Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 6 
Móricz Zsigmond
  2008-09-18 16:49:00, csütörtök
 
  GIOTTO ÉS RAFAEL

1.

- Nézzen még egyszer vissza, szívecském!

Az asszony még egyszer megnézte, hogy a kofferek jól vannak-e a hálóban, és hogy az ura felsőkabátjának a zsebében nem törött-e össze a konyakosüveg, amelynek a fenekén még volt. Ki is vette, s megnézte.

- Nézze, ezek az emberek mind megitták.

Összenéztek, nevettek.

- Fel kellett volna menni a szobába - mondta a férj, s csóválta a fejét, s szinte látta, hogy az olasz szolga lopva hogy húzott egyet a palackból.

- Én éreztem is rajtuk a szagát - mondta az asszony -, sose ittak ezek életükben Martell-konyakot.

Az ura nézegette az üveget, s elkezdte kifeszíteni a dugóját.

- Ne körömmel, ne körömmel.

Elővette a zsebkését, kinyitotta a dugóhúzót, s kissé belefeszítette. De tegnap oly könnyen járt a dugó, hogy elszámította magát, s beleszakadt. Újra be kellett srófolni, s akkor sem csinálta meg elég gondosan, mert sietett kinézni a szép olasz tájra, csak előbb egyet akart kortyintani az üvegből, nagyon szeretett így reggel egy kortyocskát. Már dühbe jött, s az egész dugót szétmorzsolta. Az asszony aggódva nézte a dolgot, a száján volt valami csípős megjegyzés, de csak elhallgatta. Azonban mikor nyitva volt az üveg, s az ura odatartotta elé, elfordította a fejét.

- Fuj.

Ebben a szóban és ebben a hangban volt benne minden kis indulata, amit az idegen férfi ügyetlensége kiváltott belőle.

- No, igyon, szívecském.

- Tudja, hogy én reggel sose iszom konyakot. Fuj.

A férj nevetett, s a szájához emelte az üveget. Jót ivott belőle, többet, mint eredetileg ivott volna.

Az asszony most kíváncsian várta, hogy mi lesz. Mit fog csinálni az üres szájú palackkal.

A férj körülnézett, egy dugót szeretett volna elővarázsolni a levegőből, mivel nem talált, újra hozzá fogott inni.

- Ej, még mit nem - mondta az asszony, s kikapta az üveget az ura kezéből. Valahogy úgy tűnt föl neki, mintha ez feleségi kötelesség volna, mintha az életét mentené meg ennek az embernek, s mintha ő tartozna azzal, hogy ilyen önfeláldozó cselekedetet végezzen, mintha azért kapott volna ennyit ettől a férfitól, hogy azt a valamit meg kell mentenie a jövőre.

A férfi engedékenyen adta le a szájáról az üveget, s alapjában véve boldog volt, hogy az asszony átvette tőle, most már ő tegyen vele, amit tud...

- Persze, most aztán nem tudja bedugni - mondta csípősen az asszonyka.

- Ezt nem - szólt egyszerűen a férj.

Kis csönd.

- Majd vesz egy vizesüveget, s annak a dugója jó lesz - döntött a feleség, s a palackot odaállította a sarokba a nagykabát alá. Most végre mintha minden rendbe lett volna.

- Nézze meg, szívecském, milyen gyönyörű a kilátás.

Az asszony fáradtan kipillantott az ablakon. Annyi kilátást láttak már hat hét óta... De a szeme ott maradt... Aztán közelebb ment, elkezdte nézni, nézni... Valami oly roppant furcsa volt a kép... s most már az övé is... mert pár napot ott töltött bent a hegy tetején, a városban... A fülébe csendült a múlt éjszakai éjjeli zene, a különös, élesen síró, sikító olasz hegedű, ami felébresztette őket álmukból... éppen össze voltak veszve, az első kemény összecsapás... de már oly idegesek, mindenen összetűznek... de szép ez a szürke kőváros, ahogy ráhalmozódott a hegycsúcsra, az ott a vár, a kolostor, számtalan kőoszlopával, itt a felső templom, az alsó templom, az ott a dóm... ott mentek az este gyalog lefelé, azok mögött a házak mögött, összesimulva s összenevetve asszonyok ültek kint a falak tövén, ajtók lépcsőjén, kisgyerekek futkostak, egy pici alig bírt totyogni, és soldót kért. Maszatos kis tenyere... röstelli... nem adtak neki... most utólag el is pirult bele... hogy lehet egy pici baba kérését megtagadni, de úgy fel volt bőszülve, hogy már a csecsemő is koldul... Mily szép város... s mily furcsa, odahaza nem építik hegyre a városokat. Ez mind a hegytetőn van.

- Miért - kérdezte a férfit, aki mögötte állott, mily különös, hogy folyton mögötte áll egy férfi... hogy férfi áll mellette, mögötte, előtte, utána, akármerre megy, minden városban ott van vele, minden szobában, minden helyzetben... el is pirul... -, mondja, miért építették a városokat a hegy tetejére, hisz oda oly nehéz felmenni?

- Igen, de ha egyszer felmentek, fent vannak!

Azt akarta mondani rá, hogy: buta. De tényleg, hogy milyen buta egy férfi. Ha felmennek, ott vannak. Persze hogy ott vannak, de minek mentek fel.

- Azt kérdezem, hogy miért építették a várost a hegy tetejére. Ennek valami okának kell lenni. Minden város a hegy csúcsán van. Miért? Úgy szerették a szép kilátást? Egészségügyi okokból?

- A fenét - mondta a férfi, aki sose gondolt életében erre a dologra, de már hozzá volt szokva, hogy mindent rögtön, habozás nélkül s elfogadhatóan, sőt csalhatatlanul meg kell magyaráznia, hacsak kockáztatni nem akarja a férji tekintélyt -, védelmi szempontból.

Az asszony, aki el volt készülve a legvégsőkre is, hogy most rajtaüt, s leleplezi ezt az áltekintélyt, aki egészen idegen befolyását a gondolatainak legkisebb lüktetésére is kiterjeszti, most egyszerre elnémult.

- Védelmi szempont?... - ezt valóban megértette.

- Persze - mondta a férfi a világ legtermészetesebb hangján. - Nézze meg: mire az ellenség feljött, akkorára mind agyonverhették őket kővel, ha más fegyver nem volt... S könnyű volt bástyával még jobban megerősíteni... De ha síkon építették volna, akkor a hegyről belőnek a piac közepére. Mit gondol, egy ágyú onnan a hegyről az egész várost lerombolhatná, ha a várost lent építik meg...

Már ez sok volt, ezt már fölösleges volt mondani, ez már olyan volt, ahogy a gyereknek magyaráz a felnőtt. Az asszonyka összehúzta a szemöldökét, elfáradt, bedugta a fülét, otthagyta a szép kilátást, s beült a sarokba. Sóhajtott, a szemét is lehunyta. Nem is tudta az ura szavait, nem is tudta, hogy ez attól van, hazagondolt s arra, hogy vajon tett-e el a gazdasszony paradicsomot, s az nem fog-e megpenészedni...

2.

- Már ez?... már itt vagyunk?

Nagyon rövidnek tetszett az út. Ez nem két óra, ez csak egy félóra.

Egy város felé lötyögött a vonat, amely hasonlított az előbb elhagyotthoz, de közelebb van az állomáshoz, s alacsonyabb a hegy, amelyre építve van. Nem oly festői kép, s az egész szürkébb és közönségesebb.

A férfi most elemében volt, hordárt rendelt, rendelkezett, hotel, portás, autó.

Egyszer csak ott ült az asszony az ülésen, a hotel omnibuszában, az ölében a kis kézitáskája, kissé összeesve, furcsán elhúzott szájjal, a messzibemenő szemmel, s ült, ült, míg a férfi mellé nem ült. Udvariasan, sőt gyöngéden helyt adott neki, s tovább is oly lankadtan ült.

- Valami baja van, szívecském?

Csodálkozva nézett rá.

- Nincs.

- Fáradt; nem is csoda, borzasztó az, hogy milyen strapa ez az utazás.

Mosolygott.

- Nem vagyok fáradt. Hogy hívják a hotelt?

- San Marco.

- Jó hotel?

- Nagyon kitűnő.

Ezt úgy mondta, mint akinek kötelessége mindent tudni. Hát hisz ő se volt soha életében ebben a városban, s az asszony ezt tudja. Honnan tudja ő, hogy milyen lesz a hotel?... Ha megszorítanák, még a város nevét se tudná, hol is vannak.

De ahogy az asszony egy picit közelebb hajolt hozzá, önkéntelenül úgy odasimult, mint gyermek az apjához, édes megelégedést kezdett érezni. Úgy dagadni kezdett a szíve, valahogy úgy rájött, hogy ő egy erős férfi. Valóban nem bolondság az, hogy a férfi a nagyobb tekintély. Egész jelentékenynek érezte magát. Körülnézett a kocsiban, a porfellegesen fehér utcán, a zöld réten, amely kertek megett volt, a hegyeken, idevillant most egy szép távoli csúcs, s a magas píneacsoporton, amely amott látszik, érezte, hogy ő a férfi, s a felesége teljesen az ő erejére van utalva, s ez a jó.

3.

- Maga fürdőszobás szobát kért?

- Igen.

Az asszony hallgatott. Mit tegyen vele. Belenyugodott. Bement a hallba, s leült egy fotelbe. Igaz, ott sem volt, az egész hotelben fürdőszobás szoba, ahol most voltak. Ezekben a kisvárosokban... De ez mégis egy nagyon rendes hotel. A hall igen szép, magas felső világítás, a falak tapétázva, egész modern. Az egész épület nagyon úri.

Már úgy megszokta, hogy ha magában marad, ül és vár, oly csendes zsibbadtság volt benne, nem kívánt semmit, nem várt semmit. Ebben a fura világban úgyis jön egyik látási szenzáció a másik után. Beletörődik az ember, hogy rendkívüli látnivalók tömege halmozódik, hajszolódik, az ember már fáradt, felemeli a szempilláját, de jó. Nedves lankadtság ez, nem kell gondolni semmire, minden megvan, már várta a teste a víz csobogását, a pórusok szomjasan, ebben a hőségben... most ugyan nincs melege... nem, semmi baj sincs... sőt, minden jó...

- Azt mondják, nincs szobájuk üres. Olyan szoba, amelyiknek fürdőszobája is volna, tudja, szívem, de itt lent a fürdőszobában most lemosdunk, aztán elmegyünk egy kicsit sétálni a városba, s mire visszajövünk, lesz.

- És a reggeli?

- Ejnye, ejnye, majdnem elfeledtem.

A férfi tapsolt, s egy fekete frakkos pincér futott elő.

- Két komplett reggelit.

- Ideparancsolják, vagy méltóztatnak az étterembe...

- Igen, itt jó lesz.

Nemsokára ott volt a kis szalonban mellettük. Tej, kávé, méz, vaj, zsemlyék...

Milyen jóízűen ettek, mindkettőjüket meglepte a dolog.

- Itt kitűnő koszt van - szólt az asszony. - Látta tegnap ott azt a fekete körmű pincért?... Én mindig azt néztem, hogy mikor a levest adta, a körme belelógott.

- Malacka.

Vidáman, egyenesen mentek ki a kapun. Nagyon előkelő volt. A hotel egy régi palazzó, egy valódi nagyúri palota volt a XVIII. század közepéről, ennek a kornak fejlett kényelmi ízlésével, nagy ablakokkal, levegős, úri beosztásával.

Kint izzó, perzselő, égető volt egyszerre a levegő. A nap olyan vakítóan sütött, hogy a szemet be kellett hunyni a fényzápor elől. Az utca kőburkolata úgy szórta a fényt, mint egy kopott acéltükör. A palota mellett egy keskeny utca nyílt, oly sötét és annyira keskeny, mint egy odú, s nyirkos bűz csapott ki belőle. De ők továbbmentek a főutcára, amely ott volt egész közel, csak még egy nagyszerű palotán kellett túlhaladni. Jobbra lekanyarodtak, s felszisszenve megállottak.

Az utca már megint csodálatos volt. A férfi telehabzsolta magát mondanivalóval, akkor a feleségére pillantott, aki nyitva maradt szájacskájával állt, s nézett lefelé a lejtős utcán, amely oly sugárzó, világos és mégis oly századosan érett volt, egyenes és mégis zegzugos, alacsony, egyemeletes házak, s mégis úgy érezte az ember, mintha az egekhez emelkedne. S ott az út távoli végén egy templom részlete. Valami olyan harmónia, hogy az ember csak álmélkodva áll, mint egy természeti jelenség előtt.

Az utca jobb fele napsütésben, a bal fele mély árnyékban volt. S ők mégis a napon maradtak, mert ez az olasz nap valahogy hozzátartozik ehhez az egész léthez. Nem üldöz, nem fáj, hanem ragyog az ég.

- Tarcalon az ember úgy elbúvik a nap elől - mondta a férfi. - Még a kutya is a kazal alá menekül. Itt nem érzem a napot.

Az asszony nagyot, mélyet lélegzett, és csillogó arccal nézett a mindenre.

A férfi szólt:

- Szép?

Csak a szemével felelt.

- Gyönyörű?

Ismét intett.

- Szeret?

Az asszony odapillantott, s csukott szájjal:

- Mikor?

A férfi boldog, zárt, magába merült mosollyal:

- Most.

Az asszony lehunyt szemmel az izzó glóriában. Csak itt fedezhették fel a glóriát, a fényívet, a fénypárát, a fénysugárzást a szentek feje fölött:

- Hol?

A férfi nagy lélegzettel, vállait megfeszítve, izmot megdagasztva, könnybe borult szemmel; a farnesei Herkules:

- Itt.

4.

Végigmentek az utcán, s a férfi egy-egy évszámot mondott. A házak korát becsülte meg. Jobbról tágas térre nyílt az utca, ahol Garibaldi szobra állt, milyen remek neve van a karbonári köpenyéhez: Garibaldi! Vagy ahogy az Alföldön mondták: Galibardi!... Milyen furcsa, hogy a nagy embereknek ilyen jó nevük van...

Leértek a főtérre, a dómhoz. Jobbról, balról kis kávéházak, az utcára kirakott asztalokkal, ahogy a térre értek, újra egy óriási meglepetés, egy olyan tér, amelynek hatása alól nem vonhatták ki magukat. Szemben a dóm, roppant falaival, különös tégla- vagy kőfalak, mintha félben maradt volna az építése, s annál szebb, sötét lyukakkal a falban és valami oly csudálatos építészeti remek... vagy inkább festői... Festői hatás, barnaságában eloszló sötét pontok s rajtaverődő fehér fények... s ahogy az ember a fejét balra fordítja, itt a városháza, egy elbűvölően különös négyszögű, várszerű épület bent a város közepén, csipkék és faragások, aszimmetriák édes kavargása, és mégis egyszerű és monumentális... Az a homlokzat; jobbra-balra, kettő is, és mégsem ugyanaz, és mégis ugyanaz, és milyen más, amint egy hatalmas térre néz, s mikor egy keskeny útra... S felette a kék ég, annyira kék s felhőtlen, és a nap, ahogy büszkén és gőgösen, boldogan tüzel... Ó, milyen kár meghalni, és milyen kár, hogy el fog múlni az egész világ...

- Nos?

Az asszony lehunyta tág szemét, valami különös, kacér páva-mozdulattal húzta ki magát, mintha tetszeni akarna a kőpaloták rábámuló szemeinek, s csak annyit mondott:

- Ez igen!

5.

Bementek a dómba. Kapujánál egy régi pápa megzöldült bronzszobra áll. Nagyon szép, nagyon gazdag, nagyon őszinte. Hatalmas orra s nagy szakálla kígyózva csavarodik, nagy görbe botjával maga elé néz, s feje meggörnyed a méhkasforma tiara alatt. Hogy az ember él, aztán meghal, s a szobor jelzi, s ha valóban élne, sem volna hozzám közelebb... Akkor minek élni?... Így több...

- Hm.

Gótikus óriás boltívek. Sugárfák soha oly magasra nem nőnek, mint a márvány a gótikus templomokban. A szem boldogan szökik fel a magasba, a márvány fényén csúszik felfelé, s milyen virágerdőbe borul odafent. Ó, ez az olasz gótika, amely valami csapongó, édes kedély melegségével virágoztatja ki a magasságokat. A zordon germán gótika félelmes, megdöbbentő tömörsége helyett, itt tágas boltívek odafent, világosság s színek gazdag csobogása.

Talán nem is szép templom, talán nem is híres templom, azok közt a különös kincsek közt, amik itt teremnek... de egy pusztáról jött kis magyar szívnek azt az érzést adja, hogy a fene egye meg ezeket a bitangokat, de szépet tudtak csinálni.

Mint két bogár csaponganak s ácsorognak az oszlopok alatt, mint liliputiak az őserdőben... Az asszony a szenteltvízhez nyúl, keresztet vet, s halkan súgja:

- Egy kicsit imádkozom, szabad?

- Szívecském.

S utánanéz a fehér asszonynak, a karcsú fehér embernek, ahogy elmegy, s letérdel Mária egyik oltáránál. Ő maga is, szemével imádkozik, gondolat nélkül a magasba függesztett tekintettel.

Különös, csak most veszi tudomásul, hogy a templomban munkások dolgoznak, kalapálás, fűrészelés, zsivaj. Mintha orgona szólana, annyira hozzátartozik. Semmi nem zavar. Az imához nem kell templom, hanem érzés. Itt is, ott is csoportok, az oltárnál papok, s fent a magasban vidám munkások döngetik a követ.

- Imádkozott, szívem?

- Igen.

- Értem is?

Megérintik egymás kezét; önkéntelen összeforrás. Milyen gazdagok ezek a percek, úgy szikrázik belőlük az érzés, mint briliánsból a fény.

6.

A sekrestyén át kimentek a templom udvarára. Nagy, oszlopos, boltíves udvar. Sírkert. Mily gyönyörű volt Assisibe a templom kolostorudvara.

- Emlékszik arra a furcsa ciripelésre az öreg fákon?

Az asszony már tudja, miről van szó.

- Ha nem lett volna olyan hangos és dallamos, azt mondanám, tücsök volt, de ilyen erős hangot csak a madár adhat.

Mosolyukban újra születik az édességes kis udvar, középen Szent Ferenc jó szobrával, ahogy ott áll örök enyheségben, szomorúságban és mégis örömben.

- Furcsa, tudja, hogy nem emlékszem a Szent Ferenc arcára? - szólt a férj.

- Én sem.

- Jelentéktelen arc. Az a jelentékenysége, hogy abszolút jelentéktelen. Tudja, mire gondolok. Például, aki egyszer Dante arcképét látta, nem felejtheti el. Szent Ferencnek láttuk minden képét, és elfelejtettük... Megálljon csak, én most sorra emlékszem valamennyire, ahogy megnéztük... Szent Ferenc meghalt 1226-ban, nos, Cimabue, a festő, született 1240-ben... ő volt hozzá legközelebb, korban... s most emlékezzen arra a szegény szomorú barátra, aki ott áll Szűz Mária mellett, maga azt mondta rá: ez egy koldus - emlékszik?

- Igen.

- Cimabue tanítványa volt Giotto. Nem tetszett neki az a szomorú koldus. Egy húszéves fiúnak az nem tetszik, mert Giotto húszéves volt, mikor azokat a remekeket festette... ő csinált egy új Szent Ferencet, egy csendes, kedélyes öreg bácsit, egy úriembert, aki tiszta és rendes, és megnyugodott. A Cimabue Ference szenved, fázik, éhezik, tele van testi szenvedéssel, a csizma feltörte a lábát, gyalogol, koldul... A Giotto Szent Ference úgy megy át az életen, hogy valami boldog nyugalom megmenti minden bajtól, nem érez semmi testit, nem kell neki enni, inni, mintha a föld menne alatta, és nem ő gyalogolna, mesealak, akiből ki van kapcsolva a szenvedés és a szenvedély... Erre jön Giotto utódja, akinek ez is kevés: Simone Martini, ez már aztán egy angol lordot csinál belőle... Cimabuénál gyűrött, parasztarc... Giottónál egy kedves gimnáziumi tanár... Ennél egy hosszú arcú, finom szakállú, előkelő, magas úriember, azonban ebben is van szentség: ezt már nem éri el a szenny... tiszta marad, és lepereg róla minden, egy éteri tisztaságú lény, aki azonban nekem nem szimpatikus, mert nagyon is kaszinói tag, ki álöltözetben jár...

Az asszony hallgatott, nem szólt bele.

- Figyel?

- Igen... De mondja, szívem, gondolt maga arra, hogy a lakásunk még nincs rendben... s utóvégre az embernek társadalmi kötelességei vannak... Nem mehetünk el sehova, és nem is jöhet hozzánk senki... Itt elköltjük ezt a sok pénzt... hát én nagyon boldog vagyok, hogy maga fürdőszobás szobát kért, mert igazán nagyon megnyugtató, ha az ember a fürdőszobában kipiheni magát, a művészet után, ugye, de ha arra gondolok, hogy otthon még nincs meg a kád... és mibe kerül egy email kád... hát, nincs igazam?... itt csupa művészi dolgot lát az ember, vigye haza az életébe is az ízlést, én úgy gondolom... nem?... remélem, egy olyan márványkádat csináltat, amilyet a vatikáni múzeumban láttunk; legalábbis, azért fejleszti az ízlésemet, nem igaz?... butaságot beszélek?...

A férj boldogan nevetett:

- Nem, babókám, édes kicsim...

7.

Milyen szép boltajtó, aha, ide belépti díjért lehet bemenni, itt van valami látnivaló.

Bementek, s meglepetve állottak meg.

- Mi ez a szép?

Alapjában véve egy üres kis szoba volt. Kétoldalt egy-egy hosszú pad, mely a fal alatt végigfut, s szemben egy kis emelvényen elhelyezett asztal. De hogy volt ez megcsinálva. A fal burkolva volt a pad felett magasan, barna, remekbe faragott tölgyfa burkolattal, s az asztal oly művészi módon megépítve, mint egy kis oltár, anélkül hogy bármi templomi lett volna benne. Nem tudták hova tenni, de mégis templomi hangulat támadt.

A férj megkérdezte a hely nevét, s felgyúlt arccal mondta:

- Collegio del Cambio... most már tudom, hogy hol vagyunk; de szép... A régi tőzsde... Tudja, mi ez?... Mikor még nem volt közlekedés s nem volt semmi, mikor nálunk még Mátyás király uralkodott, s a nádorispánunk nem tudta a nevét leírni, hanem a kardja markolatán volt a pecsétnyomó, azt ütötte rá az oklevélre, abban az időben ez a kis város ezt a helyiséget csinálta a nagy vásárok pénzforgalmának lebonyolítására... Nézze csak, mit érzett a távolról gyalog s nyeregben jött kereskedő, hogy a magával hozott, féltett és félt papírrongyot aranytekercsbe beváltsa... Rögtön látta, hogy jó helyen jár... Ez egy finom, megbízható, úri hely, ahol őt nem fenyegeti veszedelem, ahol vagyon pénz... Ide ült le, erre a padra, s várta, míg sor kerül rá... Kint a lova rágta a zabot... Mily egyszerű s mégis mily méltóságos hely... Én voltam a budapesti Tőzsdepalotának a nagytermében, s mondhatom magának, hogy undor fogott el, mikor láttam. Az egy igen nagy, tágas helyiség, s ez még jó benne. De ordít az ordenárésága. Mikor ott voltam, azt mondtam, hogy istenem, mégis borzasztó, hogy a pénz a szőrösszívű emberek markában van, akik nem tudnak vele mit csinálni. Ugyanabból a pénzből világvégéig szépet lehetett volna teremteni, ha művész csinálja. S ugyanaz a tervező jobb ízlésű megrendelőnek jobbat, finomabbat tudott volna cselekedni. De azon a piacon, ahol hallgattam azt a félelmetes, állati üvöltést, a "veszek", "adok"... számokat... s láttam egy-két csúf jelenetet is, hogy az ügynökök csak éppen felverték vagy leverték az árakat; megsemmisített árfolyamok voltak azon a napon, s láttam, milyen manőverekkel szedik ki a pénzt a közönség zsebéből, s akkor megértettem, hogy ennek a piszkos munkának ez az olcsó díszítésű vásári terem való... Nézze: ezeknek is a pénz volt az istenük... ezek is azért éltek-haltak: de akkor még a pénznek volt becsülete... ma a pénz olyan vulgáris lett, hogy elvesztette nimbuszát: akkor az aranyat sokszorosan begöngyölték, elrejtették, őrizték, tisztították, törülgették, szerették, de amit érte vásároltak, azt is jól megnézték, hogy aranyértékű legyen!... Ez a rettenetes találmány, a papírpénz tönkretette a vagyon értékét, becsületét; gyorsan forog, nagy tömeg, gyorsan kicserélődik, jön, elmegy, szélfúvás: az egész életet olyan átmenetivé teszi...

- Nézze csak, itt mi van!

- C.

A kis bolthelyiségből egy másik nyílt. Az is boltíves szoba, alig nagyobb az előzőnél, s annak is van ajtaja az utcára. De az egy tündéri szoba. A magas faburkolat felett kifestve az egész. Valami kedves, meleg, aranybarna színű képek, szentek és ókori sisakos hősök, allegóriai alakok s szentírásbeli jelenetek.

- Pietro Vanucci.

A férj elolvasta a bedekkerből a szöveget, aztán sokáig némán nézték a boldog falakat, amelyek lassan jutnak el az értelemhez, de a színek nemes harmóniájával hamar győznek.

Az asszony tovább vadászott, óvatosan, nesztelen léptekkel, mintha nem akarná megbontani a századok tündéri álmát, de felfedezőútra ment, s pillanatok múlva újabb örömhírrel jött. Csak fehér ujjai beszéltek, hívtak, sürgettek, s az arcán a ragyogó mosoly.

Egy harmadik szoba is volt, szintén boltocska, ajtóval a járda nélküli sima utcára: az egy kis kápolna volt. Oltárral s templomi festményekkel.

Drága, drága kis helyiség.

- Ide jöttek be megáldani a szerződést - mondta halkan a férj -, ha sikerült becsapni az idegent, s hálát itt adtak a jóistennek, ha alaposan kifosztották a szomszéd város kereskedőit.

Az asszony mosolygott, s nézte a kedvességes Úrjézus arcát, amint meghajtott fővel fogadja a hosszú pásztorpálcás János kezéből a keresztelő vizet.

- Jöjjön ki, szívecském, valamit akarok mutatni - rángatta meg a férj az asszonya ujjait, mert égett benne a gondolat.

Visszamentek a középső szobába.

- Nézze ezt a csirkefogó Rafaelt... Ezt akarom magának megmutatni. Ellopta a mesterének az egész kompozícióját...

Az asszony nézte a képet.

- Szent Péter-templomban? Róma?... - emlékezett.

A férj boldogan kiáltott:

- Igen!

Sokáig nézték a Perugino Transzfigurációját, amely pontosan ugyanaz, mint a Rafaelé, csak éppen ez meggazdagította, kiterjedelmesítette, s valami belső átalakítás is van nála.

- Most már elhiszem, amit a Palatinuson beszélt az őr - szólt a férfi. - Egy régibb alkalommal, mikor Rómában jártam, a Titus-termák őre... Júlia házában emlékszik a falfestményekre?... Azt mesélte, hogy Rafael a Vatikánban, a stanzák folyosóját római motívumokból festette: ott lopta a Fórumon, s hogy rá ne jöjjenek, betemettette, úgyhogy csak most, valami ötven esztendeje találták s ásták ki újra.

Soká nézték a képet.

- Még sose hatott rám ennyire semmi piktúra, mint ez a kis umbriai bolt - mondta a férfi -, hiszen számtalan képet lát az ember a múzeumokban: de ez valami más. Itt bent vagyok a boltban, amit ki kellett festeni valami célra... Ez élet, valóság... Itt érzem a megrendelőket, a vásárlókat, a várost, az akkori életet. Engem meghat és megdöbbent: magát nem?

- Dehogynem, nekem nagyon tetszik, és nagyon szeretnék egy ilyen szobát.

- Majd beszélek velük, talán barátságból, mert mai valutában megfizetni, pláne magyar valutában Peruginót... Tudja, mibe kerül ma egy tenyérnyi Perugino?... De nézze, mit festett a falra... Egy bankba: szentképet. A maga hálószobájába is azt festene...

- Az én hálószobámban most is van; én szeretem a vallást.

- Hát igen: lehet ennél szebb?... A kis Jézus imádata... Nézze, hogy fekszik a földön a csecsemő, reálisan odafestett édes kis kövér pocok. Csak a testecske vonalában van benne a szerkesztő-festő gondolata: fejecskéje, kezecskéje lábacskája mind istent mutatnak. Fénylenek az istenségtől. Érzi az ember, hogy istent csodálnak benne az emberek, angyalok és állatok, akik körülveszik... Milyen jó egy nagy festő képébe belemerülni, hasonlít ahhoz, mikor az ember a tengerbe ereszti be magát, s percenként jönnek a hullámok, és elborítanak, nagyságot és erőt érez az ember, és semmi veszedelmet... És még az anyja is, Mária, aki fölötte térdel, összetett imás ujjakkal; nézd, milyen gazdag nagy selyemköpenyben, lilabársony ruhában, a hajából, a simára fésült, lekefélt szőke hajából loknik és szalagok omlanak le, feje fölött finom glória aranytányéra, mint egy buborék, istenien előkelő és gazdag és finom. Egészséges, nagyszerű test: tökéletes szépség... Lehet szebbet és előkelőbbet a gazdag emberek piacára lehelni?... És hogy imád, egész lelkével hogy imádja saját szülöttét... ahogy a lélek imádni tud.

Az asszony halkan szólt:

- Az a mélységes csönd az egész képen... mintha nem mernének az áhítattól hangot adni... ezek még az állatok arcára is áhítatot tudnak festeni...

- Igen: ez a legfőbb erejük... Most mintha fátyol szakadna fel előttem... Emlékszik, Rómában a Barberini-palota kis termében mennyit néztem a Rafael Fornarináját... Most bevallom magának, hogy tegnapelőtt Assisiben megtértem: a Giotto-képeken néztem a nőarcokat, s rájöttem arra, hogy egyetlenegyben sincs semmi érzékiség... Giotto oly pietással nézi a női arcot, hogy nem támad benne érzéki gondolat... Lelki tartalmat talál ott, szenvedést, imát, elmerülést, önfeláldozást, magasba emelkedettséget... de ott nem kísért soha az ágy... A Fornarina s a későbbi festők minden képe, minden női arca, egy szent vagy csak álarcozott szent kifejezésbe burkolt sóvárgás... A vér tüze, perzselése s vágya... Itt nincs vér... Nem tudom megmondani magának, kihalt-e vagy még nem ébredt fel... Ezek, azt hiszem, nyolcéves gyermek-lányok... ezek a szent asszonyok, ez a Szűz Mária, ez valóságos szűz, aki öntudat nélkül fogant és szült, s mint valóságos csodát imádja önmaga testének kiszakadt darabját, amely immaculata testéből származott...

Egyre halkabban beszélt:

- Szívecském, lássa, a maga lénye rám olyan hatással van, inspirál... Nem tudom, de nekem ebben a pillanatban az az érzésem van, hogy rájöttem a maga számára egy titokra... Rájöttem arra, mit jelent Rafael...

- És Giotto?...

- Igaza van: és Giotto... A művészettörténet azt mondja, hogy Giotto volt az olasz művészet megalapítója... Ezzel szemben ott áll a Giotto képe mellett mesterének, Cimabuénak a képe... Soká néztem együtt a kettőt... S meglepett az, hogy Cimabue van olyan festő, ha nem jobb, mint nagy tanítványa... s mégis az ő neve jeltelen, a másiké dicsőséges... Egyáltalán, nagyon furcsa, hogy lesz egy név jó név... hogy van az, hogy egyszer csak jön egy húszéves fiú, Giotto, s örökre s általánosan népszerű... s csak kétszáz év múlva jön egy másik húszéves Rafael, aki szintén boldogan s játszva leli meg ugyanazt a dicsőséget... Nos, tehát csak azt akarom mondani, hogy Giotto s mestere közt ugyanaz a különbség van, ami Rafael és Perugino közt... Itt ez a két képeslap: egyik a Cimabue-kép, a másik a Giottóé... Nézze, szívem: az elsőn milyen szimmetrikusan vannak elhelyezve az alakok, egyik angyal jobbra vetett fejjel, a kép másik oldalán a másik balra vetett fejjel. A felső két angyal viszont befelé hajolva Mária alakjához. S oldalt a kolduló barát, Szent Ferenc, kiesve a képből. S most nézzen erre itt: ahogy Giotto Ference a galamboknak beszél... Az egy rajzkompozíció: ez egy élethelyzet... Nézze meg a Cimabue Madonnáját, őszinte s reális arc s a többi is, egy sem üres és tartalmatlan... de az egész egy nem is színpadi, csupán megrajzolt kompozíció... ellenben itt van Giottónak egy másik képe: Szent Ferenc glorifikációja. Itt ugyanaz van, ugyanolyan szimmetrikus elrendezés, mint a mester csinálta volna, Cimabue. De nézze, milyen lebegés. Az összes angyalok megmozdulnak, s mint egy felhő sereglenek a szent alakja körül... S továbbmenve: ott öt alak keserves munkával van összeszerkesztve, itt valóban, mint a felhő, szállva s hullámozva, mint a tenger habja, sereglik fel a tömeg: ezt hozta Giotto az elődei után... Friss szél csapott a hullámokra, a felhőkbe, a mező liliomaiba, a gondolatokba... Az arcok ugyanazok valahogy, csak élők lettek, a lelkek ugyanazok, csak éteriek lettek... az ártatlanság valósággá lett, a szűziesség szentséggé, Giottónál az a törekvés, mit a keresztény piktúra ezer éven át takart: a Mária és az angyalok szűziességének legmagasabb igazolását érte el... Nála elszakadt minden a földtől, a salaktól, a vértől: nála minden égi, éteri, felmagasztosult... Annyira, hogy az ember érzi a magasságot, mélységet, de nem érzi többé a valóságot, a lehetőséget.

- Igen.

- Szívem, ha az ember az édesanyjára néz... talán ekkor van annyira elszakítva s mentesítve a természettől... Én tudom, hogy ő is volt fiatal, s éppen úgy ismerte a szerelem lázát és kéjét és kínját, mint én: bizonysága, hogy itt vagyok... de fátyolon és glórián át csillan vissza az anyai vér termő gerjedelme, s ha az ő szemébe nézek, nem merem megtalálni ugyanazt a bűnt, ami engem éget... Erre jön Rafael, egy kétszáz év múlva kipattant fickó, aki élő, rohanó, tomboló vérben fogant ecsettel áll a szentek galériájában... Mert mi jöhet Giotto után?... Lehetett azt a szépséget, szentséget, átszellemültséget tovább fokozni?... Mi jöhetett e téren?... Csak új s új technikai tudással legfeljebb ugyanazt az egyetlen pszichikai állapotot ábrázolni... Önmagát felülmúlta, hogy múlhatta felül őt más?... Emlékszem egy képére, negyedóráig nem bírtam elmozdulni az elől a kép elől - tudja, mikor maga a baráttal s a csoporttal elment, s intett nekem távolról, hogy menjek már, ne maradjak el, nem illik: igen, de én akkor valami roppant csodát láttam. Szent Ferenc fekszik a koporsóban, s felette két nő, a kisebbik ráborul a kezére, s csókolja. Hát ezt a csókot nem lehet elfelejteni. Azt az áhítatot s odaadást... Ahogy az a nő odaborul... abban nincs test, nincs élet, az a földöntúli meghódolás... Az nem egy színésznő, aki megjátssza a csöndet és a jó és alázatos hívőt, de közben uralkodni tud a formán, s vigyáz, hogy a fotografáló lencse előtt keze-lába nagy ne legyen, s el ne torzuljon, szóval nem kabinetalakítás egy legkisebb szerepben: ez egy valóságos nő, aki valósággal eltűnik a szem elől, valósággal megsemmisül a néma hódolásban... Itt jöttem rá arra, hogy van a nőben más is, nemcsak érzékiség...

- Van bizony.

- Van: kikapcsolt érzékiség... Van abszolút odaadás valamely más érzésnek... És most nézem itt Peruginónak ezt a selyembe, bársonyba, aranyba öltöztetett s legfinomabb ízléssel megjelenő, minden előkelőségeken felül lebegő, testiségében is emberi létezésen felüli dámáját, ahogy saját csecsemőjében istenét imádja, s rájövök, hogy a pszichikai tartalom ugyanaz, ami Giottónál. Sem feljebb, sem lejjebb, ugyanott akar lebegni... Talán színben, figurákban, elrendezésben, technikai manírban más, legalábbis sok újat hozott: de lelki tartalomban retteg újat hozni... Erre jön Rafael, s megfesti a buja s buján komoly Fornarinát, s ráfesti a Transzfigurációra.

- De nem festi bujának.

- Megálljon csak. Ezt a Madonnát hiába nézem, s akármeddig nem, nem bírom a démont felfedezni benne. Talán ez a piktor, aki egy palatáblára saját magát is idefestette; nézze meg, milyen kövérkés, csukott szájú, nyugodt szemű, bánatos ember, talán ő valósággal nem is jutott el oda, hogy nőben démont lásson: ő a feleségét valószínűleg feleségnek nézte, aki főz neki, s felöltözteti a gyerekeket, alkalmilag magamagát is, de semmi transzcendentális nincs benne... Rafael... Nem volt felesége, és meglátta a nőben a nemi társat... Rendben van: az oltárképre nem festett mást, mint amit szabad volt. De emlékezzen vissza arra a Magdolnára, ahogy ott térdel az előtérben, egy vonalban a Krisztus-alakkal. Emlékezzen annak a buja karjára, a remek karcsú testére, amely a magáéra emlékeztet, szívem, s a vér felforr, tudja... Nézze, az az érzés mozdul meg a néző férfiban, ami a festőben volt a modellel szemben, s az az érzés, mint a perzselő tűz sugárzik a képről... S azon a képen semmi egyéb nem fontos, csak az a Fornarina-kép... ahogy ez a boldog zseni belevágta a szentek s idvezültek s túlvilági angyalok galériájába a vértől forró és mámortól idvezült szeretőjét...

Az asszony összehúzta finom szemöldökét, s ellenségesen nézett.

- Azt hiszem, maga látja ezt bele csak, mert maga azt lát, amit akar.

- Miért nem látom akkor ezen a Madonnán?... s mért látom a maga oltárképén, amely az éjjeliszekrényen állt, azon az ismert Rafael-képen, amit legjobban szeret az emberiség, amely a legtöbb példányban van elterjedve, ahogy a gyermek Jézust a karja közé szorítja, s megette a kis Keresztelő János... Az az anyaarc, az egy élő, kielégült ember. Egy nő, aki keresztülment minden emberin, s most meg van nyugodva, megelégedve, s boldog gyermekében. Azon az arcon ott van, hogy él a férje, s erős és egészséges, és nem szenved hiányt az élet semmi örömében... Ez a Madonna itt s valamennyi Madonna Rafael előtt vértelenül, csak túlvilági átszellemültségben ég vagy szunnyad... A Rafael óta festett Madonnák élő nők...

Az asszony félig lehunyt szemmel mosolygott. Most az arcán valami oly különös és titokzatos volt, oly zárkózott és átszellemült, mintha Giotto Madonnája fénylett volna fel rajta.

A férfi tovább tüzelt:

- Most mondok valami mást. Szent Ferencről az elébb elmondtam, hogy három egymás után következő generáció hogy festette meg. Nem is törődtek vele, hogy a fizikai hasonlóságban oly óriási eltérésben leledzettek: mert Szent Ferenceik egyben teljesen közösek voltak: a tökéletes, föld felett való létezésben. Akárhogy festették a habitusát, mindig egy lélekben elvarázsolt lény volt. Giotto édes népmesei motiválásában, ahogy az egyházat vállára veszi, s egy valóságos kis tornyot ferdén átölelve továbbvisz, s padig erőfeszítés nélkül, tehát éppoly súlytalan cselekedet, mint ahogy a fáradtság s éhség idegen ettől a jelenségtől: a többi is ugyanebben az atmoszférában tartja s viszi ezt az alakot... Ezzel szemben ma a hotel halljában kezembe került egy német folyóirat, amelynek az első oldalán ott van egy kép: Rafael Szent Ferencének fotográfiája... A vér megállt bennem: az első élő Szent Ferenc... Hogy mi van ezen a képen!... Az, mint mikor a sötét kápolnából kilép az ember a természetbe... Itt van legelőször egy élő arcon, egy élő testen az elragadtatás... elragadottság... a láz... az izzó szenvedély... a cselekvő átszellemültség... az abnormis lelkiállapot... az őrület mint istenség... Nézd meg a szemét, hogy szinte kancsalit, a száját, ahogy szinte nemi kéjben torzul nevetés felé, ez igen: ennek a testnek súlya van, lefogyott, elsoványodott, hatvannyolc kilóról lement ötvennégyre, és a ruhája, a szent keze, ahogy erő nélkül tartja a vesszőkeresztet, s a jobb kezének lágyan, hervadtan elnyílt mozdulatában benne van mindaz a szentség és finomság, amit a Martinik és Lorenzettik akartak jelezni... Egészben egy őrült szenvedő. Egy istenné őrült ember. Minden érzéke birtokában, az összes fájdalmaknak alávetve, egy tomboló féktelen, embertelen elragadottságban, amint szenvedve áldozza fel magát, máglya és bakó és nyilak nélkül: önmaga lelkének tüzében, boldog kínban elégve...

- Megvesszük ezeknek a reprodukcióit?

- Boldogan... Csak azt akarom még mondani, hogy ma ebben a kis boltban ugyanúgy jártam. Itt van, nézze, ez a Transzfiguráció. Nagyon kitűnő. Csak nézze sokáig: Egy remek Perugino-kompozíció. Ott áll a Krisztus alakja, mellette térdel a két nagy szakállú ősatya. Lent az alvó társak, ahogy ébrednek a különös fényre s jelenetre... Nézze meg, hogy áll a Krisztus a felhőkön, s most emlékezzen, mit mondott maga először, mikor a Rafael képét látta a Szent Péter templomában?

- Repül... Szárnyak nélkül repül...

- Igen... Súlytalan, testetlen... oly könnyű, mint a buborék; száll s lebeg... S ez a Krisztus itt: áll... felhőkön áll, de ugyanúgy áll, mintha a földön állana... A Madonna is... Rafael Madonnái készen vannak már a mestereinél... Ugye, valahol már találtunk egy Perugino Maria Magdalenát, amelyre esküdni mertünk volna, hogy Rafaelé, ugyanaz az ovális arc, ugyanaz a furcsa, jelentéktelen orr, csakhogy éppen orra legyen, ugyanaz a biggyes alsó ajkú íves száj, az a szinte degenerált áll, túl sok homlok, az a nyak s ugyanaz a színezés s barna szem... még a glória körvonala is az... még az ötlet is, hogy mint a Fornarinánál a festő neve, itt a Magdolna neve van behímezve a mellfűzőbe; szóval Rafaelnél, még ez a karperecötlet sem eredeti... És mégis az egyiket Perugino festette, s a másikat Rafael... Hol van a különbség? Mi hát az, amit hozott az új piktor?...

- Nos?

- Nézze, szívem, a Perugino Krisztusa áll a felhőkön: a Rafaelé - felszállt a felhők fölé...

- Jó.

- Nézze, csak nézze: ez itt áll. Testtel a földhöz ragadva... Ott, Rómában, lebeg. Test, és mégis bír a testetlenség könnyűségével.

- Igen.

- A Krisztus felszállt... Felszállt a Krisztus!...

- Kedves.

- Ez az egész... És ez az egész különbség az összes területeken... Giottót kortársai oly nagynak tekintették, hogy Dantéval és Petrarcával énekelték meg egy szonettben: s joggal, Giotto valóságos transzcendentális létezéssé tette az életet... Rafael, mint egy egekből lecsapó sas, visszatért a lebegésből a földre, és beleharapott az élő női testbe... Giottóval valóságos szentté lett a földi nő: Rafael egyszerre idedobta az élet élő lányát térdre az oltár elé...

8.

Belekábultak, nagyot lélegzettek.

- Most?

- Nos?

- Maga menjen talán haza, szívecském... De nem, hisz még nem ismeri a várost... Pedig én szeretnék itt a képek előtt egy kicsit jegyezgetni...

- Tudja mit...

- Tessék...

- Láttam itt egy női fodrászt a dóm alatt... addig megcsináltatom a hajamat...

Nevettek.

- Na ja. Tetszeni kell a férjnek...

1926



 
 
0 komment , kategória:  Móricz Zsigmond: Hét krajcár  
Móricz Zsigmond
  2008-09-18 16:47:21, csütörtök
 
  A TŰZNEK NEM SZABAD KIALUDNI

Öregapó felállott a vesszők közül, kosarat kötött a hajlós, hántott fiatal vesszőkből. Olyan magas ember volt, hogy egész a padlást érte a feje, onnan felülről szólott le, miközben leverte magáról a vesszőforgácsokat:

- Lyányom, süssél egy kis kolbászt...

- Ó... - dünnyögte a lánya, aki a kisgyerekét etette tejbe áztatott kenyérbéllel.

Öregapó nem törődött vele, kicsit izgatott volt, fordult.

- Ejnye - mondta -, megyek mán, szétnézek egy kicsit a faluba. A marhának adjatok enni.

A fiatalasszony erre is dünnyögött, de nem mert hangosan, mert ő most itt amolyan hadiözvegy, hát meg kell köszönni a kenyeret is, amit a gyereke kap. Mióta az ura oda van a harctéren, idehaza él az apja nyakán, nemigen lehet morogni.

A másik fiatalasszony jött be egy üres dézsával, a menye. Öregapó arra is rászólott:

- Adjatok enni a marhának.

- Hová megy mán megint?

- Megyek a faluba.

- Gondolom.

Öregapó odalesett a magasból a pattogó menyecskére, ő is gondolta, hogy ezek mán gyanakodnak, hát egyszerre csak nagy ravaszul azt vetette:

- Ha legyünne Zsuzsi néni a levél miatt. Hogy nem írtak-e a fiúk a csatából... Osztán akkorra megsül a kolbász, kínáljátok meg... Tudjátok, milyen szegény... csak dógozik, oszt nem adnak neki a gyerekei...

- Ó, több kolbász van annak a padlásán, mint a miénken.

- Nono.

A két fiatalasszony elhallgatott, az öreg pedig sietve kihúzta a lábát a házból. Egész megkönnyebbült, mikor kinn volt.

- Mit akar atyus avval? - kérdezte a meny.

- Nem tudom - szólt kedvetlenül, mérgesen az asszonylány -, mán meg kell írni a Pistának.

- Majd meglátod, hogy rosszba sántikál.

- De hogy annak a vénasszonynak le nem sül a képirül... Unokája van, osztán...

A meny vígabb teremtés, az csak a tréfás oldalát látja, csak nevet rajta.

- Ha még soká tart a háború, cifra dógokat érünk meg, te...

Az asszonylány megrázta a gyereket, aki nem akarta megenni a papit.

- Egyél, te büdös, mert nem foglak etetni minden percben. Azt hiszed, nincs dógom?... Nagyapád most itthagyta a marhát a nyakamba, ű meg megy a...

Öregapó azonban ezt már nem hallotta. Végigcancékolt az utcán, nevetett magában, hogy túljárt a menyecskék eszén, iszontató ravaszsággal csinálta; csak nem mondaná, hogy "ha eljön Zsuzsi néni", ha éppen odaindul... Szóval, addig ment, addig ment, míg egyszer csak felkiáltott nagy örömmel:

- No, jött-e mán levél, Zsuzsi húgom?

Egy udvarról takaros kis anyó nézett ki. Tette, mintha nem látta volna meg előre öregapót.

- Levél? - kiáltotta. - Jött bizon kettő is.

- Igazán? - s öregapó odakönyökölt a deszkapalánkra. Más ember fel se lát odáig, de ő úgy rákönyökölt, mint a pap a katedrára.

- Osztán ugyan mit írnak?

- Még el se olvastam jóformán a sok dologtul.

- Ejnye, ejnye - mondta öregapó, s megcsóválta a nagy fejét, amelyen akkora báránybőr sapka volt, mint egy guba.

- Mégis, jót írnak?

- Mán annyit olvastam, hogy azt írja Feri vejem, hogy kedves anyám, az vót a legborzasztóbb, mikor egy muszka ezredest megszorítottunk egy udvarba sok mindenféle muszkával meg tatárral, osztán úgy belédöftem a bajonétomat, hogy belement a hegye az eperfába - s öreganyó odaállott az eperfa alá, amely éppen a háta megett volt, úgy mutatta -, azt írja, hogy így e!... A bajonét hegye meg belement az eperfába a torkán keresztül, úgy, hogy nem lehetett kihúzni, rittig le is tört... azt írja... Osztán, kedves anyám, úgy ömlött abbul a vér, mint a disznóbul, ha megszúrják, oszt mind a képembe spriccelt... - Anyó bólogatott hozzá. - Nahát ez kegyetlen borzasztó is lehetett...

- Még a! - mondta öregapó.

Öreganyó közelebb lépett a kerítéshez, suttogva folytatta, de kétszer is visszanézett elébb, nem hallgatózik-e valaki.

- De a Jóska fiam ír egyet.

- No.

- Valami istentelen lelkehagyott megírta neki, hogy a felesége vasaltba jár!...

- Ááá...

- Bizony attul az asszonytul! Ilyenkor legalább felhagyhatna a flangérozással. Gyászolhatna egy kicsit. De csak cifrálkodni. Olyan az anyja is... Megírták neki! Szegény fiúnak! Nem is neki, hanem valami falubélinek, a meg mingyán szaladt Jóskáho... Írja osztán most a szegény fiú: "Drága anyám, sírva gondolok magukra, szeretnék mán a tavaszi munkával foglalatoskodni, de nem lehet tudni, mi lesz a háborúval, most pedig nagyon jól szorítjuk az ellenséget, csak soká így tartson... Majd vége lesz eccer"... Így ír, de nem tudom én azt olyan jól elmondani - s most halkabbá lett a hangja, úgy suttogott fel a kerítés tetejére, "kívánom, hogy az én feleségem azután is vasaltba járjon... mer hallom, hogy mindennap vasaltba jár..."

- Biztosan megírta valaki...

- Hm.

- Biztosan.

- Ő maga is mondja, hogy "Kádár Lajosnak írták otthonrul..."

- Aha.

Az anyó elhallgatott, s pár pillanatig némán néztek egymásra.

- Ejnye - mondta egyszerre öregapó, mint akinek mécses gyúlt ki az eszébe -, azt a levelet már megnézném... Ha megmutatja húgom.

- Lehet, lehet a.

Öregapó nem szólt semmit, fordult a kapunak, s bement.

- Isten hozta - fogadta anyó -, tessék beljebb kerülni...

Itt jó magas ház volt, itt elfért öregapó, nem kellett félni, hogy a fejét beleüti a mestergerendába. Leült a karos ládára. Aztán bejött két lány meg az unokák. Persze a meny az otthon van apjáéknál; azért lehet flangérozni frissen vasalt ruhába. Igaz, egy lány s gyerek sincs még - április végére várják... Volt nagy zsivajgás, de ők csak beszéltek a fiuk leveléről, öregapó kétszer is elolvasta annak minden szavát.

- Úgy van a - mondta végül -, biztosan megírta valaki!... Itt is van, ahogy mondta Zsuzsi húgom, "Kádár Lajosnak írták otthonrul...".

- Ne olvasson már, András bácsi, mer megvakul.

- Á, nem olyan öreg az én szemem, ha öregapó vagyok is.

- De gyújtani kell lámpát - szólt anyó -, hun a masina, te...

- Ott van ni - szólt a lánya a gyerek mellől, mert szoptatott, és nem akart felállni.

- Jaj, mán ez is két krajcár - szólt öreganyó, s megzörgette a skatulya gyufát.

- Jó is vóna - mondta a másik lánya, aki szintén olyan vastagon mozgott a házba. Az ő ura is oda van, de mán kórházba fekszik szegény, Csehországba; elég bánat, bezzeg neki nincs is kedve vasaltba járni, koplaltatják szegényt a csehek, csak épp él, négy napig se lát orvost, azt írja. Panaszosan szólt. - Öt píz mán két pakli.

- De nem is kapni mahónap - mondja a szoptató asszony.

- Hát az én gyerekkoromba? - szólt anyó nekik oktatva. - Akkor még híre se vót a gyufának, az uraknak vót csak olyan tűzcsináló masinája. Hanem fogtunk egy kis csuprot, szaladtunk a szomszédba tűzért... Meg vigyázni kellett, hogy ki ne aludjon... Jaj, istenem, annak nem vót szabad megtörténni, hogy eccer az egész faluba kialudjon...

- Bizony - mondta öregapó, s keresztbe tette a lábát, nagy csizmái voltak, hogy a földön a gyerekek azt hitték, bornyú jött be a házba. - A tűznek nem szabad kialudni! Mindig csak azt hallottuk a régi öregektül: a tűznek nem szabad kialudni.

Kis csend volt, a kicsi lámpa meggyúlt.

- Jaj, menjetek mán a marhának enni adni - szólt sírósan az anya, mert ő egészen elfeledkezett a marhákról; a vendég miatt.

- Menjen maga - mondta a lánya, s a gyerekét áttette a másik oldalára.

- Eridj, lányom - küldözte anyó a másik menyecske lányát, de ez is csak a vállát rángatta.

- Ó, én nem szeretek ebbe a sötétbe ott lökdösődni a tinók közt, nagyon mérgesek.

Az anyó ránézett, bizony igazat adott neki, hát csak elszánta rá magát, hogy maga megy az ólba.

Öregapó ott maradt, az asztalra ráfeküdt, s a lámpa gyenge világánál silabizálta tovább a levelet.

Mikor a marhák már jól ropogtatták az eléjük vetett takarmányt, egyszer csak erősen setét lett... Anyó visszanéz a jászoltól, hát öregapó fogta el azt a kis világosságot az ajtóba, ami még vót. Nem utána jött a huncut!

- Ejnye - mondta - de nagy gyertya gyúlt!

Anyó már szinte félt tőle, nagyon gondolkozott, hogy lehet most kijutni ettől a nagy mahomet embertül az ajtón; azok a menyecskék is őtet zavarják ki, ahelyett hogy szó nélkül ellátták volna már a marhát.

Egyszer csak, ahogy a tehén hátát vakargatja zavarában, érzi, hogy valami nagy kéz nyúlik be a tehén fölött, s megragadja őtet. A másik percben már fel volt emelve a levegőbe, fel a széna tetejére.

- Jaj, istenem - fúlt el a hangja -, megbolondult kend?

De öregapó bánta is a tiltakozást, rátette a szőrös, erős ajkait, s megcsókolta a magához felemelt kis anyót...

- De hagyjon békét, hallja, nem vagyok én még olyan öreg, hogy engem bántatlanul lehessen bosszantani. Ha unokám van is, de csak negyvenöt esztendőcske vagyok.

Két évet lehazudott az anyó.

- Én se vagyok öreg - mondta nagyapó, s újra megcsókolta az anyót. - Ötvenkét esztendő nem nagy idő...

És apóka is letagadott három kis évet.

De anyó halálra volt rémülve.

- Jaj, istenem - mondta -, ha a fiúk itthon vónának...

- De nincsenek - szólt öregapó, s újra hozzádörzsölte a borostás arcát.

- De hagyjon, veszett kutya!

- Nem én, Zsuzsi... Hát ha a fiúk nincsenek itthon... mink nekünk... kell... teljesíteni... a szeretet... Osztán özvegyek vagyunk, he... Minden lehetséges... Tudod, hogy a tűznek a faluba sohase szabad kialudni!...

És megcsókolta újra. Egy fiatal legény se jobban a babáját. Nem biz a.

1915

 
 
0 komment , kategória:  Móricz Zsigmond: Hét krajcár  
Móricz Zsigmond
  2008-09-18 16:46:27, csütörtök
 
  A HORTOBÁGY TAVASZI LÉLEGZETE

Az ember folyton történelmet csinál. Míg a töltésen ballagok, azon gondolkozom, hány éve annak, mikor itt jártam, s ezt a töltést éppen hányták a sík pusztán. A pásztorok mosolyogtak rajta. A régi mocsarakat kiszárítják, itt meg új vizet akarnak csinálni. Háromszáz holdat bekerítettek gáttal, hogy víz lakjon benne.

Még tíz éve sincs, s ma már a legremekebb mocsárvilág!

A télen nem vágták le a nádast sem, és a száraz levelű nád, gyékény, szittyó ott lengedezik, s ott korhad a vizek szélén és szigetein. De jó az! Jó a madárnak! Jobban fog benne fészkelni, költeni.

Most megnyílik a nagy határ víz. Fekete vadkacsák százai bukkannak fel. Nyugodtan ülnek a vízen, s mire gondolnak, mire nem, valamennyi jajgat: jáp, jáp! Egy se dugja le a fejét a vízbe, nem keres, nem gondol a bögyire. Alkonyat lesz már itt-ott, aki eddig jól nem lakott a kövér tavon, az soha. Most más fúrja a szíveket: jáp, jáp!

Tavaszi szag a levegőben, s csodálatos enyhe meleg: március 28.

Még az ember is dagadó tüdővel lélegzik fel, hát még a tó s a tó minden lakója. Jobbról a távolban a végtelen puszta. Nincs már az országban sehol ilyen roppant kerekség. Itt is vannak a láthatáron tenyérnyi kis kerek-kerek erdők, most is emelgeti őket a délibáb vize, úgyhogy legyezőnyi áttetsző koronájuk - hiszen még a rügy se pattant - kiterjeszkedve úgy ing a szélben, mint pohárba téve a bokréta.

- Áp, áp, síjj, síjj, vií, vií! - a madarak rikoltoznak, megállás nélkül s szakadatlan. De miért oly nagyon jajgatnak? Az ősi hang a fájdalom hangja? A ma szülött már sírni tud? Ez a lét őseinek minden tudománya? Hiába jajgattok, tudom, hogy semmi bajotok, ha van, az a szorongás, hogy itt a tavasz, közeledik a boldogság, s ennek hangot kell adni. Szárcsák a nádasban, sikító szárcsák, a nád levelén a pici nádiveréb, de milyen ügyesen bujkál, s még ez se csiripel, ez is sír, síkit, sípol.

A szerelemgyár vijjog itt. Talán nem is fájdalom. Ahogy figyelem, a rengeteg sírás valami diadalmi kórussá zsongul.

Tízezer és százezer madár hangja olvad össze, s ez ám a koncert! Halkan, halkan állj, hogy tökéletesen hallani tudjad a véghetetlen lármát, a pianissimo ordítását, az ujjongás jaját, a jajgatás boldog zsibongását.


Itt a rizsmező. Jobbról, a gát alatt. A vízművek vadonatúj cserépteteje, mint valami télről maradt, áttelelt pipacs.

A rizsmező nálunk csoda. Ki termel itt rizst? Búzamezők vagyunk.

Magyar virág: a bölcs, szent búza, amely olyan szép, mikor buján kihajt, s kövéren lobog az égre, s még szebb, mikor aranysárgán lengedezve kínálgatja aranyterhét. De a rizs, az még új vendég. Vajon mit szól, s éppen a Hortobágyon, ahol a fák mohosan születnek, s tízéves korukban megöregednek a sziken? Nem élnek tovább, mint a komondor. Az éjjel halt meg a csárdában a komondor ősatya. Csimbókos gubancsa még tegnap földig lógott, s ő megsoványodva s békésen álldogált az udvar közepén, mint saját szobra. Tizenöt éves volt, s már tizennégy ivadéknak őse, és ez tőle elég a komondorfolytonosság szolgálatában.

Leszakítok egy gyékénybuzogányt. Már szét van bomolva. Puha pelyhe útra készen, hogy minden selyemszál magával repítsen a tavaszi szellőben egy-egy magot. Ó, mennyi magocska! Százezernyi! Hol akar ez megélni? Ha ez a százezer buzogány, százezer mag mind valamennyi helyet kapna a természet kertjében: a földgömb néhány év alatt kevés volna a gyékényvilágnak. De lám, minden évben csak ugyanannyi a gyékénymező.

Talán nem is magról kél, csak a tőhajtásokon kapaszkodik a létküzdelemben. Akkor mire ez a millió és millió s milliárd mag, amiből - előre tudhatja a bölcs természet - tíz szem se fogamzik meg?...

De milyen fehér a rizs fekete földje, mintha sóval volna behintve. A szik salétroma veri ki a rögöket. Most még nagy, megporhanyult göröngyökben fekszik a mező. Szabályos táblákba sáncolva. Húsz lépés széles, ötven lépés hosszú: mint a kertészetben a bakhátra művelés.

Munkát kíván a rizs: sok munkát és sok vizet... Vízinövény... Születésétől haláláig víz alatt kell tartani, de sekély víz alatt, se több ne legyen, se kevesebb. Hogy tanulnak bele ebbe a búzatermelő magyarok? Akik ősszel elvetik a búzát, s aratásig feléje se néznek... Micsoda ideális dolog ez! No, a rizs megszorítja a korcot... Mondja az intéző, ideális az idén az idő. Szelek járnak, kiszárítják a talajt, a héten lehet vetni... Megeresztik rá a vizet, hogy két-három centiméterre lepje csak a földszínt, s akkor belevágni a magot.

Milyen boldogság a siker! Aki a rizzsel foglalkozik, mindenki boldog és büszke, és semmi munkát, semmi törődést nem sajnál. Még a kárt sem: jövőre szebb lesz! Itt a rizs, ezen a sziken, harminc mázsa termést ad holdanként. Burmában kilencet. Ne legyen boldog az ember, hogy a Hortobágy ezer és ezer év után, míg folyton csak a sivár juhcsenkeszt nevelte, ami kaszálót sem ád, most harminc mázsa rizst köp ki magából?... Még a határ is nevet rajta. A tavaszi szél adomákat fütyül a fülembe.


Az égen röpülő verssorok énekelnek.

Vadludak húznak.

A Hortobágy tavasszal a világ legnagyobb libalegelője. Az Északi-sarktól húznak le. Vándorok az égen. Jönnek, hogy a hortobágyi vadászok durrogtassanak rájuk. Aki nem tudja, az nem is álmodja, hogy a tavaszi lúdjárás a vadászok mennyországa. Képesek félnapokat eltölteni a nekik ásott gödrökben, esőben, hóban, szélben, hogy a ludakat meglessék, meglepjék s lelőjék. Én nem vagyok vadász, énnekem a szívem fáj, hogy a szabad állatjára rálőnek: azt szeretném, ha ő lőne már rám. De a csárda, az tele van ilyen tavaszon nagy pénzű kocavadászokkal, akik úgy lövik a ludat, hogy darabja többe kerül nekik, mintha emdeni gúnárokat vennének a legdrágább tenyészetekben.

Enyém az égre írt énekszó.

Ahogy úsznak a kék-fehér tejtengeren, és le-lekiáltanak, üde, magáról megfeledkezett ujjongó hangon! Ragyog a nap, leng a szél, s már kezdenek párba szakadozni... Itt a tavasz, itt a szerelem, a házasság, a termés magánossága!...

A szerelem jajszavait írják ők az égre, lapidáris stílusban a levegő bársonyára.

Mi van ezen a Hortobágyon, ami egy filmet megtöltsön? Százezer holdon mennyi idő alatt lehetne összeszedni annyi eseményt, ami két óráig lekösse a figyelmet?

Most pláne még. Nincs itt semmi. Csak a nagy várakozás: mindenki várja a nyarat. Még az állatokat sem hajtották ki. Hetven kilométer hosszúságban százfőnyi ember él.

Azok a tőkés kacsák élnek most, három darab nagy rémült sápítással veri fel magát a levegőbe, alig bírják kövér feneküket emelni. Meg a csibor száll fel finom, vékony zúgással, mint parányi motor, hogy egyik nádasról elrepüljön a másikra... Miért repül?... Miért, ha nem párt keres?... Kényes? Válogat? Még nem lelte meg szíve választottját? A kis csiborbogár hosszú bajuszával szimatol, s isten tudja, milyen távolról érzi meg, kilométerekről az igazit, aki neki született... Van, aki a vonatban egy alt hangú fiatal nő után szédülten néz vissza a tömegbe; a csibor is szagol valamit, valami igen édeset, igen finomat, igen bódulatost.

S ahogy a nap lefelé ereszkedik, és felhők jönnek, felhők mennek, olykor árnyat borítva a vízi világra, máskor kiragyogtatva, mint az aranytálat: a madárvilág szünettelen riad. Fortissimo, fortissimo. A mélységes vizeket betölti a zene. Micsoda koncert, ki tudná lekottázni? Ki fogja már megteremteni az ősvilág zenéjét? Ez mind madárzsivaj. Kis tollasok szerelmi özöne. Négylábú állatok bele nem szólnak. Négylábú állatok sehol. Csak a vadászok durrogtatása, s még ez is halk lesz a szanaszét távolban, és beleillik a gikszer is a természeti muzsikába. Dankasirály ezrével a vízen. Most egy új vízi síkon fehér pontok kavargó, szökdelő nyugalma szikrázik. Micsoda vinnyogást csapnak a tiszavirág módjára rajzó sirályok!

A varjak mennek már aludni az ohati erdőbe. Ott van a tanyájuk. Milyen rendesek a varjak, milyen jól neveltek: még a nap fenn van, még a jegenyék is ácsingózva néznek fel rá, s ők indulnak aludni. Már tudják, hogy itt van az este, s a lassú repülésű szárnyuknak a fészekig meg kell tenni húsz-huszonöt kilométert. Nekik az eltart egy óráig. Milyen becsületesek, hogy már ballagnak a tóról haza. Nagy, fekete varjak, vetési varjak, rendetlenül és mégis összetartva, társas lények: hatalmas károgással mesélik egymásnak a napi élményüket. Milyen kurtán tudják kifejezni magukat, s mégis érezni, hogy súlyosabb kijelentéseket tesznek, mint a fecsegő nádiverebek.

Mind több és több madár jelenik meg az égen. A gólyák kinyújtott nyakkal és lábbal, mint acélnyilak, feküsznek a levegőben, s nagy szárnyuk feketén csap egyet-kettőt, s megalszik a levegőben, s újra libbenve, bólogatva lenget, mintha fátyolt intene a tavak zsákmánya felé.

A gémek visszahajtott nyakkal repülnek, a kócsag karikába csapja hosszú nyakát, s a vörösgém hátraveti búbját, s álmodozva siklik le lassan a puszta felett.

A kanalasgém más gólyaféle, szintén kinyújtott nyakkal, evezi a végtelent a fehér gólyák után.

A cserepes tanyán két öreg fán két gólyafészek van. Egyikben két nőstény és egy hím - a másikban két hím és egy tojó. Ahol a két nő van, ott ideális, nyugodt, boldog élet. Ahol két gúnár és egy jérce - ott örök veszekedés. A hímek reggeltől estig üldözik egymást, alig van idejük a fészekre leszállni, s ha egyik leereszkedik, mintha szálon függve bocsátaná le magát, a másik már nagy messziről vágtatva rohan rá, s tépi, veri, véresre pofozza. El lehet gondolkodni a hárem gondolata felett. Példa van rengeteg, hogy a hímek tömegben tartották maguknak zár alatt a nőt, de még a gólyáknál is ritkább lehet, hogy egy nő két férfit vagy százat tartott volna valaha magának. Még a gólya is, ha férfi, késre, bicskára, ágyúra kél a nőért, s vérben fürdeti vetélytársát... zúgjatok csak, dalnokok: az bizonyos, hogy aki dalol, nem nőstény... Hímfiak versenye a dal... Nőhódító bizsergést keltő csoda...

Az egész nádas zúg, suhog, zajg és mennydörög. Egész zengésében férfikórus az.

Éppen nesztelenre avulva belefülelek a nádasi zenekarba, az énekkari fortissimóba, mikor halhatatlan csodának válok tanújává.

Egy pillanat, s elhallgat a teljes énekvihar. Egy pillanat, s némaság a tavon.

Hirtelen azt hittem, megsüketültem, rettenve kapkodom a fejem: a csönd csönd marad.

Mi ez? A karmester intette le? S az énekesek és zenészek letették a kottát?

Pillanatokig hallgatok, várom, lesem, mikor kezdődik újra. Zavaromban megnézem az órát. Hat óra öt perc.

Siet az órám? Gondolom, pont hatkor van a záróra. Szeretném tudni: tegnap is akkor volt-e, s holnap is így lesz? A nádas órája pontosan jár? Nem siet, s nem késik?

Hihetetlen. Egyáltalán nem újul meg az énekkari muzsika. Százezer madár egy pillanat alatt végzett. A napi munkának is vége? Nem szabad tovább dolgozni, halászni, vadászni, vagy jön most éppen a vacsoraidő? Az esti kávéház?

A nádas nagy, szürke, barnás bugákkal bólogat a gyenge szélben, s már csak ő suttog túlvilági meséket. Milliónyi madárvilág az egész földgömbön megnémult ebben a percben? Csak itt balról kever illetlenül két gácsér valami elkésett pört. Nem voltak benne a nagy együttesben, vagy rám kiabálnak, hogy menjek már a fenébe, s ne zavarjam a szívandalító szép csöndet?

Már a baglyok is kezdenek elmohogni a puszta felett. Nekik most jön az időszakuk, bányászok ők, az éjjelre viszik a "kohanyecet", világító bányamécs nagy szemüket.

A puszta füve még rőten, vörhenyesbarnán sző a végtelen síkon. Csak ahol vízfolt marad, kezdi már a fű hegye zölden szúrni pengéje hegyét.

Búbosak guggolnak a falaton, s csipegetik. Fel-felrebbennek, újra leszállnak. Nem félnek, nem repülnek magasra a dobbanó láb elől, nincsenek megriasztva, mint a libák, akik érthetetlen magasan irogatják ékírási rajzaikat az égre.

Ni, kis pacsirta! Mint szürke göröngy, oly közel, hogy észre sem veszem. Az ember a pusztán nem lát közelre, távollátó lesz, túlnéz mindenen, mert látni akar valamit. A pacsirta surrogva száll fel, s mintha saját súrlódása indítana meg benne valami gramofonhengert, csicseregni kezd, s csicsergése meg nem szűnik, míg égbe fúrja magát. Ott aztán ott marad, s elfeledkezve arról, ami lent riasztó volt, önfeledten csirregeti, csicseríti dalát. Mintha a boltban vett volna egy madárutánzó sípot, s azt tekergetné szakadatlanul. Látcsővel figyelem, - úgy rezeg az ég nyugati fényében, mintha rezegne, rezegne, akárcsak a csillagsugár. Kis fekete, rezgő rongy, se le, se fel, a látóprizma odaszegezte egy csillag alá, de nem! Most kezd ereszkedni, vajon mi kell még neki a földtől?... No lám: le-le, s a csattogása semmit nem változik, egyre lejjebb-lejjebb: Arany János?... Valahol tévedés van, tévedhetetlen költő: a te szavad az, hogy "hallgat lemenőben"? Az én pacsirtám egész a földig száll, s csak akkor hallgat el, mikor egy arasz már a földszín. Akkor elveszti fejét, s belezuhan, leszáll, simán ereszkedik a repülőtérre.

Már másik pacsirta szól, harmadik, tizedik. Most hirtelen a puszta telik meg csirrenő zenével.

S oly lármát csapnak, mint a vásott gyerekek. Még a tücsök nem kontárkodik, a béka ungatása a hatalmas tavak felől még igen halk, igen szelíden, próbálkozva gondolkozik a kora tavaszban. Minden a pacsirtáké. Ebben az órában ők vannak a planson. Hangvítőrök, csattanó lesek és cselezések és szúrások sikítanak az éj felé. Így, majd hajnal előtt, az éj után. Májusban majd, minekelőtte a nap felütné fejét, ezer s ezernyi pacsirta zeng örömében, mintha gyöngyökkel szőné tele az eget.

Jobbról a Hortobágy alföldi vize kanyarog, egy kilométeren akkora kanyart csap, mint a kacsabél. A víz felett bíbic nyávog, de csak azért, mert itt idegen jár: ember. Varjú kiált le. Mit kiált? Már jó dolga van, nem mondja mindenre, hogy: kalács, kalács!... Most azt károgja: pja, pja, nem kell...

Már nyári tollazatban vannak a dankasirályok, fekete kucsmát húztak: télen, a hóban fehér a fejük. Most kacéran néznek a letűnt nap után s felém.

A nap ott nyugaton belesüllyedt a délibábba, mely most tenyérnyi vastag kékes ködfolyó. Alsó fele gyorsan oszlik el, a felső fele sarlóra görbül, mint a hold szokott. De vízszintes, ragyogó, aranyló, lilára boruló sarló, aranykifli, ki kapja be: a föld? Az ég?

Óriási világesemény, s ily finoman játszódik le.

Megszűnt a nap, a fény, az élet.

De tudjuk, hogy csak egy éjszakára, s megnyugoszunk.

Míg az eltűnt napot lesem, fekete felhőfolt a helyén, mintha kialudt tűz füstje kelne. Nem füst, nem felhő: seregélysereg. Bomlik, megint tömörül, keményre verődik, s újra széjjeloszlik.

Mennyi lehet? Ezer! Sok ezer! Rendetlen tömeg: seregély.

Temetik a napot.

A kilenclyukú hídon csibor csapódik a kezemre, s ott marad. Ó, szegény, eltévedett: a vízbe akart hullani az éjjeli imádott illat után... S halkan, hogy neszt ne verjen a láb, lebocsátom a folyó vizébe...

1942

 
 
0 komment , kategória:  Móricz Zsigmond: Hét krajcár  
Móricz Zsigmond
  2008-09-18 16:45:26, csütörtök
 
  AZ ORMÁNSÁG KINCSE A GYERMEK

(Kákicsi képek)

Először egy disznótoron tűnt fel.

A lakás tele volt felnőttekkel; jó, régi vágású magyarok. Szinte félve néztem őket, ahogy harapdálták, eszegették a sok húst, kolbászt, hurkát, töltött káposztát. Az Ormánságban vagyunk, s ez az a világ, amelyről ma már az egész ország tudja, hogy itt nem szeretik a gyereket. Már szinte az iskolában tanítják, hogy az ormánsági magyar valósággal gyermekfaló. Hogy ki akarja pusztítani magát, faját, hogy nyoma se maradjon annak, hogy itt valaha magyar is élt.

Most ugyan megjelent egy szép könyv, mely az Ormánság életéről a legnagyobb költői lelkesedéssel beszél, Kiss Géza kákicsi református lelkész könyve. Éppen ez a könyv hozott ide, mert feltüzelt, mint a jó baranyai bor, s látni kívántam azt a tájat, amely az író szerint a magyar népéletnek utolsó fészke. Az író megemlékezik a roppant veszedelemről, amit az egyke jelent falujának és vidékének, de ezt nem ismerteti, csak nemes szívvel keserűségét és a jövőért való rettegését kiáltja.

Szegény kicsik - gondoltam, s néztem a két sovány gyereket -, jaj, szegények, éppen ide kellett nektek születni!... A két iskolás kicsi a szobában lévő ágyban feküdt már, egy kisfiú meg egy kislány. Már aludtak, mikor kezdődött a vacsora. A lármára felébredtek, aztán fel is keltek, és ott bámészkodtak az asztal körül. Folyton úgy éreztem, hogy ezeknek itt nincs helyük. Láb alatt vannak, alkalmatlanok, minek is születtek... Ó, kis árvák, senki sem szól hozzájuk, s milyen soványak, sápadtak! Az itt meglátszik, hogy a gyerek igazán felesleges ezen a tájon.

Egyszer csak, úgy tizenegy tájban, látom az egyik fiatal, sovány asszonyt, hogy ott ül mellettük kisszéken, és az ölében a kislány. Úgy ül ott, hogy magához szorítja az álmosát, közben simogatja haját, becézgeti, ringatja. Pedig a gyerek már nem is olyan kicsi, akit ölben lehessen hurcolni. Lábai leérnek a földig, s a feje az anyja vállán feküszik. Úgy feküdt a kegyes anyai ölben, mint a Jézus teteme a megfeszíttetés után.

De ez nagyon meghatott. Az emberi hang, az emberi mozdulat mindig őszintébb, mint az emberi szó.

A felnőttek itták a zöld noabort, s az édesanya meg élénken figyelt a férfiak háborús emlékezéseire. Fáradhatatlan szeretettel simogatta, babusgatta leánykáját. Áradt belőle a jóság, a szeretet és szívbéli vonzalom, ahogy csak anya tudja gyermekét szíve boldogságába venni. Még dúdolt is alig hallható hangon, valami ősmelódiát, magyarok szimfóniáját.


Másnap elkértem a református egyház anyakönyvét. Azt már láttam, hogy az ormánsági asszony szereti a gyermekét, ezt eltagadni vagy elpolitizálni többé előttem nem lehet. Mária siralomzengésével imádja gyermekét... De mért nincsen annyi gyerek, amennyinek kellene lenni?

A legújabb anyakönyv, melyet ma is írnak, 1891-ben kezdődik. A múlt század utolsó nagy ünnepi évében, a millennium évében 12 gyermek született. Odáig is minden évben 10, sőt volt egyszer 17 is. De 1897-ben már csak 3.

Mi ez? A kákicsi nép csalódott az ezeréves magyar hazában, s éppen az ezeréves ünnepen levonta a konzekvenciát? Nem akar újabb ezer évet?

Vagy csak véletlen az egész?

1900-1910-ben, tíz év alatt, született 111 gyermek. A második tizedben, 1920-ig született 64... 1914-ben, a háború kitörésének évében csak 4 gyerek született. Ez azért mélyen megdöbbentő, mert az előző évben, 1913-ban váratlanul 17 gyerek volt.

Azt lehetne mondani, mind véletlen, ha a sor nem így folytatódnék: 1915-ben 6, 1916-ban 3, 1917-ben 1 gyermek.

Ez már csőd. Ez már a leghatározottabb állásfoglalás. A falusi magyarságnak más lehetősége nincs, így adja tudtára a Sorsnak, hogy megelégedett a földi léttel. Vele nem lehet elbánni: majd ő dönt. Egyszerűen nem terem tovább. Vége.

Ettől kezdve sohasem érik el a tízes számot. 1930-tól a következők a születési számok: 2-3-3-4-5-4-2. Tehát a múlt évben, 1937-ben született összesen két gyermek ebben a faluban. Minél kisebbek a számok, annál nagyobbat kiáltanak.

Ez egy községnek a gyászjelentése. Szívesebben írnám meg a magamét, mint ezzel a magyar kálvinista népét.

Elővettem a száz év előtti anyakönyvet:

1837-ben született ebben a faluban 30 gyermek.

Kevés a gyerek, de szeretik őket. Az oroszlán csak addig szereti kölykét, amíg szoptatja. Addig széttép, ha közelítel hozzá. Ha elverte magától, nyugodtan lelőheted a kisoroszlánt, az anyja már csak magát félti. Itt a gyereket mindvégig szeretik. Nem igaz, hogy láb alatt vannak, hogy nem törődnek velük. Sorra meglátogattam mind a tizenhét gyermeket, akik még nem járnak iskolába.

Első látogatásom egy háromhetes csecsemőnek szólt. Az apa nem volt otthon, csak az anyja. Az anya oly fiatal lányka, hogy megkérdezem, az ő kis húga a pici... Nem, ő az anyja, s büszke rá...

- Hány éves maga, kedves?...

- Tizenkilenc.

Nagyon bájos kis anya, egészséges és viruló. Körülveszi a népes család, fiútestvér kettő is, nagyszülők, sőt dédanya. A kisbaba, a bölcsőben, az egész család központja és szeme fénye. A baba szép, egészséges, és egészséges, normális a család. Csak egy baj van: szemmel látható, hogy a család irányát az erőteljes nagyapa diktálja, ez pedig nem idevaló, vőnek jött ebbe a faluba. Tehát nem képviseli a család tökéletesen magát a falu szellemi felfogását.

A másik baba is valami háromhetes. Itt azonban még nagyobb a baj a falu lelkét illetőleg, mert az apa Bajáról jött, s az anyát, a feleségét szintén más községből hozta, sőt még súlyosabb az eset, mert az apa nemcsak idegen, de katolikus is.

A falura ebből az következik, hogy legnagyobb sajnálatomra meg kell állapítani, hogy 1937-ben az őslakosság, a falu ősi családjainak maradványai egyetlen gyermekkel sem járultak hozzá a jövőhöz.

Pedig rettenetesen szeretik a gyermeküket. Ha már megvan. Szinte sok, ahogy féltik, becézik.

Még ilyen református néppel nem találkoztam az Alföldön, ahol az emberek ennyire babonásak lettek volna. Itt közelebb vannak a kereszténység előtti állapotokhoz, mint a Tiszántúl. Három öregasszony összeül, éjfélig megállás nélkül folyik a tudomány. Ki nem fogynak a babonák és a babonás események előadásából. Gyógyítások és rontások, jövendölések, szerelmi varázslatok, a forgószél jelentésének ismerete, éjféli rémségek.

Miket nem tudnak, hogy kell a csecsemővel bánni!

"Három szöm cukrot, három görözd fokhagymát és egy darab szurkot kell bekötni a kisgyermök szeme kendőjébe. Sömmi úgy meg nem őrzi a kisgyermököt a rontástul, mint a fokhajma."

Ilyen ostobaságokat tanítanak az öregasszonyok, de én azt hiszem, azok a fiatalok, akik a templomba, illetve nagyon helyesen a fűtött iskolába járnak istentiszteletre, nem hisznek már ezeknek a banyáknak. De persze ezzel a butasággal együtt jár, hogy a vénasszonyok nem értenek a gyermekneveléshez, tehát ha a gyermek sír, azonnal arra beszélik rá a fiatal anyákat, hogy szoptassák a kicsit.

Itt eszembe jut, hogy még ilyen faluban nem is voltam, ahol huszonnyolc házban nincs örökös. Az egész faluban nincs csak valami nyolcvan ház (itt senki sem tud egészen pontos adatot, mert jegyző nincs a faluban, a pap pedig rettegő szerelemmel rejtegeti a falu hibáit). Tény, hogy a házaknak legalább a harmada vagy már egészen kihalt, úgyhogy egy lélek sem lakik benne, vagy aggok menhelye, és semmiféle ivadék nem várja, hogy a kedves nagyszülők szemét lezárja. Van néhány öregasszony, akik tökéletesen magukban maradtak, s mivel már felül vannak a hetven éven, képtelenek magukat ellátni. Így örökösökre vadásztak.

Milyen jellemző, hogy van egy hatalmas ház, ahol két testvér élt, míg meg nem halt. Ott születtek, onnan temették el szüleiket, oda házasodtak, s öregkorában mind a két férfi meghalt, éspedig gyermektelenül. Hagytak két öreg-öreg asszonyt, akik ott élnek a nagy házban, az óriási istállóval, pajtával s minden mellékhelyiséggel és rengeteg földdel. S nincs, aki megfőzze az ételüket. Hozzáfogtak tehát örökösöket keresni. Igen, de a saját oldalági rokonságuk nem fogadta el, hogy ötven holdért elgondozza őket. Az egyik vénasszony tehát, mikor Sári visszautasította, Julcsát hívta meg. Julcsa régi munkása, aki már évtizedek óta dolgozik nála, idegenből származott urával együtt. Hát most ez a derék Julcsa odajár hálni a szegény Mari nénihez, akit a világon senki rokon nem hajlandó ápolni. Ő maga nem gondoskodott több gyerekről, csak egykéről, az meg a háborúban elesett. Most aztán ott ül egész nap a hatalmas porta hideg szobájában, az ablakban, és nézi a hat méter széles udvaron túl a szemközti ház falát, és unatkozik...

De azt kérdeztem tőle: nem sajnálja, hogy nincs gyereke? Azt mondta: "Vót..." De nem sajnálja, hogy nem volt hat?... Azt felelte, hogy: "Hat gyerek sok..., azt nem, azt nem..." Inkább él ma is egyedül, mankón, nedves szemmel, éhesen, fagyoskodva, idegenekre szorulva, de azt nem vállalja, hogy neki hat gyereket kellett volna kihordani... Inkább táncolt abban az időben, mint gyereket szoptasson, neveljen öregségére.

A másik öregasszony se tudott a vér szerinti rokonokkal megegyezni, hát fogott magának egy csinos, fiatal idegenbéli legénykét, s arra hagyta a saját családi vagyonát és telkét, házát. Ezt meg is házasította, már kétszer. Igen, mert az első feleség nem tetszett neki. Szelíd volt, jó volt, nem feleselt, gyereket is szült, de el is temette, szóval szabályszerű meny volt, s mégis elzavarta, el kellett Pistának válni a feleségétől. De nem bírta a munkát, hát cselédet meg sem kapni nem lehet, sem tartani, mert idevaló lány inkább kukoricakenyeret eszik, azt is egyszer napjában, de semmi pénzért cselédnek be nem áll. Hát muszáj vót megházasítani "a vőkét". Hozott is egy kitűnő, egészséges, komoly, derék asszonyt a szomszéd faluból. De már ezt se állja az öreganyó. Ringatja ugyan a kicsit a bölcsőben, "idegen gyereket ringat az egykés öregasszony..." - de nem is szeret ránézni, mert az anyjához hasonlít. "Ez is olyan bandzsi lesz, mint az anyja!" - aki ugyan egyáltalán nem bandzsi, de fekete szemű s barna, és nem oly kedves szőke, mint az apja, akit azért fogadott örökbe a vén szülike, mert jó színű gyerök vót.

Hát itt érdemes egy kicsit eltűnődni. A kákicsi nép nagyon kedves, hozzám különösen igen kellemetes volt. Igaz, hogy ezt persze a tisztelendő úr iránt érzett jóakaratnak köszönhettem, de én nem tudom elhallgatni, hogy rettenetesen unatkozónak, szomorúnak, életkedv nélkülinek találtam a falu népét; néhány család kivételével.

Amilyen friss, egészséges, aranyos az első gyerekes, tizenkilenc éves anyácska, annyira sápadt, vértelen és bágyadott a néhány évvel idősebb, mind. Még az is, aki úgy fénylik, mint a rózsa. Mit tudom én, micsoda manipulációktól hervad el az arcuk.

Azt szeretném tudni, hogyan történik az, hogy az asszonyok boldogságot találnak abban, hogy nincs gyerekük. Én eddig egész életemben más tiszta örömöt nem ismertem, mint a gyermekeimmel való tiszta családi együttlétet. Úgy felszítja az emberben a tüzet a gyermek, annyi munkakedvet ad s oly vidám életérzést, hogy nem tudom megérteni azokat, csak sajnálni, akik meg vannak fosztva ettől a pompás érzéstől. Megvallom, én nagyon szigorú vagyok, a meddő asszonyt tehernek tartom a földön. Halálraítéltnek, aki felett a természet eltörte a vesszőt, s neki egy életen át kell viselnie a keresztet, hogy az Isten kiveszésre ítélte. Az ilyen nőnek hiába van gazdagsága, kényelme, jó férje, társadalmi szórakozása, ez mind idegbeteg nyomorék. De hogy valaki saját magát tegye hullává? Ezt nem tudom megérteni. S ráadásul úgy látom, Kákicson, s valószínűleg az egész Ormánságban, ez az igazi büszkeség, hogyha valaki el tudja érni természetellenes dolgokkal, halált okozó gyökerekkel és ördög tudja, miféle orvosi beavatkozásokkal, hogy halálleányát csináljon magából.

Nekem hiába beszél a tisztelendő úr, hogy ez a rossz gazdasági állapotok következménye. Hogy ez azért van, mert a környező uradalmak nem adnak harmados földet meg feleset, sőt még napszámot sem ezeknek a gazdáknak. Én magam láttam, hogy a kákicsiaknak annyi földjük van, amennyi nekik éppen elég. Az egész faluban csak három családot találtam, amelyiknek elég állatállománya van. Van gazda, akinek negyvenkét hold mellett két tehene és két lova van összesen.

Ezek nem szeretnek dolgozni. Ezek a gazdák, ne haragudjanak meg érte, de az egész telet átheverik. Disznót ölnek, és isszák rá a noát.

Kijelentem, hogy az egész kákicsi tartózkodásom alatt az volt a benyomásom, hogy ezek az emberek, férfiak, nők, valami határtalan kárörömben élnek, és soha egyébre nem gondolnak, csak arra, hogy milyen nagyszerű, hogy nekik nincs gyermekük. Azt mondja az Isten a bibliában, hogy: "Dolgozzatok és szaporodjatok!..." Jöjjön ide, és nézze meg, hogy rajtuk nem tud kifogni a mindenható. Ők nem dolgoznak, és nem szaporodnak!...

Tisztelet a kevés kivételnek.

És ez annál különösebb, mert imádják a gyermekeiket. Fényképezést rendeztem a faluban. Képesek voltak felvenni a húszfokos hidegben a biklát... Megjegyzem, hogy mikor Kákicsra mentem, azt hittem, hogy ott még viselik a biklát, ezt az ősi, gyönyörű vászonruhát. Legnagyobb csodálkozásomra már egyetlenegy asszony sem jár benne. Városi konfekciós ruhában járnak, de úgy elnyüvik, hogy ragadnak a szennytől. Azt hiszik, hogy ha sötét kelméből készült ruhát vesznek fel, akkor azt többé nem kell mosni. De nem is tudnak mosni. Egy asszony bevallotta, hogy ők csak szapulni tudnak. Vagyis a kartont, a delént, a műselymet is hamuval akarják kiáztatni, s az ő mosásuk csak annyi, hogy a kútnál kicsapkodják, s még nem is sulykolják a fehérneműt.

Vannak díszruháik. Az istentiszteleten megbámultam a kis iskolás lányokat, hogy kettő kivételével mind bubifrizurát viselt. Fejükön svájcisapka vagy kis kalap. Télikabátjuk kivétel nélkül prémes, városi szövetkabát. Lábukon hócipőkben spanglis félcipő. De még a felnőttek és az idősebb asszonyok is így járnak. Csizma talán egy sem volt, még a férfiaknak is ritka. A férfiak úgy járnak, mint a hivatalnokok. S a fiúgyermekek, mint a kis mágnások.

De a fénykép kedvéért még egyszer felvették a biklát.

Azt ígérték, hogy lesz húsz-huszonöt biklás asszony, de nem volt, csak hat vagy hét. Ezek közül is kettő bevallotta, hogy most van rajta először bikla. Mit kezdjünk egy ilyen népviselettel?

De a gyerekekért csinálták, hogy a gyerekek hadd legyenek még egyszer az édesanyjukkal ott a képen, a szép viseletben, amely bizony úgy megszépíti a fiatal asszonyokat, sőt az öregeket is, hogy az embernek szeme-szája eláll.

Amint megjöttek biklában, a szokatlan helyzet egészen átalakította a kedélyüket. Akik tegnap sápadtak voltak és csüggedtek, egyszerre kivirultak. A régi szépséges Ormánság csillogott fel még egyszer a kákicsi utcán.

Én nem mondom azt, hogy a falu népe térjen vissza a kosztümhöz, drága és kényelmetlen, és szemben áll az élet fejlődésével. A mai munkához más ruha kell, a mai igényekhez a mai viseletre van szükség. No de ebben a viseletben is élni kell tudni! Ezt is gondozni kell, és a higiénia olyan valami, amiről Kákicson is tudomást kell venni. Például nem hajmeresztő, hogy ebben a községben a házak legnagyobb része be sincs vakolva! Úgy merednek a gyenge téglafalak, ahogy felrakta őket a kőműves, még be sincsenek pucolva. Harminc évvel kevesebb ideig fognak tartani. No de ők ezen nevetni fognak. Harminc év! Hát hiszen ők el vannak szánva rá, hogy harminc év múlva már egy magyar sem lesz Kákicson.

Addig azonban önmagukat csalják, hogy van még egy-egy édes kisgyerekük.

És szívesen ismerem el, hogy valóban tökéletesen bánnak a gyermekeikkel, úgy bánnak vele, mintha tudnák, hogy Kákicson ma már semmi sem ér semmit. Sem az emberek, sem az asszonyok, sem a házak, sem a szokások. Csak egy ér valamit, csak, egy kincsük van, s ez a gyermek.

Ebbe menekülnek be, s ezért imádják annyira a gyermeket.

1938



 
 
0 komment , kategória:  Móricz Zsigmond: Hét krajcár  
Móricz Zsigmond
  2008-09-18 16:44:10, csütörtök
 
  GYEREKTELENEK

Az új osztású földeken az ötödik házrész új utcában. Az utca nincs kikövezve, a föld fekete ragadós, olyan mély sár van benne, hogy semmiféle kocsi nem bír benne járni.

A ház csinos kis ház volna, de a fala oly nedves, hogy szinte embermagasságig foltos.

Itt lakik az öreg pár ember. A gazda régebben suszter volt, aztán a vasúthoz került, és most, mint MÁV-nyugdíjas szerepel, bár semmi nyugdíja nincs. Végkielégítést kapott, abból vett egy kis házat, azt eladta, s most az új földeken kapott háromszáz négyszögölet, és épített rajta egy kis villautánzatot.

Van egy kis üvegezett tornác is. Mikor benyitunk, az asszony tésztát gyúr. Rettenetesen ócska slafrok van rajta, és ijedten néz a vendégekre. Ruhája könyökig felgyűrve, és csupa liszt és tészta a két keze szára is. A slafrok is, köténye nincs, úriasszony.

- Jaj, istenem - mondja ijedten, s őszesfekete haja úgy hull a szemébe, mint egy cigányasszonynak. Rögtön sürögni-forogni kezd, és ledörzsöli kezéről, az ujjairól a tésztát. A gyúrótábla csaknem fekete, súrolatlan. - Jaj, hova ültessem, tessék már egy kis türelemmel lenni. Nincs itthon az uram, de mindjárt jön.

Azért jöttem el ide, mert többször hallottam a nevüket említeni, hogy ezeknek jó, mert nincs gyerekük. Meg akartam nézni, hogy él egy gyerektelen házaspár, akit mindenki irigyel. A városházán is említették, hogy jó adófizető, persze, könnyű nekik, nincs gyerek.

Széket rámol le. Minden széken edény vagy ruha vagy valami szerszám. Belülről hoz ki egy széket, s itt teszi le a konyhában.

- Nem tudom bevezetni az urakat, tessék egy percre helyet foglalni.

Ezzel bemegy, és egy kis rendet csinál. A szoba ajtaja üveges, látni, ahogy tésztás kezeivel letakarja a vetetlen két ágyat. Délre jár, de még most is vetetlen. Csak úgy ráborítja az ágyterítőt, aztán rendesre rakosgatja a székeket, s már beinvitál.

Ilyen piszkos konyhát talán életemben se láttam. Minden edény elmosogatatlan, és valami csudálatos összevisszaság.

- Nincs gyerek - mondja barátom, az altiszt, aki idevezetett, és nevet.

- Annál inkább tiszta lehetne minden. A gyerekek nem rendetlenítenek.

- Á, ezek csak gyűjtenek. Mindig kint vannak a kertben, nincs idejük a flancra.

Különösnek találom ezt a magyarázatot, de meg kell nyugodnom benne, mert az altiszt komolyan mondja. Imponál neki ez a ház, ez a biztos élet, és úgy látszik, ez az anyagi biztonság a fő.

- Tessék már beljebb jönni, mindjárt küldök uramért, tessék csak.

Bemegyünk. A háziasszony kabátot vesz a slafrok fölé, mert hideg van kint, s elmegy.

A szoba éppolyan kietlen és rendetlen, mint a konyha. A feltúrt ágyakon a takaró durván hepehupás. De a két ágy úgy van a szoba közepére állítva, egymás mellé, s a végükben egy ócska sezlony, előtte asztal négy székkel. Két sifon. Olyan vásári úri bútor, tükröző-politúros betétekkel. Kishivatalnokszerű bútor. A képek a fal és a sifon mellé vannak állítva. Kályha is van, de nem fűtik, a konyhából jön be a tűzhely melege.

A két ablak közt kis asztal. Ezen sok fénykép. Régi képek. A szülők képe. Megsárgult, megfakult képek. Nedves lakások vakították meg. Olcsó dísztárgyak. Egy zöld üvegaufsatz, két törött tányérral, nászajándék lehetett, sajnálják kidobni. Díszpoharak és csészék, mind ütött-kopott. A szekrény ajtajára felakasztott kimenő felsőruhák, régi és kopott holmik.

Szomorú és kétségbeejtő lakás. Az ember beszélni sem tud ilyen lakásban. Ülünk az asztal mellett a székeken. Vezetőm megszólal:

- Mint a galambok. Úgy élnek, mint a galambok.

- A galambnak van ám fia. Kikölti a tojásait, és szárnyára bocsátja.

- Még a galamb se él ilyen szépen, mint Tivadar úrék - marad meg véleménye mellett az altiszt. - Majd meg tetszik látni.

De én csak a nedves falakat látom és a sivár rendetlenséget a nyirkos levegőjű házacskában.

Megjönnek a háziak.

- Jön már uram - siet be az asszony -, átkiáltottam neki, csak a szomszédba volt.

Leteszi kabátját, amely olyan, hogy a cigánynak se lehet adni ilyen jószágot, s újra ott áll tésztás kezeivel, és szorgalmasan súrolgatja lefelé a könyökéről, ujjairól a tésztát. Még elgondolni is rossz, hogy ha itt tartanának ebédre.

Bejön a férj. Rövidre nyírott bajusz, borostás áll, és szegényes úri ruha. Sáros cipőit leveri a konyhában, és ragyogó nevetéssel jön be. Rossz fogai vannak, és feketék a dohányzástól, de oly vidáman nevet, mint akinek se bú, se gond nem ül a lelkén.

- Isten hozta, van szerencsém - mutatkozik be.

- Szereti a gyereket, Tivadar úr?

- Ó, a gyerek, az a legszebb a világon, akinek van - nevet az emberke. - Én nagyon szeretem a gyerekeket, hát nekünk a jó Isten nem adott, mit csináljunk?

- Ej, ej, Tivadar úr! - fenyegeti meg nevetve az altiszt. - Tudjuk, amit tudunk.

- Hát mondja, Retek úr - szól a házigazda -, kell ide gyerek? Nem is férne el. Csak nyűg és baj. Még ha fiatalon kezdtük volna, de akkor se lehetett, akkor is csak a szegénység uralkodott. Ott kell a gyerek, a kastélyokban, ahol tíz szoba van, húsz szoba.

- De ott nincs.

- Mert ott is okosak az emberek. Már a művelt ember nem engedi, hogy az életét tönkretegye, mert mi tűrés-tagadás, a gyerek csak teher szegénynek és gazdagnak is.

- De mégiscsak kell jövő generáció.

- Persze, persze. Ó, hiszen vannak még elegen, akik...

- Ez nem bűn, kérem. Ezt nem tiltja a törvény. Ebbe nem is lehet beleszólani. Ez mindenkinek a legtitkosabb magánügye. És engem senki se vádolhat meg vele, hogy propagandát csinálok a gyerektelenségnek. Igen, ha valaki kérdi, én szívesen kitanítom, de csak a jó barátaimat. Mert én nem vagyok híve az erőszakos cselekedeteknek. Én a jellem híve vagyok. Ha férfi vagy, légy férfi, azt mondja a költő. Én tehát jellemre nevelem a barátaimat. Az már becstelenség, ha egy megtörtént dolgot meg nem történtté tesz valaki, és én minden orvost becsukatnék, aki életveszély hiánya nélkül beleavatkozik a természet munkájába. És én ennél többet nem is mondok az uraknak se. Én jó állampolgár vagyok, s az adómat megfizetem, a törvénynek az egész vonalon eleget teszek, köztiszteletben részesülök, és erre nagyon büszke is vagyok.

- De azért elvi ellensége a gyereknek - mondom én.

- Nem. Azt nem lehet rám mondani. Én a gyereket szeretem és becézem. Én egy gyereket nem tudnék megütni. Nekem a gyerek szent. De tessék rám nézni. Végigéltem az életet szegényen. Megélek? A kutya is megél. De hogy én ezt a szegénységet hagyjam örökségül két, három vagy egy tucat gyereknek? Akkor volnék bűnös, ha azt tenném. És tönkretegyem a feleségemet?

Az asszony beszólt a konyhából:

- Ugyan, uram, hallgasson.

- Hát igen - szól a férj -, én abból indulok ki, hogy ha engemet megkérdezne a jó Isten, hogy ma akarnék-e még egyszer megszületni, hogy ezt az életet végigéljem, akkor minden bizonnyal azt mondanám, hogy nem. Ha tehát én magam sem akarnék megszületni, miért büntessem ezzel azokat, akiknek a létrejöttét esetleg elő tudtam volna idézni?

- Sose volt gyereke?

- De. Az első feleségemnek volt egy fia, de a jó Isten súlyosan büntetett érte. Először is nehéz szülése volt az asszonynak, és soha többet nem lett belőle ember. Feküdt és nyögött, és oly szegények voltunk emiatt, hogy kimondhatatlan. El is formátlanodott. Előhasa lett. Ellenben itt a mostani feleségem, olyan alakja van, mint Erzsébet királynénak.

Ijedten néztem az asszonyra, aki sovány, magas nő volt.

- Erzsébet királynénak egy csomó gyermeke volt.

- Neki lehetett. Éppen azt mondom, a királynékat és grófnékat, a gazdag asszonyokat, a lipótvárosi bankárnékat kötelezni kellene a törvénynek arra, hogy gyerekeket szüljenek. Minél többet. Először is hadd oszoljon a vagyon..., ez egy természetes földreformot hozna létre, s aztán nekik semmi a szülés. Rendelkezésükre áll az orvostudomány, ma már lehet fájdalom nélkül szülni. Táplálniuk nem is kell, és egyszerűen egy élettani művelet számukra a gyerek létrehozása. De a szegény embereket meg kell menteni ettől a legnagyobb betegségtől.

- Nem érzi azt az olthatatlan vágyat, hogy a gyermekben újraéljen? Van annál szebb, mint a rózsás arcú csecsemő, van szebb muzsika, mint a gügyögő gyermekszáj? És nevelni, szárnyra bocsátani, jövőt adni a gyermeknek?

- Ez a színe. Kérem, ez a ragyogó színe..., de mennyi fonákja van. A gyerek az ilyen nyomorult kis házakban mindig beteg. Legnagyobb része elpusztul. Nem bírja a vizes falakat, a port, tüdővészt eszik, és vörhenyt zabál. Rossz koszt. Csenevész marad. A szegénység a legnagyobb átok a világon. Ezzel büntessük a gyerekeket? És mire nő fel? Hiszen ma folyton azt írják az újságok, hogy nincs állás. A harmincévesek semmi álláshoz nem tudnak jutni. Itt vannak a rokonaim, a barátaim, úriemberek, akiket tisztelek, meg vannak rémülve, hogy a gyerekeiket nem tudják semmi protekcióval elhelyezni. Micsoda gazember volnék én, ha ezt tudva, mégis arra teremtenék gyerekeket, hogy ilyen istentelen szenvedéseknek tegyem ki őket. Büszke vagyok, kérem, hogy én már idejében rájöttem, hogy egy tisztességes, becsületes dolgot cselekedhetek, ha... nem ítélek élőhalálra élő lelkeket. Én egy hitvány ember vagyok, kérem, mért legyen nekem hát hitvány gyerekem?

És rám néz nevető kék szemekkel, és büszke, mint aki a bölcsek kövét fölfedezte.

1936



 
 
0 komment , kategória:  Móricz Zsigmond: Hét krajcár  
Móricz Zsigmond: Hét krajcár
  2008-08-23 08:33:06, szombat
 
  Móricz Zsigmond
Hét krajcár

Jól rendelték azt az istenek, hogy a szegény ember is tudjon kacagni.
Nemcsak sírás-rívás hallik a putriban, hanem szívből jövő kacagás is elég. Sőt az is igaz, hogy a szegény ember sokszor nevet, mikor inkább volna oka sírni.
Jól ismerem ezt a világot. A Soósoknak az a generációja, amelyből az apám való, megpróbálta az ínségnek legsúlyosabb állapotát is. Abban az időben napszámos volt az apám egy gépműhelyben. Ő sem dicsekedik ezzel az idővel, más sem. Pedig igaz.
És az is igaz, hogy soha már én a jövendő életemben nem kacagok annyit, mint gyermekségem e pár esztendejében.
Hogy is kacagnék, mikor nincsen már piros arcú, vidám anyám, aki olyan édesdeden tudott nevetni, hogy a könny csorgott a végén a szeméből s köhögés fogta el, hogy majdnem megfojtotta...
És még ő sem kacagott úgy soha, mint mikor egy délutánt azzal töltöttünk, hogy hét krajcárt kerestünk ketten. Kerestünk és találtunk is. Hármat a gépfiókban, egyet az almáriumban... a többi nehezebben került elő.
Az első három krajcárt még maga meglelte az anyám. Azt hitte, többet is talál a gépfiában, mert pénzért szokott varrni s amit fizettek, mindig odarakta. Nekem a gépfia kifogyhatatlan kincses bánya volt, amelybe csak bele kell nyúlni s mindjárt van terülj asztalkám.
El is bámultam nagyon, mikor az édesanyám kutat, kutat benne, tűt, gyűszűt, ollót, szalagdarabokat, zsinórt, gombot, mindent szétkotor s egyszerre csak azt mondja nagy bámulva:
- Elbújtak.
- Micsodák?
- A pénzecskék - szólt felkacagva az anyám.
Kihúzta a fiókot:
- Gyere csak kis fiam, azér is keressük meg a gonoszakat. Huncut, huncut krajcárkák.
Leguggolt a földre s olyanformán tette le a fiókot, mintha attól félt volna, hogy kirepülnek, úgy is borította le egyszerre, mint mikor kalappal lepkét fog az ember.
Nem lehetett azon nem kacagni.
- Itt vannak, benne vannak - nevetgélt s nem sietett felemelni -, ha csak egy is van, itt kell neki lenni.
Leguggoltam a földre, úgy lestem, nem búvik-é ki valahol egy fényes pénzecske? Nem mozgott ott semmi. Tulajdonképp nem is nagyon hittük, hogy van benne valami.
Összenéztünk és nevettünk a gyerekes tréfán.
Hozzányúltam a fenekével felfordult fiókhoz.
- Pszt! - ijesztett rám az anyám - csendesen, még kiszökik. Te még nem tudod, milyen fürge állat a krajcár. Az nagyon sebesen szalad, csak úgy gurul. De még hogy gurul...
Jobbra-balra dőltünk. Sokat tapasztaltuk már, hogy igen könnyen gurul a krajcár.
Mikor felocsúdtunk, én megint kinyújtottam a kezem, hogy felbillentsem a fiókot.
- Jaj! - kiáltott rám újra az anyám s én megijedtem, úgy kaptam vissza az ujjom, mintha a sparherthez ért volna.
- Vigyázz te kis tékozló. Hogy sietne már kiadni az útját. Addig a miénk, míg itt van alatta. Csak hadd legyen ott még egy kis ideig. Mer látod mosni akarok, ahhoz szappan kell, szappanra legkevesebb hét krajcár kell, kevesebbér nem adnak, nekem már van három, még kell négy, az itt van ebbe a kis házikóba; itt lakik, de nem szereti, ha háborgatják; mert ha megharagszik, úgy elmegy, hogy sose látjuk többet. Hát vigyázz, mer a pénz nagyon kényes, csinnyán kell vele bánni. Tisztességgel. Könnyen megáprehendál, mint az úri kisasszonyok... Te nem tudsz valami csalogató verset, azzal tán ki lehetne csalni a csigabigahéjából.
Hányat kacagtunk e csacsogás közben. Tudom is én. De a csigabiga csalogató nagyon furcsa volt. Én rá is kezdtem a verset:
Pénz bácsi gyere ki,
Ég a házad ideki...
Azzal felfordítottam a házat.
Volt alatta százféle szemét, csak pénz, az nem volt.
Az anyám savanyúan felhúzott ajakkal kotorászott, hiába.
- Milyen kár - mondta -, hogy asztalunk nincsen. Ha arra borítottuk volna ki, nagyobb lett vóna a tisztesség, akkor lett vóna alatta.
Én összekapargáltam a sok lomot s beleraktam a fiókba. Az anyám azalatt gondolkozott. Úgy eltörte az eszét, nem tett-é valahova valaha valami pénzt, de nem tudott róla.
De nekem fúrta valami az ódalamat.
- Édes anyám, én tudok egy helyet, a hon van krajcár.
- Hol fiam, keressük meg, míg el nem olvad, mint a hó.
- Az üveges almáriumba, a fiókba vót.
- Ó boldogtalan gyermek, be jó, hogy elébb nem mondtad, most asse lenne.
Felállottunk s mentünk az üveges almáriumhoz, aminek nem volt üvegje már régen, de a fiókjába ott volt a krajcár, ahol én tudtam. Három nap óta készültem kicsenni onnan, de sose mertem. Pedig cukrot vettem vóna rajta, ha azt is mertem vóna.
- No van már négy krajcár. Sose búsulj már fiacskám, megvan a nagyobbik fele. Már csak három kell. Osztán ha ezt a négyet megkerestük egy óra alatt, azt a hármat is megleljük uzsonnáig. Még akkor is moshatok egy rendet estig. Gyere csak szaporán, hátha a többi fiókba is lesz egy-egy.
Hiszen ha minden fiókba lett vóna. Akkor sok lett vóna. Mert az öreg almáriom fiatalabb korában olyan helyen szolgált, ahol sok duggatni való lehetett. De nálunk nem sok terhe volt az árvának, nem hiába volt olyan göthös, szúette, foghíjas.
Az anyám minden új fióknak tartott egy kis prédikációt.
- Ez gazdag fiók - vót. Ennek sose vót semmije. E meg mindig hitelbül élt. No te rossz, nyavalyás kódus, hát neked sincs egy krajcárod. Ó ennek nem is lesz, mert ez a mi szegénységünket őrzi. No neked ne is legyen, ha most az egyszer kérek tőled, most se adsz. Ennek van a legtöbb, ni! - kiáltotta kacagva, mikor kirántotta a legalsó fiókot, amelynek egy csepp feneke se volt.
A nyakamba is akasztotta, aztán leültünk nevettünkben a földre.
- Megáll csak - szólt hirtelen -, mindjárt lesz nekünk pénzünk. Az apád ruhájába lelek.
A falba szegek voltak verve, azon lógtak a ruhák. S csudák csudája, a hogy a legelső zsebbe belenyúlt az anyám, rögtön a kezébe akadt egy krajcár.
A szemének alig akart hinni.
- Megvan - kiáltotta, - itt van! Mennyi is van már? Meg se győzzük olvasni. Egy - kettő, - három, - négy, - öt!... Öt! Már csak kettő kell. Mi az, két krajcár, semmi. A hon öt van, ott akad még kettő.
Nagy buzgósággal kutatta végig az összes zsebeket, de sajnos, hiába. Nem lelt egyet sem. A legjobb tréfa sem csalt ki sehonnan még két krajcárt.
Már nagy vörös rózsák égtek az anyám arcán az izgatottságtól, s a munkától. Nem volt szabad dolgoznia, mert mindjárt beteg lett tőle. Persze ez kivételes munka, a pénzkereséstől nem lehet eltiltani senkit.
Eljött az ozsonnaidő is, el is múlt. Mindjárt este lesz. Az apámnak holnapra ing kell és nem lehet mosni. A puszta kútvíz nem viszi ki belőle azt az olajos szennyet.
És akkor a homlokára csap az anyám:
- Ó, ó, én, én szamár! Hát a magam zsebét nem néztem meg. De bizony, ha már eszembe jut, megnézem.
És megnézte. És tessék, ott is lelt egy krajcárt. A hatodikat.







 
 
0 komment , kategória:  Móricz Zsigmond: Hét krajcár  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 6 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 3522
  • e Hét: 22145
  • e Hónap: 67217
  • e Év: 2008497
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.