Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 10 
12. A BUDDHA TEKINTETE
  2008-08-22 22:47:20, péntek
 
  12. A BUDDHA TEKINTETE

Egységből faragott rész vagy,
mit az alkotó keze meghagy
levakarván a fölösleget
a teremtményről és jelleget
képzelve szép formákba,
megnyilvánulsz a világba.

Gyönyörködöm én általad,
s ahogy figyelmem áthalad
az idő kis jelenpontjain,
csavart fluidszál kontyain,
úgy változik az illúzió
tükröződése máris millió.

Én vagyok a tekintetes úr,
kiváncsiságom múltamba fúr
képzeletemtől gerjedve
és információsan terjedve.
Pont a buddha, aki tudja
miről szól az életútja.

Te és én így vagyunk egyek,
egymásról faragjuk a szennyet,
de az árnyékvilág piszkosul
újra kiegészít, ránknyomul,
s a részek mindig egybeforrnak,
álmaink semmivé omolnak.

Egység faragta rész vagyok,
alkotó kezem mit meghagyott,
mindig kaparom a fölösleget,
hogy találjak belül új szellemet
és elmerülhessek a formákban
élvezve, szenvedve a világban.

Békéscsaba, 2001. január 27.

 
 
0 komment , kategória:  MISZTIKUSVERSEK(Frank Winking)  
7. A LÉLEKNEK
  2008-08-22 22:46:36, péntek
 
  7. A LÉLEKNEK

A test csak ruha rajtad
s ha magad mögött hagytad
önmagad vagy te lélek,
belőled sarjad az élet.

Lelki részecskéd a test
mely magának testet fest
anyagvilág vásznára,
dolgos élete számára.

Szellemed palackjából
kiárad, tudatodból
így lesz másokért való
megnyilvánuló önvaló.

Szerezz tapasztalatot,
ismerd meg az anyagot,
léted célja, munkája
az új létrehozása.

Mezőkovácsháza, 1998. augusztus 1.


 
 
0 komment , kategória:  MISZTIKUSVERSEK(Frank Winking)  
6. REMÉNY
  2008-08-22 22:45:34, péntek
 
  6. REMÉNY

A hiábavalóság üres tengerén
megjelenő sziget a horizonton,
a hajós szívében a remény
éledő ereje, túl a mélyponton.

Mikor túl vagy már a vad csatán,
mit a tébolyult viharral vívtál
az őrjöngő hullámok hátán
és fájdalmadban szinte sírtál.

Mikor sorsod megpecsételtetett
az ázó deszkaroncsok között
és elhagyá a szikra lelkedet
mert belőle könnyzápor ömlött.

Mikor sajgott a kín testedben
az átélt borzalmaktól,
s csend ült az egekben
megrendülve az imáidtól.

Akkor mennydörgött végig
feletted az óvó kiáltás:
-Küzdj ha kell sok-sok évig
és megjön munkádra az áldás!

Ha már semmi másod nincs
széles e földön, búban és bajban,
akkor is ott legyen a kincs
szívedben, eszedben a gondzivatarban.

Meleget varázsol köréd,
a szeretet bizakodását,
hogy optimizmussal töltéd
a nehéz idők minden csapását.

Csak feladni nem szabad soha,
meg aztán nem is lenne mit,
hisz nem vájhat bele a foga
a balsorsnak, csak egy kicsit.

Sokat számít mire épül
a reménység fellegvára,
melyet ostromolnak kívül
a megadásodra várva.

De kitartás félénk hercegnő,
tutajodon hányódó tengerész,
a lovag rövidesen eljő
s te hajódon révbe érsz.

Minden fa megtermi egyszer
a maga várva várt gyümölcseit,
nem sürgetheti holmi vegyszer
a győzelem édes perceit.

Bízz az Úrban és segíts magadon
még akkor is ha nagyon kemény
kitartást követel az út, de azon
ott legyen társadul a remény.

Mezőkovácsháza, 1995. szeptember 5.


 
 
0 komment , kategória:  MISZTIKUSVERSEK(Frank Winking)  
2. KÖSZÖNÖM
  2008-08-22 22:44:40, péntek
 
  2. KÖSZÖNÖM

Köszönöm az életemet néked,
hogy vágyaimat mindig megérted,
ingatag helyzetemben megtámogatsz,
gondjaim idején az erődből adsz.
Mert Te buzdítol ha elcsüggedek
vagy belefáradva reményt vesztek,
és várom önzetlen segítséged
tudva, hogy hívásomat megérzed.

Köszönöm a tiszta szeretetet
mellyel a szívemet melengeted
megtartva testemet egészségben,
gazdaggá téve a szegénységben.
Nincsenek ugyan hegynyi javaim,
mégis áldanak legszebb szavaim
azért a kincsért mit nékem adtál,
hogy a bajban soha el nem hagytál.

Köszönöm segítő barátságod
mellyel kanyargó utam vigyázod,
jelenléteddel boldoggá teszel,
parányi szikrám így sosem vesz el.
Tudom, hogy csak jót akarsz te nekem,
egyenrangúként bánsz mindig velem
türelmesen nevelve, tanítva,
sikereimben őszintén bízva.

Köszönöm azt is, hogy megdorgáltál,
ha rossz útra léptem elém álltál
szigorral jelezve a tettemet
mint a vigyázó lelkiismeret.
Bocsásd meg kérlek ha bántottalak
vagy rövid időre elhagytalak,
hidd el, hogy akkor is hiányoztál,
ó csak kitartóbb lettem volna bár!

Köszönöm az összes békés percet,
a nevetéssel teli jókedvet,
meg a sok szomorú pillanatot
melyből később még derű fakadott.
Néked adtam magamat teljesen
szerény viszonzásul és lelkesen
figyeltelek ahogy nekem adtad
a legértékesebbet: önmagadat.

Köszönöm néked az inspirálást
és az álhatatos invitálást
mellyel mennyei hajlékodba hívsz
hol az abszolút teljességgel bírsz.
Hálás vagyok, hogy törődöl velem,
erős kezeddel fogod a kezem
felsegítve ha megbotlom néha,
Te vagy a vándor legvégső célja.

Mezőkovácsháza, 1994. december 13.
 
 
0 komment , kategória:  MISZTIKUSVERSEK(Frank Winking)  
1. VÁGY
  2008-08-22 22:43:52, péntek
 
  1. VÁGY

Valami nagyon bizonytalan érzés
tölti ki tudatom magányos űrjét,
meghatározhatatlanul kevés
támpontot nyújtva nekem az öröklét
mérhetetlen semmijében álmodozva,
pedig én bizonyosságot akarok
mely létalap lenne számomra
arról, hogy jó irányba haladok.
Emészt a létezni akarás vágya
sarkallva a formába öntésre
kusza energiám, hogy iránya
erőként szolgáljon a teremtéshez.

Megteremtettem végre életemet
a magam formálta vágyból
szélesebbre hangolva kedvemet
kiléptem az unalmas magányból.
Már közösség vagyok, mely szapora
osztódással nyüzsgi be a teret
és a megvalósult ideákat hordozva
a végtelen óceánnal együtt nevet.
Életem az önmagam utáni
mérhetetlen vágyamból fakad,
ahogy boldognak szeretném látni
minden gyermekem, aki felém halad.

Bimbót bont bennem a boldogság
mikor lelkemben a szerelem
tüze gyúl és a szomorúság
sötétje hátrább húzódik előlem.
Olthatatlan vággyal a másik iránt
a szenvedély hevületében égek,
a kedves kit szellemem megkívánt
rádöbbent arra, hogy miért élek.
Egyesülni akar bennünk az élet
minden öröme arra várva,
hogy hazatérhessen a lélek
a mennyei egység hajlékára.

Nyughatatlan elmém cselekedni
vágyik a változó világban,
valami jót kíván építeni
megalapozottan, szilárdan.
Nem elég nekem a puszta idea
mely csak üres formaként kavarog,
a valóságban is kell maga
a nagy mű, melyet látni akarok.
Lehetőségeimmel kísérletezem
az összes variánst végigpróbálva,
szaporán munkálkodó kezem
alatt kirajzolódik a tudatom álma.

Tetteim indoka világos volt eddig
megtámogatva az igyekezetem,
de szembefordulva magammal meddig
mehetek tovább, ahogy idáig tettem?
Saját kétségeim kötnek gúzsba
a hitetlenségem viharában,
hazug szavakat a fülembe súgva
szétmorzsolnak az időtlen mában.
A bizonyosság nyugalmáért könyörgöm
vágyva az egység világosságát,
mert a megosztottságot nyögöm
fájlalva Istenem hiányát.

S annyi mély tapasztalat után,
megtisztítva mind a vágyaimat
itt állok újra az öröklét partján
megvalósítva összes álmomat.
Már csak egy lépést kell tennem
önmagam felé szeretettel,
mellyel befogad teremtő Istenem
és megáld az igaz kegyelemmel.
Mert Õ a forrása a vágyakozásnak
mi a világban megformálódik,
erőt adva az örök áramlásnak
mindannyiunkat magához szólít.

Mezőkovácsháza, 1994. november 30.


 
 
0 komment , kategória:  MISZTIKUSVERSEK(Frank Winking)  
Frank Winking
  2008-08-22 22:13:08, péntek
 
  8. A SZENVEDÉLY SZIGETE

"Azoknak, akik még ott raboskodnak."

Vihar utáni csendben ringott
az óceán tükrén egy tutaj,
vízfodor hátán semmibe úszott
a deszkákon álló magányos tulaj.

Napszítta arcán száradt a só,
horizontot kémlelt a remény
miután sírba sűllyedt a hajó
megmenekült szegény matrózlegény.

Szúrta a Nap, szárította szél
sebzett szikár testét és rongyait,
körötte táncra cápauszony kél
hidegen csiszolva acélfogait.

Khárón ladikján leszámolt a sors
a szomjhalál emberroncsával,
halvacsorává téve a hajóst
ki búcsúzni készült végső imával.

-Kérlek óceán fogadj be engemet,
hozzád kötődik életem, halálom,
ringasd el megfáradt lelkemet,
benned végre nyugalmam találom.

Ült az ember várva a választ
lehunyt szemmel a morajba fülelve,
csak a hit nyújtott már neki támaszt
melyet elhelyezett egy üvegbe.

Lágy énekfoszlányt sodort a szellő
visszarántva őt a kábulatból,
mintha arra dalolna egy sellő
áhított hangon, szent imádatból.

Nagyot nézett a sasszemű matróz
az előtte lebegő sziget felé,
hová Neptun kegyelméből hajóz
s a végórákat gyorsan elfeledé.

Fölébredt a lélekben az ember
majd erőt gerjesztett a férfi
odaevezvén újult kedvvel
a szigeten menedéket kérni.

Életkiáltás szakadt fel belőle
ahogy lábai szárazra dobbantak
és beszaladt a pálmaerdőbe,
vágyai magasra lobbantak.

Illatos mezőn a sziget közepén
meztelen leányzó font koszorút,
csillogott a fény barna kebelén,
közben énekelt egy dalt, szomorút.

-Bár jönne már vígasztalni engem
kedvesen egy igazi férfi,
csókjával hűsítve remegő testem
izgató szenvedélyt remélni.

A tengerész először megtorpant,
fogta a hitetlenség gyökere,
aztán vágyától hajtva odarohant
az ifjú teremtést megölelve.

Kiáltás harsant az erdőszélről:
-Menekülj ember ha számít valamit
neked amit vársz még az élettől,
de a szenvedély szigetét hagyd itt!

Rémület törte át a vágy bilincsét
a tengerész szívében mert fölnézett,
megpillantva más emberek szemét
cselekedett volna de elkésett.

Győztes kacajjal az ifjú leány
nyakába tette a virágkoszorút,
az emberi szívre rászakadt a magány
a szigethez láncolva a szomorút.

Köddé vált a sellő, elenyészett
sorsára hagyva áldozatát
ki még magyarázatot keresett
lassan megsejtve kárhozatát.

Köré gyűltek más hajótöröttek,
nyakukban a koszorúláncok
az égő szenvedélytől zörögtek
eloszlatva az utólsó álmot.

-Neked is börtönöd lett e sziget
mert a szenvedély szirénje megkötözött,
nem talál lelked nyugalmat többet
a láthatatlan falak között.

-Addíg várunk a felszabadulásra
míg valaki jön, hogy erejét vegye,
kinek meglesz hozzá a tudása,
hogy a koszorút a szirénre tegye.

Eonok óta várják a lelkek
a szenvedélytől megszabadítót,
aki leveszi majd róluk a terhet
és legyőzi a kísértő kígyót.

Ültek az emberek reménykedve
sok életen át a szigeten,
a tengert sajna hiába lesve
csak egy palack érkezett, egyetlen.

Gyűrödt papiros volt a tartalma,
rárótt valaki régen egy imát.
Ültek az emberek szövegét hallgatva
s megértették végre önmaguk kínját.

-Ó, Uram, csak egy dolgot kérek,
hogy biztos legyek önmagamban,
a szabadság hitét add meg kérlek
és semmi sem gátolhat a világban!

Erőre kaptak mind a szenvedők
letépve a koszorút eltiporták,
magára hagyva a szomorú sellőt
a szigetet sorra elhagyhatták.

Barkácsolt tutajok a kék tengeren
gyorsan ezerfelé szétszóródnak,
emberek utaznak rajtuk lelkesen,
más szigetek felé sodródnak.

Mezőkovácsháza, 1993. december - 1994. május.


 
 
0 komment , kategória:  MISZTIKUSVERSEK(Frank Winking)  
Frank Wilking
  2008-08-22 22:12:02, péntek
 
  7. MAGASABB SZINTEK

Óceán a bölcsőm, víz az otthonom
melynek ízét testemben hordozom
bármerre úszom, sodródok, lebegek,
sokmindent látok s mégis keveset.
Izgat a határ, a sugárzó felszín
melyen túl a légkör azúrkék tejszín
árnyalatban kavarog oly hevesen,
hogy hullámot korbácsol a tengeren.
Vágyom rá, hogy tudjam, mennyiben más
a határon túl váró új kihívás.
A part a tengert milyennek látja,
milyen a szárazföld meghódítása?
A végtelenbe bátran tekintek,
nem riasztanak a magasabb szintek.

Állok a földön szilárd lábakon,
tűnődöm a megvalósult álmokon.
Kúszom és mászom meg lépegetek,
más kontinenseket méregetek.
Érzem a vonzást mely lent marasztal,
nem vagyok elégedett önmagammal.
Feljebb vágyom a fák csúcsán túlra
mert szívem a szabadság oda húzza.
Szeretném tudni, hogy mennyiben más
a levegőben váró új kihívás.
Az égbolt a felszínt milyennek látja,
milyen a légkör meghódítása?
A végtelenbe bátran tekintek,
nem riasztanak a magasabb szintek.

Úszom a széllel, egyre szárnyalok
viharba kerülve sorsom hányatott,
de állom a ciklont, a sok légörvényt
betartva végig az örök törvényt.
Szelem a levegőt kecsesen hasítva
ösztönösen lassítva, gyorsítva
mindíg úgy, ahogy a szél szerint kell,
de sajnos a Napig ez sem emel.
Bárcsak tudhatnám, hogy mennyiben más
a kozmoszban váró új kihívás.
A Hold a Földet milyennek látja,
milyen a világűr meghódítása?
A végtelenbe bátran tekintek,
nem riasztanak a magasabb szintek.

Megnőtt az értelmem és a logikám
nagyot lendítve az anyagtechnikán,
kipróbálva a lehetőségeket
rakétám a földről az égbe esett.
Zord volt az üresség, barátságtalan
sötétje nem szerepelt a vágyakban
melyeket a start előtt dédelgettem,
gyönyörű tájakat várt képzeletem.
Jó lenne tudni, hogy mennyiben más
egy távoli bolygón az új kihívás.
Értelem az értelmet milyennek látja,
milyen a többi faj világlátása?
A végtelenbe bátran tekintek,
nem riasztanak a magasabb szintek.

Élek az anyagi univerzumban -
ott vannak gépeim már minden zugban,
közösen fejlődik az interkozmosz,
a világon minden faj együtt osztoz.
Mégsem vagyok elégedett jellem,
egyre csak vonz a rejtélyes szellem
mely eltölti szerte a holt anyagot
mit a Teremtő számomra létrehozott.
Szeretném tudni, hogy mennyiben más
a szellemvilágban az új kihívás.
A Teremtőm engem milyennek lát,
megmutatja-e az Õ otthonát?
A végtelenbe bátran tekintek,
nem riasztanak a magasabb szintek.

Az örök lelki világ fényében élek,
teremtményeim igazán szépek
nyüzsögve, tanulva közegükben,
s ott vagyok én is a közelükben.
Tanulom a törvényt ahogy kiterjedek,
sokmindent látok s mégis keveset,
szívemben már a végtelenség él
az egyetlen igazi, legvégső cél.
Egyszer majd megtudom, hogy mennyiben más
az abszolút létező mindentudás.
Isten önmagát milyennek látja,
milyen az élet megvalósítása?
A végtelenbe nyugodtan tekintek,
magukhoz vonzanak a magasabb szintek.

Mezőkovácsháza, 1994. május 16.


 
 
0 komment , kategória:  MISZTIKUSVERSEK(Frank Winking)  
Farnk Winking
  2008-08-22 22:10:58, péntek
 
  3. A SZERETET FÁJA

Mikor megszülettem egy mag voltam.
Aztán rügyecskéimet kitoltam
fölfelé a hívogató fénybe,
gyökerem beléhatolt a földbe.
Szívtam az anyagot s energiát,
nem követhettem el semmilyen hibát
mert holoképemre építkeztem
midőn tényleg létezni kezdtem.

Kicsi vagyok, mégis erős a fényem,
a Legfelsőbb Alkotó segít megélnem.
Vezeti sejtjeim ahogy növekednek
sok munkát adva a gyökereknek.
Jól érzem magam hisz burokban vagyok,
szeretetemből nektek is adok.
Virágot bontok már ifjú koromban
gyümölcsöt érlelve lombozatboltomban.

Mert valóban csodás érzés fának lenni,
az atmoszférának oxigént termelni.
Eledelt adni sok éhes szájnak
kik a termőciklusom végére várnak.
Susognak lombjaim, alattam hűs árnyak,
törzsembe karcolva élnek a vágyak.
A szeretet fája szívesen vagyok,
a viszontszeretetért mindent megadok.

Velem, 1993. augusztus 13.

 
 
0 komment , kategória:  MISZTIKUSVERSEK(Frank Winking)  
Frank Winking
  2008-08-22 22:09:44, péntek
 
  2. A TÜRELEM KÖVE

Ültem a földön hová sorsom vetett
pályámra állítva a vonzás letett.
Tompán puffantam majd odébb bucskáztam,
leendő nyughelyem közeledni láttam.
Türelmes voltam, mert vitt a lendület
minden porcikámban egy perdület
táncához igazodva, hogy szinkronban
tarthasson a leendő nyugalomban.
Kifizetődött a türelmem bére
ahogy megállapodék a Földön végre.
Megszűnt a háborgás, csitult az erő,
jól helyben hagyott a hullám emelő
oszolva térben, időben és égben,
régóta nyugszom Alkotóm ölében.

Nem mozdultam, mert nem volt miért,
helyzetem amúgyis nyugalmat ígért.
Simogattak a Napsugarak,
árnyékban maradni sosem hagytak.
Ha rámborult néha a felhők árnya
s lehallatszott az égi lárma
nem bántam, hogy velem ilyet tettek,
kopogtak rajtam az esőcseppek.
Körbekóborolt a bohókás szél
ha nyár után megfordult rajtam a tél
fagyasztva, repesztve merev testemet
megborzongatva türelmes lelkemet.
Betakart a hó, olvasztott a hő,
mégis egyben maradtam, ez a fő.

Boldoggá tett az, hogy létezem.
Benne vagyok a világban, érezem.
Egyhelyben vagyok, mégis mozgok,
tachionjaimmal egyszerre buzgok.
Átfúj rajtam a térnek szele,
boldogan létezem együtt vele.
Kristályszemcséim is mind akkorák,
hogy bár hozzám képest igencsak pindurkák,
azért ha fraktálisan összeállnak,
értelmet adhatnak egy új világnak.
Ez az új világ most én magam vagyok.
Ülök a helyemen, telnek a napok -
évekbe ragadnak majd eonokba,
összegyűlvén az időtornyokba.

Láttam Anyám, ahogy világot szül.
Mellette Apám a mindenségben ül
szeretve ápolva növekvő önmagát
szétterítette hullámzó térhaját.
Én vagyok a gyermek, ki úgy itta tejed
csecseden csüngve, csillogó szemed
fényében elmerülve, ébredő
létezéstudattal, hol a térerő
megnyilvánul a mindennek tengerén
belülről pillantva végig gyermekén.
Csírák születtek rajtam és bennem
megnyilvánulva a világegyetemben.
Nőttek és osztódtak, beborítottak,
mohaszőnyeget énhozzám toldoztak.

Én türelmes voltam, ők izgágák,
oldalam gyakran megbirizgálták,
hajladoztak a támadó szélben
kinyilvánulva az átfogó Élben.
Zúzmó és páfrány, pozsgásos szivárvány,
zümmögő bogár a délceg pálmán,
sziszegő gyík vagy bikfic madár,
sivalgó kölyök ha cicit talál.
Surranó rágcsáló az avar alatt
vagy tóban villanó aranyhalak,
ez a világ A-tól Z-ig én vagyok,
a bennem élő tűz főnixként ragyog.
Ülök magamon, magamban a Földön,
az időtlenségben az időmet költöm.

Keménynek látszom és ridegnek néha,
a puhányság nálam nem lehet téma
mert meghagyom mi ostoba másnak,
mégha karmai belém is vágnak.
Nyugodt vagyok. Türelemben úszom.
Eonjaim túl vannak a húszon.
Kavics vagyok az égben és földben,
jól megbújok a viruló zöldben.
Semmi vagyok önmagamon belül
a megfoghatóságon alul és felül.
Jó, hogy vagyok, mert így tudhatom,
türelmemért megjön egyszer a jutalom.
A szeretet lángja fölragyog az égben,
mindent megkapok, amit csak reméltem.

Velem, 1993. augusztus 10-13.

 
 
0 komment , kategória:  MISZTIKUSVERSEK(Frank Winking)  
Frank Winking
  2008-08-22 22:08:50, péntek
 
  1. VIRÁGUNK, A NAP

Hosszú álomból ébred a táj,
harmatcseppes arca csupa báj
mikor szempilláit remegve
izgatja a szellő nevetve.
Sziromkoszorút bont pirkadva
a keleti horizont alja,
kidugja sugarát a Napunk
gyengéden cirógatva hajunk.

Sötétség láncait ledobva
lépkedünk egyként a nyomodban
új világba vezetéseddel,
szembeszállván azon méreggel
mely tönkre akart téged tenni,
hatalmát nekünk kell elvenni.
S ha a rossz idők elmúltanak,
köszöntünk virágunk, szép Nap.

Bátorodtak színeid, ez tény,
erősebben ömlött ránk a fény.
Csatát vívva minden árnyékkal
győztél igaz hitű szándékkal.
Neked nyitottak bimbót sorban
a réti virágok csokorban,
érted élt az erdő, szeretett,
önmagához közel engedett.

Minden irányból érkeztek ők,
az új világot megteremtők.
Felálltak, kezük egybe fonták,
esküjüket imígyen mondták:
Eljöttél hozzánk, bízva bennünk,
nem szabad méltatlannak lennünk.
Lám, a leplek most lehullanak,
Téged köszöntünk fényes Nap!

Föllépdelt az égre kitárva
szirmait, indultunk nyomában
rábízva mit megosztott velünk,
fénye felé fordult a fejünk.
Nem érzett még a természetben
csatangoló nagy örömében
sem olyat, miben ma részünk volt,
lelkünkben színek dallama szólt.

Bogár, lepke és szárnyas állat
egyként vibrálta ezt a vágyat.
Rezgett a bokor, hajlott a nád,
végigporzott a sok patás láb
hegyen és völgyön, sztyeppéken át,
megremegtetve földet és fát.
Burokba vont mindenkit a szél,
elűzettetett végleg a tél.

Követtük útját a kehelynek
melyből tüzünk fénye vétetett,
átvágott seregünk a tájon,
harkályok kopogtak a fákon.
Zsilip kinyílott bármi áron,
merre elhaladtunk a gáton.
Omló sötétség szerteszakadt,
égi virágunk tovább haladt.

Szent küldetésünk elvégeztük,
győzelmünket már megéreztük
mikor még egy próba volt hátra,
búcsúztatni téged - nem hiába!
Utad végére értél este,
lebukott nyugaton a tested,
s ha holnap újra szirmot bonthatsz,
újra virágunk leszel, ó Nap!

Mezőkovácsháza, 1992. december 8.


 
 
0 komment , kategória:  MISZTIKUSVERSEK(Frank Winking)  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 10 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 929
  • e Hét: 25590
  • e Hónap: 70662
  • e Év: 2011942
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.