Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 8 
VII. A „Rák fordulóban&#
  2008-11-20 09:18:54, csütörtök
 
  VII. A ,,Rák fordulóban"

Csak negyednapra került elő maga a ház ura, Szunyoghy Gáspár uram lengyelországi útjából.

Ocskay azzal fogadta, hogy: ,,Ugyan régen várlak már itt!"

- Talán untad is magadat a házamnál? - vágott vissza Gáspár úr, cinikus gunyorral.

- Én nem, hanem a katonáim, akiknek szorgos a hópénz.

- De ugyan minek rontod a termetedet azzal, hogy nekem hazudsz? Hiszen nem vagyok én szépasszony! Mintha nem tudnám már én is, mint más, hogy eladtad te azokat a katonákat már, veleddel együtt, a császárnak; ott fizetik már azoknak a hópénzét.

Ocskay elsápadt, s azok a nagy szemei úgy villogtak valami állati dühtől.

- Ki mer ilyet mondani?

- Hát az egész világ. Árvában, Liptóban, Trencsénben, ahol csak megszálltam, minden kastélyban beszélik, hogy beálltál már szépen a császáriakhoz, generálissá lettél; pénzt is kaptál sokat. Tudja azt már minden ember.

Ocskayval csak úgy kerengett a világ.

- No, de ne ijedj ám meg! Minden ember azt mondja, hogy okosan tetted, bölcs ember voltál. Csak egyet füttyents nekik, ez a sok nemes úr a tót impériumból mind itt lesz nálad, s mennek veled oda, ahol pénzt és hivatalt osztogatnak: a hadaikat is mind felültetik, kit lóra, kit szekérre, s oda mennek veled, ahová viszed. - De hát ez a te dolgod. - Én nem megyek sehá, se lovon, se eblábon. - Elhoztad-e az ezüstmarháidat?

- Itt vannak Lietaván, a feleségemmel.

- Azt bolondul tetted, hogy oda vitted; ahhoz a vén boszorkányhoz. A feleségedet is meg fogja tanítani mindenféle boszorkányos mesterségre. Te bolond! Hisz ez a vén varázslónő azt is meg tudja tenni, hogy mindennap rádolvassa, ha száz mérföldnyire vagy is, hogy mit csinálsz, kivel mit beszélsz! Sohase hitethetsz el te többet semmit a feleségeddel, mert kiveti az abrakadabrán, hogy kirúgtál! De hát ez a te bajod. - Hanem az ezüstödet sohasem fogod látni többet, az mind ólommá válik.

- No, hát az is az én bajom.

- Persze, hogy az. Hát gyere, számoljunk, ha ráérsz. Itt van a pénzed.

Gáspár úr leoldotta a dobasz tüszőt az oldaláról, s kirázta a tartalmát az asztalra. Aztán összekaparta egy halomba. Végre ötösével egymás mellé rakva, végigszámlálta az asztalon a kétezer darab aranyat.

- Megszámláltad te is? Annyi-e?

- Jól van, jól, öreg, csak söpörd össze!

- De nem ,,Jól van, jól, öreg", hanem mielőtt besepernéd a tarsolyodba, előbb csináljunk egy kis computust.

- Hisz az útiköltségedet előre kifizettem.

- Igen, húsz napra. De én huszonkilenc napig voltam oda, s a te tíz embered azalatt is itt evett-ivott.

- Hát azt húzd le belőle!

Gáspár úr elkapart tíz aranyat a sorból.

- Hát te magad? Mióta vagy itt?

- Öt napja.

Gáspár úr kezébe vette a fekete táblát meg krétát, éppen, mint a bécsi kocsmáros, mikor a vendége számláját készíti.

- Jó ebédet adott a menyemasszony?

- Jót.

- Vacsorát is?

- Még jobbat.

- Bort is ittál?

- Azt is ittam.

- Sokat?

- Amennyit győztem.

- Tehát kétszer annyit. Muzsikát is kaptál?

- Az is volt.

Gáspár úr azért is rótt fel minden napra egy aranyat. A cigánynak is dukálna annyi.

- Egyebed nem volt?

Ocskay már erre a kérdésre nagyon nevetett. Gáspár úr jegyzé: Ezért a vigasságért, tíz arany.

Összeadta: summa summárum nyolcvanöt arany. Az még leszállt a kölcsönösszegből.

- Sajnálom, hogy az ezüstödet is el nem hoztad; mert a pénzt készen tartom érte. Ha eszed van, rajta légy, hogy idekaphasd, míg más okos rá nem teszi a medvetalpát. - No, most mehetsz főzni segíteni a menyemasszonyhoz.

Főztek is ők együtt - de mit? Végzetes cselszövényt, országvilág megrontására.

Sakkparti volt az: a legfurfangosabb, amit valaha két remekjátékos végigjátszott.

Ocskay László megkapta az izeneteket Blaskovichtól a fehér barát által. Az ezredét küldik hozzá. De egyúttal a határozott parancsot is, hogy minden rendes katonájával és a Felvidéken összegyűjtött bandériumokkal siessen csatlakozni Garamszentgyörgynél Vak Bottyánnal. A régi antagonistáját rukkoltatták oda közelebb hozzá. De Ocskay észrevette a ,,rochade"-ot, s ő is tett egy hasonló sakkhúzást ellenében. Blaskovich élő szóval azt izente neki, hogy ha Ocskay belemegy a kelepcébe, ő a kengyelben tartja a lábát, s úgy lavíroz, hogy ha a kapca szorul, egy ugrással Vöröskő-várott teremhessen, a Pálffyak erősségében. Ocskay visszaizent neki, hogy csak jöjjön bátran a maga két zászlójával az ezredéhez.

Remekben sem lehetett volna tökéletesebben csinálni az árulást.

Nemcsak arról volt szó, hogy egy vezér megszökjék egyedül: azt tették elegen: mit nyertek vele? Az sem volt elég, hogy a vezér a maga seregét olyan kelepcébe vigye, ahol az kénytelen lerakni a fegyvert, ez sem elég nyereség. Rábiztatni a sereget, hogy fordítsa meg az arcvonalt, megvenni az alvezérek szívét, hogy esküdjenek más hűséget: igen veszedelmes kísérlet, mutatja a Bezerédy példája, hogy ezen milyen könnyű rajtaveszteni... Hanem átvinni az egész rábízott dandárt úgy az ellenséghez, hogy a hívek ne tudjanak róla semmit, s fegyverestől, zászlóstól átállni az ellentáborba: ez a tudomány, ez a nehéz feladat! Sikerült.

Csajághynak és Ocskay Sándornak Érsekújváron kellett maradniok, azok onnan ki nem jöhettek Heister miatt. Vak Bottyán Ebeczky dandárával jött Ocskay László elé a Nyitra völgyén.

Budetin várában mindennap dáridó volt. Ocskay pénze bánta. A szomszéd megyék elégedetlen nemességét gyűjtögette maga körül.

Pálffy bán Nyitra várát vívta.

Úgy volt, mintha mindannyian Nyitra felszabadítására sietnének.

Ocskay előreküldözé az elégedetlen nemesek hadait Nagytapolcsányra, s maga csak másnap hajnalban indult meg e város felé. Vele volt kilencszáz jó vitéz huszárja, Bécs rettegtetői; háromszázan voltak Balskovichnál. Még csak sejtelmük sem volt róla, hogy hová mennek!

Mikor Nagytapolcsány elé értek, szemközt jött rájuk az előreküldött nemesi bandériumok serege, s azoknak a közepén Pyber, a püspök.

- Vivát! Vivát! - hangzott a szemközt jövők csoportjaiból. ,,Meg van kötve a béke! Szent a békesség! Vége a háborúnak!"

A nemesi hadak közéelegyedtek a huszárlovasságnak, s nagy örvendezéssel híresztelték, hogy a fegyverszünet meg van kötve: a nagyhatalmak beavatkoztak: a fejedelem föltételei el lettek fogadva.

Örült neki még a kuruc is. Bele voltak már fáradva a háborúba. Ki mit óhajt, hamar elhiszi.

A nagyobb ünnepélyesség okáért a püspök ott a mezőn tábori misét tartott, s megáldotta a csapatokat.

Azzal az egész fegyveres tömeg átkelt a Nyitrán, s délre az elefánti zárdához érkezett, ott a pálos szerzetesek derék lakomával vártak urat és közlegényt: mindenki torkig lakhatott a jóból.

A lakmározás alatt elterjedt a híre, hogy Pálffy bán hozza magával a fejedelem feleségét, mégpedig a kis fejedelemfiúkkal együtt, s azoknak az átvételére van kiszemelve Ocskay ezrede. - Hát hiszen olyan elhihető volt. - A múltkor is Ocskayt küldték a fejedelemnő elfogadására, mégpedig akkor egész dandárral. Ocskay be is ment akkor Pozsony városába, fel a hatalmas várba, az ellenség fő fészkébe, s ott fényesen fogadtatott a bán és a többi nagyhatalmas német urak által. Most megint úgy lesz.

Mikor indulót fúvatott a vezér, jó kedvvel ült mindenki a lovára: nem ütközet lesz ma, hanem lakodalmas menet.

A pereszlényi erdőben bukkant egymásra Ocskay és a bán serege.

Ocskay saját ezrede közepén vonult fel, a két szárnyat a nemesi hadak képezték. Pálffy bánnak három lovasezrede volt, azok között derékhad az éppen most érkezett dán segédcsapatok egyike: a páncélos dragonyosok.

A hadirend felállítása mellett akár ütközetet is vívhattak egymással.

Az erdős, csalitos terep mellett Ocskay kurucainak nem lehetett azt észrevenni, hogy az ő oldalcsapataik, a nemesi bandériumok szépen elmaradoznak mind a két szárnyon, s azok helyett a császári lovasság nyomul előre, félkörben átszorítva a közbeeső Ocskay-ezredet.

Még senki sem sejtette az árulást.

Csak akkor vette észre mindenki, hogy mi történik itten, mikor egyszerre Ocskay László előrevágtat, s a túlsó félről szemközt nyargal felé Pálffy János bán, s amint összetalálkoznak, kezeiket nyújtják egymásnak, a bán megöleli Ocskayt, és megcsókolja az orcáját. És abban a pillanatban megharsannak a trombiták az erdőben, s minden oldalról nyomul előre a császári lovasság, az Ocskay-ezredet bekerítve.

Az első percben csak az elszörnyedés moraja hallatszott; mint a tengerzúgás, mint a támadó szél fuvallata a fák között. Az a két ölelkező, csókolózó alak világosan megmagyarázott mindent.

Ekkor egyszerre kiugrat az elárult kurucok arcvonalából egy közhuszár a gyepre, s odakiált Ocskayra:

- Megállj, kutyahitű! Én láttam, mikor levágták az egyik füledet; ott leszek még, mikor a másikat is levágják!

Marci volt ez, a palóc legény, Tisza Gábor hajdani inasa: a pozsonyi rab, akit Ocskay a felesége óhajtására kiszabadított a börtönből.

S nem volt elég, hogy ezt az agyonsértő szót kiáltotta eddig híven szolgált, de még hívebben gyűlölt gazdájára, hanem kirántotta a pisztolyát, s rásütötte az ölelkező párra. A kilőtt golyó előbb a bán acélvértjét érte, s arról lepattanva, Ocskay páncélingét csörrenté meg: mind a kettő kapott a csókjából. Azzal megfordult a palóc legény, s odakiálta a társainak: ,,Csülökre, legények!"

Az ott éppen Jávorka százada volt.

Ez a fiatal diák patvarkodott legtöbbet Ocskay előtt Bercsényiék ellen: szatirikus ötletei után azt lehetett hinni, hogy ő a kurucok között a legelégedetlenebb: benne volt Ocskaynak legtöbb bizalma. Nem ismerte a fiút. A szatír alak egy mesebeli hőst rejtett. Szívében szerette azt az ügyet, amit szájával kigúnyolt.

- Egy életünk, egy halálunk! - ordítá az ifjú hadnagy, kirántva a kardját, s tüzet adatott a századával az útját elálló dragonyosokra, s aztán közéjük vágott, s keresztültörte magát rajtuk, vele ment el kétszáz kuruc.

Ocskay meg volt rettenve. Attól a meggyalázó kiáltástól, s a rákövetkezett kudarctól: hogy ezredének egy része elhagyta. Ez a balvégzet!

A bán is fel volt indulva.

- Utána kell rohanni a futamodóknak! - parancsolá alvezére Eszterházynak - aki meg nem tér, össze kell vágni. Aki azt a szószátyárt élve elfogja, ötven arany a jutalma.

Erre Eszterházy könnyű dzsidásokkal utánavágtatott Jávorka csapatjának, akiknek a menekülését jelezte a felvert porfelleg: azok a Fehér-hegyek felé tartottak.

Hanem az nem volt olyan könnyű, Jávorkát elfogni! Másforma kergetőzésekben is volt neki része. Hát mikor a Spinnerin am Kreuznál megszorította egész Bécs városa? - Úgy tudott futni, mint a róka, zegzug iramodással kóvályogva üldözője előtt. Egyszer csak meglapult valahol. Egy falu mellett. A kertek alatt, szőlőgarádok mély útjain félretért az útból, s hagyta maga mellett elszaladni Eszterházy uramat egész csapatostól. Azután szép csendesen lekerült a Nyitrához, átúsztatott rajta, s hátra sem nézett többet.

Az üldöző császári csapat pedig vágtatott be a faluba. A túlsó végén ugyanannak a falunak éppen akkor jött szemközt Blaskovich István a maga három századával, hogy Ocskayval egyesüljön.

A labancok azt hitték, hogy ez az üldözött csapat, amelyiket nekik össze kell aprítani, és se kérdve, se hallva nekivágtak, úgy szétverték az egész csapatot, hogy maga Blaskovich gyalog menekült el Vöröskő-várba. Akit elfoghattak, azt azután nagy diadallal az elefánti zárdába vitték, hogy itt vannak a szökevények.

Ocskayt majd a guta ütötte meg mérgében, mikor eléje vitték az ismeretes hadnagyokat, jelentve nagy garral, hogy ugyan leaprították a többit.

- Hisz ezek nem Jávorka csapatjából valók, hanem Blaskovichéból. Ti szétvertétek nekem a leghűségesebb három századomat, s el hagytátok futni az árulókat.

(Már ,,áruló" volt a nevük előtte!)

Biz ez egy kicsit fatális félreértés volt. A kezdet rosszul indult meg. Ocskaynak nem maradt több hétszáz emberénél. - A félsiker egyenlő az egész felsüléssel.

Azt a hétszáz embert rögtön feleskették a császár hűségére. Aznap kétszer ebédeltek: megtették.

- Csigavér! - mondá Ocskay, mikor észrevette Pálffy bán arcán a kedvetlenséget -, mindent helyreütünk egy merész fordítással. Nekem egész haditervem van. - Még az éjszaka minden irányban megindítjuk a csapatainkat, felhasználni azt az időt, amíg nem tudja senki a beállt fordulatot. A vármegyei hadak az én parancsolataimmal sietni fognak Nagytapolcsány, Nagyugróc, Nagybajmóc várakat elfoglalni, ezekben mind kuruc hajdúság van: Czelder Orbán gyalogosai, azokat lefegyverzik, foglyul ejtik, ha meg nem esküdnének a király hűségére. Én magam pedig a saját ezredemmel és a kegyelmességed által rám bízandó még egy ezred német lovassal megrohanom Garamszentgyörgy városát; ott fekszik Vak Bottyán uram, ő jött azért, hogy engemet elfogjon, s én fogom el őtet. Ezzel a fogással pedig ki lesz húzva a kurucságnak a sárkányfoga. Vak Bottyán most betegen fekszik, magával is jól tehetetlen. Döntő ütközettel fölér, ha kézre keríthetjük. Mit szól a plánumomhoz, kegyelmes bán uram?

- Azt mondom, hogy hatalmas egy stratagéma, s igen jól van kifundálva. Csak egy kis sorkamorkája van a dolognak. Arra, hogy kegyelmed a saját ezrede mellett még egy császári ezredet is vezessen, szükségképpen császári generálisnak kellene lenni kegyelmednek.

Ocskay László önérzetes mosollyal vonta elő kebléből a pergament, amelyre vezérőrnagyi kinevezése volt írva, a császár neve és pecsétje rajta.

- Ismerem én ezt az írást nagyon jól - mondá a bán -, hiszen én küldtem azt a grófnő által kegyelmednek, hanem hát kegyelmed viszont tudni fogja azt, hogy a császári hadsereg szervezésében mindenféle observálandó formalitások vannak, amik alól a császár sem menthet föl senkit. Ezt a kinevezést előbb a Hofkriegsverwaltungnak kell contrasignálni, azután a Hofkriegscommandóhoz exequatur végett leküldeni; amíg ez meg nem történik, addig kegyelmed se a titulusát nem viselheti, se a gázsiját fel nem veheti, se dandárt nem vezényelhet.

Ocskay le volt forrázva.

- De hisz abba hetek, havak telhetnek, az én tervem pedig órákra van kiszámítva, s azt vagy végre kell hajtani rögtön, vagy eldobni egészen.

- Végre lesz hajtva kegyelmed stratagémája. Kegyelmed maga még az éjjel a saját ezredét a rác portyákkal (azokat viheti magával) elfoglalhatja rendén Nagytapolcsány, -ugróc, -bajmóc várait. Lesz gondom rá, hogy azok mint igen nevezetes hőstettek legyenek a kegyelmed rovására feljegyezve. Szentgyörgy ellen, Vak Bottyánt elfogni, majd én magam megyek a császári ezredekkel.

Ocskay fanyar képet csinált ehhez a megoldáshoz. Mind a bosszút, mind a dicsőséget elveszi előle az ,,új" jóbarát; neki marad az elejtett vadnak a csontja.

Pálffy észrevette a rossz hatást, s rajta volt, hogy enyhítőt adjon hozzá.

- Ami pedig a kegyelmed saját dolgát illeti, hogy az hosszú időhaladékot ne szenvedjen, legjobb lesz, ha kegyelmed maga felmegy Bécsbe, a megerősíttetését szorgalmazni.

- Én? Bécsbe?

- Igenis: az én salvus conductusom mellett, tisztelgő kíséret födözete alatt.

(Nem ilyen Bécs városi bevonulásról beszéltek egykor Ocskaynak az ő álmai.)

- A császár várja kegyelmedet, és óhajtja látni. Őfelsége énelőttem fejezé ki azon legmagasabb jóindulatát, mellyel Ocskay, a legyőzhetlen hős iránt viseltetik. Az udvar színe előtt lesz kegyelmed őfelsége által elfogadva, s az országnagyok és az összes generálitás színe előtt fogja őfelsége kegyelmed nyakába akasztani az aranyláncot, melynek medaillonjára saját felséges képmása van verve; s ez aranylánccal együtt jár a birodalmi lovag cím; azontúl kegyelmed ,,Ritter von"-t írhat a neve elé, s megkövetelheti, hogy ,,méltóságos"-nak címezzék. - Szintén avégett is okvetlenül szükséges a kegyelmed Bécsbe menetele: mivelhogy az őfelsége által utalványozott összeget egyedül a Hofkriegskassa quaestora fizetheti ki, és csupán a kegyelmed kezeibe. - Ezért tehát legjobb lesz, ha kegyelmed, amint azt a három váracskát kézre kerítette: azonnal siet föl Bécsbe. Ott, mondhatom, hogy nagyon várják.

...Tehát Ocskay László megy föl Bécsbe... egyedül, magában... üveges hintóban...

 
 
0 komment , kategória:  Jókai Mór(1825-1904)  
A Nagyenyedi Két Fűzfa
  2008-09-18 16:32:44, csütörtök
 
  A Nagyenyedi Két Fűzfa
`Beszély`

Felvinc és Enyed között egy kis bérci patak vágja keresztül az utat, melyen most tartós kőhíd van építve. A híd mellett kétfelől a patak oldalában emelkedik két roppant fűzfa, és ezen két fűzfának históriai emléke van. Hét emberivadék látta azokat felnőni, s ivadékról-ivadékra szállt a történet, s máig is úgy emlékeznek arra, mintha csak a mi életünkben történt volna...

...Éppen száz és ötven esztendeje annak [1], hogy a kuruc-labanc világ legszebb divatjában vala; ma a kuruc, holnap a labanc osztott törvényeket Enyednek; mikor az egyik kiment az egyik városvégén, a másik bejött a másikon.

A jó enyediek váltig jobb szerették volna, ha e derék emberek, ahelyett, hogy őket látogatják, inkább egymást keresnék fel; de ezek bölcs urak voltak, és hallottak valamit azon stratégiai fogásokról, miszerint az ellenséget azáltal is meg lehet verni, ha a környéket élelmiszereiből kipusztítják. Ők ezt vevék gyakorlatba.

Mert míg a fejedelem rendes hadai, a fényes, hatalmas nemesi bandériumok, a szép daliás, farkasbőr-kacagányos huszárok, a válogatott hajdúk, a veres és kék darabontok rendes csatákat harcoltak künn Magyarországon a birodalmi derékhadakkal, mik fényes, páncélos, tarajos lovasokból, hímzett bivalybőröket viselő dragonyosokból s célbalövő muskétásokból állottak; addig szanaszét az országban őgyelgő kalandornép csavargott alá s fel, szemre-főre egymáshoz annyira hasonlatos, hogy máig is fennmaradt róla az adoma, miszerint a jámbor felvidéki tót nem tudott köztük különbséget tenni: melyik a kuruc, melyik a labanc?

Nagyobbrészint oly emberek, kiket magukat is elpusztított a háború, s kétségbeesés, nyomor és bosszúvágyból nem hagyott nekik más választást, mint kaszát, csákányt ragadni, s felcsapni kurucnak vagy labancnak, aszerint, amint egyik vagy másik fél katonái pusztították el.

Ezek azután falkánkint jártak városról-városra, zsarolva, harácsolva, ahol engedékeny népre akadtak; gyújtogatva, ahol megharagudtak, s szétszaladva, ahol megijedtek. Nem is igen nagy szenvedéllyel folytatták a harcot; a vesztes fél rendesen átállt a győzteshez, úgyhogy Cserei Mihály bizonyítása szerint[2] akadt ember, aki négyszer-ötször volt kuruc, ugyanannyiszor labanc.

Ezen sűrű változandósága a minéműségnek nagy akadályára lehetett a dicsőség után törekvésnek, mert ha valaki nagy hírt, nevet szerzett magának, mindig attól tarthatott, hogy ha holnap véletlenül egész serege áttér az ellenséghez, az valamennyinek megkegyelmez, csupán őtet akasztja fel, mint akire legjobban feni a fogát.

Úgy segítettek azonban magukon, hogy neveiket rendesen elváltoztatták, ami legsűrűbben előfordult a labancoknál, kik iparkodtak maguknak olyan neveket adni, amit a bolond kuruc ki ne tudjon mondani, hacsak ki nem töri benne a nyelvét, többnyire elrontott német szavakat, amiket ők maguk sem értettek.

A kuruc basák ellenben iparkodtak maguknak oláh neveket adni.

Ez időben tehát legkegyetlenebb veszedelme volt Enyednek és a körülfekvő városoknak egyfelől Balika, a kurucvezér, aki lakott a Torda-hasadék egyik barlangjában, melyet máig is Balika-várnak neveznek és másfelől a Mezőségen tanyázó két labancfőnök, akik közül az egyiknek az a furcsa neve volt, hogy "Trajtzigfritzig!", a másik pedig ily regényesen hangzott: "Bórembukk!"

Amilyenek voltak választott neveik, olyanok voltak azoknak viselői is; majd ügyetlen, majd kegyetlen, félig tréfás, félig véres alakok, kikről éppen annyi nevetségest tudott regélni a közhír, mint amennyi irtózatost, s neveikkel egyfelől a dajkák ijesztgették síró gyermekeiket, másfelől az enyedi diákok csúfolták egymást pajkosságból.

Ezek a diákok, ó, ezek a nagyenyedi diákok sajátságos fiúk voltak.

Amint annyira vitte a kálvinista gyerek, hogy lúdtollból kalamust tudott faragni, telerakott az anyja pogácsával egy tarisznyát, az apja vett neki egypár fejelés csizmát, azzal elvitte Enyedre, letette a kollégium udvarán, pofonüté, megáldotta s otthagyta, rábízván, hogy legyen belőle pap, professzor, királybíró, főkapitány vagy tanácsúr. Azontúl nem is volt rá gondja többet. A fiú megnőtt, megszakállasodott, megtömték, meghízlalták étellel és tudománnyal, elzárták hermetice minden világi kísértetektől, gondot viseltek testére, lelkére, felnevelték hitben és egészségben, csináltak belőle papot, professzort, királybírót, főkapitányt vagy tanácsurat, amire esze és szerencséje volt, anélkül, hogy apja-anyja törte volna rajta a fejét; a kollégium volt nekik édesanyjuk.

Öt-hatszáz fogadott fia volt a tisztes matrónának, s több százezer forintra menő jövedelme ennyi szép fiú felnevelésére; legtudósabb professzorai, kiket a külföld akadémiái műveltek, világhírű könyvtára s mindenféle beneficumai, mik egyfelől amíg szorgalomra ösztönözék az ifjúságot, másfelől jó eleve hozzászoktaták azon jótékony öntudathoz, miszerint bármi szűken, de saját érdemük után tanultak megélni.

Vala pedig ezen időszerint a nagyenyedi kollégium rektorprofesszora, nagytiszteletű tudós Tordai Szabó Gerzson uram, a tudományoknak nagy művelője, rendkívül békeszerető férfiú és a jó erkölcsök fáradhatlan oltalmazója.

Mert ha bevette magát iszonyú fóliánsai közé, azokba annyira el tudott veszni, hogy gyakorta kénytelen volt feleségétől megkérdezni, ha vajjon ebédelt-e ő ma már, vagy sem? tanítványai előtt pedig akként szólott, mint egy orákulum. Csak a csendes, békességes tudományokat kedvelé, mint a csillagászat és mechanika, nem szereté pedig a históriát, mint amely, az ő szavaiként, nem tanít egyebet, mint azoknak neveit, akik emberek agyonverésében tüntették ki magukat, s hősi tetteit énekli bűnös, vérengző, kegyetlen embereknek, és hazudik véghetlen kiterjedésben, ahelyett, hogy a jámborok, jótékony és bölcs elmék példájával javítaná az utóvilágot.

Annyira vivé pedig az ellenszenvét a derék úr a neki nem tetsző históriai személyek ellen, hogy tanítványai lelki üdvére képes volt a történetet meghamisítani, ráparancsolván a história-professzorra, hogy Cleopatrát, Semiramist s más afféle szemtelen asszonyi személyeket úgy fesse tanítványai előtt, mint rút, útálatos szörnyetegeket, akikre gondolni is irtózat.

És soha női alakra azoknak szemeiket nem volt szabad vetni, tánc, hegedűszó s más hívságos dolgok örökre száműzve valának e körből; még a templomban is, nehogy a leányokra kacsintgathassanak, hátul valamennyi pad mögött volt a nagyobb diákok számára egy külön hely rekesztve, ahol ott faragott fenyőszálakon ültek, hogy így fel ne érhessék fejeikkel az előttük álló padok karzatát. Mert kősziklára épült elve volt a nagytiszteletű úrnak, hogy fiatalembernek addig, míg meg nem házasodhatik, tehát míg iskoláit nem végezte és amíg nincs mit aprítania a tejbe, nem szükséges fehérszemélyeket ismerni, és minden, ami addig történik, csak hivalkodás és nem vezet jóra.

Persze, hogy ez a legnépszerűtlenebb világnézlet, amit csak a közjó kedvéért kimondani lehet, s hogy e nézetnek legkevesebb pártolói akadtak maguk az érdekelt felek, a nagyenyedi diákok között, az magától értetődik. Az csak mégis lehetetlen, hogy az ember egyszer-másszor női alakot ne lásson, s tizennégyéves korától húszig az ember minden asszonyt szépnek talál.

Különösen nehezíté pedig Gerzson úrnak nevelési maximáját azon körülmény, miszerint őneki is volt egy leánya, az az egy pedig olyan szép volt, hogyha az ember félesztendeig válogatott volna a városban, megint csak ő hozzá tért volna vissza.

Valahány diák meglátta a leányt, az mind szerelmes lett bele; de hiába lett szerelmes, mert könnyebb egy elkárhozott léleknek a Styxen visszaszökni, mint volt egy diáknak húsz lépésnyire juthatni Klárikához - ahogy a szép leányt nevezték.

Gerzson úrnak emeletes háza lévén a kollégium tövében, ő maga a földszinten lakott, leánya pedig az emeleten, és a lépcső rácsosajtóval volt elzárva; tehát még csak az sem történhetett meg, hogy valami ifjú ember a professzor urat keresve tévedjen Klárika elé; aki elé különben is hiába tévedt volna, mert a jó leányka oly istenfélő és diákfélő elvekben nevelkedett, hogy bizonyosan elszaladt volna előle.

Nem is volt pedig minden bolond embernek bejárata a tudós professzor úrhoz, hanem kipróbált egyéniségeknek megnyitá háza ajtaját.

Ilyen két kipróbált egyéniség volt: humanissime Zetelaky József és humanissime Karassiay Áron.

Az első szép, ártatlan, leányarcú, tizenhétéves ifjú, Gerzson úr különös kegyence, akiről azt hivé, hogy lelkét sokkal inkább bezárta a tudományok könyvei közé, mintha tömlöcbe vagy spirituszba volna téve, örökké első eminens volt, mindenféle verseket írt akármely témáról, neki mindegy volt: hexameter, pentameter, sapphicus, alcaicus, alexandrinus vagy anacreoni; magától értetődik, hogy ezek között szerelmes vers nem találtaték, hanem a télről, tavaszról, aratásról, villámlásról és tengeri zivatarról s más efféle erényes tárgyakról; emellett görögül, diákul, zsidóul és franciául folyvást beszélt, a csillagokat az égen s a virágokat a földön szemenkint ismerte, kémiai és fizikai experimentumoknál ő volt Gerzson úr segédje, s emellett oly jámbor érzelmű ifjú ember vala, hogy mikor a mitológiából azon istenasszonyt érdeklő paragrafust kellett felelnie, aki kevés öltözetet szokott magán hordani, elpirult és lesütötte a szemeit.

A másik humanissime, Karassiay egy kissé nehézfejű ember vala, hat esztendős tógás diák, igen hallgatag és csendesvérű ifjú, akit azért kedvele Gerzson úr, mert soha semmi ivásnál, verekedésnél az ő neve elő nem fordult, amiből nagy baj lett volna, ha előfordul, mert a humanissime oly karokkal és vállakkal volt megáldva a természettől, hogy ha azokat mások vesztére mozgásba akarta volna hozni, azok sokat beszélhettek volna róla. Ő azonban rettentő erejét csupán a fúrás-faragás békés mesterségeiben fárasztotta, készítve mindenféle fizikai eszközöket a tanár úr számára s csupán olyankor adva tanújelét karjai egyéb mozgásának, midőn a nagy vakáció alatt az ifjúság a nagyteremben mitológiai drámai előadásokat tartott - természetesen férfiszemélyzettel, férfihallgatóság előtt, amidőn Karassiay játszá Herkulest, Zetelaky pedig Dejanirát, amidőn Józsefről senki sem mondta volna, hogy nem valósággal leány, Áront pedig csupa gyönyörűség volt nézni a Centaurusokkal való harcban, hogy vert egymaga harminc pogány félistent a földhöz.

Éppen a közvizsgálatok közelgének, nagytiszteletű Tordai Szabó Gerzson uram rettenetes készületekkel volt természettani mutatványaihoz, mint lesz a vízből levegő? mint ragad össze a kiszivattyúzott két félgolyó a levegőnyomástól? hogy lehet a levegőt meggyújtani? s a villanygép alatt papirosembereket táncoltatni? amik akkor még mind csodaszámba mentek. Evégett átadá a fizikum múzeum kulcsait kiválasztottjainak, hogy ott működjenek nagy szorgalommal, és tapasztalá is, hogy a két jeles ifjú már korán reggel ott van a múzeumban, s csak késő estve választja el őket onnan. Dicséretes, szorgalmas ifjak, mondá Gerzson úr, vegyetek rólok példát ti többiek, istentelen, hivalkodó, csizmakoptató korhelyek, hogy legyetek olyanok, mint ők.

Lássuk tehát, mit művelnek az ifjaink ott a fizikum múzeumban? Ennek a múzeumnak van egy elsötétíthető ablaka, optikai kísérletek előhozatalára, és ez az ablak éppen a nagytiszteletű úr udvarára nyílik; a mi két szorgalmas ifjúnk nagy figyelemmel áll az ablak előtt, s éppen egy roppant kerekes látcsövet alkalmazva az ablak gömbölyű nyílásába, azon keresztül látszik valamit nézni. Tán csillagot vizsgálnak? Igen, de akkor ne irányoznák lefelé a látcsövet... Most éppen József néz bele nagy áhítatosan... "Ó, Istenem, milyen gyönyörű", sóhajt, nem bírva magával... Talán mégis csillag?... "Most éppen egy rózsát szakít le, be szeretnék én az a rózsa lenni!" De ez már mégsem csillag!

A mi derék ifjaink azon ürügy alatt, hogy csillagokat vizsgálnak, naphosszat azzal foglalatoskodnak, hogy a szép Klárikát nézik távcsöveken keresztül; amíg Gerzson úr azt hiszi, hogy szemeiket az ég csodáin fárasztják, ők azzal mulatják magukat, hogy a kedves leánykát mindenüvé távcsővel kísérik, kertbe, szobába, konyhába és benne gyönyörködnek.

A jó Áronra nézve csak tréfa volt ez a mulatság, de József egészen odalett belé; nem bírt megválni a látcsőtől, s ha sokáig nem láthatá a leányt, nem evett, nem aludt, nem volt kedve semmihez, csak sóhajtozott és mindent elfelejtett, amit olvasott, sőt Gerzson úr nagy megütközésére még az ő felolvasásaira sem figyelt, akkor is a kis rózsalugasos kerten járt az esze és a szép leánykán, aki a nyílt rózsaleveleket kicsi kötényébe szedi pici, fehér kezeivel.

Az experimentumoknál is egyik ügyetlenséget a másikkal tetézte; tört, zúzott, ami a kezébe akadt, a foszforral való kísérletekhez oxigén helyett hidrogént adott: majd meglőtte vele az egész klasszist.

Gerzson úr el nem tudta gondolni, mi lelhette a fiút? Kutatott, fürkészett - nem talált semmit; mire ő a hosszú folyosón végigkopogott, akkorra a múzeumban minden ismét a maga helyén volt, a teleszkópiumok ég felé fordítva, s munkában a görebek és légszivattyúk.

József pedig folyvást növekedni érzé szíve fájdalmait; a csalóka távcső oly közel hozta olykor az imádott leánykát, hogy ámulatában kezeit nyújtá ki utána, s csak akkor ijedt meg, mikor körmeit az ablakba megüté, amin Áron kétakkorát nevetett.

E kínjai közepett annyira vivé a gonosz kísértő a jámbor ifjút, hogy egy délután leüle az asztalhoz s ijedség kimondani, szerelmes verset írt! A vers sapphicusokból állott és tele volt minden széppel, ami a nap alatt terem. Midőn felolvasta Áronnak, ez megesküvék, hogy soha életében szebb versnek még csak hírét sem hallotta.

Egy estve a holdvilágban elbámulva könyökölt a két ifjú a múzeum ablakában, s beszélgetett egymás között:

- Ha Klárika ezt a verset elolvashatná! - mondá Áron.

- Hm! - felele rá József. (Nem volt ez akkor olyan könnyű, mert nem volt még hét divatlap, ahol az ember kinyomathatta volna.)

- Már ha én neked volnék, csak a kezébe juttatnám.

- De hogyan?

- Ledobnám innen a kertbe.

- Le ám, de hátha a szél félreviszi s az udvarra esik, s a nagytiszteletű úr kapja meg?

Most Áronon volt a sor azt mondani, hogy "hm".

- Úgy kellene azt, szólt sóhajtva József, szépen összehajtogatva elrejteni a nyíló rózsák közé, hogy amint korán reggel kijő a rózsaleveleket megszedni, egyedül ő lelje meg és olvassa el.

- Hát hiszen az könnyű - felelt Áron. - Innen az ablakból le lehet ereszkedni egy kötélen a kert faláig, onnan könnyű beugrani az ásott földbe, visszafelé aztán fel lehet kapaszkodni a bodzafán s a kötélen megint feljönni.

- Mit gondolsz? - szörnyedt el József, - én bocsátkozzam le kötélen a kollégium ablakából? én másszam át idegen kerítésen éjszaka?...

Áron maga is megijedt e szóra.

- Hisz én nem mondtam, hogy te cselekedd azt, én csak azt mondtam, hogy könnyű volna megtenni...

József elhallgatott egy ideig.

Egyszer csak megszólalt.

- Nem tudsz itt valahol egy hosszú kötelet?

- Tudok biz én, a régi csengettyűkötél itt van a padláson.

- Hozd elő.

Áron elment a kötélért, egy gerundiumból nyerget csinált a végén, melybe Józsefet beleültette, s a kötelet az ablak keresztfája köré csavarítva, izmos tenyereivel belekapaszkodva, szép csendesen lebocsátá Józsefet a kőfalig, ki egy percig sem látszott azon aggódni, hogy ha társa kezéből kicsúszik a kötél, ő rögtön nyakát szegheti; ha volt amitől rettegett, ez azon egy dolog lehete, hogy ha meg találja valaki látni.

Senki sem látta meg. Átmászhatott a falon, elrejthette a verset a rózsák közé, s Áron markában újra felemelkedék a kötélen a múzeum ablakáig szerencsésen; a két ifjú csak akkor bámult el egymáson, hogy milyen bolondot cselekvének?

Másnap nem is mertek egymásra nézni, annál kevésbé a látcsőbe. Mint aki valamely nagy gonosz, gyilkos dolgot követett el, még a bűnös helyet is félve kerülték, s dobogó szívvel hallák reggel a nagytiszteletű úr csizmáit a folyosón végigkopogni.

Belépett. Sem József, sem Áron nem mert rá felpillantani, azt hivé mindegyik, hogy az orrukról le fogja olvasni az éjszakai merényletet.

- Jöjjön egy szóra félre, humanissime.

Zetelaky inkább halott volt, mint élő. A világért rá nem nézett volna a tanárra, ki kegyetlen hallgatással tekinte rajta hosszasan végig.

- Csak azt akartam mondani, humanissime - szólt végre száraz hangon, -, hogyha máskor verset akar hozni, ne a kerítésen jöjjön be vele, hanem az ajtón, mert mind összegázolta a tulipán-ágyakat. Különben nem rossz vers, amit írt, csakhogy egy helyen az adonicus sántít.

S ezzel markába nyomta a kérdéses verset. József nem bánta volna, ha e percben a kollégium vele együtt elsüllyed.

Klárika megtalálta ugyan a kérdéses helyen a verset, de mint afféle jól nevelt leány, első kötelességének tartá az apjának denunciálni, egyúttal az elgázolt tulipán-ágyakért is panaszt téve. Az öreg úr rögtön ráismert az írásra s vége volt előtte József turpisságának. Többé sem experimentumokat nem bízott rá, sem a fizikum múzeumba nem küldé dolgozni.

Ezenközben hol egyszer, hol másszor megtörtént, hogy a tanulóifjúság nem csupán azon dolgokról hallott, amik könyvekben vannak megírva, hanem hírt vett gyakorta az országban szerteszét történő eseményekről is, s éppen nem iparkodék elrejtegetni rokon- és ellenszenveit, miket a kuruc-labanc világban vagy egy, vagy más irányban érzett, sőt néha leckék kezdete előtt, mikor két-háromszáz tanuló össze volt egy teremben gyülekezve, lehete olyforma hajlandóságokat is tapasztalni, mintha e tisztes testület, ha birokra kerülne a dolog, aligha lenne tétlen nézője a mulatságnak.

Erre ugyan nemsokára kívánt alkalom is kínálkozék; egy napon Trajtzigfritzig és Bórembukk uraim ő kegyelmességeik beizenének a városba, hogy nekik száz darab vágómarhát, ötven mázsa szalonnát, ezer kenyeret és tizenkét bendő túrót azonnal helybe küldjenek, borról sem feledkezvén meg, amely ne legyen több, mint kétszáz akó.

A jó nagyenyediek már ekkor annyira meg voltak fogyatkozva élelmiszerekben, hogy csak végső megszorítás mellett bírták összerakni a kívánt mennyiséget, s midőn mindazt szekerekre raknák, megtudja a dolgot Balika, előjön a maga lyukából, s elveszi tőlük az egész szállítmányt, és elviszi Torda hasadékába.

A jó enyediek mit csináljanak most? Mondhatták ők Trajtzigfritzignek, hogy Balika elvitte az enni-innivalót, menjen utána és vegye el tőle, a labancvezér haragra gerjedetten felülteté a maga hadait és megesküvék, hogy porrá égeti Enyedet, s bor helyett a vérét issza meg az egész lakosságnak.

A szegény nép nagyon megijedt e kegyetlen fenyegetőzésre; eleget tenni a legjobb akarat mellett sem lehetett. Tratjzigfritzig és csordája pedig már Marosújvár körül járt, s ahogy a közbeeső falukkal bánt, abból Enyed is elgondolhatta, mi vár rá.

Ilyen ínséges eset megszokott állapot vala már Enyeden, a lakosság a labancok jöttének hírére hirtelen elhagyá házait, ami féltője volt, azt elásta a pincékbe, asztagok alá a földbe, az asszonyokat, gyermekeket, öregeket felküldték a hegyekbe az erdők közé, a hajadon leányokat begyűjték a református templomba, maguk a fegyverfogható férfiak pedig helyet foglalának ugyanott a templom udvarán, mely, amint most is látszik, erős, magas kőfallal volt bekerítve, s többrendbeli bástyatoronnyal ellátva, mely tornyokat a helybeli céhek építették: egyet a becsületes csizmadia céh, mást a becsületes takács céh, külön egyet a szűrszabó céh, együtt a tímár és varga céh egy negyediket, ötödiket a gombkötők és aranyművesek, hatodik volt a kovácsok és lakatosoké. Itt tartattak a céhládák, s nagy veszedelem idején ide gyűltek a céhbeli mesterek legényeikkel együtt, s ők képezék az Isten várának őrségét.

Átellenben állt a kollégium, roppant háromemeletes négyszárnyú épület, melyben hétszáz diák tanyázott, egy egész hadsereg, ha arra került a sor.

Amint a városon szétfutó hír eljutott a kollégiumba is, lángot vetett a diákok szívében az ifjúi vér: "nem hagyjuk magunkat, nem hagyjuk a várost!" szóltak lelkesülten, s másnap reggel a kémiai leckén azt vette észre nagytiszteletű Szabó Gerzson uram, hogy tanítványai kardokkal és kopjákkal felfegyverkezve jelennek meg a hallgatóteremben, s hallani sem akarnak egyébről, mint hogy őket professzoraik a labancok ellen vezessék.

No, ez szép kívánság volt nagytiszteletű Szabó Gerzson úrtól, hogy ő valakit a háborúba vezessen!

- Megbódultatok-e, dilectissimi? - szólt elszörnyedve a jó úr - menjetek, igyatok "purgantes pectora succos".[3] Hát Ajáx vagyok-e én, avagy a megveszett Achilles, hogy engem harcba akarjatok vinni? avagy myrmidonokat neveltem-e én bennetek, hogy ily vérengző gondolatokat tápláltok magatokban? Kiknek kezeiben könyv forgott, most kezeitekben dárda forog? Kik csak énekelni tanultatok, ím harci ordításra ferdítitek ajkaitokat? Azért ruháztam én reátok annyi bölcsességet és tudományt, hogy bitangul elhulljatok barbár ellenség csapásai alatt, mint bármely tudatlan katona, aki azért született, hogy meghaljon?

E beszéd közben észrevevé Gerzson úr, hogy még Zetelaky is valami fringiát takargat a tógája alá, s iszonyúan ráförmedt:

- Még kend is fegyvert visel, kend? (Mikor valakit per "kend" nevezett, már akkor nagyon haragudott.) Felbomlott a világ tisztes rende! Hát volt rá eset valaha, hogy poéták, a múzsák választottai, a szent berkek lakói, a Pieridák barátai fegyvert emelgettek volna kezeikben? - No, szóljon kend! Kend nagy histórikus, mondjon nekem erre esetet, ha tud.

A faggatott diák végre megszólalt:

- Igenis, volt rá eset: mikor Pán tanítványai botra kaptak a Helikont pusztító gallusok ellen, s agyonverték őket.[4]

Gerzson úr hátrakapta a fejét e szóra, mert meg volt neki felelve. Ez még dühösebbé tevé.

- És ha én megtiltom tinektek, hogy fegyvert merjetek fogni, midőn a nemes város békés alkudozásokkal törekszik a veszedelmet elhárítani magáról! Kendnek pedig, humanissime Zetelaky, annyit mondok, hogy nem szükség minden kérdésre felelni. - Most pedig parancsolom tinektek, hogy e percben lerakjatok minden fegyvert kezeitekből, és aki ellenkezőleg cselekszik, az e pillanatban kitiltatik e kollégium küszöbéről, és soha annak ez életben tagja többé nem leend!... Clarissimi domini, jurátusok, húzassák meg a repedt harangot!

Ezt a repedt harangot olyankor volt szokás meghúzatni, midőn valaki a kollégiumból ünnepélyesen kitiltatott.

A rektor szavait mély csend követé, melyet csak a repedt harang recsegő kongása szaggatott félbe. Az ifjak, kik képesek lettek volna náluknál hatszorta nagyobb sereggel megküzdeni, professzoruk szavára megjuhászodva rakták le fegyvereiket mind; a repedt harang elhallgatott, a diákok helyeikre ültek, elővették könyveiket, a nagytiszteletű úr pedig vevé kézikönyvét és praelegált, mintha semmi sem történt volna, míg az órát nem csengették; akkor elbocsátá tanítványait, az elszedett kardokat és dárdákat pedig szekérre rakatá, s elzáratá a templom alatti boltozatba, hogy még csak hozzájuk se lehessen férni.

Éjszaka azonban a diákok magukhoz térve az ijedségből, melyet a rektor szavai okoztak bennük, újra összebeszélének, s miután fegyvereik elszedettek, másnap korán reggel, amint a kapuk megnyittattak, kimentek a Maros partjára, ott jó friss fűzfákat találván, azokról vágott magának ki-ki egy husángot, s azokat a tóga alá rejtve, észrevétlenül beszállíták a kollégiumba, és elrejték a faraktárba szépen. Gondolák, hogy ez is jó fegyver, ha jó ember fogja a végit.

Még aznap délben megjelent a város alatt Trajtzigfritzig háromezer főre menő labanc népével; a nemes város a főbírót, a kollégiumi testület a nagy tiszteletű rektor professzort választá ki, hogy deputációba menjenek eléje.

Trajtzigfritzig lóháton ülve fogadta a küldöttséget; a többi sereg mind gyalog járt, kivéve három faágyút, melyeket bivalyok vontak. Nagyon gyanús kérdés volt azonban, ha vajjon el lehet-e ezen ágyúkat sütni anélkül, hogy az ember a körülállók életét veszélyeztesse? Még egy negyedik ágyújok is volt rézből, melyet valamely csata alkalmával valamelyik fél beszegezett és otthagyott, ők pedig kifúrták a szeget onnan, úgyhogy most, ha elsütötték az ágyút, a gyújtólyukon jött ki mind a töltés, a golyó pedig bennmaradt.

Maga a had gyönyörű népség volt; igazán ráillett a válogatott cím, mert az ország minden népeiből volt az összeválogatva; magyar, oláh, belga, marodeur, rác és oláhcigány egy csoportban, egyik mezítláb és sisak a fején, a másik a szűrin át kötötte a kardot, némelyik nagy puskát cipelt, melynek nem volt már sem kulcsa, sem kereke, s mind valamennyi nyírott bajusszal volt, hogy összekeveredés esetén mégis csak megkülönböztethessék egymást a hasonló elemekből szerkesztett kurucoktól, kik hosszú hajat s fülig kent bajuszt viseltek. A legnagyobb rész bocskorban járt, csupán azoknak jutott saru, akik valamely tisztségben voltak, azokra sarkantyú is volt ütve jobbára, de minthogy lovuk nem volt, az a sarkantyú nem szolgált egyébre, minthogy legyen nekik miben elesni, ha futni akarnak.

Ily ármádiának volt vezére Trajtzigfritzig; de nagyon csalatkoznék, aki azt hinné, hogy ő is hasonló volt rongyos seregéhez; lova legszebb angol mén volt, ő maga ezüstcsillagos, láncszemből font páncélinget viselt aranysujtásos, meggyszín bársonydolmány felett, homlokát kecsegehátú rézsisak borítá, s páncélpikkelyes kesztyűkbe dugott kezeit széles, egyenes kardja markolatán nyugtatá.

Széles, tunya képéből s nemtelen vonásaiból ugyan kirítt, hogy e pompához sem születése, sem érdemei nem juttatták; s ahány csojtár, ahány darab öltöny volt rajta, azon mind más név kezdőbetűi voltak hímezve; de ő azért elég méltóságot tulajdoníta magának, ha lovon ült, azokhoz, akik gyalog járnak, lenézőleg beszélhetni.

Alvezére, Bórembukk, egy nagy, trabális mészároslegény volt, szőretlen csontos pofával; ki egész ellenkezőleg különösen nagy gondot látszott arra fordítani, hogy mentül piszkosabb lehessen. Bőrködmöne csillogott a szennytől, s orcája bátran dicsekedhetett vele, hogy záporesőn kívül más vizet sohasem érzett.

Minden fegyvere egy hatalmas taglóból állott, mellyel egy csapásra le bírta fél kézzel ütni a tulkot.

Ez érdemes férfiak elé járula a két tagból álló küldöttség nagy tisztelettel és kalaplevéve, s nagyobb megtiszteltetés okáért Gerzson úr egy igen szép diák perorációt tartott a két vezér előtt.

Trajtzigfritzig Bórembukkra nézett, ez viszont őreá; egyikök sem tudott egy szót is deákul, hanem azért mégis úgy tettek, mintha mindent értenének.

- Értettem jól, amit kend mondott - szólt a vezér, amint észrevette, hogy Gerzson nem fog már többet beszélni, s leereszkedőleg vállára veregetett. - Kinek híjják kendet?

- Én vagyok Tordai Szabó Gerzson, a nagytiszteletű kollégium rektor professzora, társam ő kegyelme pedig nemzetes Tóth János uram, a nemes város főbírája.

- Hát a csizmadia céhmester hol maradt?

- Az nem látta célirányosnak közénk elegyedni.

- No, pedig annak is itt kellene lenni, mert háromezer csizmára van szüksége a seregnek, aminek három nap alatt elő kell teremtődni, különben esküszöm ősi kardomra (valahol lopta azt a kardot), hogy minden csizmadiát eltörlök a föld színéről!

Ennél merészebb fogadást, úgy hiszem, senki sem tett még.

Gerzson úr meghajtá fejét, s most a főbíró szólalt meg magyarul:

- Majd tudtára adandjuk a becsületes céhmesternek akaratodat, méltóságos úr, és ő minden lehetségest el fog követni; kérünk azonban az egész város nevében, hogy érdemes hadaiddal légy kegyes a városon kívül maradni, mert mi ámbátor a legjobb véleménnyel vagyunk is felőled, a buta népség annyira fél a fegyveres néptől, hogy közeledésteknek hírére mind szétszaladának az erdőkbe, részint elzárkóztak a templomokba; úgyhogy ha bejönnétek, sem találnátok egyebet üres házaknál, nekünk pedig lehetetlenné tennétek, hogy kívánságaitoknak megfelelhessünk, nem lévén senki, akitől azokat behajtsuk.

Trajtzigfritzig Bórembukk fülébe súgott valamit, s azzal rosszul rejtve ravasz mosolygását, így szólt:

- Becsületes szolgák. Minthogy félvén és minthogy bolondok lévén, mink sem kívánván, hogy házaitokat üresen hagyván, abban senkit sem találván; tehát hazamenvén és megmondjátok a népnek, hogy mi eltakarodjunk, ha ők hazajöjjenek, és azután pediglen kiváltképpen csakhogy éppenséggel azonnal mindgyárt itt a város mellett ezer lépésnyire sátort üssünk; ti pedig minden háznál gyertyát gyújtsatok, hogy lássuk, hogy mindnyájan otthon vagynak, különben pedig, ha egy vagy más, így vagy amúgy talál lenni, hát majd meglátjátok azt az egyet, hogy!

Ilyen ékesen szólással tudtára adván a vezér a maga ultimátumát a küldöttségnek, visszabocsátá őket a városba, ő pedig a maga seregével mintegy ezer lépésnyire letelepedett a mezőn, búzakévékből csinálván ki-ki magának sátorokat.

A visszatért küldöttség pedig tudtul adá a lakosságnak, hogy ki-ki menjen haza a maga lakásába, s éjszakára tegyen gyertyát az ablakába, s ami szegénységétől kitelik, hordja össze, hogy a labanc urakat kielégíthessék vele.

Úgyis történt, a céhek szépen hazaoszladoztak, az erdőre kimenekült asszonyok és vének visszahívattak, s késő estig nem szűnt meg az egész város sütni-főzni az érdemes labancok számára. Csupán a templomban elhelyezett ifjú hajadonok nevében könyörgött azon kegyért a szép Klárika, hogy őket hagyják meg azon éjjel az Isten házának oltalma alatt, s e kérelmet a többi szüzek is támogatván, a nemes tanács és a professzori kar végre beleegyezett.

Szép holdvilágos éjszaka következék, csendes volt az egész vidék, a város elöljárói nyugodtan aludtak mennyezetes nyoszolyáikban, elgondolva, hogy mily bölcsen elháríták városuk felől a nagy veszélyt; háromszázötven szűz nyugodott Isten szent árnyéka alatt a templomban, amidőn Klárikának úgy tetszék álmában, mintha valami alak felköltené őt, hogy ne alugyék, hanem menjen fel a toronyba.

Ő azon félálmosan felment a lépcsőkön, hol a szent eklézsia ötvenkét mázsás harangja állott, s amint kitekinte a torony magas ablakán a holdvilágos éjbe, úgy tetszék neki, mintha valami nagy, sötét foltot látna lassan a város felé hömpölygeni; s nemsokára kivehetővé lőn előtte, hogy az egy nagy embercsoport, melynek sötét tömegéből kaszák és kopják vasai villognak elő a holdvilágban.

Egyszerre világos lőn előtte minden: a labancok csak azt várták, hogy a népség házaiban, szétoszolva lefeküdjék, hogy orozva rajta üssenek... Klárika egy percet sem akart veszteni, nem ment vissza a templomba, hogy társnéit felköltse, hanem hirtelen áthatva a mentőgondolattól, belekapaszkodék az ötvenkét mázsás harang kötelébe, hogy azt meghúzva, jelt adjon az egész városnak.

Gyönge volt a leány karja, de erőt adott neki a vész, fehér kezeivel a durva kötélbe fogódzva, meglóbálta a nehéz harangot, melyet máskor alig bírt meghúzni két férfi, s mielőtt a csoport a várost elérhette volna, egyszerre megkondult a vészharang a város fölött, s azon pillanatban talpon volt minden ember, s mintegy összebeszélésre az asszonyok és öregek ismét futottak ki az erdőkre, a férfiak a templom bástyái közé, úgyhogy mire a labancok a városba értek, ismét üresen találtak minden házat.

Trajtzigfritzig nagy dühbe jött e kijátszásra, s parancsot adott, hogy rögtön tizenkét helyen fel kell gyújtani a várost.

De alig fogtak emberei e kárhozatos munkához, midőn olyan zápor kerekedett, hogy rögtön eloltott minden égést: a labancvezér káromolt Istent és ördögöt e bosszúságért.

Reggelre virradva, ismét kijöttek eléje a nagytiszteletű rektor és a városbíró. A vezér szólni sem engedte őket. Rájuk fogta, hogy mindnyájan csalárd hazug kutyák, akik rászedik a becsületes embereket, és erősen esküvék, hogy négy ágyújával porrá lövi az egész várost, a templomot és kollégiumot, kardélre hányatja a lakosokat, és a hajadonokat kiosztja katonái közt, hacsak ő neki azt az egyet ki nem adják, aki a harangot meghúzta.

- Azon egy éppen az én leányom, kegyelmes úr, - felelt leverten Gerzson úr -, de ha az ő élete árán megvásárolhatom városunk szabadulását, bizonyára átadom őt néked, csupán azon kegyelemért kérlek, hogy üttesd el az én fejemet elébb, mintsem szemeim az ő balsorsát meglátnák.

- Azt megkapod! - vígasztalá őt Trajtzigfritzig, s e biztatással egyszerre elrendelé, hogy a csapatok minden oldalról tóduljanak a városba. Ő maga nagybüszkén lován ülve, kötőfékjét a főbíró kezébe adá, s úgy vezetteté magát az utcán végig, míg Bórembukk a professzor nyakába ült fel, s nevetséges iszonyattal viteté magát a piacig, sarkantyúival illetve a tisztességes ősz férfiú oldalait.

A diákok mindezt látták a kollégiumból, mert a menet éppen előttük állapodott meg; de be voltak zárva, a kapukulcsot maga Gerzson úr tette be a zsebébe.

Később azt is látniok kellett, mint adják ki a templom ajtaján a félholt leányzót, a rektor leányát, Klárikát, s mint emeli azt nyergébe Trajtzigfritzig.

De már ez mégiscsak több volt, mint amennyit diákszívvel el lehet viselni.

- Megölöm az egész világot! - ordítá Zetelaky magánkívül -, megölöm egymagam valamennyit, - s hanyatt-homlok rohant le a lépcsőkön; utána Áron és utána a többiek mind; egy perc alatt ki volt sarkából vetve a bezárt kapu, s a másik percben mint a bolygatott méhköpű raja, ömlött ki a diákság a templom körét elfoglalt labancokra.

Nem volt kezökben egyéb, mint fűzfadorongok, de amíg a labancok kanócos puskáit haszonvehetlenné tette a sűrű zápor, az ő kezeikben súlyossá tette a fustélyt a fellázadt harag. Egy perc alatt a falnak lett szorítva a labanc-sereg, s az első ordításra vérszemet kapott csizmadiák köveket kezdtek fejeikre hajigálni.

A megszorult két vezér nem vette tréfára a dolgot; amint meglátták, hogy labancaik ugyancsak dülöngnek a diákok csapásai alatt, hátat fordítának a csatatérnek, s iparkodtak a városból kifelé. Trajtzigfritzig átkarolta az ölébe tett leánykát, s vitte magával, szemeivel majd felfalva annak martalékul esett bájait. Bórembukk pedig galléron ragadá Gerzson urat, s úgy hurcolta őt magával, roppant lábait futásnak eresztve.

Az elmondott szónál rövidebb idő alatt szét volt verve a világ minden részei felé a labanc-sereg; alig harmincad magával futott Felvinc felé a két csapatvezér, nyomukban mindenütt egy csoport diák, felgyűrt ökleikben nyers fűzfadorongok, hosszú fekete tógáik öveikbe akasztva; nagy dorongjaikon akkorát szöktek, mint egy angol paripa.

Mindig fogyott, mindig kevesebb lett az üldöző és üldözött csapat, egy-egy párjára talált a futásban, s elmaradt magára tülekedni, végre ketten maradtak egymásnak, elöl Trajtzigfritzig és Bórembukk, sarkukban József és Áron. Az elsőbbek egyike lovon járt, másik hosszú lábaiban bízott, de a kettős teher alatt kifáradt a ló, s amint az említett kis patakhoz értek, akkor látták, hogy ott nem lehet átmenni, mert a fellegszakadás árja elhordta a hidat, s a víz túlömlik a parton.

- No, labanc! - kiáltá Áron utolérve az egyiket - itt a világ vége.

Bórembukk látva, hogy itt csakugyan meg kell állni, elereszté Gerzson úr gallérját s tenyerébe kapva a taglót, úgy odavágott Áronhoz, hogy ha félre nem ugrik, derekában vágja ketté; de visszavágott a diák a doronggal, s úgy talált a labanc körmére ütni, hogy rögtön kiesett a kezéből a tagló; erre a labanc vadállati dühvel ugrott neki puszta kézzel az ifjúnak, s bár az olyat vágott a husánggal a fején keresztül, hogy meghajolt bele a bot, s a labanc feje egyszerre cipóvá dagadt: mintha nem is neki szólt volna az, megkapá Áron kezében a fütyköst, s ki akarta azt abból csavarni; de Áron is jól megfogá azt két kézzel, s ilyenformán nagyokat rántottak egymáson, elhuzakodtak egy ideig, míg mind a kettő kifáradt, s akkor farkasszemet kezdtek nézni.

- No, diák, - szólt fogcsikorgatva a labanc -, most akadtál emberedre: tudod-e, hogy most ki fogott meg? az én nevem Bó-rem-bukk!

- De annál még az én nevem is cifrább - felelt Áron -, az én nevem pedig Ka-ras-siay!

- Ka-ras-siay! - kiálta fel elszörnyűlködve a labanc; - no iszen hát akkor jaj neked is, nekem is: s azzal egyet rántott ellenfelén, mire mind a ketten úgy estek bele a magas partról a megáradt patakba, hogy mindkettőjük felett összecsapott a víz.

Ezalatt József is utolérte Klárika rablóját; a lovag átlátva, hogy nincs menekülés, leszálla lováról, s kihúzva kardját, nekifordult Józsefnek, ki szótlan dühvel közeledett feléje.

- Mégy haza anyádhoz szopni, te fattyú! - kiáltá a pelyhetlen állú ifjoncra - vagy kezed-lábad vagdaljam el?

Zetelaky nem felelt, csak megnyálazta tenyerét, s közepén fogva a botot, merészen odalépett a vasba öltözött, ijesztő arcú vezér elé.

- Ejnye! nem mégy el innen? - ordítá az magánkívül, s kardjával hozzávágott szörnyen. De József kezében megpördült a husáng, s az egyik végével úgy csapta félre a kardot, hogy csak úgy pendült, a másikkal pedig olyat ütött a sisakra, hogy csak úgy kondult!

Megbódult az agya Trajtzigfritzignek ez ütésre, csak úgy bámult szanaszét, mintha keresné, hogy honnan ütötték meg? Pedig nem kellett azt keresni, mert József most kétkézre fogta a botot, s úgy vágta derékon ellenfelét, hogy az csak végignyúlt a földön, a kard kiesett kezéből; meredt szemmel iparkodott még lováig vánszorogni, mire Zetelaky azt gondolva, hogy tán aléltan a lóhoz kötözött kedvesét akarja meggyilkolni, reárohant s lábával reágázolva, egy végcsapással leüté.

Csak ekkor tekinte szét társai után. Azok mind szétmaradoztak, csak egy, a bokrokon fennakadt tóga szárnya mutatá, hogy oda alant is van valaki. Hirtelen odafutott, s a tógánál fogva kihúzá a vízbe esett Karassiayt. Még akkor is fogták egymást Bórembukkal, csakhogy a diák még élt, de a labanc meg volt halva.

Ekkor Gerzson úr segélyével fellocsolván Klárikát, magához téríték szép szavakkal ájultából, s akkor mind a négyen térdenállva hálákat adának az Úrnak a megszabadulásért.

Azon két fűzfadorongot pedig, mellyel a két ellenséget leverték, az esetnek emlékére letűzték a patak medrébe, és Gerzson úr áldást monda azokra mint szintén József szerelmére is, kinek nem kellett többé perspektíván keresztül néznie Klárikát, ha látni akarta.

És ezen történetnek száz és ötven esztendeje immár, s a két fűzfa folyvást zöldül a víz medrében. Hajdan a kollégium kényelmes mulatólakot építtete e fűzfákhoz, hova kijártak szép nyári napokban a tanulóké, elmondva egymásnak a regét a két fűzfáról s elénekelve, hogy: "Erős várunk nekünk az Isten!" [5]

 
 
0 komment , kategória:  Jókai Mór(1825-1904)  
Örkény István(1912-1979)
  2008-08-28 20:53:34, csütörtök
 
  Örkény István(1912-1979)

"... csak azt tudom hajtogatni, igaz, néha józan érvek nélkül, hogy az emberiség nem menthetetlen, amíg egy ember a másiknak megmentője lehet."

"... nagyon óvatos vagyok annak megfogalmazásában, hogy egy ember jó-e vagy rossz? Mert láttam, hogy minden a helyzeten múlik, ami belőlünk a jót vagy a rosszat kiugrasztja."

"… „ami tömegnek látszik”, az sorsokat rejt magában, a legszürkébb, legszűkszavúbb ember is emlékeket, vágyakat, indulatokat, szenvedélyeket hordoz."

"… valamit fél óra alatt meg tudok csinálni, és az a valami megváltoztathatja a világot, ha csak mikroszkopikus méretben is. Ez az öröm, s az, hogy ezután rögtön újra nekiállok egy másikat kidönteni, ez a borzalom. Ez a kettő együtt valamit adott az én életembe, ami addig nem volt."

"...zavarja-e egy liba nyugalmát, hogy tíz perc múlva levágják, felnégyelik, ropogósra sütik? Ha erre gondolok – és nem ordítok éppen –, jókat nevetek magamban!"

"Magyarország, rögeszme (orv.: ,,fixa idea"). Tízmillió lakosa van. Újabb hírek szerint gyógyítható, bár úgy sokat veszít a bájából."

"Erkölcsi világkép, tömegsport. Mint a futballt, huszonketten játsszák. A nézők (néha tízezrek is), akikre a szabályok nem kötelezők, a játékosokat buzdítják."

"Az ember élősdi lény; szimbiózisban él a sült krumplival, a pirított borjúmájjal meg a hónapos retekkel. Az ember sajnos olyan, mint a fagyöngy: életének mindig egy idegen élet az ára..."

"Az iskolának az a feladata, hogy a kérdezést természetes és leküzdhetetlen szokásunkká tegye."

"... a jó tanár hatása nem szakmai természetű, hanem az ifjúkori magatartás fejlődését befolyásolja. Másként kifejezve: egy jó angoltanár is nevelhet matematikai zseniket és viszont ..."

"Nekünk, emlősöknek nem mellékes kérdés, hogy mi daráljuk-e a húst, vagy bennünket darálnak-e meg."

"... ami szenved, az nem lehet szép."

"Aki valamit nem ért, olvassa el újra a kérdéses írást. Ha így sem érti, akkor a novellában a hiba."

"... aki javítani akar az emberiség sorsán, annak vállalnia kell némi kockázatot."

"Hiába sikerül egy vitás kérdést tisztázni, máris ott a következő talány."

"Az ember nem annyi, amennyi, hanem annyi, amennyi tőle kitelik."

"A gyávaság forrása, hogy az emberek nem tudják elképzelni a rossznál a mégrosszabbat."

"Sokszor tűnődtem: vajon meddig remél az ember? Most már tudom: az utolsó pillanatig."



 
 
1 komment , kategória:  Jókai Mór(1825-1904)  
Idézetek
  2008-08-28 20:49:02, csütörtök
 
  kérdőre vonás

"Mit tudod te, mi a honfi bánat,
A ki senkihez sem tartozol?
Mit tudod te, mért a túlcsapó kedv,
A midőn a dal utója szól?
Mit tudod te, hogy mi a magyar dal?
Ki a jövő zenéjét alkotod.
A magyar dal a multak zenéje
Hogy miért az? meg sem hallhatod.
Mit tudod te, mi egy nemzet kincse,
Hogy mik annak ősi szentei?
Te, ki anyád édes drága nyelvén
Egy igét ki nem tudsz ejteni!"
/Liszt Ferenczhez/


--------------------------------------------------------------------------------


magyar zene

"Csupán ősi nyelvünk lelke él még
S vérünk lángja, a magyar zene :
Az a dal, mely szivből jött és szivbe
Visszatér; mely együtt sír velünk,
Mely beszél, mit el nem mondhat a száj,
Mit belül csak némán érezünk;"
/Liszt Ferenczhez/

 
 
0 komment , kategória:  Jókai Mór(1825-1904)  
Idézetek
  2008-08-28 20:45:22, csütörtök
 
  a szerencse iránya
"Nem felejtendők el ezek között a gyönge malacok sem, amelyek, kivált új esztendő előtt, mesés árakon kelnek, mivelhogy Budapest összes keresztény lakossága át van hatva attól a hittől, hogy újév napján a malacpecsenye szerencsét hoz, mert előre túr; a szárnyas baromfi ellenben baljóslatú sült ekkor az asztalon, mert az hátra kapar!"

/A Duna-parti élet/

2008. augusztus 28. - Idézet - etel ; vallas

gyümölcspiac
"Folytatja a képet alább a gyümölcspiac, mely alant a rakparton elkezdődve végigvonul egész a vámházig, kiszélesedik a plébánia téren: ernyős sátorokkal és azok nélkül, hagymafentő sáncok, zöldségtorlaszok, hihetetlen mennyiségeivel a piros paprikának s még pirosabb paradicsomalmának, fölváltva gyümölcsgarmadáktól; a piros szín minden változataiban rikító almák kosárszámra; a hamvas kék szilva s a sárguló őszibarack öblös puttonyokban; a minden színű és zamatú szőlők halmazai; embermagasságú határhalmok rakva óriás görögdinnyékből a sötétzöldön kezdve a csíkos világos zöldig: csalogatóul egy-egy kettészelve s vérbélű tartalmát kifelé fordítva. Már a sárgadinnye több kíméletet kíván; az nem hagyja magát kupacba tetézni, s kantalup, turkesztán, cserhajú külön vármegyét követel. Az elárusító hölgyek kivétel nélkül a legsúlyosabb néposztályhoz tartoznak, derék termettel, jó egészséggel, ép tüdővel megáldva, akik a nyár rekkenő hevét s a zimankós tél hózivataros napjait ugyanabban a jellemző öltözetben dacolják végig panasztalan, sorsukkal megelégedve. Becsületes, jó teremtések. Engednek alkudni. Nem magasztalják fel a selejtest annak, aki ért hozzá; nem gorombáskodnak a válogatóval. Pedig ide jár a város minden ,,jó gazdasszonya": fiatal kisasszonyok, polgárnők, hivatalnokok feleségei, divatos öltözetekben, cselédeiktől kísérve. Maga e sorok írója is gyakran meg szokott közöttük fordulni nyaranta a svábhegyi szükségletét bevásárolni, s így tapasztalat nyomán adhatja ki a bizonyítványt, hogy a Pest-Duna-parti gyümölcs- és zöldségáruló hölgyek mintaképei a kellemetesen méltányos igazságtudásnak."

/A Duna-parti élet/

2008. augusztus 26. - Idézet - etel ; magyar ; munka

valóra vált monda
"Egy régi népmonda szerint e szigeten vannak elásva a fejedelmi kincsek, melyeket elvinni nem volt idő, azok között a királyleány ezüst harangja is; s éjfélenként Margit napján túlföldi fény gyullad ki a királyleány sírja fölött: megcsendül az ezüst harang, s ugyanaz a bűbájos illat árad szét a tájon, melyet a krónikák legendája említ a királyleány sírbatételénél s újból fölvételénél.
- Mindez manapság nem mese többé! A túlföldi fény megjön, a bűbájos illatárt meghozza minden tavasz, az ezernyi változatú rózsanyílás évadjában; a szigeten valódi fejedelmi kincsek ásatnak el, melyeket fenséges tulajdonosa, József főherceg ruház be e birtokába, s e kincsekben az egész közönség részesül, s megszólal az ezüst harang is. [...] És most - mindenhol és mindenha hallani ,,Margit királyleány ezüst harangjának" szavát: az édes anyanyelvet."

/A Margitsziget/

2008. augusztus 24. - Idézet - magyar ; nyelv

régen
"Még az ötvenes években csak a budai partról lehetett a Margitszigetre átlátogatni. A Duna-parti 372. számú házon volt egy harang, annak a kongására jött át a szigetről egy révész csónakkal, aki a látogatókat átvitte és vissza is hozta. A szigeten lehetett kapni tejet és vajat."

/A Margitsziget/

2008. augusztus 23. - Idézet - magyar

Margitsziget
"Budapest tündérkertje! Egy darab a paradicsomból - az édenkert tiltott fája nélkül. [...]
Ezért hívják ezt a főváros camaeájának, mely természettől magában is drágakő, melynek értékét a művészi idomítás felbecsülhetetlenné sokszorosította."

/A Margitsziget/

2008. augusztus 22. - Idézet - magyar

anno
"Az Andrássy-Sugár-út megalkotásával az egész Városliget átalakult, széles kocsiutakat készítettek az erdőben, melyek közt fővonal a Stefánia főhercegnőről evezett pompás út, s az egész ligetet úgy alakították át, hogy alkalmas legyen egy valóban nagy város üdülést kereső közönségének befogadására. Párhuzamosan ez alkotással keletkeztek e területen az országos kiállítás palotája és díszépületei, még előbb az állatkert, később a jégpálya csarnoka, a cirkusz, a nyári színház és a bécsihez hasonló népliget. Ide sorakozik a lóversenypálya, az artézi kút és az artézi fürdő.

A Városliget bejáratánál mindjárt egy gyönyörű körtér fogadja a látogatót, üde pázsittal borítra, körös-körül virágzó bokrokkal szegélyezve, széles útjai mentén rózsákkal és délszaki növényekkel beültetve, közepén 13 vízsugarú hatalmas szökőkúttal. Balra rögtön festői panoráma nyílik a tó felé, mely a szigetet körülfogja, és hattyúk között tarka ruhás ünneplő ifjúság hasítja a sík víztükröt csónakjaival. A regényes tóparton, a terebélyes fák alatt továbbhaladva, az oroszlánok bömbölése jelzi már előre, hogy az állatkert közelébe jutottunk, mely kertnek is gyönyörű, mert a növényhonosító egyesület is itt teszi kísérleteit; régi és újan ültetett exotikus növényeivel, pavilonjaival, hodályaival, aklaival és fészereivel, melyek a bennük lakó állatok hazájának építési modora szerint vannak alkotva.[...] Itt van a cirkusz is, egészen vasból épült nagy színház, melyben kitűnő lovasművész-társaság tartja nyáron át nagyban látogatott mutatványait. Szintén az állatkert nyílt terén jelennek meg a légkirályok és királynők, kik toronymagas állványokra kifeszített köteleken táncolnak és vasparipáznak végig; a léghajózók, kik ballonjuk trapézán mutogatják hajmeresztő művészetüket, s a felhők magasából bocsátkoznak le hulló ernyőikkel; és a tűzijátékok nagymesterei, kiknek pyrotechnikai mutatványai közmondás szerint meg szokták hozni a várva várt esős időt."

/A Városliget/

2008. augusztus 9. - Idézet - magyar

Városliget
"A Városliget területét a múlt század végén Batthyány József hercegprímás bírta a várostól s kezdte befásítani, utakkal és épületekkel ellátni. Halála után ismét a város vette birtokába. A Városliget mai alakjában a dicső emlékű József nádor elnöklete alatt alakult szépítő bizottságnak az alkotása. A nádor ültette be facsoportokkal a század elején ezt a több mint háromszáz holdnyi területet Pest város határának keleti részén, a Rákoson; egy a Rákos-pataktól elmocsárosodott sivatagot, ahol a hajdani magyarok országgyűléseiket tartották. József nádor saját alcsuthi birtokáról hozatta föl a most már óriásiakká felnőtt platánfákat; ő alkottatá a Király utcából kifutó hatsoros sétányt vadgesztenyékből; mindkét díszfa ritkaság volt még azon időkben. A nagy városligeti tó, kettős szigetével, szintén az ő alkotása volt; itt épült az első vashíd sodronyokból, amely a szigetnek a Drót-sziget nevét megszerezte; ma Széchenyi-szigetnek hívják. A másikat Pávák szigetének hívták, míg a kegyelet a Nádor-sziget névvel meg nem tisztelte. Még József nádor életében épült a városliget külső szélén a Hermina-kápolna, a főherceg viruló szépségében korán elhunyt kedves leánya emlékének megörökítésére."

/A Városliget/

2008. augusztus 7. - Idézet - historia ; magyar

vadon
"Negyven évvel ezelőtt a Svábhegy maga is még ősvadon volt. Füvészek és rovargyűjtők számára valódi kincsbánya. Virágos növényzete közt a legritkább fajokat lehetett találni; a pompás rovarok és lepkék, a halálfej sphinxes és éji pávaszemek, különösen a ritka szép oleander-pillangók messze földről idecsalogatták a természettudósokat. Az erdőkben biztos tanyát tartott a borz; a menyét ellátogatott a tyúkudvarokba, s a rókák úgy el voltak szaporodva, hogy úton-útfélen lehetett szép kifejlett példányaikkal találkozni Gyönyörű nagy kígyókat lehetett látni a bokrok között és a fákra fölfutva; a mély utakban óriási békákat, melyeknek a hangja bőgéshez hasonlít, itt ,,csirke-békáknak" hívták őket; a János-hegyen viperák is voltak s kígyó alakú skinkek. A madárvilág is gazdagon voltképviselve. A Farkas-völgyben még erdei sasok fészkére is lehetett találni, s nem ritka látvány volt, mikor a baglyot körülcsiripelve üldözte az apró madársereg. "

/A Svábhegy és a Zugliget/

2008. augusztus 5. - Idézet - termeszet

kolostor
"Itt volt első Károly királytól kezdve egész II. Lajosig e szigorú fegyelmű szerzetesek kolostora, kik minden napot az éjféli önkorbácsolással kezdtek meg (egy ilyen jelenetnek egyszer állítólag Mátyás király is tanúja volt titokban), s kiknek a kapuján még a királynak is tilos volt belépni a perjel engedelme nélkül. Szent Lőrinc tiszteletére épült a kolostor. Ereklyéi közt Remete Szent Pál csontjait őrizték. Itt fordította le a szentírást egy szerzetes, Báthori László, húsz éven át ki nem mozdulva az odújából, egy barlangból, melyet a Hárshegy oldalában ma is mutogatnak."

/A Svábhegy és a Zugliget/

2008. augusztus 4. - Idézet - historia ; vallas

ciszterna
"Beszélő emléke ennek az a svábhegyi mesterséges cisterna, melyet Mátyás király a forrásvizek összegyűjtésére építtetett. Tömör kőépület ez faragott oszlopfejekkel. Csúcsíves az ajtaja, lóhere alakú az ablaka. A vasajtót, mely a belsejébe vezet, egy akkora kulcs nyitja föl, hogy két ember kell az elfordításához. A belseje pedig egy hosszú, embermagasságnyi folyosót tár föl, mely mélyen behatol a hegyoldalba, Két oldalán tizenhat apró alagút van a sziklába vájva, mely a forrásvizeket egy közös medencébe gyűjti össze. Innen folyik át a föld alatt a kristálytiszta ivóvíz a ,,Király kútjába", ahonnan hosszú csővonal vezette föl a vizet, önnyomása útján, a mélyebben fekvő budai vár kútjába. A Mátyás idejebeli vízvezeték égetett agyagcsöveire gyakran rábukkannak mai nap is az útcsinálás munkálatai közben. Későbbi időkben ólom, majd öntött vascsövek helyettesíték a régi vízvezetéket."

/A Svábhegy és a Zugliget/

2008. augusztus 3. - Idézet - historia ; technika

bódé
"A város legnépesebb tágas utcái kétoldalt végig be voltak építve vásári bódékkal, melyeknek eszterhéja alatt a bel- és külföld kalmárai kínálták a portékáikat, ki-ki a saját nemzeti viseletében. "

/Budapesti élet/

[eszterhéj: eresz
Azt tartották például, ha vízkereszt napján megcseppent az eszterhéj, akkor hosszú tél lesz, ha pedig nem, akkor hamar kitavaszodik. ]
2008. augusztus 2. - Idézet - historia

elmúlt
"Elmúlt a hajdani jurátus világhírhedett kávéházaival, a ,,Zrínyi"-vel és Két pisztoly-lyal együtt, a mokány táblabíró-alakok, a rendkívüliségeikről nevezetes főurak, kik közül egy Sándor Móricz gróf alakját egész lovas-legendakör emeli ki - aztán a haladással ellenséges lábon álló öreg nyárspolgárok meg azoknak az ivadéka: a céhes polgárhad, mely Úrnapján templomi zászlókkal, puskával, csákósan, egyenruhásan járta be a fő utcákat saját zenekarával, mely a pesti polgárindulót harsogtatta. Maga az induló is el van már felejtve, pedig egyike volt a legszebb harcias daloknak. A mai fővárosi képviselő-testület négyszáz és egynéhány tagjában senki sem találná föl az ötven évvel ez előtti típusokat.

Az új találmányok és intézmények korában egész, hajdan híres, néposztályok elmúltak. A hajósok, ezüst gombos mentéikben, kik az Alföldről szállíták föl a gabonát lóvontatta hajókon; a gyorsparasztok, kik négylovas szekereikkel tartották fönn Budapest és Bécs között a közlekedést; a gazdag görögök, kik a belkereskedést tartották kezeikben; a révészek, kik télvíz idején a két város közötti átjárást lehetővé tették mulatsághoz hasonló ,,luláj machen" jégsportjukkal, nyáron pedig az átjárást könnyítették meg a sietőknek; a ,,Donauwasser"-es emberek, kik a lakosságot hangos kiabálással figyelmeztették a friss dunai moslék beszerzésére; azután az ürmös borukról és gorombaságukról híres kocsmárosok- mind, mind eltűntek."

/Budapesti élet/

2008. július 28. - Idézet - historia ; magyar ; munka

Budapest
"Ó, kedves Pestem!

Te szép deli, fiatal város, országunk diadémja, kit büszkén, kit szeretve említ minden magyar, s nem tartja boldognak magát, míg téged nem látott, s valahányszor a távolból meglátja tetőid, lelkesítő önérzet dagasztja keblét, s valami történik falaid közt, bű vagy öröm, az egész ország búja, öröme az. Jaj volna annak, ki körüljárva a földet, azzal jönne vissza, hogy van város az ég alatt, melyet látni szebb, melyben élni jobb, melynek férfiai lelkesebbek, hölgyei bájolóbbak, mint tieid. Én tudom, hogy mit tesz tégedet szeretni, mert voltam tőled távol. Nyugalomban éltem másutt, benned veszély várt reám, és én mégis visszajöttem hozzád."

/Pest a XVII. században /

2008. július 27. - Idézet - elete ; magyar

Azok a sok keresztek
"Kanizsán túl az angol borász helyett egy osztrák baronesse és egy apáca lettek útitársaim. A baronesse érdekes halovány arc, az apáca szigorú, merev tekintetű szent hölgy. Az egész úton semmiről sem beszélnek. Vajon zárdába viszik-e a halvány leánykát, hogy oda eltemessék? Vagy pedig zárdából hozzák ki, valamely kifáradt osztrák pair menyasszonyául, hogy úgy temessék el? Mi közöm hozzá? Egyszer egy faluhoz oly közel halad el a vonat, hogy a faluvégi szent feszület ott suhan el az ablak alatt. Az apáca ájtatosan keresztet vet magára, s villámló tekintetet az ifjú hajadonra, ki azt elmulasztá; halkan mormogva: ,,Baronesse, nem látta ön a szent feszületet?"
A megdorgált leányka még halványabb lesz, s most már figyelni kezd az út mellett elsuhanó tárgyakra. Egyszer csak keresztet vet magára. Egy perc múlva ismétli. Megint egy perc múlva ugyanazt teszi. Aztán megint úgy tesz. Perc múlva megint. Mikor már a huszadiknál van, az apáca szemei szikráznak a haragtól, nem állhatja tovább, megszólítja a túlájtatos hölgyet.
- Baronesse, mit csinál ön? Hisz azok nem keresztek, hanem telegráfrudak!
(Biz azok hasonlítanak az apostoli hármas kereszthez nagyon.)
A szemvillámokból nekem is jut, önkéntelen profánus hallgatónak és szemtanúnak, mely közbeszólásra készt.
- Soror in Domino, az Úr csak a jó szándékot tekinti.
E kegyes mondat megszerzi számomra az absolutiót.
Bizonyosan menyasszonyul viszik a halovány hölgyet, azért nem tudja még, hogy mi különbség van a feszület és a távírdaállvány között! Majd ha férjhez megy, megtudja, hogy mi hát az igazi kereszt!"

/Úti képek/

2008. július 25. - Idézet - elete ; no ; vallas

ölelkező várromok
"Két ősi várrom tűnik fel a zalai hegyek között, mik a sebesen rohanó vonatról úgy tűnnek fel, mintha egymás előtt és mögött járnának-kelnének. A két várrom Csobánc és Szigliget. Ezek is sietnek egymáshoz; méltóságos vonulással közelednek egymás felé, már összetalálkoznak, Szigliget eléje vonul Csobáncnak, de az nagyobb, mint ő, s mikor Szigliget egész előtte áll, a csobánci rom az ő tornyai fölött tűnik elő. Akkor talán a két várkísértet szellemlakosai átbeszélgetnek egymáshoz. Aztán megint búcsút vesz egymástól a két várrom, szellemsuhanással elvonul délnek, északnak. És ezt a bűvmutatványt mindennap hatszor ismétlik a vasúton jövők-menők előtt."

/Úti képek/

2008. július 24. - Idézet - termeszet

hamuvá lett vita
"E vita alatt Petőfi folyvást nyargalt alá s fel a szobában, s egy hosszú szárú pipából a legkegyetlenebb perzsa dohányt szívta, melynek kiégett hamuját azután koronként kiverte valami arra való edénybe, hogy a padlóba ne tapodja.
Egyszerre a legingerültebb stádiumában a szóváltásnak kénytelen voltam felszólalni:
- Nem gondolnám, hogy a kalapomat rakod tele dohányhamuval?
Odatekinténk. Csakugyan a kalapomat rakta tele hamuval. A nagy dühösködésben nem tudom, minek nézhette?
Mind a ketten elkezdtünk visszatartóztathatatlanul kacagni, s mire magunkhoz tértünk a nevetésből, nem tudtuk, hogy hol hagytuk el a vitát?
Aztán nem is kezdtük újra."

/Egy magyar költő életéből/

2008. július 22. - Idézet - elete

sarkantyúpengető
"Legérdekesebb a mesterbálok-on a fiatal legények sarkantyúpengető magántánca, mely még emlékeztet a hajdani verbunkosra, melyet előbb a férfiak járnak egyedül, amíg a két választott táncmester mindegyiknek át nem adja a szíve rózsáját, a választott táncosnéját."

/Debrecen/

2008. július 21. - Idézet - tanc

cívis
"Legelső helyen járdal ezek előtt a debreceni cívis polgár (ahogy magát neveztetni szereti), a ház és külső birtokok ura. Zömök, derékban kifejlett alak; fiatal korában karcsú, nyalka termetű; arca komoly, nevetésre nem mindig hajlandó; csak a jólélés miá gömbölyű; amit mond, előbb meggondolja, s aztán válogatott szavakkal fejezi ki: kiejtésében is megközelíti a színpadon és szószéken használt magyar nyelvet. Nem egykönnyen ismerkedik; amiért azt szokták mondani az olyan emberre, aki nem látja meg, akit nem akar, hogy debreceni szeme van. Viselete egyszerű, kék posztó magyar ruha, régebben esős időben zöld krispin, vörös gallérral, kezében hosszú pálca, fején széles karimájú, hegyesen gömbölyű kalap. Ezüstláncot, gombot csak ünnepnap hord magán. [...]
S a debreceni cívis polgár címét nem lehet csak úgy a maga kedvéből elfoglalni valakinek; még bele születni sem elég. Maga a cívis polgár fia is csak akkor lesz azzá, ha leteszi a kemény, nehéz esküt, hogy a királyhoz, a hazához, Debrecen városához s mindenféle szabadságokhoz holtig hűséges marad. Erről oklevelet kap, s taksát fizet érte."

/Debrecen/

2008. július 20. - Idézet - magyar ; ruha

magyar Faust
"A sok nevezetes tanár között egynek az emlékét különösen megörökíté a népmonda: Hatvani Istvánét, a magyar Faustét. Minthogy a róla támadt mondakör, tudtunkra az egyetlen kálvinista eredetű ördög rege, helyén lesz azt itt megismertetni. Hatvanit a népmonda a szellemek varázsfejedelmévé teszi, ki egy nagy bűbájos könyvel gyakorolja fölöttük hatalmát, s emberfeletti csodákat művel: meghívott vendégeinek elhozatja a tőrök szultán asztaláról az egész lakomát, s aznap a szultán nem kap enni; de az elhozott narancsfákról nem szakíthatnak gyümölcsöt a kíváncsi asszonyságok, mert a hozzányúlásnál az illető hölgyférje feljajdul, hogy az ő orrát, fülét húzzák! Egy feldöntött palackból olyan árvizet támaszt a teremben, hogy a hölgyek mind a padokra ugrálnak előle. Majd sétálni megy, pálcája végével négy lovas szekeret rajzol a homokba, arra felül s megelőzi rajta az előre vágtatott bíró fogatát. A szidalmazó kámzsás barátnak akkora szarvakat növeszt, hogy az nem bírja a fejét az ablakból visszahúzni; halottakat idéz a temetőben, s megküzd az ördöggel. Az ördögnek különös kedve van a diákjait elcsábítani: Hatvani képét veszi fel, s éjféli előadásokat tart. Hatvani tanácsára az éjféli lecke miatt panaszt tevő diákok hamut hintenek el a teremben, s azon megismerik a reverenda alatt a sátán lólábainak nyomát, aztán elriasztják az ,,Erős várunk nekünk az Isten!" éneklésével."

/Debrecen/

2008. július 19. - Idézet - fantazia ; historia ; vallas

pásztorgúnya
"A pásztorok viselete ma is az, ami régen volt. Pörge kalap, lobogós bő ingujj, derékban oly kurta, hogy a meztelen has télen-nyáron kilátszik alóla munka közben; azon fölül pitykés pruszlik; félvállra vetve csatos szíjon a tulipántos szűr, bekötött ujjakkal; a derékra kötött szíjba dugva a kostök acélostul, meg a tarka kendő; bő gatya, ráncos torkú csizma, amelyikre "egy" sarkantyú van ütve, csak az egyik lábra, vagy ha kettő, akkor pengős. Kiegészíti a viseletet a vállon keresztül vetett karikás ostor, amelyet maguk a pásztorok fonnak nagy művészettel, s a nyelét kiverik réz- és ezüstsodronnyal vagy beöntik ólomcifrázattal."

/Debrecen/


 
 
0 komment , kategória:  Jókai Mór(1825-1904)  
JÓKAI Mór
  2008-08-28 20:40:59, csütörtök
 
  JÓKAI Mór (1825-1904): író, újságíró, szerkesztő. Komáromban született kisbirtokos nemesi családban. A pápai önképző körben ismerkedett meg Petőfivel. Bár ügyvédi oklevelet szerzett, első regénye, a Hétköznapok (1846) sikerén felbuzdulva az írói pályát választotta. Pesten a Tízek Társaságának tagja, 1847-ben az Életképek c. folyóirat szerkesztője. A szabadságharc idején a forradalami ifjúság egyik vezére. Világos után bújdosni kényszerül, majd élclapokat szerkeszt (Nagy Tükör, 1856; Üstökös, 1858). 1863-ban megindítja a Hon c. hírlapot. 1865-ben képviselővé választották, az országgyűlésen a Határozati Párthoz csatlakozott, és életre szóló bartáságot kötött Tisza Kálmánnal. A politikától fokozatosan visszavonult. 1894-ben ötvenéves írói jubileumát az egész nemzet ünnepelte, ekkor jelentették meg műveinek százkötetes díszkiadását. Születésének centenárumán kódexet neveztek el róla. Tagja volt a Kisfaludy és a Petőfi Társaságnak, 1858-tól a MTA-nak.
A nemzeti romantika megteremtője. Romantikus idealizmusa, színes fantáziája, mesélőkészsége révén a legnépszerűbb magyar prózaíró, regényei teremtették meg a mai értelemben vett olvasóközönséget. Műveinek szellemét alapjaiban a liberalizmus és optimizmus hatja át, amely 1867-ig szinte nemzeti ellenállást jelentett. Csaknem minden írásában a tevékeny akaratot segíti diadalra. ,,Legfontosabb jellemvonása talán a mese, a megköltés. Állandó lebegésben, felfokozottságban, önnepi ragyogásban tartja ez az aspektus. Hőseiben eszményeket jelenít meg, mellékalakjaiban pedig a vágyott vagy ellenséges atmoszférát. Műfajában nagyon közek áll a legendához, Thomas Mann-i 'szép elbeszélések'-hez a mítoszhoz... vigasztalón és bíztatón mesél, új eposz hőséül emeli a hétköznapok emberét, nagyságot, bátorságot, önérzetet szuggerál elbeszéléseivel. Jókai életműve az ember és az élet apológiája." (Mezei József) Művészetét sajátos kettősség, a népiesség és a romantika, valamint a különféle elemek ötvözése jellemzi. Regényeinek szerkezete általában egyszerű: a cselekmény rendszerint vonalszerű, különböző színhelyek és bonyodalmak váltakozása az időbeli előrehaladásnak megfelelően történik. Regényeinek alaptípusai: (a) heroikus, pl. A kőszívű ember fiai (1869), az 1848-as szabadságharc eposza; (b) vallomásregény, pl. Az aranyember (1872), a valósággal szembeállított idillképe; (c) kalandregény, pl. Fekete gyémántok (1870), amelynek tárgya a nemzeti iparosítás kifejeződése; (d) anekdotikus életkép, pl. Egy magyar nábob (1853), amely a reformkor legendáját teremti meg. Stílusának kialakulásában Jósika Miklós, Walter Scott, Dickens, Dumais, Sue, Verne, Zola hatása játszott szerepet. Magyaros, árnyalt, eleven nyelvét, mely kiváló elbeszélő tehetséggel párosult, elsőként Arany János méltatta.
 
 
0 komment , kategória:  Jókai Mór(1825-1904)  
Jókai Mór
  2008-08-28 20:39:39, csütörtök
 
  Jókai Mór
AZ ACHAEMENIDION

Achaemenes király idejében találta fel egy perzsa mágus e csodaszert, melynek az a bűvös hatása volt, hogy aki ivott belőle, lett légyen bár a legbátrabb, szilárd lelkű férfi, egyszerre oly gyávaság lepte meg tőle szívét, hogy reszketett a parancsoló szó hangjától is, s az éles kard láttára visszaborzadt, s annyira elveszté lélekerejét, hogy titkait nem bírta magánál tartogatni, s ha ily állapotban kikérdezték, legrejtettebb gondolatait is kibeszélte; még csak a nem felelés bátorságától is meg lévén fosztva.
Micsoda alkatrészekből készült e csodaszer, annak titkát a mágus csupán a királlyal közölte; az egyik fiánál hagyta ismét; erről Augiasra maradt, ki abba egyetlen leányát, Agamedét avatta be, halála előtt néhány nappal. Egy embernél több sohasem bírta a titkot.
Agamede fiatalkorában a spártai király, Kleanthos felesége lett. Még akkor Lycurg törvényei nem egyszerűsítették a spártai erkölcsöket; a király nevezet Spártában nem jelente mást, mint Ázsiában. Kleanthosnak nagy szüksége volt Agamede titkára, majd egy ephor gyanús tekintete, majd egy archon elejtett szava kényteté őt a bűvös achaemenidiont a vendégségi serlegbe vegyíteni; s nem egyszer fedezte fel általa a lappangó összeesküvést, mely az elnyomott lacedaemoni faj szívében mindig talált tápláló szikrára.
Ez italtól a legátalkodottabb gonosztevő kivallá bűneit. Akik azt kóstolták, borzadva emlékeztek vissza azon gyötrelmes szorongásra, ami egyszerre ellepte tőle az ember lelkét, arra a legyőzhetetlen félelemre, melynek nyomása alatt test és lélek iszonyún szenvedett, arra az átkozott érzésére a gyávaságnak, mely ellen küzdeni nem adatott erő: a testi kínzás minden neme álom és játék ehhez képest.
Az achaemenidion készítésének titkát azonban Agamede senkivel sem közlé, még férjével sem; Kleanthos sokszor kérdezte tőle; a nő olyankor egyszerre haragos lett, és indulatba jött; pedig egyébkor oly szelíd volt, mint a galamb.
Ez idő szerint kezdődött a második messeni hadjárat. Az elnyomott messeniak leverték kezeikről a helota láncot, s kardot fogtak elnyomóik, a büszke spártaiak ellen; egy fiatal hős, Aristomenes állt ki ellenük a síkra, aki visszafoglalta tőlük a hegyeket, a városokat, miket Aristodemos elvesztett, s a büszke Spárta arra szorult, hogy vetélytársa, Athéné előtt megalázza magát, hadvezért könyörögve tőle, ki seregeit a győztes hegylakók ellen vezesse.
Athéné gúnyból egy sánta költőt küldött a könyörgőknek: Tyrtaeost.
A költő nyomorék volt, keze nem bírta a kardot, de lángszava föllelkesíté a csüggeteg népet, s Spárta új erővel állt Aristomenes ellen.
Nagy szükség volt e lelkesedésre; künn a hatalomra kapott messenok, benne a lázongó heloták, amott a bátor férfiak kardja, itt a rabszolgák gyáva tőre ellen kellett magát védeni az uralkodó népnek.
E válságos napokban történt, hogy Kleanthos palotájában egy idegen férfit fogtak el, ki éppen a vízvezetéken keresztül mászott be az udvarra, s onnan egyenesen a király hálószobájának tartott.
Az idegen férfi, midőn fölfedezték, dühösen védte magát megtámadói ellen, azonban a túlnyomó erő végre is letörte, elfogták elevenen, és megkötözve a király elé vitték.
Ez nevezetes fogás volt; bizonyosan Kleanthos meggyilkolására lehetett kiküldve, és érdekes volt megtudni, ki által: a messeni táborból-e vagy lacedaemoni összesküvés fészkéből.
Ámde kérdezhették ezt az elfogottól; ő semmit sem felelt. Büszkén fölemelé arcát, azt mondva: "Tietek vagyok, bírjátok minden csontomat; égessetek, tördeljetek, tépjetek össze; meglátjátok, hogy választ nem fogtok tőlem kapni - még csak azt sem: hogy ki vagyok, és mi nevem."
Kleanthos levetteté róla a láncokat, odalépett hozzá, megszorítá kezét, s azt mondá neki, hogy ő ellenségében is becsüli a férfierényt, íme, szabadon bocsátja őt, és nem kérdezi tőle többé, hogy miért lopózott hálószobájába, sőt meghívja őt asztalához, vidám, barátságos lakomára.
Az idegen meg is volt hatva a király nagylelkűségétől, s hódolattal fogadá el annak jobbját, ki őt lakomájához vezette.
Még akkor Spárta nem volt nevezetes arról a sovány barna levesről, mellyel később Xerxész követőit úgy elijeszté; az ittas embert sem mutogatták ijesztő példaképpen a növendék ifjúságnak; ízletes étel, jó bor volt a király asztalán, s a bornak, ételnek legkedvesebb fűszere: szép asszony kínálta mind a kettőt.
Agamede szemközt ült a fogoly idegennel, kiről azt mondták neki, hogy ez férjét meggyilkolni jött, összeesküvőktől küldve.
Sokszor látott Agamede ilyen vendégeket úri asztalánál, megszokta, hogy azokkal nyájasan bánjék, fehér kezével rakta az ételt tányérjaikra, fekete szemével mosolygott rájuk, s maga tölté poharaikba a bort, s kérte, hogy igyanak az ő egészségére.
Sok cinkos itta így meg az achaemenidiont, a gyávaság mérgét, és vallott önfejére halálos titkokat, reszketve, mint a Styx előtt várakozó árny, akit a szív nem melegít többé. Agamede kezében meg volt már töltve a bűvös serleg, mely a bátor idegent gyáva, reszkető alakká fogja majd változtatni; de ezúttal olyan nehezen esett szívének, hogy őt megkínálja azzal. Az idegen szép daliás ifjú volt. Nemes, tiszta homlokán semmi gond redője még. Szemében bátorság tüze világol; az egész arc nem olyan, mint az orgyilkosoké, de nyílt és szabad, minők a csaták hőseié, kik egyedül állnak szembe hadseregek ellen; kik ellenségeiket nem számlálják, sebeiket nem érzik, szemüket be nem hunyják a lecsapó kard elől... úgy sajnálta őt a bűvitallal megkínálni.
Kleanthos tekintetével sürgeti a tétovázót; s egy perc múlva az idegen kezében volt a bűvös serleg, ki azt magasra emelve ráköszönté Spárta legszebb, legdicsőbb asszonyára, ki nem más, mint a királyné, Agamede.
Amint az idegen kiüríté a serleget, feje fölé tartva azt megfordítottan, hogy lássák, íme, egy csepp sem maradt benne! - s az után helyére ismét leült: lassan elkezdtek vonásai átváltozni; arca fehér lett, mint a márvány; szemei elkezdtek nyugtalanul forogni, ajkai elkékültek, s nem bírta azokat összefogni, homlokán hideg veríték gyöngyei törtek ki; fölemelt keze reszketett, s amint az egyélű, mint ételnél használtak, élével volt felé fordítva, remegve fordítá azt vissza, hogy fokával álljon felé: félt a vas élétől.
Az achaemenidion megtette hatását.
- Jó idegen - szólt ekkor hozzá Kleanthos -, fogsz-e nekem most felelni előbbi kérdéseimre?
- Parancsolj velem - hebegé az bénultan.
- Nem mondod-e most, hogy inkább meghalsz, de mégsem vallasz?
Az idegen e szóra összeszorítá ökleit; ajkainak lihegésén, izmainak görcsös vonaglásán látszott, hogy küzd magában az átkozott bűvszerrel, hogy eszébe jutott hősi bátorsága, hogy lelke kényszeríteni akarja reszkető testét - hasztalan, a bűvital erős volt; öklei lassanként szétnyíltak, az izmai ellenakadtak, szemét elfogta a félelem homálya, reszketve lihegé:
- Mindent kivallok.
- Tehát legelőbb is mondd nevedet: hogy hívnak?
- Nevem Aristomenes, messenok fővezére - rebegé a bajnok, fejét hátra hajtva nyugágya karjára.
Ah! Ez derék fogás volt! Maga a hős vezér!
Az ellenség lelke; ő maga Kleanthos palotájában, Spárta falai közt! Ez maga a csaták végdiadala.
- Miért jöttél ide, vakmerő - kérdezé a király -, engemet megölni orozva?
- Nem jöttem tégedet megölni! - felelt a vallatott.
Kleanthos haragosan ütött az asztalra.
- Valót mondj, mert nyomban megöletlek, ha haszudsz!
- Kérlek, ne rémíts! - rebegé a megbűvölt férfi. - Látod, hogy reszketek tőled úgyis. Ne kívánd Aristomenestől, hogy lábaidat csókolja, mert ha kívánod, még megteszi. Én nem jöttem azért, hogy meggyilkoljalak, hanem jöttem azért, mert meglátám nődet, és az ő szemei oly igézők. Azért jöttem, hogy elrejtőzzem hálószobádban, s midőn Agamede alszik, egy csókot nyomjak arcára, csak egy oly halk csókot, melyre az álmodó fel nem ébred, s azután ismét visszatérjek. Esküszöm az istenekre...
Többet nem bírt Aristomenes szólni; ájultan rogyott le a nyugágyról, s ha könnyei nem patakzottak volna szeméből, azt kellett volna róla hinni, hogy meghalt.
Agamede férje vállára támaszkodva nézte, mivé tette a szép ifjú hőst, ki reszket, elsápad és sír - pedig nem akart egyebet, mint őt egyszer megcsókolni.

Spártában nagy volt a diadalöröm Aristomenes elfogásának hírére; Kleanthos az egész hadsereget megvendégelé; a piac közepére terítettek hosszú asztalokat, roppant amforákban állt az asztalokon a bor; ihatott mindenki, amennyit szíve kívánt.
Délig nagy volt a zaj, a víg tombolás a városban; délután elkezdett az mind csendesebb lenni, s estefelé egészen elhallgatott, egészen ellenkezőleg az ünnepélyek rendes természetével, miknek hangja délután szokott növekedni, s éjszakára éri tetőpontját.
Mi lelhette egész Spárta népét? Senki sem jár az utcán dalolva? Senki sem áll ki az utcaszegletre, hős tetteivel dicsekedni? Senki sem élteti Kleanthost?
Hát a király maga hol van?
Fáznak a testőrök a palota kapujában, hogy úgy húzódnak a fal mellé, s arcukat vérteikkel eltakarják, köpenyeiket szájuk elé vonják, s meg nem merik szólítani azt a fehér alakot, mely mellettük elsuhan, a palotából a börtön felé sietve?
A börtönajtó előtt álló őrök is kitérnek előle, mintha nem is látnák, s fel nem merik tartóztatni, amint palástja alól egy éles kard hegyét villantja szemeik elé.
Pedig ez csak egy nő - a király neje, Agamede.
A gyönge szívű asszony megszánta az ifjú hőst, aki egy csókjáért életét jött feláldozni; megszánta, hogy úgy megrontá, s elhatározá, hogy meg fogja szabadítani.
Mit tett érte? Azt hirdeti ez a néma csend Spártában. Aki a mai lakoma borából ivott, otthon ül bezárt szobájában, s reszketve hallgatja, mi zörej van ott künn az utcán; az éj nagyasszonya, Nyx dörömböl odakünn most, fekete paripák vonják szekerét, előtte fut Lychnos és Tanathos, az álom rémei, s a gyermekrém Pollor, kiöltött nyelvével - reszketni kell ma a dajkameséktől.
A fogoly lánc csörrent; szíve nagyot dobbant, midőn meglátta a királynét tömlöce lépcsőin leszállni. A bűvital vesztegető mámora elhagyta már szívét, ismét a régi bátorság lakott abban, bár mindarra, ami tegnap történt vele, jól emlékezett is.
- Hős Aristomenes - szólt hozzá a királyné -, bár vakmerőségedért halált érdemelnél, de véredet nem akarom lelkemen viselni. Öljön meg a spártai hős csatában, nem bánom, de ne egy asszony szemeiért, láncra verve. Börtönöd nyitva van, senki sem fog megállítani; a kapunál parancsolj, hogy nyissák ki, és engedelmeskedni fognak, ez órában nem lakik Spártában férfi. De siess! Az első kakasszó után ismét felébred minden szívben a lélek, mely most meg van halva, s akkor nem menekülhetsz meg.
Aristomenes megragadá a királyné kezét, s viszonzá neki:
- Szép asszony, szép királyné, minden asszony között legszebb, miért szabadítasz meg engem? Ha ma elmegyek, holnap visszajövök azért, amért tegnap jöttem.
- Őrizzenek meg attól az istenek! - rebegé Agamede.
- Nem őrizhetnek meg engem. Meg vagyok őrülve attól a gondolattól, hogy egy csókodat kell bírnom, s azért odavetem életemet százszor lábaidhoz, ha százszor visszaadod; azért meg ne szabadíts, hanem öless meg, míg láncaim lekötve tartanak, mert Aristomenes élete mindig olcsó egy csókodért.
Agamede látta lábainál térdepelni a szép ifjút; elgondolá, hogy ilyen hősnek ily deli ifjúnak mért kelljen elveszni egy teljesületlen óhajtás miatt, és azzal lehajolt hozzá, nyakát átfűzte karjával, s megcsókolá reszketeg ajkait.
- Már most célt értél. Eredj!
Miért ne tette volna azt, ha egy olya nemes életet megmenthetett egy csók által?
Aristomenes e pillanatban oly erőt érze lelkében, hogyha egész Spárta népe künn lett volna az utcákon, keresztülvágta volna magát rajta.
De nem volt senki ott. Az őrök elhagyták őrhelyeiket; a város kapui nyitva-tárva álltak, bántatlanul térhetett vissza táborába.
Éjfél után eloszlott a gonosz mámor; az emberek kezdtek magukhoz térni; kötelességfelejtett katonák előkeresték eldobott fegyvereiket; siettek elhagyott őrhelyeikre, s reggelre olyan rend volt Spártában, mint azelőtt.
Ámde Aristomenes tömlöce üres volt.
Hogyan szabadulhatott meg, annyi őrön, katonán keresztül, népes utcákon, város kapuin hogy ment ki? Azt nem lehetett kitudni. Akik látták, hallgattak róla. Hogy vallhatta volna meg azt egy spártai: "tegnap gyáva voltam, láttam az ellenséget előttem elmenni, és nem mertem rákiáltani."

Kleanthos egyedül sejté a megmagyarázhatatlan titkot. Ő ismeré Agamede bűvitalának hatását, s gyanítá, hogy neje szabadítá meg Aristomenest.
S ha e gyanúnak helyt adott szívében, jött utána a másik: miért szabadítá meg? Tán az a szó vesztegette meg szívét, amit Aristomenes előtte mámorában kivallott? A szerelemféltés szapora féreg, egyik gyanút a másik után költ ki.
Kleanthos egy napon azt mondá Agamedének, hogy készítse el ismét az achaemenidiont, gyanús ephor fog ülni az asztalhoz, annak a számára lesz az.
Az ephor pedig, kit asztalához ültetett a király, meghittje volt, kivel egy tervre játszott.
Mikor Agamede megtölté az ephor serlegét, Kleanthos elejté gyűrűjét, s kérte Agamedét, hogy vegye fel azt neki.
Mialatt a királyné lehajolt a gyűrű után, az ephor hirtelen elcserélte kelyheiket, s magáét helyezte Agamede elé. A következő pillanatban mind a ketten kiürítették serlegeiket, áldomásul a királyra.
Egy pillanat múlva Agamede érezni kezdé tagjaiban azt a lankasztó zsibbasztást, ami a lélek felé hat; szíve szorongva kezde verni, mint a bűnösöké, akik a bakót látják maguk előtt; és még nem tudta, hogy mi történt vele.
Most az ephorra tekintve, az gúnyosan mosolygott rá; azután Kleanthos arcára nézett, az haragban égett - e pillanatban világos volt előtte minden: az achaemenidiont ő maga itta meg.
A kés az asztalon feküdt előtte; úgy borzadott tőle, midőn azt meglátta, mint szokták azok, akik e bűvszertől ittasultak; amint kezét rátette a vasra, idegei rángatózni kezdtek, oly irtózatot gerjesztett bennük annak érintése - és ő mégis kényszeríté ujjait a vas markolatát körülszorítani, kényszeríté szemeit annak élére nézni, és mindez pokolbeli kín volt ránézve.
Most hallá Kleanthos szavát. Mint a vérszopó fenevad bömbölése, úgy riadt az szívén keresztül:
- Asszony! E három kérdésre vallj: mi lelte Spárta népét nyolc nap előtt? Ki szökteté meg Aristomenest a börtönből? És végre: miből az achaemenidion?
Agamede érzé az ellenállhatatlan kényszert belül, mindezen kérdésekre feleletet adni, nyelve önmagának akart ura lenni, szívének csak egy csepp ereje volt még. De ez a csepp, ez a csepp még a szívében ellenállt, még küzdött - a nő hirtelen felugrott fekhelyéről, s a hegyes kést, mit vonagló kezében tartott, markolatig ütötte szívébe.
És Kleanthos nem kapott kérdéseire választ.
Agamede lelkének utolsó erejét felhasználta arra, hogy testét megölje; a vérébe mártott kés megtörte a gyávaság varázsát; s a halottak nem vallanak semmi bűvitaltól.
Az achaemenidion titka vele együtt szállt a sírba.

 
 
0 komment , kategória:  Jókai Mór(1825-1904)  
idézetek
  2008-08-28 20:37:49, csütörtök
 
  "Ami bennem lélek, veletek megy; ott fog köztetek lenni mindig. Megtalálsz virágaid között, mikor elhervadnak; megtalálsz a falevélben, mikor lehull; meghallasz az esti harangszóban, mikor elenyészik; s mikor megemlékezel rólam, mindig arccal szemközt fogok veled állani."

"Csodálatos az, amit egy nő megbír! - Egy nő, aki anya; - egy anya, aki szeret."

"Többet ér baráttal a szegénység porában feküdni, mint ellenséggel együtt a hatalom trónján fényleni."

"Ostoba piktor az idő, mentől tovább dolgozik az arcképünkön, annál jobban elrontja azt."

"Ami az embernek kedves rögeszméje, azt követeli a sorstól, hogy ne is lehessen másképp."

"A kedélybetegségnek az a jelleme, hogy csak a múltat látja, és ezt mindig látja."

"A hitvesi boldogság nem keres dicsekvést."

"Ha egy ember két pohárból issza a bort, megittasul, de ha ketten isznak egy pohárból, még jobban megittasulnak."

"A természet erős bosszúálló, ki magát megcsúfolni nem engedi."

"A kihullott könny megbosszulja magát azon, aki okozta."

"A büszkeség olyan kalauz az életben, mely az embert sokszor vízre viszi, sokszor jégre viszi, de sárba sohasem viszi."

"A szenvedések álló csillagok,
Öröm és remények hulló csillagok."

"A Hit s a Remény összetörnek, meghalnak, de a Szerelem még akkor is megmarad, túléli a testvérnemtőket."

"Esni csak lefelé lehet, felfelé soha."

"Nincs olyan helyzet, aminek okos ember hasznát ne tudja venni."

"Okos ember előbb tesz, aztán beszél."

"Egy titka van az erény megőrzésének: nem tenni meg az első ballépést."

"Kell ahhoz bizonyos neme az áldott ostobaságnak, hogy az ember a pénzzel bánni tudjon."

"Mennyi bűn van, amibe a szegény ember beleesik, amit a gazdag nem ismer!"

"A test edzése a leghathatósabb védelem egy ifjú férfira nézve a szerelem és a bujaság csábító démona ellen."

"Az okos tanács nem gomba, hogy ott is teremjen, ahol nem vetették."

"Nincs olyan helyzet, aminek okos ember hasznát ne tudja venni."

"Titkos írás az arc, de annak, aki a kulcsát bírja, nyitott könyv."

"A szerelemnek még a bolondsága is nagyobb bölcsesség, mint a filozófusok minden tudománya."

"A nő szerelmét nem szokás koldulni, hanem meghódítani."


 
 
0 komment , kategória:  Jókai Mór(1825-1904)  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 8 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 4756
  • e Hét: 23379
  • e Hónap: 68451
  • e Év: 2009731
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.