Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
A végső kérdés
  2008-08-29 18:18:18, péntek
 
  Ajtóm megreccsent, betört, kidőlt. Egy idegen állt a küszöbömön.

- Meghalsz, nyomorult! - kiáltott rám.
Épp a kályhára készültem rárakni. Fölálltam.

- Ön engem összetéveszt valakivel - jegyeztem meg.
- Nincs tévedés! - kiabált tovább, de már abbahagyta a tegezést. - Magának ütött az órája!
Farzsebébe nyúlt a pisztolyáért, de olyan lassan, ráérősen, ahogy egy kutyát simogatunk meg. Eközben megraktam a kályhát, alágyújtottam, néhányszor átsétáltam a szobán (mert az ember, mielőtt lelövik, végig szokta gondolni az életét), de az ő keze még csak félúton volt a farzsebe felé. Ami később történt, az is olyan vontatottan játszódott le, mint egy lassított filmfelvétel.

Ezzel kapcsolatban tisztázni szeretnék valamit. Ismerem az embereket, előre tudom, milyen rosszindulattal értelmezik majd az eseményeket. Leszögezem tehát, hogy a merénylet normális tempóban folyt le. Nem a gyilkos volt lassú, hanem az én felfogásom gyors. (Az országos átlagnak tizenötszöröse.) Aki gyorsan gondolkozik, többet lát - azt is megfigyeli, ami mások szemében összefolyik. Például, mialatt valaki ásít, én - ha jó formában vagyok - e kis idő alatt megeszem egy háromfogásos vacsorát. A merénylőm nyilván azt fogja mesélni, hogy egy fél perc alatt végzett velem, én azonban, gyors fölfogásom jóvoltából, e fél perc alatt fontos dolgokat intézhetek.

Most még csak ott tartunk, hogy a merénylő nagy keservesen előhúzta a fegyverét. Nincs ok sietségre, de ezt a halálom előtti időt okosan szeretném kihasználni. Mit tegyek hát? Hasra vágódjak? Segítségért kiabáljak? Vagy valamit a gyilkos fejéhez vágjak? Egy lelövés, ha ilyen hosszadalmas, egy csomó lehetőséget ad az áldozatnak.

Míg ő a pisztolyával bajlódott, föltárcsáztam a kezelőorvosomat. Rögtön rákezdte a panaszkodást, hogy az autóján eltört a kúpkerék. (A differenciálmű egyik alkatrésze.) Csak nagy utánajárással tudott újat szerezni. Végre szóhoz jutottam.

- Nincs sok időm. Le akarnak lőni. Mit tegyek?
- Az attól függ, hogy meg akar-e halni vagy sem.
- Hát, nincs nagy kedvem hozzá.
- Akkor ugorjon félre - mondta a kitűnő orvos.
Nem ilyen egyszerű ez, magyaráztam. Előfordulhat például, hogy egy hónap múlva agyvérzést kapok, és utána évekig élőhalottként tengődhetek... Mondjak le a gyors és kényelmes meghalásról? Hogy dönthessek, tudnom kell, hányadán állok az egészeségemmel.

Ezt belátta. Fölsorolta többrendbeli szervi nyavalyáimat, és a végén, egy kis gondolkozás után, kijelentette:

- Mint ember azt tanácsolom, hogy igyekezzen élni. De mint orvos azt mondom, hogy egy ilyen jó alkalmat nem szabad elszalasztani.
- Köszönöm szépen.
- Minden jót.
Gyilkosom, mialatt telefonáltam, rám fogta a fegyvert, és szép lassan elsütötte. A kilőtt golyó, mint egy őszi légy, álmosan vánszorgott keresztül a szobán. Megvártam, félreálltam.

- Hány tölténye van még? - érdeklődtem.
- Ne ugráljon annyit - szólt rám a gyilkosom. - Mindössze három golyó van a tárban.
- Vagyis, még kettő? Akkor még bőven van időm.
- De sok bajom van magával - mondta bosszúsan.
Sebtiben elintéztem néhány telefont; búcsút mondtam kedveseimnek, barátaimnak, aztán fölhívtam egyik írótársamat, aki a spórolt pénzéből telket készült venni. Lefestettem a helyzetemet. Az én nézőpontomból, mondtam, úgy látszik, hogy az értékek nem állandóak, és a telekárak is le fognak menni. Megköszönte a jó tanácsot, és azt, hogy még ilyenkor is rá gondolok. Tőle is elbúcsúztam. Ekkor ért oda a második golyó.

Jó nagyot csaptam rá Simone de Beauvoir Mandarinok című regényével. A golyó leesett, koppant, aztán begurult a könyvszekrény alá. Körülnéztem. Asztalomon jó néhány levél hevert megválaszolatlanul. Lássunk hozzá.

Előzékeny, bár rövid leveleket írtam. Visszaléptem egy lakáscserétől a XII. kerületben, tanácsot adtam egy leánynak, aki egyszerre kettőt szeretett, lemondtam egy vacsorát, egy író-olvasó találkozót és egy keresztapaságot... Ment, mint a karikacsapás. De épp, amikor kezdtem kifogyni az időből - mert már úton volt felém a harmadik golyó -, kezembe akadt az utolsó levél, melyre hónapok óta húztam-halogattam a válaszadást. Az Állatvédő Egyesületnek a Vágóhídon működő csoportja fordult hozzám tanácsért.

"Bocsásson meg, uram - írták -, hogy jelentéktelen gondjainkkal zaklatjuk. Mi itt, a Vágóhídon, bokáig érő vérben, állandó halálhörgés közepette is hívek szeretnénk maradni az állatvédelem nemes eszméjéhez... Mit tegyünk?"

Már nincs időm levelet írni, mert a golyó, mint egy fekete dongó, csak karnyújtásniyra van... Pedig a kérdés, amit föltettek, nem jelentéktelen, hanem általános érvényű, sőt, talán a legfontosabb kérdés a világon.

Sajnos, még most, az utolsó percben sem tudok rá határozottan válaszolni. De megpróbálom. Gyors észjárásom jóvoltából van még egypár pillanatom hátra.

Még tíz megoldás is eszembe juthat.

Még öt. Még három.

Még kettő.

Még egy.

Sajnálom. Nem sikerült. Forduljanak máshoz.

 
 
0 komment , kategória:  A végső kérdés  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1024
  • e Hét: 9813
  • e Hónap: 89371
  • e Év: 2030651
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.