Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 5 
Hatházi Áron
  2008-08-23 19:21:11, szombat
 
  Hatházi Áron

Hétköznapok

Addig ügyeskedett, amíg sikerült a műanyag gallért felerősítenie az oszlopra. A macska álmos szemmel méregette az értelmetlennek tetsző tevékenységet, és füleit a távolabbról érkező madárhangok felé forgatta.
- Nem fogod megenni őket! - mondta neki a lány, és egy falhoz támasztott seprűt megragadva arrébb zavarta a macskát.
Féltette a fiókákat, mert észrevette, hogy a macska felkapaszkodik a gerendán, és a csivitelő madárkákra fáj a foga. És idegesítette is a tojó folytonos sivalkodása, az éles vészjelző hang, amit akkor hallatott, amikor meglátta a macskát a fészek környékén ólálkodni. Ez a lárma kihozta a sodrából, s remélte, hogy a műanyag gallér a gerendán megakadályozza a macskát a vadászatban, aki majd feladja, és békén hagyja a madarakat.
Fullasztó nyári nap volt. Távol a horizonton sötétszürke darabokban morajlott az ég, a lány sötétszőke haját a feje tetejére kontyolta, hogy ne melegítse a nyakát. A levegő nehéz volt és meleg, mint egy gőzfürdőben, roppant csend szakadt a házra a közelgő vihar súlyos áradata előtt. Bevitte a szobába a kiteregetett ruhákat, melyek a délelőtti napsütésben már csont-keményre száradtak, és beszívták a nyár illatát. Az egész kert nem volt több pár lépésnél, pár csenevész zöldség, és virágágyások tarkították, a ház sem volt nagy - két szoba, konyha, fürdő. A berendezést ő maga újítgatta, festette, javította, ha kellett, még szülei, sőt, nagyanyja öröke volt a sok szúette, otromba bútor. Nem volt pénze modern berendezésre, igazság szerint nagyon jól megszokta már a régi darabokat, a célnak megfeleltek, és egyiket sem fenyegette a szétesés veszélye. Még ágya is régi, fakeretes heverő volt, amiben kétévente szivacsot cserélt, hogy kényelmes fekvés essen rajta. A konyha megkopott kövén keresztbefeküdt a macska, és hunyorgó szemmel leste a közelgő fellegeket. Utálta az esőt.
Reggel megint a rémisztő sivításra kelt. Álmos szemmel ugyan, de kipattant az ágyból, és kinézett az ablakon. A macska fent kapaszkodott a gerendán, a szerencsétlen madár fiókáit féltve visongott és csapkodott a veszélyes fenevad körül. A fekete-tarka állat mit sem törődött vele, s tovább kapaszkodott. Már csak centiméterek választották el a fészektől. A lány kirohant, és egy kerti székre állva leszedte a macskát, aki valahogyan a felszerelt műanyag galléron is átjutott.
- Mondtam, hogy hagyd békén őket! - ripakodott az állatra, aki szusszanva hevert el a porban a lábai előtt. Nem lehetett rá haragudni...
Visszatért a házba, bevetette az ágyat, szikkadt kenyeret és kakaót reggelizett. Ez volt a huszonkettedik nap, amit munka nélkül töltött. Éveken át dolgozott a gyárban, élete része volt már, de éppen akkor volt betegszabadságon, amikor a leépítés történt - no és persze, igen, meg is értette. Azért hiányoztak a kis alkatrészek, amelyek régi ismerősként simultak a kezébe, hogy pár mozdulattal apró játékokká váljanak. Pár ilyen kis törpe, autó, állatfigura ott sorakozott a szoba egyik polcán, mintegy emlékeztetőül.
Némi szárazeledelt szórt a macska tányérjába, majd megöntözte a virágokat a szobában és a ház körül. Nem volt kedve ebédet főzni, ötlete sem volt, étvágya sem. Főzeléket, tésztákat szokott készíteni, de egyikre sem vágyott.
- Úgysincs sok pénzem... - gondolta, s vállat vonva lépett a kapura szerelt postaládához, hogy megnézze, érkezett-e levél.
Levél nem érkezett, de észrevette, hogy a szembe-szomszéd kertjében nagy munka folyik. A szomszéd férfi és egy idegen gödröt ástak. Valami vízvezeték.
Átjött a Terus néni. Nem kedvelte. Pár hónappal azelőtt, mielőtt a nagyanyja meghalt, napi vendég volt náluk, a két öregasszony egész délelőttöket eltrécselt egymással. A siránkozó hangú, töpörödött vénasszony néha még most is benézett a lányhoz. Nem sok közös dolog akadt már... őt nem érdekelték a falusi asszonyok viselt dolgai, a kenyér árának emelése fölött sem szeretett méltatlankodni. Amikor befelé jött, a tarka macska messziről figyelte, szeme tele volt gyanakvással. Régebben megesett egyszer, hogy amikor senki nem látta, az öregasszony belerúgott, mert utálja az állatokat.
- Kellene neked egy férfi, leányom! - mondta az öreg a széken kuporogva, s kezében poharat forgatva, amiből már kihörpintette a szódavizet.
- Minek az nekem, Terus néni... - nevetett kényszeredetten a lány. Nem gondolt efféléket.
- Itt fogsz maradni vénlánynak. Más ilyenkorra már porontyokat nevel, rendes családja van.
- Persze, amíg az öregek éltek, jó volt, hogy nincs senkim, igaz? Most, hogy egyedül vagyok, most már be kell kötni a fejem, el vagyok késve...
Csönd zuhant közéjük az alacsony plafonról. Igen, addig jó volt az engedelmes, szótlan lány, míg a két öreg élt, vásárolt, gondozta a betegeket. Addig senkinek nem jutott eszébe, hogy saját boldogulásával kellene foglalkoznia.
- Terus néni is jobban teszi, ha a maga családjával foglalkozik. Megvagyok én magamnak!
Tudta, hogy nem jön többet...
A kerítésre támaszkodva nézte az utcát. Díszcseresznyék érlelték gyümölcseiket az út mentén, lepottyantak a túlérett szemek, és az emberek talpa alatt ragacsos massza borította be a járdát. A szomszédnál még mindig munka folyt. Már látta, hogy a házat belülről felújítják, kipakolták a bútorokat, festettek, és az a férfi, akit első nap látott, olykor csőfogókkal és csövekkel jelent meg. Arra gondolt, hogy nála is ki kellene meszelni, de nem volt lelkiereje nekivágni, pedig a plafon már megfüstösödött, és megsárgultak a falak.
Valahogy a szürke reggel ott találta a kapu előtt - épp lesöpörte a járdát a ráhullott gyümölcstől - a férfi most először megállt, és barátságosan rámosolygott.
- Ragad az egész mint a massza, igaz? - intett a járdára a férfi.
- Ragad! - mosolygott a lány vissza, és egy pillanatra szépnek érezte magát.
Aznap volt kedve főzni. Borsólevest készített galuskával. Épp kimerte magának egy régi tányérba, hogy hűljön, amikor meghallotta, hogy csengetnek. Ilyen már régen történt. Reggelente előfordult, hogy a postás becsengetett, de délután nem szokta senki megzavarni a nyugalmát. Kezét törlőrongyba törölgetve lépett ki, és meglátta a szerelőt - karját szeme elé tartva várta, hogy beengedjék.
- Ne haragudjon, hogy zavarom! - mosolygott szélesen és kedvesen - az az igazság, hogy a szomszédék nem kávéznak, és gondoltam, megkérdezem, van-e magának kávéja... megköszönném, ha főzne nekem egy erős feketét, igen fáj a fejem!
Egy pillanatig csak állt. Igen, szokott kávét főzni.
- Jöjjön be, főzök magának! - hívta be, és leültette a konyhában. A férfi csendben nézte a mozdulatait, melyek otthonosak voltak és nyugodtak.
- Egyedül él itt? - kérdezte aztán a férfi, és ölébe vette a lábai közt tekergő macskát. A kényes, finom állat élvezte, ahogy a munkától edzett, széles tenyér bundájában kalandozik.
- Egyedül... - felelt késve a lány, és poharakat tett az asztalra, majd cukrot és tejet készített a vendég elé - tejszínem sajnos nincsen, nem tudom, hogy szereti - mondta zavartan, és kezét szoknyájába törölgette.
Amikor kifőtt a kávé, az erős, barna illat körülfonta a berendezést, és a két szótlan embert. Össze-összemosolyogva kortyolták. A férfi kevés cukorral itta, kevés tejjel, látszott, hogy jólesik neki.
- Aztán jól megy a munka ott a szomszédban? - kérdezte, csakhogy kérdezzen valamit.
- Igen, jól megy - cserélnek ezt-azt, lassan kész is lesz.
- Azért átjöhet ám máskor is kávéra, ha gondolja, itthon vagyok! - nyögte ki a lány, és megijedt a merészségétől. Nagy, fényes tekintet és ragyogó mosoly volt a válasz.
Olyan szemei voltak ennek az embernek, mint a kút.
Még többször becsengetett aztán. Szinte megszokta, hogy jön, leül, kavargatja a feketét, tölti a tejet. A lány többször belefeledkezett a férfi szemlélésébe - napbarnított bőre volt, ami alatt hullámzottak az izmok, arca a borosta alatt barátságos, kék munkásruhája feszült széles mellkasán.
Egy nap aztán valahogyan azt kérdezte:
- Szép vagyok én maga szerint?
És az ölében kötött ki - majd a fakeretes ágyban. Fölötte volt és alatta. Benne és rajta. Érte és ellene. Sötét verítéket vert a testük a világos lepedőre. Ha aludt, számolgatta a szőrszálakat a mellkasán, ha ébren volt, simogatta az arcát. Ha nem volt ott, nem hiányzott, de ha jött, maradt.
A fiókák az eresz alatt sosem voltak biztonságban. Egyik nap megint fel kellett másznia a macskáért a székre, hogy leszedje. Az anyjuk majdnem rászállt a fejére, és visított kegyetlenül. Bimbót és magvakat érlelt a nap sárga dunnája alatt a nyár a kertben. Egy különösen száraz napon estefelé, amikor megenyhült a rekkenő hőség, kihúzta a locsolótömlőt, és alaposan megöntözte a növényeket. A saláta és a spenót már régen felmagzott, őszibarack ringott az öreg fa göcsörtös ágain, úgy mosolyogtak a karcsú levelek közt, mint furcsa, színes arcok.
- Ki kellene tisztíttatni ezt a kutat... - gondolta, amikor belenézett a düledező tetejű kerekeskútba. Szemei átfutottak a kerten, a házon, és látta, hogy a macska megint mászik a gerendán felfelé, s a vijjogó anya-madár feje körül verdes rémületében.
Vállat vont, fellépett a kút kávájára, és leugrott.
A macska, megelégelve a sivalkodást, otthagyta a fészket, és a ház árnyékába húzódott, kis, rózsaszín nyelvével letisztogatni a szőrét.

 
 
0 komment , kategória:  Hatházi Áron elbeszélései  
Hatházi Áron
  2008-08-23 19:19:47, szombat
 
  Hatházi Áron

Emlék-mesék (I.)

Azt mondják, csak az öregemberek írhatnak magukról, mert mögéjük állt már az idő. Pedig az idő nem áll sehová, senkit nem előz meg, és senki után nem kullog, egyszerűen van, mert lennie kell, nincs is mit magyarázni rajta.
Néha ráncokat és vért ráz ki sohasem kopott tarisznyájából, máskor meg gyermek-kacajt és szerelmet borít a világra, amelyek olyan ragyogóak, mint a nyári napfény. Az idő nem kérdezi meg: szabad-e jönnöm? Nem kérdezi: mehetek-e? Csecsemősírással érkezik, halk sóhajjal távozik. Ezért bátorkodom én tehát a tollat most azzal a szándékkal megfogni, hogy bizony magamról írok. Magamról, pedig sem jobb, sem rosszabb nem vagyok másoknál, nekem is csak annyim van, amennyit kaptam, egy perccel, és egy fillérrel sem több. (Hogy ráncból, fájdalomból mennyi van, s az több-e, vagy kevesebb, mint a mosoly és a szerelem, nem érdemes elmélkedni, mert ahhoz nem vagyunk elég bölcsek.) Elnézést kérek a Kedves Olvasótól, hogy nem holmi fantáziadús történettel, kalanddal, szerelmekkel és rejtvényekkel igyekszem figyelmét felkelteni, bár a valóság az valóság, és az ábrándok végtére is hazugságok, még ha ártalmatlanok is általában.
Azt is leszögezem, hogy ezek az emlék-mesék most csakis derűsek lesznek. Merész elgondolás ez, mert ahogy a régi mondás tartja: nincsen rózsa tövis nélkül, és minden örömben van egy kis üröm is... mondjuk tehát úgy, hogy a dolgok napfényes oldalát szeretném megfogni panaszkodás és önsajnálkozás helyett. Azt írom: napfény. A napfény az emlékeimben is ragyogóan sárga, mint a napraforgók szirma, vagy mint a kertvégi almafán fütyülő sárgarigó begye, melyet sokszor láttam gyermekkoromban. Szinte babonás tisztelettel figyeltem ezt a különös, gyönyörű madarat, azt hittem: aranymadár, és lehet, hogy az is volt.
Máskor meg a verebeket figyeltem, a szürkésbarna kis ugrálókat, akik megszokva a jelenlétemet, körülöttem porfürdőztek, veszekedtek, csiripeltek, egyszóval: családi életet éltek, és lopták a tyúkok elé kiszórt magot. ˝Büdös csurik!˝ - mondta apám, és én nem értettem, miért büdösek, mert a tyúkok és kacsák sem éppen jó szagúak, mégis megbecsült állatok. Később tudtam meg, hogy a ˝büdös˝ jelzőt sokkal inkább az emberek értékrendjében elfoglalt helyüknek köszönhetik, nem a valóságnak.
Azért én szerettem a háziállatokat is. A baromfiudvarban kacsák laktak, akik ˝némák˝, és vadkacsák, akik tulajdonképpen házhoz szoktatott tőkés récék voltak. (Azért a szárnyukat - emlékszem - mindig levágtuk, nehogy eszükbe jusson elrepülni.) Ezek a számomra nagyon kedves állatok naphosszat fürdőztek, csapkodtak egy kis, kibetonozott medencében, amibe hetente friss vizet hordtam, mert telepancsolták szeméttel. A tyúkok ilyenkor méla megvetéssel nézték a zajos társaságot, és nyilván előkelőbbnek tartva a porfürdőzést, szinte eltemették magukat a nyártól forró földdel.
Voltak pulykáink is. Sokan utálkoznak a pulyka láttán, pedig a pulyka tehet a legkevésbé arról, hogy a feje varacskos, és a lába pikkelyes. Egyszer egy felbőszült pulykakakas fel is döntött, de bevallani nem mertem anyámnak, mert meg lett mondva, hogy ne menjek közéjük. Persze, hogy közéjük mentem, amikor csak hagyták, megsimogattam őket, és férfiasan bevallom most már: a kikelni készülő kiskacsákat a tojásból kiszedtem, bár csak segíteni akartam nekik. Ilyenkor a bőszülten sziszegő kotlósok vágták a kezem, de nem bántam a véraláfutásokat. Ha jól emlékszem, túlélte valahány ezt a botor beavatkozást, amire persze semmi szükség nem lett volna. Néha késő este is kiszöktem közéjük, és benéztem az alacsony ólba. Hallgattam, ahogy a sötétben ezek az elhízott, kerthez-kötött madarak a régen elvesztett szabadság emlékezetét korrogják az éjszakába.
Egyszer tyúk keltett ki pulykatojásokat. Illetve csak egyet, mert a többi szeplős kis bölcső ˝polozsna!˝ felkiáltás mellett egy kert mögötti akác törzséhez csapódott. (Gyakorta megtörtént ez, és én visongva gyönyörködtem, hogy a záptojás szaga miként felhőz szét a levegőben.) Ez a kispulyka fehér volt, és Pollynak hívtuk. Hívni csak kellett valahogy, mert mi neveltük. Nem akartuk, de így esett, mert a kendermagos kotlós a kis állat felszáradása után harcias vészjelzést hallatva ment neki, és ott helyben agyon is veri, ha el nem vesszük tőle. A tyúk nem szokott ilyet tenni, de ez tett, és aligha nem érthető, elvégre nem az ő kis gombócai gurultak elő a tollai alól, hanem egy nyurga, hosszú nyakú, gülü szemű szörnyecske, ami azt mondta: ˝síp-síp˝.
Polly aztán túrót és zöld hagymaszárat evett, később kukoricát darálva, és úgy követett a kertben minket, mint egy hűséges kis kutya. Ment anyámék után a kertben, és a kapa alól kiforduló gilisztákat és férgeket csipegette, amiktől aztán félreállt a begye. Hatalmas kanpulyka lett belőle, haláláig kezes és szelíd maradt, levágni nem akartuk, hogy is tehettük volna... végelgyengülésben pusztult el szegény egy délután, amikor hazaértem az iskolából.
Nagy örömem telt a ˝gazdálkodásban˝ is. Egyik nővérem valamilyen tsz-ben dolgozott. (A nevére nem emlékszem, valami: Jószerencsét, vagy Áldás, vagy valami hasonló volt.) Onnan hordta haza a fel nem használt papírokat, nyomtatványokat, amelyekre írhattam. Ezeket a zöld betűs íveket a hónom alá csaptam, kivittem a baromfiudvarba, feltelepedtem a széna tetejére, és nyilvántartásokat vezettem. Vonzott a savanykás, meleg széna-illat, és nem irtóztam a karomra mászó kis pókoktól. Kiszámoltam a tojások kelési idejét, listát vezettem a kacsák tevékenységeiről, és a kísérleteim eredményéről. Mert kísérleteztem! Például kivittem egy régi tükröt, letettem a földre, és lestem, melyik állat hogyan reagál a saját képmása láttán. Meggyőződésem, hogy a kacsák felismerték önmagukat, mert nézegették a képmást, aztán tollászkodni kezdtek, míg a tyúkok csak csipkedték a fényes holmit. Felírtam, mikor ellettek a nyulak, mikor ˝cicerélt˝ a kakas, és mikor kezdett ételért visítani a malac. A malacot különben nem szerettem, mert semmiféle belátást nem ismerve, fülsértő módon követelte az élelmet, de azt nem köszönte meg soha. Mert a tyúkok és a többi állat igenis megköszönte, apró gombszemükkel barátságosan méregettek, engedték magukat megsimogatni, és ha akartam, beleültek az ölembe. Máskor narancshéjat és egyéb ehetetlen dolgot szórtam eléjük, és csodáltam ösztönös tudásukat, ahogy az ehetetlen és az ehető dolgok között különbséget tettek. Nem voltak ezek a feljegyzések irodalmi ínyencségek, de minden betű, amit leírtam, igaz volt, és nem is érdekelt, hogy elolvassa-e valaha más.
Voltak úgynevezett ˝japántyúkjaink˝ is, kicsi, formás kis állatok, amelyek akkorát tojtak, mint egy galamb, de szorgosan és hűségesen költöttek minden évben, mellesleg szilárd húsukból anyám kitűnő levest és egyebeket készített. Vörös, dupla taréjukat csodáltam, a kis kakas éles sarkantyúja pedig félelemmel vegyes tisztelettel töltött el. A kiscsibék olyanok voltak, mint a mogyoró, ahogyan szerte-gurultak az udvaron, és nem volt olyan háló, amin ne találtak volna rést, hogy a kertbe mehessenek a vetést megtizedelni. Persze a szomszéd lopakodó macskái őket is megtizedelték, ám utólag ezt megbocsáthatónak tartom, mert ugyanazok a macskák a széna közt bujkáló egereket is étlapjukon szerepeltették, így felbecsülhetetlen hasznot hajtottak, megmentve több kilónyi búzát és kukoricát.
Máskor meg csak a kertben időztem, cseresznyefánk vastag ágain üldögéltem, és néztem, ahogyan a szél a fiatal fa fényes-bőrű cseresznye-gyermekeit dajkálja a levelek alatt. De ez már nem is ide tartozik, talán a legközelebbi emlék-mesét a cseresznyékkel kezdem. S most így, az elbeszélés végeztével az Olvasó megbocsátja, hogy magamról írtam, bár a főszereplő nem én voltam, hanem madarak, a kisállatok, a lét egyszerű, bölcs gyermekei.

 
 
0 komment , kategória:  Hatházi Áron elbeszélései  
Hatházi Áron
  2008-08-23 19:18:44, szombat
 
  Hatházi Áron

(elbeszélés)

Góré és Mámi


Ezernyi tű-csepp, nyár végi, szemerkélő eső szitált az ég szürke messzeségéből. Homályos köd-foltok foszladoztak az erdő fái között, a már lehullott, sárgásbarna levelek a nedves földön rothadásnak indultak, és a fülledt pára a faágakig nyúlt. Borzongott az egész táj, a fák törzse barnább volt a szokásosnál, a zöld megkopott, a virágok kelyhe elsenyvedt. Minden felkészült a nyár végi elmúlásra.

Az ősz a legkomorabb évszak... a színek sokfélesége alatt ott lappang a romlás szaga, a nedves, párás levegő elnehezülve szakad a tüdőkbe, s a köd, a szürke fellegek szemünkben folytatják megkezdett bomlasztó munkájukat. Dobol a dobhártyán a közelgő tél zöreje. A csontok megavulnak, a léptek bizonytalanodnak.

A szél által hurcolt szagok olyanok, mint a tétova gondolatok, ide-oda járnak a fák, házfalak, lábnyomok között.

Az erdő szélén fák sorakoznak, mintha valaki gondosan egymás mellé ültette volna őket. Nagy, komor sorfalat alkotnak, éles határvonal ez a város széle, és a buja, önnön törvényei szerint élő természet között. Mintha ez a fal páncélként meredne ott, hogy a város zaja lepattogjon róla, hogy a bűze szétmálljon, s ne érintse a sötétségben, mélyzöld színben nyugvó erdőt.

Itt, a komor fa-sor mögött mégis valami emberi jelenlét látható. Két vastag faág között szárítókötél leng, s azon ruhák. Száradnának, de nedvesek maradnak, a levegő csupa pára. Színes rongyok, ingek, blúzok lengenek ott a szél játékaként. Düledezett viskó mered ott a földön a maga ocsmányságában. Fából, kőből vegyesen összerótt, hevenyészett, leginkább ólhoz hasonló építmény az. Bejárata egy szekrény megkopott ajtaja, a fal mellett sáros, szakadt csizmák hevernek. Szinte jajkiáltás ez a ház, egy fájdalmas üvöltése az emberi lénynek, fel az égre, amiért ebben, így kell lakni valakinek.

Valakiknek.

Öreg, nincstelen pár lakhelye ez a viskó. Belül sem különb sokkal, mint kívül. Összes berendezése egy asztal, melyen zsíros, kopott edények halmozódnak, szekrény, az, amelyiknek ajtaja voltaképpen a bejárati ajtó, nagy, szakadozott franciaágy, s egy polc, min penészes, poros könyvek tornyosulnak.

A franciaágyon takaró, s alatta valami ütemesen emelkedik, süllyed. Lélegzés ritmusa az, akadozó, hörgő, beteg lélegzésé.

Egy csontsoványra aszalódott, fogyott, kopott ember fekszik ott: Góré. Nyolcvan éves, mosdatlan, magára hagyott, úgy dermed mozdulatlanságban ott, mint aki a halálra készül.

Valaha igazgató volt egy gyárban, azért lett a neve: Góré. Nem veszett el a neve, csupán más értelmet kapott. Góréban lakik... Így változik meg olykor egy dolog, név jelentése.

Valami kétes üzleti vállalkozás eredménye, hogy elvesztette a lakását, minden pénze, s vele életereje elment, egy ideig a gyerekeinél lakott, de aztán azok kilökték, mert ivott, folyton részeg volt. Nyugdíjazása előtt történt ez kevéssel. Néha, amikor józan pillanatiban kapták, csak sírt, s nem beszélt. Siratta magát, eltékozolt életét, elvesztett múltját, sötét, semmit sem ígérő jövőjét. Gyermekei nem értették, felesége nem kereste, nem segítette, barátai nem voltak, csak addig, míg pénze is.

Változnak az idők.

Nem volt ereje felkelni anyagi és erkölcsi csődjéből. Nyomorban, züllésben ragadt, egyedül maradt, de nem hiányzott senkinek. Eleinte még bejárt a városba, próbált munkát találni, aztán azzal is felhagyott. Kinek kell egy iszákos, beteges nyugdíjas?

Összerótt magának egy viskót az erdőben, s ott lakott. A postás, akinek olykor, még városba jártakor elpanaszolta a bánatát, elhozta a nyugdíját, azt a kevés pénzt, amit kapott több évtizedes munkájáért.

Két éve lakott az erdőben, mint egy remete, s közben leszokott az alkoholról, nem is maradt volna ennivalóra pénze, ha iszik. Valahogy ott az erdő magányában, csendjében megtanult egyedül élni. Nem mondhatni, hogy rosszul érezte magát.

Mégis megdobbant a szíve, amikor Mámi a szeme elé került. Pedig nem volt szép, nem volt gazdag, nem volt semmilyen az az asszony. Szikár volt, mint ő, elhagyott, magányos, lakás, élelem nélkül. Őszes, kócszerű haját ezerfelé keverte a szél, gerince meghorpadt, arcán évtizedek óta mélyülő ráncok csaptak végig, mozdulatai tétovák, szemei üvegesek. Vele egykorú volt ez az idős nő, senki nem sejtette, hogyan süllyedt le koldussorsra, talán csak Górénak beszélt róla, talán neki sem.

Mámi beteg volt. Valami különös idegbetegségben szenvedett, s olykor rohamok jöttek rá. Ilyenkor a földhöz verte magát, habzott a szája, összefüggéstelen szavakat üvöltött. Ez a betegsége is közrejátszott abban, hogy a társadalom kitaszította. A társadalom nincs felkészülve a másságokra.

Góré magához vette ezt az asszonyt, különös betegségével együtt elfogadta. Úgy éltek ott az erdőben, mint vénségükre magukra maradt, agyonkínzott állatok.

Egyhangú életük folyását csak az tette változatossá, amikor hetente a piacra mentek, hogy elköltsék kevéske pénzüket. Ilyenkor egy hétre való élelmet vettek, keveset, nem kellett sok.

Ez volt a megpróbáltatások ideje mindkettejüknek. A piac népe ismerte őket, az emberek pedig kíméletlenül kinevették, gúnyolták a vén, koszos párt. Az elárusító asztalok sorai közt felbolydult a nevetés, szikár alakjukba verődött a gúnykacaj, és a szánalmas, megvető sóhajok keveredése.

Olyan volt ez a nap mindig, mint egy kis halál. Meghaltak, elsenyvedtek, semmivé aszalódtak arra a fél órára, s feltámadtak, amikor az erdő hűs csendje magába fogadta őket.

Ám az utóbbi időben csak Mámi járt a piacra, Góré beteg lett, súlyos beteg.

Hétről hétre gyengült, nem evett, de orvosról nem akart hallani. Mámi ápolta, ahogy tudta, de nem sok eredménnyel.

Hozott neki a piacról zöldséget, gyümölcsöt, húst, hogy erősödjön, mindezt hiába.

Góré csak fogyott, dermedt, Mámi olykor éjjel a fülét beesett mellkasához érintette, hogy hallja a fáradt szív gyenge pulzálását.

És az ősz csak jött, magáénak követelve minden élő és mozgó csodát, hogy felkészítse a fagyos, fehér elmúlásra.

Góré érezte az elmúlást, és nem is tiltakozott ellene. Mámit sajnálta, aki inkább párja volt, mint a felesége, gyermekei anyja. Szánta az asszonyt, sejtette, hogy betegségével, pénztelenségében nem sokáig él majd őutána.

Mámi egy reggel megint a piacra ment. Mint a falról, már úgy peregtek le róla a szitkok, a gúnyos mosolyok. Megszokta, hogy kétszer is átszámolják a kofák a pénzt, amit ad, megszokta, hogy gyengén mérik az árut.

Vett gyümölcsöt, zöldséget megint, folyton reménykedve, hogy Góré jobban lesz. Úgy ragaszkodott e reményhez, hogy senki el nem tántoríthatta a biztos gyógyulás tudatától. Vékonyka lábai lankadatlan vitték előre, májfoltos karjain cipelte a teli kosarat.

És amire hazaért, Góré meghalt, csendesen elaludt ezen az őszi délelőttön.

A hulló levelek csak kerengtek, zuhantak az összerótt viskó tetejére, az ágak közt búvó madarak megdermedtek, hallgattak.

Góré ott feküdt az ágyon, kékre sápadt, szeme kinyílt, s kifejezéstelen tekintettel meredt a deszkaplafonra.

Valami kósza széllökés letaszította a száradó ruhákat, s azok puha libbenéssel terültek el a nedves, bomló avaron. A ködös, homályos, párás levegőjű erdőben pedig felzengett egy furcsa hang, egy sebzett, síró állat üvöltése, ez az üvöltés pedig csendes borzongásba borította a környéket. Mámi tobzódott ott a földön, tépte a haját, ruháját, cserepes, szürke ajkain hab tört elő, üvöltött, sikított, majd tántorogva felállt, és savószínű tekintetet vetve a város felé újra földre roskadt.

Csak feküdt ott, testét lassan belepték a hulló levelek.

A párás, penészes, zöld-termékenységű, barna leheletű természet pedig mindent bomlasztó méhébe ölelte ezt a két tetemet. Valahonnan messzebbről a nyüzsgő, zsibongó, őrült társadalom zaja szüremlett be a faágak közé, s a csupaszodó gallyak halk kopogással ütődtek össze. Közeledik a tél.


2003.



 
 
0 komment , kategória:  Hatházi Áron elbeszélései  
Az író halála
  2008-08-23 19:17:32, szombat
 
  Az író halála

Úgy ropog a gerincem mint a lépcsőházi fáradt kopogás mivé lettem édes Úristen mivé tettél mivé tettem magam mondd csak hogy lehet ez én mindig éltem én mindig szerettem és egyedül vagyok mint a magára hagyott varnyútetem a fagytól kemény földön semmi vagyok gyenge vagyok elfogytam mint egy pohár kiöntöttek és úgy reszket a kezemben a toll is hogy el fogom dobni.

El fogom dobni, el én, nem olvas senki, úgyse, hazugok mind és hiába méltattak, író vagyok! Ugyan! Semmibe múlok el, mint a bogarak, amiket eltapodtam ifjúkorom hevében.

Gyűlöllek halál nem nyugszom beléd én nem fogom csukott szemekkel várni az érkezésed én EMBER vagyok én Ember voltam engem nem fogtok felzabálni éji dögök bogarak hernyók az én testem szent és sérthetetlenek a csontjaim én örök vagyok és nem ideiglenes Isten ne ölj meg de hisz nem is te ölsz meg hanem én magamat és mindenki magát sírok mint a gyermekek pedig vénember vagyok már.

Ma reggel a képedet néztem, Asszony. Eltűntél. Itt hagytál.

Szét volt hasítva a tetemed, Asszony, mert csövekkel túrtak beléd hogy megmentsenek pedig nincsen mentség megdöglünk mind de én nem akarom ezt én annyit írtam a halálról én annyit kerestem a célt hogy már kiérdemeltem az életet hogy feküdtél ott a kórházban sápadtan fehéren élettelen kezed hideg mint a kő és arcodon kedves arcodon Asszony remegéstelen mosoly elmentél...

Nem tudok egyedül élni pedig mindig egyedül voltam. Nincs senkim. Nincs semmim. A minap megírtam a végakaratomat, el fognak hamvasztani, és szétszórnak az éjszakában.

GYŰLÖLTELEK barátom gyűlöltelek mellettem ültél és nevettél és én szóltam én óvtalak én mindig féltettelek te meg csak nevettél és zene és zaj és fények és autó fékcsikorgás Isten hogy miért nem repesztetted inkább az én fejemet széjjel ott volt a hajadon csöpögő rubin-vér-cseppek és vijjogás és mentők és halál és én álltam csak néztelek rongy lettél semmi értelmetlen szemétrevaló Barátom Gyűlöltelek akkor mert meghaltál és nem jössz vissza hogyan jönnél én meg akartam utánad halni mert nem maradt senki semmi.

Megint ezek az egybeírt mondatok. Van, aki szereti. Van, aki nem érti. Én értem. Ez folyik belőlem, mint a vér, Mint a víz a folyóban. Szennyet hord. Mérhetetlen szennyet.

Nem ismertek engem senki nem ismerem vénember vagyok és fogatlan számból ráncos kezemből suta rímek és érthetetlen mondatok kavarognak elő jártok mellettem emberek és nem értetek én sem értelek titeket valaki azt mondta nem vagyok bátor nem is vagyok kutya vagyok szűkölő eb vagyok fáj a mellkasom nem kapok levegőt megint mikor fogtok megtalálni engem itt fogok megrothadni a széken és asztalon heverő testemen másznak a legyek.

Ősz van. Halálom hónapja. Régóta nő már a rózsabokor az ablak előtt, de a bimbók már nyaldossák a küszöböt, az élet drága lángjai ezek, jaj, csak én már nem szeretem őket, eredjenek lakodalmat díszíteni, nekem nem lesz sírom.

Fejfám sem lesz mert nevem sincsen amit rávéssenek...
 
 
0 komment , kategória:  Hatházi Áron elbeszélései  
Sybill
  2008-08-23 19:14:15, szombat
 
  Hatházi Áron:Sybill


- Ugyan, kedves, tudod, hogy nekem te vagy a legszebb!

- Akkor miért bámulod folyton azt a közönséges nőszemélyt?

- Nem bámulom. Ránéztem, és kész. Ne idegesíts engem, kérlek!

A párbeszéd fiatal férfi és fiatal nő közt. Étteremben ültek, előttük drága ételek.

A nő csak turkál, fanyalog. Sosem jó neki semmi. A leves túl forró, a hús rágós, a mártás csomós, az ital nem elég hideg.

Pedig elsőrendű a koszt, és csak azért kritizálja, hogy mind maga, mind mások előtt bizonyítsa, neki ehhez joga van. Gazdag a lány, az apuka bankár.

A férfi vele szemben a boldog vőlegény. A lány nemcsak gazdag, szép is. Sokan pályáztak a kezére, a kesehajú, jellegtelen fiatalember örülhetett, hogy őrá esett a választás.

Persze ő is befolyásos családból való, az apja politikus, ráadásul igen népszerű. Ritkaság, ezért becsülendő helyzet. A házasság jó húzás mind családi szempontból, mind üzletileg.

Szeretik egymást a fiatalok, s a házasságszerzések ideje lejárt, azért mindkét fél családja tett egy, s mást, hogy a frigy létrejöhessen.

A vita tárgya, egy jellegtelen ruhát viselő, tétován üldögélő nő. Nem szép, de érdekes az arca, a férfi pillantása meg-megáll rajta. A szemei egymástól távol ülnek, szája érzékien vastag, smink kevés az arcán, de ami van rajta, az még csodálkozóbbá, nagyobbá teszi a sötét szemeket. Festettszőke, középmagas, telt idomú.

Egyedül ült egy ideig az asztalnál, majd egy elegáns úr lépett hozzá, váltottak pár szót, a férfi fizetett egy italt neki, aztán karonfogva távoztak.

- Közönséges ribanc! - sziszegte a lány - Itt szedi fel a pénzes kuncsaftjait, hogy nem sül le a képéről a bőr!

- Ugyan! Lehet, hogy távoli rokona, ismerőse a férfi. Nem kell mindjárt rosszra gondolni.

- Még véded? Talán te is használtad már?

- Ne beszélj közönségesen!

A fiú a világért sem vallotta volna be, hogy megtetszett neki a nő. Többször látta már a városban, hallott róla pletykákat. Nem éppen erkölcsös nő hírében állott.

Ránézett a menyasszonyára.

Szép az is, csak az arca a babaszépségen kívül hordoz valami gúnyos megvetést mindenki iránt. Fitymáló ajkai folytonos siránkozásról vallanak, a hideg, világos szemek önzést, érdektelenséget lepleznek.

Befejezték az ebédet, távoztak.

Nem tudta elfeledni a kétes hírű lányt a fiú.

Este, amikor a menyasszonyától hazaindult, még mindig eszébe jutott. Hideg téli estén az utcán, a kivilágított ablakok fénye vetült az útra. A házfalak, tetők, ablakok sorsok, életek történetét nyögték, a kapualjakból züllött sötétség folydogált, a magányos léptek koppanása szelíd borzongással mesélt a hiábavalóságról és az elmúlásról.

Nem messze már az esküvő. Mindenki boldog. Már van saját palotaszerű házuk a közelben, övé a város talán legszebb, leggazdagabb nője. A felesége lesz, s a vagyona csak gyarapszik. Ha megunja, nőket vásárolhat a pénzén.

Nem volt boldog. Egyáltalán nem. Különös módon az a feslett nő is boldogabbnak tűnt nála távol ülő szemeivel, egyszerű ruhájával.

Kiáltás. Egy nő kiáltása. Autó motorja felbőg. A fiú észrevette a hóban fekvő alakot, odasietett. Nő. Maga felé fordította. Ugyanaz az arc. A távol ülő szemek. Bennük rettegés és szenvedély. Különös kettős.

- Mi történt magával?

- Semmi. Hagyjon, menjen a dolgára!

- Dehogy hagyom itt! Maga rettenetesen szenvedhet, csupa vér a szája.

Bíborszínű vér a száján valóban. De szép, gyönyörű még így is.

- Kórházba viszem, hívok mentőt!

- Ne! Csak azt ne

- Hazaviszem. Hívok taxit.

- Nincs nekem otthonom! Most dobott ki a férfi, akivel éltem.

- Akkor elviszem magamhoz!

A fiú fejében őrült táncot jártak a gondolatok. Taxit hívott, elvitte a lányt a házba, ami pár hét múlva közös otthonuk lesz a feleségével. Alig bírt menni, lefektette egy díszes fotelba. Erősítő italt kevert neki, s maga is felhajtott egy pohárral. Az alkohol sima ereje a tagjaiban bizonyosság.

- Fürödjön meg, és lekezelem a sebeit.

A nő engedelmeskedett. Kapott egy fürdőköpenyt. A leendő asszony köpenyét, és eltűnt a fürdőben.

Amikor kijött, szinte meztelen, csupa érzék, egy vonagló gyönyörcsomó a nő.

A fiú mellkasában nyomás. Pár karcolást leragasztott a nő puha testén. Teste, mint a hab.

A menyasszonya... egyszer odaadta magát neki. Le sem vetkőztek, csak a szoknyáját hajtotta fel a gyors kielégülés idejére. Ez a nő más. Ez szenved, s a fájdalom vonaglása mintha a gyönyör vonaglása lenne.

Részegítő mámor.

- Mi a neve?

- Sybill.

- Ki az a férfi, aki magát eldobja? Ilyen nőt nem lehet eldobni!

- Engem mindenki elhajít. Használj, s meglátod. Meg fogsz gyűlölni, eldobsz. Ez a sorsom. Ez Sybill sorsa.

- Gyere!

Nyögés, kiáltás. Mint a párzó állatok, úgy estek egymásnak. Futótűz, perzselés.

A férfi gátlástalan állat, a nő sikolt, hörögnek, fuldokolnak, bele egymásba.

Sosem elég. Hústépés. Szaggatott vágy.

- Sybill! Te vagy az éjszaka! Te vagy a minden! Az enyém vagy! - lihegte a fiú. Már férfi.

- Majd eldobsz! - Sybill nevet, teste verítékben.

Az ágy szétdúlva, mintha vihar dúlta volna. Az is. Testek vihara.

Még ki sem hűlt az ágy, a menyasszony jött. A fitymáló ajkak egyszerre csodálkozásra fittyedtek. A hideg szemek dühre villantak.

- Hát te mit csinálsz itt?

Felesleges kérdés. A férfi meztelen, a nő meztelen, ágyékuk összeér.

A lány hitetlenkedik Nem tudja elképzelni, hogy őt valaki eldobja. Ráadásul egy kurva miatt.

- Ne hidd, hogy...

- Mit ne higgyek? Hogy megcsaltál?

- Na most dobsz el drága! - állt fel Sybill. Meztelensége a másik nő torkára forrasztja a szót. Ruhát kap fel, egy szál köpenyt, és kimegy az ajtón, ki a hideg éjszakába.

- Nem értem! Miért tetted? - sikolt a dobott menyasszony.

- Nem. Soha nem is fogod megérteni.

A férfi is ki az ajtón. Meztelen, nem bánja. Ki a sötétbe. Sybill ott várta.

- Látod, én nem doblak el!

- Gyere! - intett Sybill, kézenfogta a férfit, s eltűntek az éjszakában.
 
 
0 komment , kategória:  Hatházi Áron elbeszélései  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 5 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 4805
  • e Hét: 4805
  • e Hónap: 84363
  • e Év: 2025643
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.