Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 15 
Gárdonyi Géza
  2008-12-04 19:12:46, csütörtök
 
  Gárdonyi Géza
A SZÍV

Olyan a szív, mint a labda:
a játszó sors dobja-kapja.
Mennél inkább ütik-verik,
annál feljebb emelkedik.
 
 
0 komment , kategória:  GÁRDONYI GÉZA  
Gárdonyi Géza:Arany – tö
  2008-11-27 21:21:27, csütörtök
 
  Gárdonyi Géza:
Arany - tömjén - mirha
Az utolsó óriás
,,Lőn pedig, mikor megkezdettek
volna szaporodni az emberek a Föld-
nek szinén, látták az Isten fiai, hogy
az emberek leányai szépek...
Óriások valának pedig a Földön
ama napokban. Mert miután az Isten
fiai bémentek az emberek leányaihoz,
s azok szültek vala, ezek lőnek ama
hatalmas férfiak." 1Móz..6,2-4.

A Szentírás nem beszél többet az óriásokról, de a Föld népe tudja, hogy nem szaporodtak tovább.

***

Az utolsó óriás temérdek-nagy ember volt. Mikor járt, a felhők a bokájáig sem értek. Mikor fürdött, a tenger kicsapott a medréből és elöntött egy-egy országot.

Ez az óriás egy éjjel nem tudott aludni.

Gondolkodott

- Ha az én apám Isten fia volt, akkor az Isten öregapám nekem. Megyek és megkeresem az öregapámat.

Fölkelt.

Kihúzta a Föld tengelyét séta-pálcának. Ráakasztotta a holdat lámpásul.

Azzal elindult a sötétkék világ-mezőn a Végtelenségbe.

Ment, ment jóideig anélkül, hogy valakivel találkozott volna. Mehetett; csak apjától öröklött szárnyait kellett a járásához lebegtetnie. Ment lábon és szárnyon egyszerre, mint a futó lúd.

Mikor már egynehány százezer mérföldet meghaladott, lát ám a sötétkék világmezőnek messze távolában egy icike-picike embert. Az ember fénylett. De csak akkorának látszott, mint bokor alján a szentjános-bogárka.

Az óriás megállt, s tűnődve nézte.

- Az öregapám volna? - kérdezte sunyorgatva. - Ilyen kicsi az is? Hát csak én magam vagyok nagy ezen a végtelen világon?

Ment, ment tovább százmérföldes lépésekkel. Ment egynehány hétig szakadatlanul. Ment a világ sötétkék mezején. Egy millió mérföldet maga mögött hagyott, s akkor felpillantott.

A fényes alak a világtér sötétkék távolában most már akkorának látszott, mint valami fűszál.

Az óriás nézett.

Aztán ismét megindult még gyorsabban. Ment egy hónapig. Valami ötven millió mérföldet haladhatott.

Most már a fényes alak akkorának látszott, mint valami fa.

- Öregapám bizonyosan a világ végén álldogál, - mondotta az izzadságát törülgetve az óriás.

(Akkora cseppek hullottak a homlokáról, mint a Balaton.)

Megint ment egy esztendeig. Esztendő végén a távolban álló alak akkorának látszott, mint valami torony.

Aztán ment száz esztendőt. A századik esztendő végén már akkorának látta az alakot, mint valamely hegy, mint valamely hóval borított magányos nagy hegy. De már akkor el is fáradt. Aludt egy esztendőcskét a Mars csillagon.

Aztán ment tovább.

Hány millió mérföldet haladott meg? és hány száz esztendeig utazott? maga se tudta volna megmondani.

Az alak aközben egyre nőtt. Hegynél is nagyobb lőn, mint a Mont-blán, aztán akkora, mint az utazó óriás. Egyszercsak azt látja, hogy ő a kisebb. Az arány megfordult. A másik óriás nőtt. Hozzá képest a mi óriásunk lőn lassankint mint a torony, aztán mint a fa, aztán mint a fűszál.

De már akkor közel járt. Látta, hogy az alak mozdulatlanul áll, s hogy valami fényeset tart a kezében.

Aztán látta, hogy az a fényes valami Nap.

Akkor már káprázott is a szeme. A kalapja szélét legyűrve ment feléje tovább. Csak a lábát nézte.

Valami ezer esztendőt ment még, mikor már az alaknak a lába kisujját is oly temérdeknek látta, mint valami ködbe burkolt végtelen hegységet. Még egynehány millió mérföldet kellett volna megjárnia, hogy eléje jusson, de a Nap melege mázsányi zsírcseppeket olvasztott a bőréből.

Letérdelt hát és kiáltott:

- Uram!

A hangja mennydörgésként szállt a szellemhez a világtérben.

Borzalmas világdörgés volt rá a felelet:

- Mit kívánsz?

Ég és Föld rengett e dörgéstől, mint villa hegyén a kocsonya. A csillagok úgy remegtek, mint a rezgőfű gombjai. A távolban egy Üstökös darabokra mállva szállingózott alá.

Az óriás térde egy hétig reszketett, s a foga még azután is vacogott. Csak nagy pihenés után bírt ismét megszólalni:

- Te vagy-e az Isten, az én jó öregapám?

A szellem azonnal válaszolt:

- Nem.

Az óriásnak egy hónapig reszketett a teste és zúgott a füle ez újabb dörgéstől. A mennyboltozat ingott, mint a széltől megfujt sátor. A csillagokból sok lehullott, mint a megrázott almafáról a gyümölcs.

Az óriás csak a hónap végén szólalhatott újból:

- Hát ki vagy te, aki a világ végén állasz, és a Napot tartod a kezedben?

A szellem felele:

- A világ végén? Talán az elején?

És kis szünet után folytatta:

- Én különben Isten urunknak csak a legparányibb szolgácskája vagyok.

Az óriás egy esztendeig remegett és siketkedett e válasz hangjának erejétől, de akkor mégis összeszedelődzködött, és felkiáltott:

- Legparányibb? Hát mekkora ő, ha te vagy a legparányibb?

A szellem tűnődve nézett maga elé, s vállat vont:

- Nem tudom.

 
 
0 komment , kategória:  GÁRDONYI GÉZA  
Gárdonyi Géza
  2008-11-19 20:24:39, szerda
 
  A szegény ember káposztája

A határban naphosszat durrogott a puska. A gróféknál vadászatot rendeztek. Száz meg száz hajtó zavarta ki rejtekéből az aranytollú fácánokat, a jámbor nyuszikákat és mindenféle egyéb vadakat, hogy belekergessék a halál torkába.
A menekülő vadak útját egy helyen széles folyó állotta el. A vízparton egyetlen csónak. A csónakon egy szegény ember és két fej káposzta. A káposzta a szegény ember aznapi ebédje. Az ember éppen indulna át a vizen, mikor fölpillant és meglát a parton egy kétségbeesett nyulat és mellette egy bánatos farkast.
Mindkét állat tudta, mi vár reá, ha a hajtók gyűrűje összébb zárul. Szomorúan néztek hát az emberre és egymásra.
- Te szegény ember, - szólal meg a nyul nyöszörgő bánatos hangon, - könyörülj rajtam. Vigyél át engem a csónakodon, szabadíts meg a puskacső villámától.
- Engem is vigy át, - szólal meg a farkas, - az én sorsom se különb a nyulénál.
- Engem vigyél előbb, - könyörög a nyúl, mert ha itthagysz, a farkas hamarabb fölfal, mint gondolnád.
- Jó, jó - válaszol a szegény ember, - de mi lesz a káposztámmal, ami a csónakban van. Azt meg te falod föl.
- Vihetsz minket együtt is! - mondja a fogát vicsorítva a farkas, - én nem engedem, hogy a nyul megegye a káposztádat.
- Átvinni átviszlek benneteket, - nyugtatta meg a két állatot a szegény ember, - de láthatjátok, hogy a csónak olyan keskeny és olyan rövid, hogy rajtam kivül legfeljebb ha egyitek fér el benne s akkor is ki kellene raknom a káposztámat.
- Várunk rád türelemmel, - szólott újból a nyul, - csak evezz gyorsan át a káposztáddal. A hajtók még legalább száz lépésre vannak.
- De te farkas, - aggodalmaskodott a szegény ember, - előbb igérd meg, hogy a túlsó parton is megkegyelmezel ennek a szerencsétlen nyulnak. Különben semmi célja a könyörületemnek.
- Igérem! Igérem! - fogadkozott a farkas.
- Nohát akkor várjatok kissé, hadd gondolkozom, miként cselekedjek. Ha átviszem előbb a káposztákat és a farkas marad itt a nyullal, nem okos. Mert a farkas megeheti a nyulat még mielőtt ideérne a vadászat. Ha a nyul maradna itt a káposztával, ez a káposztára volna veszélyes, meg rám nézve is, mert odaveszne az ebédem. Hanem legjobb lesz így: kirakom a káposztát s utána:
- Nyuszi! ülj csak bele gyorsan a csónakomba.
A nyuszinak kétszer se kellett mondani, máris ott guggolt a csónak sarkán.
A szegény ember pedig gyors kézzel hozzáfogott az evezéshez.
A nyul valóban átkerült a túlsó partra. Ott kiugrott örömében a csónakból és olyan táncot rögtönzött odaát, mintha nyulbálban volna farsangkor.
A csónak visszatért üresen.
A szegény ember újra megszólalt a parton:
- No, farkas koma, most te csücsülj a csónak végén a nyul helyére. Megmentem a te életedet is.
A farkas fogvacogva telepedett a csónak sarkára és sunyitva nézegetett hátra a vadászok felé s örömmel pillantgatott a túlsó partra, ahol a nyuszi várakozott.
A farkas is átért a víz másik oldalára.
De most együtt lett volna a farkas a nyullal. Az ember azonban előrelátó ember volt: nem bízott a farkas igéretében.
Tehát újra odaszólt a nyulnak:
- Gyere csak nyuszikám, ugorj vissza a csónakomba. Visszaviszlek én téged. Igy bizonyosan nem történik bajod.
A farkasnak nem tetszett ez a beszéd, de mit cselekedhetett.
A nyul gyorsan beugrott a csónakba s így a farkasnak annyi ideje se volt, hogy a nyuszinak a füle hegyét megcsiklandozza.
A parton a nyulat újra kitette az ember és berakta most a káposztát.
A káposzta átszállítódott a farkashoz.
Ekkor az ember újra gyorsan visszaevezett a nyuszikához és hozta vissza magával.
Mikor megérkeztek a túlsó parton már hallani lehetett a nagy puskaropogást és kiáltozásokat.
A farkas ettől úgy megijedt, hogy rögtön eliszkolt a környékről s mégcsak annyit sem mondott a szegény embernek:
- Köszönöm szépen, hogy megmentettél.
Bezzeg a kis nyuszika kezet akart csókolni jótevőjének. De a szegény ember nem hagyta. Zsebbe dugta a kezét. De hogy a zseb lyukas volt, a nyuszi mégis hozzáférkőzött a kisujjához.
- Menj, csak menj nyuszikám te is világgá, - mondotta neki a szegény ember, - csak vigyázz most már, valaha is össze ne kerülj azzal a hálátlan ordassal.
A nyul el is iramodott volna rögtön, de hogy a szegény ember a káposztafejet hámozta, azt megvárta még. Megeszegette ami a szegény embernek nem kellett, megnézte még azt is, hogyan vagdalja apróra a szegény ember a káposztát. Hogyan rakja fazékba. Hogyan gyujt tüzet alá. S csodálkozott, hogy mennyi mindent elkövetnek az emberek csak azért, hogy azt a jó nyers káposztalevelet elrontsák.

 
 
0 komment , kategória:  GÁRDONYI GÉZA  
Gárdonyi Géza
  2008-11-19 20:23:08, szerda
 
  Az igen-igen-igen-igen szegény ember

I.
Egyszer volt, hol nem volt, Tátrán, Fátrán, Mátrán, de tán még a Kárpátok-hátán is túl volt egyszer egy igen-igen-igen-igen szegény ember. Ennek az igen-igen-igen-igen szegény embernek annyi gyereke volt, mint ahány betüje lesz ennek a mesének.
Ez az igen-igen szegény ember télen havat lapátolt. Nyáron aratásra járt. De bármennyit is dolgozott, nem győzte a sok gyerekszájat kenyérrel. Egyszer ahogy künn arat a mezőn, látja ám, hogy a messzeségből egy szép fekete szilaj paripa vágtat feléje és ahogy odaér őhozzá, megáll mellette.
- Ejnye de szép állat vagy, hallod, - mondja az igen-igen szegény ember a paripának. - Gazdag ember lehet a te gazdád.
- Bizony nem gazdag az, - felelte a paripa, - hanem éppen olyan szegény mint te magad. És ha éppen kiváncsi vagy rá, ki az én gazdám, én nem vagyok senki másé, csak a tiéd. Megsajnáltam a nyomorúságokat. Elhatároztam: melléd szegődök, hogy eltarthasd a sok gyerekedet.
A szegény ember kétszer se mondatta magának, odafutott a lóhoz, átölelte a nyakát, hát uramfia, abban a pillanatban olyan szép fehér szerszám termett a ló hátán, hogy bárki megirigyelhette volna.
- Hej, csak még egy taligát kaphatnék kölcsönbe valakitől, - sóhajtott a szegény ember, - hogy ezt a lovat használhatnám.
Abban a pillanatban ott volt a ló mögött a taliga is.
Hát megéltek volna ők kettesben boldogan. A szegény ember naponta fuvarba járt. Szállított piros téglát, cifragerendát, hófehér meszet. Néha cukrot is, kockásat vagy süvegeset, csokoládét is, édeset vagy mogyorósat, fügét is,mazsolát is. Mikor mit bíztak rá. Elmúlt lassankint minden gondja. Azonban egy napon megfujták a trombitát s minden tüzes paripának el kellett indulni a haza védelmére a háborúba.
A szegény ember újra segítség nélkül maradt.

II.
- Mihez kezdjek már most? Mit vigyek haza annak a sok gyereknek, hogy ne éhezzenek, - töprengett naphosszat a szegény ember. Nem is mert hazamenni esténkint. Tudta, hogy amint haza ér, a sok gyerek mingyárt neki esik a tarisznyájának. Bizony csak sírás és jajgatás hallatszik minden gyerekszájból. Különösen ha még egy darab kenyérke se akad a tarisznyába. A szegény ember most lett csak igazán igen-igen szegény ember. Hej elszorult a szíve és kibuggyant a könnye neki is, hogy már most az ő gyerekeinek éhhalál a sorsuk.
- Nincs más hátra: elindulok és koldulok. Az idő őszre jár. Learattak mindenfelé. Hó még nincs. Addig is élnem kell.
Bekopogtat hát a legelső házba. Alázatos hangon elmondja:
- Egy kis kenyérre valót... ha nem vetnék meg kérésemet.
Az ajtó becsukódik előtte.
Várakozik.
De hiába.
Bekopog a másik ajtón. Itt még azt is mondják:
- Erigyj innen, te rongyos.
Bekopog a harmadikon:
- Pusztulj innen te részeges! - dörmögnek rá.
A végén megindul a szomszéd faluba:
- Talán ott nem olyan szívtelenek az emberek, mint mifelénk.
Amint megy, mendegél, eljut arra a helyre, ahol a feketeszínű szilaj paripát először megpillantotta. Ujra könny gyülemlik, a szemébe, s arra gondol:
- Vajjon merre harcol az én derék jó lovacskám, aki egyszer megsajnált engem?
És ott azon a helyen siránkozott sokáig.

III.
Amint végre letörli a könnyeit, egy kökénybokrot lát maga előtt és a bokron egy fényestollú szép madarat. A madárka alig egy araszka. De a tolla: gyönyörűségesen gyönyörű.
- Hej, ha én ezt a szép madarat megfoghatnám, elvihetném! Ha kenyerem nem kerülközne is, ezen talán megvigasztalódnának a gyerekeim. De hogyan fogjam meg?
Óvatos lépésekkel közeledett a bokorhoz. Lassan levonta a sapkáját a fejéről s alája tartotta a madárnak.
A fényestollú madár nem röppent el. Beleszállt az igen-igen-igen szegény ember sapkájának a közepébe és ott lelapult. Azután mikor az igen-igen-igen szegény ember kinyitotta a tarisznyája öblös száját, vidáman ugrott bele abba is.
Az igen-igen-igen szegény ember nem is ment aztán tovább. Alig várta, hogy haza érjen a gyerekekhez.
A gyerekek örömmel futottak az apjuk elé s alig várták, hogy tarisznyájához juthassanak.
Mikor aztán haza értek és meglátták, hogy a tarisznyában nincsen kenyér, újra elszomorodtak.
A fényestollú madár ekkor hirtelen elődugta fejét a tarisznyából. Hát akkor látszott csak, hogy a madár fején csupa aranytollas bóbita ékeskedik. A nyaka ezüst. A többi tolla meg olyan fényű, mint a gyöngyház-kagyló.
- Nini, micsoda gyönyörűséges szép madár ez! - ugrott fel örömében Jancsi.
- É, csakugyan! - csodálkoztak a többiek is.
Az aranybóbitás madár erre hipp, hopp kiugrott a tarisznyából. Odaugrált az asztal közepére. A gyerekek körülvették és úgy bámulták. Az éhséget is elfelejtették egyszerre valamennyien a nagy ámulatban. Csak azt vették észre, mikor már jól besötétedett és elálmosodtak.
Lefeküdtek.
És mindannyian az aranybóbitás madárról álmodtak.

IV.
Reggel Jancsi volt az első, aki fölébredt.
Mingyárt kiugrott az ágyból, gyorsan megmosdott és utána fölmászott a kemence tetejére, hogy megnézze az aranybóbitás madarat.
Hát abban a pillanatban az aranybóbitás madár felröppent és egyenesen odaszállt Jancsi kezére. Ott aztán kinyujtotta a nyakát és ennyit mondott:
- Kot-kot-kot-kot...
De be sem fejezhette a mondókáját, mikor már Jancsi tudta, hogy a kemence tetején valahol tojásnak kell lennie, különben a madár nem kotkodácsolna. Keresgél Jancsi, hát a szalma között talál is egy szépen csillogó arany tojást.
- Nézze már, édesapám! - örvendett meg Jancsi. - Micsoda szépet tojott a mi madarunk.
Az igen-igen-igen szegény ember markába fogta a tojást. Érezte, hogy súlyos. Rögtön megismerte, hogy valódi színarany.
No szaladt vele azonnal a molnárhoz.
- Lisztet vásárolok a gyerekeknek!
- No molnár pajtás, - mondotta az igen-igen-igen szegény ember, - ihol ez az arany, ad-e ezért lisztet és mennyit?
- Adok én ezért sokat, nagyon sokat, - felelte a molnár pajtás. - Három napra valót. Még meg is sütöm érte, hogy ne mondhassa, hogy rossz ember vagyok.
- Hát akkor csak mérje, de gyorsan, - mondotta az igen-igen-igen szegény ember, - mert az én gyermekeim már nagyon éhesek. Most legalább három napig megélünk bizonyosan.
Mire a molnár megkapta az aranytojást, kendőbe csavargatta s a fiókjába rejtette:
- Még ilyen szép aranyat életemben nem láttam, - mondotta elégedetten. - No asszony: ihol a liszt, dagaszd és süssed gyorsan azt a kenyeret! - szólt a feleségének.
- Én se még eddig, -felelte az igen-igen-igen szegény ember. Nekem is csak ez az egy van. Tegnap a mezőn fogtam egy madarat, az tojta.
Többet aztán nem is szólt. Leste-várta mikor nyílik ki a kemence ajtaja. Amint a kenyér készen Iett, sietett haza, mert tudta, hogy a gyerekei nagyon várják már. Nyelték befelé, befelé a kenyeret nagy buzgalommal. Egyszer csak volt, nincs. Amit hozott, vége!
- Akár mingyárt indulhatnék is vissza a másnapra való kenyérért! - panaszkodott a szegényember, - ha volna mivel.
Dehát nem volt.
Az igen-igen-igen szegény ember aztán megvigasztalódott azzal, hogy azt mondta:
- No legalább egyszer jóllaktunk mink is. Elég sokat éheztünk már életünkben.
Utána azonban ismét nagy gondba merült.
- Miből tartom el ezeket a gyerekeket ezután?
És ebben a töprengésben feküdt le és hánykolódott az ágyán ide-oda. Nem tudott aludni egész éjszaka.

V.
Reggel megint Jancsi ébredt fel elsőnek.
Kiugrott az ágyból. Mosdott gyorsan. És igyekezett az aranybóbitás madárhoz.
A madár megint a kezére röppent Jancsinak és Jancsi majd hanyattvágódott, mikor megintcsak rákezdte:
- Kot-kot-kot...
Jancsi nem várt tovább. Hirtelen elröppentette a kezefejéről a madarat és belekotorászott a szalmába.
- Megint egy aranytojás! édesapám!
De aznap már csak egy napra való lisztet vásárolt az igen-igen-igen szegény ember a molnárpajtásnál. Meg is süttette ugyanúgy.
- Takarékoskodjunk, - mondotta elgondolkodva - hátha megint ránk szakad valami gonosz idő.
De biz a gyerekei nem hagyták:
- Eleget szűkösködtünk, koplaltunk eddig, - mondogatták. - Ránk fér egy kis ünnepség.

VI.
No aztán, hogy a harmadik napon is megtojta az aranytojást a fényesfejű madár, a negyedik napra már úgy elfelejtették a szegénységet, mintha sohsem lett volna.
Attól kezdve a fényesfejű madár bármennyit tojott is, sohsem volt elég az igen-igen-igen szegény ember gyerekeinek.
Csak a kis Jancsi csititotta néha a testvéreit.
- Meglátjátok nem jó vége fordul ennek a nagy dinom-dánomnak.
De a testvérek nem hallgattak rá.
A kunyhóból palota nőtt. A rongyból selyem meg bársonyruha. Minden gyereknek külön hintót készített a kocsigyártó. Egyiké piros kerekű. Másiké zöld kerekü. Harmadiké kék kerekű. A lovak is benne egyiké mind a négy fehér. Másiké mind a négy sárga. Harmadiké mind a négy fekete. És így tovább mindeniké más más színű, nehogy összecseréljék. Szóval azt sem tudták, merre mit költsenek, mert a madár bizony tojt szorgalmasan.
Az igen-igen-igen szegény ember lassankint igen-igen-igen gazdag ember lett a faluban.
No irigyelte is mindenki.
A molnár különösen irigyelte a szegény ember jó dolgát. Elhatározta, hogy megszerzi tőle az aranybóbitás madarat, ha életébe kerül akkor is. És ő majd beosztással él s összegyüjti az aranyakat. Nem cselekszik úgy, mint ez az ostoba igen-igen-igen szegény ember.
- Mi is lenne, ha egyszer azok az aranytojások kikelnének. Neki még több madara lenne, mint annak az ostoba igen-igen-igen szegény embernek.

VII.
A molnárnak csak egy kisfia volt. Péterke. Péterke naponta eljárogatott az igen-igen-igen szegény ember házához. Együtt játszott mindig Jancsikával.
Ráparancsolt hát a molnár a fiára:
- Hallod-e fiam. Holnap átmégy az igen-igen-igen szegény ember Jancsikájához. Van náluk egy aranybóbitás kis madár, amikor nem látják, kabátod alá rejted és átszaladsz vele hozzánk. De vigyázz ám, valaki észre ne vegye, mert akkor jaj neked.
Az igen-igen-igen szegény ember gyerekei aznap délután valamennyien aludtak. Az este ott volt náluk egy igen-igen-igen gazdag ember a szomszéd faluból. Egész éjszakán át azzal mulatoztak. Nappal pihenték ki a szórakozás örömeit. Mert a vigadozásban is épp úgy el lehet ám fáradni, mint a munkában.
Amint észrevette a molnárfiú, hogy őrizetlen az aranybóbitás madár, odaosont a kemence mellé, fölmászott hirtelen a padkára, elkapta az aranybóbitás madár lábát és hirtelen bedugta a kabátja alá. El is tünt a házból rögtön anélkül, hogy valaki meglátta volna, hogy ott járt.
A molnár megörvendezett az aranybóbitás madárnak. Elrejtette a szekrényébe. Selyempárnából készített fészket neki és egész éjjel türelmetlenül leste, várta, vajjon tojik-e majd náluk is az aranymadár.

VIII.
Napnyugtakor föltápászkodott az igen-igen-igen szegény ember. Első dolga volt, hogy füttyentsen a madarának.
Hát füttyentett is.
De bizony a madár nem került elő.
Megijedt erre az igen-igen szegény ember. Föllármázta a házat:
- Gyermekeim, hé! merre vagytok? Eltűnt az aranybóbitás madár! Keressétek!
Tüvé tették érte a palotát. Kutat. Kemencét. Mindent, mindent. Egész éjjen át egyebet se cselekedtek, csak keresgéltek. Az aranybóbitás madár mégse volt sehol.
Közben reggel lett.
Az aranymadár a molnárnál megtojta az aranytojást. És mintha ez az aranytojás még szebben ragyogott volna, mint az igen-igen-igen szegény ember házában. A molnár azonban elrejtette kincsét. Nem szólt róla még Péterkének se. A feleségének még kevésbé.

IX.
Az igen-igen-igen szegény embernél pár nap alatt újra beköszöntött az inség. Eladogatták sorra mindenüket. A palota újra összezsugorodott vályogtéglás kunyhóvá. A kunyhó tetején át újra becsurgott az esső.
Közben a molnár vígan gazdagodott.

X.
Egyszer a molnár különöset álmodott. Azt álmodta, hogy az aranymadarat egy tündér elfogta. Levágta a nyakát. Megkopasztotta. És... be a sütőbe! A madár irult-pirult és a zsír tetején lassan-lassan aranyfolyam ömlött szét a tepsiben. Minél jobban szította alatta a tündér a tüzet, annál több és több arany folyt a madár testéből. Különösen a nyaka volt az, amiből ömlött a gyönyörűséges szép sárga színarany.
A molnár felébredt. Felkönyökölt az ágyába és azon gondolkozott:
- Vajjon igaz-e, amit álmodtam?
Aztán meg azon:
Hova tenné ő azt a rengeteg sok aranyat, ha ez az álom mégis igaz volna.
No ez az álom olyan szép volt, hogy előhozta a madarat a szekrényéből s örömében el is mondta rögtön a feleségének.
Alig kezdett azonban a molnár a mondókába, az asszony már is nyisz-nyisz elmetszette a madár nyakát. Tette a tepsibe. És rakta szaporán a tüzet a tepsi alá.
Hát csakugyan: az asszony nem győzte a zsírt öntögetni, csurgatni, lefelé a madárról, csak az arany nem folyt belőle sehogyse, pedig az essővizes hordók, dagasztóteknő, kádak, mind oda voltak készítve a tűzhelyhez. A nagy sütés közben észre se vették, amint az igen-igen-igen szegény ember Jancsi fia megjelent a malomkerék alatt s beleskelődött a deszkahasadéknál. Majd benyitotta az ajtót is. Könnyes szemmel azt mondotta:
- Egy kis kenyeret kérnék alázatosan. Nagyon éhezünk.
- Eredj innen! Mi sem kapjuk ingyen a lisztet! - rivalt rá az asszony.

A fiú szomorodott szívvel ezután Péterkéhez fordult:
- Legalább te szánj meg Péterkém.
- No, hogy ne mondd, hogy rossz szívűek vagyunk, - felelte az asszony Jancsinak, - nesze egy darab kenyér és nesze a feje a csirkének.
Jancsi a csirkében azonnal megismerte az aranybóbitás madarat. Nem kellett már a kenyér. Elmúlott hirtelen az éhsége is. Könnyei megindultak. Sírt. Zokogott. Ugy tért haza az utcán végig, hogy azt sem tudta, merre halad. És odahaza nem merte megmondani senkinek, hogy ő már bizonyosan tudja, hova tünt el az aranybóbitás madár.
- Sohasem lesz többé ilyen jóságos madarunk!
De amint Jancsi könnyei ráhullottak a madár fejére, a madár kissé megelevenedett.
- Ne sírj, ne ríjj kedves Jancsikám, - szólalt meg. - Én belőlem már eleven úgy sem lesz soha. De ha azt óhajtod, hogy még halálom után is szolgáljak neked, rejts el engem a szíved fölé, hogy ott örökre megpihenhessek a te jóságodban.
Ezután az aranybóbitás madár lehúnyta a szemét. Jancsi pedig úgy cselekedett, ahogy a madár kívánta.

XI.
Jancsi ahogy reggel kinyitotta a szemét, akaratlanul is föltekintett a kemencére. Nagyot sóhajtott. Ebben a pillanatban minha lódobogást hallana. Kitekint az ablakon, ott áll egy paripa a ház előtt, fölnyergelten.
Jancsi rögtön megismerte, hogy ez a paripa édesapja egykori hűséges paripája. Kirohant hozzá. Nyakába omlott. Veregette, símogatta. A paripa azonban megszólalt:
- Kedves Jancsikám, ne veregess, ne símogass engem, hanem gyorsan pattanj föl a hátamra. Azt hallottam, hogy a királyunknak szüksége van egy derék katonára. Elviszlek én hozzá. Hátha ott megtalálod a szerencsédet s nem búslakodol többé az aranybóbitás madár után.
Jancsi rögtön fölugrott a nyeregbe. Elköszönt apjától, testvéreitől s nekiindult a vitézség útjának.
Sokáig vágtatott a paripa, míg eljutottak a király első katonájáig.
Az őr ráfogta a puskáját, megállította őket.
- Állj, ki vagy! - kiáltotta Jancsi felé.
- Én vagyok az igen-igen-igen szegény ember Jancsikája, - felelte Jancsi.
- No ha te vagy, akkor csak jőjj közénk, - válaszolta az őr. - Téged ugyan nem ismerlek, de ezt a paripát, amin ülsz, régóta ismerem. Tudom, hogy a mieink közül való. És azt is tudom, hogy ellenséget meg nem tűrne a hátán.
Igy aztán Jancsi bejutott a király katonái közé. Felöltözött szép világoskék katona ruhába.Csak a csákója volt piros. És odaugratott lován a tábornok elé.
A tábornoknak egyszerre megállt rajta a szeme.
- No Jancsi fiam, - mondotta neki a tábornok. - Te olyan derék szép szál legény vagy, hogy nem is engedlek el magam mellől. Itt harcolsz majd mellettem. Meglátom, hogy fog a kardod.
- Az én kardomnak tábornok uram, - felelte Jancsi, - magyaros az éle. Mind a két oldalán vág. A vége meg olyan hegyes, hogy akár három embert is keresztülszúrhatok vele egy döfésre.
A tábornok megnézte Jancsi kardját. Elcsodálkozott. Utána nyomban kiadta a rendelkezést, hogy minden katonának a kardját Jancsié szerint élesítsék, mert ez az igazi.
No dolgozott is a sok köszörűkő naphosszat, sőt még éjszaka is lámpánál. Reggelre, mikor éppen készen lettek, megharsant a trombita:
- Itt az ellenség! Lóra legény, lóra!
Mindenki megsuhogtatta a kardját a levegőben s utána: rá az ellenségre.
Az ellenséget maga a király vezette. A király aranyruhába volt öltözve. A fején meg gyémántkorona fénylett. A reggeli napfény odatűzött az ellenséggel szemben. Jancsi fölpillantott az égre és látta, hogy a feje fölött fekete felhők tornyosulnak.
- Nosza gyerünk, most csapjunk rájuk, - mondotta a tábornoknak. - Most a napfény a szemükbe tűz. Nem látnak semmit a fényességtől.
Meg is rohamozták az ellenséget.
Le is verték.
Mert bizony azoknak a napfénytől úgy káprázott a szemük, hogy egymást se tudták megkülönböztetni, melyik merre jár, nemhogy az ellenséget.
Az ellenség királya, mikor látta, hogy elvesztette a csatát, az erdőbe menekült. Néhány száz katona követte mindössze. A többit mind levágták. De ez a néhányszáz katona aztán csupa derékszál legény volt ám.
Jancsi megpillantotta ezt a csapatot. Utána vágtatott. Űldözte. Kergette. A menekülésben a király futott legelől, pedig ez is akkora volt, mint valami óriás és akkora bárdot forgatott a kezében, hogy négy katonának is elég lett volna cipelnie.



Mikor a király megpillantotta Jancsit, rögtön látta, hogy Jancsi a vezére az üldözőknek. Kirontott hát a katonái közül s egyenesen neki Jancsinak. Fölemelte a hatalmas bárdját mind a két kezével s olyat sujtott Jancsi vitézre, hogy azzal a sujtással nemcsak Jancsit, de még a lovát is kettészelhette volna.
A rettenetes bárd mellén érte Jancsit.
Jancsi megtántorodott a nyeregben. Elsápadt. Szíve dobbanása elállott. Érezte, hogy a szép kék atillája közepéről peregnek a gombok. De ahogy odakap a melléhez, érzi azt is, hogy a bárd éppen ott érte, ahol az aranybóbitás madár koporsója volt. No még ez szerencse. Egy pillanat és új erő támadt Jancsiban. Egyenesen kinyujtotta a kardját s beledöfte az ellenséges király palástjába.
A király rögtön aláfordult a lóról. Még egyszer villant Jancsi kardja s holtan bukott a királyra a lova is. A király hívei látták uruk vesztét. Szerették volna megszabadítani, hogy legalább a testét magukkal vihessék. Rárontottak hát Jancsira. Jancsi azonban aprította őket rakásra. Olyan halom katona hevert ott lassankint, hogy magasabb volt a holttestük a lovon ülő Jancsinál.
Ekkor érkezett oda a tábornok, aki Jancsit maga mellé osztotta.
- Hadd abba Jancsikám! - kiáltott rá örömmel, - ezeket a cudar legényeket a katonáink is elintézik már. Gyere velem, viszlek a mi királyunk elé. Hadd ismerje meg benned a legderekabb vitézét.
A király annyi csillaggal rakta tele Jancsi szakadt mentéjét, amennyi csak ráfért. Az összes arany és ezüstérem, ami csak a király markában volt, mind felkerült Jancsi mellére. A leszakadt gombokat pedig maga a király lánya varrta vissza a helyére.
Utána meg azt mondotta a király Jancsinak:
- Mit kívánsz tőlem azért, hogy megmentettél legnagyobb ellenségemtől.
- Nem kívánok én felséges uram se jutalmat, se rangot, - felelte Jancsi, - csak azt tedd meg, hogy az én igen-igen-igen szegény apámnak és testvéreimnek holtáig legyen kenyere és ennek a szép fekete táltos paripának holtáig legyen zabja.
A király rögtön befogatott aranyos hintajába. Elküldött az igen-igen-igen szegény emberért. Elhozatta magához a királyi várba Jancsi testvéreivel együtt. A táltos paripát meg bekötötte az istálójába. A paripa úgy élt, mint a király többi paripái: jómódban és aranyos szerszám alatt. Az igen-igen-igen szegény ember fiaival együt úgy élt, mint maga a király. Egy asztalnál étkeztek s ugyanazok a szolgák tálaltak nekik, akik a királynak.
Mikor az öreg király meghalt, Jancsi vette át a király birodalmát. Övé lett a király lánya is.

 
 
0 komment , kategória:  GÁRDONYI GÉZA  
Gárdonyi Géza
  2008-11-19 20:21:19, szerda
 
  Az uj harang

A harangöntő udvarán ott hevertek a harangok.
Másnap falusi emberek mentek a harangöntőhöz.
- Egy középnagyságú harangot kérnénk, - mondotta az egyik, - mert az előbbi leesett a toronyból és összetörött. Hát avvégett gyöttünk...
A harangöntő sorra mutogatta a harangjait. Egy pálcikával megkongatta mindegyik harangnak az oldalát. Valamennyinek szép volt a hangja, ezért a harangöntő izgatottan várta, hogy melyiket ítélik alkalmasnak abba a toronyba.
A falusiaknak sok harang tetszett volna, de mivelhogy a József nevű harang volt a legolcsóbb, azt választották.
Hazavitték. Szép hosszú kötelet fűztek a fejére és felhúzták a toronyba.
Gyönyörű nyári reggel volt, mikor az új harang az ottani harangok közé megérkezett.
- Isten hozott, Isten hozott! - zengte mély halk hangon az öreg harang.
- Régen várunk, régen várunk! - mondta szaporán a kicsi.
Az új harang hideg méltósággal felelt ezekre az üdvözlésekre. Elfoglalta helyét középen és megjegyezte:
- Ez a falusi levegő mennyivel jobb mint a városi!
Lenn a templomban megszólalt az orgona. A sipokból gyönyörű énekek röppentek elő, a templomban fel és alá lengedezve dicsérik az Istent. A két régi harang remegett a meghatottságtól.
Az új harang az ablakon át a mezőséget nézte. A mezőségről két feketeruhás ember közeledett a templom felé.
- Mit jelent ez? - kérdezi az új harang.
A kis harang felelet helyett messzehalló zokogásba kezdett:

- Jaj Istenem halott van
Halott van a faluban
Síratja a kis harang
Ging-galang, ging-galang.

Ezt elmondta százszor is, míg végre fáradtan állott meg és csendes zengéssel szólott:
- Szegény Sári néni, bizonyosan ő halt meg, mert már két hete nem látom a toronyból, hogy templomba jött volna.
A nap besütött a toronyba. A sugarakon egy méh is beszállott és körüldönögte a harangokat. Elmondta nekik, hogy csakugyan Sári néni halt meg, az egész falu odajár siratni.
A harangok elszomorodtak. Csak az új harang maradt hidegen.
- Bánom is én, - szólt, - ha az egész világ meghal is.
Akkor megrándult az öreg harang kötele.
- Mit jelent ez? - kérdezte az új harang.
Az öreg harang felelet helyet mélyen búgó hangon kezdte az éneklést:

Giling-galang...
Bim-bam!
Bim-bam!
Dél van!
Dél van!
Hálálkodjunk!
Imádkozzunk,
Van kenyerünk,
Eledelünk
Van! Van!
Van! Van!
Bim-bam!
Bim-bam!
Dél van!
Dél van!

Az öreg harang érzéssel és méltósággal zúgta el sokszor ezt az éneket. Aztán megrándult az új harang kötele is egyszerre a másik kettőével.
- Mit jelent ez? - kérdezte ijedten az új harang.
A másik kettő felelet helyett zokogó zengéssel kezdte siratni a megboldogult Sári nénit. Az új harang egy szót sem szólott.
Mikor a két harang elvégezte a siratást, kinyílott a harangház ajtaja és belépett a harangozó.
- Hát te miért nem siratod a halottat? - kérdezte az új harangtól.
- Mi közöm vele! - felelte az új harang mogorván.
A harangozó a harang alá tekintett. Csodálkozva csapta össze a kezét:
- Ennek a harangnak nincsen szíve!
A fejét csóválgatta, sietett a lépcsőn lefelé és így mormogott:
- Vissza kell mennünk a városba a harangöntőhöz. Ki látott már ilyet? Elfeledték elhozni a harangnak a szívét!
Másnap bementek a városba. Estére megérkezett a harang szíve. Már kora reggel beleakasztották egy láncon a mellébe és mikor az istentisztelet órája elérkezett, megrántották a kötelet.
Az új harang kétszer-háromszor meghimbálódott a levegőben, azután ezüstcsengésű, szép tiszta hangon rákezdte az éneket:

Giling-galang...
Giling-galang...
A jó lélek
fehér galamb!
Gyertek, gyertek
a templomba,
imádkozzunk
térdre húllva.
Térdre húllva,
leborulva;
porból nézve
fel az égre
fel az Úrra.
Giling-galang...
Giling-galang...
A jó lélek
fehér galamb.
Égbe szálló
Fehér galamb.

A falusiak kiállottak az utcára és udvarokra, úgy hallgatták az új harang énekét. Némelyik ember a kalapját is levette.
Az új harang pedig az áhitattól és érzéstől reszketve a napsugárban csillogva énekelte tovább a templomba hívó szózatot. Hirdette fel és alá himbálódzva a toronyban. Közben ki-kitegintgetett a toronyablakon át a falura. El a messzeségbe. Még a távoli halmokon is látta az embereket, hogyan állanak meg és fordulnak vissza az ő hívó szózatára a templom felé.
- Szép! - szólt elérzékenyülten a másik két haranghoz. - Látjátok, hogyan jönnek a hívek az új harang szavára a templomba. Az én szavamra!
Délután, mikor Sári nénit temették, az új harang hangja is siratta. Olyan szép volt a három harang egybehangzó éneke, hogy az emberek és asszonyok a szemükhöz emelték a zsebkendőjüket és így szóltak:
- Sohasem hallottunk három harangot szebben szólani!
Az új harangnak ettől fogva, mintha élet szállott volna a szívvel a testébe. Minden iránt érdeklődött. Az orgona hangoktól ő is áhitattal és boldogan remegett. Örömmel hirdette a reggelt, szívesen a delet és áhitatosan az estét. Éjjel pedig a toronyablakon át vigyázva őrködött: nincs-e tűz valahol, hogy idejekorán megkongathassa a veszedelmet.
Néhány nap mulva, mikor a szél meglátogatta a harangokat és kedveskedve suttogott híreket más tornyok harangjairól, az új harangot is meglátta. Meglepetten sivított:
- Nini, a szív nélkül való harang! Hogy kerülsz te ide?
A harang boldog zengéssel felelte:
- Van már szívem, van! Van már szívem, van! És most tudom csak: milyen boldogtalan az, aki nem tud sem sírni, sem örülni.

 
 
0 komment , kategória:  GÁRDONYI GÉZA  
Gárdonyi Géza
  2008-11-07 18:36:44, péntek
 
  Gárdonyi Géza
Isten veled gólya madár

Valami különös szomorúság borzong át a lelkemen. Nemcsak a lelkemen: minden fán, minden fűszálon, az egész tájon, még a felhőkön is. Ez a szomorúság az ősznek megérkezése. Kertemben már az őszirózsák fehér és lila virágai melengetik az arcukat a nap sugaraiban. A gesztenyefám napról napra halványabb. A gyümölcsfáim is olyanok, mint az öregemberek: egyik, mint a sárga öregember: a másik, mint a piros öregember.

A két gólyánk is elment. Szent István király napján láttam őket utoljára a mezőn. Nem halásztak, csak álltak-álldogáltak elgondolkozva a fűben: ott álltak mind a ketten. A fecskék vidáman csapongtak fölöttük a levegőben. Azok még nem gondoltak akkor az elutazásra.

Furcsa két madárfaj a gólya meg a fecske, hogy tavasszal mindig idejön a másik világrészből: ősszel meg mindig visszatér a másik világrészbe. De ott nem házasodnak, nem raknak fészket, és nem költenek, csak itt minálunk. Melyik hát az igazi hazájuk?...

Még furcsább, hogy az a két gólya meg az a pár száz fecske az egész országból csak a mi falunkat szereti. A messze Afrikából ide térnek mindig vissza, ide ám, a mi szegény nádas házaink közé, a mi szegény mezőnkre. Mi van a falunkon olyan szeretni való, hogy érdemes érte átrepülni egész nagy tengert meg egy egész nagy országot?

Ahogy ott láttam a mozdulatlanul merengő két gólyát a vörösre aszott mezőn, a húsz éves Balla gyerek jutott az eszembe. Azt is így láttam ma állani a kertbe. Az ásónyélre támaszkodva állt, és szomorúan nézett maga elé. Mert ő is elköltözik innen.
Szentmihálykor elviszik. Maga se tudja, hova. Kell a Balla gyerek a császárnak.

No, a mi két gólyánk nem kell a császárnak. De lám, hogy így egybevetem őket, arra gondolok, hogy a válás érzése nem azonos fájdalom-e bennük?
Ahogy a két gólya ott áll egymás mellett, bizonyára így beszélgetnek:
- Öregem - mondja az asszony -, a vízililiomnak fogytán a virága.
Az ura bólint erre a fejével csöndesen.
Ismét az asszony szól:
- Mikor indulunk?
- Mikor az utolsó liliom is eltűnik.
- A gyerekek eléggé erősek?
- Megbírják.
Mind a kettő újra bús elmerengésbe mélyed. Milyen szomorú tud lenni a madár! Egész testével szomorú.
A minap aztán sok gólyát láttam a magasban. Odafenn kanyarogtak a falu fölött, aztán egyszer csak: egyenes út Délnek!
A fecskék csak tegnap mentek el. Úgy beszélték meg, hogy a templom tetejéről indulnak, mert ott gyűltek össze.
Töméntelen, nagy fekete madárraj volt az ott együtt. A falu csendjében nem hallatszott egyéb, csak az ő csivitelésük-csiripolásuk. Tanácskoztak, disputáltak. Vajon min forgott a beszéd? Vezért választottak-e, vagy az út irányát hányták-vetették meg? Rossz hírt kaptak-e Afrikából? Vagy valamelyik más falubeli fecskenépről szavaztak, hogy megvárják-e őket, vagy nélkülük menjenek? - Ki tudná megmondani, ha nem madár?

Fölkerekedtek, egypárszor körülkanyarodtak fenn, mint a búcsúsok. Bizonnyal a falura néztek alá a magasból, meg a vidékre, aztán elszálltak a messzeségbe.
De hát miért megy el a gólya, miért megy el a fecske, ha a mi falunkat érzi otthonának?
Ó, bizony könnyű azt kitalálni...Elközelget az ősz. Az október hideg leheletétől dermedten hullanak el a bogarak milliói. A december szele kemény kérget fagyaszt a vizekre, s a téli ég felhői hóval borítják be a mezőket.

Miből éljen akkor a szegény gólya meg a szegény fecske? Éhen halna meg itt az istenadta valamennyi.

Ma már nincs se fecske, se gólya. Talán éppen most repülnek fenn a szédítő magasságban a tenger fölött és a tenger felhői fölött. Talán éppen most kiáltja az egyik gólyafiú:
- Anyácskám, elfáradtam!
- Terjeszd ki a szárnyadat - feleli bizonnyal az anyja.

S megszűnik a szárnyak levegőverése. Az egész gólyacsoport kiterjesztett szárnnyal leng a levegőben.
 
 
0 komment , kategória:  GÁRDONYI GÉZA  
(Gárdonyi Géza)
  2008-11-02 09:59:29, vasárnap
 
  "A szeretetnek melege van a természet hidegében,
világossága van az élet sötétségeiben,
és a szeretetnek ajkai vannak,
amik mosolyognak velünk az örömben,
és lecsókolják könnyeinket a fájdalomban"

(Gárdonyi Géza)
 
 
0 komment , kategória:  GÁRDONYI GÉZA  
Gárdonyi Géza:A tűz
  2008-11-01 09:39:03, szombat
 
  Gárdonyi Géza:A tűz

Szeretem a tüzet nézni. A tűz örök rejtelem és jóleső melegség. Aki a tüzet nézi, annak a lelke megcsöndesül; valami édes félálom szállja meg - édes félálom: nyugodalom.
A tűzben történetek vannak. Mesehangú és mesének illő színes történetek, amiknek se eleje, se vége nincsen, hanem minden rend nélkül egybefolyik egyik a másikkal. Az ember nem tudja, valóban megtörténtek-e, vagy csak álmodja őket.
De ilyenkor mindegy is az. A lángok játszanak a tűzben. A gondolatok játszanak az ember elméjében. Rend nélkül való színes gondolatok - mint ahogy a lángocskák is rend nélkül jelennek meg és tűnnek el. A tűz eleinte rostogva ég, aztán halk mormogással, sziszergéssel, susogással, végül vörösen izzó parázs az egész, kezdetben tündöklő aranykupac, később tündöklő vörösréz. A tűz ilyenkor végtelen mélynek látszik. Az apró lángok föllebbennek a semmiből; táncolnak a parázs fölött; és eltűnnek a semmibe, mintha egy láthatatlan kéz söpörné le őket a parázsról.
A hosszú téli estéken elüldögélek néha a nyitott ajtajú kályha előtt. Nem valami drága kályha, csak afféle cserépalkotmány, amilyen a falusi tanítóknál szokott lenni. De nekem mégis jó és eléggé szép is. Mikor már túl vagyok a dolgaimon, odavonom a karosszékemet a tűz elé. Csak szalmából van ez a karosszék, de nekem jó ez, szép is.
Kívül, a havas faluban csönd van és csönd van idebent is. A téli estnek álommal áthatott csöndessége ez. A kályha száján félig nyílt legyező alakjában áramlik ki a vörös fényesség, s a tűznek meleg lehelete.
A macskám is itt van a lábamnál. Úgy szereti a tüzet, mint én. Összeguborodva fekszik a padlón, a lábaim előtt, s mindig úgy tesz, mintha aludnék. Pedig sohasem alszik. Csak hunyorog. Néha fon. Ez az ő éneke. Mikor így fonva rám néz, nekem énekel. Mikor a tűzbe merengve dorombol, akkor a maga kedvére fon. Egyhangú, de mégis kedves melódia az ő dorombolása, a megelégedésnek, s maga jólérzésének melódiája. A tücsök ciripelése is csak egy hangnak a folytonos ismétlése. A béka sem ümmög több hangot egynél, de az az egy hang a boldogság hangja; - soha nem unalmas és nem fárasztó, mint az emberi hangversenyek.
Így tudom én mindig hallgatni ennek a szelíd kis házi tigrisnek a fonását. Milyen boldog és elégedett tud ez lenni egy kis kályhatűztől. Épp úgy gyönyörködik az aranyló parázsban, mint én, és ilyenkor bizonyára neki is mindenféle gondolatok meg történetek délibábjátéka vonul át az elméjén. Az ő történetei bizonyosan vadásztörténetek. A tavaszra meg a nyárra is gondolhat olykor. A tavaszra, mikor a verőfényben elnyújtózkodva melengeti az ő rozsdaszínű selymes bundácskáját, miközben mind a négy fehér lábát elnyújtja és jóízűeket álmodik. De a virágokat is szereti. A nyáron sokszor láttam, milyen kedvvel lépked a violák meg a rezedák között, és hogyan szaglálja meg-megállva hol az egyiket, hol a másikat, s ilyenkor félig lehunyja a szemeit. Így élvezik a virág illatát a lányok is.
De most nincs virág és nincsen napsugár. A kályha verőfénye az egyedüli, ami emlékeztet a nyárra. Azonban nekünk ez is elég. A boldogság békéje van a szívünkben.
Mi a boldogság?
Mikor a vágyak pihennek. Mikor az ember nem gondol a holnapra, csak bámulja a parazsat félálmos nyugovással, s lelke úgy leng a múltak fölött, mint tó fölött a madár.
Ahogy így a kályha langyos melegáramlatában üldögélve nézem az örökszép parazsat, arra gondolok, hogy miért nincs itt még egy karosszék és miért nem ül abban még egy valaki, akinek a kezére rátehetném szelíden és gyöngéden a kezemet és aki a fejét a vállamra hajtaná.
A csöndnek szárnyatlan óráiban megjelenik néha előttem ez a gondolat és tündérorcával mosolyog reám. De én szomorúan nézem őt vissza.
Mert az egyedülvalóság nem is nézhet másképpen, mint szomorúan. Az egyedülvalóságnak hosszú az árnyéka. Az egyedülvalóságnak árnyéka az a gondolat, hogy nem fogunk soha az életben találkozni azzal, akivel álmainkban mindig találkozunk.
Ez az árnyék engemet se hagy el. De hogy is gondolhassam, hogy van a világon valaki, aki reám vár és ide mellém, ebbe a szegény kis szobába belekívánkozik. Ha volna olyan valaki, az már rám nézett volna és nyújtotta volna nekem a kezét. Azt mondta volna:
- A szobád nem szegény, mert te is benne vagy -; és nem kicsiny, mert én elférek a szívedben is.
A parázsra hamu kezd borulni. Homály homályra száll a szobában. Úgy érzem, mintha én is elmúlóban volnék: így, amint ülök belemulandó árnyék az árnyékba; puszta értéktelen árnyék, amit a tűz véletlen vak okból jelenített meg, s amely épp úgy véletlen vak okból enyészik és múlik bele a sötétségbe.
 
 
0 komment , kategória:  GÁRDONYI GÉZA  
Gárdonyi Géza:
  2008-10-31 18:32:16, péntek
 
  Gárdonyi Géza:
Írás a Bibliába
- Az Újszövetség Könyve elé -

Ez a könyv a könyvek könyve,
Szegény ember drágagyöngye.
Égi harmat lankadtaknak,
Világosság földi vaknak.
Bölcsességnek arany útja:
Boldog, aki rátalál!
Szomjas lelkek forrás-kútja,
Hol pohárral Krisztus áll.

Ez a könyv az örök törvény,
Királyon lánc, rabon napfény,
Tévelygőnek hívó harang,
Roskadónak testvéri hang.
Elhagyottnak galambbúgás,
Viharvertnek ereszet,
Haldoklónak angyalsúgás:
,,Ne félj: fogd a kezemet"

Gyermeknek is: ,,Mily szép rege",
Bölcsnek: ,,Rejtelmek tengere!"
Fal, - s túl rajta élő hangok,
Köd, s benn zengő hárfák, lantok.
Templomok közt legszebb templom:
Csak megnyitom s benn vagyok.
Ablakán a Paradicsom
Rózsáira láthatok.

Minden fakul, minden romlik,
Márványvár is összeomlik.
Bíborleplek ronggyá málnak,
Dicsőségek füstbe szállnak.
Csak ez a könyv nem tér porba,
Mintha volna élő lelke!...
Ez a könyv a Mózes bokra:
Isten szíve dobog benne.
 
 
0 komment , kategória:  GÁRDONYI GÉZA  
Gárdonyi Géza: Gyöngyvirág
  2008-10-29 16:58:28, szerda
 
  Gárdonyi Géza: Gyöngyvirág


Új fű a földön; a fán is új lomb: patyolatosan gyönge, halványzöld levelek. A napsugár úgy száll által a lombokon, mint az öntözőkannából a kertész vize. Isteni csöndesség. Mintha nappali alvásba merült volna az erdő. És én itt térdelek egy kis fehér virág előtt, amely a bokrok árnyékába rejtőzve valami csodásan finom és édes illatot lehel.
Nem tudok betelni ezzel az illattal, és a nézésével. A gyöngyvirág, a rejtelmes kis gyöngyvirág az én gyönyörűségem.
Minden más virág a föld gyermeke. Ez az egy mintha finomabb volna. Mintha egy nekünk ismeretlen világ virága volna, tán valami szellemvilágé, amelynek papja nincsen s amelyről eddig tudomány nem beszélt.
Minden más virág kitárja a szépségét és az égbe néz. Egyik a napot imádja, a másik a holdat, a csillagokat. Ez az egy a bokrok csöndes árnyékába rejtőzik és zöld kis palástja alatt alázatosan meghajol, mint az imádkozó menyasszony.
Mért néz a heliotrop a napba? Mért néz a gyöngyvirág a csillagokba? Mért ébred a vízirózsa hajnalban? Mért zárja be kelyhét a mák napszállat után? És mért hajlik a gyöngyvirág a föld felé? Mért nyilatkozik bennök az a sokféle vonzalom - ha a virágnak lelke nincsen?
A Teremtő, aki a mindenséget milliárdnyi millió életformával népesítette meg, csak egyféle lelket tudott volna teremteni? Csak éppen nekünk teremtett volna lelket?
Fénysugarak törnek elő a Biblia első és második fejezetéből. A Názáreti Bölcs minden szavát is tiszteletembe foglalom. De hogy az élő teremtmények között csak az ember hordoz lelket...
Talán jutott az Isten leheletéből máshova is a Paradicsomban.
Talán jutott az állatnak is, jutott a virágnak is?
És ahogy az ember megérti egymás lelkét, az állat is megérti egymás lelkét, a virág is megérti egymásnak a lelkét. És az Isten megérti valamennyiét.
Az ember mindenre, amit nem lát, nem hall, nem érez, azt mondja: - Nincs.
Pedig csak azt kellene mondania: - Nem tudom.
A nincs - vakság.
A nem tudom - imádság.
Hogy mondhatnám azt, hogy a gyöngyvirágnak nincsen lelke; mikor látom, hogy él, hogy szereti a zöldet, a bükkfák árnyékos erdőit, a csöndességet. Látom szűzies rejtőzését, angyali alázatosságát. Érezem mámorító leheletét. S arra gondolok, hogy ő is néz engem, néz fehér szépségében, ártatlan nyugodtan, mint ahogy a napot, a holdat, a csillagokat meg egymást nézi a sokféle virág. És az üde, tiszta, alázatos szépségét bámulva, rajtam valami édes, szent megértés ömlik által.
A magyar ősvallás virága a tisztesfű, a tulipán meg a zádogvirág. A zsidó vallásé a mirrha. A mohamedáné a tubavirág. A római keresztény vallásé a liliom. A gyöngyvirág nincs benne egy nép mennyországában sem. Festők nem festik. Szobrászok nem faragják. Dal, zene nem szól róla. Pedig tündérek hajába, angyalok mellére, szüzek imádkozó kezébe illene illatos fehér gyöngytestecskéje.
Ha rózsát látok, kisasszony jut az eszembe, az öltözetében és gazdagságában pompázó kisasszony. Ha tulipánt látok, a piros-szoknyás, mezítlábas, erős-szépségű parasztleányra gondolok. A kakukkfű látása a holt leány képét költi föl bennem. Csak a gyöngyvirág az, amelynek látásakor földi nő képe nem jelenik meg sem az elmémben, sem a szívemben.
Más világból való virág ez!
Talán abból a világból, amelyet a délibáb lenget felénk, éjjel a szentjánosbogárka fénye világít meg. Talán abból, amelyről a boldog mesék szólnak: arany, ezüst a föld mélyében, fönn meg holdfény, harmat gyöngyvirág.
A villámos viharban a haragvó Isten képe jelent meg az emberiségnek. Az angyalok a csillagos keleti ég alatt a zsidóság mezőin születtek. A tündérleányok anyja a gyöngyvirág.
Az első ember, aki gyöngyvirágot látott és beszívta az illatát, nem gondolhatott földi nőre, sem égi alakokra, sem a mindenség teremtőjére. Az Isten, az angyalok, mind magasvilági szellemek, a csillagfényes felső világnak a lakói. A gyöngyvirág csak azt a gondolatot ébreszthette benne, hogy az erdőben valami láthatatlan bájos alakok élnek, akiknek lakóhelye az erdei árnyékos csöndesség, lehelete a gyöngyillata.
Gyermekálmaimnak mindenütt előlengedező bűbájos alakjai, akik virágokon jártok, erdei vizek tükrében fésülködtök, holdnak fényénél táncoltok és az erdei méhek zenekarában gyönyörködtök, e pillanatban azt érzem, hogy ti valóban éltek és körülvesztek engem. Az Istent nem láttam, de bizonyos nekem, hogy van. Az angyalokat nem láttam, de elhiszem, hogy a csillagokon túlnan egy szebb világ él, és annak lakói tiszta és boldog lelkek. A tündérek létezése...
Mért ne élhetnének a föld levegőjében tündérek is. Ha a vízben milliónyi olyan apró élet él, amelyről csak alig száz éve tudunk, mióta a mikroszkópot kitalálták...
Hát még mi minden lehet, amihez még üveglencséket fogunk készíteni. És még mi minden lehet, amihez üveglencséket nem tudunk készíteni soha!
Tündérek létezését érzem az erdei csöndességben, a gyöngyvirág illatában, az árnyékban nappal, a holdfényben éjszaka. Mi azt mondjuk, tündérek, mert ezt a szót anyánktól hallottuk, amint ő is az anyjától hallotta. De ez csak szó, csak név, amely láthatatlan kedves és boldog élőket jelent. Lehet, hogy a zsidó képzelet angyalai, lehet, hogy a görög képzelet nimfái, lehet, hogy a pogány magyar képzelet tündérei azon egy láthatatlan nép, csak a nevük más.
Lehet, hogy az elhalt emberek. Őket érezzük meg, s őket nevezzük nimfáknak, tündéreknek. Lehet, hogy a testet levetkőzve tovább élünk a földön, mint a tűzből felszálló fény, virágból felszálló illat. Ki tudja, nincs-e éppen olyan s még nagyobb életvilági a láthatatlanságban, nincs-e ott is ember, állat, virág, nincs-e ott is számokban le nem írható sokasága az élő millió fajtának, amely ott is végtelen időben folyton hal és folyton újra születik.
Én, az emberfajta, e láthatatlan élőket érzem a virág illatában, a szellőben, a fényben, a sötétben, a zenében, a tűz lángjában, a csöndességben. És a gyöngyvirágot csókolva őket csókolom.
 
 
0 komment , kategória:  GÁRDONYI GÉZA  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 15 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 606
  • e Hét: 606
  • e Hónap: 80164
  • e Év: 2021444
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.