Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 4 
Angelika dojai G-portál
  2008-08-24 07:25:30, vasárnap
 
  Sok szeretettel ajánlom minden kedves blog olvasómnak ezt a remek oldalt.  
 
0 komment , kategória:  Angelika dolgai / Próza  
Angelika dolgai G-portál
  2008-08-24 07:23:07, vasárnap
 
  Barátaim dolgai

2008. július 1.
Földi László

Teremtés négy felvonásban /Epigrammák 14./

Reggeli tort ül a végtelen - asztala kósza teremtés -
gazdag tányérján párhuzam illata száll.
Itt kényén görbülhet a tér - az egyenlet erőtlen,
ponttá tágul a lét - és belefér a világ.

Kong a harang. Delet. Ég-ellipszisek és körök útja
összefut, ajkukon a múlt s a jövő-egyenes
csak pici, lomha gigász. Morzsányi falatka csupán, hol
untalan ordít fényt, és frigyet oszt ma a csend.

Esti pletyikről zengnek a csillagok és a planéták,
míg az idő már tálalja fel a vacsorát,
- apró pillanat árnyai közt felvillan egy éden -
hogy mindenkinek egyszer mosogassa fogát.

Elpihen a szín, ólom-függöny gördül utolsót,
- rossz helyen és rosszkor jött a találka elénk -
és tán egyszer még por ülepszik az útra, hol újra
bátor sorsokat álmodnak az istenek... És...

Zagyvaróna, 2007. augusztus 27.
Bejegyezte: Angelika dátum: 23:47 0 megjegyzés
Sárhelyi Erika

Éji monológ

Van, hogy csak úgy teleszalad a szívem.
Veled, a világgal..., még ismeretlenekkel is.
Talán ezt teszi ez a furcsa, zaklatott
április.... - vagy, hogy az éjben
hirtelen magamra maradtam.
Pedig odaát ütemesen szuszog a párna,
a paplan, a kis szobában gyermekálmot
dajkál az éjsötét. Talán meg kéne fognom
csöppnyi kis kezét, s számhoz szorítva
belesírnom, mennyire szeretem - vagy
Melléd bújni odaadón és szenvedélyesen.

De túl sok, amit most érzek. Úgysem
értenéd meg, hogy úgy vagyok most, mint a
részeg, kinek bódult agyában ezernyi
kép pörög, hol sír, hol szélesen röhög,
s bár reggelre felejti ködös mámorát,
most még táncot jár fejében a gondolat.
Talán ilyenkor kéne odaadnom magamat,
mikor az érzés így zuhog belőlem,
hogy zokognom kéne, és őrjöngve
szeretnem... de valami furcsa szemérem
most is visszatart.

És látom álmodat, látok egy könnyű, nyári
zivatart, nevetést, hegyeket és sok-sok
színpompás virágot. Nem, nem szakítom meg az
álmod, csak csöndben beleálmodom
magam. A kezem, a szívem, a hajam,
a betűket, a verset, a múlt nyarat, s azt is
mi most jön, itt vár a kapu alatt,
s beleálmodom az éjszakák furcsa ízét,
mikor a kicsinek csak fognám a kezét,
s mikor melléd kéne bújnom, vagy Beléd
egészen - de csak ülök itt magamban,
mint lobogó pipacs az árokszélen.
Itt belül szaggat a szél és tűz a Nap,
a szívem el is hamvad, ahogy lángra kap,
és én csöndben perzselt szirmaimra hullok.

Az órán a kismutató fásultan kullog
az öccse után, s lassan felőrli
előttem a mából maradt perceket.
Kezeim közül a tegnap gyöngye kipereg,
s meglassul ereimben a zajgó lüktetés.
Az ütemes lélegzés végül álomra szólít,
s hátadhoz görbülve ringatom tovább
összeforrt, egymásba nőtt vágyaink.

2006. április 15.
Bejegyezte: Angelika dátum: 0:25 0 megjegyzés
Somogyi Ottó

Persze

Hiába préselgetem,
lelkem nedvéből facsart
ízeim rendre keserűk,
kóstolgatnak csak
ezek a zselatinszerű légbe
mártott ciróka-maróka seprűk.
Mint húrtalan hegedűk
vinnyogó lételemnélküliségének
értelmetlen faléte.
Persze - persze - persze,
kinek lenne mersze
hunyorgás nélkül
tükrébe nézni,
lázálmas lidérc démonokat
révülten idézni,
míg a másik szobában
aranyos emberek
vasalt ruhájukban
teszik a dolgukat,
persze a házőrző kutyájuk
ahogy kell, úgy ugat.
Fösvény az idő is,
persze elbánik veled,
előbb-utóbb úgy látod,
mindig szikkadt a te kenyered.
Tenyered sem jósasszonyok
turbékoló vágya,
hol a boldogság csürhe
garmadája omlik
vetetlen ágyra.
És kérded persze,
hogy végül nyersz-e?
Kilátástalanságaidból
vetett fekhelyeden döglesz,
céltalanságba sorjázott
hited remegve nyög. Lesz,
ami lesz alapon dobod
magasra naponta az egyarcú érmét,
tudva, itt nincs választás, esély,
hol a rossz mellé jó is fér még.
Persze, mondom; élj még. Még,
még egy kicsit, hogy hátha, hátha,
nemcsak az orrfacsaró nátha rímel,
és a holnapokba zsúfolt közhelyek
mímelt asztal-, ágy-, szék-rekedése
bútorozatlanul bérelt lélek-szobácskáid
egyikébe engedi majd a remény
gúzsba kötött csókját.
Persze; előbb ki kellene érdemelned
legalább a bókját.
2007-03-06

Bejegyezte: Angelika dátum: 0:19 0 megjegyzés
Fazekas Miklós

Hajnalkönny

Jelenléted valóságos, éles,
mint tört ablak előtt véres
ököl, oly fájdalmasan édes.
Mindigszerelmed forrón ölel,
most is álmaimban,
kérlek maradj, maradj még,
még sötét az ég,
távol a hajnal, vár még a jel...
De nyársugara szemembe kacag,
hajnalkönnye hull,
ahogyan lassan távolodsz
megállíthatatlanul.
Mosolyod suhan ,
szabadon repülsz tova,
varázsálmom elvitte
egy hajnali kismadár
szerelmes dala...

2007.08.30

Bejegyezte: Angelika dátum: 0:18 0 megjegyzés
Maszong József

Egyedül

Ahogy a napfény megbújt a tó fodrában,
úgy a könnycsepp is szemem sarkában,
elmentél s magányba zuhanva hagytál,
a szél gyengéd simogatása is fáj,

Mert minden lágy fuvallata emlékeztet,
az együtt töltött órákra, röpke percekre,
mint nap a holdnak búcsút intettél nekem,
elmentél, lelkembe sötét űrt ültetve el,

Most érzem igazán milyen nélküled,
mint magányos fának a puszta közepén,
elemek szabadon tomboló prédájaként,
dacolva vélük míg a vihar ki nem tép,

Ha egyszer majd utad újból erre vezet,
egy pillanatra állj meg ha megleled e helyet,
s látsz egy szomorúságtól ágas-bogas fát,
én leszek ki torzóként áll kinn a pusztán.

2007.07.11.
Bejegyezte: Angelika dátum: 0:16 0 megjegyzés
Lőrincz L. Anna

Álmomban a Tiéd voltam

Vad folyó zúgva, tajtékozva mélybe zuhan
Hömpölyögve rohan, gondolataim, elsodorja.
Álmomban megjelentél, éreztelek, láttalak.
Vonzottál, mint a bolygókat, a földet a nap.
Tudom, érzem, hogy valahol vagy!

Mint a virágzó fák, a zöld mezők tavasszal,
Vonzzák a virágokról port gyűjtő darazsat,
Mint ahogy vizet kíván a sivatag száraz homokja
Úgy röpülnék hozzád, szomjazva csókodra.
Simulni szeretnék kitárt karodba!

Gondolataid felhőként sodródnak felém,
Mint magas hegy csúcsát, elfoglalják elmém.
Lágyan hullámzó dallamot egy hegedű zenél,
Érzéki hangja szerelmes, nincs semmi kétség.
Illatod érzem, nem látlak, de érezlek Én!

Mikor kitörni készül a vihar, sötétség terem,
Mikor villámok cikáznak a fejünk felett,
Mikor az ég készül leszakadni, és esőt teremt,
Ott tombol akkora erő, mint a vágy bennem.
Szeretnék felébredni végre!

Apró cseppeket varázsol a forró föld, párás lehelete,
Képzeletemben a Te tested izzik oly hevesen,
A Te lényed varázsol el, repít a fellegekbe,
Tökéletesen eggyé olvadunk a fullasztó gyönyörbe.
Nincs idő, nincs tér, Veled minden végtelen.

Bejegyezte: Angelika dátum: 0:04 0 megjegyzés
Feliratkozás: Bejegyzések (Atom)
 
 
0 komment , kategória:  Angelika dolgai / Próza  
Csokifagyi, árvalány
  2008-08-24 07:20:08, vasárnap
 
  Csokifagyi, árvalány

Tessék, itt van két forint - nyomta Anyuci a kezembe a pénzt.
Az pontosan két gombóc fagyi, bármelyikből, akár citromot, csokit, vaníliát vagy puncsot, vagy epret szeretnék, az két gombóc ára. Én csokit akartam, azt nagyon szerettem, az volt a legfinomabb az összes közül, vagy talán még a citrom, a vizes, szomjoltó finomság.

- Vigyázzatok egymásra Katival, el ne engedjétek egymás kezét! - intett bennünket Anyuci, mielőtt útnak engedett volna.

Öt évesek voltunk, a házunk és a fagyizó között egy úton kellett átvágni, de azt már ismertük, alig-alig tűnt fel arra autó, és különben is megtanultuk, hogy először jobbra, aztán balra nézünk, aztán még egyszer jobbra, hátha nem jól néztük meg, vagy egy autó, vagy leginkább bicikli túl gyorsan hajt, és nem vesszük észre. Cseréki Kati volt a barátnőm. Egy házban laktunk, egy tízemeletes panelban, mi az elsőn, ők a másik lépcsőházban a hatodikon. Együtt jártunk óvodába, és a ház előtt is sokat játszottunk, nekünk lehetett, mert az épület előtt egy hatalmas park volt, játszótérrel, homokozóval, szomorú füzek adtak árnyékot, még le sem égtünk, ha erősen sütött a nap. Katinak erre különösen fontos volt vigyáznia, mert nagyon fehér kislány volt, vagy inkább olyan rózsaszín, a haja tejfölszőke, és hullámos. Dundi volt. Még az ujjai is kövérek voltak, meg a lábfeje is. Nem is tetszett az oviban a fiúknak, inkább féltek tőle, mert magasra nőtt, és könnyedén elverhette akármelyiket. Engem nem zavart, hogy kövér. Én azért szerettem, mert jókat lehetett vele beszélgetni, mindig elmeséltük egymásnak, hogy kibe vagyunk szerelmesek, és hogy mit láttunk a tévében, vagy mit mondtak a szüleink egyes dolgokról. Komolyan tudtunk Katival beszélgetni, és ez jó volt, mert az öcsém még csak két és fél éves volt akkor, és vele nem lehetett kitárgyalni a dolgaimat. Aztán később, amikor nagyobb lett se beszéltem meg vele, mert mégiscsak fiú, meg a testvérem, úgyhogy rá ezek a dolgok nem tartoznak.

Aznap, amikor fagyizni mentünk az én legnagyobb problémám a hajam volt, amit Anyuci nem engedett megnöveszteni, azt mondta, hogy majd később, ha nagyobb leszek, addig csak zavar. Én éreztem, hogy itt valami más lappang a mélyben, hisz szinte minden kislánynak hosszú haja volt, és én úgy éreztem, hogy már elég nagy vagyok, és a hajam is elég erős ahhoz, hogy hosszú legyen. Aztán ott volt a árvagyerek dolog. Láttam egy filmet a tévében, ahol egy kislányt a nevelőszülei árvaházból hoztak ki maguknak, és úgy nevelték, mintha a sajátjuk lett volna. Na ez eléggé összezavart, mert honnan tudhatnám én, hogy valóban az anyukám az anyukám, és az apukám az apukám, akár lehetek én is örökbe fogadott árva, mint a filmen az a kislány, aki még hasonlított is rám, és neki is rövid volt a haja.

Katival szófogadóan megfogtuk egymás kezét és kisétáltunk a ház melletti kavicsoson az úthoz. Forgattuk a fejünket, ahogy kell, és amikor láttuk, hogy nem jön semmilyen jármű, átblattyogtunk rajta. Hátranéztem, láttam, hogy Anyuci az ablakban könyököl, és integet, hogy ügyesek voltunk, aztán ellépett onnan, és behúzta a függönyt. Abban a pillanatban engedtük el egymás kezét Katival, olyan kis pisisnek gondoltuk ezt a kézfogás dolgot, pedig mi már nem voltunk kicsik. Én például szerelemes voltam Papp Gáborba, a délutános óvónéni fiába, akivel egy csoportba jártunk. Bár tudtam, hogy ő meg Balázs Edinába szerelmes, akinek hosszú, hullámos, szőke haja volt, és úgy nézett ki, mint egy angyal. A farsangon is ő volt a királylány, ő volt a legszebb. A fiúk néha meg akarták puszilni, az egyik, Balog Feri meg is puszilta, amikor csendes pihenő volt, és Edina aludt. Nagyon mérges lett, és beárulta az óvónéninek Ferit, aki - akkor úgy gondoltam - meg is érdemelte.


- Emlékszel arra a puszira tegnap a csendes pihenőben, amikor Balog Feri... - kérdeztem Katitól, de ő közbevágott.

- Hát persze. Elmondtad az anyukádnak?

- El. Azt mondta, hogy ez sunyiság.

- Mi az a sunyiság? - kerekedett rám Kati szeme.

- Én sem tudtam, megkérdeztem - megvontam a vállamat. - De már nem emlékszem rendesen, hogy mit mondott Anyuci, valami olyasmit, hogy valakinek a háta mögött, vagy ilyesmi.

- Ja! - bólogatott Kati, mint akinek leesett a fatantusz. - Az lehet. Akkor sunyi. Biztosan az.

- És figyelj! - szólítottam fel, mert nagy fontosságot tulajdonítottam a következő témának. - Szerinted lehet, hogy én árva vagyok?

Kati meglengette a kezében kis ridiküljét, és komolyan rám nézett.

- Nem lehetsz árva. Az az árva, akinek nincs se anyukája, se apukája. Neked meg van mind a kettő.

- Honnan tudod?

- Onnan, hogy az én anyukám árva, mert meghalt az anyukája, és az apukája is.

- De nem így gondolom. Hanem úgy, mint a filmen. Hogy kihoztak valami árvaházból, vagy kitettek egy kosárban, és megtaláltak.

- Ja, az lehet. Azt nem tudom. Szerinted nem a szüleid a szüleid?

- Nem tudom. Néha, mint például amikor nem hagyja Anyuci, hogy hosszú legyen a hajam, azt hiszem.

- Nekem se olyan hosszú a hajam - mondta Kati, aztán előrefutott, mert meglátta a sort a fagyisnál, és gyorsan beállt.

Mire kiálltuk a sort, nekünk már nem jutott fagyi. Toppantottam a lábammal, aztán Katira néztem.

- Mi lenne, ha elmennénk a Napfénybe? Ott lehet, hogy van.

- Ki fogunk kapni, ha sokáig leszünk oda.

- Nem leszünk sokáig, majd azt mondjuk, hogy nagy volt a sor - furfangoskodtam, és láttam, hogy sikerült meggyőznöm. Kati lendített még egyet a ridiküljén, feljebb húzta a térdzokniját, ami folyton lecsúszott, és vállat vont.

- Nem bánom.

Elindultunk hát a Napfény vendéglő felé, ami már jóval messzebb volt a házunktól, de a fagyi úgy vonzott mindkettőnket, mint a mágnes. Ott sem volt csokifagyi, csak puncs, azt nem szerettem.

- Még elmehetnénk a Cukipukiba - mondtam. - Az már nincs ide olyan messze, ott biztosan van csoki.

Katit nem kellett túl sokáig győzködnöm, hamar ráállt utunk folytatására. Olyan jól beszélgettünk, hogy észre sem vettük, hogy repül az idő. Miután megállapítottuk, hogy akár árva is lehetek, akit örökbe fogadtak, és persze ő is lehet árva, mert például a testvérével nem is hasonlítanak egymásra, ami szerencse, mert a húga határozottan csúnya gyerek volt, legalábbis mi akkor így gondoltuk, így sorsközösséget érezve hajtott bennünket a vágy, hogy teletömjük a pocakunkat édességgel. Elértük a Cukipukit, és zárva találtuk. Visszafelé már éreztem, hogy nem lesz jó vége a csámborgásunknak. Hirtelen rám tört az aggodalom, hogy Anyuci vajon mennyire lehet mérges? Vajon észrevette, hogy nem csak a Tardona fagyizóba mentünk át? Kezdtem félni a következményektől.

- Figyelj csak! - mondtam Katinak. - Itt lakik a nagymamám, ebben a házban, menjünk föl hozzá, látogassuk meg!

- Menni kéne haza... - húzta Kati a száját, de én könyörgőre fogtam.

- Naaa! Menjünk már fel! Itt van Dédike is, nagyi dauerolja a haját! Megnézhetjük, hogy lesz göndör a haj! Lehet, hogy süti is van! - vetettem be az aduászt, tudtam, hogy itt van Dédike, hisz velünk lakott, és reggel hallottam, amikor azt mondta, hogy megy mamához daueroltatni.

- Na jó, de csak egy kicsit.

- Jó. Csak egy kicsit.

Magamban azt gondoltam, ha azt mondom otthon, hogy a nagyinál töltöttük az időt, akkor kisebb büntetést kapok, mert biztonságban voltunk.

- Hát ti? - kérdezte a nagymamám, amikor meglátott bennünket. - Hogy kerültök ide? Anyucid? - nézett rám.

- Otthon van, mi csak úgy feljöttünk - mondtam, és éreztem a nagyanyámon, hogy hiszi is, meg nem is a dolgot.

Dédike valóban ott ült a nappaliban egy széken, az ölében rengeteg csavaró, nyakába fodrászkendőt kanyarított nagyanyám. Barna szemét aggódva emelte rám, tudta, hogy nem engedhetett el Anyuci ilyen hosszú útra.

- Évikém! Hívd fel Csöpikét, hogy mit keres itt ez a két gyerek! - mondta a nagyanyámnak, sosem felejtem el, nyomatékul felemelte hozzá a kezét, ami olyan, de olyan szép volt, pedig annyit dolgozott, mint három napszámos. A körme rózsaszín, hibátlan, formára vágva, emlékszem, hogy a türemkedő kék erek ellenére, nagyon finom kis keze volt.

- Ki fogok kapni? - kérdeztem, egy kicsit szipogtam.

- Elcsavarogtatok? - tette a fejemre azt a megnyugtató kis kezet, ami olyan sokat fogta az enyémet.

- El - Akkor már eltört a mécses, és sírtam, mint a záporeső.

- Na majd lesz valahogy - mondta. - Úgy még sose volt, hogy valahogy ne lett volna - hallottam már ki tudja hányadszor a kedvenc közhelyét. Mégis, amikor ezt mondta éreztem, hogy minden rendbe jön, hogy ezt nem csak a levegőbe mondja, hogy ezt komolyan gondolja, és megvéd akár a hátfejűtől is, mert ő erős.

- Dédike! Lehet, hogy engem Anyuciék csak örökbe fogadtak? - kérdeztem egy idő után, mikor már egy kicsit megnyugodtam.

- Micsoda butaság ez kisbogaram? - nyitotta tágra meleg barna szemét. - Ezt honnan vetted?

- Csak láttam egy filmben, hogy ott egy lányt az árvaházból hoztak ki.

- De az csak egy film! Azt hiszed, hogy én sem vagyok az igazi dédnagymamád?

- Ne...em - dadogtam. Erre nem is gondoltam. Hogy akkor az összes rokonom idegen.

Hirtelen kivágódott az ajtó, ott állt Anyuci vöröslő, kisírt szemekkel, a haja kócos volt, nem olyan szép, frizurás, mint szokott, és olyan erővel ölelt magához, hogy majdnem megfulladtam. Potyogtak a könnyei, és csak hajtogatta, hogy mennyire szeret engem. Akkor már tudtam, hogy biztosan nem vagyok árva, és nem fogadtak örökbe. Én Anyuci kislánya vagyok. Meg hogy az csak egy film volt, és a hajam majd megnőhet, ha nagyobb leszek.

Bejegyezte: Angelika dátum: 0:54
 
 
0 komment , kategória:  Angelika dolgai / Próza  
Pasas
  2008-08-24 07:16:23, vasárnap
 
  2008. július 8.
Pasas

Pasas alacsony volt. Nagyon alacsony.
Mondhatni, hogy gyermekmagasságú, alig érte el a százötven centit.
A Kisföldalattin utazott nap, mint nap. Így járt a munkahelyére.
Már megszokta, hogy kisebb az átlagnál. Sokszor viccelődtek vele, hogy biztosan nagy bottal jár. Haha. Pasas egy cseppet sem tartotta nevetségesnek a magasságát, és a közhelyes arányszempontokat.
Sehová nem tartozott.
A törpének langaléta, a colosnak törpe volt.
Tudta, hogy a külsejével nem sok sikerre számíthat az életben, ezért valami nagyon különlegeset kell tennie, hogy azt mondják: ez igen, ez a pasas megmutatta. Igaz, hogy kicsi, de ahogy a közmondás hirdeti, erős, mint a bors!
Ezt szerette volna, ezt az elismerést, de sosem jutott az eszébe semmi, amivel kiemelkedhetne a tömegből.
Leginkább a metrón ábrándozott nagyemberségén, valami esztelen tetten, ami a magasak fölé emeli, akár így, akár úgy.
Nézte az embereket. A lepusztult háziasszonyt a két telivásárolt szatyorral.
A fiatal csitrit köldökében, orrában, fülében karikákkal, aki sovány karjait összefonta maga előtt, mint aki fázik.
A magas, jóképű férfit, aki egyik kezében aktatáskát szorongatva olvasta a napi sajtót, és a dundi öregasszonyt, aki minden fékezéskor úgy tűnt, mintha meg akarna pördülni a kapaszkodó korlát körül. Aztán egy csinos nőre tévedt a tekintete. Legalább két fejjel magasabb volt nála, igazi modellalkat.
- Ez a nő is milyen megvetően, lebiggyesztett ajakkal néz rám, mintha azt mondaná: mit akarsz, te kis macskajancsi? - mérgelődött magában.
Arra gondolt, hogy egy szálat sem rosszabb ő ezeknél.
Ezeknél, akik lekicsinylően, lenézően tekintenek rá a magasból, a szó szoros és átvitt értelmében is.
- Valami nagyot kellene tenni! - morfondírozott. - Talán felrobbantani az egész szerelvényt, hogy csak úgy röpködjenek a darabjaik!
Hergelte magát. Tudta, hogy kevesebb, mint mások.
Komplexusai minden igyekezete ellenére folyton feltörtek, elborították, narancssárga ködként telepedtek rá. Gyűlölte őket. Az összes magas embert, az összes átlagos magasságút is. Ilyenkor legszívesebben mindet megölte volna és csak az önmagánál kisebbeket hagyta volna életben. Érezte, hogy a szíve egyre gyorsabban ver, és verejtékezni kezd. Elhatalmasodott rajta az ölési vágy, reszketett, hogy vért lásson...
- Uram! Valami baj van? Segíthetek? - hajolt közelebb hozzá a csinos nő segítőkész mosollyal.
Pasas dühösen, villámló szemekkel kiáltott rá:
- Hagyjon békén! Nincs semmi bajom, különben is mi köze hozzá?
A nő láthatóan kényelmetlenül érezte magát ettől a hangnemtől, mert egyszerűen csak elfordult Pasastól, aki vérvörös, sértődött arccal ácsorgott a következő megállóig. Gyilkolási vágya némileg alábbhagyott, de dühe nem múlt el teljesen. Soha nem is fog. Tudta ő ezt jól. Kinyílt az ajtó, és ő kiszállt. A szokásos gyászos hangulatban bandukolt a munkahelye felé, és már előre bosszankodott, hiszen tisztában volt vele, hogy aznap is ő lesz a gonosz viccek célpontja. Persze, mert mindig, mindenki rajta nevetett...
Bejegyezte: Angelika dátum: 23:27 0 megjegyzés
 
 
0 komment , kategória:  Angelika dolgai / Próza  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 4 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 2123
  • e Hét: 7415
  • e Hónap: 86973
  • e Év: 2028253
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.