Itt a vers, a versed mása,
dúlt idegzet, Kölcsey,
itt a vers, hogy haldoklása
közben nyelvét öltse ki,
mert hiába új a század,
ha a régi a gyalázat
s fölöttünk a komor ég,
a nagy szappanbuborék.
Utópiák, forradalmak,
kondérszámra dől a vér.
,,A népnek minden hatalmat!",
s jön új hóhér, új vezér.
Megrohad, ha győz, a jó ügy,
s habzik a szó, mint a lóhúgy,
és máglyára küld a hit -
nem világít, csak vakít.
Körbe, körbe, körbe, körbe,
ez a világ körbejár,
ha előre néz, tükörbe,
ha tervez, csak visszavár.
Mi új támadhatna benne?
Ember embert ma is enne -
nincs új, csak új változat
rád, gyilkos, rád, áldozat.
Törvény, jogrend és igazság
nem több, mint fennkölt mese,
fönti érdek, lenti gazság
nem veszi kutyába se.
A szabadság ravasz rendszer,
minden nyílásán retesszel
arra int a tág vadon:
ölhetsz, csak nem szabadon...
Fekete űr ciprus-ága,
csillagok közt fúj a szél.
Hiúságok hiúsága,
hogy a nyelv versben beszél;
élteti még a rögeszme,
hogy nélküle odaveszne
az eleven szalmabáb.
Legyints rá, és menj tovább!
Ég a sugaraktól sebhelyes föld arca,
elült az avantgard zajos kofa-harca.
,,Századvég", gondolja az értelmiségi,
,,bár a szép remények nótája a régi."
Mi hát a költészet, mesterek közt mester,
zúgó csillagok közt a lassan-a-testtel;
mire illik rá még ugyanúgy a mérték,
ahogy azt a régi mesterek kimérték,
hogyha egyszer nincs is vagy nem úgy van isten,
hogy emberi mérték szerint is segítsen?
Vagy épp ez a versben rejtőzködő lényeg,
amivel nem bírnak sem érvek sem tények,
mert mindent magához hasonlónak képzel,
hámozzon bár híg űrt távcsővel és ésszel:
az a sejtjeinkbe örökített program,
mely a váltólázas gyönyörben is ott van,
és ott minden percben, ott a szenvedésben;
abban, hogy nem hajtom meg neki a térdem,
s hogyha meg is hajtom ellenkezve végül,
valami belőlem még akkor se békül?
Ez a buzgó téboly? Ez az oktalan dac?
Megfontolt Nagymester, te is csak rá hallgatsz.
Mert hiába minden bukás, gombafelhő,
minden kérdésével egy választ is fellő,
s amíg mi vergődünk, kell, hogy legyen ő is,
és hinnünk kell benne, hisz bennük csak ő hisz -
a remény furfangja: ,,Nincs is olyan nagy vész."
És üres markunkban csillog az aranypénz.
A fiatalságé. Hihetetlen, hogy még fölvillan. Még hihetetlenebb, hogy ezt csak képzelem. Egy porcikám sem azonos azzal a fölfuvalkodott, szomorú szófosóval, akit most verses boszorkánysággal megidézek. Jöjj, Arábia Hercege, lépj be háremedbe! Bibircsók csattan a csók helyén, ha első hölgyedet köszöntöd; utódja, a Keblek Keble a gyilkossági csoport fotóján látható, mint áldozat (Los Angelesben és nem Londonban, mint ahogy tapintatból írtam, amikor még élt az apja); párizsi majszterné az ő utódja, a mongol szemvágású, szőke; és a többi... mit tudom én.. nem is érdekel. S ez az új. A növekvő fáradtság, ahogy kapaszkodunk a vitorlarögzítő kötélen fölfelé; és egyre több illúziót szórunk ki a fölszerelésünkből, mert már unjuk cipelni. A józan ész... a látomás... a vers... Más szóval érünk, mint a gyümölcs. Csakhogy hiába, mert mit hall az öreg Kolumbusz a kertek alatt fölhangzó szamárordításban? A tengerharsogást. Az utcai forgalom zaján is átszüremlő, gyönge de folytonos nyikorgás jelzi: hajónk a nyílt vízen halad. S a Föld fedélzetén tajtékot hányva átcsap egy-egy év. S hiába annyi nemzedék hulláma előttünk, és hiába láttuk a hajdani város lávakonzervében a még csak részben föltárt áruházat, parkolót meg az önjáró rakétát, mágnes vonz a láthatár felé, mert ott is kell, hogy legyen valami... s van is, talán a jövő... s ha az nem, hát a folytatódó víztükörben önnön arcát szikraözönnek látó szomjhalál, az ifjúság festett hajóorrszobra, mely fából faragott szemével bíztatón kacsint sós könnyek közt suhanó magára, NA MI VAN, ÖREG?
Álmomban megint Boston felé vezetek -
mézben fuldokló nyár, az ingatag faágon
szédülten áriázik egy világsztár énekesmadár:
Ah, élni, élni, mily édes, mi szép!
Árnyék mester ráunt a versre, videózik inkább
élet és halál közt, a senkiföldjén,
ahol Hölderlin erdőben eltévedt lelkeként bolyongunk
és összefüggéstelen félszavak morzsáit szórjuk el az úton,
hogy hazataláljunk az emlékezet sűrűjéből sajgó, édes ízhez...
Egy mellékúton hullámvasutazom, hogy lássam a tájat;
rögtön fölébreszt majd egyszerre három időben feszülő hólyagom -
de most még álmodom és járni tudok a fogalmak otromba mankói nélkül,
és a világban minden úgy van jól, ahogy van,
s a napsütés hamis aranya gurul szét a Föld nagy asztalán.
Dönthettem volna én is így, hogy eljövök,
s most én is egy három fürdőszobás házban szomorkodnék vagy boldogulnék...
Ha rászántam volna magam valamilyen derék foglalkozásra...
Hisz végül többé-kevésbé beváltam professzornak is...
Csak gurigázom itt egy szivárványszínű üveggolyóval -
a döntést, hogy magyar maradjak, kemény üzleti megfontolás sugallta,
mégha az ösztönök végezték is a japán módra aprólékos piackutatást:
a robbanó keverékhez, amit a szüleim lényéből örököltem,
biztos kéz kellett és szilárd egyéniség,
és minden hely közül leginkább a szülővárosom volt az, ahol én lehettem én,
ahol akárhány hatás érhetett, mert a nyelv és a balsors satujába fogva
minden maláriás stílusroham után maradtam, aki voltam.
Költő és föltaláló. Mint egy arizonai a sivatagban sikló földvitorlást,
föltaláltam egy darab éggel a fejem fölött a porban repülést.
A szenvedés lenne a kulcs a költészethez? Kattan az ajtózár, benyitunk: a lélek, mint a szétdobált lakás, honnét sietve távozott a lakó; egymás hegyén-hátán a gyermekévek, kudarcok, szerelmek; szellem, hogyha járt is ott előttünk, kihúzott a kulcslyukon. József Attila őrült naplójában semmi magyarázat arra, hogy egy rögeszmés beteg hogy írhatta meg az Ódát? Kit nem küldött vissza a boltba az anyja? Kit nem vertek össze ostorszíjjal a Föld poros udvarán? A lélekbúvár díványán csak a kóreset fecseg. A vers az emberi elme hibátlan működése; a szikrázó fölismerés, hogy a részletek milyen jól összeillenek ott, hol a haláltábor túlterhelt parancsnoka pihenésképpen rózsát metsz; másszóval a jó meg a rossz fogaskerekekként kapcsolódnak össze, és a mérték mindig mi magunk vagyunk, akik hol meghunyászkodást, hol lázadást töltünk a történelmet mozgató motorba... A sejtek alvilága persze kénköves halált gőzöl ki, s mind nyilvánvalóbb, hogy semmi esélyünk azzal szemben, amit korunk divatja szerint az alkatrészek végtelenéből álló építőkészletnek gondolunk, de a vers kikúszik a barlang száján át a napvilágra, s meghozza a hírt, hogy az emberi fajta javíthatatlan; önmaga roncs, de esze még mindig a szabadságot, e szeszélyes tigrist szelídíti; és a határtalan sötéttel megrakott tehervagon lassan mozgásba jön, csikorognak a csontok és a csillagok, s arcunk fölött egy vasutaslámpa Napja, fülünkben a fű hullámzó harsogása, az évszakok hangsúlyával tagolt beszéd.
Ide meg ki az isten telefonál? -
a templom főhajójában kérdeztem ezt, ahová behangzott
a sekrestyében vadul csörgő telefon;
a pléhpofa szikrát vetett, a többiekből kirobbant a röhögés...
Nincs mese, berúgtam attól, hogy élek,
hogy megint fog az agyam, mozog a kezem...
De ő, aki léha viccem szerint a vonal túlsó végén várt a kapcsolatra,
a szurokfüst-sötét, keserű, nem alkuvó lutheránus,
csontjaiban az eleve elrendelés hidegével,
ha megbotránkozott is, csak a kagylót tette le:
már sokszor látta ezt, az alkoholként lobogó bokorban
zöld villám módjára ugrálni a beszívott szöcskét -
majd ugyanőt józanul és rokkantan mankózni a szélben,
míg sápad minden: ifjúság, hírnév, koreszme, nyár.
Egy cérnaszálon függ az életed.
Számold csak össze, hányféleképp, hányféle veszély
Mondhatja ki ránk a halálos ítéletet;
Túl sok ahhoz, hogy mindegyiktől félj.
Életben tart fiatalságunk maradék könnyelműsége,
E vizet árasztó és füvet sarjasztó erő.
Egy hazárd játékos beül az öreg kártyások körébe;
Tizennyolcra lapot kér - és ő a nyerő!
Elegem van belőled, édes hazám,
Abból, hogy a magad hozta törvényeken lépdelsz át lazán,
Mert hited szerint akkor borul virágba a jobb rend,
Ha kellőképpen rugalmas a jogrend.
A fuldoklót a vízből partra mented,
De vízben hagyod saját parlamented,
Hogy megírhassa róla minden firkász:
Nem más ez, csak ócska ingyen cirkusz.
Izzadva tanulod a demokráciát...
Azért, hogy mentegesd a múlt sok náciját?
Jelképként tiltod a nyilaskeresztet,
De a pöcegödröt magadra ereszted,
Ha eltűröd a nyelvhasználatot,
Mely emberben találja föl a vágóállatot.
És mit mondjunk a vadkan agyara magyarkodásról?
Talán azt, hogy ha nem csíped, öcsi, telepedj le máshol?
Bizakodsz, hazám?, hogy majd a jövő?, hogy megúszod sértetlenül?
Hogy a reklámnak szánt hazudozás nem rohaszt meg belül?
Avathatsz csapatzászlót, utat, hidat, diszkót,
Ha korpa közé keveredsz, megesznek a disznók.
Nézz a tükörbe! Mit látsz? Ez a korcs te lennél?
Forradalmaid jobb sorsra szántak ennél.
Hadd lássalak, mint Bartók, szépnek, gyönyörűnek,
Sárból újjá születni, jobbik magadhoz hűnek.
1 (népi)
Megismerni a halált
görbe kaszájáról,
zirgő-zörgő csontvázáról,
csuklyás kámzsájáról.
Hej, élet, élet, véges élet,
ez aztán az élet;
jön a halál, lekaszál,
élek, amíg élek.
Hüccs ki, disznó, sejtjeimből,
csak a füle látszik,
az ember, bár fogvacogva,
képzelettel játszik.
Hej, élet, élet, véges élet,
ez aztán az élet;
jön a halál, lekaszál,
élek, amíg élek.
2 (urbánus)
csongovai csongovai ü
csongovai per olaf ü
olaf per csongovai ü
olaf ü per csongovai ü
csongovai csongovai per olaf ü
ház kotta kudora sanyika csongovai ü
sanyika ház kudora kotta per olaf ü
sanyika ü csongovai ü
csongovai csongovai ü
Offline
