Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/4 oldal   Bejegyzések száma: 32 
Örkény István: Az otthon
  2008-09-26 16:57:24, péntek
 
  Örkény István: Az otthon

A kislány még csak négyéves volt, emlékei bizonyára összemosódtak, s az anyja, hogy tudatosítsa benne a küszöbön álló változást, odavitte a szögesdrót kerítéshez, és messziről megmutatta a szerelvényt.
- Nem is örülsz? Ez a vonat visz haza.
- És akkor mi lesz?
- Akkor otthon leszünk.
- Mi az, hogy otthon? - kérdezte a gyerek.
- Ahol azelőtt laktunk.
- És ott mi van?
- Emlékszel még a mackódra? Talán a babáid is megvannak még.
- Anyu - kérdezte a gyerek. - Otthon is vannak őrök?
- Ott nincsenek.
- Akkor - kérdezte a kislány - onnan meg lehet majd szökni?
 
 
0 komment , kategória:  Egypercesek  
Jelenség
  2008-09-25 17:34:52, csütörtök
 
  Jelenség

Egy parafa dugó, mely semmiben sem különbözött a többi parafa dugótól (Hirt G. Sándornak mondta magát, de mit jelent egy név? Egy név semmit se jelent), beleesett a vízbe.
Egy ideig, amint az várható volt, úszott a víz színén, aztán különös dolog történt. Lassan merülni kezdett, lesüllyedt a fenékre, és nem jött föl többé.
Magyarázat nincs.


Ritkaságok gyűjteménye
A SOFÕR: "...és ahelyett hogy lefékeztem volna, teljes sebességgel belerohantam abba a motorbiciklibe..."

A GYÁSZOLÓ ROKON: "Hogyhogy jobb neki? Nekünk jobb, kérem szépen. Csak útjában volt mindenkinek szegény Mici."

A MAMA: "Hogy az én lányom? Dehogynem igaz! Anyjára ütött, hisz én is boldog-boldogtalannal csalom az uramat..."

A SZERELÕ: "... nem a kapcsoló rossz, kérem, hanem az én ügyetlen kezemben van a hiba."

A PINCÉR: "Máma az étlapon szereplő minden húsétel büdös."

A SZÍNÉSZNÕ: "Á, az nincs benne a szerepemben... Azért nem bírtam fölkelni a székből, mert már nagyon öreg vagyok."

AZ ORVOS: "Szegény, még élhetett volna... De mit csináljak? Nem vagyok én orvosnak való."

AZ ÍRÓ: "Ezt én írtam? Úgy látszik, elvesztettem a tehetségemet."


Fasírt
A megdarált húst összedolgozzuk tojással, tejbe áztatott zsömlével, sóval, borssal, és forró zsírban vagy olajban húspogácsákat sütünk belőle.
Figyelem! Nekünk, emlősöknek nem mellékes kérdés, hogy mi daráljuk-e a húst, vagy bennünket darálnak-e meg.


Sóhajnak beillő szózat egy ismeretlen rendeltetésű vasdarabhoz, mely a történelem viharain keresztül szép csöndben meglapult egy limlommal tele ládikóban, mert se nagyapámnak, se apámnak, se nekem nem volt merszünk szemétre dobni, és az utánam jövőnek se lesz
-Túlélsz, pöcök.


Szakmai önérzet
Engem kemény fából faragtak!
Tudok magamon uralkodni.
Nem látszott rajtam semmi, pedig hosszú évek szorgalmas munkája, tehetségem elismerése, egész jövőm forgott a kockán.
-Állatművész vagyok - mondtam.
-Mit tud? - kérdezte az igazgató.
-Madárhangokat utánzok.
-Sajnos - legyintett -, ez kiment a divatból.
-Hogyhogy? A gerle búgása? A nádiveréb cserregése? A fürj pitypalattyolása? A sirály vijjogása? A pacsirta éneke?
-Passzé - mondta unottan az igazgató.
Ez fájt. De azt hiszem, nem látszott rajtam semmi.
-A viszontlátásra - mondtam udvariasan, és kirepültem a nyitott ablakon.


Hogylétemről
-Jó napot.
-Jó napot.
-Hogy van?
-Köszönöm, jól.
-És az egészsége hogy szolgál?
-Nincs okom panaszra.
-De minek húzza azt a kötelet maga után?
-Kötelet? - kérdeztem hátrapillantva. - Azok a beleim.


Ki látta?
F. hó 7-én délután fél hatkor moziba ment, és azóta nem tért haza Fehér Kálmánné sz. Flügl Márta negyenegy éves budapesti lakos. Személyleírása: magas növésű, de inkább alacsony, hízásra hajló, jobban mondva vézna termetű. Szeme: kék, illetve zöldes, esetleg fekete. Hajszíne bizonytalan, télikabátja sötétkék, helyesebben rozsdabarna, de lehet, hogy szürke, melynek gallérja prémmel szegélyezett. (Pontosabban: nem prém, hanem bársony, vagy semmiféle szegély sincs rajta.) Különös ismertetőjele: nő.
A nyomravezető sürgős értesítését várja

az aggódó férj



Gondolatok a pincében
A labda egy betört ablakon keresztül leesett az alagsori folyosóra.
Az egyik gyerek, a házmesterék tizennégy éves kislánya lebicegett érte. Szegénykének a villamos levágta a fél lábát, s boldog volt, ha labdát szedhetett a többieknek.
Az alagsorban félhomály terjengett, de azért feltűnt neki, hogy egy sarokban megmozdult valami.
- Cicus! - szólt oda a falábú házmesterkislány. - Hát te hogy kerülsz ide, kiscicám?
Fölkapta a labdát, s ahogy csak tudott, elsietett vele.
Az öreg, csúnya és rossz szagú patkány - őt nézték cicának - meghökkent. Így még nem beszélt vele senki.
Eddig csak utálták, szénnel hajigálták, vagy rémülten elmenekültek előle.
Most jutott eszébe először, hogy milyen más lett volna minden, ha történetesen cicának születik.
Sőt - mert ilyen telhetetlenek vagyunk! - mindjárt továbbszőtte ábrándjait. Hát még ha falábú házmesterkislánynak születik?
De ez már túlságosan szép volt. Ezt már el se tudta képzelni.


Az otthon
A kislány még csak négyéves volt, emlékei bizonyára összemosódtak, s az anyja, hogy tudatosítsa benne a küszöbön álló változást, odavitte a szögesdrót-kerítéshez, és messziről megmutatta neki a szerelvényt.
- Nem is örülsz? Ez a vonat visz haza.
- És akkor mi lesz?
- Akkor otthon leszünk.
- Mi az, hogy otthon? - kérdezte a gyerek.
- Ahol azelőtt laktunk.
- És ott mi van?
- Emlékszel még a mackódra? Talán a babáid is megvannak még.
- Anyu - kérdezte a gyerek. - Otthon is vannak őrök?
- Ott nincsenek.
- Akkor - kérdezte a kislány - onnan meg lehet majd szökni?


Homo sapiens
1

Minden, ami a tudatunkban megjelenik, föltevés.

2

E föltevések egy része téves, más része viszont helytálló.

3

Ezt mérlegelve, a hibás föltevésekre nemet mondunk, a helytállókra igent. Föltevéseink bírálata tehát az igazság keresésének lehetősége.

4

Az ember az egyetlen élőlény, mely az igazság keresésére alkalmas, mert csak ő tudja egy lehetőségre rámondani az igent vagy nemet. Az igazság tehát a gondolkozó ember képében testesült meg a világban.

5

Ez a képességünk tette lehetővé, hogy legyőzzük a természet vak erőit, meggyógyítsuk a betegeket, felszabadítsuk a rabszolgákat, tiszteljük felebarátainkat, és megtervezzük a jövőt, mégpedig úgy, hogy az összes lehetséges világok legjobbika valósuljon meg.

6

Így sikerült a föld színéről eltüntetnünk a gyűlöletet, a bűnt, a háborút, a szomorúságot és a nyomort. Felhőtlen örömben, biztonságban és boldogságban élünk.

7

Mostani jóvoltunk - ha ítélőképességünket nem éri károsodás - az idők végéig meghosszabítható.


Trilla
Kicsavarja a papírt az írógépből. Új lapokat vesz elő. Közibük rakja az indigót. Ír.
Kicsavarja a papírt az írógépből. Új lapokat vesz elő. Közibük rakja az indigót. Ír.
Kicsavarja a papírt az írógépből. Új lapokat vesz elő. Közibük rakja az indigót. Ír.
Kicsavarja a papírt. Húsz éve van a vállalatnál. Hideget ebédel. Egyedül lakik.
Wolfnénak hívják. Jegyezzük meg: Wolfné, Wolfné, Wolfné.


Az élet értelme
Ha sok cseresznyepaprikát madzagra fűzünk, abból lesz a paprikakoszorú.
Ha viszont nem fűzzük fel őket, nem lesz belőlük koszorú.
Pedig a paprika ugyanannyi, éppoly piros, éppoly erős. De mégse koszorú.
Csak a madzag tenné? Nem a madzag teszi. Az a madzag, mint tudjuk, mellékes, harmadrangú valami.
Hát akkor mi?
Aki ezen elgondolkozik, s ügyel rá, hogy gondolatai ne kalandozzanak összevissza, hanem helyes irányban haladjanak, nagy igazságoknak jöhet a nyomára.


 
 
0 komment , kategória:  Egypercesek  
Soza
  2008-09-21 09:06:50, vasárnap
 
  Vásár

Az igaz szerelemről, az áldozatkészségről szóló rövid történet. Egy beteges, rossz álom a kínzó veszekedés után? Ködös valóság? Látomás? Ki tudhatja...?

Csak álltam. Velük szemben, imbolygón.
Vér folyt a szám szélén, s az elviselhetetlen forróságtól szinte azonnal oda is száradt. Kidugtam a nyelvem, megkóstoltam: a saját vérem volt.
Remegett a lábam, jobb kézzel a sziklának támaszkodtam. Elkaptam a kezem. Égetett a hőség és a bőröm sercegett, ahogy a sziklához ért.
Gumitalpú cipőm rég leolvadt a lábamról. Le kellett vennem, mert az olvadt gumi akadályozott a mozgásban és a harcnál egy pillanatnyi késedelem is öl. Az impek közé hajítottam, őket ez nem zavarta. Tudatlan, beprogramozott szipolyok!
Minden létező porcikámról csordogált a vér. Tudtam, ez veszélyes, közelebb vonzza a pokolférgeket, amik ha egyszer bejutnak a bőröd alá, sose tudsz megválni tőlük: legfeljebb hússal együtt kivághatod. Ha nem vágod ki, zombivá esznek. Nem bántják a lelkedet: élhetsz tovább. Már ha élet a fájdalomtól őrülten, ordítva, vergődve létezni.
- Mit akarsz még?! - üvöltöttem túl a süvítő, aszalóan meleg szelet. A föld alatti perzselő hőség kikezdte a bőrömet. A sérülések mellett a felperzselt bőröm is kínzott.
- A lelkedet? - kérdésnek hangozz.
Felnéztem, megrángott az arcomon egy ép izom. A homlokomról vérrel teli izzadság indult a szám felé. Lenyaltam, ölni tudtam volna egy korty vízért: leginkább impeket, pokolfajzatokat és cerberusokat.
- És akkor - üvöltöttem túl torkom szakadtából a szelet. Fájt a beszéd, mert a belélegzett forró levegő belülről is égetett. - épségben kiengeded Jonuát! Sosem kerülsz a közelébe, semmilyen formában! Hagyod, békén leélni az életét és azon túl sem zaklatod! Soha, amíg létezel!
- Túl nagy ár egy ilyen friss húsért. Ki is használhatom... magamnál tarthatom. Hordhat ételt a bukott angyalnak... és szolgálhat Engem!
- Nem!
- Érezted már a haja illatát? A bőre hűvösét? Még a Pokolban is csak langyos a bőre! Csak az Angyalok érzéketlenek a Pokol melegére!
Rácsaptam a sziklára, ettől a pillanattól nem érdekelt a fájdalom: minden ponton fájtam, talán egy combtörés sem fájt volna már.
- Legalább mutasd az arcod, ha a lelkemet akarod!
- Az arcomat szeretnéd látni? Azt még senki sem látta. Miért hiszed, hogy te lennél az első?!
- Mindig van egy első alkalom! Nem vitatkozom! Vagy mutatod magad, vagy visszafordulok!
Jonua felsikoltott.
Minden testi kínnál jobban fájt, hogy most nem vagyok ott vele! Hogy lehet megölni az ördögöt? Fogalmam sem volt.
- Minden embert megvehetek. Minden ember éhezi a pénzt. Nem érsz te nekem ennyit!
- Ennyire nem lehetsz ostoba! Valamiért kellek neked, különben nem játszadoztál volna ennyit! Kiszemeltél magadnak. Engedted, hogy impeket, cerberusokat és pokolfajzatokat öljek meg! Az én feltételeim adottak! Mutasd magad!
- Balga ember! Nem mutatom magam, de a lelkedet megveszem!
- Jonua testén kívül mit adsz érte?!
- Hát... nem is tudom. - az aljas, semmi sem drága, játszadozó hang mintha közelebbről szólt volna.
- A lelkét adod. Épségben, egészben! Ahogy a testét is és a tudatát! Mind-mind töretlen! S mindez az is marad örökké! - szinte belesikoltottam a szélbe.
Nem bírtam tovább. Térdre rogytam és elindultak a könnyeim. Sosem sírtam még. De hát ugye... mindig van egy első alkalom. Eltakartam a szemem a forróságáradattól. A könny csak csípte. Vért és izzadtságot mosott a szemembe.
- A kezemben vagy, Kebo! - röhögött a féreg - Ha akarnám mind a kettőtöket megölhetnélek!
- De nem akarod! Jonua az Angyalok kegyeltje, én pedig kellek neked valamiért.
- Csak a lelked kell. A mocskos lélekhordozódat nem vagyok hajlandó táplálni!
- Engedd már el! - hangom belevegyült a hihetetlen forróságba. Már nem volt erőm ordítani.
A combom feladta a küzdelmet, elterültem az égető kövön.
Éreztem, ahogy egy pokolféreg mászik a vádlimon. A vér és a társaság vonzza őket.
Reszketve sírtam a földön fekve. Amint a könny lecseppen a kőre, sisteregve semmivé foszlott. A bőröm is sercegett. A pokolféreg helyet talált magának. A jobb lábamon, átfúrta a vádlimat. Felordítottam a fájdalomtól, de a hangot elvitte a szél. Kicsit megemeltem a fejemet.
- Kérlek! Tiéd a lelkem... engedd el...
Nem kellett ordítanom. A suttogás is célhoz ért.
A szél lecsillapult. A hőség egyenesen fojtogatott, a ruhám lángra lobbant. Nem akartam ordítani. Az lebegett a szemem előtt, hogy nemsokára vége lesz. Egy szempillantásnyi, jeges fájdalom csapott végig a testemen. A lábamtól indult, a gerincemre szaladt és a fejemben ért célt, ott viszont elemi erővel robbant.
Egy utolsó sikoly még belefért.
Megszabadultam.
Végre.

•

Görcsösen felültem az ágyban.
Valami koppant a matracon. Nőm feje volt.
Szitok szaladt volna ki a száján, azután az - immár - combomon nyugvó keze megérezte az izzadságot.
- Mi van? - kérdezte ártatlanul, álomtól telt szájjal.
Zihálva ránéztem.
Barna, szabálytalanul hullámos haja eltakart az arca felét. Fütyült a divatra, ahogy ő mondta: úgy hordja, ahogy adták. Sose láttam még göndör, szőke, vörös vagy szálegyenes hajjal. Egyszerűen így volt gyönyörű. Kezét visszahúzta és felemelte a fejét. A matrac felöli oldalon, ami azelőtt a mellkasomon pihent, teljesen meg volt izzadva. Ja! Nem ő. Az én izzadságom lepte el az arcát. Magamra néztem.
Én vagyok?
Én voltam az.
Ökölbe szorítottam a kezemet. Nem tudtam volna megtartani benne semmit, az izzadság remekül síkosított és habzott is.
Emlékeztem, hogy előző este veszekedtünk. Tányér is tört. Ő sírva fakadt. Gyűlöltem őt, mikor elmentem aludni. Ő sem érezhetett másként, mert ha nem vágja földhöz a tányért abban a pillanatban, biz' Isten, megpofoztam volna.
Akkor most hogyan kerültünk egymás mellé?
- Úgy nézel ki, mint egy versenyló! - állapította meg Jonua. Saját haján és a mellkasomon váltakozott a tekintete.
- Álmodtam.
- Rosszat. - egészítette ki - De mit?
- Nem fázol? - kérdeztem.
Végignéztem rajta. Rövid, fehér selyem nadrágocskát és selyem atlétát viselt.
- Olyan meleg van, mint a Pokolban! - háborgott és ezt bizonyítandó a melle közé fújta a levegőt.
Keserűen elmosolyodtam. Mintha valaki egy marék kavicsot tömött volna a számba, vigyorogj! felkiáltással. Hanyatt dőltem az ágyon és kerek szemmel néztem a plafont. Képtelen voltam pislogni.
- Mit álmodtál? - kérdezte Jonua és a hasam kockáival játszott.
- Eladtam a lelkemet.
- Kinek? - elkerekedett fűzöld szemeiben az utcai lámpa támogatásával tükröződött az alakom. Talán még saját, ezüst szemeimet is láttam. Vagy csak látni akartam.
- Az Ördögnek. Hidd el, nincs olyan meleg, mint a Pokolban! - nevetésem régen nem volt őszinte.
- De miért?
Hasogatott engem is egy kérdés.
- Jonua. Este veszekedtünk?
Úgy nézett rám, mint egy elmebetegre. Homloka ráncba szaladt.
- Igen. - mondta szigorúan, azután lehajtotta a fejét. - Eltörtem az ezüst szegélyes tányért. - felnézett rám, kérdőn. - A nagymamád készletéből. - láthatta rajtam, hogy még nem egészen értem. - amit az asztalfőre szoktunk tenni.
- Akkor jó.
- Már hogy volna jó?!
- Csak álmodtam.
- Elmeséled? - tért vissza a hasamhoz.
- Vásároltam az ördögtől.
- A lelkeddel fizettél?!
- Ne izgulj, jó vétel volt. - ujjaim közé fogtam egy bongyori hajtincset - Téged vettelek meg.

 
 
0 komment , kategória:  Egypercesek  
Catty21
  2008-09-21 09:03:12, vasárnap
 
  Az ég ajándéka

A kisfiú egyedül üldögélt a padon. Ősz volt, lehelete látszott a levegőben, jobb híján ezzel játszott. Kopott, szakadt ruhája alig védte a hidegtől, cipő helyett vastag rongy darab volt a talpára kötözve. Idejét se tudja mióta élt az utcán, igaz azt sem tudta pontosan hány éves.

A kisfiú egyedül üldögélt a padon. Ősz volt, lehelete látszott a levegőben, jobb híján ezzel játszott.
Kopott, szakadt ruhája alig védte a hidegtől, cipő helyett vastag rongy darab volt a talpára kötözve.
Idejét se tudja mióta élt az utcán, igaz azt sem tudta pontosan hány éves. A Piás szerint négy lehet, de ő inkább ötnek szereti mondani magát. Még túl kicsi, hogy tolvaj legyen, így kéregetni szokott az utcán.
A többiek elszedik, amit összekoldul, éhen is halhatna tőlük. A piacon néha adnak neki ételt, ott eszik, igaz mindig éhes.
Szőke fürtjei mocskosan tapadtak a feje búbjára, pisze orra és ragyogó kék szeme volt, ajka csöppnyi, szívforma, szegletében két gödröcske, ha mosolygott. Angyalkának gúnyolták a többiek, bár ő nem tudja, mi lehet az, angyalka. Bizonyosan valami csúfság.
Most nyugodtan ücsöröghet, hideg időben a népek nem járnak szívesen az utcán. Aki meg igen, az nem ad neki egy fillért se. Délutánig a többiek sem zaklatják, de estére kinéz neki egy alapos verés, ha üres zsebbel tér haza...
Számtalanszor megrugdosták már, a fellendített kéztől is összerezzen, mint egy kis riadt madárka.
Elmélyülten szemlélte a parkot, a távoli úton lovas kocsik haladtak, valahonnan hallatszott a tejeskocsi csilingelése is, a robosztus muraközi lovak nyakán rázkódtak a kis csengők.
A tej gondolatára megkordult a hasa.

Ma nincs piac. Éhesen fog lefeküdni, hacsak nem szánja meg valaki.
Megborzongott, ahogy az őszi szél rongyai alá kapott. Ideje továbbállni, gondolta. Elindult hát a sétányon a park másik vége felé.
Ahogy közelért a kapuhoz hangot hallott, egy idős úr búcsúzott épp ismerőseitől, majd sétapálcáját lendítve elindult feléje. Alacsony, köpcös ember volt, hosszú bajusszal az orra alatt.
A kisfiú odaszaladt hozzá, megszólította:
- Uram, uram! - kiáltotta - Szánjon meg! Éhezem uram!
Égkék szemeivel az öreget vizslatta, igyekezett minél elesettebbnek mutatkozni, ahogy tanították a többiek.
- Mondd, fiacskám! Mit keresel te idekint ilyen cudar időben? - kérdezte a férfi.
- Koldulok, uram! - felelte
- Hát az apád?
- Nem tudom. Nekem olyan nincsen.
- Édesanyád csak van? - horkantotta az öreg.
- Az sincsen uram! Magam vagyok, amióta az eszemet tudom!
A kisfiú magában már letett az alamizsnáról. Az öregember csak kérdezősködik, de az ő pocakja üresen marad.
- Hogy hívnak?
- Angyalkának, uram! - mondta büszkén
- Angyalkának? Hát ez meg miféle név? - nevetett az öregember.
- Gúnynév.
- Nos, ifjú Angyalka! Nem kísérnél el a park végéig? Öreg vagyok már, és jól jönne a támogató kéz! - kérte
- Hát... ha megszán az úr némi pénzért szívesen!
- No jól van. Megkapod. Te kis gézengúz. - nevette az öreg.
Elindultak hát egymás mellett. Az öreg lassan lépdelt, markában a kisfiú puha kezével.

Nem volt támasza a gyerek, hisz még a derekáig sem ért.
Átsétáltak a parkon, ki az északi kapun.
- Itt forduljunk balra, ott a házam! - szólt az öreg.
A kapuban azután rákérdezett Angyalkára.
- Nem vagy éhes, kisfiam?
- De igen uram, nagyon. - felelte a kisfiú halkan. Lelke mélyén felhorgadt a remény, talán mégis megtömheti a pocakját, vagy ha pénzt kap, legalább a verés elmarad.
- Akkor gyere be. A házvezetőnőm készít neked szendvicset meg kakaót.
- Köszönöm uram! - felelte a kisfiú, bár fogalma sem volt, hogy mi is az a szendvics, és mi fán terem a kakaó.
A házban meleg volt és félhomály. Az öreg letette a kalapját és a köpenyét, lábait csoszogósan letörölgette, majd beterelgette a gyereket a nappaliba.
- Foglalj helyet. - mondta.
A gyerek letelepedett a földre, mire az öregember felvonta a szemöldökét.
- Miért nem a szófára ülsz? - kérdezte
- Az micsoda? - csodálkozott a kisfiú, ezt a szót, még sosem hallotta.
- A szófa? Hát, azaz ülőalkalmatosság... ott, a kandalló előtt!
Angyalka felkecmergett és óvatosan leült a szélére, vigyázva, mocskos rongyai ne koszolják össze a huzatot. Kezdett félni, idegen volt számára ez a tiszta, úri környezet, gyomrában ismeretlen feszültség ült, akár valami rút szörnyeteg. Az öreg behívta a szolgálót, kakaót és elemózsiát hozatott.
Az asszony szúrós szemmel nézte a gyereket, halkan morgolódott, hogy mit akarhat az ura ettől a mocskos, kis vakarcstól, miután kiment az öreg a kisfiúhoz fordult.
- Ha ettél, ittál, megkapod a pénzed és elmehetsz...
- Igen uram! - felelte. Szemével igyekezett gyorsan beinni a szoba képét, hogy majd az utcán, a hidegben legyen miről álmodoznia. Ennyi gyönyörűséggel az emlékei között, sokáig elbújhat a csattanós ütlegek elől. Milyen szép az a tűzhely, csodálta a kandallót. Mindenhol vastag szőnyegek, nehéz kárpitok, könyvek. Por és levendula elegye lengett a levegőben, mint valami titok illata. Vágyódóan pillantgatott körbe, irigykedett, ha van gyerek a házban, milyen boldog lehet.
- ....de nagyon örülnék, ha itt maradnál, ha te is akarod...- az öregember hangja rántotta vissza gondolataiból, de csak percek múlva fogta fel, mit is mondott. Nagy szemeivel vizslatta az embert.
- Lakhatsz itt velem. Ehetsz, ihatsz. Lesz ruhád, cipőd. Tisztességesen élhetsz, tanulhatsz is.
Öreg vagyok már, ki tudja meddig élek. Örökösöm nincsen, a fiam meghalt. Nem maradt már senkim, aki utolsó napjaimat derűssé tehetné. Akkor léptél elém, ott a parkban, amikor épp elbúcsúztam a barátaimtól, úgy terveztem, hogy örökre. Megfordult a fejemben, hogy megölöm magam, vágyódtam a családom után, a sírba.

A gyerek nem értette, amit az öreg mondott, nem tudta mit jelent az ,,megölöm magam", azt sem tudta, mi az, hogy sír, de szájában keserűvé vált a nyál. Hát mit szórakozik ővele ez a vénember? Még hogy itt élhet. Kegyetlen tréfa ez egy koldussal! Szemeit elfutották a könnyek, ez az ostoba tréfa jobban fájt, mint a társaitól kapott ütlegek.

Közben bejött a cseléd az uzsonnával, az asztalra tette a tányért, rajta a hatalmas, dúsan megpakolt kenyérszeletekkel. A kakaó édes illatától hatalmasat nyelt, mohón nézte az ételt, de nem mert érte nyúlni.

- No fiam! - noszogatta az öreg - Egyél! Azután, ha maradnál, Rosalie megmutatja neked az ágyadat, megmosdat és lefekhetsz aludni.

A gyerek még mindég értetlenül, de az éhségtől vezérelve falni kezdett. Lenyelte az utolsó falatot is. Riadtan nézett az öregre, nem tudta mit mondhatna, persze, hogy maradni akart.

- Köszönöm, uram!

- A szerencsédnek köszönd, fiam! Meg a jó Istennek! - az öreg rámosolygott. Egyenes, őszinte tekintetétől a kisfiú megnyugodott.


Évekkel később, amikor Angelo St. James a régi szalonban ücsörgött, portóit kortyolgatva, még mindég maga előtt látta nevelőapja mosolygó arcát.

St. James professzor a nevére vette, iskolába küldte és olyan boldog gyermekkort adott neki, amilyet talán a saját fia sem élt át. Nem rég távozott az élők sorából, kilencvenhét évesen, ágyban, párnák között, boldog elégedettséggel, hiszen mellette volt a fia.

Ő pedig egyedül maradt, annak a régi őszi napnak a jutalmával, a kényelmes, nyugodt élettel. Másnap ellátogat az árvaházba, Mrs. Collins-szal már minden papírt elintéztek, holnaptól ismét egy szőke, kék szemű kisfiú nevetése zengi majd be az ódon házat.



 
 
0 komment , kategória:  Egypercesek  
Catty21
  2008-09-21 09:00:48, vasárnap
 
  Csönd volt

Csönd volt. Amolyan, vihar előtti, vészjósló, mélységes csönd. A madarak riadt hallgatását csak itt-ott törte meg néha egy bátortalan trilla. Vihar készülődött, kelet felől hatalmas fekete fellegek úsztak az égen, vad szélrohamok hajtották őket. Eső szagát lehetett érezni a levegőben, és a félelmet. Az állati, ősi félelmet.

Csönd volt. Amolyan, vihar előtti, vészjósló, mélységes csönd. A madarak riadt hallgatását csak itt-ott törte meg néha egy bátortalan trilla.

Vihar készülődött, kelet felől hatalmas fekete fellegek úsztak az égen, vad szélrohamok hajtották őket. Eső szagát lehetett érezni a levegőben, és a félelmet. Az állati, ősi félelmet.

Kata kint ült a tornácon, onnan figyelte, ahogy egyre sötétedik az ég, valahol a távolban már morajlás hallatszott, a villanást azonban még nem látta.

Buja, érzéki illatokkal és feszültséggel terhes levegő fonta körbe, már várta, hogy kirobbanjon a vihar és elmossa ezt a fülledt, remegő világot, ha csak órákra is. Már nem bírta ezeket a fullasztó nyári napokat, szorította a szíve.

Nemrég végzett a kertben, a lehullott almákat szedte össze, ami már nagyon ütődött volt az ment a moslékos vödörbe, a szomszédja boldogan elfogadta, a disznóknak.

A többit befőzi majd, néhányat elrak a pincébe télire, gondosan elcsomagolva, ne csípje meg a fagy. Korán ért be idén az alma, talán sosem volt még ilyen korai termése az öreg almafának.

Semmi sem volt már olyan, mint régen. Sem a természet, sem az emberek, sem az ő élete.

Tavaly karácsonykor halt meg a férje, tüdőrákban. Még ma is csak a fejét csóválja, ha rá gondol. Pista sosem dohányzott, mégis elvitte a kór. Negyvenkét évig voltak házasok, most meg itt ül a tornácon és magányos, amilyen még sosem volt.

Csak a Gróf maradt meg vele, férje vadászkutyája. Nyögve kinyújtotta a lábait, mire az öreg vizsla morrant egyet.

A gyerekei már rég felnőttek, családosak. Csaba Németországba költözött, ritkán jár haza, odavalósi lányt vett feleségül, aki még magyarul se tud. Az unokákat tavaly nyáron elhozták, hogy a nagyapjuk még láthassa őket, Klaus a nagyobbik, most volt négy éves, Erzsébet pedig kettő, csak németül beszélnek. Olyan idegen volt számára a két gyerek, a menye, sőt még a fia is, hogy elszégyellte magát. Hát milyen anya ő? Pista nem szólt semmit, mutogatta az unokáknak a kertet, kitartóan kérdezgetve a szülőket, mit pityognak a gyerekek.

Kata lánya Amerikában él, valami biztosítási cégnél dolgozik és esze ágában sem áll hazajönni, ahogy ő mondja ebbe a ,,koszos kis országba". Se férje, se családja, pedig már a harminckettőt is betöltötte. Megcsóválta a fejét.

Szomorúan gondolt arra, Pista milyen nagy szeretettel olvasta nekik Petőfi verseit, mesélte nekik minden este az ország történelmét, amit ő úgy imádott. Kétkezi ember volt, parasztember, de a könyveket, azokat nagyon szerette. Amikor a gyerekek külföldre mentek sokat ült kint a tornácon és csak pipázgatott, forgatta a kezében a Petőfi kötetet. Nem is volt már más dolga, a gazdaságot eladták, már egyikük sem bírta erővel fent tartani azt a 25 hektárt, az állatok gondozása éppen elég volt.

A kórság gyorsan legyőzte Pistát, alig tudták meg, rá két hónapra el is vitte. Csöndes kis temetés volt csak a barátok jöttek el, meg néhány családtag. A gyerekek helyett két gyásztávirat érkezett. Egész éjjel sírt utána, annyira fájt neki, arra gondolt, hogy az ő sírjához sem jönnek majd el. Nem érnek rá, ez volt az üzenet.

A monoton hétköznapokat semmi sem törte meg, dolgozgatott, az állatokat azonban a szomszédhoz adta gondozásba. Rakoncátlankodott a szíve, napjában többször is le kellett ülnie, annyira szédelgett. Most is úgy érezte menten elájul, ez a fojtó levegő, ez teszi. Még csak délután kettő volt, az ég azonban úgy elfeketült, mintha kora este lenne. Kata eltűnődött, ilyen égboltot a megélt hatvannyolc év alatt nem látott még. A gyorsan mozgó felhőket nézte, valahol a távolban még látszott egy apró fénycsík a horizonton. Bár nem volt jó keresztény, most mégis Jézus keresztre feszítése jutott az eszébe, talán akkor borult el így az ég. A szél ereje dühöngővé vált, a kert bokrait cibálta, ő pedig fázósan húzta össze vállán a nagy kötött kendőt. Bár kezdett kellemetlenné válni az idő, kint akart maradni. Az öreg fenyőfa recsegett a szélrohamok alatt, megjött az eső is, hatalmas cseppekben hullott a földre, majd ismerős kopogás, a jég alatt ropogott a tető.

Ő csak ült ott és nézte a vihart, Pistára gondolt. Milyen szép ember volt, sose beszéltek róla, de nem is jutott eszükbe, ki fog elmenni hamarabb. Nem gondoltak a halálra, a parasztok nem félik a halált csak élik az életet, nem nézik, hogy mikor ér véget. Ők ketten is csak élték az életüket, gondban, olykor haragban, boldogságban. Egyszerűen. Nem szerelem házasság volt az övék, a szülők megegyeztek, a föld gyarapodott, ők meg próbáltak boldogulni, később megjött a szeretet is, meg a tisztelet is. A szerelem mással köszöntött Kata életébe, már házasok voltak akkor, legalább nyolc éve. Megvolt már a fia, ő meg az államosítás után a TSZ-ben dolgozott, fejőnő volt. Miska is ott kapott munkát, tehenészként. Fess, nagydarab, lapátkezű, mosolygós ember volt. A kék szeme. Az fogta meg. A férfi csapta neki a szelet, eleinte csak bohóckodva, később Kata pillantásaitól felbátorodva. Ő meg ostoba fejjel szerelmes lett belé. Fiatal volt még és vitték a vágyai.

Az a nyár volt a legforróbb, aszályos idő, ők ketten meg munka után megbújtak a szalmában. Azok a lapát kezek úgy simogatták, hogy még most is belé sajog az öle... de bármennyire is vigyáztak, szájára vette őket a falu. Kata félt, hogy Pista agyonüti, hirtelen haragú ember volt mindig is, de Pista nem szólt egy szót sem. Változatlanul telt el még pár hónap, Kata újra felbátorodva bújt el Miskával a szalma között.

Egyik este aztán a levest ették éppen, mikor Pista ránézett azokkal a nagy fekete szemeivel és megkérdezte:

- No, elég volt már? Meddig rakod még széjjel a lábaidat, a Miska gyereknek?

Emlékszik, kiesett a kezéből a kanál és csörömpölve landolt a tányérban. Ijedt szemekkel nézett a férjére. Mégis csak tudta. Mit fog most csinálni? Mihez kezd. Nem mert megszólalni se, ült az asztal másik végén és leste Pistát.

- Ne remegjél Kata! - mondta az csendesen - Nem bántlak én, nem vagyok vadállat.

- De én nem... - kezdte, a férje olyan gyorsan pattant fel, hogy ideje sem volt megugrani, a pofon hatalmasat csattant a képén.

- Ne hazudj te én nekem! - a szeme csak úgy szikrázott - Tudom én már régóta, hogy kivel kurválkodsz a szalmában! Azt kérdeztem elég volt-e már?

Kata mukkanni sem mert, a férje még nézett rá egy kis ideig, majd elviharzott, becsapva a konyhaajtót. Másnap kilépett a TSZ-ből, Miskát nem látta többé, azt beszélték, hogy bányásznak állt.

Ő viszont viselős maradt Kata lányával, számolgatott és kétség sem fért hozzá, hogy a gyerek Miskáé, a férje boldogan fogadta, a gólyahírt. Nem szólt neki soha, hogy a lány nem az övé. Felnevelték a gyerekeket, tisztességes szakmát adtak a kezükbe és békés házasságban öregedtek meg.

Pista már az intenzíven volt, tudták, hogy menthetetlen, erősen megszorította Kata kezét.

- Tudom, hogy nem az én lányom... - suttogta - de nem az, az apa, aki megcsinálja, hanem, aki felneveli... kis Katám én nagyon szeretlek, ugye tudod? - kérdezte

Nem tudott válaszolni, ahogy a férje szerelmet vallott, negyvenkét év után a halálos ágyán, az minden szót belefojtott. Ez volt az utolsó, hogy megszólalt, reggelre kómába esett, másnap elaludt örökre.

Ő meg elvegetált, az egyedüllétet nem tudta megszokni. Gróf idegesen nyüszített a lába alatt, a vihar kiteljesedve tombolt, a szél üvöltve tépte a tornácot. Még mindig szédelgett, szorította a szíve, talán be kellene vennie egy Nitropentont, gondolta. Feltápászkodott, hogy beforduljon a konyhába, amikor hangot hallott, ismerős férfihangot, igaz, hogy csak távolról, de hallotta.

Hátra nézett, de nem látott senkit a kerti utacskán, biztos csak a szél fütyült. Lépett egyet, ekkor újra hallotta, most tisztábban.

- Katám, Katicám, gyere! - Pista hangja volt, őt hívta. Olyan hirtelen fordult hátra, hogy

kevés híján felbukott, de nem látott senkit. Nem is gondolt rá, hogy nem hallhatta a férjét, hiszen az már egy éve nem élt. Megindult lefelé a tornácról a kis rozoga fa lépcsőkön, a kutya egyre idegesebb morgásával és ugatásával nem törődve. A szél lekapta válláról a kendőt, nem nyúlt utána csak lépkedett a kis kapu felé.

- Itt vagyok Katicám! - ismét a hang, ahogy hívja - Gyere! Hiányoztál!

Könnyek folytak az arcán, olyan boldogságot érzett, mint még soha, hazajött a férje! Megszaporázta a lépteit, hangos reccsenést hallott, majd elsötétült minden.





Álltak a sír mellett szótlanul, Csaba fogta Kata kezét. Nézték a fekete koporsót, ahogy leengedik a gödörbe. Amikor az első lapát föld dobbant a fedélen Kata felzokogott, a testvére magához ölelte, ő is könnyezett.

Négy napja hívta fel a keresztanyja, hogy azonnal utazzon haza. Kocsiba ült és jött. Nem kérdezett, érezte, hogy nagy baj van.

Amikor megérkezett csak az üres ház várta, meg a keresztanyja.

- Hol van anyu? - kérdezte sután.

- Meghalt, kisfiam.

- Hogy?

- Rázuhant az öreg fenyőfa, vasárnap, abban a nagy viharban. Nem tudni, hogy mit keresett odakint. Az orvos azt mondta, hogy nem szenvedett, elvitte a szíve, az ijedelem.

Haza hívta a húgát és intézni kezdte a temetést.

Még egy lapát föld, meg még egy. A dübörgés, mintha a pokolból jönne. Nem várják meg a végét, összefogódzva indulnak a kapu felé.



 
 
0 komment , kategória:  Egypercesek  
craz
  2008-09-21 08:57:11, vasárnap
 
  A halottak illata

...Meztelen testedet látom, s érzem, ahogy hozzám simul. Bőrödön messze földről hozott illatszer, egy különös, utánozhatatlan, magával ragadó illat. Karjaim között tartalak, magamhoz szorítalak...


A halottak illata

Csendben lapulok a fák között. Kezemben számszeríj, lélegzetem visszafojtva várom, hogy megérkezzen a közeledő karaván. Hogy befejezze útját, itt e vadregényes erdő kellős közepének közelében. Persze a kereskedők és a velük tartó csatlósok folytatnák útjukat tovább, még nem tudják, hogy semmi esélyük ellenem.
Egy kétszáz éves fa törzse mögül figyelem, ahogy a lent kanyargó úton feltűnnek az első szekerek, s a mellettük poroszkáló fegyveresek. Tizenötöt számolok meg belőlük, nem lesz semmi gond. Kézmozdulatokkal jelzek a többieknek, gyors bólintásokat kapok sorra válaszul. Megvárom amíg az első szekér lent egy vonalba ér velem. A csapda bezárul.
Kiszemelek magamnak egy morcona kinézetű törpét, máris száll felé a mérgezett nyilam. A kis szakállas figura a nyakához kap, ez életének legutolsó momentuma. Mire teste földet ér, már öten halottak.
Mellettem a sötét elf szélvész gyorsan varázsolja nyilait fegyvere húrjára, ahonnan mindegyik végzetes útra indul. Soha nem tudnám megtanulni ilyen sebesen használni az íjat.
Hogy ne maradjak le a gyilkolásban, félretéve a nyílpuskát két tűzgolyót lövök egy-egy páncélos harcosra. Leszakadt és szétroncsolódott testrészeik összekeverednek az út porában, mely mohón felissza a vörös vért.
Még szinte el sem kezdődött a harc, máris vége van. No persze ez nem amolyan egy az egy ellen lovagi küzdelem. Ne nevettess, ez nem az a világ...
Sorra vesszük a szekereket, a zsákmány már első pillantásra ígéretesnek tűnik. Egy ládát hoznak elém, melynek mélye aranypénzt és drágaköveket rejt. Egy másikból pedig folyadékkal teli üvegcsék kerülnek elő. Egyet kinyitok, s beleszagolok. Emlékek törnek elő...

Meztelen testedet látom, s érzem, ahogy hozzám simul. Bőrödön messze földről hozott illatszer, egy különös, utánozhatatlan, magával ragadó illat. Karjaim között tartalak, magamhoz szorítalak.
Kis szobám elszigetelődik a kinti világtól. Ez már egy külön, saját univerzum. Kettőnké.
Csak mi létezünk. Csak egymásnak létezünk.

Ez az illat legelőször a boldogságot jelentette számomra. Az együtt töltött órákat, napokat. Amit kaptam tőled, szavakkal nem tudom visszaadni.
Később a mérhetetlen hiányérzetet, a szomorúságot, a kínt, az álnok megtagadást. A múltat, amit nem tudok visszahozni. Semmilyen varázslattal nem tudom igazán visszahozni.

A pillanatot.
Az érintésed.
Szemed tüzét.
Mosolyod.
Illatodat.

A halottakat egy körbe hordatom, középre lépek, s a kezemben tartott üveg tartalmát széthintem a földön fekvő emberekre, törpékre, elfekre, orkokra. A parfüm elkeveredik a szennyel, a vérrel...

Most itt állok a hullák között, és beszívom illatukat.

Behunyom a szemem és Rád gondolok.
 
 
0 komment , kategória:  Egypercesek  
Esernyő
  2008-09-20 17:43:28, szombat
 
  Esernyő

Ólomszürke felhők hintik ránk napok óta a novemberi esőt. Lucsok és sár mindenfelé.
Állig begombolkozva, esernyő alatt kerülgetem a pocsolyákat megszokott reggeli utamon. A csendes kis utcán alig jár valaki, egyetlen alak imbolyog csak felém a túlsó oldalon. Egyik kezében bevásárlószatyor, a másikban döbbenetes méretű fekete esernyő. A szél dühösen lökdös minket egymás felé. Mosolyogva közeledünk, hisz régi ismerősök vagyunk. Pár szó a munkáról, időjárásról, családról. Igen, növögetnek a fiai és minden reggel elvisznek otthonról egy-egy esernyőt, csakhát gyakran el is hagyják azt. Az esernyő náluk mostanában fogyasztási cikk, mint másnál a papírzsebkendő. Ezekben a hetekben elhagytak már egy kéket, egy barna csíkosat és a fekete gombosat is. Ma is kénytelen volt ezzel a büdös nagy férfiernyővel elindulni otthonról, mert már csak ez maradt a fogason. Akkora mint egy ejtőernyő, nagyobb szélrohamnál úgy közlekedik mint Mary Poppins.
Nemtetszőleg cüccögök, ingatom a fejem, majd folytatom az utam és megfeledkezem a találkozásról.
Két nappal késöbb újra esőben, szélben botorkálok munkahelyem felé, amikor a nyálkás szürkeségből, a távolban üde színfoltként óriási rózsaszín gomba közelít felém. Megbabonázva meresztem a szemem erre a pink jelenésre, annyira rózsa a színe, hogy az már irreális, valósággal sérti az ember szürkeséghez szokott szemét.
Hát persze hogy tegnapelötti hölgyismerősöm közelít, füligérő mosollyal, boldogan bökdös a feje fölé:
- Na, milyen a színválasztás?
- Telitalálat! - vigyorodom el jókedvűen.
- Azt meghiszem! Tegnap vettem akciósan. Ezt aztán nem kell dugdossam a fiúk elől, mert ilyen színű esernyővel egyik sem akar kilépni reggel a házból!
 
 
0 komment , kategória:  Egypercesek  
Xandria Defender
  2008-08-29 21:04:46, péntek
 
  Vagy álom?

Csendben suttog álmot
az éjszaka ajkára,
Lágy neszekből, ciripelésből
sző puha leplet, mely
távol repíti testtől, valóságtól.

S vajon mit látott?
Többet, szebbet, mit áhított?
Másnak talán nem nagy érték,
Mégis otthonra lelt egy idegen.
 
 
0 komment , kategória:  Egypercesek  
Xandria Defender
  2008-08-29 21:03:56, péntek
 
  [Cím nélkül 2]

Rácsodálkozott teste önállóságára. Döbbenetesnek találta azt a felismerést, miszerint teste hamarabb tudja, mit akar, mint azt elméje, érzései megsúgnák. Hozzá kellett érnie...
Csak egy spontán érintés volt, mégis riadtan húzta vissza a gyeplőt, és hátrált fényéveket kis világába. Zárkózottabb lett. És ezt mindketten észrevették. De hát eddig olyan jól mulattak!

Barátság? Vajon létezik a két nem között? Ismételgeti minden egyes alkalommal, mikor a szépen induló kapcsolatból mindig ugyan úgy lép ki. Mégis, folyton remél. Miért ne tegye? És most? És most ő az, aki veszélyes mezőkre lépett, tudat alatt. Nem teheti meg, mégsem tehet ellene túl sokat. Újabb érintések, apró gesztusok, melyet egy közvetlen barátnak fel sem tűnnek, csak annak, aki többet érez. S itt a veszély. De nem tehet mást. Csapda, melybe elméletben minden ember beleesik. Ő is esett bele már. Mégis, ez más. Nem tehet semmit. Vajon... Ő tudja? Érzi?
Nem szabad megtudnia. De saját teste, szövetségese lett legnagyobb árulója. Ahogy mosolya felragyog, minden találkozásnál, ahogy a tiszta szempár rávigyorog, tekintete szebben szól, mint bármely énekesmadár. Az érintés... Ölelés... Baráti csók, mely több is lehetne. Nem teheti. Mégis, mindkettőjük tudta nélkül lett leigázott, egy tehetetlen rabszolga, mely szabadságát, életét adta a másiknak, hogy kiteljesíthesse mindkettőjük létezését. Cserébe mit kap? Sebesszárnyú találkozókat, közvetlen ölelést, mely marja szívének egyik oldalát, és a málladékból a túloldalán épít új várakat. De nem tehet semmit. Egyre inkább elzárkózik, menekülne, de valójában inkább hozzá rohanna. Haragot táplál önmaga iránt, tehetetlenségét sajnálva.
Tudatosan megvonja magától az érintést, mert minden apró jel, gesztus már többet jelenthet, és nem akarja felfedni lelkében őrzött, egész lényének titkát. S ha lehet, minél kevesebbet keresi, és titokban majd eleped, hogy a másik felkeresse. Menekül, de mindennél jobban vágyja, hogy a másik üldözőjévé váljon, s beérje őt, és essen újra rabszolgasága sajátkörmökkel vájt börtönébe. S midőn eljött a búcsú napja, boldogan várta a szétválást, mégis, teste váratlan cáfolt örömére, s váltak a megkönnyebbülés fényei szemében, oldhatatlan bánattá, mely kimosta lelkének gondosan épített várfalából a kötőanyagot, és elsodorta építőelemeit.

Hozzá akart simulni. De nem! Nem teheti.
Ujjai fájdalmasan bizseregtek, könyörögtek a kedves bőr iránt, melyet álmukban már úgy, s ébren legalább annyiszor érintettek, de most még sem szabad.
Rá akart mosolyogni. De nem! Nem tudott.
Szemébe akart tekinteni, de nem, nem volt rá képes. Lelkének fénye szeméből cseppekben foszlott, s ő könyörgött magának, minden erejét összeszedve, hogy fusson el.
Belseje ordított, minden tagja megállj-ért visított, s mellkasában a fáradhatatlan szörnyeteg feketelyukként szippantott magába mindent, mi belsejében termett. Fojtogatta, feszítette mellkasát kifacsarta tüdejéből a levegőt, de nem adhatta meg magát, bárhogy kívánta.
Tudta jól, a legjobb az lenne, ha elfelejthetné, ha sose látná többet. De ezt nem tehette meg. Nem sok ugyan, de akadt pár csomópont, melyet nem oldhatott ki, s már előre rettegett, s nem tudta, mit tegyen az újra találkozáskor.
 
 
0 komment , kategória:  Egypercesek  
Xandria Defender
  2008-08-29 21:02:56, péntek
 
  Cím nélkül

Dönteni. Micsoda kihívás! Úgy értem... mennyivel nehezebb, mint szimplán csak létezni. Azt hiszem, ezzel kezdődik a tényleges élet. És most így, ezzel a szemlélettel végignézve... milyen kevesen élnek a Földön!
No, ne érts félre! Persze, könnyen mondhatná az ember, hogy - igen, én döntöttem, minden nap döntök! - és mennyire nincsen igaza! Ilyen érdelemben, én is létezem... Minden nap döntök, elhatározom, hogy melyik pár zoknit húzzam a lábamra, a kedvenc olajzöldemet, vagy egy szimpla feketét. Persze eddig mindig a fekete mellett tettem le a voksom. Mert hogy néznék ki az olajzöld zoknimban a munkahelyemen?
Elárulom, még soha sem volt rajtam a zöld.

Kedd reggel, hét óra harminchat perc. Illetve harminchét. A karórám egy percet késik. S, hogy miért nem állítom át? Miért állítsam?
Már megint el fogok késni, ugyan nem sokat, csak pár percet, de idegesítő. Valahogy mindig elszalad az idő. Talán ma is túl sokat álltam a szekrény előtt, pár mozzanattal tovább mostam a fogaim, vagy ezúttal is sokáig szórakoztam a hajfésüléssel, talán mindegyik... A fülemben közönyösen visszhangzik a metró ajtócsukódásra figyelmeztető dallama, majd a személytelen férfihang: ,,Szíveskedjenek vigyázni, az ajtók záródnak!" és pár pillanattal később ,,A Deák Ferenc tér következik.". Óvatos kilengés - szinte már csak ringatás -, majd a szardellákként zsúfolt testtömeg-organizmus nyugvó helyzetben siklik tovább az alagútban. Kívül, csak foltokba mosódott sötétség, csőháló, a vagont szorosan, de a biztonság illúzióját keltő, ölelő betonfalak, és ki tudja felettünk hány méter föld, és beton.
Kedd reggel, hét óra harmincnyo... harminckilenc perc. A tér hirtelen kiszélesedik, neonfény visít be az eddig szinte funkcióját vesztett ablakokon. Hirtelen, a szokottnál épp erősebb fékezés. Az ajtók kinyílnak, az embersereglet tömörül, de nem érdekel. El fogok késni. Kiszállok, sietve a mozgólépcső felé indulok. Furcsa érzés. Káosz. Megindulok felfelé, és csak ekkor ébredek fel.

Kedd délután, öt óra tizennégy perc. Metróállomás, Deák Ferenc tér. Semmi fennakadás, megeshet, a most jelenlevők közül, már csak én emlékszem a reggelre. Vajon neki volt kedvenc zoknija?
Felszállok, egy öltönyös férfi és két iskolatáskás általános iskolás fiú mellé leülök. Milyen lehetett a kedvenc zoknija?
Ő vajon felvette valaha?

Kedd este, tíz óra huszonkét perc, már pontosan. A hely nem számít. Egy noname, alternatív, kiskoncert, egyedül.
Egy korombeli sráccal szemezek. Keresztbe teszem a lábam, a nadrágom szára kissé felcsúszik, és kivillan az olajzöld zoknim. Nem is áll olyan jól, mint gondoltam... Egy kedves viszont-mosoly. Odamegyek hozzá. Nem a legjobb ismerkedős szöveg, de már döntöttem: élni fogok.
- Mit tennél, ha a ma este az utolsó lenne? - Kérdeztem tőle, és ő nem állt fel, és nem hagyott faképnél.
Holnap reggel.
 
 
0 komment , kategória:  Egypercesek  
     1/4 oldal   Bejegyzések száma: 32 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 0
  • e Hét: 24661
  • e Hónap: 69733
  • e Év: 2011013
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.