Belépés
mami7090.blog.xfree.hu
A szeretet mindent eltűr, mindent elvisel, a szeretet nem szűnik meg soha Nagyházi Miklósné
1944.02.17
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 21 
A vihar
  2011-04-27 22:40:49, szerda
 
  Lamb: Shakespeare-mesék

A vihar

Volt egy sziget a tengeren, nem volt más lakója, csak egy öreg ember, a neve Prospero, és a lánya, egy igen szép ifjú hölgy, Miranda. Ez a lány olyan fiatalon került a szigetre, hogy nem emlékezett más emberi arcra, csak az apjáéra.

Egy barlangban, vagyis egy sziklába vájt üregben éltek, különböző lakrészekre osztották, az egyiket Prospero a dolgozószobájának nevezte, itt tartotta könyveit, amelyek főleg mágiáról szóltak. Ezzel a tudománnyal abban az időben minden tanult ember foglalkozott, s e mesterség ismerete igen hasznosnak bizonyult Prospero számára, mert amikor egy különös véletlen elvetette a szigetre - amelyet egyébként elvarázsolt egy Sycorax nevű boszorkány, aki nem sokkal az ő megérkezése előtt halt meg -, Prospero e művének segítségével felszabadított sok jó szellemet, akiket Sycorax a nagy fák törzsébe börtönzött, mert nem voltak hajlandók végrehajtani az ő gonosz parancsait. Ezek a nemes szellemek ettől fogva Prospero akaratának engedelmeskedtek. Vezérük Ariel volt.

Ennek az élénk kis szellemnek, Arielnek a természetében nyoma sem volt semmiféle gonoszságnak, kivéve éppen csak azt, hogy kissé túl nagy öröme telt egy Caliban nevezetű csúf szörnyeteg gyötrésében: azért neheztelt rá, mert régi ellenségének, Sycoraxnak a fia volt. Ezt a Calibant, egy furcsa, torzszülött, majomnál sokkal kevésbé emberi alakú lényt az erdőben találta Prospero, hazavitte a barlangjába, megtanította beszélni, nagyon jó akart lenni hozzá, de Calibannak anyjától, Sycoraxtól örökbe kapott rossz természete lehetetlenné tette, hogy bármi jó vagy hasznos dolgot megtanuljon. Ezért hát mint rabszolgát használták fel fahordásra és a legfáradságosabb munkákra, s Arielnek az volt a feladata, hogy Calibant ezekre a szolgálatokra rákényszerítse.

Amikor Caliban lusta volt és elhanyagolta a dolgát, Ariel - aki, Prosperót kivéve, minden ember szemének láthatatlan volt - huncutul odalopódzott és megcsípte, néha belelökte a pocsolyába, ilyenkor aztán majom képében fintorgott rá. Vagy pedig gyorsan alakot változtatott, sündisznó képében Caliban útjába hengeredett, és Caliban megijedt, hogy a sündisznó hegyes tüskéi megszúrják meztelen lábát. Az ilyen bosszantó tréfák hadával Ariel gyakran gyötörte Calibant, valahányszor elhanyagolt valamilyen munkát, amit Prospero megparancsolt neki.

Mivel ezek a hatalmas szellemek engedelmeskedtek az akaratának, Prospero az ő segítségükkel parancsolni tudott a szeleknek és a tenger hullámainak. Az ő rendeletére ezek a szellemek egyszer hatalmas vihart támasztottak, s e vihar közepette Prospero megmutatott a lányának egy szép, nagy hajót: amint éppen a minden pillanatban elnyeléssel fenyegető, vad tengeri hullámokkal küszködött. Elmondta a lányának, hogy az a hajó tele van hozzájuk hasonló élőlényekkel.

- Ó, édesapám - mondta Miranda -, ha feltámasztottad művészeteddel ezt a rettenetes vihart, könyörülj meg szomorú sorsukon. Nézd csak! A vitorlás rögtön darabokra törik. Szegény teremtések! Mindnyájan elpusztulnak! Ha énnekem hatalmam volna, inkább föld alá süllyeszteném a tengert, mintsem hogy elpusztuljon ez a derék hajó valamennyi drága lélekkel együtt.

- Ne ijedj meg, Miranda lányom - mondta Prospero -, semmi baj sem történt: úgy rendeztem el, hogy a hajón senkinek se essék bántódása. Amit tettem, teérted tettem, drága gyermekem. Te nem is tudod, ki vagy és honnan jöttél, és rólam sem tudsz többet, mint hogy az apád vagyok és ebben a szegényes barlangban lakom. Emlékszel-e még arra az időre, mielőtt ebbe a sziklaüregbe kerültél? Azt hiszem, nem emlékezhetsz, mert akkoriban még hároméves sem voltál.

- De azért vissza tudok emlékezni - válaszolt Miranda.

- Mire? - kérdezte Prospero. - Valamilyen másik házra vagy emberre? Mondd el, mire emlékszel, kislányom?

Miranda azt mondta:

- Úgy tűnik föl nekem, mintha valamilyen álomra emlékeznék vissza. De ugye, valaha négy-öt nő szolgált engem?

- Még több is - felelte Prospero. - Hogyan is maradhatott ez meg az emlékezetedben? Arra is emlékszel, hogyan kerültél ide?

- Nem, édesapám - mondta Miranda -, semmi egyébre nem emlékszem.

- Tizenkét évvel ezelőtt, Miranda - folytatta Prospero -, én Mialno hercege voltam, te meg hercegnő és az én egyedüli örökösöm. Volt egy öcsém is, a neve Antonio, mindent rábíztam, és minthogy szerettem a magányt és szerettem elmélyedni a tudományban, rendszerint ráhagytam államügyeim intézését nagybátyádra, az én hűtlen öcsémre - mert hűtlennek bizonyult. Elhanyagoltam világi dolgaimat, könyveimbe temetkeztem, és minden időmet szellemem művelésének szenteltem. Antonio öcsém, amikor így hatalmam birtokába jutott, kezdte azt hinni, hogy valójában ő a herceg. Én alkalmat adtam neki arra, hogy népszerű legyen alattvalóim előtt, s ez rossz természetében felébresztette azt a gőgös nagyravágyást, hogy megfosszon engem hercegségemtől. Ezt csakhamar el is érte egy hatalmas fejedelemnek, ellenségemnek, a nápolyi királynak segítségével.

- De miért nem pusztítottak el minket akkor? - kérdezte Miranda.

- Kislányom - felelte az apja -, ezt nem merték, olyan nagy szertettel övezett engem a népem. Antonio egy hajóra vitt bennünket, s mikor már néhány mérföldnyire kint voltunk a tengeren, egy kis ócska csónakba kényszerített bennünket kötélzet nélkül, vitorla nélkül, árboc nélkül, s otthagyott sorsunkra, hogy elvesszünk, legalábbis ő úgy gondolta. De egy Gonzalo nevű kedves úr, aki szeretett engem, titkon vizet, élelmet, ruhákat helyezett a csónakba és néhány könyvet, s ezeket többre becsülöm egész hercegségemnél.

- Ó, apám - mondta Miranda -, milyen bajra lehettem én neked akkor!

- Nem, kincsem - felelte Prospero -, te egy kis őrangyal voltál, te mentettél meg engem. A te ártatlan mosolyod adott erőt, hogy elviseljem balsorsomat. Ennivalónk kitartott, amíg ezen a szigeten kikötöttünk, és azóta az volt legfőbb gyönyörűségem, hogy téged taníthattalak, Miranda, és az, hogy milyen jól fogott rajtad az oktatásom.

- Az ég fizesse vissza néked, édesapám - felelte Miranda. - De kérlek, mondd meg most már azt is, miért támasztottad ezt a tengeri vihart?

- Tudd meg hát - felelte apja -, hogy ez a vihar ellenségeimet, a nápolyi királyt és az én kegyetlen öcsémet e sziget partjára vetette.

Így beszélt Prospero, s varázspálcájával szelíden megérintette lányát, az meg rögtön mély álomba merült, mert Ariel, a szellem éppen jelentkezett uránál, hogy beszámoljon a viharról és arról, mit művelt a hajó utasaival. És minthogy a szellemek Miranda előtt mindig láthatatlanok voltak, Prospero nem szerette volna, ha meghallja őt, amint az üres levegővel társalog - mert előtte így tűnt volna fel.

- No, derék szellemem- mondta Prospero Arielnek -, és hogyan hajtottad végre a feladatodat?

Ariel élnéken leírta a vihart és a matrózok rémületét, azt is, hogyan ugrott a tengerbe elsőnek a királyfi, Ferdinand, úgyhogy apja látni vélte, amint édesfia az összecsapó hullámokba vész.

- De megmenekült - mondta Ariel -, a sziget egyik végében ül összefont karral, szomorúan siratja apját, a királyt, akiről azt hiszi, hogy vízbe fúlt. A királyfinak egy hajszála sem görbült meg, hercegi ruhája megázott ugyan a tenger hullámaiban, de azért ragyogóbb, mint valaha.

- Nagyszerűen intézted, Ariel! - mondta Prospero. - Hozd ide őt: lányomnak látnia kell az ifjú herceget. Hol a király és az öcsém?

- Otthagytam őket - felelte Ariel - amint éppen Ferdinandot keresték, de nincs sok reményük rá, hogy megtalálják, mert azt hiszik, látták őt elpusztulni. A hajó legénységéből senki sem hiányzik, bár mindegyikük azt gondolja, hogy ő az egyetlen, aki megmenekült, s maga a hajó, bár előttük láthatatlan, sértetlenül áll a kikötőben.

- Ariel - mondta Prospero -, hűségesen elvégezted a feladatodat, de még több munka is vár rád.

- Még több munka? - kérdezte Ariel. - hadd emlékeztesselek, uram, hogy szabadságot ígértél nekem. Kérlek, emlékezz rá, hogy értékes szolgálatokat tettem neked, sohasem hazudtam, sohasem hibáztam, minden sértődés és zúgolódás nélkül szolgáltalak.

- Mi az! - kiáltott fel Prospero. - Hát nem emlékszel már, milyen gyötrelemtől szabadítottalak meg? Elfelejtetted a gonosz boszorkányt, Sycoraxot, akit a vénség és az irigység majdnem kétfelé görbített? Mondd csak meg nekem: hol született Sycorax? Beszélj!

- Algírban, uram - felelte Ariel.

- Igen, Algírban? - kérdezte Prospero. - Fel kell idéznem, hogy mi voltál, mert úgy látom, már nem emlékszel rá. Ezt a gonosz Sycoraxot emberi fülnek elviselhetetlen iszonyú boszorkányságaiért száműzték Algírból, és itt tették ki a tengerészek. Téged pedig, mivel túl gyöngéd szellem voltál ahhoz, hogy végrehajtsd az ő gonosz parancsait, beszorított egy fatörzsbe, s ott üvöltöztél, amikor rád találtam. Ettől a kíntól, emlékezz rá, én szabadítottalak meg.

- Bocsáss meg, édes gazdám - mondta Ariel, mert elszégyellte magát, hogy hálátlannak látszik -, szót fogadok a parancsaidnak.

- Fogadj szót - mondta Prospero -, akkor majd szabadon bocsájtalak.

Akkor hát utasításokat adott neki, mit kell még tennie, Ariel pedig elment, legelőször oda, ahol Ferdinandot hagyta, s meg is találta ott: még ugyanolyan mélabúsan ült a füvön.

- Ó, fiatalúr - mondta Ariel, mikor meglátta -, mindjárt elmozdítalak innen. El kell hogy vigyelek az úrnőm, Miranda elé, azt hiszem, azért, hogy meglássa csinos személyedet. Jöjj, uram, kövess! Ekkor Ariel dalolni kezdett:

Apád öt ölnyi mélyben pihen:
Korall lett csontjaiból,
Igazgyöngy termett szemeiben,
S így semmije szét nem omol,
Hanem éri dús, csodás
Tengeri elváltozás.
Nimfák harangoznak neki.
Halld, hallom: - bim, bam! zengeni.

Ez a különös híradás elveszett apjáról gyorsan felrázta a herceget érzéketlen kábulatából. Ámulva követte Ariel zengő hangját, s az elvezette őt Prosperóhoz és Mirandához, akik egy terebélyes fa árnyékában ültek. Miranda pedig soha azelőtt férfit nem látott, apját kivéve.

- Miranda - mondta Prospero -, mondd meg nekem, mit nézel amottan?

- Ó, apám - felelete Miranda elámulva -, ez bizonyosan egy szellem. Úristen! Hogyan tekint körül! Mondhatom, apám, igazán szép teremtés. Hát nem szellem?

- Nem, lányom - felelte apja -, ugyanúgy eszik és alszik, mint mi, ugyanolyanok az érzékei, mint a mieink. Ez a fiatalember, akit magad előtt látsz, rajta volt a hajón. A bánat kissé megváltoztatta, különben csinos személynek mondanád. Elvesztette társait, és azért kószál, hogy megtalálja őket.

Miranda azt gondolta, hogy minden férfinek olyan komoly a képe és olyan szürke a szakálla, mint apjának, s most elgyönyörködött a szép fiatal herceg megjelenésében. Ami pedig Ferdinandot illeti, amikor ilyen gyönyörű hölgyet pillantott meg ezen az elhagyott helyen - az imént hallott különös hangok után amúgy sem várt csodánál egyebet -, azt gondolta, egy elvarázsolt szigetre került, amelynek Miranda az istennője, ezért hát istennőnek szólította.

Miranda félénken válaszolt, hogy ő nem istennő, csak egyszerű lány, és már éppen el akarta mondani, kicsoda, de Prospero félbeszakította. Tetszett neki, amikor észrevette, hogy a fiatalok bámulják egymást, mert azt világosan látta, hogy, amint mondani szoktuk, első látásra beleszerettek egymásba. De ki akarta próbálni Ferdinand állhatatosságát, ezért elhatározta, hogy valamelyes akadályokat állít útjukba. Előrelépett, szigorúan megszólította a herceget, s azt mondta neki, hogy úgy látszik, kémkedni jött a szigetre, mert el akarja venni tőle, aki a sziget ura.

- Kövess - mondta neki. - Összekötözöm a nyakadat és a lábadat. Tengervíz lesz az italod, kagyló, fonnyadt gyökér és makkhéj az ételed.

- Nem - mondta Ferdinand -, én ellenállok az ilyen bánásmódnak, amíg csak erősebb ellenséggel nem találkozom - s ezzel kivonta kardját, de Prospero meglengette bűvös pálcáját, s odaszögezte ahhoz a helyhez, ahol állt, úgyhogy Ferdinand mozdulni sem tudott.

Miranda apja nyakába borult és így szólt:

- Miért vagy ilyen kegyetlen? Könyörülj rajta, én kezeskedem érte. Ez a második ember, akit valaha is láttam, és az én szememben igaznak látszik.

- Csönd! - mondta az apja. - Még egy szó s meg kell hogy szidjalak, te lány. Micsoda! Egy csalónak leszel a védőügyvédje? Azt hiszed, nincs több ilyen szép ember, mert csak őt láttad és Calibant. Én mondom neked, te ostoba lány, a legtöbb férfi annyival kiválóbb nála, mint amennyivel ő kiválóbb Calibannál.

Ezt azért mondta, hogy próbára tegye lánya állhatatosságát, s az így válaszolt:

- Az én érzéseim nagyon szerények, látni sem kívánok nála különb férfit.

- Jöjj, fiatalember - mondta Prospero a hercegnek -, nincs erőd ahhoz, hogy szót ne fogadj nekem.

- Csakugyan nincs - felelte Ferdinand. Nem tudta, hogy varázslat fosztotta meg minden ellenállóerejétől, s ezért elcsodálkozott, amikor észrevette, milyen furcsa kényszer hajtja őt, hogy Prosperót kövesse. Visszanézett Mirandára, ameddig csak láthatta, s aztán, miközben Prospero után bement a barlangba, így szólt:

- Egész lelkem megvan kötve, mintha csak álomban járnék. De ennek az embernek a fenyegetését s a gyöngeséget, amely elfog, könnyű volna elviselnem, ha börtönömből csak naponta egyszer megláthatnám ezt a szépséges leányt.

Prospero nem sokáig tartotta Ferdinandot a sziklaüregben: hamar kihozta foglyát, nehéz feladatot bízott rá, s volt rá gondja, hogy lánya megtudja, milyen kemény munkát adott Ferdinandnak, aztán úgy tett, mintha dolgozószobájába menne, de titkon megfigyelte mindkettőjüket.

Prospero azt parancsolta Ferdinandnak, hogy pár ezer hasáb fát hordjon össze. Minthogy királyfiak nem nagyon szoktak a nehéz munkához, Miranda nemsokára észrevette, hogy szerelme majd meghal a fáradtságtól.

- Jaj! - mondta -, ne dolgozz ilyen keményen: apám a tanulmányaival foglalkozik, három óra hosszat legalább bent marad, kérlek, pihenj.

- Ó, drága hölgyem - mondta Ferdinand -, nem lehet. Végeznem kell a munkámmal, mielőtt pihenek.

- Ha leülsz - mondta Miranda -, azalatt én hordom a fatörzseidet.

De Ferdinand ebbe semmiképpen sem akart beleegyezni. Miranda hát ahelyett, hogy segített volna, csak akadályozta őt, mert hosszú beszélgetésbe kezdtek, és a fahordás dolga nagyon lassan haladt előre. Prospero csak mint szerelme próbáját rótta ezt a feladatot Ferdinandra, s most nem a könyvei mellett ült, mint lánya hitte, hanem ott állt mellettük, láthatatlanul, hogy kihallgassa, mit beszélnek.

Ferdinand a lány nevét kérdezte, s az meg is mondta neki, de azzal, hogy apja határozott parancsa ellenére cselekszik. Prospero csak mosolygott lánya engedetlenségének ezen az első jelén. Ő okozta varázsművészetével, hogy lánya ilyen hirtelen szerelembe esett, így hát nem haragudhatott, ha lánya azzal mutatja meg szerelmét, hogy megfeledkezik apja parancsairól. És nagy tetszéssel hallgatta, amikor Ferdinand egy hosszú beszédben bevallotta, hogy Mirandát jobban szereti, mint bármely hölgyet, akit eddig látott.

Válaszul szépsége dicséretére - Ferdinand ugyanis azt mondta, hogy szebb a világ valamennyi asszonyánál - így felelt Miranda:

- Nem emlékszem semmilyen női arcra, és férfit sem láttam mást, csak téged, kedves barátom, és édesapámat. Hogy milyen arcvonások vannak túl a tengeren, azt nem tudom, de hidd el nekem, uram, az egész világon nem kívánok magamnak más társat, csak téged, és képzeletem sem tud más alakot teremteni, ami tetszenék nekem, csak téged. De félek, uram, túl szabadon beszélek hozzád és megfeledkezem apám parancsairól.

Prospero erre mosolygott és bólintott, mintha csak azt mondaná:"Ez pontosan úgy folyik, ahogy én szeretném: lányom Nápoly királynője lesz."

Aztán Ferdinand további, szép hosszú mondatokban - mert fiatal hercegek választékosan beszélnek - elmondta az ártatlan Mirandának, hogy ő a nápolyi korona örököse, és arra kérte Mirandát, legyen az ő királynője.

- Ó, uram - felelte Miranda -, bolond vagyok, hogy sírok azon, aminek örülök. Nyílt és szent ártatlansággal válaszolok. A feleséged vagyok, ha el akarsz venni.

Prospero elébevágott Ferdinand köszönetének, mert látható alakban megjelent előttük.

- Ne fél semmitől, kislányom - mondta -, mindent hallottam és mindent helyeslek, amit mondtál. Téged pedig, Ferdinand, ha túl szigorúan bántam veled, bőven kárpótollak azzal, hogy hozzád adom a lányomat. Minden szenvedésed csak szerelmed próbája volt, és te nemesen álltad meg. Vedd hát ajándékul azt, amit igaz szerelmed is méltóan megszerzett, vedd a lányomat, és ne mosolyogj, ha azzal kérkedem, hogy fölötte áll minden dicséretnek.

Ekkor azt mondta nekik, hogy dolga van, s ezért el kell mennie, megkérte őket, üljenek le és beszélgessenek, amíg visszatér, s úgy látszott, Miranda semmi kedvet sem érez arra, hogy e parancsnak ne engedelmeskedjék.

Prospero otthagyta őket, s maga elé hívta szolgálattevő szellemét, Arielt. Az gyorsan meg is jelent előtte, és buzgón beszámolt róla, mit művelt Prospero öccsével és a nápolyi királlyal. Ariel azt mondta, hogy majdnem elvesztették eszméletüket a félelemtől és azoktól a különös dolgoktól, amiket szemük és fülük elé idézett. Amikor belefáradtak a bolyongásba és támolyogtak az éhségtől, hirtelen pompásan megrakott asztalt helyezett eléjük, aztán, mikor éppen enni készültek, hárpia képében jelent meg előttük, mint falánk, szárnyas szörnyeteg, s a lakoma a semmibe tűnt. Aztán legnagyobb bámulatukra, ez a látszólagos hárpia megszólította őket, emlékeztette kegyetlenségükre, amellyel elűzték Prosperót hercegségéből, s kicsi lányával együtt otthagyták, hogy elpusztuljon a tengeren, s azt mondta végül, hogy mindezt a szörnyűséget mint büntetést kell elszenvedniök.

A nápolyi király és Antonio, a hűtlen fivér megbánta az igazságtalanságot, amit Prosperóval elkövettek, s Ariel elmondta urának: bizonyos benne, hogy bűnbánatuk őszinte, s hogy ő, bár csak szellem, nem tehet róla, de szánakozik rajtuk.

- Akkor hát hozd ide őket, Ariel - mondta Prospero. - Ha te, aki csak szellem vagy, szánakozol szenvedésükön, nem kell-e nekem, aki emberi lény vagyok, mint ők, együttéreznem velük? Hozd ide őket gyorsan, kedves Arielem.

Ariel hamar visszatért a királlyal, Antonióval és kíséretükben az öreg Gonzalóval, akik követték őt, elámulva azon a kusza zenén, melyet Ariel a légben játszott, hogy ura elé vezesse őket. Ez a Gonzalo ugyanaz volt, aki valaha olyan jóságosan ellátta Prosperót könyvekkel és élelemmel, amikor gonosz öccse magára hagyta, hogy, mint hitte, elpusztuljon egy csónakban a nyílt tengeren.

A gond és a rémület annyira megbénította érzékeiket, hogy nem ismerték fel Prosperót. Prospero legelőször a jó öreg Gonzalóval ismertette meg magát, s élete megmentőjének nevezte: így aztán öccse és a király is megtudta, hogy az igazságtalanságot elszenvedett Prospero áll előttük.

Antonio a bánat és az igaz megbánás könnyeivel és szomorú szavakkal könyörgött bátyjának bocsánatáért, a király pedig kifejezte őszinte bűnbánatát, amiért segített Antoniónak, mire Prospero megbocsátott nekik, és amikor megállapodtak abban, hogy visszahelyezik hercegségébe, így szólt a nápolyi királyhoz:

- Neked is tartogatok egy ajándékot - ezzel felnyitott egy ajtót, s megmutatta neki fiát, Ferdinandot, amint éppen Mirandával sakkozott.

Semmi sem múlhatta felül apa és fiú örömét ezen a váratlan találkozáson, mert mindketten azt gondolták, hogy a másik odaveszett a viharban.

- Ó, csoda! - mondta Miranda. - Milyen nemes lények ezek! Bizonyára nagyszerű világ az, amelyikben ilyen emberek élnek.

A nápolyi király majdnem éppen annyira elcsodálkozott az ifjú Miranda szépségén és rendkívüli bájain, mint előtte a fia.

- Ki ez a lány? - kérdezte. - Úgy látszik, mintha ő volna az istennő, aki elválasztott s aztán újra összehozott minket.

- Nem, apám - felelte Ferdinand, és mosolygott, mert látta, hogy apja ugyanabba a tévedésbe esik, mint ő, amikor először megpillantotta Mirandát -, halandó lény, de a halhatatlan gondviselés nekem adta. Akkor választottam őt, apám, amikor nem kérhettem a beleegyezésedet, mert nem hittem, hogy még élsz. Ez Prospero, az ő apja, Milano híres hercege, akiről olyan sokat hallottam, de akit soha eddig nem láttam: tőle nyertem új életet, második apám lett ő, amikor nekem adta ezt a drága hölgyet.

- Akkor hát én leszek a lány apja - mondta a király -, de ó! milyen furcsán hangzik majd, ha bocsánatot kell kérnem gyermekemtől.

- Ne beszéljünk erről - mondta Prospero -, ne emlékezzünk vissza elmúlt bajainkra, minthogy olyan szerencsés véget értek.

Aztán Prospero megölelte öccsét, újra biztosította bocsánatáról, és azt mondta, hogy a mindenen uralkodó bölcs gondviselés intézte úgy, hogy őt elűzzék szegényes milanói hercegségéből és lánya a nápolyi koronát örökölje, mert hiszen a királyfi csak úgy szerethetett bele Mirandába, hogy ezen az elhagyott szigeten találkoztak.

Prosperónak ezek a jóságos szavai, amikkel öccsét akarta vigasztalni, olyan szégyent és lelkiismeretfurdalást ébresztettek Antonióban, hogy sírni kezdett és képtelen volt megszólalni, a kedves öreg Gonzalo is sírt, amikor látta ezt a boldog kiengesztelődést, és áldást kért a fiatal párra.

Prospero ekkor megmondta nekik, hogy hajójuk sértetlenül áll a kikötőben, a tengerészek mind ott vannak a fedélzeten, s ő és lánya másnap reggel hazakísérik őket.

- Időközben - mondta - hadd részesüljetek mindabban a frissítőben, amit szegény barlangom kínálni képes, esti szórakozásul pedig elmondom nektek életem történetét attól kezdve, hogy ezen az elhagyott szigeten kikötöttem.

Azután előszólította Calibant, hogy ennivalót készítsen és rendbe szedje a barlangot, a társaság pedig elcsodálkozott e csúf szörnyeteg idétlen alakján és vad megjelenésén és azon, hogy, mint Prospero mondta, ez a lény volt egyetlen szolgája.

Mielőtt Prospero elhagyta a szigetet, elbocsátotta szolgálatából Arielt, s ez nagy örömére szolgált ennek az élénk kis szellemnek, aki hűséges szolgája volt ugyan gazdájának, de azért mindig vágyódott arra, hogy újra élvezhesse független szabadságát, minden ellenőrzés nélkül bolyongjon a légben, akár egy vad madár, zöld fák alatt, szép gyümölcsök és jó illatú virágok között.

- Huncut tündér - mondta Prospero a kis szellemnek, amikor szabadon bocsátotta -, hiányozni fogsz nekem, de meglesz a szabadságod.

- Köszönöm, édes gazdám - mondta Ariel -, de engedd meg, hogy kedvező szelekkel hazakísérjem hajódat, mielőtt megválsz hűséges szellemed szolgálataitól, és aztán, drága mester, ha szabad leszek, milyen boldogan élek majd!

Mire Ariel ezt a szép kis dalt énekelte:

Méhvel mézecskét szívok
Éjjel, ha bagoly huhog,
Gyöngyvirágban megbúvok:
Bőregéren nyargalok
Nyárutóján s víg vagyok:
Víg vagyok, vígan a víg napot élem
Ág alatt, árny alatt, lombon, levélen.

Prospero ezután mélyen a földbe temette mágikus könyveit, és a tengerbe dobta varázspálcáját, mert elhatározta, hogy soha többé nem használja föl a varázslás művészetét. És miután így legyőzte ellenségeit és kiengesztelődött öccsével és a nápolyi királlyal, semmi sem hiányzott boldogságához, csak az, hogy újra lássa szülőföldjét, visszavegye hercegségét és tanúja legyen lánya és Ferdinand herceg boldog lakodalmának - a király azt mondta, hogy nagy pompával ülik meg, mihelyt visszatérnek Nápolyba. Arielnek, a szellemnek védelmező kíséretében kellemes utazás után hamar meg is érkeztek.

Fordította: Vas István
 
 
0 komment , kategória:  mese  
A tizenkét hónap
  2010-09-27 22:59:44, hétfő
 
  Cseh mese: A tizenkét hónap

Volt egyszer három testvér. Az egyiket hívták Tövisnek, a másikat Csalánnak, a harmadikat Ibolyának. Tövis és Csalán, nevéhez illően, szúrós és csípős volt, míg ellenben Ibolya szelíd és kedves. Tövis már nagy leány volt s ő parancsolt és két kisebbnek, de amíg Csalánkát kényeztette, Ibolykát gyötörte. Talán azért, mert Csalánka éppen olyan kegyetlen volt, mint ő.

Egy zord téli napon Csalánnak nagyon rossz kedve volt.

- Mi bajod, Csalánka? - kérdezte Tövis. - Kívánsz valamit?

- Szeretnék ibolya-bokrétát tűzni a keblemre, Töviském - felelt Csalán.

- No, ha ez a kívánságod, ezen segíthetünk - mondotta Tövis és gonoszul mosolygott.

Előkiáltotta Ibolyát.

- Mit parancsolsz, Tövis?

- Eredj az erdőbe és szedj egy bokrétára való ibolyát!

- Most? Télen? - csudálkozott a kislány.

- Most! És ne sokat beszélj, mert pórul jársz.

Ezzel megmutatta körmeit, melyek csakugyan hegyesek voltak, mint a tövis.

Ment, mendegélt Ibolya. Az erdő fehér volt a hótól. Fehér a fa, fehér a föld. Fázott a leányka, de nem mert engedetlenkedni, mert félt testvéreitől. Egyszer egy tisztásra ért, melyen lobogó tűz körül tizenkét öreg ember ült. Ezek voltak a hónapok.

- Mit keressz, kis lányom, ilyenkor az erdőben? - kérdezte a leghosszabb és legfehérebb szakállú. Ez volt Január apó.-

- Ibolyát.

- Télen? Mi jut eszedbe?

- Nem nekem jutott eszembe, hanem a két testvéremnek. Ők parancsolták meg nekem, hogy hozzak egy bokrétára valót.

Január apó most az egyik öreghez fordult.

- Ugyan, Május pajtás, adj ennek a kis leánynak ibolyát!

- Szívesen - felelt Május apó, s ezzel rálehelt a hóra. Hát egyszerre elolvadt a hó egy karikán és egy bokrétára való kékszemű ibolya bújt ki a földből.

No, bámult a két gonosz testvér, amikor húguk beállított az ibolyával.

- Csalánkám, mi a bajod megint? - kérdezte Tövis másnap a húgától.

- Eperre éhezem. Nem lesz addig jó kedvem, míg friss epret nem eszem.

Egyéb sem kellett Tövisnek: tüstént küldte Ibolyát epret szedni az erdőbe. A szegény Ibolya engedelmeskedett, noha tudta, hogy hiába megy.

A tisztáson ismét ott találta az öregeket.

- Mit keressz az erdőben?

- Epret.

- Megint gonosz nénéid kergettek ki eperért a hóba? Június testvér - fordult az apó egyik társához - adj egy kis epret ennek a pöttön kis lánynak.

Június nem kérette sokáig magát, rálehelt a hóra, hát mindjárt ott nevetett Ibolykára az érett eper. Telided tele lett a lányka kosara.

- Én is kimegyek ibolyáért és eperért az erdőbe - mondta Csalánka, mikor látta, hogy Ibolya milyen szerencsével járt.

Amint a hónapok meglátták Csalánkát, Január apó így szólt:

- No, December pajtás, eressz a nyakába egy kis havat ennek a gonosz teremtésnek!

December hamarjában úgy elkezdte ontani a havat és fújni a vihart, hogy Csalán se nem látott, se nem hallott. Eltévedt, elfáradt és lerogyott a hóba. Odahaza nagyon aggódott Tövis, hogy Csalán estig sem tért haza. Ment tehát húga keresésére. Január apó azonban, láttára, így kiáltott fel:

- November, December, Február, rajta, rajta, mind ontsuk a havat! Itt az erdőben a legrosszabb testvér!

A négy hónap versengve hányta a havat Tövisre, még a fényes szemű Március is hozzávágott néhány hólabdát. Mikor Tövis ráakadt a hóval fedett Csalánra, maga is úgy kimerült, hogy eszméletlenül hullott melléje.

A két testvér bizonyosan megfagy az erdőben, ha Ibolyka lámpával és kutyával keresésükre nem megy. Megtalálta félig megfagyott testvéreit, fölélesztette és hazavitte őket.

Nem is bántotta ezentúl a két rossz testvér Ibolykát, de mivel természetüket megtagadni nem tudták, hát egymást szurkálták és csipdesték.

Gyűjtötte: Sebők Zsigmond


 
 
0 komment , kategória:  mese  
Erdei mulatság
  2010-08-14 16:42:38, szombat
 
  Zelk Zoltán: Erdei mulatság

A medve nagyon unatkozott. Végül is elhatározta, hogy összehívja az állatokat egy kis mulatságra. Fel is kerekedett tüstént, s elment a farkashoz.

- Azt gondoltam, farkas koma, jó lenne egy kis mulatságot rendezni, nagyon unalmas így az élet.

- Nem bánom - felelte a farkas -, csak egy baj van: a mulatságon enni is szoktak, de kinek van annyi ennivalója, hogy egy egész vendégseregnek elég legyen? Hiszen magunknak is alig van valami harapnivalónk.

- Ez igaz - bólogatott szomorúan a medve, de nemsokára felvidult, mert nagyszerű ötlete támadt. - Mindenki hozzon magával ennivalót! - kiáltotta örömmel. - Akkor aztán olyan vendégasztalt terítünk, hogy aki meglátja, táncolni kezd örömében.

Tetszett a dolog a farkasnak is.

Rögtön munkához láttak, megírták a meghívókat, s másnap reggel kiakasztották a fákra:

MEDVÉÉKNÉL HOLNAP NAGY VIGASSÁG LESZEN, AKI NÉGY LÁBON JÁR, AZ MIND-MIND OTT LEGYEN! ELEMÓZSIÁT IS HOZZON TARISZNYÁBA, MERT SZEGÉNY A MEDVE, ÜRES A KAMRÁJA!

Fél nap se telt bele, olyan sürgés-forgás kerekedett az erdőben, amilyen még soha nem volt. Még a faluban is híre futott a nagy eseménynek. A kutyák is arról ugattak, a macskák is arról miákoltak. A madarak pedig így beszélgettek a fákon:

- Ezek a négylábúak se férnek a bőrükbe!

Végre elérkezett az erdei mulatság napja. Elsőnek a farkas állított be a medve barlangjába:

- Szerencsés jó napot, sok-sok jó falatot! - mondta, és egy fél bárányt tett az asztalra.

Nem késtek sokáig a többiek se. Jöttek egymás után: a róka, a borz, a tigris, még az oroszlán is eljött. A róka két tyúkot, a tigris egy óriási darab húst, az oroszlán három zebracombot hozott. Még a nyúl is eljött. Félénken lépett a medve barlangjába, de az oroszlán rögtön megnyugtatta:

- Amíg tart ez az ünnepség, szent lesz köztünk a békesség!

A többiek is mind helyeseltek, s a nyúl most már félelem nélkül tett az asztalra egy zöld levelű káposztafejet.

Nem lehetett ott panaszkodni, volt ott ennivaló bőven. A medve még egy csomó édesgyökeret tett az asztalra, és így szólt vendégeihez:

- Asztalhoz, barátaim!

De ebben a pillanatban egy kutya lépett a barlangba. Két nagy szelet rántott húst hozott a szájában, amit - mi tagadás - a gazdasszonya lakásából lopott el.

- Bár hármat hozhattam volna! - sóhajtotta, mikor a medve a kutya ajándékát is az asztalra tette.

Mindnyájan asztalhoz ültek. A medve osztotta szét az ennivalókat úgy, hogy mindenkinek jusson mindenből.

Köpködött is a tigris meg a farkas, mikor beleharaptak a káposztába, és szidták a medvét, mikor megkóstolták az édesgyökeret. Hanem aztán, mikor a rántott húsra került sor, akkor még az oroszlán is felkiáltott:

- Ilyen finomat se ettem még soha életemben!

Sajnos mindegyiküknek csak egy falat jutott belőle. Faggatták is a kutyát, miféle hús ez a soha nem ízlelt, finom eledel.

- Nagy sora van annak - felelte a kutya. - Ez nem az állatok, hanem az emberek eledele: ők minden ételt megsütnek, megfőznek!

- Főzzünk akkor mi is! - kiáltotta az oroszlán, utána a róka, a farkas s az egész vendégsereg.

Egyszerre körülfogták a kutyát, magyarázza el nekik, hogy s mint kell azt csinálni.

A kutya a fülét vakargatta:

- Hát...hát...még én se főztem. De tegyétek csak egy fazékba az ennivalót, s rakjatok tüzet, úgy szokták az emberek is.

A medve és a farkas szaladtak rőzsét szedni. A nyúl kuktának öltözött, az oroszlán fehér köpenyt kötött maga elé, s honnan, honnan nem, egy fehér sipka is akadt, amit a fejébe nyomott. A medve meg a farkas hozta is a sok rőzsét, s egy perc múlva akkora tűz lobogott, hogy öröm volt nézni.

Rátettek egy fazekat a tűzre. A nyúl fogta a fazék egyik fülét, az oroszlán a másikat, a medve meg dobálta a fazékba a főznivalókat.

- Egy őzcomb!

- Éljen! - kiáltotta az oroszlán, a tigris meg a farkas.

- Egy édesgyökér!

- Azt nem! - kiabálta az oroszlán, tigris, farkas meg a róka.

- Dehogyisnem! - méltatlankodott a medve és a nyuszi.

Támadt is akkora tülekedés, hogy majdnem felborították a fazekat, de a medvének mégis sikerült belehajítania az édesgyökeret az őzcomb mellé. Egymás után dobálta aztán a tyúkot, zebracombot, káposztafejet, a többiek pedig egyre kiabáltak:

- Dobd ki az édesgyökeret!

- Ki a káposztával!

- Kidobod már azt a zöldséget?!

- Dehogy dobom! - kiáltotta a medve. Erre mindnyájan nekiestek: csihi-puhi erre is, arra is. Az oroszlán a zebracombokat, a róka a tyúkjait, a farkas a bárányt akarta visszakotorni a fazékból.

Volt ott verekedés, volt ott dulakodás. Felfordult a fazék, a sok drága ennivaló mind a tűzbe esett, s oda is égett.

Így aztán nem tanult meg főzni sem az oroszlán, sem a medve, sem a farkas...

 
 
1 komment , kategória:  mese  
A sün,
  2010-07-28 21:58:38, szerda
 
  A sün, akit meg lehetett simogatni (orosz mese)

Nincs olyan sün a világon, amelyik ne lenne tüskés. Annyi szúrós tüskéjük van a sünöknek, hogy még hozzájuk sem lehet érni. Megsimogatni őket pedig egyenesen lehetetlen. Nem is simogatta meg őket soha senki. Azaz, egy kis sünt mégiscsak megsimogattak. Hogyan történt? Elmesélem.

A kis sün az erdőben kószált. Egyszer csak észrevett egy fatönköt. A tönkön egy nyuszi üldögélt, és tejbegrízt evett a tányérjából. És nem ám akárhogyan, hanem kanállal. Megette a nyuszi az összes tejbegrízt, és azt mondta: -Köszönöm, anyukám!

A nyuszi mama odament hozzá, a mancsával megsimogatta, és megdicsérte a kis nyuszit: -Ez aztán derék dolog! Milyen jól nevelt csemetém van nekem!

A kis sün, akit még soha senki nem simogatott meg ilyen gyengéden, hirtelen elszomorodott. Annyira elszomorodott, hogy még sírva is fakadt. A nyuszi mama meglátta, hogy a kis sün sír, és megkérdezte tőle: -Ki bántott téged?

-Senki nem bántott -felelte a kis sün.

-Hát akkor miért könnyes a szemed?

-Mert meg tetszett simogatni a kis nyuszit.

-Téged talán nem szokott megsimogatni az anyukád?

-Nem szokott megsimogatni. Engem senki nem simogat meg.

-Megsimogatnálak én szívesen, ha nem lennél ilyen tüskés. -sajnálta meg a nyuszi mama a kis sünt.

-Hát persze, hogy megsimogatna. -szólalt meg a kis nyuszi, de a tüskéid megszúrnák a mancsát.

-És ha nem lennék tüskés? -kérdezte hirtelen a kis sün.

-Az egészen más lenne. -mondta a kis nyuszi. -De hiszen az lehetetlen!

-Lehetséges! -kiáltott egy nagyot a kis süni. Összegömbölyödött, és kezdett ide-oda hemperegni a lehullott leveleken. A levelek rátapadtak a tüskéire, és a kis sün nemsokára egy tarka labdához hasonlított.

Amikor ez a labda odagurult nyuszi mamához, az először nem is értette, miről is van szó. De a süni kidugta a levelek közül fekete orrocskáját, és azt dünnyögte:

-Ugye, most már egyáltalán nem vagyok tüskés?

Nyuszi mama elmosolyodott, és megsimogatta a kis sünt:

-Te vagy a legderekabb és legtalálékonyabb kis sün a világon! -mondta.


 
 
0 komment , kategória:  mese  
Ki hallgat meg egy villamost?
  2010-07-12 12:37:04, hétfő
 
  Ki hallgat meg egy villamost?

Írta: Köves József





- Velem jön, uram? - kérdezte öreges hangon a villamos.
- Igen, jövök!
Fölkapaszkodtam az első peronra. Megtöröltem a homlokomat.
- Pfű, ez a hőség! Még este sem szűnik...

- Én nem bánom - mondta a villamos. - Inkább, mint a fagy! Télen iszonyúan rossz a közérzetem. Rideggé válok és magányos leszek. Télen valahogy irtóznak tőlem az emberek. Pedig én akkor is szeretem őket... Kirándulásból?
- Csak egy kis séta volt - mondtam. - Szükségem van a csöndre. El kellett bújnom az emberek elől.
A villamosnak megcsikordult a hangja. Együttérzően fékezett:
- Valami munkahelyi kellemetlenség? Vagy netán szerelem?
Nem szállt föl utas.
- Is-is - mondtam.
Sóhajtva, nehézkesen megindult.
- Igaz, gyakran együtt jár - nyekeregte. - Velem is így esett...
Csodálkoztam.
- Magával?
- Miért? A villamos sincs fából! - Sóhajtott. - El bírja képzelni, micsoda délceg stuka voltam én huszonöt évvel ezelőtt? Vakító sárgán rohantam a pesti Duna-parton, a bensőm tele volt szerelemmel, ölelkező párokkal minduntalan.
Elkeseredve csöngetett. Egy rozsdás bádogszólamot.
- A hangom is más. Valaha trillázott. Most meg? Ilyen lettem. Kopott a zománcom, elgörbült az ütközőm... De nincs mentség, előbb-utóbb kiselejteznek. Azt hiszem, az volt a baj, hogy beleszerettem egy pótkocsiba. Sudár volt, gyönyörű alakú, akár egy rakéta. Összekapcsolódtunk, kéz a kézben suhantunk az utakon. De azt látnia kellett volna, uram! A mi önfeledt boldogságunkat. Szinte táncolva vettük a kanyarokat, megrészegedve egymás közelségétől. Aztán egy napon a Parlament előtti kanyarban... Uramisten, még mindig nem tudok beszélni róla...
- Elütött valakit? - kérdeztem részvéttel.
Csikorgott.





- Miért van az, hogy a boldogság másokat áldozattá görbít? És miért kell a mi bánatunk mások öröméhez? Ő volt a hibás... Évődött, leeresztette a kéziféket, én megindultam, és... Egy gyerek, érti? Egy apró szőke kislány... A haja fehér gyász a sínen. Angyalhalál... Iszonyú volt...
- Szegény öreg...
- És az áldozat bosszút állt! Mert azóta nekem semmi sem sikerül... Belerokkantam abba a szörnyű pillanatba. A párom úgy tett, mint aki nem oka semminek. Mindenki engem hibáztatott. Javítóműhelybe vittek, vizsgálgattak, szétszereltek, összeraktak. Áthelyeztek egy külvárosi vonalra, éjszakásnak. Nem bántam, örültem, hogy újra együtt lehetek Vele. De kár volt előre örülnöm...
- Nem kapta vissza? - Száraz lett a torkom.
- Visszakaptam... De addigra elhidegült tőlem. Volt egy játékunk: amikor megálltam, picit, nem feltűnően, összeért az ütközőnk. Ezt próbáltam meg újra és újra. De ő kelletlenül ért hozzám, érintése olyan volt, mint a jég. Később már hamarabb megállt, hogy percre se érezzük egymást. Mindenáron távolodni akart, folyvást éreztette velem. Aztán elment egy hatossal. A fényre vágyott, az esti Körútra. Néha egy útkereszteződésnél találkoztunk. Vidáman suhant a motorkocsi mögött, ügyet se vetve rám.
- És most?
- Azt mondják, engem már alig lehet valamire használni. Áthelyeztek ide, az egyvágányú vonalra. Egyhangú, unalmas munka. Gyűlölöm! De félnek tőlem, azért száműztek.
A villamos megállt, szomorúan leeresztette áramszedőjét.
- Végállomás, uram. Ez volt az utolsó fordulóm... Örülök, hogy felszállt. Igazán ritkán fordul elő, hogy valaki meghallgasson egy villamost. Köszönöm.
- Nincs mit, öreg! Pihenjen jól!
Felsóhajtott, és eloltotta lámpáit.
A sarokról még visszanéztem. A sötétben bóbiskolt, törődötten. Megsajnáltam. Úgy néztem, hasonlít valakire.





Fotók: Kürti Dezső (kdezsoe) Link
 
 
0 komment , kategória:  mese  
Az ördög és az angyalka
  2010-05-25 23:09:53, kedd
 
  Ács Klára: AZ ÖRDÖG ÉS AZ ANGYALKA

Nagy tanácskozás folyt a mennyországban. Valamennyi fehérszárnyas angyal együtt volt. A jó Isten így szólt hozzájuk:
- A pokol leggonoszabb ördögét kell megmenteni. Ki vállalkozik rá közületek?
A kis angyalok szolgálatkészen így feleltek:
- Én is! Én is! Én is!
- Csakhogy nem olyan egyszerű a dolog - folytatta a jó Isten - Aki vállalkozik, és nem képes megjavítani az ördögöt, annak vele együtt a pokolba kell süllyednie.
Erre azonnal visszahúzódtak az angyalok.
- Azt már nem - kiáltották - Ilyen nagy dologra nem vállalkozunk.
- Senki sincsen közületek, aki mégis meg merné próbálni? - kérdezte az Isten.
Ekkor előlépett egy selymes fürtű, liliomfehér ruhába öltözött szépséges kis angyalka és így szólt:
- Én vállalom!
A jó Isten szeretettel megsimogatta és csak annyit mondott:
- Menj hát!
A pokol leggonoszabb ördöge éppen egy fiúval verekedett. Úgy tépázta szegény gyereket, hogy az keservesen sírt-rítt. Az angyalka, aki épp akkor szállt le a mennyországból, oda állt a fiú elé, hogy megvédje őt. Nosza több sem kellett az ördögnek. Haragosan rákiáltott:
- Elmenj innét, mert mindjárt rád kerül a sor!
- Üss inkább engem, csak ezt a szegény fiút ne bántsd.
- Azt éppen megkaphatod - felelte az ördög.
Elengedte a fiút, és az angyalt kezdte ütlegelni. Mikor látta, hogy hagyja magát, türelmetlenül rászólt:
- Ugyan miért nem sírsz már, talán bizony nem érzed eléggé?
- Azért nem sírok, mert nem akarom, hogy a jó Isten meghallja a sírásomat, és téged megbüntessen. - felelte az angyal.
Az ördög erre elengedte és nem verte tovább. Nagy csoport fiút pillantottak meg, akik a mezőn játszadoztak.
- Meglásd milyen ijedten fognak szétrebbenni. - mondta az ördög és köveket hajigált feléjük.
Az angyal erre eléje állt, úgy hogy a kövek mind őt érték el. Egészen véres lett a ruhája.
- De buta vagy - bosszankodott az ördög. - talán bizony nem fájnak neked az ütések? Miért nem engeded, hogy őket érjék a kövek?
- Én azért vagyok itt, hogy mindenkinek a fájdalmát átvegyem - felelte szelíden az angyal.
Az ördög erre fölhagyott a kődobálással. Csakhogy most egy szépséges rózsatövet pillantott meg, hát neki akart esni, hogy letépje az épp hasadni készülő bimbócskát. Az angyal megint eléje állt.
- Inkább a szárnyaimat tépd ki - könyörgött neki.
- Hogyan röpülsz akkor vissza a mennyországba?
A kis angyalka bánatosan nézett reá.
- Ha te nem javulsz meg, nekem nincsen helyem többé a mennyországban. Ez esetben én is a pokolba kerülök veled.
A gonosz ördög nevetett.
-Gyere, csak gyere!
És magával vonszolta. Egyszerre óriási szélvihar támadt. A fák, bokrok csakúgy hajladoztak. Villámlás, mennydörgés rázta meg az eget. Zuhogott az eső. Az angyal a testével védte meg az ördögöt az eső elől. Az ördög csodálkozott ezen.
- Miét nem véded inkább önmagadat? Hiszen rossz voltam hozzád, ütöttelek és köveket hajigáltam feléd.
- Nekem az a hivatásom, hogy jó legyek, mindent eltűrjek és megbocsássak. - felelt az angyal.
Az ördög szégyenkezve kullogott mellette. Így értek egyre közelebb a pokol felé. Nagy piros lángnyelvek csaptak feléjük. Az ördög egyszerre felkiáltott:
- Forduljunk vissza. Nem akarom, hogy te is ide kerülj a gonoszok közé.
De már késő volt. Egész csoport ördög tartott feléjük. Körül fogták az angyal és megakarták cibálni fehér szárnyait. De az ördög, aki vele volt nem engedte őt bántani. A többi persze nevette őt.
- Eredj, hajíts köveket a játszadozó fiúk közé, mert neked az a hivatásod, hogy rossz légy! - mondták neki.
- Nem megyek! - felelte az ördög - Soha többé nem bántom őket.
- Tépd le a rózsatő hasadó bimbócskáit! - küldték a többiek.
- A rózsatövet sem bántom soha többé! - válaszolta az ördög és nem tágított az angyal mellől.
Erre valamennyi ördög neki esett az angyalnak és ütötték, verték. De az ördög eléje állt úgy, hogy őt érjék az ütések. Már csupa vér volt a ruhája és a vér lemosta róla a fekete színt. Mikor a gonosz ördögök ezt látták, ijedten futottak vissza a pokolba. S alighogy odaértek, hatalmas robaj, dübörgés hallatszott és a pokol valamennyi ördögével együtt eltűnt. Az angyalka pedig nagy diadallal vitte magával a legrosszabb ördögöt, akit ő váltott meg és fölszállt vele a mennyországba.
 
 
0 komment , kategória:  mese  
Ezüstke
  2010-05-22 22:35:56, szombat
 
  Ács Klára: EZÜSTKE

Gyönyörűséges, szép kis palotában élt Ezüstke. Azért hívták így, mert olyan ezüstös színe volt a hajának, mint nyári éjszakákon a holdvilág fényének. Édesanyja, Pirinyó hercegnőcske mondta is neki:
- Nincs nálad szebb kisleány hetedhét országban én gyönyörűséges Ezüstkém. Még a rózsabimbók is megcsodálnának, ha látnának téged.
A csiszolt keretű fényes tükrei is hízelegtek neki:
- Olyan szép vagy, hogy szinte káprázunk tőled. Még a fehérselyemgyapjas kis báránykák is megállnának, hogy bámuljanak.
A törpécskék dajkája is biztatta:
- Ragyogsz Ezüstke, mint sötét égen a holdvilág. Ezentúl minden mesém csak rólad szólni. Te leszel valamennyinek a hősnője.
És ő boldogan hallgatta édesanyja szavát, a tükrei hízelgését, a dajkája meséit. Így élt ragyogó, bűbájos, szép kis mesepalotában. Egyebet sem tett csak a csillogó, villogó tükreiben nézegette magát. Rózsavízben mosakodott, hogy illatos legyen, kefélgette a haját, hogy szebben ragyogjon és örült a sok szép mesének, melyek mind őróla szóltak. Közben pedig elszáguldott az idő. Ezüstke nőtt, fejlődött. Egyre nagyobb lett és egy nap azt vette észre, hogy már nem fér édesanyjának, Pirinyó hercegnőcskének az ölébe és a törpécske dajkája sem tudja többé két karjába venni. De a legnagyobb baj mégiscsak az volt, hogy amint így nőtt, fejlődött, nem fért be többé a gyönyörűséges szép kis mesepalotába és kint kellett maradnia. Ezüstke egyszerre csak azon vette észre magát, egyedül van. De nem ijedt meg, hanem neki vágott az útnak.
- No, most hadd lássa meg mindenki, hogy milyen szép vagyok - mondta büszkén és nagyhangosan.
Ment sietve a rózsabimbók elé.
- Nézzétek, milyen ezüstös a hajam, akár a holdvilág fénye. Ugyan mondjátok, láttatok már szebb leányt nálam? - kérdezte dicsekedve.
De a rózsabimbók összenevettek.
- Nicsak, hogyan henceg a kis szerénytelen.
Aztán így feleltek:
- Legszebb vagy az édesanyád szemében, a palotád tükrében, a dajkád meséjében, de minekünk bizony nem, azt elhiheted.
- Akkor nem is kelletek nekem! - felelte haragosan Ezüstke és gyorsan tovább ment.
Messziről halk bégetést hallott. Ettől jókedvű lett. Mindjárt tudta, hogy a fehérselyemgyapjas báránykák közelednek. Eléjük sietett. Várta, hogy megállnak-e majd előtte, megbámulják-e. De bizony azok észre sem vették, csak tovább mentek.
- Oh, hát észre sem vesztek? - szólította meg őket. Hát nem én vagyok a legszebb a világon?
A báránykák elbégették magukat.
- Bizony nem!
- Hát ki? - nézett nagyot Ezüstke. - Mondjátok meg, ki szebb, mi szebb nálam a világon?
- Menj és keresd meg nyitott szemekkel - bégették a kis bárányok.
- De hiszen Pirinyó hercegnőcske édesanyám mondta, a tükreim is azt hízelegték, a dajkám meséi is mind rólam szóltak. - álmélkodott Ezüstke.
A fehérselyemgyapjas báránykák mind bégetni kezdtek.
- Igen, persze tudjuk, hogy így van. Legszebb vagy az édesanyád szemében, a palotád tükrében, a dajkád meséjében, de idekint bizony nem.
- Oh, Istenem! - sóhajtott Ezüstke-, Mit ér most már az élet.
Bús könnyek hulltak két szeméből és lefolytak a földre. Ő utánuk hajolt, hogy feltörölje. S ekkor hirtelen felkiáltott meglepetésében. Puha, selymes, illatos zöld szálakat érintett a keze. A tiszta, harmatos, friss gyeppázsit volt, mely csak úgy ragyogott az ő könnyeitől.
- Milyen szép és milyen szerény vagy - nyílt nagyra Ezüstke szeme csodálkozva, - megengeded, hogy rád tapossak?
A zöld pázsit csöndesen sóhajtott.
- Hát mit tegyek? Hidd el, boldog vagyok, ha egyszer valaki észrevesz, meglátja harmatkönnyeimet és megszán engem. Bizony én már megszoktam, hogy könyörtelenül rám tiporjanak.
Ezüstke szánakozva nézte.
- Pedig milyen szép vagy. Arra teremtődtél, hogy csodáljanak, akárcsak engem.
De a selymes fűszálak halkan így szóltak.
- Nem, édes kis Ezüstke! Rosszul tudod te ezt! Mindenki azért teremtődött, hogy másoknak szolgálatot tegyen. Pirinyó hercegnőcske anyád csak csókolt, tükreid csak hízelegtek, törpe dajkácskád csak mesélt neked, De idekint másképp van az. Lásd a fényes holdsugár, mely éppen olyan ezüstöt, mint a te hajas és másoknak világítja be az utat. Nézd csak a Napot, mely a világ legragyogóbb csodája, hogyan szolgál valamennyiünket. A rózsabimbók, melyeket láttál, illatot adnak, gyönyörködtetnek. És nézzél csak fel a magasba. Ezüstke felpillantott. Éppen akkor bújt elő egy gyönyörűséges gyémánt csillagocska az égen. Felkiáltott örömében.
- Oh, de gyönyörű, jaj de fényes, hogyan ragyog! Azt hiszem ez a kis csillag a legszebb az égen.
De alighogy ezt kimondta, máris újabb csillagocska gyúlt ki, amely éppen úgy ragyogott, mit az előbbi.
- Nicsak - csodálkozott nagyot-, hát kettő is van belőle!
De mire ismét felnézett, már egy harmadikat is látott. És így egymásután jöttek a többiek. Mind egyformán ragyogtak, mind egyformán világítottak. Zavartan nézett le Ezüstke a selymes fűszálakra, melyek ránevettek.
- Nem tudnál-e különbséget tenni köztük?
- Bizony, nem - vallotta be Ezüstke. - Mind egyformán ragyog, mindnek egyformán ezüstös a fénye.
A zöld fűszálak megint zizegtek, suttogtak, mintha hangjuk lenne.
- Lásd, és azért mégsem jut eszébe egynek sem azt hinni, hogy ő a legszebb. Mind megelégedett, mint boldog és mind megfér azon a kicsiny helyen, mely neki jutott. Egy sem siránkozik azon, hogy miért is van a világon, ha nem ő a legszebb.
- Látod, látod Ezüstke, hogy te milyen dőre vagy! Azt képzelted, hogy csak úgy érdemes élni, ha egymagadban pompázhatsz, egymagadban ragyoghatsz. Belátod már, hogy helytelenül gondolkoztál, hogy nem volt igazad?
- Igen - rebegte csendesen Ezüstke - Belátom, hogy csak a kis mesepalotában voltam a legszebb.
- És most már azt is tudod, hogy idekint sokan vagyunk és mindegyikünk számára csak egy kicsike hely juthat, körülbelül akkora, mint amelyen elfér egy csillagocska.
 
 
0 komment , kategória:  mese  
Esti mese
  2010-04-14 19:42:59, szerda
 
  A kis ceruza története





A nagy, barna asztalon kopott ceruza hevert. Pontosabban ceruzacsonk, mert alig volt már nagyobb 2-3 centinél, azaz egy kisujjnál, sárga oldalán is megkopott már a festék, és a tetején is alig volt már látható az egykor rózsaszínű radír.

Csak feküdt az asztalon, s élvezve a testét simogató napfényt, figyelte a lebegő porszemeket.
Elszenderedett.
Álmában újra látta az életét. Fenyőként büszkén állt a hegyen. Fiatal faként végignézte, ahogy társai nagy robajjal-ropogással a földre dőlnek, amikor csattogni kezdtek a fejszék, börrögni a motoros fűrészek. Ilyenkor félelem fogta el: nem értette, miért kell meghalni a barátainak?
Aztán egy télen előtte is megálltak, a törzsére fehér keresztet festettek, majd hamarosan favágók jöttek. A fenyőfa gyantakönnyeket kezdett hullajtani, ahogy a fűrész foga a testébe mart.
Egy darabig megpróbált még egyensúlyozni, majd a földre zuhant, alaposan megütve magát.


A robajra felébredt Pim manó, aki egy kis résben lakott. Zöld süveges, fehér hosszúszakállas fejét kíváncsian dugta ki, de már húzta is vissza: épp mellette nyesték az ágakat. A fatörzset - sok más testvérével együtt - teherautóra rakták, s egy közeli fatelepre szállították. A fácska egyre megszeppentebb lett, s amikor bevitték az üzembe, bizonyára hevesebben dobogott volna a szíve - ha lett volna neki. Így csak figyelt, hogy lesz pucér a teste, majd rettegve hallotta meg ismét a jól ismert visító hangot, a fűrész hangját.
A fa testéből illatos, világos fényű deszkák kerültek ki, így lett Pim manó egykori otthona egy leendő kakukkos óra háza.
A fa másik része egy ceruzagyárba került, ahol kettévágták, kis üreget vájtak a testébe, abba puha szürke grafitbelet tettek, a két felet összeragasztották, festették, lakkozták. Végül a fejére kis gumikalap került, ettől a ceruza roppant előkelőnek érezte magát, s büszkén nézegette szépen csillogó aranyozását, amelyen csak úgy csillogott a napsugár nevetése. Többedmagával így került egy dobozba, ahonnan egy papírboltban kirakták a polcra.
A ceruzát egy mérnök vette meg. Sok-sok ház, óvoda, iskola készült a segítségével.





Ahogy telt-múlt az idő, s nőttek ki a földből újabb és újabb épületek, úgy fogyott a ceruza teste.
Amikor először rakták be vékony testét a hegyező kése alá, bizony megrémült. Hát még, amikor az éles vas bőrébe-húsába mart! Hiába jajdult fel panaszosan, a kéz csak forgatta keményen, és elkopott feje hamarosan ugyanolyanná lett, mint nem sokkal annak előtte.
Pim manó lábát lógatva ült és figyelte a kakukkos órából, mi történik a lakhelye maradékával?
Azzal az történt, hogy a mérnök bácsi odaültette a kisfiát az ölébe, és elkezdte rajzolni tanítani.
Így lett a perecből bagoly, két ellipszisből nyuszi, és került ki még sok varázslat a ceruza alól.
Lassan-lassan a kisfiú önállóan is megtanulta használni a ceruzát, hamarosan pedig még többet tanult: betűket és számokat kezdett vele írni.
És rajzolt is. Lejárt a közeli parkba, ahol figyelte a fákat, felhőket, madarakat és embereket, papírján mind szebben, ügyesebben alakítva megjelenésüket.





A kis ceruza sóhajtva gondolt vissza arra az időre.
Hol volt már az a büszkeség, amely akkor töltötte el, amikor gyönyörű lakkruhájában kikerült a gyárból?
Úgy érezte, ő már nem jó semmire.
Ekkor egy új kisfiú jelent meg. Sután fogta kezébe a vékony, kopott testet, és nagy lendülettel vonalakat kezdett húzni, majd színezni.
A ceruza boldog volt. Rögtön észrevette, hogy az a bácsi, aki a kisfiú mellett áll, nem más, mint az a régi kisfiú, aki egykor az ő segítségével tanult meg rajzolni, s lám, most már az ő kisfia próbálgatja egy autó kerekét nagy igyekezettel kidíszíteni.

A meséhez az illusztráció Kürti Dezső munkája Link
Beszélgetésünk a mese írójával Link
 
 
0 komment , kategória:  mese  
A csengőlábú mesemadár
  2010-03-26 21:53:27, péntek
 
  A csengőlábú mesemadár

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy horgolótű.
Ez a horgolótű nem volt egy hagyományos horgolótű. Nagyon szeretett horgolni, és még a fonalakkal is jó barátságban volt.
Egyik nap arra gondolt, hogy kellene valami szépet horgolni. Elment a kézimunka ollóhoz, hogy segítene-e neki valami szépet alkotni.
Ez a kézimunkaolló sem volt egy olyan hétköznapi olló. Hasonlított a horgolótűhöz, de még kinézetében sem volt átlagos, mert egy darut formázott.
- Szívesen segítek neked. Menjünk el a fonalakhoz, és beszéljük meg velük. Ötleted van már? -kérdezte az olló.
- Igen! Arra gondoltam, hogy egy madarat kellene alkotni. Egy mesébe illően szép madarat.
- Ez mekkora ötlet! Gyere, menjünk, keressünk megfelelő fonalat!
A két jó barát így felkerekedett, és elmentek a fonalakhoz.
Miközben mentek, megbeszélték, hogy hogy is, meg mint is kellene a madarat megcsinálni. Valami különlegeset, valami szépet kellene neki a lábára tenni.
Ahogy mentek, mendegéltek, elgondolkodtak a terven, egyszer csak elérték a komódot.
- Nicsak! Itt laknak a fonalak! - szólalt meg a horgolótű.
- Olyan magasra kell felmenni? - kérdezte az olló.
- Igen.
- Akkor nincs más hátra másszunk fel.
Felmásztak a komód tetejére. Először a felső fiókban próbáltak szerencsét, de ott a vékony horgoló fonalak laktak.
- Menjetek egy fiókkal lejjebb! Ott laknak a testvéreink, ők nagyobbak, hátha tudnak nektek segíteni.
- Rendben, köszönjük szépen! -válaszolt a horgolótű.
Elmentek a középső fiókba.
- Szervusztok! Olyan madarat szeretnénk alkotni, ami olyan szép, hogy az már mesébe illő! Tudtok nekünk segíteni?
- Mi szívesen segítenénk, - válaszolt a bordó fonal- de mégis milyen színűre gondoltatok?
- Hát.... - össze néztek
- Sárgára!
- Pirosra! - válaszolták egyszerre.
- Na itt olyan fonalat nem találtok. De menjetek a szomszéd polcra, ott vannak a bátyjaink. Ők tudnak nektek segíteni!
Felkerekedtek megint a barátok, és elmentek a szomszéd polcra.
- Adjon Isten jó napot! - köszöntek illedelmesen.
- Jó napot nektek is! Mi járatban erre felé? - Kérdezte a szürke Catania fonal.
A barátok egymásra néztek, hogy lesz ebből mesébe illő madár???
- Szeretnénk egy olyan szép madarat alkotni, ami mesébe illik!
- No akkor jó helyen jártok. Van nekem egy lányom, aki olyan szép, hogy a szivárvány adott neki színt. És van egy fiam, aki olyan deli, hogy az égtől kapta a színét.
A fonal szólt is nekik, elő is jöttek.
A szivárványszínű leány olyan szép volt, hogy a horgolótű felkiáltott:
- Igen! Ez az! Ő a tökéletes! Belőled lesz a madár teste!
A leány picit el is pirult.
Az égszínkék ifjú is előrébb lépett. Amikor meglátta a horgolótű, csak nézte, nézte, de nem szólt semmit.
Elgondolkodott az olló.
- Belőled lesz a madár szárnya!
Az ifjú arca felragyogott, hogy ő is segíthet.
A szürke fonal megkérdezte:
- Mi kell még a madaratokhoz?
- Hát, a madár lába nem lehet szivárvány színű, vagy égszínkék...
- Várjatok! Mindjárt hívom a testvérbátyámat, hátha ő is tud nektek segíteni.
Ekkor megjelent egy sötétbarna fonal.
- Kedves bátyám uram! Ők itt ketten olyan madarat szeretnének alkotni, amelyik olyan szép, hogy mesébe illik.
- No.
- A lányom és a fiam már itt is van. Tetszenek is az uraknak.
- No.
- De a madár lába nem lehet szivárvány színű, vagy égszínkék.
- No. Lányom! Gyere csak, gyere.
Elő jött egy szép, rozsdabarna színű fonal.
- Itt vagyok Apám uram!
- No? Az anyja színét örökölte.- mondta szeretettel a hangjában.
- Te tökéletes leszel a madár lábának. - szólalt meg a horgolótű.
A barátok el is kezdték a munkát, a fonalak csak úgy pörögtek, forogtak, haladt a munka gyorsan. Hamarost elkészült a madár teste.



Majd a szárnyai. Ekkor szalajtottak a varrótűért, hogy siessen, mert nagy munka folyik, és kell az ő tudománya is hozzá.
Jött is a tű, meg beszélték gyorsan a terveket, és már siklott is a madár testére varrva a szárnyakat.
Közben a szivárványszínű leány, és az égszínkék ifjú a horgolótű elé állt, és megkérték, hogy a kishúguk is hadd vehessen részt a nagy munkában.
- Hát hol a húgocskátok, hadd lássam.
Elő hozták a húgocskájukat, aki olyan sápadt lett izgalmában, hogy azt hitték fehér.
- No, nem kell úgy izgulni! - szólalt meg a bátyja. - Nem lesz semmi baj, én ott leszek melletted!
Meg is nyugodott a kis lányka, mikor látta, hogy a mesterek kedvesek, és segítőkészek. Vissza is nyerte eredeti világoskék színét. Elbeszélgettek egymással, és jókat nevettek, amíg a tű a szárnyakat varrta.
A tű is végzett, és amikor meglátta a halvány kék és az égszínkék fonalat egymás mellett, így szólt:
- Be szép virágot lehetne kettőtökből csinálni!
A horgolótű, és az olló egymásra nevetett, hisz épp ez járt már egy ideje az ő fejükben is.
Nosza, el is kezdték a dolgot. Kész is lett hamar.
Majd jött a madár lába. Az is gyorsan megvolt.
De mi legyen a madár lábfeje? Törték a fejüket a mesterek. Ekkor előjött egy szép zöld fonal, én tudok segíteni nektek. Fenn a komódunk tetején laknak a gyöngyök, a barátaikkal. Ők tudnak nektek segíteni. Tán még a madaratoknak szemet is tudnak adni.
Így hát a barátok elbúcsúztak a fonalaktól, a szivárványszínű leány még adott egy darabot magából útravalónak, hogy be tudják fejezni a madár összevarrását.
Felkerekedtek a madár elkészült darabjaival, és felkeresték a gyöngyöket.

- Kedves gyöngyök, segítségeteket kérjük. Szeretnénk egy olyan szép madarat készíteni ami mesébe illően szép.
- Szívesen segítünk amiben csak tudunk. Mire lenne szükségetek?
- Szeretnénk valami különlegeset tenni a madár lábára. - mondta a horgolótű.
- És szeretnénk valami különlegeset a madár szemének is. - toldotta meg az olló.
A gyöngyök összefutottak mind, és tanácskozni kezdek. Meg hányták-vetették a dolgot, majd újra a barátok felé fordultak:
- Itt vannak a barátaink, akik segíteni tudnak a gondotokon.
- Mi szívesen leszünk a madár szemei! - szólalt meg két zöld szív alakú gomb.
- Mi pedig szívesen leszünk a lábai! - szólalt meg két csengettyű.
Nagy örömmel láttak neki a madarat befejezni.
Miközben készült egyszer csak megmozdította a madár a szárnyát.
Majd becsukta a szemét.
Amikor a virág is a helyére került, a madár megrázta magát, kinyitotta mind a két zöld szív szemét, és olyan szépen dalolt, hogy még a komód aljában élő felvető fonal is meghallotta.



Csak ámuldoztak a fonalak, és kacagtak a gyöngyök, olyan szépen, vidáman énekelt a madár.
Így született a csengőlábú mesemadár, aki el sem hagyta a horgolótűt, az ollót, és a varrótűt.
Feltelepedett az állólámpára, és onnan dalolt a gyöngyöknek, fonalaknak.
A halványkék kicsi fonalleányka is mindig kacagott, amikor meghallotta a madár énekét.

/Fpárduc/
 
 
0 komment , kategória:  mese  
A kenyéren járó leány
  2010-03-03 21:18:54, szerda
 
  A kenyéren járó leány
Bizonyára hallottátok már a leány történetét, aki kenyérre lépett, hogy be ne sározza a cipőjét. Nem baj, olvassátok el még egyszer, mert nagyon tanulságos.

Volt egyszer egy szegény leányka, a szegénysége ellenére is gőgös és fennhéjázó. Már egészen kicsi gyermekkorában megmutatkoztak a rossz tulajdonságai, mert az volt például a legnagyobb mulatsága, hogy legyeket fogott, kitépte a szárnyukat, aztán útnak eresztette őket. Ha cserebogár akadt a körmei közé, azt gombostűre tűzte, aztán falevelet vagy papírdarabkát tartott elébe, amelybe a szerencsétlen bogár görcsösen megfogózott és ide-oda forgott, hogy a tűről szabaduljon.
- Nézzétek csak, olvasni is tud a cserebogár -, mondta a kis Irma. - Látjátok most tovább lapoz.

Amint nagyobbra nőtt, akkor sem javult, sőt talán még rosszabb lett, mint kicsi korában. És ráadásul szép kisleány volt és ez volt a szerencsétlensége, mert különben szigorúbban bántak volna vele az emberek.

- Kíméletlen szigorúságot érdemelnél -, mondta az édesanyja. - Kicsi korodban, mikor az ölemben játszadoztál, sokszor fájdalmat okoztál nekem; attól tartok, hogy mire felnősz, a szívem fog fájni érted.

Fájdalom, az anyának lett igaza.
Irmának nemsokára szolgálat után kellett néznie. Gazdag emberekhez került, szép falusi birtokra, a gazdái úgy tartották, mint az édes gyermeküket, szép ruhában járatták, ami csak növelte büszkeségét.

Mikor már egy esztendeje szolgált, így szólt hozzá a gazdája:
- Ideje volna, hogy meglátogasd az édesanyádat, Irma.
Hazament tehát, de nem mintha nagyon vágyott volna az édesanyja látására, hanem hogy büszkélkedhessék, hogy lássák a szomszédok, milyen finom kisasszony lett belőle. Mikor azonban a falujába ért és látta a patak partján csevegő, mulatozó legényeket, leányokat és megpillantotta anyját, aki éppen akkor tartott hazafelé az erdőből, ahol gy nyaláb rőzsét szedett, hirtelen visszafordult; szégyellte, hogy ő úri kisasszony, az anyja pedig olyan koldus szegény, hogy rőzsét kell gyűjtenie az erdőben. Nem fájt neki, hogy visszafordul, csak bosszúságot érzett.

Eltelt megint egy fél esztendő.
- Hazanézhetnél kicsit megint, Irma -, mondta az úrnője; - nézd meg, hogy van öreg édesanyád. Itt ez a rozscsipó, vidd el neki, bizonyára örül majd, hogy viszontláthatja a gyermekét.

Irma felvette a legszebb ruháját, az új cipellőjét és óvatosan lépegetett, hogy be ne sározza a szép cipőt. Ez eddig rendjén is lett volna; hanem amikor a lápon átvezető gyalogösvényhez ért és látta, hogy a keskeny ösvényt egészen elborította a víz, széles tócsát képezve rajta, a rozscipót ledobta a sárba, hogy arra lépjen és száraz lábbal jusson keresztül a pocsolyán. Abban a pillanatban azonban, mikor féllábával már a kenyéren állott és a másikat is utána akarta emelni, a kenyér süllyedni kezdett vele, egyre mélyebbre merült és egyszerre csak eltűnt és nem maradt utána más, mint gyűrűző, buborékoló víz.

Eddig a történet.

Igen, de hová került a kis Irma?
Bizony, nem valami jó helyre, a láp boszorkányához, annak is a konyhájába, ahol hatalmas üstben éjjel-nappal fortyog a szurok, a fal mellett pedig hatalmas kádak állanak sorjában, amelyekből olyan orrfacsaró bűz árad, hogy elájul tőle az ember, ha pedig menekülni akar, undok, lompostestű varangyok és nagy, kövér csigák állják útját. ebbe a konyhába jutott Irma; a kenyértől pedig nem tudott szabadulni, az húzta lejjebb és lejjebb, mint ahogy a borostyán vonja magához a papírszeletkét.

A láp boszorkánya odahaza volt, sőt vendégei is voltak éppen: az ördög, meg a nagyanyja. Ez igen szorgalmas öreg asszonyság; a két keze egy pillanatra sem pihen tétlenül, még ha látogatóba megy, akkor is magával viszi a kötését és kötöget szüntelenül. Mindenféle kedves apróságot készít, amit aztán az emberek cipőjébe csúsztat és bajt, viszálykodást okoz vele.

Amint megpillantotta Irmát, az orrára tette hatalmas pápaszemét, hogy jobban szemügyre vehesse.
- Ez a leány tetszik nekem -, mondta a boszorkánynak -, add nekem a mai látogatásom emlékéül. Igen jó helye volna az unokám előszobájában.
A boszorkány nem mondhatott nemet és így került Irma a pokolba, ott is az ördög előszobájába.

Végtelenül hosszú terem volt ez, szédült, aki előre nézett benne, szédült, aki hátra pillantott. A falai mentén rettenetesen kínlódó bűnösök sorakoztak és epedve várták, hogy megnyíléjék előttük a kegyelem ajtaja. No, hiszen várhatták! Hatalmas kövér pókok ezer és ezer éven keresztül sűrű, vastag szövedéket fontak a lábuk köré, amely erősebben fogta őket, mint a vaskapocs, vagy mint az acéllánc. Nem mozdulhattak a helyükről, a lelkükben azonban lázongott a nyugtalanság. Az uzsorás a pénzesládájának a kulcsáért jajgatott. Tudta, hogy benne feledte a zárban és nem mehetett el érte. Nem lehet elmondani mind a kínt, amivel a pokol előszobájának lakóit gyötörték. Irma rettenetesen érezte magát, hogy nem mozdulhatott a helyéről és hogy elválhatatlanul odanőtt a kenyérhez.

- Íme, ez a jutalmam, amiért vigyáztam, hogy be ne mocskolja az új cpipőmet - méltatlankodott magában. - Nini, hogy megbámulnak!
Csakugyan őt nézte mindenki; nem szóltak, de a tekintetükről lerítt a gonosz indulat. Rettenetes látvány volt.
- Úgy látszik, jól esik nekik, hogy megbámulhatnak - gondolta Irma. - Szép is vagyok, a ruhám is csinos.
És minthogy az egész testével együtt a nyaka is megmerevedett, csak a szemét tudta forgatni, hogy végignézze magát. Uramfia: mennyire bemocskolta magát a láp boszorkányának konyhájában! Erre nem is gondolt. Szép új ruháját belepte a nyálkás iszap, a hajába csiga kapaszkodott, amely minduntalan a nyakához ütődött, ruhájának minden hajtásából egy-egy varangy kandikált elő.
- Jó szerencse, hogy a többi sem különb - mondta a maga vigasztalására.

A legborzasztóbb volt azonban az éhség, amely szüntelenül kínozta; ha legalább lehajolhatott volna, hogy egy darab kenyeret törjön! De nem tudott lehajolni, mert merev volt a teste, merev a karja, csak a szeme mozgott. Aztán jöttek a legyek, és sétáltak a szemén és hasztalan hunyorgott, nem szálltak el, mert nem volt szárnyuk.
- Rettentő ez a kín, nem bírom sokáig! - mondta Irma.
Márpedig, ha akarta, ha nem, állnia kellett, és a kínok nem szűntek meg egy pillanatra sem.

Ekkor forró könnycsepp hullott a fejére, végigfolyott az arcán, a mellén, le egyenesen a kenyérre; aztán még egy könnycsepp, aztán sok-sok könny egymásután. Vajon ki sirathatja a kis Irmát? Igaz ám, hiszen az anyja van odafent és az anyai fájdalom könnyei elérik a gyermeket, bárhova jutott is, de nem tudják megváltani, csak a kínját növelik. Oh, az a mardosó éhség! Végül is úgy érezte, hogy a belsejében minden felemésztődött és ő olyan üres, mint a vékony nádszál. Hallott minden szót, amit odafent a földön róla mondanak, és bizony csak rosszat mondtak róla. Édesanyja őszinte fájdalommal siratta, de még ő is ezt mondta:
- Aki gőgös, annak el kell vesznie. Ez volt a te végzeted is, Irmám. Oh, milyen nagy bánatot szereztél szegény anyádnak!

Odafent mindenki tudta, mint járt a kis Irma, hogy a kenyérre lépett és a kenyér elsüllyedt vele együtt. A pásztor újságolta el a faluban, mert a domb tetején állott éppen és mindent látott.
- Milyen nagy bánatot okoztál anyádnak, Irmám -, siránkozott az anyja -, de hiszen megmondtam előre!
- Oh, bár inkább ne is születtem volna - gondolta Irma. - Most már az anyám könnyei sem tudnak megváltani.

Azt is hallotta, amint egykori gazdái róla beszélnek és azt mondják:
- Nagyot vétett! Nem becsülte meg az Isten adományát, hanem lábbal taposta. A kegyelem ajtaja aligha fog megnyílni előtte.
- Miért is nem bántak velem olyan szigorúan, amint megérdemeltem! - méltatlankodott Irma. - Miért nem verték ki belőlem a rosszra való hajlandóságot!

Hallotta, hogy nótába szedték a bűnét és a szörnyű bűnhődését. A nótának ezt a címet adták. "A gőgös leányról, aki kenyérre lépett, hogy ne piszkolja a cipőjét" és énekelték mindenütt, szerte az országban.
- Hát olyan nagy bűnt követtem el, hogy ennyire, ilyen súlyosan kell bűnhődnöm érte? - gondolta Irma. - A többiek is vétkeznek eleget, büntessék meg azokat is. Különben is jobb lenne, ha mindenki a maga bűneivel törődne és velem nem foglalkoznának annyit.

És ahelyett, hogy magába szállana, egyre jobban megfészkelődött lelkében a makacsság.
- Azt akarják, hogy ebben a társaságban javuljon meg az ember! Én nem akarok megjavulni. Ni, már megint mindnyájan engem bámulnak!
A szíve megtelt haraggal és elkeseredéssel az emberek ellen.
- No, most legalább van miről beszélniük. Oh, milyen rettenetes kínokat kell szenvednem!

Végül pedig hallania kellett, hogy a kisgyermekeknek mesélik az ő esetét és a gyermekek csak úgy beszéltek róla: "a gonoszlelkű Irma". - Nagyon rossz, nagyon csúnya leány volt -, mondták a kicsinyek -, megérdemli, hogy alaposan meggyötörjék a pokolban.

Megesett azonban az is, hogy mikor egyszer az istentelen Irma történetét beszélték el egy ártatlan kisleánynak, ez a gyermek a gőgös és páváskodó Irma történetének hallatára könnyezni kezdett.ű- Soha többé nem jöhet fel a pokolból? - kérdezte a kicsiket.
- Nem, nem jöhet fel soha - volt a felelet.
- Még akkor sem, ha bocsánatot kér és megígéri, hogy nem teszi többé?
- Csakhogy nem akar ám bocsánatot kérni.
- Oh, bárcsak megtenné! - mondta a kisleány, akit csak nagy üggyel-bajjal lehetett megvigasztalni. - A babaszobámat is szívesen odaadnám azért, hogy feljöhessen. Borzasztó sorsa lehet odalent szegény kis Irmának.

A kedves szavak Irmát a szíve mélyéig meghatották. A kisleány volt az első, aki "szegény Irmá"-nak nevezte és aki nem emlegette az ő rút vétkét. az ártatlan kisleány megsiratta és könyörgött érte; olyan különösen érezte magát. Sírni szeretett volna, de nem tudott sírni, ami csak növelte kínjait.

Odafent múltak az évek, lent azonban nem látszott semmi változás és mind ritkábban hallotta, mit beszélnek róla a földiek. Egyszer aztán sóhajtás, siránkozás ütötte meg a fülét:
- Irma, Irma, milyen nagy szomorúságot okoztál nekem! De megmondtam előre, úgy-e? - Haldokló anyjának ez volt az utolsó szava.

Az egykori gazdái is emlegették néha. Az asszony többször mondta:
- Vajon látlak-e még valaha, Irma? Ki tudja, hova kerülünk egyszer.
Irma azonban tudta, hogy az ő jóságos asszonya nem fog odajutni, ahová ő.

Megint hosszabb idő múlt el, kínban, szenvedésben.
Egyszer aztán újra a nevén szólította valaki, vagy talán csak úgy rémlett neki, mintha szólítanák. Fent a feje felett két fényes csillagot látott: két szem volt az, amely éppen akkor csukódott le a földön örökre. Annyi sok esztendő telt el, mióta az a jószívű kisleány megsajnálta Irmát, hogy a kisleányból öregasszony lett, akit most magához vett a jó Isten; és abban a pillanatban, mikor gondolatai búcsút mondtak a földi világnak, eszébe jutott, milyen keservesen sírt egykor régen, Irma szomorú történetének hallatára. Ez a pillanat és ennek a pillanatnak az emléke olyan élénken állott eléje most, az utolsó órán, hogy így fohászkodott.

- Bizony én is sokszor becsméreltem a Te ajándékodat, én is gőgös voltam néha, de Te mellettem voltál és mindig idejekorán a jó útra térítettél. Ne hagyj magamra most sem, az utolsó órában!
Ezzel hunyta le szemét, de ugyanakkor lelki szeme meglátta azt, ami rejtve van a halandók előtt és minthogy Irmára gondolt élete utolsó pillanatában, Irmát látta meg, látta, milyen mélyre süllyedt és ez a látvány könnyekre fakasztotta. Mint gyermek, állott a mennyországban és siratta a kis Irmát. Könnyei és imája visszhangot keltettek a meggyötört lélekben; ez a soha nem látott jóság erőt vett rajta: Isten angyala hullat könnyet érte!

Egyszerre megjelent előtte egész élete, életének minden cselekedete; bánatos szívvel, reszketve gondolt arra, hogy talán sohasem fog megnyílni előtte a kegyelem ajtaja...

De mikor kétségbeesetten gondolt erre, hirtelen fénysugár világított le hozzá a pokol tornácára. A sugár közelebb-közelebb jött hozzá, erősebb volt a melege, mint a napé, mikor megolvasztja a hóembert, melyet a gyerekek emelnek az udvaron és a sugár melegétől, gyorsabban, mint a hópehely, párává változott Irma kővé merevedett teste és félénk kis madár alakját ölte magára, villámsebesen repült fel a földre.

Itt reszketve, rémüldözve riadt vissza mindattól, amit látott, ami körülvette; szégyenkezett az élőlények előtt, szégyenkezett önmaga előtt és repedezett fal nyílásában keresett búvóhelyet. Itt gubbasztott sokáig, egész testében reszketve; hangot nem adott, nem tudott énekelni. Aztán, mikor nagysokára megnyugodott kissé és kiheverte az ijedelem fáradságát, akkor kezdett körülnézni, akkor kezdte szemügyre venni a sok-sok szépséget, amely körülvette.

Mert csakugyan csodaszép, ragyogó volt körülötte minden. Az üdítő éjszakában fényesen sütött a hold, édes illat szállott fáról, virágról. És a rejtekhelyével is meg lehetett elégedve, a tollazata pedig finom és csupa tisztaság. A kis madár szíve megtelt örömmel és boldogsággal és most már csak az fájt neki, hogy örömének nem tud hangot adni, nem tudja dalba foglalni boldogságát és háláját. Pedig milyen örömest utánozta volna a kakukkot vagy a pacsirtát! A jó Isten azonban, aki még a féreg néma imáját is megérti, jól hallotta, mi dobogtatja olyan hevesen a kis madár szívét.

És ezek a hangtalan dalok egyre hatalmasabban dagasztották a madárka szívét; majd ha elkövetkezik az első jó cselekedet, akkor megszólalhat az ének, addig nem.

Közeledett a karácsony ünnepe. A faluban az egyik parasztgazda nagy szálfát állított fel a háza előtt, arra telt zabkalászt kötözött, hogy a madarak is lakomával ünnepelhessék a karácsonyt.

Az ünnep reggelén a kalászra sütött a téli nap és a madarak boldogan repdestek a számukra terített asztal körül. Ekkor a régi fal repedéséből is felhangzott a "csirip-csirip"; a madárka tudta már, miként fog jót cselekedni és boldogan repült ki búvóhelyéből.

Hideg, szigorú volt a tél, a vizeket mindenütt vastag jégpáncél borította, az erdő madarai csak szűkösen találtak élelmet.

A madár elrepült az országútra és a szánok csapásában, vagy a házak előtt talált itt-ott magot vagy kenyérmorzsát. De csak keveset evett belőle, ehelyett a többi kiéhezett verebet hívta elő, hogy azok is csillapítsák éhüket. Berepült a falvakba, városokba és ahol szerető kéz magot vagy morzsát szórt az ablak elé a madarak számára, evett ő is pár szemet, de a többi a társainak adta.

A hosszú télen át annyi kenyérmorzsát szedett és osztogatott szét, hogy bőven kitelt volna belőle a kenyér, amelyre egykor a kis Irma hágott, hogy be ne sározza az új cipellőjét. És mikor az utolsó morzsát is odaadta, amely a kenyérből még hiányzott, akkor egyszerre fehérré változott a szárnya, ő pedig elindult, kiterjesztett szárnnyal.

- Nézzétek, tengeri fecske száll amott a víz felett! - mondták a gyermekek, mikor megpillantották a fehér madarat. Az pedig hol alámerült, hol meg felemelkedett a napsugarakba. Úgy ragyogott a nap, hogy nem tudta a madár útját követni senki. Senki nem látta, merre száll, de a gyermekek azt mondták, hogy egyenesen a napba repült.
Forrás: Csicsada
 
 
0 komment , kategória:  mese  
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 21 
2018.11 2018. December 2019.01
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 3 db bejegyzés
Összes: 3232 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 46
  • e Hét: 2002
  • e Hónap: 2985
  • e Év: 183778
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.