Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
Karinthy Frigyes:
  2008-08-23 17:00:16, szombat
 
  Karinthy Frigyes:
-----------------

A gazdag ember sír

A gazdag ember reggel felkelt, és a papírjait rendezgette. Hatezer
részvényt átírt, levágott kétezer szelvényt. Eleinte úgy vágta a
szelvényeket, hogy nem nagyon szélesre nyitotta az ollót, egy
centiméternyire csak, úgy, hogy kétszer kellett kinyitni, míg egy
szelvényt levágott. Később rájött, hogy ha szélesebbre nyitja, két
centiméternyire, akkor egy vágással képes levágni a szelvényt. Ennek
mérsékelten megörült, de egy félóra elfelejtette.

Ezután ebédhez ült a gazdag ember. Ebéd közben azon gondolkodott, milyen
rossz berendezés az, hogy az ember csak a szájával tud enni. A rágásban
és lenyelésben van még némi inger, valóban, gondolta a gazdag ember -
de aztán lenyeli a falatot, a gyomra tele lesz, csömör és elteltség
következik. Valahogy oda kellene fejleszteni az eugéniai kiválogatódást,
hogy az embernek az álla alatt, szintén legyen egy fogsora és ezzel
átellenben, a mellén is egy, ezzel a két fogsorral megrágja az ember
az ételt, és oldalt beleereszti egy tálba. Rendelek egy ilyen tálat,
gondolta futólag.

Ebéd után lapokat olvasott a gazdag ember. Az egyik rovatban azt olvasta,
hogy mostanában nagyon szép műlábakat tudnak csinálni, olyan kitűnő
gépeket, amik jobban járnak mint az eredei lábak: a lábfejek végén kerekek
is vannak, a lábszárban egy kis motor, és az hajtja a kerekeket, úgy hogy
az embernek alig kell mozogni. Rögtön elhatározta, hogy levágatja a
lábait, és rendel egy ilyent.

Újságolvasás után egy kicsit kocsikázott a gazdag ember. A kocsiból az
embereket nézegette, férfiakat és nőket, és a végén megállapította, hogy
a férfiakban van valami nőies, ellenben a nőkben sokkal több nőies van,
mint amennyi férfias van más nőkben. Ennek az oka gondolta a gazdag ember,
nyilván abban keresendő, hogy nincsen rendes munkafelosztás: a férfiakat
is a nők szülik, meg a nőket is a nők szülik, ami rossz beosztás, mert így
a nők rossz tulajdonságait a férfiak átveszik, a nők pedig hatványozzák.
Úgy kellene csinálni, hogy a nőket a nők szüljék, a férfiakat ellenben a
férfiak.

Este két színházba ment a gazdag ember, és végignézte egy tragédia két
első és egy vígjáték harmadik felvonását. Némely jelenet tetszett neki,
és elhatározta, hogy építtet magának egy nagy színházat, aminek az egész
nézőterén ő ül majd egyedül, a színpadon pedig rengeteg fellépti díjak
ellenében a világ legnagyobb művészei és művésznői játszanak, de úgy, hogy
abban a percben, mikor ő megunja, azonnal elhallgat a művész és művésznő
és kimegy a színpadról. Például Duse elkezdi szavalni a Nórát, és amikor
a jelenet legmagasabb pontján tart, és felhevülve egy nagyszerű mondatba
kezd, akkor a mondat közepén a gazdag ember udvariasan felszól a
színpadra: " Köszönöm, kisasszony, elég", a kisasszony kimegy, és erre
valami bohóc jön be, aki artistamutatványokat produkál, felmászik egy nagy
létrára, és éppen le akar ugrani, mire a gazdag ember közbeszól, hogy
elég, menjen le.

Éjszaka tizenkettőkor ért haza a gazdag ember.

Leült egy bőrkarszékbe, és unatkozva felbontotta az asztalon heverő
táviratot. A táviratban szokatlan hírt közöltek vele: egész vagyonát
elvesztette, de mindent, még ezt a házat is, amiben ült most.

A gazdag ember két óráig megmeredve ült a karszékben. Másfél óráig
gondolkodott a szegénységen. és elképzelte, hogy milyen lehet. Becsöngette
az inasát, hogy hozzon vizet. De az inas véletlenül nem jött, és ekkor
maga állt fel, a fürdőszobába ment, és hozott magának. Mikor visszaült
a székbe, egyszerre valami furcsa érzése volt. Eleinte azt hitte, hogy a
torka fáj. De aztán rájött, hogy a tüdeje hullámzik. Nagyon elcsodálkozott,
és megmerevedve kezdte figyelni magát. Valami ismeretlen, de nagyon jó
lüktetés volt ez, mámorszerű állapot, ami valami ismeretlen, nagyszerű
és csodálatos kielégülés reményét viselte magában, borzongó várakozással.
Ez a kielégülés közeledett: mintha a szemeiben és a torkában összpontosult
volna ez a jó, új mámor. A szemeihez nyúlt és csodálkozva érezte, hogy
szemei vizesek. Várt.

Visszadőlt a karszékbe, de ekkor csöngettek. Bejött az inasa, és egy új
táviratot hozott. A táviratban az volt, hogy az előbbi távirat tévedés:
a gazdag ember nem vesztette el vagyonát, és minden úgy van, mint volt.

A gazdag ember jó egy percig nézte a táviratot. Aztán még gondolkodva, de
már határozottan az íróasztalhoz ment, papírt vett elő, és egész vagyonát
az Ellenőrző Statisztikai Sóhivatal alaptőkéjének emelésére adományozta.

Aztán visszaült a karszékbe, rettenetes szegénységére gondolt, és életében
először sírva fakadt.

*************************

Juli / VM. Sánta kutya c. regénye ihlette, vagyis csak a címe.../

Ma összebarátkoztam egy Sánta Macskával reggel munkába menet. A tóparton követett. Kicsit lassítottam, hogy tudjuk tartani az együttes-tempót. Nem volt jókedvem nekem se, és ő is szomorú volt. A szemén láttam. Nem is a sántasága miatt lehetett búsulós, mert embertől tudom: azzal egy idő után együtt lehet élni. Másért bújt hozzám. Talán érezte, hogy rokonlelkek vagyunk, csak én egy kicsit nagyobbra nőttem. Hogy lelkileg is e, azt nem tudom. De én is "sántázok" néha. Az ilyet megérzik az állatok. Más a feléjük nyúló mozdulat, más a hivószó hangsúlya. Ők tudják mi a kényszeredett, kötelességszerű mellébeszélés és mi a valódi közeledés. Az emberek ezt már nem is figyelik, nem is veszik észre az átverést, az álcákat, a mellébeszélést, az ál-közeledést. Csak néha. Én észreveszem még. Ha értenénk egymás nyelvén macska meg én, akkor lenne mit megbeszélnünk! Mert nemcsak a kutyákkal lehet szót érteni, ezt a macsekok tudják a legjobban!
Egyébként azt is pontosan tudják, hogy sánta cicáról egyáltalán nem született egyetlen közmondás se! És már az írók is teljesen megfeledkeztek a háromlábon szökdécselő nyaukról... Látszott, hogy ezen ő is meg van sértődve.
Ahogy ballagtunk a hatalmas park mentén úgy éreztem azért egy idő után, kicsit megvigasztalódott. Nemcsak a simogatástól, meg a kiflicsücsöktől, hanem mert meséltem neki egy musicalről, amiben színész-óriások próbáltak belebújni az ő bőrükbe. Bocsánat szőrméjükbe. Elmondtam, hogy láttam az első előadások egyikén Haumann Pétert, Paudits Bélát, Kishonti Ildikót, akik jók voltak, nagyszerűek, de azért...mégsem igaziak! Azért azt nem tudták, amit az én sántalábú kisbarátom, vagy barátném /ez nem derült ki/, hogy úgy nézzenek, ahogy csak egy macska tud. Egy sánta macska.
Meg elmondtam neki vigasztalásul, hogy az is csak véletlen, hogy pont úgy szól a mondás ahogy. Mert mondhatnánk úgy is: A hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta macskát.
Csak régen valakiknek pont a kutyák jutottak eszükbe, akik ezt kitalálták. Azt hiszem elhitte.
A lépcső tetején elváltunk egymástól. Én balra, ő jobbra, ahogy az emberek között is történik egy idő után...

Nektek elmeséltem én a nagy találkozásunkat. De jó lenne tudni ő beszél-e rólam valakivel?
Azért a kiflicsücsök holnapra előkészítve a zsebemben van már...


 
 
0 komment , kategória:  Karinthy Frigyes: Tanár Úr....  
Karinthy Frigyes: Tanár Úr....
  2008-08-23 16:42:46, szombat
 
  Karinthy Frigyes: Tanár Úr kérem! - részletek

A JÓ TANULÓ FELEL

A jó tanuló az első padban ül, ahol hárman ülnek: ő a középen, a jó tanuló, Steinmann. Az ő neve nem tisztán egy ember jelzésére szolgál; - szimbólum ez a név, ahány fiú az Osztályban, annyi apa ismeri otthon ezt a nevet. ,,A Steinmann miért tudja megtanulni?" - kérdezi otthon harminckét apa harminckét fiútól. ,,Kérd meg Steinmannt, hogy magyarázza meg", mondja az apa, és a fiú valóban megkéri a Steinmannt. A Steinmann mindent tud előre, még mielőtt meg­magyarázták volna. Matematikai lapokba dolgozik, és titokzatos szavakat tud, amiket csak az egyetemen tanítanak. Vannak dolgok, amiket mi is tudunk, de ahogy Steinmann tudja, az a biztos, az az egyedüli helyes, az az Abszolút.

Steinmann felel.

Ez különleges, ünnepélyes pillanat. A tanár sokáig nézte a noteszt; halálos feszültség remeg az Osztály felett. Mikor később a francia rémuralom történetét olvastam, mikor a Bicętre foglyai közül előszólítják a halálraítélteket: mindig így tudtam csak elképzelni. Az agyak utolsó, véres erőfeszítésben kapkodnak lélegzet után - még van két másodperc, azalatt mindenki villám­gyorsan elmondja magában a mértani haladvány tételeit. Tanár úr, én készültem, mondja az ember magában. Tanár úr, fiam tegnap gyöngélkedett. Az egyik lehajol a füzete fölé, mint a strucc, hogy ne lássák. A másik merőben szembenéz a tanárral, szuggerálja. A harmadik, idegember, egészen elernyed, és behunyja a szemét: hulljon le fejére a bárd. Eglmayer, az utolsó padban egészen elbújik Deckmann háta mögé, ő nincs is itt, köszöni szépen, nem tud semmiről, őt írják be a hiányzók közé, töröljék ki az élők sorából, őt felejtsék el, béke poraira, ő nem akar részt venni a közélet küzdelmeiben.

A tanár kettőt lapoz, a K betűnél lehet - Altmann, aki az év elején Katonára magyarosította a nevét, e percben mélyen megbánta ezt az elhamarkodott lépést. - De aztán nagyot lélegzik: egyszerre megállnak, és a tanár becsukja a noteszt.

- Steinmann! - mondja egészen halkan és kivételesen.

Nehéz, felszabadult sóhaj. Kivételes, ünnepélyes hangulat. Steinmann gyorsan feláll - a mellette ülő kiugrik a padból, szerényen és udvariasan áll, míg a jó tanuló kimászik a padból: mint egy testőr, néma és mellékes dekoratív szereplője egy nagy eseménynek.

Maga a tanár is ünnepélyes. Oldalt ül le a székre, és összetett ujjakkal gondolkodik. A jó tanuló a táblához megy, és kezébe veszi a krétát. A tanár gondolkodik. A jó tanuló erre felkapja a spongyát, és sebesen törülni kezdi a táblát: ebben végtelen előkelőség és önérzet van, ezzel azt akarja jelezni, hogy ő ráér, hogy neki nem kell most törni a fejét, ő nem fél, ő mindig készen van, ő addig is, míg a felelés kezdődik, valami hasznosat akar csinálni a társa­da­lomnak, ő ráér gondolni a köztisztaságra és az emberiség békés fejlődésére, és letörüli a táblát.

- Hát - mondja a tanár, és gondolkodva húzza a szót -, majd valami érdekes példát veszünk...

A jó tanuló udvariasan és végtelen megértéssel köhög. Természetesen, valami érdekes példát, az érdekes helyzetnek megfelelőt. Most úgy néz a tanárra, komolyan és melegen, mint egy szép grófnő, akinek egy gróf megkérte a kezét, és mielőtt válaszolna, megértéssel és rokonszenvvel mélyen a gróf szemébe néz, jól tudva, hogy e tekintet elbűvöli a grófot, s a gróf remegő boldogsággal sejti, hogy a válasz kedvező lesz.

- Vegyünk egy kúpot... - mondja a gróf.

- Egy kúpot - mondja Steinmann, a grófnő. De már ezt is úgy tudja mondani, ez a Steinmann, annyi megértéssel, olyan okosan: csak ő tudja, mennyire kúp az, amit veszünk. Én, Steinmann, a legjobb tanuló az egész osztályban, veszek egy kúpot, mivel engem, mint az erre leg­alkalmasabbat, megbízott a társadalom. Még nem tudom, miért vettem a kúpot, de nyugod­tak lehettek mindannyian, bármi történjék ezzel a kúppal, én is ott leszek a helyemen, és megbir­kózom vele.

- Különben - mondj a tanár hirtelen -, vegyünk inkább egy csonka gúlát.

- Csonka gúla - ismétli a jó tanuló, ha lehet még értelmesebben. Ő a csonka gúlával éppen olyan határozott, barátságos, bár fölényes viszonyban van, mint a kúppal. Mi neki egy csonka gúla? Ő nagyon jól tudja, őt nem lehet félrevezetni, a csonka gúla is csak olyan gúla, mint más, normális gúla, egyszerű gúla, amilyent egy Eglmayer is el tud képzelni - csak le van vágva belőle egy másik gúla.

A felelés rövid ideig tart. Félszavakban beszélnek egymással, értik egymást, lassanként intim dialógus alakul ki a tanár és a jó tanuló közt: mi már nem is értjük, ez az ő kettejük dolga, két rokon lélek, mely itt előttünk egyesül, a differenciálegyenletnek éteri légkörében. Egy mondat közepén eszmél rá a tanár, hogy miért is beszélgetnek ők, hogy ez felelés, az előmenetel megítélése. A jó tanulónak be se kell fejezni ezt a mondatot. Minek befejezni? Maradt-e szemernyi kétség afelől, hogy be tudja fejezni?

A jó tanuló szerényen és illedelmesen ül le. A következő percben már roppant érdeklődéssel figyeli a következő felelő szánalmas dadogását: egy szónál gúnyosan és diszkréten elmoso­lyodik, és a tanár tekintetét keresi lopva, hogy még egyszer összenézzen vele, és a tanár lássa, hogy ő, bár nem szól, arcizma se rándul: e gúnyos mosolyban jelezni óhajtja, mennyire tisztá­ban van vele, milyen marhaságot mondott a felelő, és hogy mit kellett volna felelnie.

A ROSSZ TANULÓ FELEL
Nem, mára nem lehetett számítani, igazán. Hiszen számított rá, persze hogy számított, sőt múlt éjjel álmodott is ilyesfélét: de álmában magyarból hívták ki, igaz, hogy úgy volt, mintha a magyart is a Frőhlich tanítaná. Álmában elintézte az egész kérdést, a párhuzamos vonalakról felelt, egyfelesre.

Mikor kimondják a nevét, nem hisz a füleinek, körülnéz: hátha csoda történik, hátha csak agyrém, nyomasztó lidércnyomás volt, hogy ez az ő neve, és most felébred ebből az álomból. Aztán egy csomó füzetet felkap a padról. Míg végigmegy a kis utcán, a padsorok közt, ezt gondolja: ,,Ápluszbészerámínuszbé egyenlő ánégyzetmínuszbénégyzet." Ezt fogja kérdezni. Biztosan ezt fogja kérdezni. ,,Ha nem ezt kérdezi, átmegyek különbözeti vizsgával a polgáriba, és katonai pályára lépek."

Közben megbotlik, és elejti a füzeteket. Míg a földön szedeget, háta mögött felzúg az obligát nevetés, amit ezúttal senki se tilt be: a rossz tanuló törvényen kívül áll, rajta lehet nevetni.

A tanár leül, és maga elé teszi a noteszt. Ránéz. A rossz tanuló görcsösen mondogatja magá­ban: ,,ápluszbészer..." veszi a krétát. A tanár ránéz.

- Készült? - mondja a tanár.

- Készültem.

Ó igen, hogyne készült volna. A halálraítélt is elkészül: felveszi az utolsó kenetet, és lenyíratja a haját.

- Hát akkor írja.

A rossz tanuló a tábla felé fordul.

- bénégyzetmínuszpluszmínusznégyzetgyökbémínusznégyácészerkétá.

És a rossz tanuló engedelmesen írni kezdi és mondja utána a számokat. Írja, írja, mint Ágnes asszony, tudja, miről van szó, látja a tételt ,,éppen úgy, mint akkor éjjel", mikor elaludt mellette, és fogalma se volt róla, mit jelent az egész. Igen, ez az, homályosan sejti, valami másodfokú egyenlet - de hogy mi lesz ebből.

Szép lassan és kaligrafikusan ír. A négyesnek a szárát vastagítja - a vonalból, ami törtet jelent, gondosan letörül egy darabot, ehhez külön elmegy az ablakig a spongyáért. Időt nyer ezzel. Hátha csöngetnek addig. Vagy valami lesz. Úgyse sokáig szerepel ő itten a dobogón. Ezt még felírja, az egyenlőségjelet is szép lassan felrakja - igen, ezt még úgy csinálja, mint más, felsőbb lények, mint egy jó tanuló. Felírja még ,,á2". A katonaiskolában nagyon korán kell felkelni, villan át az agyán, hirtelen. De aztán hadnagy lesz az ember. Esetleg kimegy Fiuméba.

Közben szép lassan ír - még mindig nem írta le. Hozzá nem értő ember, aki ezt a jelenetet figyeli, azt hiszi, valami jó tanuló felel. De a szakértő tudja már, mit jelent az, mikor valaki ilyen határtalan gonddal rajzolja a kettes farkincáját. Halálos csend körös-körül. A tanár nem mozdul. Most beszélni kell.

- A másodfokú egyenlet... - kezdi értelmesen és összehúzott szemmel, és mélységes figye­lemmel nézi a táblát.

- A másodfokú egyenlet... - ismétli olyan ember modorában, aki nem azért ismétli a szót, mintha nem tudná, mit akar mondani, hanem inkább azért, mert rengeteg mondanivalója közül a leghelyesebbet, a legfrappánsabbat, a legtökéletesebbet válogatja és mérlegeli.

De a tanár, ó, a tanár már tudja, mit jelent ez.

- Készült? - mondja keményen és szárazon.

- Tanár úr kérem, én készültem.

Ezt bezzeg villámgyorsan mondja: véres dac, lázadó kétségbeesés remeg a hangjában.

Tanár (széles gesztussal): - Hát akkor halljuk.

A rossz tanuló nagy lélegzetet vesz.

- A másodfokú egyenlet az elsőfokú egyenletből származik oly módon, hogy az egész egyen­letet megszorozzuk...

És most beszél. Valamit beszél. A második mondatnál arra számított, hogy félbeszakítják - lopva néz a tanár felé. De az mozdulatlan arccal néz, se azt nem mondja, hogy jó, se azt, hogy rossz. Nem szól. Pedig a rossz tanuló nagyon jól tudja, hogy nem lehet az jó, amit ő beszél. Hát akkor miért nem szól a tanár? Ez rettenetes. A hangja reszketni kezd. Egyszerre látja, hogy a tanár felemeli a noteszt. Erre elsápad, és szédítő gyorsasággal kezdi:

- A másodfokú egyenlet úgy származik az elsőből, hogy végig... Tanár úr kérem, én készültem.

- Polgár Ernő - mondja hangosan a tanár.

Mi ez?

Már egy másikat hívtak ki? Ővele végeztek? Mi ez? Álmodik?

- A másodfokú egyenlet... - kezdi újra, fenyegetően.

Polgár Ernő fürgén kijön, és a tábla másik végén már veszi a másik krétát.

- A másodfokú... Tanár úr kérem, én készültem.

Senki sem felel. És most ott áll, egyedül a tömegben, mint egy szigeten. De még nem megy helyre. Neki nem mondták, hogy menjen helyre - odvas és züllött, kitaszított szívvel áll ott -, neki nem mondták, nem mondták. Ő még felel. Most végigmenjen, újra, a padsorok közt? Nem, inkább áll, hülyén: keze dadogva babrál a táblán, a félbemaradt egyenlet roncsai közt, mint a lezuhant pilóta, a motor megpattant hengerei fölött. A másik fiú közben már felel is. Valami párhuzamos vonalakról beszél - ez is olyan idegen és furcsa... mint minden... amivel itt évek óta foglalkoznak körülötte... foglalkoznak vidáman és ruganyosan és hangosan... és amiből ő soha nem fogott fel semmit... néhány mondatot jegyzett meg eddig, s azokon úszott...

És így áll most, még áll, reménykedik, udvariasan figyeli, amit a másik beszél... néha helyeslően bólint, legalább ezzel jelzi, hogy ő készült, ő tud... néha bátortalanul meg is szólal, abban az illúzióban ringatja magát, hogy őt kérdezték, de csak halkan, hogy ne küldjék helyre... aztán szerényen elhallgat és figyel... előrehajol, részt vesz a felelésben, odaadja a krétát, buzgólkodik a felelő körül, még súg is neki, hangosan, nem azért, hogy segítsen, de hogy a tanár lássa, hogy ő súg, tehát ő tud... Egyszóval: nem adja meg magát.

Egyszer aztán minden ereje elhagyja, elhallgat, és még egyszer a katonaiskolára gondol. Elboruló elméjében, mint távoli szavak, verődnek vissza a zajok... a kréta ropogása... elfolynak az arcok, és egy pillanatra világosan látja a végtelent, amelyről e percben jelentette ki a felelő, hogy ott a párhuzamos vonalak találkoznak. Látja a végtelent... nagy, kék valami... oldalt egy kis házikó is van, amire fölül fel van írva: ,,Bejárat a negyedik végtelenbe." A házban fogasok vannak, ahol a párhuzamos vonalak leteszik a kalapjukat, aztán átmennek a szobába, leülnek a padba, és örömmel üdvözlik egymást... a párhuzamos vonalak, igen... a végtelen, a megértés, a jóság és emberszeretet osztályában, ahová ő soha eljutni nem fog... ama ,,felsőbb osztály", melybe ,,elégtelen eredmény miatt fel nem léphet" soha.




 
 
0 komment , kategória:  Karinthy Frigyes: Tanár Úr....  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 200
  • e Hét: 12402
  • e Hónap: 57474
  • e Év: 1998754
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.