Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 8 
A proli család hétköznapja
  2008-09-07 19:58:10, vasárnap
 
  A proli család hétköznapja

Helyszín: Budapest
Szereplők: Férj, Feleség, Kamaszlány

Hangos csörömpöléssel szólal meg a vekker. Igazi régi típusú, fülsértő hanggal. A férfi lassan mozdul, de amikor keze rácsap a csörrögőre, már lendületbe jön a szokásos reggeli feszültségtől.
- Bassza meg! - már megint négy óra, morogja. Ilyenkor szokott kelni, mindig káromkodásra kész hangulatban.

Nyújtózkodás nélkül, lomhán ül fel. Persze, az a kurva papucs sosincs sehol - mezítláb vánszorog ki a konyhába. Lehajt egy bögre hideg kávét, a tegnapi maradékát, közben két szál cigit slukkol le, hogy gyorsan elmúljon gyötrő nikotinéhsége. Arcmosás. Fogat mosni utál, most is kihagyja. Így indul, sárgás fogakkal, bűzös lehelettel. Minden reggel azt gondolja, kellett volna, de majd a féldeci kitisztítja romló fogaitól, ételmaradéktól, cigarettától büdös száját. Talán, ha valaki megmondaná neki, hogy téved... Mire a pálinkás poharat kézbe fogja, teljesen felébred. Jó nagyokat köszön a kocsmában. Már úgy érzi, jól indul a napja. Még mindig szürkeség van, hat óra.

Az asszony félig kómában hallja meg a vekker csörömpölését. Másik oldalára fordul, neki még van ideje. Majd ha megszólal az ő órája. Eljön ez is hamar. Hat óra, az ébresztő sípolni kezd, mintha nőiesen kellene szólnia, szinte gúnyolódva. A nő nyújtózkodik egyet. Kócos, nagymellű, buja testű, lehetne gondolni róla, ha nem sütne belőle a kielégületlenséggel járó feszültség. Már évek óta a lába közét csak pisilésre használja. Hogy ez egy másik nyílás, arról fogalma sincs. Szóval az igazi, teljesen használatlan. A kolléganői azt mondják, képtelenség, de ő tudja, ha az ura keze megközelítené, felkavarodna a gyomra. Jól van ez így. Kávét főz, közben két szál cigaretta. Koszos pongyolája csak úgy lóg rajta, a pecsétek már nem kimoshatók régen. De minek is? A fürdőszobában megnézi, szinte szertartásszerűen, az ura fogkeféjét. Száraz, használatlan, mint minden reggel. Ez az igazi ébresztő, lassan elönti az epe. Koszfészek - gondolja utálattal. Felöltözik, de tiszta bugyit nem vesz. Minek mindennap? Elég az másnaponta. Hétvégén pedig soha. Még ha elmennének valahova. De nem. Hétvége, tv, sör, cigi, koszos bugyi, kócos haj, húsleves, töltött káposzta, káromkodás. És már itt is a hétfő. Mielőtt kilép az ajtón, bekiabál a kisszobába, ébresztő, hét óra! Csapzottan, rendezetlenül indul a munkába. Hogy a háta mögött sutyorognak erről? Nagy ívben leszarja.

A kamaszlány morog egyet, de gyorsan kipattan az ágyból. Szépnek kell lennie, mert a Kovival lesz magyar órájuk. Koviba szerelmes rajta kívül még hat lány az osztályból. A tanár fiatal, jóképű, olyan, akiről valóban lehet álmodozni. És a férfias keze - gondolja, miközben zuhanyozik -, ha hozzám érne egy kicsit - fűzi tovább gondolatát mosolyogva. Fogat mos, tanga bugyit vesz fel. Ettől szexis a mozgása, mert éppen ott vág be, ahol testének legérzékenyebb pontja van. Melltartó nem kell, így a pólón jól átüt a mellbimbója. Még meg is morzsolgatja egy kicsit, minél teljesebb legyen a hatás. Ezt majd napközben is megismétli néhányszor, tudja, hogy a skacok erre buknak. Egy kis kölni, és már kész is. Bevetésre készen, hegyes mellbimbókkal, pacsuli szaggal. Ahogy kilép az ajtón, a Nap hirtelen rámosolyog. Lám, itt egy csodaváró!

A lehajtott féldecitől, és azzal a tudattal, hogy a táskája még a napi muníciót, a két üvegsört is rejti, megváltozott világnézettel lódul be a műhely ajtaján. Büszkén néz körül. Ez az Ő világa.
- Baszd meg, Jani, Te mindig megelőzöl! - rikkant oda egy vézna, szőke fiatalembernek.
- Jó reggelt, Jóska bátyám! - szól vissza amaz.
Jóska - ezek szerint ezt a nevet kapta az Atyaúristentől - levágja a táskáját a gép mellé. Hatalmas, régimódi esztergagép. Sokszor gondol rá, szeretettel vegyes félelemmel. Mi lesz, ha a nagyfejűek azt gondolják, hogy ki kell cserélni egy modernre? Akkor neki vége. Képtelen lenne megjegyezni annyi kütyüt, mint azokon az új masinákon van. Ha belegondol, görcsbe áll a gyomra. Mint most is. Na, ezt a görcsöt le kell öblíteni, gondolja. Gyorsan legurít egy üveg Kőbányait. Gyomorgörcs feloldva, jöhet a meló. Keres, kutat a gép mellett.
- Jani! Hová a faszba raktad az új gyártmány rajzait? - kiabálja nagyhangon. - Hogy lehet így melózni! Minden reggel ez a cirkusz! Elviszik a picsába, én meg kereshetem. Aztán ha kevés a teljesítmény, a nagyfejűeknek csak a szájuk jár - kiabál egyre mérgesebben.
- Hozom már, Jóska bátyám - ugrik Jani.

Tudja, jobb, ha siet, mert ha az öreg istenigazából begurul, zeng a baszdmegoktól az egész műhely. Lassan beindul a munka, alig forog egy keveset a masina, ebédidő. Ezt bizony pontosan be kell tartani. A táskájából szalonnát, kenyeret, kovászos uborkát vesz elő. Már újra morózus, úgyhogy az olajos kezét csak egy ronggyal törli meg. Nem pazarolja az időt semmire, nemhogy kézmosásra. A gyomra edzett. És úgysem az számít, hanem a szalonna, jó házi, és az öblítő, az üveg Kőbányai. Majd csak eltelik az idő négyig.

Már az asszony is a munkahelyén van. Hatalmas, hodályszerű varroda, harminc varrógép zümmög benne napról napra. Farmerruhákat varrnak külföldre. Dühösen ül a gépe előtt, még mindig benne a reggeli indulat a száraz fogkefe miatt. Még hogy egy ilyen bűzlő szájú koszfészek akarjon kefélni vele. Miközben erre gondol, még az arcvonásai is megváltoznak. Kiül rajta az undor. Menjen csak a kurvákhoz. Nem bánja, csak otthon legyen csendben. Bár tudja, ez hiábavaló álom, az ura nem kurvázik. Már régóta nem áll fel a farka a sok piától. Csak ordibál a zabáért, mert más nem érdekli, csak a kaja meg a pia. Élet ez? - teszi fel néha a kérdést magában. Azután csak megbékél. Úgy gondolja, rá ezt mérte a sors. Hogy másképp is lehetne, még sosem jutott eszébe. Ezt látta otthon, ebbe nőtt bele, akkor ő sem akarhat mást. Az anyja sem akart soha, csak csendesen tűrt. Ő legalább kiordibálja magát. Nem hagyja, hogy ez a koszfészek legyűrje. Lassan abbahagyja a csendes morfondírozást. A műhelyben most kivételesen csak a varrógépek zakatolását lehetett hallani. Mindjárt cigarettaszünet. Tíz perc, hogy a franc essen beléjük! Hogy lehet pisálni is, meg egy szál cigit végigszívni tíz perc alatt?! Persze, aki kitalálta, biztos nem szívott el egy szál cigarettát sem életében. Munkaidő végéig még három szál cigit szív el, és megeszi a zsíros kenyerét. Utána egy kávét iszik, amit az a hülye vénasszony, a Rozi főz. Híg lötty az egész, mégis van pofája hatvan forintot elkérni érte. Szar napja van. Ezt már reggel is tudta. Majd csak eltelik.

A nap magyarórával indul. Csendesen várják a Kovit. A lányok igazgatják a hajukat, a fiúk meg nagy sutyorgások közepette terveznek valamit. Hirtelen hangos röhögés töri meg a csendet. A skacok biztos kitaláltak valami ökörséget. Nyílik az ajtó, belép Kovi. Farmernadrág, póló, farmer- mellény, kicsit borostás arc, pont annyira, amennyire kell. A csajok ájuldoznak, micsoda pasi. A fiuk pedig irigykedve, ellenszenvvel figyelik. Mintha összebeszéltek volna, az egész órát tönkreteszik a röhögésükkel, bekiabálásukkal. Ahogy telnek a percek, Kovi egyre idegesebb, és egyre ellenszenvesebben próbál rendet tartani. Ma azonban ez nem sikerül. Az osztály kezelhetetlen. Csak az a hét lány ül csendesen a helyén, aki belé szerelmes. Érzik, hogy szerelmük most segítségre szorulna, de hiába pisszegetik a többieket, lassan elszabadul a pokol. Szerencsére épp kicsengetnek. A nap többi része félelmekkel vegyített unalommal telik el. Történelem óra, matematika óra, ezután szerencsére rajz, majd tornaóra. A nap, a magyarórától eltekintve, szinte eseménymentes. Kivéve azoknak, akik beszedték az egyest matematikából. Persze, mert a hülye Barla olyanokat kérdezett, amit a múlt héten tanultak. Miből gondolta, hogy ezt tudja még bárki is. Illetve az egy szem, aki tudta volna, éppen beteg. Valójában ezért neki köszönhetőek az egyesek.
Itt a tanítás vége. A csajok vihogva indulnak haza, ki erre, ki arra, a fiúk pedig, új tervet szőnek holnapra. Valaminek mindig történnie kell, és ez gyakran komoly előkészületeket igényel.

Végre! Sóhajt egy nagyot. Négy óra, irány a kiskocsma. Csak még egy féldeci, egy üvegsör kísérőnek, és a nap kiértékelése a haverokkal. A kocsma a kiskocsmák klasszikusa. Vágni lehet a füstöt, kockás viaszos vászonterítők, ócska, fémvázas székek, vizezett pálinka, vizezett bor, száraz pogácsa. De az asztalok körül mosolygós arcok. Majd, ahogy telik az idő és egyre tompább lesz az agy az alkoholtól, kezdődnek a viták, veszekedések, durva káromkodások, verekedések. Pár féldeci és néhány üvegsör után kiviláglik az igazság. Mindenkinek a magáé természetesen. Kialakulnak nap, mint nap, a csoportok, ellenséges táborok. Tagjaik naptól és témától függően változnak. És az este végén, amikor, már mindenki kiordibálta magát, megjelennek a magukba szállt bamba arcok. Jóska, mert itt már nem bátyám, mentségére legyen mondva, csak az első veszekedésig tart ki. Úgy gondolja, veszekedni nem itt kell, hanem otthon. Így azután morózus arccal, három féldecivel, három korsó sörrel a gyomrában haza indul. Már előre tudja, hogy az étel biztosan el lesz sózva, ha egyáltalán elkészült már. Ez már tuti vita alap. Mert hiába pofázza el ezerszer, hogy ne tegyen bele annyi sót, pláne, hogy olvasta valahol, hogy nem is egészséges, az asszony fittyet hány erre. És ez még csak a kezdet. De egy családi estén, munkaidő után, a kocsmai hangulat befejezéseként annyi minden előfordulhat, ami miatt ki lehet okádni a napi feszültséget, hogy csak na! Itt van például az asszony hangja, ahogy ordibál. Megmostad a szutykos kezed? Vagy: levetted a cipődet? És ami még fokozza: az Istenit annak a büdös lábodnak, mikor húztál tiszta zoknit? Ezekre már válaszolni illik, és természetesen hangosabban, mint az asszony, mert hát ki is a férfi a háznál? Ezt muszáj megmutatni, estéről estére, nehogy el legyen felejtve. Na, mert az asszony hajlamos rá. Így azután, ahogy belép a lakásba, rögtön orrba csapja a kelkáposzta és a fasírt szaga. Mert szag az, nem pedig illat.
- Nem szokás itt szellőztetni, a jó kurva életbe? - meg van az alaphang. - Mi a faszért nem szellőztetsz? Az ember kihányja a belét ettől a büdös égett olaj szagtól!

Az asszony már alig áll a lábán. Munkaidő végén vásárolt a TESCO-ban, mert ott olcsó. Na igen, meg ott vannak ilyenkor a legtöbben. Végig állta a sort, haza cipekedett, majd leszakadt a keze a súly alatt. Ráadásul tíz emeletet gyalog kellett megmásznia, mert az a kurva lift bedöglött. Ahogy beesett a lakásba, szó szerint, a sok cipőn keresztül, kiszaladt a száján: az Isten baszná meg már ezt az egész világot! Ha tudná mi az összeesküvés elmélet, eskü alatt vallaná, hogy most itt mindenki összeesküdött ellene. Még szerencse, hogy darált húst vett, legalább azt nem kell darálnia. Ruhát rak a mosógépbe, majd egy cigi erejéig leül, hogy összeszedje magát. Ilyenkor álmodozik is egy kicsit. Nem sokat, csak óvatosan, kímélve saját magát. Most arra gondol, milyen volt az esküvője. Mennyi szépet várt még akkor az élettől! Na, és mit kapott, hogy a franc essen bele? Egy részeges koszfészket. Este, ha ülnek a TV előtt, akkor is görcsben áll a gyomra, csak a ténytől, hogy a másik ott horkantgat mellette. Ha olvasta volna Ady: ,,Az öreg Kunné" című versét, szinte magukra ismerne. Szerencse, hogy nem is hallott róla, mert így, a dolgokat belülről szemlélve, szinte minden törvényszerű. Nincs ellene tennivaló, csak túl kell élni. Gyorsan maga elé köti szutykos kötényét és nekilát a vacsorafőzésnek. Kelkáposzta főzelék lesz fasírttal. Amíg fő, sül a vacsora, gyorsan kitereget. Ezt sem érti, hogy tud más fehéren mosni, neki minden szürke lesz. Gondolat itt lezárva. Már hallja: Mi a faszért nem szellőztetsz? Az ember kihányja a belét ettől a büdös, égett olajszagtól.
- Tudod, mitől hányod te ki, baszd meg! Attól a sok piától, amit ma már legurítottál a torkodon. Jobb lesz, ha befogod a pofád, mert itt hagyok csapot, papot, főzzön neked a rossznyavalya - itt aztán meg is áll. Tudja hol a határ. Mikortól csattanhat el egy-két pofon. Persze van, amikor nincs ilyen önuralma, mint ma. Akkor kap. Ez a nagydarab, behemót nem kíméli, ha fűti az ital. Ma azonban tud vigyázni.
Már este nyolc óra van, túl vannak a vacsorán, összevesztek kétszer, amikor ágyazás közben az asszonynak eszébe jut, hogy az a kurva kölyök még nincs idehaza. Fiút vártak, lány lett belőle, ezért maradt rajta a kölyök kifejezés. Hogy ezt egy kamasz lány mennyire utálja, az senkinek nem számított.

Nyolc óra volt, amikor haza csattogott, és azon morfondírozott, hogyan tudna észrevétlenül belopózni. Legtöbbször sikerült, de most valahogy azt érezte, nem fog menni. Pedig a pirszing, amit ma délután az orrába tetetett, még igencsak feltűnő volt. Nemcsak, hogy fájt, hanem be is dagadt az orra rendesen. Tudta, ha észreveszik, hallgathat. Már hűvös volt, fázott a dereka is, amit a mai divat szerint semmi nem takart. Szexisen kilátszott a nadrágjából a tangabugyi korca. Rövid dzseki, boksz cipő, melírozott haj, minden ujján gyűrű, kettő, három darab. Külsőre trendi nő. És most már a pirszingek is gyarapodnak. A nyelvében már régen megvan, fülében is négy, most az orrába került egy darab, de majd még szeretne. Nem tudta, hogy hiába húzza az időt, mert anyjáék percről-percre fokozódó dühvel várták. A mai napja eddig egyébként jól alakult, megúszta a matek egyest, sikerült egy pillanatig szemeznie Kovival. És most ez a pirszing, igazán klassz. Pillanatokra elfelejtette, hogy rossz esetben mi várhat rá otthon, ilyenkor felhőtlenül gondolt a jövőre. Óvónő szeretett volna lenni. A választása büszkeséggel töltötte el az anyját, aki másban, mint varrógép, nem tudott gondolkodni. Így azután ő is büszke volt saját magára. Elképzelte a fehér köpenyt, a kicsi gyerekeket. Milyen szép és kényelmes szakma lehet! Álmodozott. Majd hirtelen eszébe jutott, hogy a hétvégén születésnapja lesz. Éppen tizenhat. Nem igen ünnepelték a születésnapokat, de ez olyan kerek. Szeretett volna valami különleges ajándékot kiprovokálni, például egy mobiltelefont kártyával. Szinte már mindenkinek van az osztályban. Álmodozásában eddig jutott, amikor belépett a lakásba. Az előszobában az anyja várta, szinte sokkos állapotban. Fűtötte a dühe az ura ellen, és most megpróbálta kiadni.
- Hol az isten faszában voltál? Elmondanád? Három órától már itthon kellett volna lenned - ordította. - Nem hallgatok apádtól eleget? Neked is tetőzni kell?
Ő pedig azt gondolta:
-Le vagytok szarva, mi közötök hozzá?
Szerencsére az orrát nem vették észre. Ugyan fájt a pofon, de örült, hogy ilyen kevéssel megússza. Sértetten bevonult a szobájába. Tudta, anyja fog pitizni, hogy ne haragudjon. Azt hitte, őt féltette. Nem sejtette, hogy ennek a rohadt, büdös életnek köszönhette a pofont. Még nem tudta, hogy öröm nélkül milyen is. De tanult. Szavakat, gesztusokat, válaszokat. Majd akkor dől el minden, ha kérdéseket is tud feltenni. És azután válaszol. Ezek a válaszok döntik majd el igazán a sorsát. Lép egyet előre, vagy marad az élet valóságos pocsolyájában. Ott, ahol nem ugrándozni, örülni lehet, hanem csak szitkozódni. Azután majd a kérdéseket elfelejteni, mert jobb, ha nincs mire válaszolni.

Tíz óra körül elcsendesedett a ház, csak az ember horkolása hallatszott. Néha az asszony is dünnyögött félálomban: szutykos részeg disznó, kellett ez nekem? De a feltett kérdést senki nem hallotta, még ő maga sem.
www.pszmirodalom.hu

Írta: P. Szabó Mária
 
 
0 komment , kategória:  Széptörténetek  
Ruttkai Éva(Bp., 1927. dec. 3)
  2008-08-23 17:01:41, szombat
 
  Ruttkai Éva (Bp., 1927. dec. 31. - Bp., 1986. szept. 27)

"Butasága története

A 70 éves Ruttkai Éva

Gyárfás Miklós a háború utáni idők leglovagiasabb írója volt. Dulcineának rajongta a női nemet. A színésznőkért szélmalmokkal bármikor harcra kélt. Hogyne írt volna prezentbe Ruttkai Évának jutalomjáték-szerepet. Katalint, a Butaságom története ezerszínű címszerepét. Claudette Colbertnek vagy Katherine Hepburnnek írtak egykoron hasonló szerepeket Hollywoodban. Úgynevezett romantikus vígjátékokat. A durcásságtól az odaadásig, a féltékenységtől a csapodárságig, a kihívó magatartástól a szendeségig a teljes érzelmi spektrumot bejárhatta a szerep kötőfékjén a mozicsillag. Fölszikráztathatta játékosságát és személyisége szivárványosságát. A nézők ilyenkor ünnepien ábrázolt köznapok, díszkivilágításos átlagszemélyiségek mutatványában gyönyörködtek. A lepattogzott zománcú radiátorok, a rummarta arcok, vásott göncök és metrón munkahelyre tülekedő sokaság helyett a jó szagú, tündérországi valóságban pontosabban fölismerte magát a nagyérdemű.
Ruttkai olyan tündéri álnoksággal tudott nézni, mintha sokáig tartósított szerelemre termett leányalakját Giraudoux írta volna, de a Bellac-i Apolló helyett jó esetben Dunai Ferencet játszott, s legjobb esetben Molnár Ferencet.

Gyárfás a Ruttkaira írott szerepben megragadta a leglényegesebbet Ruttkai színészetéből. A bájt. A női varázst. Az életfönntartó játékosságot. Azt a hazudozást, ami igazabb a gyónásnál, és azt az igazmondást, ami színjátszó csalfaság. Fölszéllel ítélve nem roppant fölfedezés a Gyárfásé. A francia körúti komédia szabadalmaztatta a hazugság-igazmondás között villódzó női szerepeket, a polgári lét látszatát birizgáló komikus asszonyalakok megfogalmazását. Molnár Ferenc A testőr színésznőjében - amit Ruttkai olyan korszerű szecessziósra fogalmazott a Vígben - az igazság talányosságát kínálta a szerepet mindenkor eljátszó dívának. Nyomában Herczeg Ferenc Kék rókájának Ceciljét - ami Ruttkait elkerülte, holott az ő legsajátabb szereptulajdonának kínálkozott - rábízta a mindenkori színésznőre, szabad döntést engedve neki, járt-e valójában a Török utcában (vagyis csalfán félrelépett), vagy nem járt (tehát makulátlan az asszonyi erénye). Az a tündéri bizonytalanság, hogy mennyi a tudatos hamisság és mennyi az ártatlan tisztesség ezekben a szabadságukat az önrendelkezés és a rejtélyes kacérság területén emancipáló nőalakokban: a századvég óta föl volt födözve.

Gyárfás íróilag rendkívül leleményes újítása és állampolgárilag a láthatatlan, de rendkívül aktív cenzúrát kijátszó vakmerése a szocialista félrelépést fogalmazta meg. A hazugságot, mint a proletárdiktatúra keretei között működő önvédelmi eszközt. Az úgynevezett szocialista erkölcsöt szembesítette az életösztönnel. A jó gyerekek társadalmát az asszonyi életrevalósággal. Az osztályharcot szembefordította a nemek harcával. Gyárfás nemcsak meggyónt, álruhásan önkritikát is gyakorolt: bemutatta a másnak nem ártó stréberséget, amint a kulturális miniszter megjelenik a konferencián, a referátumot tartó élszínész menten az ellenkezőjére fordítja mondanivalóját. A vígjáték léha lebegésében Gyárfás komoly súlyokat helyezett el. Komor súlyemelőbajnokok kihagyták ezt a fontos versenyszámot és inkább léghajókat emelgettek. Miközben a Butaságom történetének forgatókönyve elegáns könnyedséggel leszámol a zsdánovista vagy inkább révaista művelődéspolitikával, leszámol a törtetők báljával - megírja egy kis színésznő törtetését, asszonyi rókaságát, fondor ártatlankodásait. A Ruttkainak és Ruttkairól mintázott szerep más, mint a párizsi parfümillatba öltöztetett pásztorórára lopakodó bohózati mechanizmusú bábu. Ez a fiatalasszony maga keresi meg a napi kölnivizét. Lehetne szövőnő is, de éppenséggel színésznő. Emancipált, Szabad Nép félórát megjárt kortársi nő. Azzal a ravasz képességgel, hogy bájával butának tetteti magát, hogy kibújjék az osztályharc kötelmei alól. Különbékét teremtsen. Ruttkai repkedő csuklója, a levegőbe olvashatatlan arabeszkeket rajzoló könnyed keze, égre fordított könnyesen tréfálkozó, igazul hazug pillantásai kiszöktették a kötelező szerepek kalodájából. Nem játszott vasesztergályosnőt. Megúszta a termelőszövetkezet párttitkárnőinek szerepét. Ruttkai visszalopta a polgári komédiát a Szent István körútra. Előbb egy alkalmi matinén irodalmi törvényszék keretében játék-ítéletet mondtak Molnár Ferenc fölött. Azután ha már részletre mondhatott Ruttkai Molnárt, mondhatta en suite is. Sorra sziporkázta a Játék a kastélyban-t, A testőrt, és a legmolnáribb egy amerikai darabban volt, a Szerelem ó!-ban, ahol Várkonyi jutalomjátékot szerkesztett rendezőként kedvenceinek, Darvasnak, Bárdinak és Ruttkainak. Egy tűzijáték-triót. Cukrászipari hármast. Cukorhabot vertek szörnyű könnyedséggel. Életük véréből csinálták a tejszínhabot.

Abban az évtizedben talán ez volt a legjobb előadás. Kommersz vagy elit-dráma, kasszatöltő bohóság vagy kísérleti színház (akkor még így nevezték a művészszínházat), léhaság vagy mélyenszántó, halálos tréfa? Színház. Színészeti művészet. Filozofikus játék. Filmen is játszották a színdarabot. Három amerikai mozicsillag, három remek színész. Jack Lemmon és Walter Matthau és Shirley McLaine. Igazán nagyszerű színészek külön is, együtt meg azután hegyeket is megnevettetnek. De meg sem közelítették a Darvast és a Bárdit és a Ruttkait. Ha volna helyem és tehetségem hozzá: hát játékuk összevetésén kimutatható volna, mi is a különbség az amerikai meg a magyar színész között, kimutatható volna, mi a magyar színészet specifikuma és mi volt Ruttkai Éva színészetének sajátossága. Valami meglágyítása a valóságból lepárolt jellemeknek és típusoknak, megszelídítése a harcos világnak, meséssé tündéresítése a köznapoknak. Makrancos Katából Ruttkai révén lett Behódoló Katalin.

Ruttkai Éva egy tündér volt.

A hetven évvel ezelőtti szilveszteren született.

M. G. P. "

*************************
 
 
0 komment , kategória:  Széptörténetek  
Weöres Sándor
  2008-08-23 16:59:11, szombat
 
  Weöres Sándor
A KÉPZELT VÁROS

Ím egy képzelt város, mely alig különbözik másban a valóditól, mint hogy a térképen hiába keresnénk. Harmincmillió lelket számlál, mégsem zsúfolt, mert sokfelé tagolják a hegyek-völgyek s a közepén áthömpölygő, tószerüen széles folyam. Ha jól meggondoljuk, a félelem teremtette, s ennyiben nyilvánvalóan rosszabb, mint a földrajzban számontartott testvérei - s annyiban is, hogy sokkal bizonytalanabb: hiszen, ha valamely zegzugát nem alkottuk meg elég élesen, vajjon visszatalálunk-e belé valaha?
Mégis örüljünk, hogy ez is létezik, hirdetve az emberi képzelet hatalmát, mely ha csekély is, de nem semmi. Íme a folyami kikötő, éles napsütésben, kék, sárga, vörös, lila vitorláival, libegésükben hosszan húzódik a gyümölcs-piac, és a forróságban lüktető halántékkal sétálnak az asszonyok; s a messziről érkezett matróz, akinek itt csak egy fél napja van, nézelődik és talán nem gondol semmire sem; ernyős fogatok gördülnek a parti ligetben, és madár-alakú csónakok siklanak az egyenletes méltósággal hullámzó vizen. Hátrább egy gyermek-játszótér sárga, mint a sivatag és négyszögletes, mint a számolótábla; s a házak között látszanak az erdős hegyek, kopár csúcsaikkal, miket egy-egy torony, menedékház, vagy régi templom kapcsol az ember birtokává - a farkasok, medvék, keselyűk és hiénák nem értenek ilyesmihez.
Templom, cikázó páfrányok és erkélyek, villogó márvány és tarka szegély; kék-vörös oszlopsor, mögötte óriási brokátfüggöny rejti a bálványokat. Odább vasúti pályaudvar: az ízléstelenség elfogadására kész várakozásunk ellenére, kicsiny és szerény, sőt mocskos. Mögötte a vasgyár dísztelen kockaépületei: kopár nagyvonalúságukban, tán ezek a legszebbek mind között.
A szálloda különtermében sakkverseny folyik. Ebben a városban nem ismer engem senki, és az itteni nyelvet nem tudom (ugyan melyik világ ismeri a teremtőjét, és ugyan melyik teremtő ért a teremtményei nyelvén?) s ezért unalmamban bemegyek és a sakkversenyt figyelem órákig; senki se törődik velem. Véletlenül köhintek: az egyenruhás ember kivezet, udvariasan, de határozottan, az utcára; itt a legkisebb lárma is szinte gorombaság, amit finoman és kérlelhetetlenül visszautasítanak.
Igen, érdemes volt ezt a várost létrehoznom, bár magam iszom meg a levét: őgyelgek a hosszú, nyílvessző-hegyességű utcán, egy fillérem sincsen, saját teremtéményem közepén éhenhalhatok. A feliratokat figyelem: Vorpara ganteu, ez a hosszú utca neve, s ezt értem is, Pirostelep-utat jelent; s odább egy tér, a Csombari, a Hattyúvirág, villamos-sínek szövevénye közt tengődő füves-bozótos pásztáival. És ezen túl a baranavizű kisebb-nagyobb csatornák, a Jenu-k és Jad-ok - ó, milyen jó csengésű volna itt minden, csak szívesen látnának.
A Vorpara páfrányfa-szegélye alatt, egy összefarigcsált padon ülve, édesdeden képzelegni kezdek. Hátha él itt egy lány, aki egyszerre csak befogja szememet, rám mosolyog és hív magával - nem is egy, hanem kettő. Az egyik szőke, magas, karcsú és Majtje-nak hívják; ez kicsit távolabb áll, igen tartózkodó modorú, mint az idevalósiak általában; büszke és ugyanakkor szerény. A másik (az, aki a szememet befogja) alacsony, barna hajú, barna bőrű; neve Ajetje, és virgonc, élénk, közvetlen: nem ide való, a síkságról érkezett. Õk ketten elvezetnek, jól megetetnek, aztán látják, hogy fáradt vagyok és ágyba dugnak, utána összevesznek rajtam, valami furfanggal békítem össze őket.
A páfrányfa kéreg-darabja, mint egy kis kigyó, ölembe hullik; itt ülök a padon, egyedül. Szédülés környékez. Fölkelek, tovább kullogok, a papi városrész hegyi-tava felé. Már esteledik. Lenn a folyamparti palota-soron, az Aliénám, mulatóhelyek sokféle zenéje zendül. Így érkezem a vörösmárvány kilátóra, melyet még az alapító első király építtetett; itt áll két hatalmas nőalak, két óriásszobor, egyik az Emlékezet, másik a Megértés. Megsimogatom kopott, bronz-köntösüket: énrám egyik sem emlékezik, engem egyik sem ért, s ha ez éppen most kényelmetlen is, ugyan kívánhatnék-e többet és különbet? Nem volna-e szörnyű, ha rám ismernének és menten aranyba rántanának?
A tó mellett, a nagytemplomban, már énekelnek a papok, zene és ének hömpölyög, mint a tenger:

Juhoa huluma jeniva
emora homeja kullo
tepale meluva...
Jeniva homeja juhoa
kullo tepale...

Az ének erősödik, a nagytemplomból kizúdul a körmenet, baldachinokkal, bársonyokkal, istenszobrokkal. Teremtőjüket imádják; vagyis engem, csak nem vesznek észre, ahogy ott állok nyomorultan. De nem is akarom: mit érnék minden hódolatukkal? Hiszen az én képzetemben élnek: tulajdonképpen magam hódolnék önmagamnak. Hirtelen eszembe villan: ma van a főpap születése-napja; iszkolnék elfelé, idegennek ílyenkor nem illik idetolakodni. S egy pénzdarab gurul utánam. Aztán mégegy és mégegy, egész sereg pénz, mint a jégeső.
Éhes vagyok; elmegyek néhány vendéglő mellett és nem térek be egyikbe sem. Csupa ünnepi pénzt kaptam, fából és papírból vannak. Egy óra múlva visszamegyek abba a világba, melyet nem én teremtettem: ott mégse leszek ennyire magányos.

******************
 
 
0 komment , kategória:  Széptörténetek  
Hegedűs Zsolt
  2008-08-23 16:58:06, szombat
 
  Hegedűs Zsolt:
Rudimadár

- Nézzétek mit találtam az ösvényen! - ront be Kisarnold izzadtan a szobába. Zsebkendőjéből kis fejecske kandikál ki. - Adjatok gyorsan egy dobozt!
- Már csak ez hiányzott nekünk! - Arnold morogva tápászkodik fel. Rövid keresgélés után a szekrény mélyéről előhalász egy üres cipődobozt, abba teszi a kismadarat. Közelebb megyek, hárman meredünk a reszkető jövevényre.
- Fázik - magyarázom Kisarnoldnak.
Nosza kerítünk rongyot, lemondok tartalék vattám feléről.
- Cinke - vizsgálgatja Arnold. - Széncinege vagy minek hívják. Kiesett a fészekből, pusztulás várt rá. Éjszaka végzett volna vele a sündisznó vagy a bagoly. Így sem jósolok neki hosszú életet. - Elszontyolodott képünk láttán vigasztalóan hozzáteszi. - Megpróbáljuk melegben tartani. Hátha sikerül felerősödnie.
Arnold enyhén szólva viszolyog mindenféle állattól. Én meg elvből nem tartok háziállatot. Szárnyast semmiképpen. Igaz, hogy csak a baromfiakra terjed ki a tapasztalatom, de ez éppen elég ahhoz, hogy egyszer és mindenkorra befejezzem a kísérletezést.
Gyermekkorom egyik kedves emléke az a nagy fehér kakas volt, amit karácsonyra vett édesanyám. Az ünnepekig a pincében, egy nagy ládában tartottuk, ahonnan valahogy kiszabadult. Arra lettünk figyelmesek, hogy a kertben csipegeti a fagyott fűcsomókat. Féltünk, nehogy kirepüljön az utcára, vártuk, hogy hazajöjjön édesapám. De nem volt szükség beavatkozásra, mert az alkonyat beálltával felrepült az ablakunkba, és hagyta magát ölben a pincébe vitetni. Attól fogva minden délután pontban négykor az ablakban várta, hogy beeresszük.
A karácsonyi asztalról hiányzott a kakashús. Februárban elcseréltük Simonnal, az asztalossal, egy ellenszenves, csúnya tyúkra.
Panaszosan csipog a madárka. Biztosan éhes és szomjas is. Kisarnold fut a játékfecskendőért, Arnold tejet melegít. A kismadár elutasítóan rázza a fejét, csipogása csak erősödik.
- Igyál Rudi - könyörög Arnold. - Igyál, meglátod, finom és egészséges. Van benne kalcium.
- Szerintem legfeljebb langyos vizet adhatunk neki - aggodalmaskodom. Nem vagyok biztos benne, de, hogy a két Arnold követi a tanácsomat, átérzem a pillanat felelősségét. - Gondolkozzunk, mit eszik egy kiscinke? Szúnyogot, hernyót? - Szemrehányó tekintetek szegeződnek rám. Megadóan vonogatom a vállam.
Kisarnold csipesszel nyújtogatja a hűtőben található ételféleségeket. Az asztal lassanként megtelik tányérokkal és befőttes üvegekkel. A csipogás még keservesebb.
Anyósom almástésztájánál hirtelen változás áll be. Rudi tágra nyitott csőrrel kap az almás töltelék után. Egy darabban eltünteti. A világról elfeledkezve, izgatottan etetünk. A fecskendőből lassan kipréselt langyos vízcseppeket is elfogadja. Kimerülten üljük körül a kis vendéget.
Lehet, hogy sikerül megmenteni Rudit, lassanként meg fog erősödni, és visszatérhet a társai közé, akik sokáig nem fognak magukhoz térni a csodálkozástól. Az is lehet, hogy megszelídül, és nem akar majd elmenni. Rászokik az almástésztára, megundorodik a lárvák puszta látásától is.
Almástésztával még bírnánk valahogy, de a lakásunk a legjobb jóindulattal sem nevezhető tágasnak. Azt körülrepülni nem jelenthet valami nagy szabadságot. Meg aztán, milyen feladatot találjunk számára, hogy ne érezze magát teljesen feleslegesnek? Első udvarlómnak, Bélának volt egy rucája, amit házőrzőnek tartott. Az előszoba küszöbén aludt, ha valaki avatatlan rálépett, akkor rettenetes ricsajt csapott.
Rudi a doboz szélén egyensúlyozik. A csipogás, a nyitnikék svéd változata ritkult, de nem akar halkulni. Rajtaütésszerűen megcélozza a szék támláját, nekirugaszkodik és elsurrog mellette. Kisarnold a tévéasztal alá bukik, Rudi az ujján ülve kerül elő. Megszeppentnek néz ki, nem engedi el az ujját, úgyhogy az esti filmet együtt nézik végig.
Későre jár, készülünk lefeküdni. Arnold a papundekli dobozban ágyat vet Rudinak, aki ezúttal elutasítja az almástésztát. Fájó szívvel intünk búcsút neki. Letakarjuk az Expressel, becsukjuk a konyhaajtót.
Fekszünk az ágyban, a tévébemondó hangja Rudi elkeseredett lamentálásával keveredik. Tanácstalanul hallgatjuk egyre hangosodó sirámait. - Ó, de hülye vagyok! - kap a fejéhez Arnold. - Hiszen van még giliszta a csalis dobozban!
Rudi előkerül a száműzetésből. Gyanakodva vizsgálgatja a feje fölött vonagló termetes gilisztát, aztán elszánja magát. Megbabonázva nézzük, amint a Rudinál kétszer hosszabb giliszta még egyszer utoljára, hevesen kunkorodva felbukkan, hogy egyetlen határozott nyelés végleg megpecsételje a sorsát. Rudi ívben hegyeset kakkint, peckesen végigsasszézik a doboz szélen, átugrik a sótartóra, és tollászkodni kezd. Nem tudok a gilisztára ráboruló sötétség gondolatától szabadulni.
Kisarnold kezébe veszi, melengeti. Rudi egyre laposabbakat pislog. Arnold átveszi, és óvatosan berakja a doboz sarkába, és egy nagy vattadarabbal betakarja. Újra csend van, kimerülten térünk nyugovóra.
Elalvás előtt még egyszer felkelek ellenőrizni, kap-e elég levegőt. Megemelem a vattát. Gombóccá gömbölyödve alszik.
Reggel az ébresztőrádió költ. Arnold helye üres mellettem. A tükörből látom, hogy a konyhaasztalnál ül, és suttog. Ha jól hallom, finom gilisztákról és kövér pondrókról mesél.


****************
 
 
0 komment , kategória:  Széptörténetek  
Juli
  2008-08-23 16:56:50, szombat
 
  Juli:

Már a nyár legelején megkezdődött a pakolás. Hordtak az ablak fölé mindent, ami a közelben mozdítható volt, ami a csőrükben is elfért és ami szárnyalás közben éppen elég nehezéknek bizonyult. Az egyik állandóan itt maradt vigyázónak, amíg a többiek - talán ketten voltak még? - körberepülték a lakótelepet. Mindig kicsit igazgattak a fészken, aztán kezdődött az expedíció előlről. Mire a meleg már teljesen átitatta a házfalát, készen állt a védő kuckó. Mérnöki pontossággal összepasszintva a kavicsdarabok és pont akkora nyílás kapunak, amennyire a madár fej még akár észrevétlenül is ki-behúzható.
Pár napig csend volt, de kivülről is érezhető volt a fészek-meleg, hogy valami készül még. Tudtuk: új valakik kéredzkednek majd erre a világra. Mi az ablak belső oldaláról csak a csenddel és a nyugalmas várakozással tudtuk háboríthatatlanná tenni a megérkezést.
Egy nap kikeltek a tojások.
Volt itt csivitelés, vitatkozás, rivalizálás, perpatvar napokon belül! Jöttek-mentek a rokonjaik, pottyantottak, be-benéztek, majd ismét pottyantottak és huss, irány a másik oldal, villámgyorsan, ott is pottyantottak.
Hetek teltek el. Egyik délután hatalmas sipákolásra lettünk figyelmesek. Igazi jajveszékelős, kétségbeesett sipákolás volt. Lassan találtuk meg a hang tulajdonosát. A kisfecske éppen repülni tanulhatott és nagyon-nagyon eltévesztette az irányt. Pont az erkélyünk közepén ért talajt. Az ősi ösztönnel próbált menekülni, amikor a közelébe értem. Mivel a repülésről még csak igen csekély tudása lehetett, ezért - mint egy kisegér - körbe-körbe szaladgált-ugrándozott. Vártam csendben, mozdulatlanul. Csak akkor békélt meg, amikor hosszú zöld ruhám felé közelítve megérezte a jószándékom, hogy nem sürgetem őt: kivárom a számára megfelelő pillanatot. Az eszeveszett ugrándozás abbamaradt, lassan lépkedni kezdett és a kötényként elétartott ruhámba úgy kapaszkdott, majd tapadt bele, mintha az szolgált volna mindig is fészkéül.
Nagyon óvatosan lépdelve vittem le a ház elé. A fűbe leraktam egy védettebb, de talán a magasból jól látható részre és magárahagytam. Az erkélyről lenézve oly picinynek látszott, hogy arra gondoltam, ha pár percig várok és nem jön érte senki, visszahozom. Ő odalent sipogva hivta a segítséget. Na, nem kellett sokáig várnia. Egyszercsak megérkezett a mama! De nem akármilyen mama! Olyan eszeveszett lármát csapott, hogy kicsikém nyakát-szárnyát behúzva állta a szidalmait. Persze megértem a mamának is óriási rémület lehetett az, amikor észrevette, hogy a kis hiperaktiv fiókája máris önálló útra tévedt. /És a kamaszkor csak most jön még...!/ Miután jól kisipitozta magát és talán a csőrével párszor kupán nyomta, eltűntek, együtt elrepültek.
Néhányszor felnéztem a fészekre, s míg a többiek elbújtak, az egyik mindig nagyon bátran nyújtotta felém a kisfejét. Aztán reggelente-estelente köszöngettünk egymásnak, jóba lettünk.
Szóval van egy madárbarátom. Múlt héten Dél Afrika felé indult a család, meg az egész pereputty. Kicsit azért aggódom, hogy az én hiperaktiv barátom mennyire erős erre az útra, meg az iránytartásával nem lesz-e gond, meg egyáltalán, hogy visszatalál-e.
Ezek fontos kérdések? Ezek a fontos kérdések.

***********

 
 
0 komment , kategória:  Széptörténetek  
VM.135Lehetetlen történeteiből
  2008-08-23 16:55:57, szombat
 
  VM. 135 Lehetetlen történeteiből

Lukáts Andor széptörténete /imádtam érte!/

,,...
Az első randevúmra akkor került sor, amikor már igencsak közel voltam a húszhoz. Megtetszett egy szövőlány. A szövőlány a kaposvári fonodában dolgozott. Este tízre megbeszéltük meg, hogy találkozunk, elmegyek elé a gyárba. Fölvettem a legelegánsabb ruhadarabom: a műbőrkabátomat, ami majdnem a földig ért, és elmentem este tízre a fonoda elé.
Volt ott egy pad. Leültem, hideg volt, tél, vártam a lányt. Kinyílt a kapu, és nyolcszáz lány kiözönlött, nagyon hasonlítottak egymásra, nagyon siettek, nagyon fáradtak voltak, és nagyon nem néztek rám, egyik sem.
Próbáltam megtalálni azt, aki elé jöttem, végül meg is találtam, mert egyszercsak elment a tömeg, mi ketten maradtunk ott. Leült mellém.
Eszembejutott, hogy be kéne mutatkoznom, mert még nem mutatkoztam be. Igen ám, de hogyan? Visszalapoztam az emlékeimben, megtaláltam azt az intelmet, amit apámtól kaptam:
- Csak teljes névvel mutatkozz be fiam, úgy illik!
Mert valahol bemutatott, és én azt mondtam, hogy Andris.
Ült mellettem a lány, már valami beszélgetést is kezdeményezett, amikor közbevágtam:
-Igen, de én még nem mutatkoztam be!- ehhez makacsul ragaszkodtam, , felugrottam, meghajoltam, és azt mondtam, hogy: - Andor! Ööö..András...Lukáts András...Andris...Lukáts Andorné!
Nem tudom, hogy jött ez, de amint kiejtettem, valahogyan anyám neve végre megnyugtatott. Akkor kicsit ő is feldobódott, meg én is. Ő megkérdezte:
-Elkísérsz?
-Hát persze.
Még nem tudtam, hogy nyolc kilométerre lakik, a város másik végén. Csikorgó hideg volt. Mire elszántuk magunkat, már fél tizenegy lett, elindultunk, át a városon, látszott a leheletünk. Mikorra átértünk a város másik felére, lassan már alig tudtam mozdulni, meggémberedett mindenem.
-Abba házba lakom! - mutatta.
Megálltunk. Egyre hidegebb lett. Fekete, telt lány volt, nyilván nem fázott, csevegett, izgett-mozgott, én meg ott álltam mereven, zavartan, félig megfagyva. Körülbelül féltizenkettőre értünk abba az utcába, onnantól kezdve fél kettőig folyamatosan beszélt. Rám fagyott a kabát, a műbőrkabát, és alig vártam, hogy a lány elmenjen. Azt gondoltam, hogyha ilyen a randevú, akkor én soha többet...
A szemöldökömre ráfagyott a pára, amit kifújtam, egészen úgy néztem ki, mint aki a frontról jött haza, a nagy orosz télből. Valahogyan elbúcsúztunk, én alig tudtam beszélni, de előtte mégis megállapodtunk a következő randevúban.
Próbáltam hazamenni. Nem tudtam emelni kezem-lábam, és ha hiszed, ha nem, végigzörögtem a várost. Mint egy őrbódé, úgy közlekedtem. Ahányszor mozdultam, mindig repedt a kabát. A fagyhalál küszöbén hazavánszorogtam.
A memóriám nagyon is megőrizte a következő randevút - arra még emlékszem, vesztemre. Találkoztam a lánnyal, szabadnapos volt, elindultunk egy végtelen hosszú sétára.
Ekkor sem volt jó idő. Iszonyú hosszú sétára mentünk, és már úgy tűnt, hazafelé vesszük az utat, bár még legalább két-három kilométer volt előttünk, amikor éreztem, hogy nagyon kell pisilnem.
Borzalmasan zavarban voltam én mindig, különösen a lányok előtt, azt már meg mertem mondani például, hogy hogy hívnak, hol születtem, mi a kedvenc színem, ételem, de azt, hogy pisilnem kell, azt nem. Mentem a lány mellett, és semmi mással nem tudtam foglalkozni. Ő valahogyan beleunt, hogy mindig ő beszéljen, várta, én is meséljek már valamit. De képtelen voltam mesélni. Ránézni sem tudtam, azon járt az agyam, mit csináljak, hogyan közölhetném ezt vele.
Semmi nem jutott eszembe. Végül azt mondtam neki:
-Figyelj ide, fussunk versenyt!
Ez egy ravasz gondolat volt. Én nyilván jobban futok, szerzek ezer méter előnyt, és elvégzem a dolgomat.
-Jó, fussunk! - neki már tök mindegy volt, minden jobb, mint egy ilyen néma emberrel sétálni.
Elkezdtünk futni, úgy száz méter után rájöttem, ez a lány tud futni. Minden energiámat összeszedtem, de közben nekem nagyon sok fáradtságomba került, hogy visszatartsam, össze kellett szorítanom a térdemet, szinte csak alsó lábszárral szaladtam. A lány viszont ötpróbás, vagy tízpróbás lehetett, futott a nyomomban könnyedén. Ilyen nincs, ezt nem lehet lerázni...ő dudorászott, nevetgélt, én meg majd meghaltam, az utolsó tartalék-energiákat is bekapcsoltam, és huss, elhúztam, kábé nyolc méter előnyt szereztem.
Hátranéztem, gondoltam, hogy ennyi nem elég, még beleerősítettem valamiképpen, de akkor ő gondolt egyet, pillanatok alatt utolért, fej-fej mellett robogtunk, és én beláttam, hogy most már tök mindegy, szétnyitottam a térdemet, futás közben kiengedtem, mosolyogva.
Addig nem álltam meg, amíg haza nem értem. Valahol elhagytam a lányt, nem lassítottam le elköszönni, magyarázkodni, újabb randit megbeszélni, soha többet nem láttam.
Így elfutottam haza, és azután hosszú évekig nem adtam senkinek randevút."


*******************
 
 
0 komment , kategória:  Széptörténetek  
Koltay Gergely: Szerelemből...
  2008-08-23 16:54:26, szombat
 
  Koltay Gergely: Szerelemből szerelemre
(Gyurkó László: Senkifia c. novellája alapján)

Hol volt, hol nem volt...

Egy sikeres filmrendező, aki a tunéziai tengerpartot keresi - mit is? A múltját, a jelenét, a jövőjét? Az emlékeket barátjáról, munkatársáról, a zeneszerzőről, aki autóbalesete óta mély kómában fekszik a kórházi ágyán, valószínűleg örökre. A színésznőről, aki a barátnője volt, filmjei főszereplője, amíg kapcsolatuk kiürült, és a lány eltűnt. Senki sem tudta, hová.

Senki, amíg évek múlva a zeneszerzőbe egyszercsak belehasított egy emlék, egy parancs, amelyet minden áron teljesítenie kellett: megtalálni a lányt. Amszterdamban talált rá, ahol egy mulatóban táncolt és a múló évek során meglelte lelki békéjét. Az apróságokban, a mindennapokban. És akkor megérkezett a szerelem. Az újabb szerelem. Az igazi szerelem?

A filmrendező akkor már házas volt, felesége orvos az intenzív osztályon, ahol a zeneszerző feküdt. A baleset hírére riporterek hada özönlötte el a kórházat, a zeneszerző lakását is, ahol barátnőjével az énekesnővel élt. Az énekesnő naponta válaszolgatott a riporterek kérdéseire, naponta látogatta az eszméletlen beteget, fogta hideg kezét, nézte a semmibe meredő, a semmit látó tekintetet. Odahaza újra meg újra régi számait hallgatta, hogy vele legyen. A zeneszerző szerzeményei megszólaltak a rádióban, a televízióban is: a szakmát, a közvéleményt megdöbbentette a baleset, emlékezni akart. Akkor érkezett haza a színésznő Amszterdamból, mit sem tudva a balesetről. Boldog volt, hogy hazatérhet, hogy szerelméhez térhet haza, boldog, mert gyermeket vár tőle. És szembesülnie kellett a rettenetes valósággal. Most már ő is ott ült szerelme ágya mellett a kórházban, osztozva az iszonyatban, félve és remélve a jövőt. A szerelméét, a magáét, a születendő gyermekükét. A három nő nem egyszer együtt virrasztott a véget nem érő álmát alvó férfi mellett.házban, osztozva aziszonyatban, félve és remélve a jövőt. A szerelméét, a magáét, a születendő gyermekkét. A három nő nem egyszer együtt virrasztott a véget nem érő álmát alv Aztán múltak a hónapok, elcsitult a láz, a riporterek elmaradtak, a kómában fekvő élőhalott szerzeményeit egyre ritkábban sugározták, az emlékek elkoptak, elhalványultak. Az énekesnő is egyre ritkábban járt a kórházba az eszméletlen beteghez, csak a filmrendező látogatta őt hűségesen. Aztán egy szép napon a karjába vette barátja barátnőjét, aki odabújt hozzá. Az orvosnő tudta, látta a kapcsolatot, de nem szólt. Mit szólhatott volna? A szerelem születik és elkopik. Hogy miért? Senki sem tudja.

És megszületett a gyermek, a zeneszerző és a színésznő gyermeke. Fölsírt a kórházi ágyon. És ugyanabban a pillanatban egy másik kórházi ágyon a zeneszerző magához tért. Vizet kért.

Hol volt, hol nem volt...

*************
 
 
0 komment , kategória:  Széptörténetek  
Juli: Hanna néni
  2008-08-23 16:53:20, szombat
 
  Juli: Hanna néni

Hanna néni egy gyermeklelkületű 77 éves pszichológusnő. Valamikor 98 táján egy gyermekdáráma kiképző csoportot szervezett, amire én is jelentkeztem. Őt akkor még nem ismertem, kérte: nézzük meg egymást, tudunk-e majd együtt dolgozni. Felhivott a lakására magához.

Pesten, a Margit hid mellett lakott. Amikor a ház kapuján beléptem és körbenéztem valami hihetetlen ismerős érzés keritett hatalmába. Régi bérház volt, patinás vaskorlát, kanyargós lépcsőház és megdöbbentő tisztaság. Az egész hangulata eszembe jutatta a régi anyumat, aput, nagyimat, első barátnőmet, vagyis a múltidőt.
Hanna a második emeleten lakott. A csöngetésre: valami egész vékonyka hang válaszolt: jövök már, Julcsikám, jövök már!
Ez a hang pont úgy szólt, mint amikor valaki régi ismerősét fogadja mondjuk minden szerdán a szokásos kártyapartira. Mi pedig még akkor sohasem találkoztunk.
Amikor szembeállt velem és illedelmesen kezetfogtunk, le kellett hajolnom hozá. Hannácska picike, törékeny, ragyogó szemű nő, aki a tökéletes sminkben, pompás lila kosztümjében olyan volt nekem akkor, mint egy jóságos nagynéni, akiről réges rég elfelejtkezett már a család, s akihez most évek múlva megérkezik a kedves rokon pletyózni. A rokon én voltam, nagy nagy büszkeségemre.
A szobában hatalmas fotelek, olyan réges-régi lámpák, a könyvespolc roskadásig megpakolva és a kis asztalon amolyan igazi fehér horgolt teritő viritott. A lakás illatozott és valamelyik szobában kristálytisztán Mozart muzsika szólt.
Na, akkor mesélj -kezdte Hanna, aztán majd én jövök...!
Az első alkalommal egy órát lehettem nála. Azt a boldogságos érzést, amit a találkozás után éreztem, sokáig nem tudtam mihez hasonlitani. Később úgy fogalmaztam meg egy barátomnak: önmagamat láttam benne viszont 30 év múlva.
A csoporton egy idő múlva fél-szavakból értettük egymást. Először megdöbbentünk, később már mosolyogtunk, még később már tudomást sem vettünk a hasonlóságainkról. Ez vonatkozott munkára, gyerekekre, férjhezmenetelre, apa-imádatra, sminkelésre, lila kosztümözésre egyaránt. Talán a második alkalommal kiderült: csoporttársa volt apámnak az egyetemen. Teljes természeteséggel bólintottunk, amikor ez is kiderült.
Aztán jött egy játék. Varázsbolt volt a neve. Hanna volt a boltos, akihez be lehetett lépni és mindenféle érzéseket, tárgyakat venni, ami hiányzik kinek-kinek az életéből, valamint letenni mindazt, amitől az ember szeretne megszabadulni. Az én ott hagyott "letenni valóm" az akkor nagyon utált főnöknőm volt. Hanna hümmögött, hogy embereket nem szokott tárolni, meg mondjak azért valami jót is róla, hátha valakinek éppen ilyen kell majd, meg ha a pincébe rakja, akkor az ott lévőkkel milyen társaságban lesz, összeverekszik-e néhány ott lévő rossz anyukával-e, vagy sem, de végül is elfogadta. És megkérdezte: mit kérek én ezért a nőért cserébe. Én egy varázsgömböt kértem, amit ha megrázok: aranyeső hull benne és van benne egy fej, ami beszél és úgy szól hozzám, mintha apum lenne, és olyanokat mond, amiktől én majd mindig tudom, hogy merre kell indulnom és mi a jó megoldás és válasz az életben. Hanna hosszas gondolkodás után egy piros teniszlabdát adott nekem, mondván: szorongassam azt üveggömb helyett, hátha történik valami csoda. A nap végén aztán visszakérte. Nagyon haragudtam rá, pedig olyan gusztustalan ronda szivacslabda volt, amilyet keveset látni.

Nagy tél volt abban az évben. Jeges, csúszós utak, szinte négykézláb lehetett csak utcára menni.
Karácsony előtt csöngetett a postás. Csomagot hozott. Nézem, kérdezem: ki küldte? Azt mondja az van ráirva: Varázsbolt.
Hanna egy borzalmas hideg napon elment és megkereste nekem a varázsgömbömet. Aranyeső hullik benne és egy fej néz rám. Ha akarom felforditom, megrázom és figyelek...igen, mintha valaki szólna. Csak annyit mond: kicsim, sosem vagy egyedül! Én itt vagyok veled.

Hanna néni újra elhozta aput. Vagy apu küldte nekem őt?


***********
 
 
0 komment , kategória:  Széptörténetek  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 8 
2019.01 2019. Február 2019.03
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 650
  • e Hét: 650
  • e Hónap: 12499
  • e Év: 43616
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.