Nagy csöndbe tornyának párkánykövére dűl,
s míg ég a füstölő, hódítva, szertelen
és pántlikás, kékes hajfurtje szétterül,
szivébe tengerként dagad a Szerelem.
Lilás szemhéj alól bámul, vad kéjt lehell,
elfogja a párnák ölén az ájulat;
nehéz arany láncot himbál a gyenge mell,
s lágy arca unalmat, lázas gyönyört mutat.
A szobrokon leng a nap rózsabúcsuja,
a bársony-árnyú est varázsos és buja,
és hogy a krokodil a nagy folyóba rí,
görcstől vonaglanak fehérlő ujjai,
borzong s magát puhán a vágynak adja át,
és érzi már, egy kéz zilálja a haját.
2
Az éj a Níluson lomhán száll szerteszét...
Látják a csillagok térdelni ottan őt,
sápadtan küldi el a félő szolganőt,
s rongyokra tépdesi fényes király-mezét.
Tornácán megfeszül, őrjöngve hentereg,
érett-gyümölcs-testén a vágy fuvalma száll,
mezítlenül fetreng! mint a tüzes nadály,
s isszák lehelletét a perzselő szelek.
Égő szemekkel néz és azt akarja ma,
hogy illatozza be a földet hús-szaga.
Ez a sötét virág, az égő kéjszirom,
s a Szfinx - körötte az unalmas, nagy fövény-
égő tüzet érez reves gránitkövén,
s halk reszketés fut át a végtelen sikon.
Térj meg ma, halk hajós, tűnt éveid vizére,
S hunyt szemmel olykor tétlen fúrd légbe eveződ!
A Múlt parkja felől egyre görnyedezőbb
Lelked lágy szél legyinti, s szelíden inti térdre...
Most, szívedben, kopár s járt útjaitól félre,
Keresd, hol fejfák dőlnek, a füves, bús mezőt,
Figyeld setét legét, a múltról neszezőt,
S hervadt kis holtjaid szivéhez csókkal érj te...
S gondolj... szemekre gondolj, mik lelkedig nyilaztak,
S az órákra, melyekre, mint zengő húrra, gazdag
Szerelmed aranykörme simult, s vont halk vonót...
Óh, köznap esték csöndes, bús ötvöse, hasítsd ma
Emlékid ékkövekké, és finoman csiszold,
S belőlük antik gyűrűt formálj szép ujjaidra...
Oh július! mikor a rózsa dél tüzétűl
Csattan és szaggató szesz a lég, mert benne láng van,
Oh, inni azt, míg láz gyúl minden kis porcikánkban,
S a részeg szív a dolgok izzó sodrába szédűl!
Oh, látni, száz alakban, mily egy a Lét s mint szépűl,
S a Szerelem, mely mint az Igazság, oly ruhátlan,
Ujjára mint csavarja, a ragyogóra, lágyan
Az Ok s Cél örök láncát, játékos arany ékűl!
Oh, át tüzes mezőkön, míg büszke főnkre hő csap,
Lépdelni méltósággal, mint istenittas főpap,
A földön, melyben milljom atóm-szív hevesen ver!
Érezni, hogy a vérünk dús napfényszínű áram
S a vakító lég kéjén, a gőg ájúlatában
Felfogni, megremegve, mily dicső lény az ember!
xMagazin
Offline
