak görcsös rángatózása, arcának halálsápadása, a gyöngyöző veríték homlokán, hogy Ozmonda minden gondolatját leolvassa róla.

Elnevette magát, s Ocskay arcát két tenyere közé fogva, megcsókolta a homlokát.

- Édes bolondos fejem, te! Hogy töröd most magad azzal a gondolattal, hogy ,,Mit? Én? Elvegyem Lengyel Magdolna asszonynéném várát? Vendéglátás ürügye alatt? Kiszolgáltassam őt a bécsieknek? Aki nekem és a pereputtyaimnak szállást adott? Beleüljek az ő birtokába? Ejh, hisz ez szégyen, gyalázat volna!" Ugye, ezt gondolod most, édes bálványom? - De hát mikor végigpusztítottad Morvát, Ausztriát a fejedelem parancsára: vétettek teneked valamit azoknak a váraknak a lakói, akiknek a halináját elvitted magaddal? Azok a falusi parasztok, akiknek a teheneit csordaszámra elhajtattad? Égette a lelkedet talán az a tömérdek kincs, amit elhoztál Wsetin várából? Pedig donatiós leveled sem volt hozzá. - Édes kincsem, ahhoz már hozzá kell szoknod, hogy ezután nyugaton kel a nap, s keletnek áldozik le. Az ethos, a morál ugyanaz marad, csak az alap változott meg. - No, ne csinálj ilyen fancsali arcot! Hát hiszen, ha nem akarod, hogy neked adják Lietavát, hát majd ideadják nekem; én aztán annak adom, akit én szeretek. - No hát, hogy csókolja meg a csóka a fiát?

Hiszen köztudomású dolog az.

A két keze két ujja hegyével megcsípi a két orcáját, s aztán úgy csókolja meg a száját.

Ocskay e pillanatban rettentően felkacagott.

Ha a mennykő ütött volna be a házba, nem riasztotta volna fel úgy Ozmondát, mint ez a váratlan kacaj.

- Megőrültél? Mit kacagsz most?

- Hahaha! Tégedet meg magamat.

- De miért?

- Hahaha! Nem mondom meg.

- Nem mondod meg? - hörgé Ozmonda, kivillanó fogait összecsikorgatva. - Te nevetsz rajtam, s nem mondod meg, miért! Kivallod mindjárt?

S hogy Ocskay válasz helyett még egyre kacagott, Ozmonda belemarkolt mind a két kezével a hajcsimbókjaiba, s azoknál fogva rázta dühösen a nevető fejét, s aztán leteperte maga elé, s rátérdelt a mellére: ,,Kivallod, hogy miért nevetsz?" Utoljára felkapta a török kést a markába. ,,Megmondod, hogy mit nevetsz, vagy levágjam ezt a másik füledet is?"

- Vágd le! - Azért csak folyvást kacagott.

Ekkor aztán Ozmonda hízelkedésre fogta a mesterséget, felölelte ismét, lesimogatta a szétkuszált hajfürtöket, odabújt az ölébe, úgy könyörgött neki, úgy csalogatta ki belőle a titkát drága ígéretekkel, nyájas édelgéssel: ,,Mondd meg, kérlek szépen!"

- Majd megtudod egyszer - mondá Ocskay, s nem nevetett többé; hagyott magának hízelkedni, kedveskedni, de nem vallotta ki, amin olyan nagyot nevetett.

Mert az csakugyan nagyon kacagni való gondolat volt.

Ha most ennek a dicsvágytól és szerelemtől ragyogó arcnak egyszer csak azt súgná a fülébe, hogy ,,Hiába csaltál el osztrák hazájába, a feleségem pápistává lett azalatt otthon, nem vehetsz el tőle." Hah! Micsoda Medúza-fővé torzulna el egyszerre ez a tündérlárva!

Ez volt igazán a nevetni való! Ocskay azt mondá magában:

- No, ha rossznak kell lennem, hát legyek egészen rossz. Két asszonyt megcsalni egyszerre, az a virtus! Meglopni a paradicsomi vendégséget, s kifizettetni az ördöggel a dáridó árát: ez a bölcsesség quintessentiája.

- Mi rosszat álmodtál, kisfiacskám? - kérdé Ilonka a kisfiától, amint éjszaka a gyermek az ágyban felsikoltott, s futni akart.

- Jaj, jaj, anyám! Az édesapám... úgy nevetett... úgy nevetett... úgy nevetett!... Mondd meg neki, hogy ne nevessen többet úgy!...

Ilonka magához ölelte a gyermeket, és elaltatta. Maga nem tudott elaludni többet.

... Hát hogyan nevethetett?...

 
 
0 komment , kategória:  Jókai Mór (1825 - 1904)  
V. Idegen háznál
  2008-11-20 09:16:24, csütörtök
 
  V. Idegen háznál

Vajmi nehezen tudta Ilonka megszokni a lietavai életet a sztropkói után. - A szép, mosolygó vidék helyett az Ondova mentén azt az örökké egyforma rengeteg erdőséget látni itt körös-körül; a bástyafalakról letekintve, a szédületes mély völgy fenekén a ködös árnyékot, s csak ahol a hegyek nyugat felé egy kis nyílást engednek, ott találni egy kis darab külvilágot, kéklő rónával, kertek közül kivillogó toronytetőkkel.

A sztropkói erdőben nem volt más vad, mint nyúl. Ott lehetett sétálni a szép vigályosokban: a kis Gáborka bátran elmehetett a jobbágyfiúkkal epret, gyöngyvirágot szedni a pagonyba, nem kellett félteni: itt pedig csak két vadász meg négy sinkorán kíséretében lehet az erdei sétára vállalkozni. Onnan a bástyatetőről sokszor láthatja Ilonka, amint nagy, nehézkes, fekete állatok előcammognak az erdőből a tisztásra, ha jókedvük van, játszadoznak, bukfenceznek, felmásznak a nagy szál fenyőre, aztán megragadják körmös talpaikkal a fa háncsát, s úgy ereszkednek le, hogy az egész élő fa kérge mind a körmük alatt foszlik végig. Mikor meg éhesek, lebaktatnak a vetések közé, megriasztják a tehéncsordákat: a népség nagy riogatással rohan elő a faluból, hogy visszakergesse őket erdeikbe. Itt a medvék vannak otthon. Be kell érni a bástyákon való sétával. Az ember olyan, mintha fogoly volna.

Aztán Sztropkón annyi mindenféle tenni-vennivaló volt, ami a magyar háziasszonynak az élete. Már hajnalban fel szokott kelni, munkásoknak, cselédeknek rendeleteket osztani; kaszásoknak, béreseknek főzetni, termést betakaríttatni, konyhát ellátni, szapulásra felügyelni, cselédveszekedésben békebíráskodni, s mindent meglátni és mindenütt kitüntetni, hogy az asszony érti a házi dolgot legjobban; azért is úgy kell menni mindennek, ahogy ő parancsolja.

Lietaván mindezekről szó sincs. Nincs itt semmi gazdaság: azt kívül végzik a majorban, ide csak a készet hozzák. Régi, a háznál vénült cselédek nem várnak parancsszót; úgy tudják már, mint a pap a misét, hogy mi a teendőjük, s hiába is parancsolna nekik valaki valami újat; mert nem tennék meg: nagyobb urak, mint a vár asszonya. Későn kell fölkelni, s aztán éjfélen túl fönn lenni, mert a ház asszonya így szokta.

Az öreg asszonyság tele van rigolyával. A hosszú fogadott özvegyélet, a világtól elzárt magában létel túltengette a kedélyét mindenféle furcsaságokra. Ellenszenvei vannak némely szín, illat, ruhaszabás ellen; nem hallhatja a gyermeksírást, a kakaskukorítást. Napjában háromszor imádkoztatja az egész háznépét, s megtartja a pénteket és a kántorszerdát; orvosságot szedet minden emberrel a csízió szerint, akár van baja, akár nincs, tele van babonával, s azt akarja, hogy azt más ember is komolyan vegye: a jóságával öli meg az embert, s nem veszi észre, hogy ezzel lesz a legkiállhatatlanabb zsarnokává a környezetének.

Mikor Ocskay László odahozta a várába a feleségét, megfogadta neki minden szentekre, hogy úgy fog rá gondot viselni, mint az édes gyermekére. Ha megígérte, meg is tartotta: Ilonkának még a bástyákra sem lehetett felmenni, hogy friss levegőt szíjon, nála nélkül, s minthogy fogadása tartotta, hogy kedves vendégét még a szellőtől is megóvja: alig eresztette ki a szobából, hacsak tökéletes szélcsend nem volt odakünn: naplement után pedig a nyusztprémes palástja nélkül nem bocsátotta sehova.

A hosszú, éjfélig nyúló estéken pedig ott kellett ülni Ilonkának a nagyasszony szobájában a kandalló mellett. Mind a ketten fontak a kerekes guzsalyon. Lietava völgyében terem a legszebb len, s azt már fél század óta fonja saját kezével, szöveti saját takácsával Lengyel Magdolna asszony: almáriumok vannak tele a sok virágos abrosszal. És amellett mesél. Hosszú, szomorú végű történeteket, amik egymásnak adják a befejezéseiket, mint Seherezáde regéi. Csakhogy ezek mind igaz történetek. Ezeknek a tót impériumban fekvő várkastélyoknak a történetei. Majdnem mindenikben fordul elő, hogy azok közül, akik egymást szeretni tartoznának, valamelyik megcsalja a másikat, aminek aztán szomorú következései lesznek. - Ilonkának rosszul esik ezeket hallgatni. Otthon az anyja házánál soha semmiféle emberszólást nem hallott. Mendemondától, családi botrányoktól úgy őrizték, mint a pestistől. Balladákat éneklő diákokat sem engedett az anyja soha a házába bejönni. Ezektől csak később, asszony korában hallott egypár versben elénekelt regét Ilonka, s azt hitte, hogy azok költött dolgok. Most aztán, mint igaz történeteket kellett neki azokat végighallgatni. Milyen gonoszak a férfiak. Megtörni a hitvesi esküt annyi nekik, mint egy diót megtörni. Néha aztán az asszony is bosszút áll magáért. Vannak azonban asszonyok, akik nemcsak magukért állnak bosszút, hanem tíz-húsz más megcsalt asszonyért is. Mert az asszonyok meg gyöngék. A férfiak azért buknak el, mert erősek, az asszonyok azért, mert gyöngék. Nincs rettenetesebb állat, mint az asszony, aki a tilalmasba szerelmes. - Példa rá a Páter Péter története. Az is nemrég ment végbe itt a Vág mentén: két család nagy romlásával. Ilonka úgy borzadozott ettől a rémtörténettől, ami eltartott három estén keresztül. Hiába kéredzkedett a fiacskáihoz, Magdolna asszony nem eresztette: azt mondta, hogy nem jó az alvó gyermeket éjjel megcsókolni, mert lunátikus lesz tőle. Nem is kell a fiúgyermeket nagyon anyásnak nevelni.

Hanem e rémmesék bevégezte után mindannyiszor odavezette Magdolna asszony Ilonkát a saját kezével festett ideál arcképe elé Ocskay Lászlónak, s elmondá felőle: hogy íme, ez az egy ember a kivétel annyi ezerek közül, az egyetlen igaz képmása a hűségnek: méltó, hogy minden asszony oltárt emeljen a képe előtt, s tömjént füstöljön rajta.

Ilonkának ez a sok magasztalás sem esett jól. Egy asszony sem szereti azt, ha a másik asszony az ő férjét dicséri, még ha minden kifogáson felül álló öreg, tisztes asszonyság is. Aztán a hitvesi boldogság nem keresi a dicsekedést. Hallgatva szokták azt rejtegetni. Van abban valami babonás érzés; olyanforma, mint az, hogy az anyák nem szeretik, ha valaki azt mondja az ölben tartott gyermekükre: ,,Ejnye, de szép gyermek!" - Félnek a ,,megverés"-től.

És ezt mindennap háromszor kellett Ilonkának végighallgatni.

Hiszen ott állt őelőtte Ocskay Lászlónak a képe, szünet-szüntelenül, nem kellett azt neki vászonra festve mutogatni, nem is volt más gyönyörűsége, mint mikor felmehetett a nyugati bástyafokra, s aztán onnan nagy merengve elbámulhatott arra a kis völgynyílásra, ahonnan várostornyok látszanak ki az alacsony kertek közül. Azok Budetin és Zsolna tornyai.

Mikor elvált tőle Ocskay László, azt mondá neki:

- Most csak maradj itt békében, drága kincsem, míg vissza nem jövök hozzád! Én most innen Budetinba megyek. - Pénzt kell szereznem az öreg uzsorástól. Nála hagytam az aranykincseimet zálogba; de pénzt csak akkor ád, ha Lengyelországból visszatér. Erre pedig azért van szükségem, hogy az ezredemnek kifizessem a hátralevő zsoldját, különben szétoszlik a nép. Ha valami izennivalód lesz hozzám, küldd a leveledet Budetinba, Szunyoghy Gáspár uramnak a házához: ott megkapom.

Ilonkát egészen megnyugtatta ez a szó. Ha Ocskay pénzt akar szerezni az ezrede számára, akkor ez nem annak a jele, hogy el akarja hagyni a zászlóját. Az is tudtára volt Ilonkának, hogy Ozmonda grófnő Szunyoghy Gáspárnak a menye. Azonban őfelőle egészen nyugodt lehetett. Hiszen Ozmonda Rákóczi fejedelmi hitvesének kebelbarátnéja; s azonkívül is, mint Ilonka hírül vevé Ozmonda saját leveléből, még tavaly apácává lett. - Hogy gyanakodhatott volna reá?

Egyszer Magdolna asszony meglepte Ilonkát azon, hogy a budetini völgy felé mereng, vágyó tekintettel, imára kulcsolt kezekkel.

- Ne nézd te olyan nagyon azt a várat - szólalt meg az ábrándozó háta mögött Magdolna asszony. - Nem jó az embernek olyan nagyon soká nézni egy tájékot, mert még megteszi, hogy a helyébe jön.

- Azt szeretném én, ha idejönne - szólt felsóhajtva Ilonka.

- Nono leányom, sohase kívánjon az ember meggondolatlanul valamit, amit nem ismer. Tudod-e te, hogy híják azt a várat, amit most olyan elbámulva néztél?

- Budetin!

- ,,Minden jó lélek dicséri az urat!" Vess keresztet magadra, mikor ezt a nevet kimondod!

- Rossz lelkek laknak talán ottan?

- Annyival inkább rossz lelkek, mert szép testben járnak.

- Én ismerek egyet, aki onnan való, az egy igen áldott jó teremtés. (Ilonka Ozmondára gondolt.)

- Ne higgy neki! Mentül jobban mutatja jóságát, annál jobban féld a harapását. Mihelyt budetini sarjadék, bűnök tarisznyája, ha férfi, ha asszony.

- Ez egy apáca.

- Ne higgy neki! Ha budetini leány azt mondja: apáca, akkor bizonyosan ,,anyáca", maga mondja: ,,soror", mások tudják: ,,mater". Megállj: majd este a fonásnál elmesélem én neked a budetini szép Katinka történetét, ami az én leánykoromban esett meg: meglátod abból, hogy micsoda szellet jár a budetini várban.

Ilonka el akarta magától hárítani ennek a regemondásnak az élvezetét.

- Ismerem én már azt a történetet.

- Honnan ismered?

- Éneklő diákoktól hallottam versekben: a fülkébe zárt leányról.

- Éneklő diákoktól, ugye? Csakhogy azok nem tudták ám a történetnek a végét; mert azt mindenki elhallgatta. A poétaság a hazugság remekelése. Úgy mondani el egy történetet, hogy az a hallgató szívének tessék; úgy végezni a balladát, hogy a ház ura ráköszöntse a tele poharat. Mert ha elmondaná végig az igazat, ahogy megtörtént, ebrúdon löknék ki. Hiszen majd elmondom én azt neked. Hitetlenség, csalfaság, hamisság mind, ami a budetini várból kiszármazik. Arccal se fordulj feléje soha. S oda ne ereszd a drága jó uradat hozzájuk, mert amilyen igaz, hogy Ocskay László tiszta színarany, olyan való igaz, hogy a budetiniak kezében még az arany is megrozsdásodik.

Ilonka nem mondta meg Magdolna asszonynak, hogy a férje éppen oda ment most.

Este aztán elmesélte neki Magdolna asszony, a kerekes guzsaly pergése mellett a szép Katinka történetét.

- Az én leánykoromban történt ez az eset; az egész világ beszélt róla: a szép Katinkáról. Magam is ismertem: igaz, hogy hét vármegyében nem lehetett találni párját, amilyen szépség volt. Az egész világ ifja úgy bomlott utána! Kiitták volna a cipőjéből a Hegyalja borát. De valamennyi ifjú gavar között csak egy bírta elnyerni a szívét Katinkának, a Gimesi Forgách fiú, István volt a neve. Olyan jól emlékezem rá, mintha tegnap láttam volna. Délceg, nyalka levente volt; megakadhatott rajta akárki lyányának a szeme. Hanem a leány apjának, Szunyoghy Gáspár uramnak, sehogy sem tetszett a legény. Neki nem volt elég gazdag. Ő Katinkát az oroszlánkői Jakusich Lázárnak szánta. Az is derék egy lovag volt; csakhogy nem járt ott, ahol a szépséget osztogatták. Olyan sűrűn tele volt nőve a pofája szakállal, hogy amíg meg nem szólalt, nem tudta az ember, hogy melyik a képes fele az ábrázatjának. - Ugyanaz a Jakusich Lázár volt az, aki arról lett nevezetessé, hogy török fogságra került volt, a szolgájával, Bugyi Péterrel. A törökök, hogy el ne szökhessék, egymáshoz láncolták békóval az úrnak és a szolgának a lábát. A hűséges cseléd aztán egy éjszaka, hogy az ura megmenekülhessen, kész volt megtenni azt a szörnyű dolgot, hogy amelyik lába oda volt az uráéhoz láncolva, azt bokában levágta, s így aztán Jakusich megszabadulhatott. - Meg is jutalmazta a hűséges szolgát; amint hazakerült, kiváltotta török rabságából, nemessé tétette, a címerében ott van a levágott láncos láb; jószágot is inscribált neki Rovnyén; most is ott lakik a famíliája; derék, becsületes emberek. Mert még Rovnye is az oroszlánkői Jakusiché volt, aki szerette magát von Löwensteinnak is nevezni: a németnek így jobban tetszett. - No hát ez volt az az úr, akinek Gáspár úr odaígérte a szép Katinkát. Mert Gáspárnak hítták ezt is, valamint a mostanit is: Gáspár volt ezeknek valamennyi dédapjuk mind. - A leány azonban csak nem akart a Jakusichhoz menni feleségül, ő inkább a vízbe ugrik. - Szunyoghy Gáspár uram pedig kegyetlen, mordális ember volt. A szíjkorbács az őzláb nyéllel mindig ott lógott az övén hátul; sohasem is láttam másképp, s amint megharagudott, mindjárt a korbácshoz kapott. - De a Katinkánál az ütés-verés sem használt: ő csak a Forgách felesége akart lenni. - Gáspár uram aztán végre kegyetlen fenyegetések között megtiltá a Katinkának, hogy még valaha a Forgáchcsal csak egy szót is váltson. Mert ha megtudja, hogy még egyszer beszélt vele: ott van a tornácában egy fülke; amiben valami szent remetének a kőszobra áll: valamelyik ősnek a fogadalmi ereklyéje; hát ő akkor azt a remetét onnan kidobatja, s a Katinkát falaztatja be a helyébe. - Történt ekkor, hogy a nógrádi nemességet lerendelték a török ellen Érsekújvárt vívni: Forgách is elment a maga bandériumával. - De mielőtt ilyen nagy halálos útra indult volna, nem állhatta meg, hogy egy utolsó búcsúvételre fel ne keresse még egyszer Katinkáját. Az is készen volt a találkozóra, csak izenni kellett érte. Fogta magát, kiszökött a budetini várból; átmászott sáncon, kerítésen. Az ilyen szerelmes leánynak nincs fal elég magas, nincs tüske elég szúrós. Megjelent a mondott helyen, a fűzfásban, a szép holdvilágnál, ahol az ő kedvese várt rá. Ott még egyszer örök hűséget esküdtek egymásnak, s hogy soha mást hitvestársul nem fogadnak. - Forgách azután visszament az ezredéhez, Katinka pedig a kastélyba. De már akkor megtudta az apja, hogy a kedvesével volt találkozáson, s amilyen kegyetlen, dühös ember volt: meg is tette, amivel fenyegetőzött. Befalaztatá a kőszobor helyébe az egyetlen leányát, csak egy akkora rést hagyatott a falon, hogy kenyeret, vizet lehessen beadogatni neki; s ismét megesküdött, hogyha mához egy hétig a leány azt nem mondja, hogy kész hozzámenni Jakusichhoz, hát akkor még azt a kis rést is befalaztatja rá, vesszen ottan. A Katinka pedig csak mindennap azt felelte a résen keresztül az apjának, mikor odajött hozzá megkérdezni: ,,No hát, lyányom, Kata lyányom, kell-e Jakusich uradnak?" -, hogy ,,Inkább a halál legyen vőlegényem!". ,,No hát, az legyen a vőlegényed!" - A hetedik nap is eljött már, amikorra Gáspár uram azzal fenyegetőzött, hogy a szelelőlyukat is befalaztatja a fülkén. - Híre futamodott azonban ennek a dolognak az egész Vág völgyén. - Forgách egy kedves jó barátja lakott itt a sztremói óvárban, Andaházy Pető; az megizente a pajtásának, hogy micsoda nagy veszedelembe jutott a szerelmese. Forgách nagy hirtelen otthagyott ám törököt, németet, s vágtatott haza lóhalálában. Andaházy Pető ezalatt összeszedte a fegyveres jobbágyait, s amint Forgách betoppant hozzá, nem is tanácskozott vele sokat, hanem rohantak csapatostól Budetin várába. A kegyetlen apa éppen rakatta már az utolsó téglákat a résbe: csak egy óra még, s a halálra szentenciázott leány ott fullad meg a szűk odúban; amidőn Andaházyék csapatja megérkezett. A budetiniak nem voltak készen erre a megrohanásra; de hiába is biztatta Gáspár úr a csatlósait, hogy álljanak ellent, mert azok is jobban szerették a kisasszonyukat, mint a gazdájukat. Andaházy elfoglalta a várat, maga Gáspár uram csak alig menekülhetett fel a toronyba; oda nem mentek utána, hanem siettek a fülkét kibontani; a félholt leányt kihozták az Isten világára. Volt aztán öröm a szeretők között, hogy egymáséi lehettek. Nem is ceremóniáztak ott helyben sokáig; hanem Forgách uram felkapta a nyeregbe a háta mögé a szép Katinkát, s vágtattak világgá a drága zsákmányukkal. - Idáig hallottad, ugye, a szép Katinka regéjét, kedvesem?

Ilonka előbbre igazítá orsója szárnyán a fonáleresztőt, s magabíztában azt mondá:

- Igenis, nénémasszony; de hát az egész történet csak azt bizonyítja, hogy akinek a szívében hűség lakik, az Budetin várában is hűséges marad.

- Kotty belé! Szilvalé! Ha ez lett volna a vége! De nem ott végződött ám, ahol a kántáló diákok elhagyják. A végével nem is igen dicsekesznek. Mert az már nem válik dicsőségükre. Hát csak hallgasd még tovább a történetet, s ne nézegess olyan sokat az órára! A gyerekek jól alusznak, nem kell azoknak ringatás. - Hát amint a híres menyasszonyrablás után nagy diadalommal robognának hazafelé Forgách uraimék; egyszer csak jön ám rájuk egy másik csapat fegyveres gyülevész, azok meg oroszlánkői Jakusich darabantjai voltak. A másik vőlegény is meghallotta menyasszonya veszedelmét, s az is jött egész erőhatalommal, hogy feltörje a leány börtönét, ahová az apja befalaztatta, s ne engedje ott nyomorultul elveszni. - Hát amint a két csapat összetalálkozik, mindjárt ráismernek egymásra. Az oroszlánkői is meglátja a menyasszonyát a Forgách háta mögött a nyeregben ülve, s rákurjant haraggal: ,,Nem úgy van, úr uram, még azt majd a kard dönti el, hogy kié legyen a szép menyasszony!" Az Andaházyék meg az oroszlánkői cimborái aztán közbevetették magukat, hogy ne verekedjék össze mind a két fegyveres népség; hanem csak maguk a két vőlegények. - Amelyik a másikat levágja, az viszi haza a menyasszonyt. Hát bizony csak az lett annak a vége, hogy a vitéz oroszlánkői Jakusich lemészárolta a szép nyalka Forgách Istvánt a páros bajvívásban. Forgách Istvánt a bajtársai szépen eltemették gyászos trombitaszó mellett. - A szép Katinka pedig felült a győzelmes oroszlánkői háta mögé a nyeregbe, s haza hagyta magát vitetni Oroszlánkő várába, szép török muzsika mellett: feleségévé lett Jakusichnak; hat fia, négy leánya maradt... Ilyen a hűség a budetini ivadéknál. Jaj annak, aki abban a várban csak egyszer is meghál! Ragad a hitszegés, mint a fekete halál!

Szerencse, hogy vége volt a pászmának: elfogyott a len a guzsalyszárról, s új babát kötni péntek estén nem üdvösséges. De meg elég is, hogy egy nap egy lenbábot lefonjon egy asszonyember. Minthogy azonban még korán volt az idő a lefekvésre, azt is elmesélte Magdolna asszony Ilonkának, hogyan tudta meg egy Illésházy, milyen jó fonó az ő szíve választottja (ez is Szunyoghy leány volt). Odajárdogált hozzá esténként a levente. A leányt mindig a fonásnál találta. Dicsekedett mód nélkül, hogy ő mindennap lefonja az egy báb lent a rokkájáról. Egyszer aztán próbára tette az Illésházy a kisasszonyt, ellopta a szeme láttára a ládája kulcsát. A kisasszony váltig követelte rajta, hogy adja elő; az úrfi esküdözött, hogy nincs az őnála, hanem a kisasszonynál van, majd rátalál reggel felé. De biz azt a ládakulcsot hétfőtől kezdve szombatig mindig követelte rajta a kisasszony. Szombat napon aztán így fizette őt ki az Illésházy: ,,De galambom, ha te a ládakulcsodat nem találod, nem is fonsz le te akkor egy báb kendert nemhogy egy nap alatt, de egy hét alatt sem, mert én azt a kulcsot a te guzsalyod bábjába dugtam volt be." S sohasem ment felé többet. Szegény megboldogult anyámtól hallám ezt a mondát. Ő ismerte is azt a Szunyoghy Dorottyát. Az is olyan hamis volt, csalfa volt, mint valamennyien a budetini lyányok: előttük-utánuk jár a hívtelenség, mint az árnyék; megcsalják még a szentet is, mikor imádkoznak hozzá. - Arccal se fordulj te a budetini vár felé soha, s oda ne ereszd az uradat valaha, hacsak magad is vele nem mégy; de még akkor is keresztet vess magadra; mert ha megérdemelték a budetini lyányok a hitetlenség koszorúját sorról sorra, van most egy a famíliájukból, aki mind valamennyinek a koszorúját elveszi magának. - A neve Ozmonda...

Ha éjnek éjszakáján kiverte volna a házából Ilonkát Magdolna asszony a medve lakta erdőbe, nem tett volna vele olyan keserves bántást, mint hogy ezeket a meséket végighallgattatá vele.

Mennyit kellett szegény asszonynak álmodni e regék miatt a budetini vár lakóiról! Kivált mikor ébren vala!



 
 
0 komment , kategória:  Jókai Mór (1825 - 1904)  
A remete hagyománya
  2008-09-18 16:36:02, csütörtök
 
  A remete hagyománya

Mintegy két éve lehet, midőn megtanultam, hogy az életben több a fájdalom, mint az öröm.

Megtanított rá a világ. - Óh, a világ igen keserű iskola.

Akkor még fiatal voltam, most már nem vagyok az. Hála Istennek, megvénültem; úgy hiszem, hogy annak, ki többé semmit nem fél, semmit nem remél, nem hisz és nem szeret, kinek semmi nem fáj, kit semmi nem gyötör, joga van elmondani, hogy megvénült.

Nem az a legvénebb, ki legtávolabb van a bölcsőtől, hanem az, ki legközelebb van a sírhoz.

Mennyi elveszteni való reményem volt még akkor! A reménység szép természettünemény, szép, mint a szivárvány, és el nem érhető, mint az. Napsugár teremti a szivárványt, meleg szív a reményt. Ragyogó semmi mind a kettő. Gyermeköröm.

Különös lélekállapot az, hogy mikor az ember boldog, úgy keresi, kutatja a fájdalmat, mintha büszkeséget akarna belőle magának szerezni, mintha szégyenlené azt, hogy boldog, s büszkélkedni akarna azon sivatag érzésben, melynek neve világfájdalom. S ez nem érdekessé lenni vágyás, ez természetes túlömlése minden érzőbb ifjúi kebelnek. - Még ekkor nincsen semmi joga azon sötét archoz, melyet visel, semmi joga az embert gyűlölni, s lelke borújában keresni a magányt, mely oly sivár legyen, mint gondolatai; semmi oka kitagadni magát a világból; óh, mikorra a keresett fájdalom napjai megjőnek, mikor a keserű ital, mit a szenvedések pohara nyújt, a lelket átjárja, nem mutatja többé az arc a szív fellegeit, nem ád hangot szenvedéseinek, hanem megtanul örömöt hazudni, mert tudja, hogy bánataért még ki is nevetik.

Most a legvígabb fiú vagyok azok közt, kik kalapjaikat valaha félreviselték; ott vagyok, hol legtöbb zajjal jár a világ. Csókot, ölelést, szép szót és ütleget kapok és osztok. Számtalan emberrel jövök naponként össze, egyik barátomnak, másik ellenségemnek nevezi magát; ami nekem mindegy.

Ezelőtt két évvel a beszkidi fenyveserdőben laktam.

Egy rokonomnak, kit ott szép birtokkal áldott meg az Isten, volt a hegyek közt csinos majorsága, nem messze tőle kallómalom, melyben rezet zúztak, s benn az erdők között néhány mészkemence. Ezeknek lakóiból állott környezetem; nem mondhatnám, mintha valami nagy konverzációm lett volna az emberekkel, beszélni nem tudtam velök, mert nem szóltak emberi hangon; tetőtül talpig idegen az egész vidék. Most ha két napig ott kellene tanyáznom, megenne az unalom, akkor két hónapig laktam ott, s e két hónap volt legszebb része életemnek.

Akkor bennem volt a világ, magammal hordtam azt, most kívülem van, és ő ragad magával.

Csalatkoztunk: én is, a világ is. Én benne. Ő bennem. Hanem azért egyikünk sem akasztotta fel magát, s most igen szépen megférünk egymással.

Minő gondolataim voltak akkor! Ha hosszú fáradsággal szirtről szirtre kapaszkodva végre a legmagasb bérctetőre jutottam, honnét megjelenő arcom a kőszáli sast ijeszté zúgó repülésre, s végigtekinték az alattam terülő, embert nem mutató vidékre, a hűs hegyi szellő izzadt homlokomat verte... Lenn a völgyben már alkonyat volt, távol harangszó hítta estimára az elsötétült vidékek lakóit, míg fenn a bérctetőről még látható volt a leáldozó nap süllyedő fényképe, amint bíborszín fellegei közül utósugárait az ég aranytengeréből szétlövellé. Úgy tetszék ilyenkor, mintha nekem előbb jőne fel a nap, s utóbb áldoznék le, mint másnak. Optikai csalódás volt az egész. Gyakran ott talált a feljövő éj csillagképeivel, mélázva, merengve, amint végigdűltem a gyopár födte bércen, s az éj egyhangú sötétéből jövendőt olvastam. Gyakran ott lepett a bércei mögül feljövő holdvilág, szomorú, halott fényt vetve a világra. Óh, ily távol emberi szívektől, az éghez ily közel, mily magas sejtések születtek lángoló fejemben. Meg tudtam volna az egész világot javítani! De, szerencsémre, e műtét nem volt rám bízva. Legalább is lábbal állítottam volna az ég felé a szép mindenséget, hogy a nap ne süsse fejét.

Terv tervet űzött zaklatott agyamban. Eszméim egymásra nőttek: oly buján, mint tán a föld virágai sarjazhattak, midőn a lefutott özönvíz után legelőször sütött az Isten napja a föltámadt természetre. E virágok közül egy sem hozott gyümölcsöt. A telek, mely őket megtermé, most fonnyadt kórómaradványaikkal van tele, s bánja, hogy helyettök nem csicsókát termett, vagy más hasznos konyhanövényt.

Hála Istennek, ez eszmék nem bántanak többé, még emlékeiktől is megszabadultam.

Ha most visszamennék azon tájra, tán újra eszembe jutnának. Ha látnám azon havasokat, mikről alánéztem, látnám a vén fenyőt, mely alatt a vadmadár kiáltásait hallgattam, és a havasi rózsabokrot, mely indás ágaival a bérchasadékból fejem fölé hajolt, halavány virágszirmait egyenkint hullatva el; - ha újra hallanám a titokszerű hangot, mely a csendes rengetegben olykor megszólamlik: panaszos kiáltás, madárszó, vagy kóbor lélek hangja; - ha érzeném a vad erdők lélekemelő illatát, vegyülve a virágos pázsit friss demutszagával; - ha fekünném a halkan zúgó bérci csermely mellett, bámulva a beléhajló ágat, mely lombjait a hűs kristályvízben füröszti, s hallanám a közel madárzenét, s az érctörők távol zuhogását, s a pásztorkürt tévedő hangjait; tán mindazon eszme föltámadna bennem, mi ez emlékekhez híven csatolva van: mindazon ragyogó ifjú gondolat, miknek szivárványegysége, mint egy nyári délután képekben gazdag álma, le nem írható, de el sem felejthető.

De nem, az emberéletben nincsen kétszer tavasz. Amely virága ennek elnyílik, nincs napsugár, mely azt újra virágzásba hozza.

Ily lélekállapotban olykor naphosszant elbolyongtam az úttalan fenyves rengetegben. Életmódom egyszerűsége mellett könnyen tehettem ezt. Órákig el bírtam nézni a pókot, amint mesterséges hálóját megszövé, melynek egyes szálai szivárványszínt játszottak a verőfényben. Néztem a pókot, melynek alakja oly utálatos, s gondolkozám az emberről, kinek alakja oly dicső. Elkísértem a patakot, mely hűs bérc alól eredt, tisztán, mint a kristály, partjain virágokkal csókolózott, ahol csöndesen folyt, az ég látszott benne. Akartam tudni, hogy hol végződik, mentem vele vad szirtmosásokon, lapályos mezőkön keresztül, míg egy posványhoz vezetett, hol szétterülve, a bürkök töveit áztatni megállt, fekete, poshadt vizében tekergve úszott a barna vízikígyó.

Egy ily bolyongásom alkalmával a zivatar véletlen utolért. A hirtelen támadt szélvész tördelte a fákat a zúgó erdőben, a záporeső egyhangúan vágott alá a vidékre, olykor a villám nyilallt át az elsötétült égen.

Emberi hajléknak híre sem volt, sem távol, sem közel, s megázni mégiscsak prózai dolog.

Siettem egy közel talált völgyet jókor elérhetni, hol egy aláhajló sziklahomlok alatt száraz bőrrel hittem végignézhetni a természetmulatságot.

A völgy sötét volt, mint az éjszaka. Egymásra boruló bórfenyők fogták el róla az eget, s a sűrűre fajzott gyalogfenyőbokrok tűlevelű gallyaikkal szinte hozzáférhetlenné tevék az asylumot; ha a fergeteg nyakamon nincs, nem hiszem, hogy rávettem volna magamat az áthatolásra. Azonban a zápor nagy cseppekben kezdett átszivárogni a lombokon, s ez siettetett. Kezdék lefelé bocsátkozni. Olykor egy kő gördült meg lábaim alatt, s ugrálva futott le a meneteles úton, s ezt okosan tevé; hogy előttem futott és nem utánam. A völgy igen mély volt. Mire a kiálló szikla alá juték, oly sötét lett, hogy saját orromat sem láttam, amit ugyan fényes nappal is csak imígy-amúgy látok. Itt vevém csak észre, hogy jó helyre jöttem; fejemről ugyan elfogta a sziklaerkély az esőszakadást, de az alárohanó záporzuhatagnak tökéletesen útjába álltam, s ez rosszul biztatott.

Szerettem ugyan mindig a zivatart, örömest hallgattam a hegyektől visszavert mennydörgést s a szakadó zápor süvöltését, de a belőle származó sárral sehogy sem tudtam kibékülni, s ezúttal úgy vevém észre, hogy módom lesz benne nyakig fürödhetni. Mentül előbbre mentem, annál mélyebbre jutottam, végre csak kezeimmel tapogatva a nyirkos sziklát, haladhattam bátortalan léptekkel, az ázott, mohos föld csúszott lábaim alatt, s már hallám a mögöttem zuhogni kezdő vízomlást.

E vigasztalan percben úgy tetszék, mintha világosulni látnám környezetemet, s néhány pillanat múlva kétesen vöröslő félderű kezde elterülni a völgyben, a villám hihetőleg fenyőbe ütött le, ennek lobogó vérvilága terjeszte idáig némi reszketeg fényt.

Széttekinték nála. Körülem sűrűn összenőtt fák, - oldalt meredek sziklafal, csüggő borostyánindákkal, mögöttem - megdöbbenve rázkódtam össze, mögöttem, a sziklához ragasztva, a legsűrűbb csalit közt rejtetten, egy magányos emberi lak.

Nem akartam szemeimnek hinni; e helyen, - ily elhagyatva; ki lakhatik itt? Egyetlen ajtó volt a házon, az ajtón kis ablak; az alacsony kunyhó küszöbe előtt nagyot nőtt a tövis, a küszöb és ajtó között felmagzott a perje, s az ajtóragasztó hasadékaiban sárgultak a gombák. Ösvény nem vezetett hozzá sehonnét.

Ki választhatta magának tanyául e helyet? A ház, mintha csak holtteteme, kísértete lett volna egy igazi háznak, melyből a lélek elszállt, anélkül, hogy valami ijesztő lett volna rajta, oly különös, oly titkos, bántó hatással volt reám, hogy szinte remegtem tőle; e zárt ajtó, e tövises küszöb, a fűvel benőtt födél, s körül sehol ösvény, sehol emberi láb nyoma.

Tekintetem nem bírtam levenni róla, szemeim rá voltak bűvölve. Féltem, és mégis vonzódtam bemenni e házba, s míg keblem vitt, lábaim a földbe érzém gyökerezni.

A zápor határozott, az omló zuhatag egy lesodort sziklával úgy térden ütött, hogy szinte vele mentem. Az ütés fölrázott. Nem láttam többé a rejtélyes kunyhóban egyebet száraz menhelynél, s térdem az ajtónak feszítve, azt benyomtam, és beléptem. Az ajtót készakarva nyitva hagytam, azért-e, hogy szükség úgy hozván magával, szabadon futhassak, vagy hogy a növekedő lángfényt be hagyva sütni, láthassak nála? Nem bírom meghatározni.

Beléptemmel úgy vevém észre, hogy a kunyhó csak előszobája egy mélyen a sziklába vájt tágas teremnek, melyben több egyszerű bútoron kívül egy fonott karosszék is volt látható, a szék előtt a földbe vert asztal, s magában a székben egy férfi, ki, mint a félhomályban kivehetém, kezeit keblére rakva, fejét félrehajtá, és nem mozdult.

Egész tisztelettel kívántam neki jó napot, de nem fogadta el. Elmondám neki, hogy minek tulajdonítsa e szerencsét, hogy házánál tisztelhet; hagyott beszélni, de látszott, hogy fel sem vesz, meg sem mozdult.

Én szépen meghúzám magam egy lóca végén, fél szemmel az ajtót, másikkal a hallgató embert kémlelve, kinek nesztelen némasága százszorta félelmesebben hatott rám, mint a fejem fölött mennydörgő vihar. Örömest szöktem volna, de féltem, hogy les, s ha észreveszi, hogy félek, utánamesik és megragad.

Félóráig ültem ott, s maig is csodálom, hogy e félóra alatt meg nem őszültem. A zápor kioltá a besütő tűzvilágot, s amint fogyott a fény, úgy nőtt iszonyatom. Minden percben azt hittem, hogy fel fog kelni az ember, s mellém ül, megszólít vagy megcsókol. Szerencsémre nagy okai voltak ilyesmit nem tenni, s félóra múlva a fellegek eloszoltak, s én könnyebbült lélekkel láttam a fák tetején ragyogni az alkonyati napsugárt, mely e lak belsejét is tűrhetőleg megvilágítá.

Ki ne érzette volna azt a vigaszt, mit félelmes éj után a virradó nap fénye nyújt? Egészen megújulva érzem magamat tőle. Künn a madarak elkezdtek énekelni, a friss esőszag becsapott az ajtón, s elverte a dohos penészszagot, mely idebenn úgy fojtá a lélegzetet. Érzém, hogy még nappal van, s e gondolat visszaadta könnyelműségem minden bátorságát.

Házigazdám még mindig ott ült, és hallgatott. Gondolám: aluszik, s mégsem akartam minden szó nélkül búcsút venni tőle, s odaléptem hozzá, s miután a menedéket szépen megköszöntem neki, megfogtam keblére tett kezét, s meg akartam azt rázni.

Az alak azon percben, melyben hozzáértem, összeomlott, - hamuvá lett.

Évtizedek óta kellett ez ismeretlen rejtektanyán meghaláloznia, azóta a szabad légen semmitől nem érintve lassankint elhamvadt, egykori alakját azon percig megtartva, míg porrá omló teteme nem érinteték.

E kombinációt csak később értem rá tenni. Ijedten rohantam el onnét ez eset után, s midőn lélekvesztve a majorba értem, a forróláz rögtön kitört, s csak tíz nap múlva jöttem ismét eszméletemhez. Ez egy körülmény nem tartozik ama két hónapi boldogság tényezői közé.

Alighogy fellábadoztam, első gondom volt a rejtett erdei tanyát felkeresni. Higgadtabb ésszel igen természetesnek találtam minden körülményt, s félelmem nem vala tőle.

Kérdezősködtem a környékben az ember felől, de egyebet sem bírtam kikutatni, mint hogy valaha itt egy vad ember élt, ki senkitől nem kért semmit, senkinek nem adott semmit, ki senkihez nem szólt, senkinek nem felelt, s kiről senki sem tudja, hol vette magát, és hová lett.

Hogy ráakadtam e helyre, tapasztalám, hogy azok, kiknek az esetet elmondtam, megelőztek. A kunyhót szépen kitakarították, ami elvihető volt, elvitték belőle, csupán egy csomag megsárgult, megfoltosult írott papírt hagytak ott egy szegletbe vetve, mit én gondosan felszedtem, s mohón elolvasék. Ez iratok minden szavát szívembe oltottam akkor. Mint pokoli balzsam, úgy esett keserv-éhes lelkemnek. Ez lett embergyűlöletem katekizmusa. Később eszem megtérvén, az egészet a tűzbe dobtam. Most sajnálom. Sok ábrándos bohóság volt benne. Amennyire emlékemben maradt, megpróbálok néhányat közülök kuriózum gyanánt ide feljegyezni.


I.
Fehér arc, sötét szív.

Milyen fehér az ember arca, milyen fekete az ember szíve.

Az ember a természet mostoha gyermeke.

Minden állatnak megadja a föld, mire szüksége van; az embert mezetlenül szüli a világra, mintha mondaná: menj, rabolj, ölj, hazudj, ha élni akarsz, mi gondom rád.

Te féregóriás! Ki lelked minden jobb érzésinek börtöne vagy, s mindennek, ami szennyes indulat, rabszolgája.

Kellettél ide, hogy a náladnál kisebb férgeket eltaposd, s a föld virágait letépd.

Mit adtál te a természetnek, hogy mindent elvégy tőle?

Királya vagy te a világnak? Az volnál, ha annak, ki mindeneket üldöz, király volna a neve!

Fehér arc, sötét szív.

S te lész-e az, ki, ha a csillagok lehullanak, még élni fogsz?

Kevélység démona! Hiszed, hogy e csillagos mindenség csupán a te gyönyörödre világol, s hogy e ragyogó világegyetem, melyen csupán te vagy a sötét folt, csak azért van megalkotva, hogy téged, kinek élete egy buborék élete, mulattasson?...

Minek hordod oly fennen arcodat?

Végy egy marok port, és gondolj rá: hogy e por, melyet most lábaddal tapodsz, s mely most olyan sötét, ember volt egykor, olyan, mint te vagy, s ember lesz egykor, olyan, mint te vagy, s gázolni fog rajtad, mint most te gázolsz rajta, büszkén fogja arcát az égnek emelni; királyok lesznek majdan belőle, költők, hadvezérek, kiket a nép félistenekül fog bámulni, s kiket a forduló év nem találand többé...

Minek hordod oly fennen arcodat?


II.
Úr és szolga. - Az egész világ egymásnak ura és szolgája. S nincs úr, kinek ura, nincs szolga, kinek szolgája ne volna.

A koldus ebet tart, hogy legyen kinek parancsolnia, a fejedelmek hízelgőket tartanak; a jobbágyok fölött uralkodik a föld ura, és minden földesúr meghajtja fejét a király előtt, - és minden király meghajtja fejét a halál előtt...

Ez a beteg, halvány fényű égitest, a hold, rabszolgája a földnek, éjeit világítja, megláncolva forog körüle, és tűri, hogy ez idomtalan tömeg el-elfogja előle a napvilágot. - A föld rabja a napnak. A nap az Altairnak, ez a Siriusnak, s így a világ végtelen közepéig kereng és engedelmeskedik egyik hatalom a másiknak.


III.
Ha tudhatná az ember: mikor fog meghalni?

Ha tudhatná azt a sötét időt, midőn szemét lehunyja és föl nem nyitja többet, hanem lefekszik örökké tartó álmokat alunni, lelke pedig elbujdosik, mezítelen, vezértelen a hűvös éjszakába, a véghetetlen égbe... Miért nem tudja: hol s mikor? Mint kerülné azt a helyet, hová mégis mennie s hol meghalnia kell! Mint számlálná az éveket, később a napokat, amik még hátravannak, s mint esnék kétségbe, mikor már csak perceket kellene számlálnia...

Több jót, kevesebb rosszat tenne-e akkor? Használná-e jobban a rövidre mért időt? Vagy még tán kevésbé félné a hosszúra mért istenítéletét?...


IV.
Mennyi keserű van az ember éltében.

Ha mindazt föl akarná jegyezni, gyermekkorában kezdhetne hozzá, s megőszülne, mégsem érné végét.

Pedig édessége csak négy van a létnek.

Az anya teje, a szerető csókja, a bor lángja és az ellenség vére.

Jut-e még eszedbe az a virágoskert, melynek kóróit is rég szétfútta a szél? Az a nyájas, bús, könnyező nőarc, mely betegágyadnál éjeket virrasztott át, a megnyugtató kebel, az érzékeny ölelés, a hízelgő hangok? Óh minő messze, minő messze vitte e képeket az idő! Ha jutnak eszedbe, tartogasd meg őket féltett ereklyeként, mert vissza nem jönnek sem ez életben, sem a másvilágon. Még egyszer fogsz anyai keblen pihenni, - a föld kebelében, mikor sírba tesznek. Ki fog akkor édes hízelgéssel reggelenkint felkölteni?

Anyacsók, anyaölelés...

Hová lesz a szivárvány, ha a nap eltűnik, hová lesz a virág, ha a tavasz elfogy, hová lesz a csillag, ha egéről lefut? Hát a szerelem hová lesz, ha a szív kiégett?... Mit adhatsz nekem, mindenható sors, a kínokért, miket fejemre mértél? Egy percet adj vissza, egy pillanatot azon időkből, midőn megtudtam, hogy a paradicsom a szívben van, nem a mennyországban. Kiűztél e paradicsomból, ajtajára állítottad hideg angyalodat. Adj vissza egy érzést azon szenvedélyből, mely egykor kéj miatt őrültté bírt tenni, adj vissza egy csókot azon reszkető ajkakról, miknek érintése velőmet gyújtá meg, ha csak álmomban is.

Első szerelem, első és utolsó szerelem.

Mi édesebb a szerelemnél? A bornak pohara. Kábult gyönyörei a mámor hőseinek. Hosszú önfeledség álma. Szabad járás a tündérországban. Gyönyör, melyhez nem férhet fájdalom. Őrültséggel határos örömök. Kergető láz. Bűvkorona, mely minden vágyadat azon percben, melyben megkívántad, betölti. Akarsz felejteni? elfelejtesz mindent; akarsz gazdag lenni? tied lesz a világ kereksége; akarsz király lenni? király leszesz. Óh az én lelkemen a bor démonának nincs többé ereje; nincs többé ereje, mióta a vért megkóstoltam, s megrészegültem tőle...

Óh a vérszomj irtózatos érzet, de a vérmámor gyönyöre még irtózatosabb.

Mi édesebb a bor kelyhénél? A bosszú pohara. Pohár gőzölgő ellenségvérrel megtöltve, mit a tajtékzó ajk szilaj átkok kiáltása közt, halálhörgések hangjánál iszik meg, s elolt a szívben egy évtizeden át lobogott gyehennát vele. Hah!...

Nincsen tehát számomra az életnek semmi édessége hátra?... Van, van még egy.

Ez egy utolsó kéj, ez utolsó édesség - a halál perce.


V.
Volt egykor egy férfi, ki egy lyányt őrülten szeretett.

Elhagyta érte családját, a fénykört, melyben született, s melyet megszokott; elhagyta rangját, leszállt hozzá, hogy vele egyenlő legyen, megosztá vele falatját, s éjt, napot átfáradott, hogy legyen vele mit megosztania. - Viselte a gyalázat pírját homlokán miatta, hordozta a sors balkezét miatta, hordozta az apa átkának és az anya könnyhullatásinak terhét miatta, s kiállta érte mindazt, ami az életben és a halálban keserű.

A férfi, ki ily őrülten szeretett, én voltam.

Kéz kézben esküvénk egymásnak hűséget; egy fájdalom, egy élet, egy halál volt eskünk jelszava. Minden csillag fenn ragyogott az égen, láthatta jól, hallgatott az egész mindenség, hallhatta jól ez esküt.

- Ha lesz egy másvilág, mely egy új hazát ígér, s ennek ajtaja, a koporsófödél, számodra megnyílik, oda is veled megyek, ott sem hagylak el.

Ezt mondtam én a lyánynak.

- Ha lesz egy másvilág, mely szebb hazát, szebb világot ígér a sír után, onnét is eljövök, hogy tied lehessek.

Ezt mondta a lyány nekem.

Van-e hát, van-e élet a síron túl? Elment a lyány oda, s én nem mentem vele. Elment, s engemet látogatni nem jár.

Mi nyomot hágy a légben az elbocsátott hang, a villám dörgése s a szenvedő sóhaja, átok és áldás s Istent hívó eskü?

Üres hang az eskü. A lég sem tartja meg, hát még az emberi szív?


VI.
Midőn legelsőbb megsúgám szerelmem a leánynak, végigborzadt, elhalaványult. Olyan lett, mint a szobor, mit sírkövekre, kezében tört fáklyával, faragnak.

Pedig milyen vidám volt különben. Ha hajnalt akartam szívemben és szívemen kívül látni, csak az ő arcát kelle néznem, és láttam azt.

Mint elsápadt ez arc, mint elveszté pírját, midőn első csókom szempillájára nyomtam... Megérzette-e előre?...

A második csók ismét visszahozta arca rózsáit. A lyány szebb lett, mint azelőtt vala, s önkénytelen remegését kinevetve, enyelgő mesét mondott e titkos borzadásról, és vállamra hajolt és átölelt.


Hű lyánya előtt
Térdre borul a szerelmes,
És esküszik annak
Oly tiszta szerelmet,
Melynek heve s lángjai el nem apadnak,
S csókolja a lyányt,
És vissza a lyányka a térdepelőt...
Mért borzadozol,
Szép Emma, mi bánt?...
Künn a hideg éjben
A szél szava szól...
S rémes szekerében,
Mit vonnak aranyszemű éjmadarak,
A bőjti boszorka lihegve halad...
S mint végigutaz
Az éj viharában,
Mormogva magában
Így szól: nem igaz, nem igaz, nem igaz...
Szép Emma, mi bánt?
Mért borzadozol?...
Alkonyat volt. Hallám, a lyány mint nevetett e mese után, de érezém, tagjai mint reszkettek ölemben.

Érzette, hogy egykor...? Irgalmas Isten!


VII.
Emberszeretet, - embergyűlölet.

Mennyire tele van e két szóval a világ. Az ember azt hinné: e földön minden lény a más bajával törődik, a más örömeinek örül.

Pedig ez nem igaz.

Egy neve van e két szónak. E név önszeretet. Túl rajta semmi.

Ki a világot szeretni akarod, nem szereted-e benne legjobban azt, ki hozzád legközelebb van, tenmagadat? Ki a világot gyűlölöd, tudod-e gyűlölni azt, ki arra legméltóbb, tenmagadat?

Mi jogotok nektek az embert másutt gyűlölni, mint tenarcotokban? Egyik sem jobb a másiknál, ki mit szenved, magáért szenvedi. Utáld meg magadat, s nyugodjál meg szenvedéseidben; ez becsületedre válik. Minden gyümölcsnek megvan saját férge, minden embernek saját fájdalma, saját bűnhődése.

S ti a sorsot meritek káromolni? Tudtok emlékezni azon kézre, mely most benneteket ver, s nem emlékeztek azon kézre, mellyel ti vertetek mást. Emlékeztetek a kézre, mely tőletek mindent visszavesz, s nem arra, mely mindent adott. A tövis magjából tövis terem. Ki bűnt vetett, fájdalmat kell aratnia.

Ha embert akarsz gyűlölni, gyűlöld magadat, megérdemelted. Ha emberek üldöznek, ha Isten karja ver, ha nyomorúvá lettél, s mindenki megvetett, gyűlöld meg magadat, megérdemelted. Ha te nem, - vétkeztek apáid, s mint most te vezeklesz értök, úgy fognak majd teérted fiaid lakolni. Az adósságokat fizeti az örökös.

Én is megtanultam gyűlölni. Gyűlölök mindent, ami él. Gyűlölöm, ki hozzám legközelebb van, barát, atyafi, rokon, azután az ismeretlen népek, az élet, a halál; de központja gyűlöletem örökéletének én magam maradok.

Óh, mennyit vétettem önmagam ellen!

Nincsen semmim a földön, nincs semmim az égben, minden világi birtokom a temető. Egy mohos síremlék s néhány száradt sírvirág. És ezt is én tevém. Magam vettem el magamtól mindent.

Szívem egyetlen seb, de legfájósabb ott, hol enkezeim pusztítának rajta. Ki semmit nem hisz, semmit nem remél, és senkitől sem szerettetik... E nyomorú én vagyok.

Én vagyok az, ki kedvesét, a hűtlent feledni akarta, s miután nem tudta őt elfeledni, megölte őt, s azután még kevésbé tudta elfeledni...

Emlékezet? Átkos emlékezet. Semmi állatnak, semmi fűnek nincs meg e fájdalma. Csak az ember szíve viseli fullánkod...

...Ha a vidékre köd száll alá, elvesznek szem elől a távol remények partjai, s a távol hajótörések bércei. Miért nem tud az ember emlékei fölé is ily köd vonulni?


VIII.
Futottam a világból. Szeretőmet és csábítóját megöltem.

Éppen egymást tarták átkarolva, ajk ajkat ért, boldogok voltak, midőn egy döféssel keresztüldöftem mind a kettőt. Lelkeiket egymásba sóhajták, vérök összeömlött, s egymást átölelve meghaltak mind a ketten. A leány még egyszer felnyitá szemeit, azokat a nagy sötétkék szemeket, s rám tekinte velök... Hajh e tekintet mint szívembe égeté magát! Még most is, ha elsötétül, olykor előmbe áll, mint egy világló kép, és jövendőt mond fejemre. - Véréből egy csepp kezemre feccsent, siettem az erdőbe, hogy azt a legelső patakban lemossam kezemről, de nem ment le. Mostam, vérig mostam kezemet, hiába, a vérfolt ott maradt, mint egy örökké élő emlék. És azóta is sokszor mosom kezemet, és soha le nem megy róla. Ott lesz az rajt, mikor majd azt az ítéletnapkor fel kell tartani az örök bíró eleibe. Legyen ott, vétkeztem, bűnhődni fogok, de nem emberek kezétől. Az örök igazság pallosa nem enged el, ne is engedjen el semmit. Az emberek ítéletét megvetem.


IX.
Most itt lakom e kietlen vadonban. Embert alig látok, kinek ember alakja van is itt, vesztegetve van belé a lélek. Nyomorú, tengődő nép, még az emberméltóság is lekopott arcáról, s csak abban különbözik a többi vadállatoktól, hogy mindig részegen találni; gyermekei is borszeszen nevelkednek föl, azt szíják anyatej helyett. Mennyivel szebb fiai a természetnek a fák, ezek a délceg óriások, mindenik megfelel a célnak, melyre alkotva van, zöldül, árnyékot tart, gyümölcsöt vagy virágot hoz, menedéket ad a madár fészkinek, s védi azt a viharok ellen, míg az ember, ez a világ mészárosa, ez a mindent evő sáska, csak pusztítani tud. Miért nem teremté őt az Isten az első napon? hadd halt volna meg éhen a hatodikra...

S tán csak az embernek van lelke ennyi állatok közt? Egy időben istenkáromlásnak vették, ha valaki azt mondá: nem a világ forog e porszemnyi atom körül, melynek neve föld, hanem e paránycseppet csóválja maga körül a nap. Még rájövünk, hogy el fogjuk ismerni, hogy minden lénynek van lelke a világon... nézd: e virág mily kellemmel tudja megnyitni kelyhét, szinte látszik rajta, hogy mosolyog vagy kacérkodik. - Azt hiszed, hogy ez csak azért nőtt ki a földből, hogy legyen mit leszakasztanod? s tán ez nem fáj neki? Hiszen minden letört virág vért hullat, fehéret az egyik, másik aranyszínűt vagy világoszöldet. Azt hiszed, hogy csak a piros vérnek van élete? Vagy tán az illat nem lelke-e a virágnak? S ki ne ismerné meg a méregnövényen azt a baljóslatú sötét tekintetet? Ki ne látná az egyszerű gyógynövény alakján az életvisszaadás áldását? Ki ne látná a virágok legpompásabbjain, hogy semmi haszonra nincsenek? Egy görög bölcs hajdanában megtanult a madarakkal beszélni, kár, hogy a mai tudósok nem görögök és nem bölcsek, megtanulhatnának beszélni a virágokkal.


X.
Templomban voltam egykor. Régen volt, igen régen. De nem tudtam imádkozni. A templomajtó előtt kicsukva rongyos emberek ültek. Piszkos öltönyük volt, így nem jelenhettek meg az Isten előtt, s csak künn az ajtóküszöbben kiáltozák énekeiket; azokat is csak azért kiáltozák, hogy a jövő-menőket alamizsnavetésre bosszantsák. Hm! ha mindazokat kicsuknák innét, kiknek lelke piszkos, elrongyolt öltözetet visel, be üres maradna e ház!...

A szegletben három kalmár alkudott, hátat fordítottak az oltárnak, úgy alkudtak. Kezeik és szemeik jártak. Forintokról beszéltek és szarvasmarhákról. Jó sötét helyre vették magukat, alkalmasb helyet nem is választhattak volna az alkuvásra...

Két hölgy haladt el egymás mellett. Suhogott mindkettőn a selyemöltöny, ragyogott mindkettőn arany és drágakő, arcaikon vastag volt a kevélység. A koldus fillért rimánykodott tőlök, nem hallották, hanem végignézték egymást, ajkat pittyesztének, gúnymosolyra vonták arcukat, s büszkén, dölyfösen leültek egymással szembe. Az Isten szolgája alázatosságról beszélt, - nem hallák; hanem nyakláncaikat igazgaták, és rezgeték tollaikat fejükön, és hátratekingettek.

Egy férfi és egy lyány léptek az oltárhoz. A férfi szép volt, fiatal és szegény, a leány éktelen, idejemúlt és gazdag. Kezöket egymás kezébe tették az oltár előtt, és Isten szent nevére esküdtek, hogy egymást szeretni fogják...

Ha én oltárképet festenék, nem úgy festeném a megváltót, amint ti szoktátok, nem a halál árnyékában, nem a keresztre feszítve, vérehullóan, elhagyva, elárulva; úgy festeném őt, mint mikor a kabbalistákat és a farizeusokat korbáccsal kezében verte ki a templom csarnokából!

Kijöttem az istenházából, nem tudtam imádkozni benne. Mulatni, kacagni, az ördögnek áldozni sokaság kell. Ha sírsz vagy imádkozol, vonulj magadba. Nincs földiebb tárgy, mint egy emberi arc...

Jaj a botránkozónak, de százszor jaj a botránkoztatónak!


XI.
Egy embert láttam egykor kivégeztetni. Lopott, rabolt, gyújtogatott, megérdemelte a halált. - Pedig mindnyájan meghalunk, és így mindnyájan megérdemeltük azt; - csakhogy nekünk még egy nagy darab élet is van adva ráadásul e büntetéshez.

Fel hagyta az ember magát vinni a vérpadra, alig állt lábain, eszmélete nem volt többé, végigtekintett a bámuló néptömeg felett, mely ellepte a mezőt, és nézett, és tátotta száját, - mennyi fej! és e sok fej közül egyedül az övé az, melyet nem lesz szabad hordozni többé.

Közel a vérpadhoz egy ősz öreg ember feküdt, nem sírt, csak nyögött, szemei véresek voltak, ősz haját homokkal hinté tele, s amint ott fetrenge, a népség összerugdalta őt. Hisz ez volt a kivégzendőnek apja...

Mint nézett a halálraítélt, mint nézett a távolba, nem jön-e a fehér zászló, a kegyelemparancs. De nem látott semmi fehéret. Le kelle térdelnie, kezeit hátraköték, haját lenyírták. Még mindig nézett a távolba, még mindig remélt, végre beköték szemeit, és nem láta többé semmit. Kétségbeesetten feszíté akkor kezein a kötelet, szét akarta azt szaggatni, de nem engedett az. Erősebben rántotta, még erősebben, - végre elszakadt, - e percben gördült le feje lábaihoz. A vér magasra felszökellt, a hóhért fönn és az ősz embert alól összefecskendezé, az elszabadult test fejetlenül ugrált a téren föl s alá hánykódva, két kezével a vérpad szélibe fogódzott, míg a levágott fő kinyílt szemekkel bámult a bakóra.

És a néptömeg? A néptömeg tombolt örömében...

Másszor egy várost láttam égni. Kiknek házaik égtek, őrülten futottak alá fel, s imádkozának az emberekhez, és káromolták az Istent. Hát ha majd az egész világ fog égni, hogy fognak ezek jajgatni és ordítani akkor! Kiknek pedig semmijök sem égett, azok összecsoportosultak, összedugták kezeiket, s gyönyörködtek a fölséges látmányban.

S a látvány mindig nagyobbszerű kezde lenni. Tornyok gyulladtak ki, s lángoltak föl az égre, mily nagyszerű szép volt!

Emeletes házban csecsemősírás hallatszott, ajtók és ablakok s fenn a gerendázat tűzlángban lobogtak. Ekkor egy bátor férfiú elszántan betört a zsarátnokzáporon keresztül a házba, a népség kiálta: minő nagylelkű férfi! Visszajött, a csecsemőt ugyan nem hozta ki, de megtömte odabenn zsebeit ezüst és arany szerekkel, s odábbállt velök, mily nagylelkűség!


* * * * *

Pompás temetést láttam. Fáklyavilág kísérte a bársonnyal bevont, aranyszegekkel kivert koporsót, harsonák éneke siratta a kimúltat, gyertyákat osztogattak és halotti címereket és fátyolt minden kísérőnek. Meghordozák a halottat minden piacon keresztül, s mikor a temetőbe értek, a megholt özvegye ráborult a koporsóra, leszállt a sírboltba vele, be akarta magát falaztatni azzal. Ájultan húzták fel őt onnét az érzékeny részvevők, nem szégyellt sírni és magát annyi nép előtt oly szép drága ruhában a földhöz verni és hívni a halált.

Szegény asszony.

Később valakinek eszébe jutott azt mondani, hogy az ember halála nem volt természetes, s a holtat ismét felverék sírjából, s úgy találták, hogy méreggel végeztetett ki a világból.

Az özvegyasszony ezalatt eltűnt. Ki sem tudta, hová.

Szegény asszony!...

Egyszer zivataros éjszakán a felháborodott tenger egy hajót temetett gyomrába, egyetlen férfi úszott a villámfénynél a haragos habokban. A férfi sírva kérte életét a tengertől, mondá neki: hogy honn síró családja, apró árvái vannak, kiknek kívüle nincs senkijök. - A tenger hideg lény, sem szíve, sem lelke, de meg tudta szánni a siralom fiát, parancsolt szörnyeinek, hogy azt ne bánthassák, s kiveté őt sértetlen a partra. A parton kunyhók voltak fölállítva, e kunyhókban emberek laktak, mely emberek a hozzájok folyamodó hajótöröttet - megették.


XII.
Irtóztatókat szokott lelkem álmodni. Kétségbeejtő, gyötrő képeket, miket az ébrenlét sem töröl ki emlékemből, de mik ott ragadnak szívemben, újabb, sötétebb képekkel olvadva össze.

Egy óriási hegyet láttam egykor, melynek végtelen látása agyonfárasztá a gondolatot. Roppant fekete tömeg, alak és idom nélkül, láthatártalan óceán közepében. Semmi élet, semmi hang nem élt rajta; oldalain sem fű, sem bokor nem zöldült, csak a vihar vert oldalához veszni tért hajókat, s hosszú tengerútja felén a vándorfecske szállt meg vendégnemszerető kopár ormain. Éjenkint a viharok látogattak el hozzá.

És láttam, mint raktak e hegytetőre zsarnok várurak vastag sziklavárat, nagy, nehéz falakat, sziklába vájt börtönt, nehéz rostélyokat a keskeny ablakokra. Rabszolgahad, ki embervérrel élt, lakott e várban, s kínzó ördögök, kik bor helyett emberkönyűket ittak, s Isten nevében átkokat követtek el. - És elveszének mind. - - Mert élő volt a hegy. Gyomrában élő lángok laktak, s mikor nem tűrheté tovább az átkok terhét, mellyel elhalmozák, megrázkódék, kirombola, tüzével leszórta a rabszolgaság tanyáját fejéről, s haragja megolvadt érctüzével urat és szolgákat mélyen eltemetett.

Még azután századok lefolyásaig hányt önvállaira lángokat, s a tengert maga körül tűzpatakokkal forralá fel, s nagy égő köveket dobált fel az égre, mely egykor mennykövekkel sújtolá. - Aztán kihűlt, lecsillapult dühe, kiégtek égre támadt lángjai, s most ottan áll a tengersivatag közepén, magányosan, testvértelenül, kopaszon. Olykor nehéz füst üli ormait, mit a vihar kanyargva kapkod szét a légbe, s magános éjeiben meg-megrázkódik, megmozdul, mélyen dörg - s elcsendesül.


* * * * *

Másszor azt álmodám, hogy megöltem magamat.

Megátkozám az életet és a halált, a napot és éjszakát, a bölcsőt, melyben ringattak, s a temetőárkot, melybe majd ledobnak, mindent, ami él és mozog, azon kebeltől, mely fölnevelt, a sír férgeig, amely meg fog rágni, s szívembe döftem az éles kést. Omolt a vér, amint kihúztam belőle. A föld megitta véremet, s mikor a végső csepp vér kifolyt, a szív megállt, tárt ajtó rajta a seb, reszketve jött elő a lélek mezítelenül, remegve, halaványan. S megállt a sebnek néma, piros száján, s mint a madár, akit anyja elhagyott, bágyadtan, erőtlenül maradt ott ülve, várva a halál bús angyalát, aki majd elvezesse azon sötétlő ország ajtajáig, mit élő szem még nem látott meg soha.

Várt, várt, a nemtő nem jött érte.

Alatta olykor meg-megrángatózott a sebhelyes tetem, megnyíltak fájdalmasan a halvány ajkak és a pirosló seb. - A nemtő nem jött, ki őt elvezesse és megmutassa neki leendő lakhelyét, azon helyet, hol ezután élni fog.

Megindult végre kalauztalan, nem tudva, hova szálljon le a széles, végtelen világban. Hideg volt, merre ment; ismeretlen vad árnyakkal volt találkozása, kik holt szemeikkel merőn bámultak rá, és nem szólíták meg. Sorra járta a csillagokat, egy sem volt hazája; minden élethagyott testet fölkeresett, - egy sem fogadta be, egy sem volt az övé. Kereste a mennyet, kereste a poklot, de nem talált rájok. Örök bujdosásra volt elkárhoztatva.

És vándorolt. Nem volt rá nézve többé idő: a földön túl nincsenek évek és napok, csak a rettenetes örökkévalóság.

Ment, ment. Hideg szél szárnya vitte. Sötét föllegek kísérték, vakító napok ragyogtak elé idegen, nem melegítő világgal, ismeretlen holdak, ismeretlen földek kerengték körül. Megölelte a hulló csillagot, hogy vele együtt semmivé lehessen, - a csillag meghalt, de ő élve maradt. Versenyt futott az égő üstökössel, kit átkos útja kívül kergetett a világ határán. Századokig, ezredekig járták meg ez utat, mire visszatértek, az örökkévalóságból még egy perc sem múlt el.

Kiáltani akart az Istenhez, és nem voltak szavai!...

...Óh örökélet, legrettentőbb eszméje az emberi szívnek, te kezdet és vég nélküli iszonyú lény, mily kínzó még álomnak is a te képed!


* * * * *

Egykor pedig azt álmodám, hogy a föld megfagyott.

Meg volt rá érve. Megvénült, kiégett. Rég elfelejté a napot, melyben született; el a népeket, miket egykor szült és ismét benyelt, a pyramidokat rég eltemette a homok, maguk a múmiák is elrohadtak. Nem lehetett a kerek földön sírt ásni, melyben már egykor halott ne lett volna, nem egy követ letenni, hol egykor már város ne lett volna.

És kietlen, puszta volt a föld minden határa. Az ember mindent kiirtott róla, ami él. Erdők, virágok és az állatok ezer nemei nem léteztek többé, csak az ember és annak kevélysége.

Dicsekvés lett a vétek, az erény szégyen és bűnhődés tárgya, jutalmat kapott a gyilkos, kígyófullánkot a jóltevő, s mentül törpébb lett az emberi nem, annál magasabbra emelte arcát, és tagadta teremtőjét, az Istent.

Nem álltak templomok sehol; nem imádkozott senki, felvilágosultnak nevezte magát a kerek föld népe.

Csak egyetlen ember élt még, kinek lelkében Isten neve lakott, ez egy emberért élt még a világ, ez egyért kímélte meg a földet az Isten.

De ráakadtak embertársai.

Kínpadra vonták, töviskoszorút nyomtak fejébe, szegeket vertek körmei alá, hogy mondja velök együtt: nincsen Isten.

És az ember erős hittel mondá: "van Isten", és meghalt a hóhér kezében.

Ekkor máglyára hurcolták őt, hogy megégessék, midőn az élő föld, teremtője "ne legyen" szavára, fölszínétől magva közepéig keresztülfagyott, és minden tűz kialudt rajta, a két pólus jege közepén összeért.

Ugyanekkor két roppant hajóhad csatázott a tengeren. Két leghatalmasabb királya a földnek harcolt afölött, hogy melyiket illeti közülök az isteni név, midőn a tenger hirtelen fenékig jéggé merevült.

Fehér, sápadt lett a föld körös-körül. A nap nem csalt ki több meleget belőle, mély, süket hallgatás lett úr körül rajta, e síri hallgatásban, e jéghegyek közt, e halott világban bujdostam én egy országból a másikba, egyik kietlen, hangtalan vidékből a másikba, mint utolsó, egyedül maradott lakója a földnek, mely élethagyottan, holdsápadtan függött a fekete égen, holt csillaga a kerek mindenségnek.


* * * * *

Egy apa fiát átkozta meg.

Tele volt csillaggal az ég, tele volt hóval a föld. A vén ősz ember fehér haját lobogtatta a szél.

Kilencven év fehéríté meg e hajakat.

És becsületben őszültek meg azok.

Egyetlen fia volt az ősz apának, ki e becsületben megőszült fürtökre gyalázatot hozott... Hazáját árulta el.

És az apa kirohant a hideg, fagyos éjszakába, s égre emelt kézzel kiálta gyilkos átkokat egyetlen fiára. Szava túldörgé a vihar ordítását. A csillagok szemei kápráztak.

- Légy elátkozott! - kiálta vért sírva két szeméből.

És az ég millió csillagai közül egy megindult e szó után helyéről, s sziporkázva szaladt végig az égen, és aláhullt.

Az ember leátkozta helyéről fia őrcsillagát.


* * * * *

Ilyen látások kísértenek meg álmaimban.

De az ébrenlét semmivel sem jobb.

Óh, hányszor látogat meg ez a fekete kép, e néma száj, e beszédes arc, e titkos sejtelem, melynek emberi ajk még nem mondta ki nevét.

Olykor éjnek éjén fölver álmaimból, hogy megmutassa az égen ama vérfoltokat, miket kívülem senki nem lát, dúlt arcokat, kik engemet ismernek, de kiket én nem ismerek, - mély örvénynyílásokat a földben, miknek ingó szélén állok.

Egy tengerszem van az erdők mélyében, sötétzöld, ki nem apadó, fenéktelen tó, mely mindig sima, soha hulláma nincs. Ha olykor a sziklapartról e tóba letekintek, iszonyú arc tekint rám vissza onnét ijesztő rémtekintettel, kuszáltak hajai, de arca vonásai még kuszáltabbak, szemei, mint a léleklátóé. Naponkint elmegyek ez arcot megnézni, s mikor megláttam azt, rohanva futok el onnan ismét, hogy utol ne érjen... Saját arcom visszfénye az.

Néha úgy érzem, mintha látatlan ajk lehelne legszorosb közelről hideg sóhajtást arcomra, oly hideget, hogy szívem megáll bele, vagy el nem vonható titkos ujj mutat rám, felém fordulva, bárhova kerüljek, s kísérve, mint a mágnes az éjszakot, hogy lelkem rángatódzik bele, mint a kígyó levágott farka, mely naplementig életben marad.

Majd mintha repülnék. Rohanok egyedül határtalan síkon, sötétlő fellegek között, hol már csillag sem jár, hol a világnak vége van, s kezdődik az örökké tartó semmi. Onnét ismét a földre hullok...

Vad, gyötrő sejtelem, mit látogatsz meg annyiszor?


XIII.
Halál, halál...

Egy idő óta szüntelen a halál eszméi bántanak.

Tán érezi lelkem közeledtét e szomorú angyalnak.

Olykor önkénytelen megborzadok, azt mondják, hogy ilyenkor a halál ugorja át az embert, amint számítja főről főre a tizenharmadikat. Ha tudnám, mily sorba vagyunk nála fölírva?


* * * * *

Egykor egy szép leányt láttam halottan feküdni. Milyen mosolygó volt rajt a halál képe. A halál képe. A halál képe nyájas kép.

Ki félné arcodat, óh megnyugtató angyala az emberiségnek? - Akit te megölelsz, nem sír többé. Örökre megpihen. Védője vagy te az üldözöttnek, terajtad túl nem üldöz ember embert. Rövid fájdalom előz meg, ez a fájdalom is az életé. Határidon belől nincs szenvedés, csak boldog álmak, - hosszú, csöndes álmak...


* * * * *

S mi volna abban rossz?

Oly szép hazában lakni, mint az ég? Angyalok énekét hallani, s azt, kit lelkünk szeret, ölelni elválástalanul, örökké. Kéz kézben körülrepdesni a csillagokat, s jótetteknek édes emlékire nyugtatni le gond nem ismerő fejünket. És azt a kéjt, mit érez az emberi lélek, midőn az első csókban lelkének másik felét magához szíja, örökké édesen élvezni ott. És hinni és meg nem csalatni. Nem vonzatni a föld felé semmi fájdalom súlyától.

Mi volna abban rossz?


* * * * *

Szomorú ország a halottaké.

Kik ide sorba temetve vannak, mily gazdagok lehettek egykor! Hogy ragyogott rajtok arany és drágakő és a büszkeség arca! Mily nagyra lehettek zsellérhatalmukkal, s kölcsönvett lelki erejükben milyen elbízottak. Koldusok most, egyik oly hideg, mint a másik.

Éjféleken bús szél keletkezik, mely fölveri a holtak álmait, magukra terítik halotti lepedőjöket, s mennek búval, bánattal bejárni a világot, melyből ki vannak zárva. Bezörgetnek a házak ablakain, melyekben egykor laktanak; az ágyat, melyben feküdtek, fölkeresik; az asztalról, melynél életökben ültek, fölszedik a rajt feledt morzsákat, s kik porrá omlának, azoknak hamvait a szél ragadja fel, s mint nehéz sírbolti leheletet, végigfújja az alvótermeken...

Ember, vigadj! ki tudja, meddig élsz. A halál után nincsen vigalom!...


* * * * *

Ezek voltak a mizantróp utolsó sorai. Könyv nélkül tanultam meg azokat, bár most felejteni tudnám!

Az embert önkeze teszi legszerencsétlenebbé, s ki valaha e gondolatra rájött, hogy minden szenvedést emberi kéz, emberi fő teremte, e fájdalmából ki nem gyógyul soha.

 
 
0 komment , kategória:  Jókai Mór (1825 - 1904)  
A Nepean-sziget
  2008-09-18 16:35:08, csütörtök
 
  A Nepean-sziget

1.
Megáldva a délövi ég minden gyönyöreivel - közepén egy láthatártalan óceánnak, melynek színén a "fata morgana" képe lebeg, - partjain kókuszligetek, hegyei tövében virul a királyi ceiba, melynek virágából méz, gyümölcséből tej, tövéből bor folyik, örökzöld szavannáin édes patakok bolyonganak, őserdeit madársereg lakja, szivárványtollakkal és csalogányhanggal; s mikor leszáll az éj, csillagai gyémántok, holdja nap, a tejút, mint az európai holdfény világít le reá, míg az esthajnalcsillag fényében árnyékot vetnek a fák. Megáldva az istenkéz minden áldásaival, neveztetik a Nepean-sziget - `pokolszigetnek`.

Százhúsz mérföldnyire Botany-Baytől a napfordítókon felül fekszik három sziget: egyik a Norfolk-, másik a Fülöp-, harmadik a Nepean-sziget. Ez utóbbit sűrű korallzátonyok övedzik, melyek miatt csak az esőzési időszakok előtti napokban közelíthetni felé. Ilyenkor egy-egy kisded pilota jelenik meg, és halálveszéllyel közelít partjaihoz, benne rendesen öt ember ül. Midőn a révhez érnek, ott egyet az öt közül a partra kivetnek, s a másik négy siet távozni, és szemeit behunyja, hogy ne lásson.

Mi történik tovább az ott maradttal, minő élet, minő halál vár reá a sötétzöld mangava-erdőkön belől, mikből senki vissza nem lép? Kik laknak ez átkos hírű helyen? Oszt-e jutalmat és büntetést itt is ama hatalmas kéz, melynek neve gondviselés?

`A Nepean-sziget ki van zárva a világból. - -`

Néhány nappal az esőszakok előtt, egy naplemenet után, pompás tünemény mutatkozott a Nepean és Norfolk közötti tengeren: - az egész vízegyetem lánghabokká lenni látszék, átvilágítva, mint egy híg chrysopras-özön villanyos foszforfénnyel; mely tünemény nem szokatlan a déli tengerben, s rendesen közelgő vízforgók előjele. A keresztülsugárzott óceán habjai között a mélyben úszó tengerlakók ezrei látszottak elő, mintha egy alulról világító tűzforrás ragyogna pikkelyeiken; - minden színű korallerdők, a gorgoniák, alcyonok, flabellák számtalanjai, az óriás anserina, mely háromszáz lábnyi mélységből emeli föl koronáját a víz színére, s a százkarú állatnövényi csodák, mind egymással összetenyészve, tűntek fel a tengerszín alatt, ismeretlen, megfoghatatlan pompában, rengetegek, mezők, virányok a vizek fenekén!

Az ég emellett feketekék volt, de tiszta, s csillagai annál ragyogóbbak.

A pokolsziget pedig sötéten-hallgatag és félködökbe zárt; egész területén idegenszerű félcsend honol, olykor kísérteties ijesztő hangoktól felzavarva; őserdei mélyén az apiaster visszhangzó kiáltásai jajdulnak néha fel, mint haldokló segélykiáltása; az onkák nyávognak, oly hangon, mint mikor eltévedt gyermek szülői után sír, s a sötétben olykor a jaguár szemei villannak elő a bokrok közül, s a százlábú scolopender foszforfényével, mint kísértő lélek mászkál az acajouleveleken...

A világló tengeren egy fekete pont kezd közelíteni, lassanként csónak alakját veszi magára s végre öt alakot látni benne, kiknek arcaikat tenger és ég világítja.

Elől két evező legény ül, arcaik felötlően hasonlóak egymáshoz, talán testvérek.

A kormánykeréknél köpcös férfi áll, és rekedt, durva hangon kiabál és szitkozódik, majd a szelekre, majd az evezőkre; ez a kormányos.

Közepett az árbochoz támaszkodik egy férfi, vállán zöld köpeny van keresztülvetve, szemöldtelen szürke szemei vannak s veres, rövidre nyírott szakáll köríti bizalmatlan kifejezésű májfoltos arcát.

Az ötödik egy hölgy, fejére durva, fekete kámzsa borul, - ott ül, és nem látszik élni.

A csónak révbe ér, a férfi, a rövid veres szakállal int a két evezősnek, azok szolgai készséggel karolják fel a hölgyet, kiszöknek vele a partra s ott leteszik. A hölgy fejéről lehull a köpeny felső része s arcát és vállait leleplezi.

Az ős liget, virágos banánjaival, a gyémánttal hintett ég, a lángoló foszfortenger, mind oly szépek voltak e percben, de szebb volt nálok a hölgy; ifjú halavány arcán valami mondhatlan báj malasztja ragyogott, amint jobb kezével felmutatott az égre, mely millió szemeivel néz egy pontra, s egy szemmel mindenüvé, - baljával pedig rámutatott a parancsoló férfira a hajóban.

A férfi elértette az intést s arcát eltakarta, hogy ne lássa azt.

- Csónakba legények! - morga a kormánytartó.

Az egyik hajós beugrott a naszádba, hanem a másik irtózatos jajordítással vágta magát hanyatt, s képtelenül eltorzított arccal harapott karjába; minden izmai vonaglottak.

- Bátyám! az Istenért, mi lelt? - kiálta a fiatalabb, s a mondhatatlan kínokat szenvedőt a csónakba emelte, ott mellé térdelt, átölelte, és sírt.

Amaz pedig nem bírt szólani, arca elkékült, melle a megszakadásig felfuvódott, szemei kimeredtek, s tikkadó arca rémségesen mosolygott; igazán pokoli kínjának kelle lenni, - senki sem tudta, mi baja.

A délszigeteken lakik egy féreg, a bennszülöttek maringoingnak, az utazók pokolbeli fúriának nevezik. Hosszú, sárga, szőrös, mely az emberek és állatok tagjaiba fúrva magát, azokat a megdühödésig kínozza.

Az ember ajkai tajtékot kezdtek verni, halála közel volt és bizonyos.

E percben a parti sűrűségből egy kő repült ki, s egyet zúgva a levegőben, a kormányost úgy találta oldalba, hogy a kerékhez tántorodott.

- Evezőre gyorsan! - kiálta ez, szörnyen megrettenve - mondtam, hogy ne jöjjünk a parthoz ily közel!

De a hajósnak csak testvére iránt volt figyelme.

Egy újabb kő fütyült ki a bokrokból, s a kormányos orrát laposra ütötte.

- Veszedelem-áldottát! - ordítá ez - fogd az evezőt s hagyd meghalni azt a dühödtet! - s ezzel a legényt a padok közé lökte, testvérét pedig lerúgta a hajófenékbe; a haldokló megfogta reszketeg kezével a kormányos ruháját, s egy görcsös vonaglással magához rántotta őt, s hályogos szemeit rámereszté... A kormányos, egy viharok közt megkövült tengerész, lefejté lábairól a haldokló kezeit, azután fölemelé őt gallérjánál fogva, s egyet lódítva rajta, a tengerbe kivetette. - Két tengeri angyal (cápa) rohant utána, s perc múlva néhány véres vízhólyag buborékolt fel a víz színére.

- Szegény bátyám! - sóhajta az egyedül maradt legény, mindkét evezőt kezébe véve. Néhány könny gördült durva mellényére.

A kormányos pedig, amint ismét helyére lépett, újabb parittyakővel találkozott, mely karját bénítá meg, - még egy hajítás, s véres homlokkal zuhant végig a csónakban, fuldokolva: Óh, el vagyunk veszve!

A fenyegető veszély felriasztá a parancsnokot merengéseiből, hirtelen leveté köpenyét, a kormányküllőt kezébe kapta. "Evezz" parancsolt; a csónak megfordult, a szél vitorláiba feszült, még néhány kő repült utánok, s percek múlva csak egy fehér sirály alakja lebegett a sötét világú tengeren.

A halavány hölgy a gyermekded arccal egyedül maradt az ismeretlen partokon.

Leült a mohos sziklapartra, gyönyörű fejét könyökére hajtá, s tekintetével a messze láthatáron, hol ég és tenger összeolvadnak, merengett; olyan volt e vadon puszta helyen, mint fehér hableány a mesék világából, ki kétes csillagfénynél a lábai alatt zúgó tengerben gyönyörködik, s hallgatja a doradok aeoli zengzetét.

Hirtelen durva kéz érinté vállát, hátratekintett, - egy férfi állt előtte, széles atlétai termet, ősz, kuszált hajakkal és szénfekete szakállal; feje körül pikkelyes armadillabőr volt tekerve, vállain fekete foltos agutibőr átkötve, egyik kezében tartotta nehéz parittyáját, másikban fekete piros színű almabogyót, hosszú zöld szárral.

- Ez az upasfa gyümölcse! - így szólt komoly merev hangon a hölgyhöz - aki ezt megízleli, annak nem fáj többé az élet. - De mégis, nem! - ez igen erős kín, noha rövid - szólt, mintegy magában tusakodva az ember, s a hölgynek nyújtott halálmérget annak kezéből kiragadta s a tengerbe dobta. - Van könnyebb módja is a halálnak - folytatá egész jószívűséggel -, amott egy völgyben buzog egy meleg forrás, fölötte szüntelen nehéz, kék gőzök lebegnek, az ember ide lehajtja fejét, egyet lélegzik, s a másvilágon fog felébredni, ez legkönnyebb neme a halálnak.

A hölgy rettegve nézett a szörnyű tanácsok adójára, s kezei önkénytelen fonódtak imádkozásra össze.

A férfi szomorúan mosolygott.

- Itt nincs kihez imádkozni - monda -, itt nincs oltár, nincs törvényszék, nincsen gondviselés; itt az élet egy hosszú halál; mentül hosszabb, annál keserűbb; s húsz év alatt te vagy az első nő, akinek szemei a pokolszigetet meglátták.

A hölgy mondhatatlan iszonnyal kérdé a rejtélyes embertől:

- Kik laknak itt?

A kérdezett borzasztó nyugodtan felelt:

- A botany-bay-i elítéltek!

A hölgy folyvást növekedő aggodalommal függeszté rá kérdő tekintetét, mintha iszonyú sejtelme volna, melynek eszméje még nincs tökélyre ébredve gondolataiban.

- Mindjárt gondoltam - folytatá búskomoly nyájassággal a férfi, minővel egy sírból visszatérő szellem álomképe beszél rokonához, -, mindjárt láttam ártatlan arcodon, hogy nem a törvény keze volt az, mely téged ide küldött; s volna kezemben úgy a halál, mint egy időben - szólt, megcsóvált parittyájára nézve -, négy lény közül, kik téged idehoztak, egy nem tért volna vissza, de lehet, hogy egy sem; te iszonyú helyre jöttél; ez helye mindazon gonosztevőknek, kik vétkeket követtek el, miket titkolni kell az álladalomnak, nehogy a nép megismerje, hogy oly bűn is létezik; ott ama berekben egy méregkeverő lakik; közelebb ama barlangban egy apagyilkos; túl amott a kék köveken azon ember, ki hét feleségét halálra csiklándozta; ezen gobea-fonadékok között tanyáz a szívevő, ki hat szűzet megölt, hogy szíveiket kitépje, s azt hiszi, hogy ha a hetediket megölné, repülni fogna, mint a madár; s fenn ama dombon van tuskóhajléka a nepeani hóhérnak, kinek kedvenc mulatsága, akit elöl-utól talál, agyonlövöldözni... s benn a szavannákon nem egy vérgyalázó, stellionatus, fanatikus gyilkoló, lélekkalmár lakik: bűnök nevei, miket érteni irtózat! Vad férfiak mind, kik mindnyájan külön laknak és félve kerülik egymást, kinek számára a föld mérget terem, az ég üldöző mosquitokat... és te ilyen helyre jutottál!

- És te?

- Azt kérded, hogy hát én ki vagyok? kit húsz évi halálra büntetett a törvény keze: az én nevem "a jó ördög". Hah! Ismerik e nevet Angolhon évkönyvei. Húsz évvel ezelőtt élt a yorki grófságban egy üstfoltozó; neve volt akkor Bark Williám; rossz volt akkor is a világ, mint mindig, hamis bírák pajzsa volt a törvény, orgazda volt a bíró, és az ítélet káromkodás; ekkor kezdték Bark Williámot a jó ördögnek nevezni; együgyű ördög volt ő, törvényeket nem tanult, csak azt látta, hogy míg a nagy tolvaj karonfogva jár a törvénykezelővel, addig a kis tolvajt felakasztják; míg a dobzódó ajtajánál éhező árvák és özvegyek sírnak s hiában kérnek a juryház kapuja fölött kifaragott igazság szobrától védelmet és pártfogást: addig az háborítatlan költi el ezeknek utolsó falatját; a jó ördög látta azt, s vette lőszerét, golyót tett belé, ítéletet hozott a vádlottak fölött s azt végrehajtá; - így estek el ítéletei következtében számra tizenegyen, kik mind nagy urak voltak szegény emberek filléreiből, s kik miatt húsz év óta lakja a pokolszigetet a jó ördög. Óh, ha meggondolom, hogy ezt az életet, melyet hosszúra nyújt az ostoba remény, itt kell e nagy sírban végignyomorognom, melyből sem halál, sem feltámadás ki nem szabadít! - Óh jer, ismerd meg azon helyet, hol a halál forrása fakad, tenéked paradicsomot adhat még egy más világ, nekem - ki tudja mit?

A hölgy erélyes mosollyal tette gyöngéd kezét a vad férfi ideges karjára s szólt:

- Nekem ott fenn van egy védelmezőm: meghalt atyám; álmaimban sokszor megjelenik, fejemet megsimogatja és az örök üdvek honából hoz le vigasztalást; ezen szellem hangja susogja nekem, hogy még nincs ideje a meghalásnak, majd ha lesz, azt is meg fogja mondani; ezen ég, ezen csillagok mind azt mondják nekem, hogy még napok vannak hátra, mikben vérnek és könnynek kell folyni az igazság sujtoló kezétől; a világból poklot csinálnak az emberek, mi pedig, ördög barátom, csináljunk világot a pokolból - és legyen bizalmunk.

A fanatikus gyilkoló bámulva nyújtá vastag feltört kezét a hölgynek, másik kezével végigfutott a homlokán; látszott, hogy eddig alvó eszmék ébrednek agyában.

- Igen! - kiálta indulatosan - dac nekik! legyen boldogság ott, hova ők iszonyokat ültettek, reményleni fogunk és - egymást biztatni a csüggedésben.

A rossz világból száműzött angyal és a pokolszigeti jó ördög kezet fogtak, hogy egymást védni fogják!

- Atyám segíts! - sóhajtá a hölgy, égre tekintve.

S elindultak mindketten Williám laka felé.

Tövises sűrűségek között csavargott egyenetlen útjok, néhol egy redves fától vagy a lámpásbogár fényétől bevilágítva; a bozótból vámpírok repkedtek elő s lábaik alatt jéghideg kígyók mozdultak meg sziszegve.

Mentül beljebb haladtak, a rengeteg annál sűrűbb, a fák annál magasabbak, s mindennemű kúszó növényekkel és cserjékkel összebonyolódottak kezdtek lenni; a keskeny út, mely nem volt egyéb, mint az embermagas haraszton keresztültiport nyomás, mély völgyön vezetett keresztül, melynek egyik oldalát mohos sziklafal, másikat sűrű gobea- és liánfonadékok képezték. Az ég nem látszott itt a felül összenőtt bataták ágaitól: sötét volt. Amint itt hallgatva nyomultak előre, amint Williám, a hölgyet kezénél vezetve, előretörtetett, hirtelen a sötétben egy az útban keresztülfekvő tömegbe botlott, mely erre bivalyi horkanással felébredt. - Két izzó szem világított a sötétben.

- Vissza! csitt! - szólt suttogva a jó ördög, a hölgyet szorgosan rejtve háta mögé - ez a szívevő! ennek világítanak a szemei, úgy, mint a tigrisé.

A hölgy zsibbadtan a félelemtől szorult vezetőjéhez közelebb.

A két fénylő szem újra elhunyt, s egy alvó hortyogása kezde hallatszani.

- Megint elaludt a barom - szólt Williám -, meg találtam őt rúgni... De hogy éppen ide az útba kellett feküdnie; bárcsak valami állat a torkába mászna. Jer, lépjünk rajta keresztül. - S már most óvatosan lépte át a szívevőt, azután hölgyének nyújtá kezét. - Alszik, nem vett észre; vigyázz, rá ne lépj!

De a szívevő nem aludt, hanem azon percben, melyben a jó ördög a hölgyet át akarta rajta emelni, rivalgó vad ordítással felszökött fektéből s a hölgyre rohant.

- Ohó, fattyú, ne oly hamar! - dörgé Williám, s megkapta hátul az óriás szörny nyakába kötött bőrpalástot, azon egy hatalmas kanyarítást tett hátrafelé s a nem-ember hörögve bukott a sűrű cserje közé, azután egy állatias üvöltéssel újra fellökte magát, dühösen ragadva meg favastagságú karjaival a jó ördögöt. Összeölelkeztek. Lépéseik alatt dübörgött a föld, amint mindketten roppant erővel dulakodtak szótlanul, lélegzetöket visszafojtva. Végre zuhanás hallatszott. Mindketten elestek. Williám könyöke egy tuskóba ütődött s jobb karja zsibbadtan csúszott le ellenfele oldaláról; az óriás felülkerült, hanem palástja Williám bal kezében maradt, ki azt ellene nyakára fojtani törekedett, s annál fogva, mint láncos ebet rántotta vissza mindannyiszor, midőn az veszett vérszomjjal lódult a futni nem bíró hölgy felé.

Még egy erőfeszített rándulást tőn - a kötéllé facsart bőr elszakadt.

- Megállj! - ordítá kétségbeesve Williám, nem bírva zsibbadt keze miatt felkelni.

- Atyám, segíts! - sikoltá a hölgy. S a szikla felett egy lövés dördült el; az óriás mindkét kezével agyához kapott, azután fejtetőre a sűrű bokrok közé zuhant; kis ideig tartó nehéz vergődés hallatszott még a cserje között, később nyögő vonaglás, azután semmi.

A sziklapárkányzaton pedig csillagfénynél távozó férfi látszott, mogorva, egykedvű léptekkel ballagva; ruhája szürke katonakabát, s vállára hosszú puska volt vetve. Anélkül, hogy feléjök nézett volna, ismét csendes, apatheticus mozdulatokkal továbbment.

Williám hallgatva nézett rá, míg eltűnt szemei elől, azután sürgetve ragadta meg a hölgy kezét.

- Siessünk - mondá -, ez sem barátunk; vak szerencse, hogy ez eszelős helyett minket nem lőtt le. Ez Grundler, `a nepeani hóhér`.


2.
Közepén a Nepean-szigetnek van a jó ördög laka, meredek szikla oldalában, melynek nyílásához hosszú gyékényhágcsón juthatni; a szikla tetejét három terebélyes theobroma-fa árnyékozza illatos lombjaival.

Ide vezette védettjét Williám. - Különös, jellemző gyöngédség volt e túlságos emberen, hogy a hölgynek semmiféle múlt körülményeiről nem tudakozódott, sőt nevét sem kérdezé, hanem nevezé őt egyszerűen: "Fájvirág"-nak.

Az egyik theobroma-fa alá szellős wigwámot készíte számára, friss vizet, gyümölcsöket és vadakat hordott ide neki, miket a szép hölgy kezei oly ízletes étkekké tudtak elkészíteni.

Így folytak el napok napok után. Fájvirág beleszokni kezdett helyzetébe: már nem rettegett az éjjeli kiáltozásoktól s az erdőkben bujkáló gonosztevők tekintetétől.

Lakása hozzáférhetetlen volt, ha Williám távozta után a gyékénylajtorját felvoná, s magassága által biztosítva a mérges bogarak, s a mocsárok éjjeli gőze ellen.

Egy napon magánosan ült Fájvirág wigwamja előtt, kezéből egy szelíd pávafaj psophia csipegetett mais-magokat, lábaihoz a völgyből felkúszó növények indái vonultak, miknek virágharangjain lazúr- és aranyszárnyú lepkék függtek; az esti szellő, felszedve a balzsamnövények aromáját, lengett a magas kakaófák körül, melyeknek ágain tarka paradicsommadarak himbálták magukat; a távoli pagonyok felett veres gőz lebegett. - Az e napot megelőző éjt iszonyú orkán dühöngte át, minőt csak a déli tartományok ismernek; egész erdők irtattak ki töveikből, a tenger kicsapott a sziget legmagasabb partjaira, letarolt fák között szétzúzott madarak hevertek fészkeikben. A szél ordításai közben olykor ágyúlövések is hallatszottak s összes kétségbeesett jajkiáltás, minő egy süllyedő hajó népségeé. A vész csillapodtával mindjárt sietett a parthoz Williám, s azóta vissza nem tért. - Most mintegy kipihenni látszék magát a természet, valami szokatlan ez a fényes nappali csönd.

- Fájvirág! - szólt a szikla alatt Williám ismeretes hangja - bocsásd le a gyékényt.

A hölgy lebontotta a fa derekához kötött hágcsót s kezét nyújtá az érkező elébe. De a hágcsón nem az ősz bajtárs jött fel, hanem egy szőkefürtű ifjú, szép, mint Apolló.

- Álom-e ez? - kiáltának mindketten, s hogy meggyőződhessenek a valóságról, egymás karjaiba hullottak. - Isten, istenem, - lihegé az ifjú, s kereste az eget kedvese szemeiben és az üdvet annak ajkain.

Nagy gyönyörűsége lehetett benne az örök jónak, midőn ily boldog emberekre lenézhetett. - Még Williám is sírt, mint egy asszony, maga sem tudta, miért.

Most néhány száraz szót a krónikából:

Nem mondok évszámot - hanem volt idő, midőn bizonyos nemzet, mely elég keserű poharat megivott, hirtelen azon jó gondolatra jött, hogy mindazon fiait, kik neki szeretetet és szívük vérét fizették, kebléből kitagadta, s mert csak határain belől kívántak élni, halni: kitiltá csontjaikat is az országból!

Ily kitüntetésben osztozott Viktor, vagy, minthogy magyarul írunk, legyen neve: Géza.

Családi neve nem akar eszembe jutni, majd talán valakinek eszébe jő, - addig is nevezzük őt röviden Gézának.

Száműzve hordta a nagy honáldást keblében egyik tengertől a másikig.

Az elzárt paradicsom ajtaján kerubok vagy mik őrködének.

Ily kéjutazásai egyikében, midőn Valparaisoban egy éjjel a város utcáin holdvilágnál bolyongana, egy palota erkélyén nősikoltásokat hallott; felrohant az erkélyre: - két rabló egy leányt fojtogatott; két perc múlva az ifjú kardja átjárta testöket. A második rabló haldokolva csúszott lábaihoz s nyögve vont elő kebléből egy erszényt fuldokolva: "a kormányzó ötven guinea-t adott", azután kifújta lelkét.

A kormányzót `Quarrelson`nak hítták, ki a hölgynek nagybátyja volt, s annak az élet színpadáról lelépése esetére örököse, mire nézve neki rokoni kötelessége volt arról a legbiztosabban gondoskodni.

Ez a hölgy volt Fájvirág, igaz nevén Quarrelson Mária.

A kormányzó nagy darab földön legelső ember volt, s így minden törvényen felül állott; nagyon természetes tehát, hogy senki sem vonhatta őt kérdőre e gyöngéd gondoskodásért, valamint Máriát sem biztosíthatta senki, hogy a jövő reggel Valparaisoban fog-e felébredni vagy a mennyországban?

S az ifjú, kit a föld túlsó oldaláról űzött ide engesztelen sors, szenvedélyt érzett a hölgy iránt; elmondá neki, hogy szerencsétlensége nagy, s a hölgy azt felelte, hogy kétfelé osztott teher kevesebb; két szív könnyebben visel egy fájdalmat, - ők megérték egymást.

Mária levelet írt Quarrelsonnak, melyben kinyilatkoztatá, hogy a száműzött idegen sorsához fűzendi a magáét s elbúcsúzék tőle, messze elutazandó.

Hanem Quarrelson lelke fekete volt, mint azon rabszolgák, kiket naponként korbácsoltat; azt hitte, miszerint Mária azért akar tőle megmenekülni, hogy majd a sydneyi főkormányzószéknél ellene vádat indítson s a kedveséhez szökő leányt, midőn az éjjel a reá váró csónakhoz sietne, elfogta, s sajkán elvitte a Nepean-szigetre; ott kitette, tudva, hogy onnét még vissza nem jött senki, s midőn kérdezték tőle, hol van a leány, előmutatta annak levelét, s azt mondá, hogy kedvesével megszökött.

Géza pedig kereste az elveszettet az egész világon.

De jó az isten. Küldött egy vihart, mely Gézát a pokolszigetre kiveté, melynek partján őt a jó ördög megtalálta, ő pedig megtalálta az elveszettet.

Sokáig éltek itt mindhárman boldogan, Géza, Mária és vén barátjok, a jó ördög; egészen elfeledték, hogy a Nepean-sziget neve: pokolsziget.

Hanem midőn az első örömek mámora eloszlott, kezdének jönni a jövendőrőli gondok, a honvágy, vágy a szabad világ után... Sokszor látták őket szabadon repülő felhők ott ülni néma ábrándban a theobromák susogó ágai alatt s keserű reménytelenségben merengeni a néptelen tenger puszta látkörén.

Sokszor megkísérték Géza és Williám, alattomban egy kis csónakot faragni kőfejszéikkel, s midőn félig készen voltak vele, valami gazember felégette vagy széthasogatta fáradságos művöket; irigység vagy a nepeani hóhér tehette.

Le kelle mondani minden szabadulási reményről.

Egy éjjel azonban szokatlan nyögések verték fel a barlang lakóit álmaikból; úgy hallatszottak, mintha a föld mélyéből egy haldokló sóhajtana fel.

- Ez bizonyosan a vakondok - szólt Williám -; itt lakik egy odúban a szikla alatt, nyolc éve, hogy nem látott napvilágot. Ez a vakondok nyolc év előtt híres legény volt a northumberlandi grófságban, nevét nem tudom, volt neki vagy húsz: minden városban más, ma hosszú szakállú koldus volt, holnap parfumirozott dandy; délelőtt bérszolga, délben tőzsér, délután rendőrtiszt, este alakos, éjjel zsebelő; ma vőlegény volt s holnap mint hajóslegény jelent meg saját felesége előtt, tudtára adandó, hogy férjét a menyasszonyajándékkal egyetemben elnyelte a tenger; vagy tizenkétszer házasodott, feleségei mind élnek; - ugyanannyiszor tömlöcéből megszökött, hatszor bukást hirdetett, most pedig itt lakik a föld alatt; azon nyolc év alatt, hogy idehozták, ki nem mozdult odvából; én szoktam neki mahinot-gyökeret lehajigálni, abból élősködik, különben igen csendesen szokta magát viselni, s még úgy sem sóhajtozott mint most, valami baja lehet.

Másnap reggel lementek a vakondok odvába. A nyögések egészen megszűntek. Az ember halva volt. Ott feküdt összezsugorodtan szűk odújában, különös alkotmányt szorítva karjai közé. A sötétben nem lehete megismerni, micsoda; hanem a világosságra felcipelve, kitűnt, hogy az gyékényből mesterileg font naszád, kaucsukkal erősen bevonva s leghosszabb út vészeire készítve, sajátszerű kormánnyal és hársvitorlákkal. Csak percben múlt, hogy az ember tizenharmadszor meg nem szökött börtönéből; az a perc halálának perce volt, mely e nyolc évi munkát kigúnyolá.

Mint szikráztak mindhármok szemei e csónak látására!

Hanem a csónak csak egy ember számára készült.

Csak egy szabadulhatott meg!

S ki legyen azon egy?

Hosszas tanakodás után abban egyezének meg, hogy az Williám legyen, ki elvitorlázva Botany-Baybe, ott a kormányzót tudósítsa, hogy a Nepean-szigeten méltatlanul szenvedők vannak, és őket szabadítsa meg.

Még azon éjjel kedvező széllel tengerre vitte naszádját a jó ördög, elbúcsúzva bajtársaitól, kis ideig északnak irányozta futását, azután feszült vitorlával indult meg nyugatnak, s kevés idő múlva eltűnt szemeik elől.

El fog-e jutni kisded csónakával a sydneyi öbölbe? Nem temetik-e el az úton a habok? Nem vesz-e el éhen?

Vagy ha megmenekült, fogja-e ő a törvényszéket felkeresni, hogy ott barátjaiért panaszkodjék, s magát újra elfogassa?

Nem fogják-e őt, mint szökevényt, azonnal fenyítésül letartóztatni, mielőtt panaszát elmondhatná?

S nem hiába fognak-e akkor várni szabadulásra a pokolszigeten hagyott baráti?


3.
Hetek, havak múltak el; naponként várták az elhagyottak a szabadulást s amint nőtt az idő, reményök úgy fogyott. Felszámíták, mennyi idő alatt érhetett Williám Botany-Baybe, mennyi idő kellett arra, hogy visszaérkezzék. Az idő végtelenül hosszabbra ütött ki; szinte fél esztendő telt el így kínos várakozásban, midőn egy esős alkonyon vitorlát látott Géza feltűnni a tengeren, mely egyenesen a szigetnek tartott.

Ki írhatja le az örömet, melyet e látvány a szabadságvágyók szívében gerjesztett. Sokáig imádkoztak hálaimát, szemeiket az égre függesztve s midőn azokkal újólag a hajót keresték, az már akkor a révbe érkezett, benne három férfi ült: egy evezőlegény, egy kormányos és `egy veresszakállú, májfoltos arcú férfiú`!

Az örvendők egyszerre égből hullottak alá a pokolba.

- Quarrelson! - ordítá dühösen Géza, kőbaltáját ragadva; szemei vadul forogtak.

- Az istenért, mit akarsz? - kiáltá Mária, az ifjú térdeit átkarolva.

- Meg fogom őt ölni, vagy meghalok magam, de így nem szabad a sorsnak csúfot űzni velünk.

- És én? - esenge a hölgy.

Az ifjú habozott.

E percben két mozsárlövés történt, a csónak kikötött, ezúttal közel mert jönni a parthoz, mert ormán két mozsár volt felállítva, golyókkal töltve.

Quarrelson kiszállt, s sebes léptekkel egyenesen Grundler, a hóhér lakának tartott, s annak ajtaján bement.

A csónakban az evezőlegény maradt, kezében égő, vasnyelű kanóccal, az ágyuk előtt ülve; hátul a keréknél a kormányos állt.

- Meg kell téged szabadítaniok, ha emberek, bárha Quarrelson emberei is! - kiáltá Géza s eszméletlenül ragadta magával Máriát; pár perc múlva a parton termett.

Alighogy észrevette a kormányos, inte a legénynek, hogy lőjön rájok; ez fölemelte kanócát.

- Az Isten szerelmeért! - sikoltá a hölgy, térdre hullva.

E sikoltásra felrezzent a hajóslegény, merőn rátekinte a hölgyre, leereszté kanócát, s hátra fordulva, a kormányosnak fejrázva inte, hogy nem fog lőni.

Géza közeledett.

- Lőj! - ordítá a kormányos.

A hajóslegény vonakodott.

- Fogsz lőni, gazember? - dühönge amaz - vagy téged is a tengerbe vesselek, mint bátyádat oda vetettem? - s ezzel dühösen a legénynek ugrott.

Ez pedig, mintha kígyó csípte volna meg, szökött fel helyéből: "vedd ezt bátyám emlékeért!" rikoltá, s a kanóccal úgy vágott a kormányos szeme közé, hogy visszatántorodott az árbocig; itt azonban indulatosan rántotta elő kését, képe elvörösült s vad bosszúval rohant a fegyvertelen hajóslegényre.

- Ne félj! - kiálta Géza, egy ugrással a hajóban teremve, míg kőfejszéje a kormányos ölésre emelt kezét lezúzta.

- Hurrah! - ordítá a hajós, mellénél ragadva a hanyatló kormányost s azt egy lökéssel a tengerbe taszítva. `Két tengeri angyal rohant utána, s perc múlva néhány véres vízhólyag buborékolt fel a víz színére...`

Amint Quarrelson belépett Grundler ajtaján, mogorván kelt az fel moh-ágyáról, fegyverét a belépőre szegezve.

"Rule Britannia" jelszó hangzék Quarrelson szájából.

Grundler vállat vonva ereszté le fegyverét s röviden kérdé:

- Mit akarsz?

Quarrelson szétnéze, ülőhelyet keresve a gunyhóban.

Nem volt abban egyéb egy nyaláb mohnál s egy kőasztalnál.

Grundler furcsa ember volt; hajdan sydneyi hóhér, elélemülve azon kegyet kérte magának, hogy Nepeanra eresszék, adván vele elegendő lőport és golyót; különös kedve telt benne embereket vadászni s tudta, hogy a nepeani lelkekről senki számot nem kér. Különben mogorva vadállat-kinézése volt; előregörbült nyakkal, sörtehajjal s vastag tompa orral, hasonlított egy ábrándos vén hiénához; hosszas magányságban annyira elszokott a beszédtől, hogy ritkaság volt tőle egyhuzamban három szót hallani.

- Emlékezni fogsz rá - kezdé Quarrelson -, itt e szigeten bizonyos némber tartózkodik s egy férfiú, kik a jó ördöggel laktak egy tanyán; ez utóbbi ezelőtt félévvel innét valahogy megszökvén, a kormányszékhez ezeknek kiszabadításáért folyamodott, s a kormányszék törvényes vizsgálatot szándékozik tenni a Nepean-szigeten, mely két hét múlva fog véghezmenni. Akkorra nem szabad nekik azon két személyt megtalálni, megteheted-e ezt?

Grundler fegyverére mutatott.

- S mit kívánsz érte, ha megteszed?

- Puskapor, rum - volt rövid felelete Grundlernek.

- Tehát áll az alku? Két hét alatt?

- Jó! - mondá Grundler.

E percben lövés durrant el, s a gunyhó teteje forgácsokban hullott az alkudók fejére.

- Mi volt ez? - kiáltának kirohanva.

A csónak, melyen Quarrelson jött, kétszáz lépésnyire volt a parttól, s duzzadó vitorlákkal távozék attól; benne egy evezőlegény ült, az árbocnál Mária, a kormánykeréknél Géza.

- Adjon az ég hosszú életet neki! - kiáltá a távolból Géza Quarrelsonnak, s egy másik köszöntő lövés halomba dönté a tuskó-hajlékot.

- Utánok!! - ordítá őrülten Quarrelson, s hanyatthomlok a vizeknek rohant. - Fogjátok el őket! fogjátok el! ide Grundler, lődd agyon őket, lőj.

Grundler képéhez illeszté fegyverét, célzott; azután újra leereszté azt, vállat vonva mondván: - Már messze vannak.

- Mindegy, lőj! - rikácsolá kétségbeesve Quarrelson s térden csúszott a hóhér után.

- A lőpor drága - felelé az hidegen.

Quarrelson pedig tébolyodottan futkosott a parton, sírt, átkozódott s magát kétségbeesve verte a földhöz, haját tépte, kövekkel hajigált az égre; - bosszút állt magamagán.

A vitorlás pedig nemsokára Botany-Baybe érkezett, hol a keresettek megjelenvén, a törvényes vizsgálat elmaradt, s így Quarrelson sohasem szabadult meg a pokolszigetről; emlékeznek ugyan még sok év után is azon hajósok, kik újabb lakókat szállítottak ide, s kiknek nem szabad a hóhéron kívül egyébbel beszélniök, az pedig már jó ideje, hogy több szót nem tud, mint "rum és lőpor"; ezek emlékeznek egy őrjöngőre, ki démoni tekintettel dühöngve, jajgatva közelge feléjök, iszonyú átkokban kifogyhatatlan, midőn őket távozni látja; de annyi bizonyos, hogy azóta senki vissza a pokolszigetről nem került. Williám letette ördögi melléknevét s becsületes lakatosmester lett belőle: Quarrelson bűnhödése után végképp lemondott az improvizált bíráskodásról, s miután felsőbb helyekről kegyelmet eszközöltek ki számára, mint istenfélő ember végezte életét.

Géza és Mária mint éltek tovább?

Nem akarom a költői igazságtételt ezáltal zavarba hozni, hogy további életök folyamát ideírjam; elég azt tudnunk, hogy elvégre csakugyan boldogok lettek, ha nem is ezen, de legalább a másvilágon.

Az volt Géza minden viszontagságainak alapja, hogy honát jobban szerette, mint magát, jobban, mint nejét, s hogy az ily szeretetért mi szokott lenni a fizetés? Beszélnek róla a krónikák.

 
 
0 komment , kategória:  Jókai Mór (1825 - 1904)  
A két szász
  2008-09-18 16:34:15, csütörtök
 
  A két szász

Apafi Mihály uram idejében sokat járt a szász választófejedelem Erdélyországban; úgy látszott, hogy nagyon megszerette azt az eredeti, őssajátságú fajt, míg az erdélyi urak is megkedvelve a vidám és bátor, a mulatságra mindig kész s legmerészebb kalandokra vállalkozó ifjút, kézről kézre adták a fejedelmi vendéget; egész Erdélyben létele egy folytonos lakodalom volt, ma itt, holnap amott, mindenütt vendégszerető kiskirályok, mindenütt deli hölgyek, mindenütt új kaland. E szilaj mulatozás közben udvari cselédsége úgy szertemaradozott tőle, hogy utoljára az ország minden részeiben lehete belőlük találni, csak nála senkit. A magyar urak cselédei elmarasztották a szász cimborákat, s ha a fejedelem valaha egy fullajtárt Kolozsvárról elküldött Felvincre, az előbb bejárta Vásárhelyt és Dévát, míg oda eljutott, ahova küldve volt.

Így történt egy ízben, hogy egy fullajtárja a szász fejedelemnek el lévén küldve Fejérvárra valami sürgetős levéllel, Enyeden összetalálkozott Toldalagiék lovászaival, azok leitatták, félkótyagosan nekiindult az útnak, az útban összejött Apor hajdúival, kik éppen menyasszonyt vittek Solymosra; a lakodalmas nép elfogta a legényt, elvitte magával; Solymosról odább ment a násznép kárlátóba a vőlegény apjához Balázsfalvára; a fullajtárt oda is elvitték magukkal, s miután ott egy kicsinyt kijózanodván, kérdezősködék: hogy merre menjen Fejérvárra, olyan szépen útbaigazították, hogy estefelé csakugyan eljutott Szebenbe. Nem tévesztett el egyebet, csak azt, hogy nyugot helyett délnek tartott.

Itt aztán megértve a városházán, hogy tíz mérfölddel van messzebb Fejérvártól, mint reggel volt, elkezde hathatósan káromkodni minden nyelven, szidta a szebenieket, mintha azok tévedtek volna el, nem ő; mire nézve jónak láttatott minél hamarábbi bekvártélyozása valami jó emberhez, ki a szászok közt legvendégszeretőbb volt.

Az egy becsületes vargamester volt a bástyasoron, ki is megértvén, hogy a szász választófejedelem fullajtárja jön hozzá szállásra, igen megörüle, gondolván, milyen jól fog ő mulatni e messze földrül jött rokonnal, ki vele azonegy nyelvet beszéli; és kiálla előre a kapuban, s föltevé zöld bársonysipkáját, hogy legyen mivel köszönnie az érdemes vendégnek.

A fullajtár nem soká váratta magát, s miután a hellebárdos, aki odáig vezette, rábízta őt a gazdájára, összeölelkezett, összecsókolózott vele; a varga bevitte őt tisztaszobájába, leültette a lócára, az inas lehúzta csizmáit és menten kifényesíté; a két szász ezalatt diskurzushoz látott.

Előbb a fullajtár beszélt a vargának, azután a varga beszélt a fullajtárnak, s miután mind a ketten eleget beszéltek egymásnak, akkor jutottak arra a tudomásra: hogy egyik sem érti, amit a másik beszél.

- Der Duivel! - kiálta fel János varga, lecsapva zöld bársonysüvegét az asztalra; - tud kend magyarul?

- Hogyne tudnék? Esztendeje, hogy itt őgyelgek.

- No hát beszéljünk magyarul, mert amit németül szóltál, azt nem értem.

Tehát beszéltek mindketten magyarul.

És mivel tudvalévő dolog, hogy a bor minden nyelvre megtanít, tehát hogy annál jobban megértsék egymást, előhozott János mester egy nagy veder jóféle bort, azt két kupával az asztalra tette, s nekifeküdtek mind a ketten.

Mindkettő gyakorlott bajnok volt ilynemű harcokban; folyt a beszélgetés oly fennhangon, mintha veszekedtek volna.

- Hiszen kend is csak győzi, János mester, én is győzöm, - szólott a fullajtár - de úgy mégsem győzi senki, mint az én uram, az maga megiszik egy ülő helyében egy vederrel.

- Megiszik Apafi Mihály uram kettővel - viszonzá a varga.

- De nem megy ám ennek a fejibe.

- Biz Apafi Mihály uram sem tölti azt oda.

A fullajtár megdúzta az orrát, s elhallgatott. Jónak látta egy pohár borral növelni haragját, úgy kezdett megint a szóhoz.

- Hallja kend, az én uramnak van egy akkora karbunkulusa a gyűrűjében, mint egy dió.

- Van Apafi Mihály uramnak hat, akkora, mint a fejem! - kiálta villogó szemekkel a varga.

A fullajtár fújni kezde dühében, odakönyökölt a varga elébe, s félvállról intézve hozzá a szót, monda:

- Hallja kend, - az én uram olyan erős ember, hogy egy malomkövet felvesz a vállára.

- Elevenen? - kérdé flegmatice a varga, két könyökkel tehenkedve az asztalra.

- Megveszett kend? Mit elevenen? A malomkövet?

- No, mert Apafi Mihály uram felveszi ám a vállára az eleven bivalyt!

A fullajtár lecsapta az asztalra a kupát s ordított, ahogy kifért a torkán.

- De azt mondom kendnek, hogy mikor az én uram megfogja így a kezében a nehéz ezüstkupát, úgy meg tudja azt szorítani, hogy összevissza horpad, s kiömlik belőle a bor!

- Azt Apafi Mihály uram is megcselekszi, csakhogy ő előbb kiissza belőle a bort.

A fullajtár tökéletesen le volt gázolva, mérgében mit tehetett egyebet? kiitta a kupáját, s megint teletöltötte. -

- Szállok kendnek, varga gazda - szólt, a vargára köszöntve a poharat.

- Állok elébe.

- Az én uram, a választó herceg egészségéért! - kiálta, odanyújtva kupáját.

A varga elvette, kiitta és mondá:

- Isten éltesse sokáig.

Ekkor a varga merítette meg a maga kupáját, s a fullajtárra köszönté.

- Ez meg az én uramért, Apafi Mihály fejedelemért!

A fullajtár zsebbe dugta a kezeit, s elfordult az asztaltól.

- Köszönöm, varga gazda, nekem már sok volt a bor.

- Sok é? De több lesz, ha a nyakad közé öntöm az egész vederrel! - szólt a varga dühbe jövén.

A fullajtár elkezdett nevetni, s csúfondárosan faragta ujját a varga orra alatt.

- Azt mondom, öcsém - szólt a varga - hogy nyúlj ehhez a kupához, s ne várd, hogy az nyúljon tehozzád, mert azt nem köszönöd meg.

A fullajtár látva, hogy a varga haragszik, még erősebben hahotázott, s minden módon inzultálta a dühöngőt. A varga mindig alantabb kezde beszélni társához, mint szokása az embernek, mikor már közel van hozzá, hogy valakit főbe üssön.

- Még egyszer kérdem tőled, édes öcsém, - szólt a varga moderate, oly szelíden, mintha könyörögne, - iszol-e vagy sem? - s amint erre a fullajtár még nagyobbat röhögött, úgy vágta hozzá a kupát, hogy az székestül hanyatt dűlt.

Erre a fullajtár is dühbe jött, s kirántva széles vadászkését, nekirohant a vargának, vérben villogó szemekkel. De János mester sem volt rest, hanem előkapott egy fokosbaltát a szegletből, s miután a vadászkést kiütötte ellene kezéből, nekiesett a fokossal, s úgy elverte, úgy elpáholta azt, mint a kétfenekű dobot, míg csak a fullajtár, bornak és ütlegeknek sokasága miatt le nem esett a lábáról, akkor aztán szépen lefektette az ágyba, s reggelig ott hagyta nyugodni a műhelyben.

Reggelre kelvén az idő, a fullajtár is fölveté szemeit, s hát imé, amint kezeit, lábait kezdené mozgatni, el nem tudja képzelni magában: hogy mi lelhette őt? Semmi csontja sem volt helyén, ahova csak tapintott, mindenütt fájt valami részecskéje.

- Ugyan mi bajom lehet nekem? - kérdezősködék az ott levő inasoktul - úgy érzem magamat, mintha valaki az éjjel álmomban szörnyen megdöngetett volna.

- Azt ugyan jól álmodta kend, - felelt neki az egyik inas - mert az éjjel bor mellett összekaptak kendtek a gazdámmal, mestram aztán kimángorlotta kegyelmedet, mint a szapult vásznat.

A fullajtárnak ekkor jutott eszébe a múlt éji mulatság. Rögtön egész méltatlankodással felvánszorgott fekhelyéről, s ment panaszra Veterani tábornokhoz, aki akkor legnagyobb úr volt Szebenben, igen derék vitéz úriember, a magyarságnak nagy védelmezője vala, és a jó tréfát sem utálta.

Ehhez járult nagy sántikálva a fullajtár, elbeszélte, hogy őt a gazdája megveré, de elhallgatta, hogy miért? megmutogatta kék foltjait, és nagy elégtételt ohajtott.

A tábornok odahivatta a vargát, s szembesítve a peres feleket, elmondatá magának a dolgot, melyet is elejétől végig jól megértvén, nyúla a zsebébe, s kivőn belőle egy tízes aranyat; azt adá a vargának, mondván:

- Imhol kendnek, amért ide fáradt. Kend pedig, fullajtár uram, már megkapta a magáét, az a kendé marad. Egyébiránt jövendőre tanulja meg kend: hogy ha inni akar, igyék a többi fullajtárokért, vagy akár a Hofmesterért, de az azon fellyül való személyeknek egészségeérti ivást bízza kend különb emberre. - Kend is pedig, varga mester, ha máskor szomjazik, igyék a varga komákért, igyék a varga céhmesterért, a fejedelem egészségeért való italnak pedig hagyjon kend békét - mert kend nélkül is eleget isznak azért!

1851




 
 
0 komment , kategória:  Jókai Mór (1825 - 1904)  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 11 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1226
  • e Hét: 30793
  • e Hónap: 75865
  • e Év: 2017145
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.