Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Két beszélgetés
  2008-08-22 15:48:22, péntek
 
  Két beszélgetés

Kabdebó Lóránt interjúi

1. Elvesztett otthonok
- A Szabadság-hegy oldalában, a Mártonhegyi út közepe táján, Budapest alighanem egyik legszebb kilátású lakásában beszélgetünk Lakatos István költővel. Távolabb a Sashegy kis dombsornak látszik, alattunk a Gellérthegy, játék-citadellájával. Tiszta időben a Margitszigettől Csepelig s tovább, a gödöllői halmokig zavartalanul ellátni. A panoráma, közelre csakúgy, mint a peremvidék zöldbe hajló félkörívéig, páratlan. Az öröklakás, ahol forog a magnetofon, egyetlen hatalmas könyvtár, egyike a leggazdagabb, leggondosabban válogatott magángyűjteményeknek, amelyeket ismerek. Könyvek fogadnak az előtérben, könyvek, padlótól mennyezetig, a szobákban. Nemcsak a fekvőhely mögött, az ajtófélfák fölött - itt könyvek sorakoznak minden lehetséges (sőt lehetetlen) helyen; a mégis szükséges néhány szekrény teteje a kisebb szobában éppúgy polcokkal van beépítve, mint ahogy polcok takarják a redőnyházat, polcok a WC szabad falfelületeit is.

- Itt azok a kötetek pompáznak, amelyeket röstellnék megbecsült könyveim előkelő társaságában tartani, de valamiképp hozzátartoznak a korhoz, amelyben élek, így néha szükségem lehet rájuk, ehhez vagy ahhoz a munkámhoz. Itt őrzöm a Clair-féle Párbajkódex-et és a Gyakorlati nyomozás kézikönyvé-t, a Szívek tolmácsa című szerelmi levelezőt, és irodalmunk híres nyelvemlékeit, a Sztálin és Rákosi születésnapjára készült hódoló antológiákat, mellettük a teljes Sztálin-sorozatot, valamint Rákosi Jenő és Mátyás válogatott műveit. A Mein Kampf és Szálasi Napló-ja közt szerényen meghúzódik Zsdánov esszéinek vékony kötetkéje, dr. Tóth Tihamér szomszédságában Farkas Imre és Imre Farkas, Mécs László után Pósa és Kónya Lajos, majd egyéb dilettánsok, legrosszabb kortárs költőink reprezentatív alkotásai.

- Felsorolnád néhányukat?

- Majd bolond leszek. Akik járnak hozzám, úgyis tudják. Akik pedig azokon a mellékpolcokon sorakoznak, úgysem járogatnak ide.

- Immár két évtizede nézed erkélyedről a mi pesti lapályunkat. Elárulnád, hány helyen laktál életed során?

- Banktisztviselő apám, amikor megházasodott, szerény kis házat vett bérbe Bicskén. Itt születtem, 1927 áprilisában, a Thököly utca 6 szám alatt. Ez volt szüleim első lakása. Elmosódó emlékeim derengenek csak róla. Hosszú-hosszú veteményeskertje a vasúti töltésig ért, itt bújócskáztunk a szomszéd gyerekekkel - ennyi maradt meg bennem a Nagyállomás melletti szülőházról. Ötesztendős koromban tovább költöztünk, be a község szívébe, hogy ne kerékpáron kelljen apámnak reggelente munkahelyére karikáznia, ez kezdett rangjához nem illeni, s hogy közelebb legyek én is a római katolikus elemihez, amelyben alapfokú tanulmányaimat rövidesen meg kellett kezdenem. A főtér sarkán béreltünk házat, nagyobbat, mint a Thököly utcai volt. Ebben újabb öt-hat évig éltünk, apámat akkor a részvénytársaság megválasztotta a Takarékpénztár igazgatójává. A tisztség ötszobás szolgálati lakással járt a bérelt házunkkal szemközti bank épületében. A Kossuth térre tekintő igazgatói lakosztályban apám tágas különszobát biztosított nekem is - tizenegy-tizenkét esztendős koromtól fogva tarthatnám tehát magam önálló szobaúrnak, ha erre vagy kíváncsi.

- Mint monográfusod ugyanakkor tudom, jobbára mégsem Bicskén éltél.

- Jól tudod. Szülőhelyemen akkor még nem működött gimnázium, csak polgári, amely magasabb értelmiségi pályára nem képesített, egyetemre onnét nem nyílt út. Apám pedig, aki a németek győzelmében soha, percig se hitt, érettségi után engem Oxfordba szeretett volna küldeni, de legalábbis Bécsbe. A tatatóvárosi piarista gimnáziumba íratott be ezért, a szülőhelyemhez legközelebbi nyolcosztályos tanintézménybe. Hat évig internátusi növendék voltam, előbb a kapucinus szerzetesrend által fenntartott szerafikum, később a piaristák sokkal előkelőbb (és drágább) konviktusának bentlakója. Félreértések elkerülése végett sem a piarista, sem a kapucinus atyák nem szerzeteseket neveltek fiúinternátusaikban, konviktus és szerafikum egyaránt afféle diákotthon volt messzebb lakó szülők fiai számára, ahol kosztot-kvártélyt adtak, ahonnét normális civilekként jártunk át reggelente a tóparti gimnáziumba. De hát itt laktunk mégis egész tanévben, ez volt szálláshelyünk, igen - és én kamaszkoromban semmit se gyűlöltem jobban, mint közös neveldéinket, ahol a nap huszonnégy órájából percig se lehettem egyedül, ahol minden élettevékenységünket állandóan ellenőrizték prefektusaink. Hidegen izzó haraggal tudok visszagondolni csak mindkét intézményre - míg a gimnáziumot magát szerettem, ezek az internátusok nem tartoznak elvesztett otthonaim közé.

- Hány évig voltál tatai diák?

- Ameddig internátusi bentlakó, hat végeérhetetlen évig tehát, mint említettem. Vagyis hiába volt különszobám, otthonom Bicskén, szülőhelyemen egy esztendőből hozzávetőleg három hónapig lakhattam csupán. A nagy változás hetedikes koromban ért. Apám, akit a hadtudomány szenvedélyesen érdekelt, s józan stratégának tartotta magát, arra a meggyőződésre jutott, a hitlerizmus 1944 tavaszára, legkésőbb nyarára fog összeomlani. A szovjet csapatok Észak-Magyarországon keresztül törnek Bécs elfoglalására - fejtegette. Útvonaluknak Tata is fontos állomása lesz. Hogy távol tartson a feltételezett frontvonaltól, engedett hát kérésemnek, és az 1943/44-es tanévre szülővárosa, Zalaegerszeg állami gimnáziumába íratott át. Itt végeztem el, felszabadultan, jókedvűen a hetedik osztályt, és ősztől a tanév befejezéséig kint a városban, cipőkereskedő nagybátyámnál, nagyszüleim házában lakhattam kötetlenül.

- Hányadik lakásodnál tartunk?

- Bicskén volt három, közben Tatán kettő, a zalaegerszegi tehát a hatodik. Itt éreztem kamaszkorom éveiben legboldogabbnak magam. De erről más alkalommal már beszélgettünk, rólam szóló monográfiádban megírtad te is - ne ismételjük magunkat.

- Áttérhetünk, úgy érzem, budapesti éveidre.

- Még nem. Apám jóslata 1944-re tévesnek bizonyult. Annyira mégsem: 44 őszén Magyarország területén tombolt a háború csakugyan, utolsó gimnáziumi tanévem el se kezdődhetett Zalaegerszegen. Családunk Bicskén várakozott. Aztán, 1945 késő telén, úgy februárban, a már elfoglalt, romhalmaz Budapestre szorított bennünket a dunántúli hadmozdulatok viszontagsága. Azóta vagyok, megszakítás nélkül, budapesti lakos.

- Hol kezdted fővárosi életedet?

- Ne részletezzük a korai éveket, életrajzomban előbb-utóbb sort kerítek rájuk. Néhány mondatot csak, hogy érthetőbbé váljék, amiről ez a beszélgetés szólni fog, sok elvesztett otthonom közül az egyikről. Emlékezhetsz, mondottam már, a szovjet csapatok 1944 karácsonyának délelőttjén foglalták el szülőhelyemet. A község egyik legkényelmesebb, legtágasabb lakása kétségtelenül a miénk lehetett. Központi helyen feküdt, magától értetődik, ide szállásolta be magát a főparancsnokság. Egyszer-kétszer láttam az újságokból képről már jól ismert Tolbuhin marsallt is, főtisztjeivel körülállta éppen diákkori íróasztalomra kiterített haditérképét, nyilakat, karikákat rajzolt rá kék ceruzával. Igen, ezen az íróasztalon nemcsak diákkori zsengéim s A Pokol tornácán első változatai születtek meg: Budapest és Bécs sikeres elfoglalásának végső haditerve is az én asztalomon alakult ki, így gondolom legalábbis. Tolbuhin hadseregparancsnok nem nálunk lakott persze többedmagával, azt se tudom, Bicskén lakott-e egyáltalán - vezérkara (vagy annak egy részlege) annál inkább. Minket kitessékeltek természetesen szobáinkból, de a konyhában meghúzódhattunk. A vezérkarral aránylag békén éltünk együtt, jelenlétük a háborús zaklatások közepett nemcsak védelmet jelentett, hanem, ami fontosabb, ellátásunkat is biztosította. Anyám és cselédlányunk reggeltől estig főzött a tisztekre, nyersanyaggal a III. Ukrán Front vadász-halász különítménye szolgált, jutott zsákmányukból nekünk is bőven. A főtisztek, alighanem Don-mellékiek lehettek mindnyájan, kivált a halat kedvelték. Naponta leküldték beszerzőiket a községszéli halastóra, kézigránátot vágtak a vízbe, tucatjával bukkantak fel tüstént a kopoltyúszakadt pontyok. Mások szívesen lőttek néhány utcával odébb egy-egy pulykát, tyúkot, malacot. Akadt anyámnak dolga bőven. Vendégeink a leghihetetlenebb időpontokban éheztek meg. Valamelyik bevetésből visszatérve éjfélkor kívánták meg a rácpontyot, vagy délelőtt kilencre kértek hatfogásos menüt, az elmaradhatatlan káposztalevessel. Apám szegény majdnem alkoholista lett, mert nekünk is a terített asztalhoz kellett ülnünk, s minden fogás előtt, után, sőt közben koccintani kosztosainkkal. Méregerős, paprikával külön megszórt, legalább hetvenfokos pálinkával, amelyet vizespohárból ittak hősiesen.

- Aranyéletetek lehetett.

- Nem sokáig, sajnos. Pár hét múlva, a Balaton felől, utolsó, elkeseredett ellentámadásba kezdett a 4. SS páncélos hadtest, hogy széttörje Budapest ostromgyűrűjét. A marsall ekkor kiüríttette Bicskét, nyolc-kilencezer lakosának a fővároshoz közelebb eső falvakban, kisközségekben kellett meghúzódnia, Etyeken, Biatorbágyon, Budaörsön. Útra kelt a mi kis családunk is, gyerekszánkón magunk után húzva néhány takarót, pár napi élelmet; én vittem aktatáskámat még, benne összes költeményeimet, írószereimet, három könyvet. Etyeken, egy sváb paraszt borospincéjében zsúfolódtunk össze először, vagy húsz család. Néhány nap múlva, amikor nagyon végére jártunk már kenyerünknek, szalonnánknak, elhatároztam, én visszalopódzom Bicskére; némi kolbászt, lisztet kimenthetek talán éléstárunkból. Mondanom se kell, a kamrát üresen találtam, lakásunk teljes bútorzatát pedig az udvar közepén, kihányva a hóra, részint tüzelőnek fel is hasogatva már. A Bicskei Takarékpénztárban, apám dolgozószobája kivételével, kórházat rendeztek be, kellett a hely a sebesülteknek. Azért végigjártam az épületet, hátha találok valami használhatót; nem szólt rám senki. Ekkor fedeztem föl, a tornác alatt nagy kupacban ott magaslik teljes diákkori könyvtáram. Nemrég szórhatták oda, hó-sár nem áztatta még szét őket. Nem volt ez nagy könyvtár, négy-ötszáz kötet talán, de kamaszkorom legféltettebb kincse mégis. A tízkötetes Babits, a Kosztolányi-sorozat, Arany János, szótárak. Volt a Takarékpénztárnak egy udvarunkra néző irattára, másfél méter széles, hat méter hosszú, minden más célra alkalmatlan folyosószerű raktár, itt polcoltatta fel apám a bank sok évtizedes üzleti könyveit, iratait. Ez az irattár bolygatatlanul megmaradt, a múlt századi főkönyvek, pénztárnaplók nem érdekeltek senkit. Elhatároztam, behordom ide könyveimet, itt megmaradnak talán. Hozzá is fogtam a hurcolkodáshoz, amikor megjelent a tornácon kíséretével Tolbuhin. Rám rivallt azonnal, igen indulatosan. Még alig ragadt rám valami az orosz nyelvből, de a többször, nyomatékkal elhangzott zabrálni szóból megértettem, a marsall azt hiszi, felhasználva a lakók távollétét, lopni jöttem ide. Háborúban, egy kiürített helységben, ez megbocsáthatatlan bűn csakugyan. Kétségbeesetten magyaráztam, ez a mi házunk, ezek az én könyveim. Mondtam franciául, németül, ijedtemben latinul is, Tolbuhin azonban, úgy látszik, oroszul tudott csak. Egyik törzstisztje értett szerencsére németül, tolmácsolni kezdett a marsallnak. Én pedig fölemeltem egyik sáros könyvemet.

- Puskin - mutattam Bérczy Károly fordításának címlapját. - Dosztojevszkij - halásztam elő a kupacból a Bűn és bűnhődés-t. - És ez Csehov, ez Goethe, ez Shakespeare - érveltem tovább.

Tolbuhin megenyhült. Épp jött a konyhából egy altiszt, hatalmas tál sült hallal, a vezérkarnak szánta, uzsonnára nyilván.

- Adjon a gyereknek egy halat! - mondta a marsall.

Soha olyan jól nem esett étel, mint soknapi éhezés, félnapi járóút után az a forró paprikás ponty. Tolbuhin megvárta, míg beleharapok, aztán fordult be apám irodájába, megtelefonálni Sztálinnak napi jelentését, aki bizonyára elégedetten vette tudomásul, hogy Bicskén minden a legnagyobb rendben. Ekkor láttam utoljára, legközelebb már mint pesti körúttal találkoztam vele. De könyvtáramat megmentettem csakugyan. Abban a háborúban szüleim egész élete munkája elpusztult, mikor azonban tavasszal az üres falak közé visszaköltözhettek, a félhomályos irattárban ott várt aránylag sértetlenül a tízkötetes Babits, az Ókori Lexikon, és minden szótáram. Csehov is, Homérosz is, Catullus is.

- Ezzel szemben üres kézzel tértél vissza Etyekre.

- Nem egészen. Az a tolmács-tiszt felhajtotta később egy páncélautó csomagtartóját, és hatalmas téglakenyeret, jó kilónyi kőkeményre préselt fekete teát halászott elő. Ezzel bocsátott útra.

- Etyekre tehát.

- Etyekre, ahonnét vándoroltunk tovább rövidesen. Biára előbb, majd, mivel ott nem laktak ismerőseink, Törökbálintra, ahol élt szüleimnek néhány barátja, náluk aludtunk meg pár napig, ők láttak el némi száraztésztával, rizzsel, liszttel. Azután csakugyan a főváros következett már. Ahogy Pest elesett, én februárban - egyedül - előreindultam, s az Üllői út környékén beállítottam ott élő rokonainkhoz. Tőlük kértem segítséget, ideiglenes szállást. Nem nagyon örültek jövetelemnek, de azért megígérték, ellakhatunk náluk valameddig a Thék Endre utcában. Visszamentem a családért, így kerültünk Pestre.

- Első pesti lakásod tehát ez a Thék Endre utcai volt.

- Első pesti lakásaim igen átmenetiek voltak, nem nagyon érdemes számon tartani őket. A Thék Endre utcából előbb Angyalföldre vándoroltunk, anyám nővérének családjához. Ők részvéttel, testvéri szeretettel fogadtak, és kicsit föltápláltak bennünket a Tomori tér akkori csemegéjével, ízes lóhússal. Én beiratkoztam közben a katolikus Szent Benedek gimnáziumba. Nem mintha épp ide vágyódtam volna, de ez a középfokú iskola nyílt meg elsőnek Pesten, és hirdetőtábláján azt ígérte, aki március végéig elkezdi az 1944/45-ös tanévet náluk, nem veszti el az esztendőt, a nyolcadikosok pedig érettségit is tehetnek júliusban. A rendkívüli, alig több mint három hónapos iskolaév reményében tüstént elköltöztem szüleimtől, akik még magdolnavárosi rokonaiknál várakoztak, hogy visszaköltözhessenek Bicskére, s elvállaltam a bencésekhez aránylag közel eső Rákóczi úton egy neveletlen fiúgyermek instruálását, ott ezért szállást-ellátást kaptam. Délután tanítottam a nálam alig fiatalabb kamaszt, majd kisétáltam a kerepesi temetőbe, és Arany János szarkofágja tövében készültem a másnapi órákra. Itt senki nem zavart. Utolsó gimnáziumomról alig őrzök emléket, oly átmeneti szakasza volt életemnek. Annyira nem érdekelt, annyira nem tartottam kapcsolatot osztálytársaimmal, tanáraimmal később sem, hogy most abban se vagyok biztos, hol állt az az épület, a Rákóczi téren-e, vagy a mellette lévőn. Ott valahol. Reggelente gyalog indultam a bencésekhez. Lakhelyemtől a legrövidebb út hozzájuk a Conti utcán át vezetett. A városnak ezt a részét, a szomszéd Víg és Fecske utcával, Pest alsóbbrendű örömlányai tették nevezetessé - pontosabban hírhedtté -, a csúnyák, az ápolatlanok, a kiöregedettek, akiket valamirevaló bordélyház be se fogadott volna. Szent borzadállyal, kíváncsian szemléltem őket: ez már a nagy élet, a bűnös nagyváros része volt, ahová mindig vágyakoztam. Kis, jobbára földszintes házak előtt ácsorogtak ezek a szegények, volt bérszobája mindegyiknek, és rémesen kifestve reggeltől csábítgatták már a járókelőket. Ha most azt kérdezed...

- Persze hogy kérdezem.

- Soha. E tekintetben igen kényes, mondhatnám elkényeztetett voltam egész életemben. Egyszer se tettem be lábam se magányos utcalányhoz, se nyilvánosházba. Noha efféle kalandokat nem vetett meg tisztes elődeim, sőt becsült kortársaim jó része sem. Engem azonban minden tisztátlanság és az örömszerzésnek minden rokonszenv nélküli módja oly mértékben taszított, hogy sose gondoltam rá, ezt is meg kellene próbálnom, ha másért nem, a couleur locale kedvéért. Nem próbáltam meg, szükségem se volt rá. Kifogástalan egészséggel, jó testi felépítéssel ajándékozott meg a természet, lányokkal sose voltam félszeg: úgy tizennyolc-tizenkilenc éves koromtól kezdve mindig akadt barátnőm, egyetemi kolleginák többnyire, tudtam saját lakást, legalább egy cselédszobát is fenntartani - a nemi nyomort átmenetileg sem ismertem.

- A reménytelen szerelmet sem?

- Azt igen, de ez egészen más műfaja az érzelmi életnek. Reménytelen szerelmeim közben is akadtak vigasztalóim állandóan, többé-kevésbé szerettem őket is, legföljebb nem teljes boldogsággal. Végtére lírikus lennék, tudom, ahol a várakozás feszültsége, a személyes konfliktus hiányzik, a szerelmi költészet elhal, vagy másnak adja át a helyét, a belátásnak, a bölcseletnek például, ami nem biztos, hogy primér líra már. A boldogság ugyanis önmagában is kielégít, nem kell hozzá a versbe öntés öngyötrése. Az erotika, nálam legalább, korlátozott kielégülést nyújtott mindig, szellememnek-testemnek egyaránt. Részleteiben a szexuális élet ugyanakkor oly változatos lehet, hogy ideig-óráig megadja a kimeríthetetlenség illúzióját. A kielégülést annál kevésbé. Aztán, ha már a szerelmi költészet is ide keveredett: az igaz szerelem ritka és nagyon személyes dolog; de minél személyesebb marad líraként is, annál rosszabb. Csak ha általánosítani tudja az egyedit, akkor pályázhat maradandóságra. A szeretet, még inkább a szerelem legnegatívabb tulajdonsága, hogy képtelen az objektivációra. A szenvedély a szerelem magasabb foka: itt a felhevült értelem kíméletlen megismerésre tör. Félek azonban, elkanyarodunk beszélgetésünk tárgyától.

- Akkor kanyarogva közelítjük meg.

- Rendben. Folytassuk ott, július elején sikeresen leérettségiztem. Bizonyítványom nem tündöklött különösképp. Hajdani diákkoromban az osztályzat négy érdemjegyet ismert csak. A jelest, a jót, az elégségest, végül az elégtelent. Magyarból és történelemből elsős koromtól a nyolcadikig színjeles voltam mindig, jeles az érettségin is. De az idegen nyelvekből, németből, franciából, sőt latinból is csak jórendű osztályzat került végbizonyítványomba. Mennyiségtanból, fizikából pedig elégséges. Ami nem érdekelt, abból annyit tanultam csak, hogy épp el ne bukjam. S a tantárgyak többsége nem érdekelt. Ennyit az érettségiről, illetve, mivel ennek a beszélgetésnek elvesztett otthonaimról kellene szólnia, Rákóczi úti lakásomról. Érettségimmel egy időben kamasz tanítványomat is átsegítettem a maga osztályán - ez után fölöslegessé váltam. Észre kellett vennem, ebédem és vacsorám egyre soványabb. Jó étvágyú kamasz voltam én is. Hazaértem időben, este nyolcra, éreztem a paprikás krumpli illatát konyhákban-szobákban még; a család sietve megvacsorázott érkezésem előtt, engem egy tányér pattogatott kukorica várt egyetlen fogásként. Amivel púposan telerakták ugyan a mélytányért, s jól mutatott, ám három-négy deka lehetett az egész. Föllázadtam. Kiváló helyen feküdt az a lakás, a Rákóczi út pályaudvari végén, megállónyira a Világ szerkesztőségétől, ahol újságíró-gyakornok voltam már. Következő héten összecsomagoltam mégis, és a Kresz Géza utcában vettem ki egy tiszta kis cselédszobát.

- Ott viszont nem kaptál ellátást.

- Kaphattam volna, ha meg tudom fizetni. Szüleim akkorra visszaköltöztek Bicskére, havi tíz kiló liszttel segíthettek, ennyit nyújtottam át háziasszonyomnak lakbérül az inflációs időkben. De mielőtt apám útra kelt, eljárt még a bank ügyeiben az Országos Takarékpénztárban. Ez a pénzintézmény, azt hiszem, afféle felügyeleti és tanácsadó szerve is lehetett a vidéki takarékpénztáraknak. Ott dolgozott Passuth László. Passuth-hoz járt apám azelőtt is, évtizede ismerték egymást, kapcsolatuk azonban kizárólag a bankszakmára korlátozódott. Apám tudta, Passuth híres író, vele példázódott mindig. Legyek bankember nyugodtan, a Bicskei Takarékpénztár igazgatójának és főrészvényesének fia bolond lenne, ha át nem venné apjától egy jól működő intézmény vezetését, amiből tisztességesen meg lehet élni legalább. Emellett gondtalanul írhatok, ha már ez a mániám, akár olyan Bicskén is nagyra becsült regényt, mint az Esőisten siratja Mexikót. Apám, életében először, most félrevonta Passuthot, átnyújtotta neki néhány költeményemet. Mondja meg legközelebb, de őszintén, tehetséges-e a gyerek. Ha igen, be tudná-e ajánlani ingyenkosztosnak, mint kolléga fiát, az Országos Takarékpénztár étkezdéjébe? Passuth reménykeltőnek ítélte zsengéimet, és elintézte, hogy jó fél évig, míg egyetemistaként a bölcsészkar menzájára nem kerültem, az Országos Takarékpénztár tisztviselőinek terített asztalánál költhessem el ebédemet minden hétköznap. Illendően megköszöntem segítségét, ő egyszer talán hívott magához, de én, bár igen tisztességes, művelt embernek tartottam, nem oly író akartam lenni, mint ő - barátság, személyes kapcsolat sohase alakult ki köztünk.

- Passuth szerepét életedben eddig nem említetted.

- Pedig hálás vagyok neki, sajnálom, hogy később, amikor én is vittem valamire, a véletlen sose hozott össze bennünket. Emlékeztettem volna pedig hajdani jótéteményére. De hagyjuk már el a Kresz Géza utcát, ahol közel egy évig, 1946 közepéig éltem. Egyre nehezebbé, bonyolultabbá vált lakbéremet természetben törleszteni, a súlyos terhet hátizsákban kellett felcipelnem Bicskéről minden hónapban. Mikor az infláció múltán bevezetődött a forint, a szomszédos Sziget utcában találtam hasonló cselédszobát, havi hatvan forintért. Ide költöztem, itt éltem ugyancsak jó esztendeig. Idősödő szállásadónőm, egy özvegy tanárnő, sajnos szívesen vette volna, ha neki is természetben fizetek, de ő nem zsírra, lisztre gondolt, szerelmi szolgálataim lettek volna kedvére inkább. Hogy visszautasítottam, ettől talán lakhattam volna még nála valameddig, de mind nehezebben tudta elviselni, hogy sűrűn feljárt hozzám akkori barátnőm - kiadta tehát utamat. Ekkor a Válasz kezdő munkatársa voltam már - Sárközi Márta könyörült meg rajtam, s adott átmeneti szállást Nyúl utcai villájában, míg új lakást nem találok. Márta pompás villájában, a Válasz szerkesztőségeiben és az egyetemen - akkor harmadéves bölcsészhallgató voltam már - megismerkedtem az egész magyar irodalmi élettel szinte. Pár hétig vettem igénybe csak Márta vendégszeretetét, 1947 őszén átköltöztem Cica nénihez, a Krisztina körútra. Cica néniről mindjárt mesélek majd. Nála elég sokáig, három teljes évig laktam. Kezdetben az ötszobás lakás cselédszobájában, amelynek hatvan forint volt havi bére. Jobb cselédszobák abban az időben általában ennyibe kerültek. Ma nem látszik hatalmas tételnek, szerény vendéglői ebéd épp csak kitelik belőle, borravaló nélkül, de számomra és akkor hatalmas összeg volt. Öt forintért 1947 körül a lakásom alatti kifőzdében kiválóan meg tudtam vacsorázni. Levest, két óriási fasírozottat bőséges körettel, kenyérrel, és ráadásul még tekintélyes lekváros buktát lehetett kapni öt forintért. Apám bankigazgatói fizetése kétszáz forint volt közvetlenül az 1946-os infláció után, amely talán három-négyszázra növekedett 1949-re. Jól emlékszem 1947-es honoráriumaimra a Válasz-nál. Első verseimért oldalanként húsz forintot kaptam. A Magyarok talán harmincat fizetett ugyanakkor. Az Újhold-ba kizárólag a dicsőségért dolgoztunk, Lengyel Balázs egyetlen fillért se tudott fizetni munkatársainak. Legnagyobb tiszteletdíjam - húszéves koromig - A Pokol tornácán honoráriuma volt. Ez a hosszú ciklusom, sűrűn szedve, talán nyolc oldalt tett ki a Válasz hasábjain. Százhatvan forint járt volna érte, de Sárközi Márta, tekintettel a rendkívüli teljesítményre, huszonöt forinttal megemelte a végösszeget. Nekem egy jó, tágas aktatáska volt életem akkori fő vágya. Amelyikkel Pestre menekültem, a diákkori, használhatatlanná morzsolódott. Én pedig akkor, azóta is, aktatáskával járok mindenhová. Kinéztem magamnak a Váci utcán a város legszebb, legdrágább kézitáskáját. Kétszáz forintba került, finom, tartós bőrből készült. Ezt vásároltam meg, csekély ráfizetéssel, A Pokol tornácán honoráriumából. Nem is csaptam rossz vásárt: tizenöt évig használtam aztán. Piaci bevásárlásra használható ma is.

- Meddig laktál cselédszobákban?

- Budapesti életem első három esztendejében, amikor egyetemi ösztöndíjaimból, instruálásokért kapott kis kereseteimből, téli hólapátolásokból és verseim csekélyke honoráriumából többre nem telt. Ámbár hogy laktam bennük, túlzás talán. Télen épp aludni jártam csak haza. Oly szegények voltunk - szüleim rég nem segíthettek semmivel -, hogy tüzelőt vásárolni, befűteni se tudtam volna. Ha valamelyik barátnőm feljött hozzám, akkor vittem csak haza egy szatyorban tíz kiló szenet. Emlékszem orvostanhallgató szerelmemre, a kedves Júliára, aki a Boldog Jolánta kollégiumban lakott. Amikor indult hozzám, leosont előbb a leányszállás pincéjébe, és csent pár kiló tüzelőt, háncsszatyrába süllyesztve azzal állított be, mint legnagyobb ajándékkal. De mindig lopni sem tudott, és gyakorta nekem se telt szénre. Kivált, hogy elmélyült köztünk a kapcsolat, s már naponta találkoztunk. Akkor bizony időnket a dunyha alatt kellett múlatnunk. Kiváló módszerem volt azonban hangulatunk emelésére.

- Már eltekintve a meleg takaró alatt mégiscsak kínálkozó örömöktől.

- Fokozva azokat. Bicskén, az ostromidők alatt, előbb német, majd orosz légelhárító géppuskafészek állt udvarunkban. Jó ládányi nyomjelző lövedéket felejtettek nálunk, nem tudom, a németek-e, vagy Tolbuhin csapatai. Éjjeli csatározásoknál fűztek a hevederbe, minden tizedik vagy huszadik lövedék helyére ilyen nyomjelző patronokat. Ezek mutatták aztán a sötétben, merre csapódnak a golyószóró lövedékei. Ezeknek a lövedékeknek a fejrésze nem volt veszedelmes robbanószer, világított csak, de nem roncsolt, nem sebzett. Kis bőröndnyit fölmentettem belőlük pesti cselédszobámba. Ha beállított Júlia, és nem akadt éppen tüzelőnk, ilyen nyomjelző lövedékeket helyeztem a vaskályhába. Újságpapirossal alágyújtottunk: csodálatos színekben izzott fel tüstént a kályha. Sokféle nyomjelző lövedékfej akadt. Kék, zöld vagy lila fényekben úszott ilyenkor cselédszobánk. Meleget nem adott persze a golyószórótöltet, de öt-tíz percig is rendkívül barátságos, hogy ne mondjam izgalmas színekben tündöklött tőle a szoba. A tejbőrű Júliára, akivel Goethe Farbenlehréjét is végigolvastuk valamelyik nyáron, ma is úgy emlékszem vissza főleg, hogy türkizkéken ragyogott a háta, bordón, salétromsárgán a hasa, zöld villámokat szórt haja és válla - már csak ezért is irigyelhette volna tőlem akármelyik szürrealista festő.

- A tűzijáték Cica néni szobájában játszódott le tehát?

- Inkább még a Sziget utcában, de Cica néninél is talán.

- Meddig tartott ez a nyomjelző-lövedék korszak?

- 1948 körül kezdett már annyi jövedelmem lenni - a Baumgarten-alapítvány megítélt számomra előbb egy teljes évi ösztöndíjat, következő év januárjában pedig megkaptam a Baumgarten-díjat is -, hogy megengedhettem magamnak a luxust: kivettem Cica néni reprezentatív nagyszobáját. Ami bizony havi kétszázba került már. Előttem Szilágyi Dezső lakta, aki a Bábszínház igazgatója lett jóval később.

- Hányadik lakásod, azaz szobád volt ez?

- Bicskén, mint említettem, három helyen laktunk, én Tatán közben két internátusban, aztán Zalaegerszeg következett. Ha nem számítom háborús bolyongásainkat, etyeki borospincékben, biai pajtákban, budaörsi istállókban és a törökbálinti ismerősöknél - végül is laktam, laktunk efféle szállásokon is - Budapesten vagy nyolc-kilenc helyet említhetnék meg. A Thék Endre utcát, az angyalföldi Tomori teret, a Rákóczi utat, majd a Kresz Géza utcát. Aztán átmeneti alvóhelyemet Sárközi Márta Molnár Ferenctől örökölt könyvtárszobájának pamlagán, utána a Sziget utcát, s ahol most tartunk, a Krisztina körúti két bérleményt ugyanabban a lakásban. Ahonnét egy teljes nyáron át, fenntartva szobámat Cica néninél, Basch Lóránt városmajori villájában is éltem. A kurátor Olaszországba látogatott ugyanis néhány hónapra, és hogy ne álljon üresen az a ház, engem kért meg, őrizzem, benne lakva, őszig. Megérkezett közben Svájcból Hubay Miklós, az első emeletet ő kapta meg (nekem a teljes földszint állt rendelkezésemre), attól fogva ketten őriztük Basch doktor rezidenciáját. Majd Mészöly Miklós költözött oda, a második emeleti összkomfortba - ő ott lakik azóta is, közel negyven éve már. Hogy hány lakás ez? Ahová bejelentkezve is voltam, legalább tizenöt, de összesen húsz vagy több talán.

- A Krisztina körúti hol volt pontosan?

- Szemközt épp a főpostával.

- Ez az a lakás akkor, amelyről Özvegy és leánya című életrajzi fejezetedben írtál a Jelenkor egy régebbi számában?

- Igen, itt keresett fel Babits Ildikó, ha erre gondolsz.

- Sok-sok otthonodból válasszuk ki akkor ezt, ahonnét széttekintve visszaidézhetjük a régmúltat.

- Akárhonnét visszaidézhetjük. És amit visszaidézünk, mind múlt. A fél perce történt dolgok is.

- Én a régmúltra gondolok. Emlegetted Cica nénit előbb. Kezdd ővele.

- Cica néni a legszebb öregasszony lehetett, akivel találkoztam. Gainsborough színeivel tudnám leírni. Bársonyos felületű, ezüst tónusú néni volt, németes műveltségű, jobban tudott németül, mint magyarul. Ült mindig szobájában, bolyhos plédbe takaródzva - ő se nagyon tudott fűteni abban az időben -, és német klasszikusokat olvasott. Lessinget, Wielandot. Herdert. Heine volt, azt hiszem, a legutolsó költő, akit még élvezni tudott. A Cica néni nevet barátaimtól kapta, ifjabb Tóth Aladártól vagy Mándy Ivántól talán. Onnét a név, hogy csodálatosan szép és idegenekhez rendkívül barátságtalan kék krémperzsa macskákat nevelt. A szobákban öt-hat sétált mindig le-föl gőgösen, ölbevehetetlenek, megsimogathatatlanok voltak, csak Cica nénitől tűrték tartózkodó kegyesen, hogy táplálja s olykor becézze őket. Cica néni hetven-nyolcvan éves lehetett, egy huszonöt esztendeje halott katonatiszt özvegye, szerény száznyolcvan forintos nyugdíjából élt, s abból, hogy ötszobás lakásából három szobát kiadott mindig albérletbe. Fél éve sem ült miniszteri bársonyszékében Farkas Mihály, amikor zokogva mutat nekem egy hivatalos levelet Cica néni. A Honvédelmi Minisztériumból érkezett, s arról értesítette címzettjét, hogy nyugdíját, mint az előző, fasiszta rendszer exponált katonatisztjének özvegyét, februártól kezdve megvonják.

- Bizony, ez nagy baj - mondtam.

- Az istenért, csináljon valamit, Pista.

- Mit csinálhatnék, édes Cica néni?

- De hiszen maga híres ember, Pista. Mesélte, hogy az előző hadügyminiszterrel egy lapba szokott írogatni.

Cica néni ezt jól tudta, valóban. Veres Péterrel a Válasz hasábjain csakugyan szerepeltem együtt. Ismertem személyesen is. Amikor katonai behívómat megkaptam, épp jött be a lap szerkesztőségébe.

- El akarnak vinni katonának, Péter bácsi. Mit csináljak? - panaszkodtam.

- A fenébe! Maga a hadügyminiszter - háborodott fel Sárközi Márta. - Csak nem akarja bevonultatni a Válasz költőit?

- Sose törődj vele, édes fiam - nyugtatott Veres Péter. - Ne is jelentkezz. Amíg én vezetem a magyar hadsereget, a kutya se fogja számon kérni, megjelensz-e a sorozáson, vagy se. Ha hívnának mégis, tárcsázz föl, tudod a telefonszámomat, eligazítjuk a dolgot.

Föllélegeztem, a sorozóbizottság sose látott, a honvédség pedig teljesen megfeledkezett rólam. Azaz mégse teljesen. Hosszú évek múlva beidéztek egyszer, katonakönyvemet kérték számon rajtam. Rég nem Veres Péter volt már legfőbb hadurunk.

- Nem voltam katona.

- Katonakönyvének lennie kellene akkor is.

- Nem álltam sorozóbizottság előtt sem.

- Akkor pedig megbüntetjük.

Katonai igazolványomat postán kézbesítették ki pár hét múlva. A következő bejegyzések szerepeltek benne:

1. Csapatszolgálatra alkalmas, nem kiképzett író.

2. Büntetve először, 100 forintra: katonai nyilvántartás alól kivonta magát.

Boldogan befizettem a száz forintot. Ennyibe került, hogy percig se voltam katona életemben.

- Hívja fel azt a Farkas Mihályt, Pista - könyörgött Cica néni. - Csak tévedés lehet, hogy egy szegény özvegyasszonytól elveszik a nyugdíját.

- Farkas Mihály nem ír novellákat, sajnos. Vele nem szoktam találkozni se szerkesztőségekben, se klubnapokon az Írószövetségben.

- Hát haljak éhen? - potyogtak Cica néni könnyei.

- Milyen rangja volt a férjének abban a régi rendszerben?

- Vezérkari százados. Még Ferenc József alatt léptették elő. Itt vannak a kitüntetései - vett elő egy berakásos díszdobozt.

Csüggedten nézegettem az Osztrák-Magyar Monarchia rendjeleit, az első világháborús vitézségi érmeket és hadi ékítményeket, jó tucatnyit kiérdemelt belőlük a megboldogult százados. Ezek bizony aligha fogják meghatni Farkas Mihályt. Ámde levelek és okmányok is lapultak a kazetta mélyén. Olvasnám a legfelsőt, Cica néni azonban majdnem ujjaimra csapja az ékszerláda fedelét.

- Azokat nem kell megnézni, Pista!

- Miért nem?

- Csak. Nem akarom.

Gyanút fogtam.

- Ha azt kívánja, járjunk el ebben a nyugdíj-ügyben, ismernem kellene valamelyest férje viselt dolgait.

Cica néni hosszan ellenállt még, én szelíd erőszakkal kiteregettem mégis azokat a sárguló iratokat. Az első egy köszönő levél volt, Stromfeld Aurél vezérkari ezredes írta: háláját, elismerését fejezte ki, hogy 1919. március 20-án a budapesti helyőrség élén Cica néni férje átállt a tanácsköztársaság oldalára. A következő okmányban Landler Jenő igazolta, hogy május 23-30. közt a százados kitüntette magát Losonc visszafoglalásánál. Egy Stromfeld gödöllői főhadiszállásán kiállított írás dicséretben részesítette a megboldogult századost, mert a kassai, eperjesi és bánfai harcokban példamutatóan helytállt.

Szobaasszonyom sápadtan tördelte kezét.

- Az istenért, Cica néni, de hiszen a maga férje kommunista volt.

- Nem igaz, nem igaz! Nem lépett be ő soha semmiféle pártba. Ő a Monarchia törzstisztje volt, felesküdött a királyra, hogy képzelhet róla ilyet?

- Akkor is! Átállt a kommün oldalára.

- Drága Pista, ne árulja el senkinek. Amikor jött a Horthy, minden régi tiszttársa ezért szakította meg vele a barátságot. Bíróság elé is akarták állítani.

- És?

- Erre már nem került sor, mert szegény uram a kurzus elején meghalt. Mivel ítélet nem született, és párttag se volt a férjem, egy jóindulatú pártfogónk a hadügyben elintézte, hogy én mégis kapjak utána nyugdíjat. Most elvették tőlem.

- De kedves Cica néni, ha beírjuk ezt a fellebbezésbe, maga visszakaphatja. Mért nem mondta, hogy a férje 19-ben milyen érdemeket szerzett?

- Mert úgy szégyelltük egész életünkben, hogy szegény uram ilyen szamár tudott lenni.

Persze hogy beleírtuk a fellebbezésbe Stromfeldet, Landlert, a salgótarjáni és a kassai harcokat.

Cica néni hetekig ült sápadtan, szótlanul magastámlájú karosszékében, ölében kinyitatlan hevert lila selyempapírba gondosan becsomagolt Goethéje. Két hónap múlva érkezett meg a minisztérium válasza: tekintettel férje demokratikus érdemeire, az özvegy visszakapja nyugellátását. Igaz, nem a régi, teljes összeget, húsz forinttal kevesebbet. Cica nénit azonban oly boldoggá tette ez is, hogy húsz évig élt még elégedetten, büszkén. Közel százéves korában halt meg, mint értesültem róla később.

- Említetted imént, anyagi viszonyaid jobbra fordulásakor Krisztina körúti cselédszobádból átköltöztél a lakás reprezentatív nagyszobájába. Hogy éltél itt?

- Jobbra fordulás ide vagy oda, nagyon szegényen még mindig. Az enyhébb tavaszi napoktól őszig megvoltam valahogy, de arra nem volt elég már a jövedelmem, hogy telente fűteni tudjam a szobát. Huszonhárom-huszonnégy éves koromig, míg Cica néninek fölmondva központi fűtéses lakást nem találtam a Szent István parkban, a meleg kályha fényűzését bizony ritkán engedhettem meg magamnak. Jó cserépkályha állt pedig a Krisztina körúti nagyszobában, vaskályha cselédszobáimban is volt mindig, megrakni azonban ünnepnap tudtam csak őket. Dolgozni télen kávéházakba, olcsó étkezdékbe, a Darling eszpresszóba jártam, vagy barátaimnál vendégeskedtem. Határ Győzőnél például.

- Ő valahol a belvárosban lakott.

- A Tanács körút és Rákóczi út sarkán, annak a bérpalotának legfelső szintjén, amelynek toronynégyszögében hatalmas óra mutatja most a pontos időt. Győző lakosztálya egyetlen harminc méter hosszú, tizenöt széles teremből állt, amelyhez teakonyhányi mellékhelyiség tartozott, s - ez volt a csodálatos benne - egy ugyanakkora tetőterasz, mint a műterem. Kilépve a teraszra káprázatos kilátás nyílt a város tetőire, a budai hegyvidékre. Őszintén irigyeltem ezt a felső légrétegeket súroló lakhelyet. Zenedélutánok, zeneestélyek, irodalmi felolvasások tették élénkké, vonzóvá Győző felhőkakukkvárát. Pán Imre, Kállai Ernő járt ide sűrűbben, s az Európai Iskola szürrealistái. Közvetlen a terem fölött magasodott azonban a monumentális időjelző készülék, amellyel zavartalan békességben élt különc barátunk, az órát ugyanis elnémította egy háborús telitalálat. Az ötvenes évek elején a kerületi elöljáróság úgy határozott sajnos, hogy a szerkezetet működőképes állapotba kell hozni újra. Megjavították tüstént, a bérlakás urának élete ettől kezdve pokollá változott. Az az óra nem tiktakkolt, nem ketyegett, hanem - ördög tudja, miféle acél alkatrészek mozgatták fogaskerekeit - pörölycsapásszerű robajlással vitte előre szélmalomvitorlanagy mutatóit. A műterem mennyezete fölerősítette a dübörgést, a lakás zúgott, remegett, mint a Jupiter villámait kovácsoló gigászok műhelye az Aetna gyomrában. Fogalmam sincs, hogyan állította meg, rontotta el Győző azt az órát néhány napra, míg el nem cserélte bérleményét egy teljesen közönséges, polgári lakásra, ahol bizonyára nem tudott oly boldog lenni többé, mint légi tanyáján.

- Mulatságos meghívót találtam nemrég Szabó Lőrinc hagyatékában. Te küldted neki. Írógépeden vagy harminc példányban sokszorosíthattad is. Az a tartalma, 1949. november 5-ikére meghívod barátaidat Krisztina körúti lakásodra. Megírod mindenkinek, hogy kik lesznek ott. A névsor imponáló. Eljönnek, közlöd, Jékely Zoltán, Szabó Lőrinc, Vajda Endre, Lengyel Balázs, Nemes Nagy Ágnes, Mészöly Miklós, Határ Győző, Mándy Iván, Rába György, Jánosy István, Pilinszky János, Hubay Miklós - vagy harminc nevet sorolsz fel. Emlékszel erre?

- Nagyon jól. Ha nem is épp erre. Majdnem minden hónapban összegyűltünk valahol azidőtájt, nálam is elég gyakorta, de nemcsak nálam. Tudod, nagyon fiatalok voltunk még, beleértve Szabó Lőrincet, aki évtizeddel volt fiatalabb akkor, mint én ma. Hogy azon a novemberi napon mindenki ott volt-e, akiket beleírtam a meghívóba, erre nem veszek mérget. Lőrincről tudom csak, hogy biztos nem jött el, mert megmaradt egy levelezőlapja: sajnálkozva kimenti magát, épp kórházban fekszik vesekővel. Ma már nem sért senkit, ha elárulom, Lőrinc később sokszor megfordult abban a szobában, de túlnyomórészt nem barátaim kedvéért. Volt egy irodalomkedvelő balerina ismerősöm, csinos kislány, másodrendű mulató mellékcsillaga, aki rövid ideig fel-feljárt hozzám, többre tört azonban, sokkal nagyobb költő által szeretett volna halhatatlan lenni. Amikor megtudta, ismerem Szabó Lőrincet, addig unszolt, míg be nem mutattam neki. Lőrinc rokonszenvesnek találta, s egyszer csak azzal állt elő, nem engedném-e át nekik a szobámat. Nekem épp más kapcsolatom kezdett alakulni, szívesen átengedtem Lőrincnek Magdát örökre, szobámat egy-egy alkalomra. Aztán már más szerelmeivel is meg-megjelent Lőrinc - az a szoba csakugyan igen alkalmasnak bizonyult meghitt együttlétre.

- Hadd idézzek imént említett meghívódból még. Azzal végződik, sok csinos lány is meg fog jelenni, és kitűnő ételekkel, italokkal várod vendégeidet.

- Ezzel valamit már elmondtál ezeknek az összejöveteleknek a jellegéről. Hadd mondjam még egyszer, nagyon fiatalok, túlnyomórészt huszonévesek voltunk, néhányan egyetemi hallgatók még. Értelmes, vonzó kollegináink boldogan jöttek, hogy megismerkedjenek író barátaimmal, barátaim pedig, hogy találkozzanak gyönyörű kollegináinkkal.

- Hát még ha a csinos kollegina egyúttal irodalmunk legtehetségesebb költőnője volt.

- Nemes Nagy Ágnes akkorra kinőtt már a bölcsészkar padsoraiból, abban viszont igazad van, huszonéves korában kivételesen szép nő volt. Ő mindig Lengyel Balázzsal, férjével jött, a flörtnek, az oldott légkörnek azt az atmoszféráját azonban, amely ezeket az estélyeket meghatározta, nagyon élvezte Ágnes is.

- Hogyan zajlottak le efféle estélyeid?

- Mindenekelőtt: nem örvendek túlságosan, hogy az a kissé nagyképű, kissé szamár, kissé kamaszos meghívóm, amelyet idéztél, Szabó Lőrinc gyűjtő szenvedélye folytán átvészelte az évtizedeket. Hajdani magamat szívesebben látnám valamivel komolyabbnak, tartózkodóbbnak. De ha már nem tagadhatom le, annyit elárulok legalább, félreérthető az a kitétel, hogy pompás ételekkel-italokkal én várom vendégeimet. A lányok dolga volt, mondhatnám belépődíjuk, hogy tálcányi süteményt, szendvicset hozzanak magukkal. Italról ugyanakkor a férfiaknak kellett gondoskodniok, palack borról a szegényebbeknek, töményről a tehetősebbeknek. Én csak tányérral, pohárral szolgáltam, kölcsönkérve azt is háziasszonyomtól. Hogy milyen szegények voltunk, hadd meséljek el közbevetőleg egy történetet. Beállított Mándy Iván egy üveg vörösborral. Beszélgettünk, táncoltunk - igen, gramofonzenére táncoltunk is -, űztünk mindenféle elmejátékot. Új kislány tűnt fel aznap körünkben, az ifjú, szőke Panni. Iván másfél óra alatt meghódította, a rokonszenv kölcsönösnek bizonyult. Tizenegy felé Iván Panni fülébe súgta: lépjünk meg innét, meghittebb társalgásra alkalmasabb egy esteli séta. Észrevétlenül tűntek el, a ház kapuját már bezárták persze, Iván főúrian kifizette Panni kapupénzét is, kerek forintot nyomott az álmos házmester markába. A Krisztina körúttól jó órányira, a Pasarét végén lakott Panni. Ifjonti kedvvel indultak el a hűs holdfényben. Fák alatt, kapualjakban meg-megálltak nyilván, hosszabbítva a hazafelé vezető utat. Egy-egy kései presszó, kisvendéglő itt-ott nyitva tartott még. Panni javasolta, valahol éppenséggel megpihenhetnének, talán egy fekete sem ártana. Iván azonban csodálatosnak tartotta a Városmajor sejtelmesen suhogó fáit, az éjféli utcák fényeit. Panni didergett, november volt, ahogy ez a meghívóból ugyebár bizonyítható.

- Maga nem fázik, Iván?

- Maga mellett, Panni?

- Mégis, ha villamosra ülnénk.

- Ilyen ragyogó időben?

Gyengéden esni kezdett az eső.

- Megázunk - mondta Panni.

Iván átölelte Pannit egy kapualjban.

- De nem itt.

Az eső zuhogott. A szél feltámadt. Néha kevésbé zuhogott. Akkor tovább mentek. Egy után elérték Panniék házát végre.

- Jöjjön be, Iván. Tárcsázok egy taxit.

- Nekem most támadt sétálni kedvem igazán.

- Maga milyen fiatal, Iván!

Iván megkönnyebbülve fordult vissza. A zápor elállt, most villámlott csak. Valahol belecsapott egy fába. Iván sietett. A Moszkva téren elérte még az utolsó hatost. Zsebébe nyúlt, nem szállt fel. Egyetlen forinttal jött hozzám, ezt nyomta a házmester kezébe.

Elindult a Mártírok útján. Köd. Hódara. Átment a Margithídon. Jeges zápor verte a Dunát. Iván felöltője átázott. Sietősebbre fogta lépteit. Vihar, felhőszakadás. A Nagykörúton kiöntötte cipőjéből a vizet. Háromra járt. Iván a Fiumei úton lakott. A Rákóczi úton tüsszögött már. Négykor csöngetett be házuk kapuján.

- Szent ég, Mándy úr - mondta a házmester. - Beleesett a Dunába?

- Holnap megadom a kapupénzt - köhögött Iván.

- Pedig Mándy Iván akkor országosan ismert novellista már, és ahogy te is, a korszak legelőkelőbb irodalmi díjának, a Baumgarten-díjnak a kitüntetettje.

- Vigyázz, Lóránt. Amiről mi itt beszélünk, az 1949 novemberében történt.

- Tehát nincs már Újhold, nincs Válasz, a Magyarok is megszűnőben.

- Nem megszűnőben, 1949 novemberében már Magyarok sincs. Ezek a folyóiratok mind nincsenek, már mi se vagyunk sehol. De visszatérve a Krisztina körútra még, annyit hadd mondjak el azért befejezésül, ne hidd, hogy csupa efféle összejövetelekből állt akkori életünk. Csaptunk ilyen bulikat is, mert, mondom, fiatalok voltunk, és vigadtunk csakazértis. Többnyire azonban komolyak voltunk, nagyon is komolyak. Egymás lakásain sokkal szűkebb társaságban gyűltünk össze általában. Ahol nem hangulatfény és gépzene mellett időztünk, hanem a világ és az irodalom dolgait vitattuk meg. Nemes Nagy Ágnesnál, olykor nálam és másutt is. Felolvastuk egymásnak munkáinkat, megbeszéltük műhelygondjainkat és egyéb gondjainkat is természetesen. Ezeknek a barátságoknak, beszélgetéseknek igen nagy összefogó ereje volt. Tartottuk a lelket egymásban a legsötétebb időkben is.

- Fény és árny. Jutott nektek fiatalságtokban mindkettőből. Mégis árnyékból több talán.

- Több, kétségkívül. De nem azért mondom, hogy megszépítsem a messzeséget, megbocsássam a megbocsáthatatlant, hanem, hogy a teljes igazságnak ezt a részét se hallgassam el: akármilyen borzalmas volt is az a korszak, mely egyikünk életéből tíz, másikunkéból húsz évet rabolt el, amely évtizedekre vagy még hosszabb időre homályra, hallgatásra ítélt egy egész nemzedéket - néha-néha elcserélném a mai fényt az akkori árnyra; nem az árny kedvéért, hanem elmúlt fiatalságunkért. Mert mégiscsak ifjak voltunk, és ifjúságunk puszta ténye folytán valamiképp nem tudtunk oly boldogtalanok lenni, mint amilyen boldogtalanoknak lennünk kellett volna, ezek miatt a sötét évek, még sötétebb bűnök miatt.


2. Költészet és valóság
- Sajátos vers jelent meg 1949-ben, A Pokol tornácán című kötetben. Lakatos István, a fiatal, pályakezdő költő ebben a könyvében mérte föl először a megelőző sötét évek eseményeit. Az ostrom borzalmait hexaméteres költeményciklus idézi föl. A húsz részből álló epico-lírikus szvitet megszületésének esztendejében, 1947 őszén, Illyés Gyula Válasz-a teljes egészében közli, s alig esztendővel később Sőtér István is fölveszi antológiájába, a Négy Nemzedék-be. A vers szerzőjét, fél évvel első kötete megjelenése előtt, 1949 januárjában, ennek az egy munkájának alapján, az akkori idők legjelentősebb irodalmi díjával, Baumgarten-díjjal tüntetik ki. A költemény, mint könyvnapra megjelenő kötete, A Pokol tornácán címet viseli.

Könyvében e hosszú versnek van egy halványabb párja is. Az Emlék című elégia. E párvers kissé még suta stanzái a kötetzáró ciklusnak, A Pokol tornácán-nak előzményeit beszélik el. Egy tizenhat éves kamasz első szerelmét, idilli világot kezdetben, amely tragédiába fúl. Az ugyancsak diák leány zsidó, akit rajongójától durván elszakít a történelem: családjával együtt deportálják.

Az Emlék-et a költő harminc évvel később teljesen átdolgozta. A végső változat 1981-ben megjelent gyűjteményes kötetének, az Írás a porban-nak címadó verse tett. Ebben a formájában a költemény méltán sorakozik már Lakatos nemzedékének nagy emlékidéző, antifasiszta versei mellé, amilyen például Pilinszky János Francia fogoly vagy Nemes Nagy Ágnes Elégia egy fogolyról című költeménye.

Bevezetőül hallgassuk meg Lakatos elégiájának egy rövid részletét, a versindító sorokat:



Mint puha földön lánctalpak nyoma -
- - - - - - - - - - -
mint puha alsókarba égetett kék
lágerszámjegy, olyan mély, Mária,
olyan éles bennem ma is az emlék.
Futnék tőle - nagyon fáj - de hova?
Ki tudná feledni első szerelmét?
Tűnt hang suttog a mélyben, zúg a falban;
kér, kérdez, korhol. Elnémíthatatlan.




- A vers ismerős, és mégsem az. Fülembe cseng még 1949-es, Csillag-beli változata, illetve ahogyan azt megismétli első köteted is. Régebbi kidolgozása elnagyoltabb, nehézkesebb volt, az új pontosabb, szabályosabb. Mindkettőből az elején már sejteni lehet a tragédiát. Itt azonban mind az idillt, mind a tragédiát határozottabb színekkel fested, erősebb kontúrokkal rajzolod. Mi indított rá, hogy a hajdani szöveget ily gyökeresen átdolgozd?

- Száz oka van. Minden versemet egy életen keresztül írom. A régieket azért, mert fejlődöm és a hajdaniakkal - különböző meggondolásokból - már elégedetlen vagyok. Az újakra pedig azért mondom, hogy azokat is régtől fogva írom, mert minden új költeményemnek valahogy, valahol megtalálom csíráját életem egy korábbi szakaszában.

Hogy a régiekkel miért vagyok elégedetlen? Soha nem etikai-tartalmi elhibázottságuk miatt. Visszatekintve pályámra, azt hiszem, egyetlen sort le nem írtam életem során, amelyet erkölcsileg ne vállalhatnék, ne vállalnék ma is. Más a helyzet a megformálás színvonalával, kezdő korom felkészültségével.

- Hadd szóljak közbe. Ami verseid megformáltságát illeti, első köteted egyik erénye éppen témáid és formáid szokatlan változatossága volt. Hogy előrevessem, amiről ma nyilván hosszabban is beszélünk majd, úgy emlékszem, Szabó Lőrinc abban a levelében, amelyben könyvedet megköszönte, többek közt formatudásodat is dicsérte - miért vagy mégis elégedetlen kamaszkorod teljesítményével?

- Joggal kérdezed. Mindenekelőtt: a versek formája és megformáltsága közt - ebben egyetértünk bizonyára - különbséget kell tenni. Én 1949-es kötetemnek elsősorban megformáltságával vagyok elégedetlen. Hogy magam is közbevessek valamit: első könyvem huszonkét éves koromban látott nyomdafestéket. A belefoglalt anyag tehát tizenhetedik és huszonegyedik életévem közt keletkezett. Még rövidebb ez az idő, ha meggondolod, első vállalt munkáimmal húszéves koromban, 1947 nyarán léptem föl a pesti folyóiratokban. ,,Betörésemre" az irodalomba, költői fejlődésemre a nyilvánosság előtt így alig másfél esztendő jutott. Ami nevetségesen kevés. 1949 ugyanis - hogy az akkori szóhasználattal éljek - már a fordulat éve volt: a négy évig tartó polgári demokrácia proletárdiktatúrába fordult. A koalíciós idők színvonalas folyóiratai, ahol publikálhattam, a Válasz, az Újhold, a Magyarok, a Diárium, a pécsi Sorsunk stb. sorra megszűntek, azaz kezdetét vette a személyi kultusz, a sematizmus kora. Ez az irodalmi (és történelmi) periódus oly költőkre-írókra, mint én is, nem tartott igényt többé. Illetve tartott volna, ha teljesítek bizonyos kívánalmakat, hiszen 1950 elején afféle ,,lássuk, mire megyünk vele" meggondolásból az újjászervezett Írószövetségbe is fölvettek, én azonban 1949 közepétől 1954-ig egyetlen verset se publikáltam. De 1949 januárjában - utoljára - kiosztották még a Baumgarten-díjakat. Engem is kitüntettek, elsősorban Schöpflin Aladár javaslatára. Ekkor, egy pillanatra, országos figyelem fordult felém. Ennek volt köszönhető, hogy tüstént jelentkezett egy könyvkiadó, az Athenaeum: azonnal megjelentetné verseskötetemet. Ha jól emlékszem, a vállalat egyik irodalmi vezetője, Kállay Miklós írta a felkérő levelet. Az anyagot egy hónap alatt össze kellett állítanom, ha azt akartam, hogy a májusi könyvnapokra megjelenhessék. Be is nyújtottam a gépiratot, de elképzelheted, mily sietősen összecsapva.

- Mégsem az Athenaeum adott ki végül.

- Nem. Abban az időben sokkal kevesebb verseskötet jelent meg, mint manapság. 1949 könyvnapjára öt költő kerülhetett mindössze a sátrakba. Ártámogatást verseskönyvek megjelenéséhez az állam nemigen adott még. Az akkori könyvhivatal ezért úgy határozott, afféle társadalmi közteherviselésként ezt az öt költőt vállalja fel öt nagy könyvkiadó. Az osztozkodás eredményeként az Athenaeumra végül Kónya Lajos jutott, Honfoglalók című kötetével, míg a Franklinra Benjámin László, akinek Örökké élni címen összegyűjtött költeményei láttak napvilágot akkor. Ők voltak az ,,öregek". A három elsőkötetes költő pedig Nagy László (akkor még F. Nagy László néven) a Hungáriánál, Kuczka Péter a Révainál, én - mint legfiatalabb - a Danténál.

A Dantéhoz mellesleg úgy február-március körül jutottam el, május végére mégis ott voltam a könyvesboltokban.

- Ilyen gyors nyomdai átfutás ma már elképzelhetetlen.

- Isten csudája volt akkor is. Nem a gyorsaság elsősorban, hanem hogy egyáltalán megjelenhettem. Fogadta is baljós csönd azt a kötetet. Emlékszem, a Városi Színházban nyitották meg a könyvnapokat. Losonczy Géza volt az ünnepi szónok.

- Kulturális forradalmunk öt költő verseskönyvét helyezi most az új olvasók asztalára - mondta. És felsorolt közülük négyet. Az én nevemet ki sem ejtette.

A napilapok ugyan - a Szabad Nép, a Népszava, a Hírlap stb. - kurta kis recenziókkal megemlékeztek munkámról, de az irodalmi folyóiratok (már amelyek léteztek még) mélyen hallgattak. Vagyis kritikai visszhangja könyvemnek alig volt már.

Lett volna pedig még egy évem, vagy hat hónapom csak: sokkal jobb lett volna az az első kötet. De meg kellett gondolnom, ha egy-két héttel is halogatom, évekre elodázódhat verseim kiadása. Aminthogy valóban ez történt volna: ha akkor nem tudok megjelenni, 1956 előtt nem nyílt volna többé mód rá. Barátaim, sorstársaim, Nemes Nagy Ágnes, Szabó Magda, Rába György, Lator László, Pilinszky János: mindnyájan csak 1957/58-tól léphettek föl ismét - én őnáluk még később.

Visszatérve kérdésedre: a végső simítást ezért nem tudtam elvégezni 1949-es könyvemen, ezért kellett verseit évtizedek múlva jó kétharmad részben átírnom, illetve, mint az Írás a porban esetében, amelyről most beszélgetünk, gyökeresen újraformálnom.

Ehhez járul még, én mindig dolgozom ugyan, de igen lassan. Úgy képzelem, a költészet a végső tömörítés műfaja. Verset nem akarok többet írni halálomig, mint amennyi egy átlag vastagságú kötetben elfér. Arra a lírai életműre, amely 10-15 000 sorba nem szorítható be, az esetek többségében gyanakodva tekintek. Ki mikor és mit ültet vagy vet költészetének televényébe, alkat kérdése persze, aminthogy az is, kiben mi ered meg. A búzából ősztől nyárig jó kenyér válhat, és nem vezetne célra azon vitázni, mi előbbrevaló: szemes terményt vetni, amely egy éven vagy még rövidebb időn belül szárba szökken, vagy szőlőt telepíteni, ami jóval később szolgálja meg fáradozásunkat. Azt tudom csak, az én költői világom csonthéjas gyümölcsfák talaja inkább, ezért élmény és szándék nálam évek-évtizedek múlva fordul termőre legtöbbször, mint a diófa például. Hogy aztán valaki ennek őszi gyümölcsét vagy kemény fáját, árnyat adó lombját vagy a sötét háttér előtt fényrajzát méltányolja-e inkább, az olvasó dolga. És az utókor titka.

- Nehéz csakugyan megjósolni a jövőt. A múlttal könnyebb dolgunk lesz talán. Írás a porban című versed előtörténetét nyomozzuk. Hogyan keletkezett?

- Ehhez közvetlen múltjánál, első kidolgozásánál valamivel messzebb kell visszamennem az időben.

Irodalmi tájékozódásomat, próbálkozásaimat illetőleg én elég koraérett kamasz voltam. Tizennégy-tizenöt éves koromtól kezdve úgyszólván semmi más nem érdekelt, csak a zene és az irodalom. Harmadik gimnazistaként, vagyis tizenhárom évesen, megismerkedtem első mesteremmel, Szőllősy Andrással, Kodály növendékével, aki ekkor elsőéves zeneakadémista és magyar-francia szakos bölcsészhallgató volt. Apám, a nyári vakációra, instruktornak fogadta föl mellém a szegény zeneszerzőjelöltet: zongorára, franciára és matematikára tanított. Bandi, nevezhetem így, hiszen mindmáig meghitt, jó barátok vagyunk, mélyen hatott rám. Róla hosszabban mégse beszélek most; hogy mit köszönhetek neki, elmondtam másutt és önéletrajzomban fölidézem ismét. Épp megemlítem csak, zenei és irodalmi műveltségem alapjait egyaránt ő vetette meg. Zongorázni később másoknál is tanultam, és vittem annyira, hogy három-négy év múlva már Beethoven-szonátákat játszottam, egy iskolai ünnepélyen például opus 26-os, nagy variációs művét. A zenehallgatás, de a zongorázás is napi szenvedélyem diákkorom óta. A pianínóm fölé épített polcokon több száz kötet kotta sorakozik, alig múlik el délután, hogy ki ne nyitnám valamelyiket. Nem mintha jó zongorista lennék - tanulóéveimben, amikor órákat töltöttem naponta a klaviatúra előtt, összehasonlíthatatlanul többet tudtam -, de a magam örömére, ami érdekel, mindent megszólaltatok azért; és elég pontosan, csak, gyakorlás hiányában, az előírtnál sokkalta lassabban. Társaságban ezért már nem szívesen produkálom tudományomat.

- Szőllősy Andrást első mesterednek nevezted imént. Ki volt a második?

- Második mesteremet, akit említenem kell, Schadl Jánosnak hívták. Híre életében se terjedt túl a kisváros határain, ahol élt, bár a képzőművészeti lexikonok és a magyar avantgarde-ról szóló kisebb-nagyobb összefoglalók számon tartják.

Schadl Keszthelyről származott. Bernáth Aurél kitűnő portrét fest róla - barátságukról - önéletrajzának második kötetében. Különös, kettős kötöttségű művész volt. Festő elsősorban, a húszas években többször kiállított még Budapesten, gyakran szerepelt Kassák folyóirataiban. Felvillan az Egy ember élete lapjain is valahol: Schadl János pedig szépen zongorázott - ennyit tart megjegyzésre méltónak szerepléseiről Kassák. Schadl csakugyan szépen zongorázott, Sauer Emilnek, Liszt Ferenc tanítványának volt növendéke a századfordulón. Később teljesen elsüllyedt sajnos, méltatlanul, mert bár igen egyenetlen színvonalon dolgozott, képeinek jobbik fele, ha nem kallódik el ugyan teljesen hagyatéka, megőrizheti nevét. Amikor én a tatai gimnáziumba jártam, zongoraórák adásából tengette életét. Növendékei főleg a piarista konviktus bentlakóiból kerültek ki. A botfülűekkel, a csak úri divatból klimpírozgatókkal az előírt-megfizetett félóráknál tovább egy percig sem törődött, akadt azonban egy-két tanítványa mindig, akiknél nem nézte az időt.

Közéjük tartoztam.

Korántsem kimagasló zenei tehetségem révén. A zongorázásban tisztes középszernél többre akkor se vittem volna, ha hivatásomul zenei pályát választok. Amit Schadl János észrevett, méltányolt és továbbfejleszteni megkísérelt bennem, az elsősorban a zene iránti áhítatom lehetett, őszinte vonzódásom a klasszikus mesterekhez, beleértve a kortársakat is. Anélkül, hogy mai ízlésemet visszavetíteni szándékoznék tizenöt-tizenhat éves koromra, azt hiszem, ösztönösen bár, de éreztem a különbséget maradandó és romlékony, felemelő és hitvány zene közt.

Erre, két évvel korábban, Szőllősy András készített elő. Órákig tudtam hallgatni, moccanástalanul, ahogy végigzongorázta annak idején a Wohltemperiertes Klavier-t, majd a Mikrokozmosz-t. Bartók ifjabbik fia után - Bandi naprakész műveltségének jóvoltából - alighanem az első voltam, aki zenei tanulmányait, 1940-ben már, a Mikrokozmosz füzeteiből kezdte Magyarországon. Hogy mit hallok, mit játszom, nem tudtam persze, illetve a szerzők neve, hogy Bach vagy Bartók, akkor nem jelentett még számomra semmit; csak arra emlékszem, ami keménybillentésű Dehmal zongoránkon délelőttönként fölcsendült, az valami egészen más, mint amivel addig találkoztam. S ez az egészen más nekem nagyon tetszik. Legfogékonyabb esztendeimben ivódott belém Szőllősy Bandi meglepően széles repertoárja, azaz nem is repertoárja - sose akart ő előadóművész lenni -, hanem ahogy ujjaival olvasta, fülem hallatára, a zenét, a Fitzwilliam Virginal-Book-tól a Davidsbündlertänz-éig és tovább. Amivel nem törődtem, amit elfeledtem aztán, mert még gyerek voltam, és negyedik gimnazista korom küszöbén persze hogy szívesebben pingpongoztam vagy kerékpároztam én is, mint hogy háromszólamú invenciókat hallgassak.

De a teljes igazság mégsem ilyen egyszerű. Mert amikor Szőllősy Bandi játszott magának, nekem, akkor nem gondoltam sem sakkpartikra, sem kirándulásokra, akkor csakugyan lekötöttek a passacagliák és courante-ok; csak egy időre eltemetődött, elsüllyedt bennem annak a nyárnak, 1940-nek, szívérlelő zenei élménye, hogy két évvel később, amikor ismét kiváló mester tanítványa lehettem, egyszeriben minden oly ismerős legyen előttem, és - ha Scarlatti, ha Field, ha Debussy - oly magától értetődően természetes, mintha csecsemőkoromtól kezdve rajtuk nevelkedtem volna.

Schadl János zenedélutánjai kamaszkorom legfelhőtlenebb, legmaradandóbb órái voltak. Távol a szülői háztól, egy papi nevelőintézet bentlakójaként, soha, pillanatra sem éreztem másnak magamat, mint rabnak, és azt a bezártságot, azt a fogoly állapotot, szabadságom korlátozását úgy gyűlöltem, mint későbbi életem valódi börtöneit - ennek néhány órás enyhületét jelentette számomra Händel és Mozart, azóta jelent egyet bennem zene és szabadság, irodalom és szabadság, művészet és szabadság. Ahogy Szőllősy Bandi, Schadl se zongorázni tanított csupán, még csak nem is zenére elsősorban. Beszélgettünk festészetről, költészetről. Én kérdeztem egyre, ő felelt, és nemegyszer több volt a szó köztünk, mint a hangzó muzsika. És faggattam ismét, ő pedig versesköteteket adott kezembe válaszul, költőket, akik a tankönyvekben alig, vagy egyáltalán nem szerepeltek. Hozta a képzőművészeti albumokat, lapozgatta, kommentálta nekem kedvenceit. Amikor Beethovenre került sor, el kellett olvasnom Lichtenberg Emilnek a mester zongoraszonátáiról írt könyvét. Bachhoz előbb Hammerschlag János könyvecskéjét, később nagyobb igényű összefoglalókat, Schweitzerét például.

- Azt hiszi, tud bármit Beethovenről, aki eljut a Für Elise-ig, vagy megtanul a tanévben egy-két szonátát, még ha egy iskolai záróvizsgára elfogadhatóan is? Ahhoz, hogy értsen hozzá, ismernie kell mind a harminckettőt. S nemcsak a szonátákat, hanem a bagatelleket, az écossaise-eket, a variációkat, sőt a versenyműveket is. A zongoraversenyeken túl pedig mindazt, amihez csak hozzáfér: szimfóniákat, vonósnégyeseket, a mester egész életét. És még ez sem elég. Tanulmányoznia kell először kortársait, aztán elődeit, később utókorát. A teljes zeneirodalmat, a teljes zenetörténetet; illetve, ami belefér ebből egy véges emberi életbe. Ezzel párhuzamosan pedig a zene elméletébe, esztétikájába is bele kell ásnia magát.

Másnapra elhozta Szabolcsi Bence zenetörténetét, következő héten a régi Világkönyvtár Wagner-kötetét (Művészet és forradalom), később Schumann leveleit. Ismét kérdezett, ismét magyarázott, néha az egész órán oda se engedett a zongorához, hanem ő játszott.

- Maga költő akar lenni. Gondolja, az irodalomban másképp van? Haláláig egy jó sort se fog leírni, ha a jó költőket nem ismeri. Ha akiket ismer, nem tudja belehelyezni az irodalom folyamatába, történetébe. S akkor nem beszéltünk még a művészetek szoros összefüggéseiről, érintkezési pontjairól, a művészetek testvériségéről. A humánum és a művészetek testvériségéről. Nézze kérem, én biztos vagyok benne, hogy az a zeneszerző, aki nem tudja megkülönböztetni Degas balerináit Fried Pál táncosnőitől, annak tíz jó taktust se talál egész életművében. És az a költő, aki egyformán szereti Lehár Ferencet és Verdit, vagy akinek teljesen mindegy, hogy a Csárdáskirálynő szól a rádióban vagy a Don Juan, az soha egyetlen elfogadható strófát se tud elkövetni.

Megint visszalépve tizenhárom éves koromra, úgy látom, Szőllősy András pedagógiája Schadl módszerével meglepő, egymást kiegészítő rokonságban állt. Schadl Jánosnak persze könnyebb dolga volt, ő tanításait egy érlelődő kamasz magasabb értelmi színvonalához igazíthatta, míg Bandi egy félig még gyerek csapongó figyelméhez. Ugyanakkor a tizenéves gyerekben, majd kamaszban észrevettek mindketten valami naivan sajátosat, valami nem hétköznapit, ami eltért a teljesen szokványostól, ami - bármily kezdő fokon, bármily alakulatlanul és fejletlenül még - de egyéninek és egyszerinek látszott.

Elsősorban a fantázia messze burjánzó élénksége révén.

Nálunk otthon igen sok ceruza, papiros, indigó, radír akadt mindig: apám takarékpénztárban dolgozott, és az irodaszerek ugyanúgy természetes fogyóeszköznek számítottak háztartásunkban, mint a tej vagy a kenyér. Apám három-négy napilapra is előfizetett - szenvedélyes újságolvasó volt -, járatta emellett a Színházi Élet-et és az Új Idők-et, nekünk gyerekeknek pedig előbb a Tündérvásár-t, később a Zászlónk-at, majd a Magyar Cserkész-t. Engem, elemista éveimben, különösképp a Színházi Élet gyermekmelléklete, a Sicc úrfi kalandjai ragadtak meg - ezek végeérhetetlen képregények voltak, és én utánozni kezdtem őket. Kezdetben csak másolgattam, aztán továbbszőttem a történetet. De úgy nyolc-tíz esztendős koromtól kezdve már nem elégítettek ki a mesék. Attól kezdve Marryat kapitány, May Károly, Verne Gyula és talán Pajken J. Frigyes hatására az érdekfeszítőbb-izgalmasabb kalandokra tért át rajzművészetem. (Hogy Pajken J. Frigyes kicsoda, azóta se tudom, sajnos, de Bob, a hódvadász és Bob, a városalapító című indiánkönyveit nagy becsben tartottam.)

Negyedik elemista koromban már több száz képből álló regényekkel dicsekedhettem. Apám nem győzte szenvedélyemet, hogy minden féltett miniszterpapírját, merített levélpapírosát napok alatt telerajzolom színes képeimmel. Kezdte hazahordani hát a takarékpénztár kimustrált, vaskos üzleti könyveit. Legtöbbjükben a lapok egyik fele volt csak beírva, az átellenes oldal üresen állt, széles teret nyitva képzeletemnek. A beíratlan lapokat négy mezőre osztottam, egy kép került mindegyikbe; alattuk helyet hagytam néhány sor szövegnek is.

És elkezdődtek a kalandok. Bőrharisnya összemérte erejét Hatteras kapitánnyal, Robinson szigetén. Winnetou kiterjesztette tevékenységi körét a sötét Kongóra, ahol megmérkőzött a gorillákkal és magával Tarzannal is. Old Shatterhand válogatott indiánjaival a székelyek segítségére sietett, így fölényesen megnyertük a világháborút, az Eiffel-tornyon magyar zászló leng azóta is.

A képek néha önmagukért beszéltek, többnyire azonban szöveg is állt alattuk (vagy kígyózott ki a szereplők szájából). Milyenek, már nem tudom, de igen tömörek lehettek, mert a kép hosszas magyarázatot nem igényelt, nem tűrt. Erényük, vagy inkább jellegzetességük abban állt; minden mondat, amelyet leírtam, képpel is megrajzolható volt, és fordítva.

Regényeim hosszúságát mindig a rendelkezésemre álló üzleti könyv szabta meg. Ha száz üres oldalt találtam, négyszáz, ha többet, olykor ezer képet is létrehoztam. Vigyázva, hogy az utolsó lapot is kitöltsem, illetve, hogy ott feltétlen befejezzem a kalandokat, bármilyen deus ex machina árán.

Ezekkel a munkáimmal családi körben, de távolabbi rokonok és ismerősök előtt is, nagy sikereket arattam, apám büszkén mutogatta mindenkinek zseniális fia alkotásait. Csak abban nem tudtak megegyezni, a csodagyerek elemistából új Munkácsy Mihály lesz-e, vagy új Jókai.

A sikerek jó ideig folytatódtak még első gimnáziumi éveimben is. A rajzolgatást addigra abbahagytam, képzeletem játékai most már iskolai dolgozatainkban kerestek méltóbb teret maguknak.

Harmadikos lehettem, amikor magyarórán tanárunk a következő címet írta a táblára: ,,A farkaskaland, ahogy Toldi Miklós elmeséli". Ez volt a téma, erről kellett ötven perc alatt két-három oldalt lekörmölni füzetünkbe. Merészet gondoltam. A magam dolgozata fölött ekként változtattam meg a címet: ,,A farkaskaland, ahogy az apafarkas elmondja."

Írásművem tartalmát körülbelül így foglalhatnám össze:

Gyanútlanul pihentünk mi, éhes, szegény csikaszok a nádasban, amikor feltűnt egy nálunk háromszorta magasabb, vaderős martalóc, Toldi Miklósnak hívták, ahogy később megtudtam. Durva csizmáival belegázolt családi fészkünkbe, legkisebb fiam lábát el is törte éles patkójával. Persze, hogy felüvöltött a feleségem, és odakapott a zsivány lábszárához. De szopós fiait védte csak. Több sem kellett az elvetemült latornak, fölkapta feleségemet, hátsó lábainál fogva megpörgette, és saját édesanyjuk tehetetlen testével verte agyon ártatlan kölykeimet. Hiába rohantam segítségükre, engem is halálra vert - azaz csak hitte, hogy halálra, mert félig döglötten bár, valahogy életben maradtam és magamhoz is tértem később. Iszonyatomra, védtelen ivadékaimat és szeretett feleségemet addigra kimúlva, vérükbe fagyva találtam. Én magam is hónapokig szenvedtem, míg csontjaim úgy-ahogy összeforrtak. Elvánszorogtam ordas édesanyámhoz a szomszéd zsombékba, neki mesélem most ezt a vérlázító gyilkosságot, de nem tud vigasztalni, sírunk, gyászolunk mindketten. Ugyan, mit vétettünk mi ennek az embernek, hogy bennünket, gyöngébbeket, ilyen kegyetlenül kipusztított. Hát ez a vitézség? Nevezhető hősnek egy ilyen haramia, mint a híres-neves Toldi Miklós?

A dolgozattal frenetikus sikerem volt. Tanárunk, méltányolva eredetiségemet, jelest írt elmefuttatásom alá, felolvastatta velem és az osztály elé példaképül állított. Bocsásson meg érte Arany János.

Így kezdődött íróságom - verseket akkor még nem költöttem -, ilyen és efféle sikerek után tűnt föl életemben Szőllősy András.

Átlapozta képregényeimet, beleolvasott iskolai fogalmazványaimba, fejét csóválta vagy hümmögött, mosolygott vagy töprengeni látszott. Kivált regényeim címe gyakorolt rá mély benyomást. Én magam ugyanis nem adtam címet munkáimnak, ezt teljesen fölöslegesnek véltem, hiszen bele kell csak tekinteni rajzaimba: az olvasó azonnal tudja, miről van szó. A Posner-cég régi fóliánsai azonban, amelyeket az apám az irattárból hazacipelt számomra, mind viseltek címet. Én pedig úgy tapasztaltam, teljesen mindegy, az áll-e a könyvön: Az Ezüsttó kincse vagy Az inka öröksége, ha mindkettő úgyis Winnetouról szól. Leghosszabb regényem tehát, amelyben az apacs és irokéz törzsek összefogtak, és bevéve New Yorkot kiűzték őseik földjéről a gaz jenkiket, ezt a címet viselte: Üzleti költség rovancs. Amelyikben pedig a hódító Robur, magyar huszárok segítségével, fölrepült a holdba s ott Hungária néven várost alapított, annak Folyó évi kiadások volt a címe. A Bevételi Napló nagy tengeri ütközetről szólt kínaiak és indiánok közt, utóbbiak győzelmével.

Szőllősy Bandi, gondolom, perceken belül átlátta, neki itt jóval bonyolultabb feladata lesz, minthogy a francia főnévi igenév múlt idejű alakjának titkaiba bevezesse tág képzelmű tanítványát, vagy hogy türelmesen megmagyarázza a hangzatkötések fordításait fő- és mellékhármasok segítségével. Tekintetét végigfuttatta hát könyvespolcomon, a May Károlyokat, nagyon szelíden, fölnyalábolta és a hátsó sorba süllyesztette. Oda került A kis lord, az Iglói diákok, oda Donászy Ferenc és ifj. Gaál Mózes; oda minden kottám szinte, a Klingendes Alphabet, Schmitt ujjgyakorlatai, az ütött-kopott, nagyon is vegyes Sang und Klang-albumok, a derék Chován Kálmán zongoraiskolája és ki tudja, mi még.

- Holnaptól mást olvasunk, mást játszunk.

Futtában apám könyvszekrényét is átvizsgálta. Ez a csillogó fekete, háromrészes, üvegajtós faragott monstrum úriszobánkban díszelgett. Apám irodalmi műveltsége Herczeg Ferencig és Zilahy Lajosig terjedt. Falujáró ügynökök sóztak rá időnként különböző sorozatokat. Három-négyszáz könyve a centenáriumi Jókai első ötven kötetéből, a teljes Pallas-lexikonból, népszerű orvosi könyvekből és lektürökből állt. Verseskönyv kettő ha akadt, a Petőfi- és az Ady-összes. Legértékesebb még a Franklin társulat Külföldi Regényírók bordó sorozatának néhány tucat kötete lehetett. Apám sokat olvasott ugyan, de szenvedélyesen egy témakör érdekelte. 1900-ban született s a világháború utolsó esztendejének végén hívták be katonának. Egy kis cseh garnizonban kezdték kiképezni évfolyamtársaival, mire azonban a hathetes kiképzés befejeződött, összeomlott a Monarchia, így nem került már ki a frontra. Épp ezért, vagy ennek ellenére, mélységesen érdekelte minden, ami az első világégésre vonatkozott, s minden regényt, emlékiratot, népszerűsítő munkát megvásárolt, amihez hozzájutott, ami arról a háborúról szólt, amelyből ő kimaradt. Az alsó rekeszekben ott sorakoztak A nagy háború írásban és képben album alakú kötetei, mellettük a Hat ló negyven ember-től a Szibériai garnizon-ig és a Fekete kolostor-tól A Cseka pincéinek titkai-ig mindenféle regény és háborús napló, irodalmi alkotások, szemetek vegyesen.

Apám könyvtára engem nem nagyon érdekelt, két-három sorozat kivételével. A nagy háború írásban és képben albumait elemistaként igen szerettem. Kizárólag képeiért. A mélynyomású és egyszínű műmellékletek, a színnyomatok és szövegképek élénken foglalkoztatták fantáziámat, kivált Helbing Ferenc s a nem tudom már milyen nevű tisztes rajztanárok és illusztrátorok izgalmas grafikái. Belőlük tanulgattam süllyedő hadihajókat, égő repülőgépeket, össztüzet zúdító ágyúkat és különböző csatajeleneteket papírra vetni, amit képregényeimben aztán úgy-ahogy azonnal hasznosítottam. A Pallas nagylexikon tizenhat kötete pedig állandó olvasmányom volt. (A Franklin-regénytár jóval később.)

E nagyon vegyes anyagban véletlenségből megbújt néhány francia és orosz remekíró is. Nevelgetésemet-csiszolgatásomat Szőllősy Bandi ezekkel kezdte. Ponyvák és félponyvák helyett először Lesage Gil Blas-ját nyomta kezembe.

- Ez kalandregény szintén, de figyeld meg, milyen mulatságos. Jövő héten majd olvassuk franciául is.

Gil Blas de Santillane kópéságai napok alatt meghódítottak. Akkor váratlanul két Dosztojevszkijt kaptam, a Golyadkin úr hasonmásá-t és a Sztyepancsikovo és lakosai-t. A Sztyepancsikovó-n együtt hahotáztunk (ma is nagyon szeretem), a Golyadkin ur-at nem értettem egészen, mégis ez ragadott meg mélyebben. Különösen a fordító bevezetője, amely a következő szavakkal kezdődött: Engedje meg az olvasó. Ez a fordulat annyira megtetszett nekem, hogy attól kezdve minden - tizenöt éves koromig írt - regényemet én is így kezdtem: Engedje meg az olvasó. Sok egyéb kifejezés, szó megragadt még bennem. Novelláimban, házi feladataimban előszeretettel alkalmaztam később, hogy ,,hovatovább" és ,,újfent". Mert tizenöt-tizenhat éves koromig elsősorban prózát írtam, főleg elbeszéléseket, kritikákat.

Szegény Schadl Jánosnak nemcsak zongorázásomat kellett végighallgatnia, minden óráján egy-egy novellámat is táskájába csúsztattam, hogy következő alkalommal szigorú bírálatot mondjon majd. Kérlelhetetlen volt csakugyan, tűzre valónak ítélte legtöbbjüket, bár igen szófukaron, olykor egy-egy gesztussal csak.

- Hozom vissza a maga novelláját. Ez pedig itt egy Thomas Mann-elbeszélés. Olvassa egymás után mindkettőt. Aztán vonja le a következtetést. Most pedig kérem a Haydn-szonáta allegróját.

Én azonban kezdtem publikálni már. Egyik házi feladatunk témájául azt kaptuk, írjunk a római virtusról. Tanárunk elmesélt azon nyomban egy megható történetet: a pompei ásatásokban, a városkapu mellett, rábukkantak az őrtálló katona lávába kövült holttestére. Ő, amikor közelgett a hamueső, akkor sem hagyta el őrhelyét. A tetem látható ma is a múzeumban. Ezt a tragédiát mondja el ki-ki tulajdon szavaival.

Már nem tudom, latin vagy magyar órára kellett-e írásba foglalnunk a magasztos eseményt. Magyarból elsős koromtól érettségiig mindig színjeles voltam, tanárunk tőlem bizonyos extravaganciát ezért eltűrt. Éltem vele, s körülbelül a következőképp alakítottam át a történetet:

Áll a marcona hadfi Pompei kapujában, amikor felbukkan a város legszebb kurtizánja. Incselegni kezd vele. ,,Ugyan, ki ellenőrzi, hogy itt állsz-e vagy sem? Parancsnokod nővéremmel mulat. Gyere a közeli erdőbe, szerelmeskedjünk inkább." A legionárius lerakja fegyvereit, megy a szép Chloé után. Egymásra borulnak a ciprusok tövében, amikor kitör a Vezúv. A lány sikolt: ments meg, megfulladok ebben a hamuesőben! A vitéz azonban magával törődik csak. Rohan a városba, hogy összekapkodja megtakarított zsoldját, aranyait, aztán irány a kikötő, valamelyik menekülő gályára fölfér bizonyára. De épp a városkapunál őt is elönti a hamu (vagy láva). Ott fúl meg, mi pedig kétezer év után ünnepeljük most, mint a kitartás, a férfiasság, a jellemszilárdság mintaképét.

Milyen osztályzatot kaptam a dolgozatra, erre se tudok visszaemlékezni, arra igen, hogy meg se várva az osztályzatot, elküldtem vagy a Tatatóvárosi Hírlap vagy A Mi Lapunk szerkesztőjének. A lap, következő számában, azonnal közölte. Ez valamikor az 1942/43-as tanévben lehetett, nem tagadhatom le sajnos, halálom után a filológusok úgyis előássák. (A többivel együtt, mert akad még néhány hasonló.)

Ezt adtam, azon nyomdaszagúan, Schadl János kezébe.

- A fickó kétségkívül originális - tűnődött, mintha nem hozzám szólna. - De azért még ebből se lehet biztosan tudni, mi lesz belőle. - Valami talán lesz - tette hozzá elnézően.

Egy fugát kellett, a klaviatúra fölött, elemeznem aznap. A válasz a témára a második szólamban, természetes hangfokán, konszonanciával kezdődött. Én azonban, elégedetlenül, hogy remekművemért épp az nem lelkesedett eléggé, akinek véleményére legtöbbet adtam, harmadik lejátszásnál is egy módosított hangra tévedtem.

- Mi az, kérem, unja?

- Én három dolgot unok csak, maestro - válaszoltam dacosan. - A tornaórát, a dzsesszt és a szentmisét.

A sportokat valóban kiiktattam érdeklődésem világából. Kirándulni, kerékpározni szerettem, sétálni még inkább - ma is hosszan barangolok minden délután kutyámmal -, s tulajdonképp egészségesen, mértékletesen éltem, ifjan éppúgy, mint azóta: komoly betegség nem vert le még lábamról; de soha futball-labdába nem rúgtam, tornászmutatványokban, a testi erő vagy ügyesség fitogtatásában gyönyörködni nem tudtam (a legnépszerűbb efféle események, az olimpiák is teljesen hidegen hagytak), nem hiszem, hogy eddigi életem hozzávetőleg félmillió órájából sportmérkőzések vagy versenyek akár öt percig foglalkoztattak volna.

Küzdők és szurkolók örömeit azonban közönnyel tekintettem csupán. Viszonyom az úgynevezett könnyűzenével - operettel és magyarnótával, rockkal és popzenével, beattel és a dzsessz válfajaival - már egészen más. Mondhatnám, a legdiszharmonikusabb. Amióta Szőllősy András felnyitotta fülem az első prae-klasszikus menüettekre és toccátákra, a szalontáncokat, a limonádé muzsikát mind fokozottabban s oly mértékben gyűlöltem, ami már-már beteges túlérzékenység jele. Pillanatig se tudtam, tudom elviselni a rádió tánczenei koktéljait, a slágereket és kívánságműsorokat. Oly indulattal csavarom el vagy kapcsolom ki a készüléket, ha csak egy taktus felhangzik belőlük, hogy csodálkozom néha magam is, mi sért ennyire az efféle alantasságban, mikor lépten-nyomon tartogat a világ ennél borzadályosabb fenyegetéseket is. Nem tehetek róla, ez a fajta hangelegy, legyen szerzője a maga műfajában jónak tartott Offenbach vagy Lehár, megvetéssel tölt el; a falakat áttörő agresszív gépzenében pedig a világ agresszivitásának jelképét érzem mindig. S itt nem tudok elnéző lenni. Szeretek megérteni-megbocsátani minden emberi gyengeséget: ezt nem akarom érteni, az aréna-fesztiválokon, diszkókban és pinceklubokban vonagló fiatalokat szánni tudom csupán. Számomra a zene áhítat és ünnep, hallgatni csak a legmagasabbrendű zenét tudom.

A tornaórák, leventefoglalkozások megvetésében, a tánciskolai, vendéglői zeneprodukciók gyűlöletében Schadl János maradéktalanul egyetértett velem. A szentmisék tekintetében óvatosabb volt. Nem mintha kereszténynek vallotta volna magát, de volt benne hajlam valamilyen miszticizmusra.

- Művelt ember soha nem unatkozik - válaszolt ifjonti cinizmusomra. - Létezik H-moll mise, létezik Budavári Tedeum is. Ha nem hisz Istenben, a maga dolga. Akkor ne imádkozzék a kötelező miséken, de figyeljen. Vasárnap János fiam orgonál a templomban. Füleljen a korálokra. Hallgassa meg holnapután az F-dúr pasztorált. Bach van olyan mester, hogy ha el tud merülni benne, percig sem unatkozik.

- Sokat beszéltél zenei élményeidről.

- Szándékosan, mert szellemi fejlődésemmel a legszorosabban összefügg. Azzal a versemmel is, amely mai beszélgetésünk voltaképpeni tárgya.

Szőllősy András és tatai mesterem, Schadl János, engem a zene eszközeivel, a zene jegyében, végső soron valami egészen másra tanítottak, mint a zenére magára. Tizenéves koromban ezt nem ismerhettem föl, még első kötetem írásakor sem. De ahogy teltek éveim, egyre világosabbá vált számomra, mily sokat köszönhetek barátságuknak. És nemcsak személyes barátságuknak. Vezetésükkel, közvetítésükkel én az egyetemes zenetörténet két klasszikusának tanítványa is voltam. Liszt Ferencnek és Kodály Zoltánnak. Schadl, mint említettem, a Liszt-növendék Sauer Emil művészképzőjébe járt. Sauer korának egyik legünnepeltebb zongoristája volt. Amit Schadl Sauertől hallott és nekem továbbadott, abban - közvetve - talán az öreg Liszt végső bölcsessége is benne fénylett világról, művészetről. Ha pedig a múlt függönyét elhúzzuk Liszt elől? Lisztet még Beethoven csókolta homlokon, az a Beethoven, aki Mozart előtt játszott, Mozart előtt, aki Bach fiától tanult. Mily közel vannak hozzánk, látod, akiket csillagfény távolságból csodálunk már: még én is, akár Johann Sebastian lipcsei szobájáig vissza tudom zongorázni magam.

Hatvany Lajos pezsgővel kínált dolgozószobájában. Hatvany Gyulai Pállal vacsorázott. Ki tudja, Gyulain, Arany Jánoson, Vörösmartyn át visszavezetve magam nem őriz-e tenyerem valamit akár Vergilius vagy Homérosz tenyerének melegéből?

Ez a képzelet játéka persze, de Szőllősy Bandi, 1940-ben maga is tizenkilenc éves kamasz, Kodály elsőéves tanítványaként azon frissiben közvetítette nekem, ami ekként a Mester közvetlen környezetéből sugárzott bicskei diákszobámig.

Magától értetődik, versírói tevékenységemre nem úgy hatott a muzsika, hogy dallamos-szép sorokat kívántam volna strófákba foglalni, vagy szóbűvészkedéseket elkövetni. A nagyobb összefüggések megérzésében, egy életmű megkomponálásában segített engem, hogy meg tudok különböztetni egy kétszólamú fúgát egy négyszólamútól, hogy fölismerem egy dúr motívum visszatérését mollban.

Hogy a lényeget mondjam, a klasszikus zene vezetett rá, hogy tudjam: nincs szabad hangjegy, szabad ütem egy jól szerkesztett szimfóniában; minden hang, minden taktus a legszorosabban alá van rendelve egymásnak időben és térben; minden jel a kottában - a magam természetére szabott életműben - kölcsönhatásban áll és a legmegbonthatatlanabbul függ egymástól.

Amikor Szőllősy előkészített rá, majd Schadl arról beszélt, hogy nem játszhat valaki jól egy Beethoven-szonátát, ha nincs áttekintése mind a harminckettőről, s nem tud belehelyezni egy művet a zenetörténet, a zenei stílusok folyamatába, ott rejtezett kimondatlanul a következtetés, amit néhány éve így fogalmaztam volna meg: minden költő akkora lehet csak, amekkora nemzeti kultúra áll mögötte. Ma európai kultúrát vagy világkultúrát mondanék inkább.

Pontosabban: az egyén költészete sohase kezdet - mindig folytatás. Még szabatosabban: az összes előd költészetének számára lehetséges - saját tehetségének fokán megvalósítható - betetőződése. Vagyis minél többet felfog valaki az irodalom egészéből, minél többet képes hasznosítani ebből költészete számára, műve annál magasabbrendű.

Ennek ösztönös, később tudatos felismerése vonzott a naiv-spontán alkotókkal szemben inkább a poeta doctusok munkáihoz. Ezért indultam ki Aranyból, Babitsból, ezért szerettem Szabó Lőrincet. Írói pályámon legjobb barátaim ezért voltak többnyire kimagaslóan művelt emberek, mint Nemes Nagy Ágnes, Keresztury Dezső, Rába György, Hubay Miklós, a zeneszerzők sorában pedig Ligeti György és a tudósnak is kiváló Szőllősy András. Még szerelmeimben is a kivételesen intelligens nők ragadtak meg leginkább, mint az Írás a porban főszereplője, vagy később az a vegyészmérnöknő, aki az Egy szenvedély képei és a Száz arcod ciklusain vonul keresztül. Azért bizonyára, mert az én gondolkodásom lassúbb, kínlódóbb, nehezebben alakuló - jótékonyan izgató hatással a gyorsan kapcsoló, élénk szellemek vannak rá. Ebből következik az is, hogy lassan dolgozom, újra és újra átírok-javítok mindent, egy-egy beszélgetés után is mindig úgy érzem, negyedét se sikerült elmondanom annak, amit szerettem volna. Te csodálkoznál legjobban: ha ezt a rádióbeszélgetést le kellene írnom, alig hasonlítana arra, amit a mikrofon előtt elmondtam, annyi minden eszembe jutna még írás közben. Ha végül egy könyvben is meg kellene jelennie, ismét annyit változtatnék a szövegen, hogy az eredetiből a körvonalak maradnának meg legföljebb. Persze a leghitelesebb, a legérvényesebb ez a végső szöveg lenne.

- Újra és újra a zenéhez kanyarodunk vissza. Zenei fogantatású Írás a porban című versed is?

- Igen. De ennek megvilágítását is messzebbről kell kezdenem. Amit költői gyakorlatom esztétikájáról eddig elmondtam - részleteiben vagy tágabb értelemben - általánosítható más, velem rokon írói törekvések jellemzésére is. Sajátosabban az enyém, amit a nagy zenei formák variációs technikájából szűrtem le.

Változatok sora voltaképp minden zene. A legegyszerűbb dal is. Maga a téma három-négy taktusnál nemigen hosszabb. Azon múlik minden, ki mit tud kibontani ebből a három-négy taktusból, ki hogyan tudja továbbszőni. És hogy egyetlen főtéma, a szerző teremtő munkája révén, hány témát tud még asszimilálni. Asszimilálni, azaz megbonthatatlan, szerves részévé hasonítani. Amiből, ha egyetlen motívum hiányzik, amibe, ha egyetlen idegen rész beletolakodik, hamissá-elhibázottá válik az egész.

Rám a nagy klasszikusok variációs technikája hatott legmélyebben. A Kunst der Fuge, a Wohltemperiertes Klavier, a Musikalisches Opfer. Beethoven két kötetnyi variációja és szonáták, szimfóniák, amelyeket órákig sorolhatnék. Mi ragadott meg bennük? Az, hogy van a téma, amely belerobban a világba, vagy megzendíti a szív testvéri húrját - mondhatnám ezt is tízféleképp. A téma aztán alakulni kezd, változni. Új és új arcát mutatja. A dúrból lesz moll, rokon hangnemből vándorol rokon hangnembe, felső szólamból alsóba. Mindig hasonlít ahhoz, ami negyed perccel előbb volt, de már alig ahhoz, ami kezdetben. Aztán egyáltalán nem hasonlít már első feltűnéséhez, mégis, oly közvetlen rokona, hogy ha lenne vércsoportja a zenei változatoknak, a harmincharmadik Diabelli-variáció ugyanolyan B-s vagy AB-s vörösvértesteket mutatna ki, mint a tizenhatodik vagy a nyolcadik. És bujkálnak, módosulnak tovább, ritmust cserélnek a változatok, míg egyszer csak visszatér az eredeti téma. És úgy tér vissza, hogy ekkor már ez az eredeti is változatnak hat. A viszonylagosságok milyen pokoli iróniája egy ábrándos-szelíd szonáta is! Vagy milyen jelképszerű, ha úgy tetszik.

Két témája van voltaképp költészetemnek. Egy politikai, vagy általános emberi, ami jobbára a szabadság kérdéskörét járja körül. A másik egyénibb, szokványosan szerelmi lírának nevezhetném. (Ez eddig oly egyszerű, mint Petőfi jelmondata: Szabadság, szerelem - e kettő kell nekem!) Igen, e kettő összefonódása, szétválása, alakváltozása - azonossága jellemzi, amit valóra váltani szeretnék. Megpróbáltam, döntsék el a hozzáértők, milyen sikerrel, hogy verseim addig hasonlítsanak egymásra, amíg egyáltalán nem hasonlítanak többé, addig módosuljanak, amíg az eredeti indulatnak ellenkezője sem igaz. A magam bírája írás közben lehetek csak. Szeretlek, lelkendezem és a következő strófában a vallomás már nem igaz. Gyűlöllek, jelentem ki és a következő lapon ez sem igaz. A kettő együtt - Catullus óta tudjuk - mégis végérvényesen igaz. Mondhatom tehát, ami elkészült, abban kezdettől valamilyen szerves egység szándéka munkált? Közelebbről, hogy a költeményeket összefűzik makacsul visszatérő motívumok, egymást igazoló vagy cáfoló indulatok, amelyekben érzelem és szenvedély egymást fokozza? Amelyekben kutató kedv és kalandvágy mind messzebbre, türelem és belátás egyre följebb törekszik? Remélni merem csak, a képzelet - képzeletem - termékeit azonos vércsoport köti össze, természetük sajátosságát górcső mutatná ki legföljebb, ennek ellenére: ha egyetlen helyen egyetlen köbcenti jellemüktől-jellegüktől idegen vér kerülne az érhálózatba, belepusztulna egész költészetem.

Ez fő oka talán, hogy idegen sugallatok, hamis elvárások sose szivároghattak bele verseimbe. Innét ugyanakkor szűkszavúságuk. A költészetnek abban az inflációjában, amelynek szenvedő tanúi vagyunk: a legszűkszavúbban a legtöbbet mondani - ez, amit pillanatnyi végeredményként leszűrtem magamnak. Maximális változatosság maximális egységen belül - így is mondhatnám, Bachra, Bartókra gondolva. Hozzátéve: maximális világosság, mindig és mindenben. Zavart zavarral, logikátlanságot logikátlansággal illusztrálni lehet - ábrázolni s rendteremtő szándékkal tisztázni soha. Mindent előre megtervezni, megszerkeszteni, semmit nem bízni az ihlet laza és szeszélyes véletleneire, ez vezet nem tudom hol végződő utamon.

És az ember természetébe írt morális reflex, az erkölcsi imperatívusz felismerése, minden körülmények közt, tekintet nélkül következményeire. Tapasztalatokból leszűrt meggyőződésem van. Vágyam tapasztalatokra építhető, különféle meggyőződésekre úgyszintén. A hit azonban hiányzik világomból. Csak olyan eszmerendszert becsülök, tartok méltónak rá, hogy szellemi fejlődésem része legyen, amely nem fenyeget elkárhozással, ha nem hiszek benne, vagy - jobbik esetben - nem tart szánandó hülyének, ha alapigazságaiban kételkedni merészelek. Bizalom saját morális érzékemben, saját ítéletemben - a szellemi szabadságot, emberi-írói szabadságomat nem tudom elképzelni másképp.

Munkáimban a variatív viszony - minden mindennel összefügg - ezt jelenti körülbelül. Innét van, hogy nem tudok semmiféle engedményt tenni a formák rombolásának irányába: amihez mindvégig ragaszkodni fogok, az a költemény zárt hangzásképe. Másfajta (radikálisan formaújító vagy formabontó) út számomra járhatatlan.

- Ez mondanivalód az Írás a porban zenei fogantatásáról?

- Ami az Írás a porban zenei fogantatását illeti, erre egyszerűbben felelhetek. Nagyon szeretem, ismered te is, Schubert Die schöne Müllerin című dalciklusát. Első szerelmem, akiről költeményem szól, gazdag zalaegerszegi malomtulajdonos lánya volt. Értett a zenéhez, sokat zongoráztam neki. Amint a versből kiderül, Schubertet is. A stanzák - ez a vers ,,trükkje" - visszatérő motívumként A szép molnárleányka dalaira utalnak. Abban találhatók ilyen darabok, mint Wohin, Ungeduld, Die liebe Farbe, Die böse Farbe, amelyeket cím szerint idézek, hol németül, hol magyarul.

- Mielőtt ismét a vers zalaegerszegi élményhátteréről faggatnálak, hadd kérdezzelek meg, mi érlelte meg benned véglegesen, milyen hatás, hogy mégse zenész, mégse prózaíró, hanem költő légy?

- Szabó Lőrinc biztatása, barátsága. De hadd vessem közbe tüstént, zenész nem lettem ugyan, prózát azonban írtam, írok. Ha megjelent kritikáimat, tanulmányaimat egybegyűjteném - előbb-utóbb egybe is gyűjtöm -, jókora kötetet kitennének. S életem, remélhetőleg, elég messze jár még utolsó évtizedeitől. Negyvenöt munkás esztendőre való tervem van, ebben prózai munkák éppoly bőven akadnak, mint költőiek. Visszatérve azonban Szabó Lőrincre, róla igyekszem igen röviden szólni most, mert egy hosszú, szép tanulmányodban írtál róla te, és írtam róla elég hosszan én is. Tiszteletlenség lenne olvasóinkkal szemben, ha ismételnénk magunkat.

Szabó Lőrincet egy bicskei barátom unszolására, tizenhat éves koromban, 1943 nyarán kerestem föl először. Abban az esztendőben jó füzetnyi verset írtam. Akadtak ugyan régebbről is verseim - némelyike napvilágot látott diáklapokban -, én azonban ezeket a régebbieket akkor túlhaladottnak éreztem már. A naiv kamasz, aki voltam, azt hitte, úgy 1942/43 fordulójától új korszak kezdődött írói életében. Megismerkedésem a zenei formákkal, egy három hétig tartó könnyű, de ágyhoz láncoló betegség, ami alatt igen figyelmesen elolvastam és megtanultam néhány verstani szakkönyvet, s nem utolsósorban Schadl János felületességet, ritmikai pontatlanságot nem tűrő jótékony szigora arra ébresztett, hogy amit addig csináltam, egy tanulatlan műkedvelő kísérletei csupán. A zenében nekem nincs abszolút hallásom, csak jó közepesen relatív. Észrevettem viszont, abszolút hallásom van a versformákra, a nyelv, a vers mindenféle ritmuslehetőségére. (Ritmusérzék versben és zenében nem föltételezik egymást; köztudott, költészetünk nagy formaművészének, Babitsnak, a muzsikára már-már komikusan botfüle volt.) Vásároltam azidőtájt egy Teubner-kiadású Horatiust, élén az obligát Conspectus metrorum-mal. Négyesy Magyar verstan-ának, Moravcsik költészettanának és ennek a horatiusi metrum-összefoglalónak hatására elkezdtem én is szapphói dalokat, aszklepiádeszi, alkaioszi ódákat gyártani, disztichonos elégiákat, hexameteres szatírákat.

Gőgösen állapítottam meg, mindez milyen könnyen megy nekem. Az úgynevezett nyugat-európai formákat se hanyagoltam el. Keletkezett néhány tercinákban, nibelungi strófákban írott lírai darabom. Pár éve, mielőtt megsemmisítettem, újra elolvastam őket. Ritmikailag - hangsúlyozom: ritmikailag - meglepően hibátlanok voltak. Hibátlanabbak, mint első kötetemnek, A Pokol tornácán-nak nem egy költeménye.

Ezeket, mintegy fél év termését, mutattam meg Szabó Lőrincnek.

A versekkel magukkal Szabó Lőrinc igen röviden végzett. Kiemelte formai biztonságukat, ami - neki is ezt mondta hajdan Babits - nem rossz iskola.

- Verseid fő hibája éppen hibátlanságuk. A túl könnyen elsajátított forma bűvölete uralkodik rajtuk. Élvezed a jól gördülő sorokat és nem veszed észre, milyen élettelenek, mennyire nincs mögöttük valódi tapasztalat. Persze, hogy gimnazista korodban kevés a reális élmény, bocsánatos bűn. Azt tanácsolom, lazíts a túl feszes, túl precíz mértéken. Amiket látok itt, olyanok, mintha neolatin papköltők vértelen verseiből fordítottad volna őket. Tessék őszintébbnek, spontánabbnak lenni. Ha prózaibb, döccenőbb az a sor, de az élet igazsága, az élet egyéni látása áll háttérben, többet ér, mint a jól megtanult csinálmány, az antik utánérzés.

Találkozásunkban legfontosabb számomra nem az volt, amit antikizáló vagy parnasszien utánzataimról mondott, hanem ez a találkozás maga, ennek a július végi napnak teljes története. Szabó Lőrinc negyvenhárom éves volt, sikerei csúcspontján. Pár hónapja, a könyvnapra jelentek meg Összes versei a Singer és Wolfnernél. Egész vakációmban ezt olvasgattam lelkesülten. Meg voltam győződve róla, az ország legismertebb, legnagyobb élő költőjével ülök szemben. Ebben alighanem igazam is volt.

Délelőtt tíz-tizenegy felé állítottam be hozzá a szerkesztőségbe, ő pedig, akit minden költő közt legjobban tiszteltem, egész napját velem töltötte. Meghívott ebédre, beült velem egy cukrászdába, egy kávéházba később, elkísért antikváriumokba, segített könyveket vásárolni.

Mint később egyik igen szép levelében megírta: a rövidnadrágos, hosszú hajú lázas kamaszban valamiképp saját fiatal arcát látta viszont. Engem roppant önbizalom feszített, iszonyúan fölényes voltam és nagyképű, teli teóriákkal, élőkről-holtakról megfellebbezhetetlen ítéleteket hangoztattam. Lőrinc érdeklődve, elnéző türelemmel hallgatott. Megállapíthatta, koromhoz képest sok mindent összeolvastam.

Szőllősy Bandi jóvoltából csakugyan ismertem valamelyest a Nyugat nagyjait. Nemcsak őket, már József Attilát is. Cserépfalvi-féle Összes versei-t azon frissiben, 1940-ben megvétette velem, József Jolán életrajzát is ráadásul. Schadl János pedig az avantgarde-dal, Kassákkal traktált, sőt Lukács Györggyel: az Esztétikai kultúrá-t ő ajándékozta nekem.

Csak hát ez a műveltséganyag zagyva összevisszaságban gomolygott bennem, de ha összevisszaságban is, azért bennem kavargott. Lőrincnek tetszett naiv magabiztosságom, élelmességem, büszke szemtelenségem.

Irodalomról, művészetről mégis szelíden elterelte beszélgetésünket: életem egyszerűbb, reális tényeiről faggatott. Szerelmeimről, iskolai élményeimről, naiv lázadásaim történetéről. Mint férfi a férfival beszélgetett velem kamaszproblémáimról; s állandóan arra tért vissza, ne elsősorban a könyvekre bízzam magam, pillanatnyilag fontosabb számomra, hogy a mindennapok tényeivel ismerkedjem inkább. Ezek a tények legyenek majd költészetem forrásai. Figyeljek a falusi életre, növényekre-állatokra, ne Babitsot olvasgassak, udvaroljak a lányoknak, járjak tánciskolába, raktározzam el magamban a táj, a környezet realitásait. Többet ér, ha tudom, hogy mikor szedik a krumplit, törik a kukoricát, mintha Leconte de Lisle-t forgatom a szénaboglyában.

Közben vizsgáztatott, kinyitott egy könyvet az antikváriumban, le kellett fordítanom egy Goethe-epigrammát, nyelvtanilag elemeznem egy Livius-részletet.

Estefelé tudtam meg, mi célja volt mindezzel. Megtetszhetett neki élénkségem, talpraesettségem és fölajánlotta, költözzem hozzá a következő tanévre. Lóci fiát kellett volna instruálnom. Mélységesen bánom, hogy apám nem egyezett bele. Akkor változtattam éppen iskolát, a tatai gimnáziumból a zalaegerszegibe íratott át: legyek Pesttől és szülőhelyemtől minél távolabb, mert közeledik a háború, a mi környékünk alighanem az ütközetek fő színhelye lesz.

- Egerszegen vagyunk tehát. Mit jelentett számodra ez a város? Mit az a leány, akivel mint versedből kiderül, ott ismerkedtél meg?

- Zalaegerszeg nagyon kulturált, szép kisváros volt abban az időben, azóta is nagyon szép város. Igazi otthonomnak, igazi szülőhelyemnek soha nem szülőfalumat, hanem Zalaegerszeget éreztem. Nem akkor ismerkedtem meg természetesen Egerszeggel, amikor oda kerültem gimnáziumba. Nagyon sok vakációt eltöltöttem ott előbb is. Ott született édesapám, kilencen voltak testvérek, legtöbbjük ott él azóta is. Ott szaporodtak tovább, úgyhogy minden utcasarkon, minden utcában unokatestvérek, nagybácsik, nagynénik köszönnek rám. Az itteni gimnáziumot nagyon szerettem, sokkal inkább, mint a tatai piarista konviktust, ahol nehezen tudtam elviselni az intézeti fegyelmet, az intézeti elzártságot s egyáltalán azt a papi szellemet, amely Tatán uralkodott. Zalaegerszegen evvel szemben világi gimnáziumba jártam - a VII. osztályt végeztem ott - és Gyula nagybátyámnál, a városban lakhattam.

Felszabadultam, boldog voltam.

Egerszegnek abban az időben igen jelentős zsidó polgársága is volt, kulturált, mozgékony emberek. Köztük sok jó barátom. A legjobb, akit leginkább szerettem, a Bőhm család egyetlen leánya, Marika.

- Ez a családnév ismerős a magyar irodalomtörténetből is.

- A Bőhm család Keszthelyről származott. Képviselői felvillannak Bernáth Aurél önéletrajzában is. Nem bizonyítható, rokonságban álltak-e azzal az Érsekújvárról származó Bőhm Arankával, aki Karinthy Frigyes felesége lett később. Azt tudom csak, Bőhm Aranka a deportálások elől Zalaegerszegre menekült 1944 tavaszán, ismerte Marikáékat, ott zsúfolták vagonba velük és a többiekkel együtt. Ha rokonság volt köztük, igen távoli lehetett csak.

A Bőhm család házába járni nagy élmény volt nekem, kezdetben jó könyvtáruk, a művelt környezet miatt. Generációk óta gyűjtötték a könyveket, a képeket, s annyi olvasnivaló állt a baráti kör rendelkezésére, hogy számos kiváló szerzővel ott ismerkedtem meg először. Olvasni, olvasni, olvasni jártam oda, és zongorázni, és vitatkozni, beszélgetni, új verseimet felolvasni.

Barátságom Marikával, sejtheted már, szerelemmé változott. Életem első igazi, nagy szenvedélyévé. Teljesen platonikus diákszerelem volt, kezét se fogtam meg. S voltaképp akkor nem is tudtam talán, mivé hatalmasodik bennem később ez a kapcsolat.

Aztán jött 1944 márciusa, történelmünk talán legsötétebb, legszégyenletesebb időszaka. Bevonultak a németek, meghozták az utolsó zsidótörvényeket, a zsidó lakosságnak sárga csillagot kellett öltenie. A Bőhm családnak is. Én, magától értetődik, a barátságot változatlanul tartottam velük. Marikának, azt hiszem, ez igen sokat jelentett. Tamási polgármester fia, aki osztálytársa volt, egyik napról a másikra nem köszönt vissza neki. A keresztény barátnők többsége felmondta a barátságot. Én kerestem az alkalmat, hogy a sárgacsillagos kislánnyal végigsétálhassak világos nappal a főutcán.

Ugyanakkor egy másik epizód: előadást kellett volna tartanom az önképzőkörben. Előadásom tárgyául ezt választottam: Magyar irodalom - zsidó irodalom. Nem sokat értettem politikához, naiv indulat fűtött csupán. Ha zsidó valaki, nem lehet jó író vagy költő? Megírtam a tanulmányt, bátran megvédtem Heinét, Karinthyt, Szép Ernőt, és nem emlékszem, kiket még.

- Meg tudtad tartani előadásodat?

- Természetes, hogy nem. Talán az előadás előtt öt perccel jött az igazgatói letiltás: mi nem politizálunk, Lakatos nem beszélhet. Közölte velem a vezető tanár (jóindulatú, velem rokonszenvező tanár egyébként), sajnos ma nem léphetsz dobogóra. Ekkor fölálltam s körülbelül a következőket mondtam: Fájlalom, hogy nem olvashatom fel dolgozatomat, pedig szó se lett volna itt politikáról. Azt szerettem volna csak elmondani... És röviden, vagy tíz perc alatt, mondandóm lényegét mégis összefoglaltam.

Ne értsen félre senki. Nem voltam harcos ellenálló, nem tulajdonítok jelentős antifasiszta érdemeket magamnak. Nem is tulajdoníthatnék. 1944 márciusában tizenhét éves se voltam még. De volt némi józan eszem, s iszonyú indulat dolgozott bennem, a diktatúráknak valami eszelős, máig tartó gyűlölete és engesztelhetetlen harag a németek ellen. Épp azért, mert a német irodalmat, a német kultúrát nagyon szerettem. És valami csak azért is dacból nyíltan, mindig (azóta is) filoszemitának vallottam magam.

Hozzájárult az esemény történetéhez, hogy két zsidó kislány, akikhez bejáratos voltam ugyancsak, a velem körülbelül egyidős Wortmann Kató és Balázs Évike, elkérték tőlem az önképzőköri dolgozat kéziratát és néhány példányban legépelték. Ezeket körözték aztán a városban. Ebből kisebb botrány kerekedett. A nyilasok megüzenték, beverik nagybátyám ablakait, ahol lakom. A gimnázium igazgatójának tudomására hozták, ha még egyszer megpillantanak sárgacsillagos személlyel az utcán, megvernek.

Egyik sem következett be, de Ivánfy igazgató maga elé citált. Szerencsére akadt pártfogóm a tanári karban. Francia- és magyartanárom, Ballenegger Henrik. Ő valamilyen szerepet játszott fiatalemberként a 19-es forradalomban, utána hosszú évekig nem tudott elhelyezkedni, míg Zalaegerszegen végül mégiscsak alkalmazták. Rokonszenvét azzal nyertem meg, hogy Bőhm Marika és Tóth Baby nevű barátnője mellett én voltam a harmadik, osztályunkban az egyetlen, aki harmadik idegen nyelvként nem az akkor szorgalmazott olaszt, hanem tüntetően a franciát választottam. Abban az időben ez bizonyos politikai hitvallást is jelentett, jelenthetett. Az olasz órákat végigültem ugyan a tanteremben, és nem is hasztalanul, igyekeztem jól odafigyelni - elég, ha évtizedekkel később készített Ariosto- és Tasso-fordításaimra hivatkozom - év végén azonban mi hárman voltunk az egész gimnáziumban, akik olasz helyett franciából tettünk különvizsgát. Marikával ez is összefűzött. Ballenegger Henrik igyekezett megvédeni tehát igazgatónk előtt. Becsületére legyen mondva, Ivánfy, e védelemnek is betudhatóan, nagyobb, nyilvános botrányt nem csinált az ügyből. Kijelentette viszont (aránylag barátságosan, sőt bizonyos respektussal): a tanévet befejezhetem, jövőre azonban, így hatszemközt csak azt tanácsolhatja, saját érdekemben válasszak tanulmányaim folytatására más városban más tanintézetet.

Így utolsó gimnáziumi évemet már el sem kezdhettem Zalaegerszegen. Szeptemberben otthon maradtam Bicskén: az érettségit a pesti bencés gimnáziumban tettem le, 1945 nyarán.

Marikára visszatérve: a város zsidó lakosságát, ahogyan másutt is, gettóba költöztették, majd Auschwitzba deportálták. Versem ezeknek a hónapoknak, napoknak élményköréből merít. Hatalmassá, mindent elöntővé akkor nőtt bennem ez a szerelem, amikor nem volt remény többé, hogy valaha is viszontlátom.

- Marika alakja más verseidben is visszatér.

- Mindenekelőtt az Írás a porban első változatában. Ez a változat a Csillag-ban jelent meg először, A Pokol tornácán című kötetemben másodszor, aztán soha többé. Elhibázott, összecsapott, rossz vers volt, a legrosszabb talán, amelyet valaha kiadtam kezemből. Rosszul értelmeztem Szabó Lőrinc régi-régi tanácsát, amikor arról beszélt: az élmény elsődlegességét ne rendeljem alá precíz metrumoknak. 1945-49 közt írott verseim kidolgozására ezért nem fordítottam annyi gondot, mint kellett (s mint tudtam) volna. Őszinte volt az érzés, jó a szándék, hiteles az élmény - mi kell még? Byron öltözködés közben inasának diktálta a Don Juan strófáit, aztán rohant a szeretőjéhez, vagy ők hozzá. A verseken minél előbb túl akartam lenni én is, hogy éljem az életet inkább. Persze így is sikerült néhány költemény, többségükről azonban - később már - nekem jóval rosszabb véleményem alakult ki, mint barátaimnak vagy akár Szabó Lőrincnek. S kezdtem átdolgozni őket. Legutoljára ezt, az Írás a porban címűt, amely első kötetemben még Az emlék semmitmondó címén szerepelt.

Én nem vagyok spontán alkotó, aki azonnal ki tudja mondani, amit akar. Nagyon soká érlelődik bennem és nagyon mélyről, nagyon kínlódva kell felhoznom, ami rám van szabva. Az emlék-et annak idején talán három nap alatt csaptam össze. 1979-ig gyötört, milyen ügyetlenül. Akkor három hónap alatt újraformáltam az egészet, úgy, hogy a régi szövegből tíz sor ha megmaradt. Ily kerülőutakon lett, majd harminc év után, legrosszabb versemből a talán-talán legjobb.

Marika alakja másodszor A Pokol tornácán hexameteres versciklusában bukkan föl. Ott a halottak közt. Amikor ennek a versnek első, 1945-ös, soha meg nem jelent változatát készítettem, azt hittem, elpusztították őt is. A második, 1947-es kidolgozáskor tudtam már, hogy megmenekült, ennek ellenére hagytam a halottak közt, mert dramaturgiailag a kompozíció azt kívánta. Így maradt a harmadik, végleges kidolgozásban is.

- Hát nem halt meg?

- Marika azok közé a kevesek közé tartozott, akik Auschwitzból, szerencsére, visszatértek. Él ma is, egészségesen. 1950 elején Svájcba távozott, kiváló orvos lett belőle, a gerontológia egyik legjobb svájci szakértője. Nagyszerű pszichológus azonkívül. Néha találkozunk. Amikor hazalátogat, meg-megkeres. Magyar beszédjén érződik még a zalai tájszólás. Ismeri munkáimat, az Írás a porban-t is, amely róla szól.

- Mit jelentett számodra, költői fejlődésedben ez a szerelem és a szerelem egyáltalán?

- A szerelem költészetemnek talán legfontosabb fűtőanyaga volt. Akiket valaha szerettem, örökre szerettem, szeretem őket - igen áttételesen - ma is. A szerelem az idővel nem halványodik, hanem növekszik bennem. Ez az érzés persze nem annyira személyhez, inkább személyekhez szól. Egyszerre és egyidejűleg mindenkihez, aki megérintett.

Ami tragikus ugyanakkor: szerelmeimnek, se a reményteljeseknek, még kevésbé a reményteleneknek, nem szolgálhattam soha a szokványos boldogsággal. A szerelem ugyanis sohase volt számomra önfeledtség. Ellenkezőleg: fokozott ébrenlét, fokozott figyelem. A jelenlét megsokszorozódása. Egy női szíven vagy testen át mindig valamit megtudni szerettem volna. A világról, másokról, magamról. Hogy mit, magam se tudom. Reménytelen, hogy megtudjam valaha is.



(Az első beszélgetés 1987, a második 1983 tavaszán hangzott el a Rádióban.)
 
 
0 komment , kategória:  Kabdebó Lóránt interjúi  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 749
  • e Hét: 15978
  • e Hónap: 61050
  • e Év: 2002330
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.