Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 11 
Elisabeth Rendoril
  2008-08-31 13:00:11, vasárnap
 
  Éjfél körül járhat az idő. A sötétség vastag, óriási keze fekete köpenyt von az egész városra. Egyetlen fényforrás töri meg az áthatolhatatlan, tökéletes éjszakát, s annak különlegességét. Az egyik családi házból, apró lámpának a tört fénye pusztítja az ölelő árnyakat. Gyermeki szoba csupán az, mi szembe mer szállni az éjjellel. Egy kamasz lányka fúrja magát, a meleg ágyba, a párnák közé, majd kezébe vesz egy árva töltőtollat, s egy kis könyvet. A fehér oldalak sokaságát folyóírás borítja. Bensőséges gyermeki gondolatok sokasága. Elisa, mintha csak egy vászonra festene, olyan óvatossággal rajzolja a betűket, s egyben olyan tökéletesen. A toll sercegése betölti a kis szobát.

,,Kedves Naplóm!"
,,Gyermek...Felnőtt...Mi a különbség? Mindkettő ember, mégis a gyermekek arra várnak, hogy felnőjenek, a felnőttek viszont a gyermekkor szépségeit sírják vissza. Azt mondják, a fiataloknak nem kell szembe nézniük az élet kegyetlenségeivel...De vajon ki dönti el, ki mikor nő fel, ki mikor válik gondtalan gyermekből keserű felnőtté?...Mert nem akkor növünk fel, mikor szeretnek, ölelnek, hanem mikor először hagynak magunkra bennünket...mikor először tapasztaljuk meg, hogy milyen is a világ valójában. Elfordulnak előlünk, mikor könnycsepp csorog végig arcukon, hogy ne lássuk meg a forró, de fukar felnőtt könnyeket. Hát tudnák ők is önfeledten boldognak érezni újra magukat? Egy percre megállni a nagy sietségben, rohanásban, s maguk mögött hagyni a velük járó borzalmakat? Vajon képesek lennének rá, hogy abban a kis szünetben belenézzenek egy gyermek ártatlan szemébe, s rájöjjenek, hogy a boldogsághoz nem csupán az anyagi javak vezetnek? Vagy egyszerűen mennének előre, s hátra sem néznének...nem tudnának megállni?"
,,Miért nem hisznek már a csodákban? Pedig ott van az orruk előtt...csak ki kell nyújtani a karjukat..."
,,Nem értem a felnőtteket...olyan mások, mint mi vagyunk...mindig azt mondják, ,,lehetetlen"...pedig a lehetetlen csupán egy nagy szó, amellyel a kisemberek dobálóznak, mert számukra könnyebb egy készen kapott világban élni, mint felfedezni magunkban az erőt a változtatásra. A lehetetlen nem tény. Hanem vélemény. A lehetetlen nem kinyilvánítás.
Hanem kihívás. A lehetetlen lehetőség. A lehetetlen múló pillanat...mely előbb utóbb de véget ér..."

Három pont, amit ma éjjel a lány utoljára írt. Még egyszer átolvassa, aztán bezárja könyvét, s egyben elrejti gondolatait a külvilág elől.*
-Talán egyszer megértem őket...Oltja a villanyt, s motyogja szinte magának, miközben fejét a párnájára hajtja, s szemei lecsukódnak,...szempillái néha-néha megremegnek. Halkan szuszog, s a ruha lassú táncot jár testén. Arcán a leggyermekibb, legősibb kifejezés ül; mely ártatlanságát megőrzi örökre. Az apró fény, mely eddig viaskodott az árnyak ellen, most megszűnik létezni, ezáltal az éjszaka végleg elnyeli a várost...


 
 
0 komment , kategória:  Horror novellák  
homoergaster
  2008-08-29 21:29:31, péntek
 
  Próza
'96.II.21.

...A téli alkonyat rőt bíbora átvilágítja a szürke felhőket. Az eltűnő nap félbevágott gömbként, hangtalanul hullik a láthatár alá. Ahogy ott állok, és lélegzek, emlékek és hangulatok viharzanak át öntudatom vékony rétegén. Mélabú, enyhe téboly jellemez, szívem csordultig teli: gyűlölet és sajnálkozás, a valóság bezárt szoba. Idegenszerűen érzem magam, a máskor és máshol egybemosódik a mosttal. Gondolatok nélkül őrlődve ácsorgom felperzselt és megfagyott sivatagomban, törött útjelzőként. Csak két dolog számít a munkámon kívül érzelmi kötődések lassú haláltusája közepette: látom az ellenséget, s tudom, meg kell ölni, különben az öl, 17-én este pedig bebizonyosodott, hogy ha valaha leszek 50-60 éves (hahaha!), és nem leszek teljesen süket, akkor is a grindcore-t fogom csupa nagybetűvel ZENE! néven számontartani. Besötétedett, a Hold csak egy keskeny csík az égen, a halált s tavaszt egyszerre érzem, mondjuk ez nem új. A régmúlt napok fényei ott vibrálnak az agyamban. A sors könyvét felütném, s megnézném benne ezt a napot, ezt az évet. Maradjak? Menjek?...

'96.III.8.

...Hideg álmok elgyötört üres héjai. A verítékben úszó lázálom agressziója. Magzati pózban reszkető hajnali lidércnyomás a gyógyulás rögös útja. Kifacsart felriadás, vizesen fájva a test görcseire. Sötétség, szenvedés. Messzi a hajnal, közel a hajnal. Viaskodva a múlandósággal, az emlékekkel. Harcolva az indulatokkal, a halál megértő mosolyával. ő tudja! Szorongó félálom az ébrenlét határán túl. Képek és vágyak és félelmek. Előttem az út szürke ködben. Szellemem, bölcsességem a múltba visszajáró éji démon, halott rém, ki elszürkül s porrá ég a nappali fényben. Honnan merítem az élet még létező energiáit, nem tudom. Milyen titkos forrásokból táplálkozom, miközben jéghártyás szemekkel sietek a gyűlölt társadalomban. Peremlakó vagyok. Szándékoltan avagy nem? Is-is. Hitetlenkedő, kétségbeesetten gyűlölő, vadul reménykedő, lemondó, őrült, tömeggyilkos arcú, "szimpatikus" fiatalember árnyképe a beteges színű Hold fényében. Visszatalálok a gondolatok nélküli, fájdalommentes útra? Tét az életem...

 
 
0 komment , kategória:  Horror novellák  
Komor Zoltán
  2008-08-29 21:27:52, péntek
 
  A Banya

Valamikor ősszel történt, amikor még nagyban az öregasszonyok nyarának kellett volna tombolnia, de ehelyett hideg és nyirkos volt az idő. Az eső kövér cseppekben hullott, néha pedig már egyenesen zuhogott. Közeledett az ősz, lassan, de biztosan. Hatalmas tócsák feküdtek a járdákon és a kocsiutakon.

Így fogadott engem a szülővárosom, így érkeztem én haza. Akkor még nem hittem volna, hogy nemsokára birtokba fogom venni azt az ősi házat, amelyben egykor maga a Banya lakott. Akkor naivan azt hittem, hogy pár hónapra jövök csak haza, és utána keresek magamnak egy új házat, valahol Pesten. Bár így tettem volna, mondom most. Bár így tettem volna...

Most is lehangoló az idő, szürke és élettelen, pedig már tavasz van. Az utcák üresek, sehol egy lélek, csak az eső dobol vadul a háztetőn. A fotelomban ülök (a Banya foteljában) és egy csésze jó meleg teát szürcsölgetek. Úgy döntöttem, hogy leírok mindent. Mindent, ami velem, és ezzel a várossal történt. Mindent a Banyáról.

Félek, hogy hihetetlennek fog tűnni, pedig minden egyes szó igaz lesz, amit papírra vetek. Nem engedem meg magamnak azt a luxust, hogy hazudjak. Minek is tenném! Hisz ez a történet kitalált események nélkül is elég képtelen!

Sok ember nem hisz manapság a természetfölötti dolgokban. Én sem hinnék, ha nem saját magam találkoztam volna egy elő, valódi boszorkánnyal. Nevessenek csak! Nyugodtan. De én tudom, hogy mi az igazság. Mert boszorkányok léteznek. Én is ismertem egyet. A neve Rozália mama volt.

Tehát:

Fél éve már annak, hogy eladtam a régi házamat Pesten. Igazából magam sem értem, hogy miért tettem. Egy reggel csak felébredtem, és arra az elhatározásra jutottam, hogy el kell tűnnöm innen. Nem vagyok az az egyhelyben maradós típus. Utálom a kötöttségeket. Utálom, ha valami magához láncol.

Tehát eladtam, és nem mondom, jól kerestem rajta. Nem csoda, elvégre szép lakás volt, egy viszonylag nyugodt környéken. Nem volt máshová mennem, így hát hazajöttem. Vissza ide, ebbe a kisvárosba, ahol ez az egész dolog, amit az életemnek hívok, elkezdődött. Apámhoz költöztem, és ápolgattam őt. Végighallgattam az összes háborús történetét, és megcsináltam neki a vacsorát. Apám imádja, ha hallgatják. Számára egyfajta fizikai szükséglet, hogy mindig ő álljon a középpontban. De nem bántam. Sosem bántam. Mert a meséi mindig is nagy hatással voltak rám. Megtanultam belőlük, hogy mennyire szerencsés is vagyok én. És ilyenkor mélységes tiszteletet éreztem apám iránt, és megfoghatatlan, auraszerű szeretetet.

Amikor megtudtam, hogy a Banya háza eladó, elmentem a sarki kocsmába, és rendeltem magamnak egy sört, pedig egyáltalán nem vagyok egy nagy ivó. Csakis ünnepi összejöveteleken szoktam meginni egy pohárka sört, de ennyi. Ebből a szempontból egyáltalán nem az apámra ütöttem. Mire a hideg ital lefolyt a torkomon, és kiürült a korsó, megszületett az elhatározás: megveszem a házat.

Aki nem ismeri a Banyát, és engem, annak fogalma sincs róla, hogy mekkora lelkierőre volt szükségem ahhoz, hogy ezt eldöntsem. Először is, soha nem hittem volna, hogy visszaköltözök ide, pont ide, a szülővárosomba. Fiatal koromban alig vártam, hogy elmehessek innen. Nyilván megöregedtem. A másik dolog, pedig a Banya...

Akkoriban csak tíz éves lehettem. Egy taknyos kölyök, aki az orrát túrta, és kövekkel dobálta meg a sárban fickándozó nyálkás békákat. Ekkor kezdődött az egész... Ekkor kezdtem el rettegni a Banyától.

Valójában nem csak én féltem. Az egész város összerándult, amikor látták, hogy Ő halad végig az utcán, kezében a botjával, ráncos orrán vacak szemüvegével. Még a felnőttek is féltek, és ez aggasztott akkoriban a legjobban.

Legalább száz éves volt a bestia, de a haja még mindig fekete volt, akár az éjszaka. Egy Banya volt. Boszorkány, akit a legjobb elkerülni. Legalábbis ezt terjesztették róla a helybeliek. Persze tíz évesen mindent elhisz az ember. Akkoriban abban is teljesen biztos voltam, hogy a hold sajtból van. De aki látta az öreg matuzsálemet, az el is hitte róla, hogy az. Egyfajta megfoghatatlan gonoszság áradt minden egyes pórusából. Az öreg nem a legmegfelelőbb szó, ha pontosan akarom leírni, hogy milyen is volt ő. Elvégre öreg az, aki már elmúlt hatvan, illetve hatvan körül jár. De még csak vén sem volt. Nem. Ő egyszerűen csak egy múmia volt, aki még képes volt mozogni. Egy két lábon járó őskövület. Sajnos az irodalmi eszköztáram túl szegényes ahhoz, hogy megfelelően szavakba tudjam önteni a Banya vénségét, vagy egyáltalán magát a Banyát. Talán Poe-nak sikerült volna, de nem nekem.

Emlékszem, amikor egyszer átjött hozzánk Rózsi néni, aki akkoriban olyan hatvan lehetett, tehát rá nyugodtan mondhatjuk, hogy öreg volt, és a következőt mondta anyámnak a Banyáról:

"Lehet, hogy öreg vagyok, és szenilis, Gabikám. Meglehet. De egy dologban biztos vagyok! Ötven éve, amikor még csak akkorácska voltam, mint Danika, ő akkor is itt élt. És tudod, mit mondok? Egy évvel sem volt fiatalabb, Gabikám! Egy nyomorult évvel sem! Pedig annak már ötven éve!"

Boszorkányok nincsenek. Ezt mondta nekem mindig az anyukám, és én is ezt ismételgettem magamban a sötétben, este, amikor nem tudta elaludni, mert attól féltem, hogy a Banya ott terem az ablakom előtt, és rám vigyorog azzal a fogatlan mosolyával.

A Banya neve Rozália mama volt, mint már említettem. De a háta mögött tényleg mindenki csak Banyának hívta. Nem tiszteletlenségből, szó sincs róla. Ahogy kimondták a szót, hogy Banya, a hangjuk megtelt egyfajta félelemmel teli tisztelettel. Az igazság az, hogy féltek tőle, de kicsit már meg is szokták. Olyan volt, mintha mindig is a városhoz tartozott volna. Békén hagyták, kikerülték, és a boltosok is gyorsan szolgálták ki, nehogy beszélgetni kelljen vele. De Rozália mama nem beszélgetett senkivel. Csak nézett. Nézett azokkal az átok szemeivel. És ahogy nézett...

- Miért nem alszol, csöppségem? - mondta anya, amikor benézett este a szobámba, és látta, hogy a saját verejtékemben fürödve forgolódok az ágyamban.
- A Banya! Itt a Banya! - mondtam könnyektől küszködve. - A Banya...

Anya ilyenkor mindig átölelt, és adott egy cuppanós puszit a homlokomra. Elmagyarázta, hogy az egész banya dolog csak egy kitaláció, ami csak arra jó, hogy a gyerekeket megijessze. Rozália mama csak egy szegény öregasszony, akit senki sem kedvel a városban. Nem lopkod gyerekeket az éjszaka közepén, hisz még járni sem képes a botja nélkül. És azt is mondta, hogy nehogy még egyszer meghallja, hogy Banyának csúfolom szegény öregasszonyt, van neki anélkül is elég baja.

Jó éjt kívánt, és kiment, mint aki elvégezte a dolgát. Én meg ott maradtam egyedül a sötétben. És akkor megint jött.

Az ablak előtt állt. Láttam, ahogy hályogos szemei vidáman belesnek az üvegen át, és láttam azt a gusztustalan mosolyt is... Hosszú, sárga körmei voltak. Töredezettek, és szárazak, pont mint a halottaké. Azokkal kaparászta az üveget... Krsz-krsz. Tudtam, hogy mit akar. Azt akarta, hogy nyissam ki neki az ablakot. De azt is tudtam, hogyha megteszem, akkor elvisz. Örökre.

Behunytam a szemeimet, és sírtam. Ő pedig csak kapargatta tovább az üveget. Krsz-krsz. Hallottam a rekedt hangját. Kérlelt, hogy nyissam ki neki az ablakot, mert mutatni akar nekem valamit. Felsikoltottam, és ismét bejött anya. A Banya pedig ismét eltűnt.

Így utólag visszagondolva gyakran eszembe jut, hogy bizonyára csak álmodhattam az egészet. De a tegnap este után biztos vagyok benne, hogy megtörtént. De erről majd később.

Hogy miért pont engem szúrt ki magának, nem tudom. Hogy mit akarhatott, arról csak sejtéseim vannak. A gyerekek azt híresztelték az iskolában, hogy a Banya úgy tud fiatal maradni, hogy emberi húst eszik. Ilyenkor mindig magam elé képzeltem, ahogy a Banya egy felnyitott hasú gyermek fölé hajol, és retkes ujjaival a ráncos szájába tömi a kitépett húscafatokat. Szinte már rosszul lettem, annyira megijedtem. Senkinek sem beszéltem arról, ami az este történt. Nem mertem. Helyette azt mondtam, hogy ez az egész csak egy nagy hülyeség. Hisz a városban nem történtek se gyilkosságok, se eltűnések. Erre pedig azt felelték nekem, hogy azért, mert a temetőbe szokott kijárni, hogy kiáshassa a halottakat, és azokat eszi meg. Valahogy ez még ijesztőbb volt, mint az előző képtelen ötlet. De hát sohasem lehetett olyasmiről olvasni az újságokban, hogy bárki is kiásott volna egy hullát a temetőben. Erre mindig azt mondták, hogy ez azért van, mert az újságírók, meg a rendőrség, félnek a Banya bosszújától, ezért nem merik nyilvánosságra hozni a dolgokat. Na nem, mondtam. A rendőrök senkitől sem félnek, s ennyivel le is zártam a vitát.

Amikor nappal sétálgattam az utcán, sokszor láttam a Banyát, amint ügyetlenül végigbotorkál az utcán. Ilyenkor csak kedvesen rám mosolygott, és intett a satnya kezével. De a szemei azt súgták: Én ismerlek téged. Ma este találkozunk.

Mint már azt mondtam, fogalmam sincs, hogy miért pont engem szemelt ki magának a Banya. Talán azért, mert érezte a félelmemet, s talán az jelentett neki örömöt, ha még jobban rám ijeszthetett. Mindenesetre ha lement a nap, és eljött a sötétség, eljött ő is. Krsz-krsz.

Egy idő után, hála az égnek, abbamaradtak ezek a dolgok. A Banya úgymond leszállt rólam, és még az utcán se nagyon láttam. De ettől függetlenül minden este rettegtem. És legalább százszor néztem ki az ablakon, arra számítva, hogy meglátom őt. De nem volt ott. Elmúlt. A sötétségtől való félelmem viszont örökre megmaradt.

Tehát, mint megtudtam, a házra kikerült az "eladó" tábla, mivel a Banya egy éve meghalt. Meghalt! Az egész életemet megfertőzte a szemét bestia, mint valami rákos betegség, de végre halott! Annyira boldog lettem, hogy szinte megrészegültem. És akkor, ott a kocsmában döntöttem el, hogy megveszem a házat. De ezt már leírtam.

Most már talán önök is megértik egy kicsit a döntésem súlyát. Rájöttem ugyanis, hogy csak akkor szabadulhatok meg végleg a sötéttől való félelmemtől, ha szembe nézek a Banyával. És mivel a Banya már halott, és én éppen házat kerestem magamnak, igaz, nem ebben a városban, jó ötletnek látszott megvenni az öreg házat. Úgy gondoltam, hogyha így nem tudok szembenézni a félelmeimmel, akkor sehogy!

Igazam volt.

Állítólag egy idős asszony, aki meg akarta venni a házat, még jóval előttem, idegösszeomlást kapott két nappal azután, hogy megnézte magának a lakást. Hogy ennek mi köze lehet a Banyához, vagy egyáltalán a házhoz, azt nem tudom. (Akkor legalábbis még nem tudtam! Haha!)

Aznap, mikor beköltöztem, s beléptem a rettegett ház rettegett ajtaján, azt vártam, hogy majd megjelenik maga a Banya, s rám mosolyog majd azzal a félelmetes, fogatlan szájával, csontsovány ujjait pedig majd a vállamra teszi, és belenéz a szemeimbe, hogy kinevethessen. De persze nem így történt. Az egész sokkal egyszerűbb volt, mint képzeltem. A ház nagyon is otthonos volt, és végre először úgy éreztem, nyeregben vagyok. Mintha azzal, hogy beköltöztem a házába, le is győztem volna őt mindörökre. Meghalt a Banya. Ekkor lettem biztos benne. És abban is, hogy az életem csak jóra fordulhat ezek után.

Az elején vicces volt. Valahányszor kinéztem az ablakon, láttam, ahogy a városlakók ijedt tekintettel, a lépteiket megszaporázva sietnek el a rosszhírű ház előtt az utcán. Sőt, olyan is volt, aki a ház előtti járdára köpött, puszta babonából.

Büszke voltam magamra, hiszen megszabadultam a félelmeimtől. Többé már nem rettegtem a sötétben, s úgy aludtam, mint minden normális ember: lámpa nélkül.

Abban is kezdtem egyre biztosabb lenni, hogy a Banya, vagyis Rozália mama, valójában nem volt egy természetfeletti lény, csak egy rosszhírű öregasszony, akitől ok nélkül féltek az emberek. És én is. De ennek vége, gondoltam. Ennek vége.

A Banya nem tűnt el teljesen a városból. Még mindig ott élt a köztudatban, és láthatóan a városiak még mindig rettegtek tőle. Furcsának tűnhet, de a házban is ott hagyta a nyomát. Hogy mit értek ez alatt? Nos, talán arra az érzésre gondolok, amikor egyedül ülök az üres, múzeumszagú szoba foteljában, és egyszer csak bizonyos leszek abban, hogy valaki figyel. Tekintetem ilyenkor mindig az ablakra kúszik, arra számítva, hogy megpillantom a Banya titokzatosan csillogó szemeit, és meghallom rekedtes hangját, amint arra kérlel, hogy nyissam ki neki az ablakot. Na és persze már szinte hallani vélem a kaparászást is. Krsz-krsz. Egér, mondom ilyenkor magamnak. Bizonyára egy egér. Csakis az lehet! Krsz-krsz.

Igen. A Banya idegtépő kaparászása csak egy egér motoszkálása. Ijesztő szemei, amelyek befelé bámulnak az ablakon, csak a hold és a csillagok. Száraz, rekedt hangja pedig csak a szél játéka. Ebből áll az ő hatalma! Valójában csak egy vénasszony volt, aki szerette a frászt hozni az emberekre! Egy rigolyás, vén banya!

Nem. Nem ezekre gondolok, amikor azt mondom, hogy a Banya itt hagyta a nyomát a házban. Sokkal inkább azokra a könyvekre, amiket merő véletlenségből találtam meg a kandalló egyik kijáró köve mögötti nagy méretű résben.

Nagy, poros, súlyos könyvek, amelyek még öregebbnek tűntek, mint maga Rozália mama. Lapjaik megsárgultak, és majd szétszakadtak, ahogy az ember hajtani próbálta őket. Bár nem értettem őket, annyi bizonyossá vált előttem, hogy ezek nem esti mesekönyvek. Elolvasni ugyan nem tudtam egyiket sem, mert valami ismeretlen, talán rég kihalt nyelven íródhattak, de a benne szereplő ábrák magukért beszéltek. Kifakult piros és fekete tintával megrajzolt emberi alakok, akik kizsigerezett, elvágott torkú emberek fölé hajolva különböző jeleket vésnek épp bele a szerencsétlen halottak bőrébe. A saját körmükkel... Ekkor jöttem rá, hogy Rozália mama maga is azt hitte önmagáról, hogy ő egy boszorkány. S nyilván az is a kedvére volt, hogy az egész város retteg tőle. (Arról a tízéves kisfiúról nem is beszélve.) Nagy nehezen magam elé képzeltem az idős Rozália mamát, ahogy épp föléjük hajol ezeknek a könyveknek, és fogatlan száját groteszk vigyorra húzza.

A furcsa jelek, amelyek minden bizonnyal betűk voltak, teljesen megbabonáztak. Vajon milyen idősek lehetnek ezek a könyvek, futott át az agyamon. Az az igazság, hogy nem is igazán akartam megtudni a dolgot. Sokkal jobban félek, mint sem hogy tudni akarjak ilyesmiket.

Visszatettem őket a helyükre, és megpróbáltam többet nem gondolni rájuk. De nem ment. Újra és újra visszatértek azok a furcsán megrajzolt, borzasztó ábrák...

Így feküdtem le aznap este. És aznap este megtörtént a dolog.

A háztetőn folyamatosan kopogó esőcseppek nem hagytak elaludni. Néha-néha egy-egy villám cikázott át az égen. Igazi tavaszias kis vihar volt. Ébren feküdtem az ágyban, és hallgattam, hogyan nyargal végig a lefolyó víz az ereszen, és azt, hogy hogyan süvít odakinn a hideg szél. Féltem. Ismét féltem. A sötétség körbeölelt, mint egy hatalmas, savaktól tocsogó emésztőgyomor. Fojtogatott. Szemeim akaratlanul is mindig az ablakra szegeződtek.

És ekkor meghallottam a hangot: Krsz-krsz.

Abban a szobában aludtam, amelyben valaha Rozália mama is aludhatott, és abban az ágyban, amelyben valaha Rozália mama álmodhatta őrült, kegyetlen álmait. S ott állt a szekrény, benne az én ruháimmal, amelyben egykor Rozália mama szakadt rongyai lóghattak. A szekrény nagy volt, több mint két méteres. A színe sötétbarna volt, de akkor, ott, a sötétben csak az alakját tudtam kivenni.

Legelőször is kitekintettem az ablakon. Semmit sem láttam, csak a kövér cseppekben hulló esőt. Ekkor megéreztem azt a szagot... Mintha ezer rothadó patkány tetemén feküdtem volna, és nem egy ágyban. Az egész szobában ott terjengett a bomlás félreismerhetetlenül áporodott szaga. Újra gyermek voltam. Újra tíz éves, aki csak sír és kiabál, amikor eljön hozzá a Banya. A kezdeti érzés, miszerint nyeregben vagyok, úgy párolgott el, mint a kámfor. Megpróbáltam bátor lenni, de nem sikerült. Az egész testemben remegtem, s teljes erőmből átöleltem a takarómat.

Lassan a szekrény felé néztem. A hang ugyanis onnan jött, nem az ablaktól.

Krsz-krsz.

A szekrény ajtaja lassan kinyílt. Nem láttam, mivel sötét volt, de a hangját azt hallottam. Szépen, lassan kitárult az ajtaja. A nyikorgó hangra a gyomrom összerándult idegességében.

Krsz-krsz-krsz-krsz.

Azt hittem, ott helyben megőrülök! A testem lebénult, és még csak ordítani sem voltam képes! Semmit sem láttam, de tudtam, hogy ott van! Az ágyam (az ő ágya, ezt ne felejtsd el!) melletti szekrényben ül, és aszott, sárga körmeivel egyre csak kaparja, kaparja, kaparja a száraz fát!

Hallottam, ahogy lélegzik. A levegő ki- és beáramlott aszott tüdejébe. Egyre gyorsabban szedte a levegőt, mint aki nagyon izgatott. Megszólalt. Halotti, rekedt hangja betöltötte a csöndet: "Gyere ide."

A lélegzetem is elállt. Fel akartam kapcsolni a villanyt, és kimenni ebből az átkozott szobából, de ahhoz el kellett volna haladnom a nyitott (Igen! Kinyitotta! És most ott ül benne az a szemét bestia!) szekrényajtó előtt. Tudtam, ha felállok, ő kimászik a szekrényből, négykézláb, mint valami groteszk kutya, és vékony, rothadó félben lévő keze a lábamra tekeredne.

- Ez nem történhet meg - suttogtam kétségbeesetten.

Halk kuncogás töltötte meg a szobát. Mintha egy halott nevetett volna a koporsóból.

Egy villám cikázott át az égen, és a villám fényében megláttam!

A szekrényből egy öregasszony bámult ki! Arcán a bőr már elrohadt, és mosolygott, de egyetlen foga sem volt! Helyette zsíros fehér kukacok ficánkoltak megfeketedett nyelvén. Hosszú, sárga, hüllőszerű karmaival egyre csak a szekrény belső falát kapargatta. És mosolygott! Ó, édes istenem, mosolygott!

A következő, amire emlékszem, az az, hogy rohanok lefelé a lépcsőn, mint valami őrült, vagy talán helyesebb, ha így írom: mint akit kergetnek. Letérdeltem a kandalló elé, és elkezdtem kifelé mozgatni a követ, ami mögött ott voltak a könyvek.

A lángok lassan nyelték csak el a könyveket. A megsárgult lapokat először csak óvatosan nyaldosta a tűz, majd egyre jobban megízlett neki. Talán nem volt a legokosabb ötlet tüzet rakni az előszobában, de abban a pillanatban az sem igazán érdekelt, hogyha leég ez az egész átkozott ház. Sőt, reménykedtem is benne egy kicsit, hogy ez lesz a vége. De a lángok csakis a könyveket fogyasztották, de azokat aztán nagy étvággyal. Ekkor hallottam, hogy valami odafönn végigcsúszik a padlón a lépcső irányába. Madárszerűen vékony kezek taszigálják a halott testet lefelé a lépcsőn. Jön, gondoltam. Le fog jönni!

Gyorsan, még egy kis pálinkát öntöttem a könyvekre. (Nem vagyok egy nagy ivó, de azért a szekrényben mindig akad egy kis ínyencség, arra az esetre, ha apám meglátogatna.) És nem viccelek: a könyvek felsikoltottak. Sikoltottak!

Azt ugyan nem tudom, hogy hogyan lehet képes egy könyv sikoltani, de ezek nem voltak normális könyvek, amiket szombat délutánonként szoktak olvasgatni az emberek. Valahogy megéreztem, hogy ezekben a könyvekben van a Banya igazi hatalma. El kellett pusztulniuk! Mert már hallottam, hogy jön lefelé! Csúszik a földön, akár egy meztelen csiga! Maga után vonszolja élettelen testét! És motyogott valamit, de nem értettem, hogy mit. Nem is akartam megérteni, hogy mit!

A könyvek egy utolsót sikoltottak, majd végleg elhallgattak. És a Banya is eltűnt. Megszűnt odafentről minden zaj. Minden a lángok martaléka lett: a könyvek, a Banya, és az én félelmem is.

Soha többé nem fogom hallani azt az idegborzoló hangot, amikor a kemény, száraz, megsárgult körmök kaparásznak: krsz-krsz.

A Banya eltűnt.

Még mindig itt ülök a fotelomban, egy üres teáscsészével a jobb kezemben. A bal kezem pedig csak jegyzetel tovább. Már fáj a csuklóm, de van még pár dolog, amit le kell írnom. Muszáj kiírnom magamból! Csak így szerezhetem vissza a lelki békémet!

Az előbb átolvastam a jegyzetet, és őszintén szólva elég hihetetlennek tűnik még számomra is. De ahogy elfordítom a fejemet, és megpillantom azt a kis kupac hamut, ami tegnap óta ott áll az előszobám közepén, elhiszem. Nem takarítottam még fel. Hozzá se akarok érni! Még lapáttal sem!

Most már tényleg elhiszem, hogy halott.

Kinézek az ablakon, és végignézek a városon a szakadó eső homályos függönyén keresztül. El kéne égetnem ezt a jegyzetet, gondolom. Igen, meg kéne tenni.

Na jó, talán megteszem, talán nem. Majd eldöntöm. Később.

Egy biztos. A város megváltozott!

Az egész valahogy... élettelibb. Vagy sokkal inkább gyógyultabb lett! Mintha tegnap este kivágtak volna egy daganatot a testéből, amely már évtizedek, vagy talán évszázadok óta itt növekedett, ebben a városban. Büszke vagyok magamra, mert én voltam az, aki kivágta a daganatot. Én voltam!

Remélem az idő elfeledteti a várossal azt, hogy valaha is itt élt közöttük a gonosz, a Banya, aki a tudtukon kívül is szennyezte őket. Remélem azt is, hogy ennek az egésznek itt van a vége.

De van még valami. Még mielőtt lefirkantanám az utolsó mondatot, s még mielőtt tűzbe vetném ezt a kéziratot (mert eldöntöttem, hogy ezt fogom tenni), melyet ha valaki elolvasna, biztosan azt hinné rólam, hogy őrült vagyok, le kell írnom valamit. Valamit, ami tegnap este óta idegesít. Vagy sokkal inkább megrémít...

Mielőtt a Banya végleg távozott volna a városból, és vele együtt az én életemből is, a lángoló könyvek sűrű füstjével együtt, hagyott nekem egy üzenetet. Koszos, sárga körmeivel véste bele a szekrény korhadt fájába. Mintha egy kis versike lenne...

datlúm a meleléf a
DÖNÖTRÖB mázah
indoksobar NABZÁH a
DŐVÖJ ET a ze
Talán egy búcsú lehet, vagy talán egy átok. Inkább egy átok...
Azt hiszem visszafelé kell olvasni.

 
 
0 komment , kategória:  Horror novellák  
Anonymus Chynewa
  2008-08-29 21:26:26, péntek
 
  A Fürdőszobatükör

...Még kamasz koromban, úgy 16-17 éves ha lehettem, rengeteg kísérteties történetet meséltünk egymásnak. Már ahogy az a tinédzserek között lenni szokott, téma volt a parapszichológia, akupunktúra, mágia, voodoo, épp úgy, mint szellemidézés, UFO-k, meg miegymás..., asztaltáncoltatás, teszemazt...
Az ilyen "mesemondós" alkalmak egyikén hallottam egyik barátomtól, kinek neve a story szempontjából teljesen mellékes, (TF), egy érdekes módszert. Módszert arra, hogy beszélgetés céljából megidézzük a Sátánt, vagy egy gonosz szellemet, vagy akár magunk gonoszabbik részét...
A "szeánsz" lényegében igen egyszerű, mindössze annyit kell tennünk, hogy pontban éjfélkor egy nem egészalakos tükör elé kell állnunk, lehetőleg majdnem teljes sötétségben, és egyedül, s másfél percig mozdulatlanul, rezzenetlen szempillákkal kell merednünk saját tükörképünkre. Akkor aztán az a bizonyos tükörkép megmozdul, s már beszélgethetünk is az "alannyal".
No, mondhatom, a kísérlet egyszerűsége nagyon felizgatott, s elhatároztam, amint hazaérek, nyomban ki is próbálom...
Nem egészalakos tükrünk csak a fürdőszobában volt. Édesanyám az éjszakai előadásra ment a moziba, a legújabb udvarlójával, úgyhogy attól sem kellett tartanom, hogy valahogy "lebukok". Vártam éjfél előtt két percig, majd beléptem, s magamra csuktam a fürdő ajtaját, hogy csak az ajtó alatti résen keresztül szivárgott be némi fény. Nyomban a tükör elé álltam, s belekezdtem a "kísérletbe". Megközelítőleg 2-2,5 percig meredtem tükörképemre, ám az semminemű hajlandóságot nem mutatott az önálló életre kelésre.
Aztán, úgy éjfél után egy perccel valami megváltozott. Mikor feltűnt, már nem tudtam volna megmondani, mióta mered rám rosszindulatú, vörös fénnyel izzó szemű, saját tükörképem! Határozottan magamat láttam, de mégis, valahogy... MÁST. A vér valósággal megfagyott ereimben, s úgy döntöttem, megszakítom a szeánszt. Ám ekkor a képmás megszólalt, s én tudtam, elvesztem. Örökre. Végérvényesen.
Csak ennyit mondott:
- VÉGRE...!!! MI TARTOTT ILYEN SOKÁIG??!!!...
Rémülten, és bénultan figyeltem, amint tükörképem lassan felemeli karjait, s tenyerét a tükör lapjának nyomja a túloldalról. Aztán két kézfeje áthatolt az üvegen, s jeges ujjai lassan torkomra kulcsolódtak... majd minden elsötétült.

...Egy mozdulattal eltörtem saját gyenge utánzatom nyakcsigolyáit, majd átrántottam saját oldalamra. Egy percnyi időm sem volt, az átjáró bármelyik pillanatban bezárulhat... Villámgyors tigrisbukfenccel vetődtem át a tükrön, ám így is majdnem elkéstem; a lábfejem még a túloldalon volt, mikor a kapu bezárult. Ám különösebb problémával nem járt a dolog, csak a fürdőszobatükör tört össze.
Ekkor a bejárati ajtó felöl kulcszörgés zaja hallatszott.
Egy női hang!
- Kisfiam, megjöttem! Fönt vagy még?...
- Itt vagyok, mama... a fürdőszobában!
- Jól vagy, Rudy? Olyan furcsa a hangod...
- Persze... Csak történt egy kis BALESET...

 
 
0 komment , kategória:  Horror novellák  
Kapitány
  2008-08-29 21:24:47, péntek
 
  Józsi bá és az elátkozott ház

Józsi bá elszántan tekerte rozsdás kerékpárját a poros földúton. Terepszínű zubbonyának hátát sörétes, duplacsövű puska verdeste, vállán keresztül lőszerrel tömött heveder volt általtvetve, oldalán pedig hosszú, éles vadászkés lógott. Ezt egy esetleges szemlélő különösnek találhatta volna, de ebben a szokatlan viseletben semmi törvénytelen nem volt, ugyanis kerékpárosunk hosszú évek óta tagja volt a helyi vadásztársaságnak. Most is egy közös vadászatról tért haza, és igencsak taposnia kellett a pedálokat, mert feje felett sötét, fekete viharfelhők tornyosultak; vad vihar volt közeledőben. Ezen a vidéken egy hirtelen jött vihar gyorsan járhatatlanná tudta tenni az utakat, ahol a kiadós eső után sem gyalogos, sem biciklis, sem autós nem tudott volna közlekedni, esetleg egy terepjáró vagy egy lánctalpas traktor lett volna erre képes. Amióta megszűnt a helyi téesz, nem jártak erre lánctalpas traktorok, de nagyon még emberek sem. A környékbeli tanyákról már kihaltak az öregek, a fiatalok pedig inkább beköltöztek a városba, nem kívánták őseik földművelő életmódját folytatni. Józsi bá egy ilyen vidéken kerekezett, s még jó tizenöt kilométer hiányzott ahhoz, hogy hazaérkezzen.

Nem volt szerencséje. Néhány perc alatt szinte éji sötétség borult rá, és kegyetlenül szakadni kezdett az eső. Az esővel szerencsétlen módon jég is érkezett; perceken belül diónyi méretű jéggömböcskék kezdtek kopogni Józsi bá vadászkalapján. Józsi bá látta, hogy ennek fele sem tréfa, és minden erejét beleadva tekert tovább. Hiába. A kátyúkkal tarkított út hamarosan kisebb mocsárrá változott, és hősünk - mivel a további biciklizés reménytelen dolognak tűnt - leszállt járművéről, és gumicsizmájával kezdte dagasztani a sarat. A vihar egyre hevesebben tombolt, s Józsi bá egész egyszerűen bőrig ázott.

A szakadó esőn és a sűrű sötétségen keresztül egyszercsak sárga fény villant fel a távolban; egy út menti tanyaházból jött a fény. A bajba került vadász szorult helyzetében szinte megváltás lett volna, ha a tomboló viharban fedelet tudhat feje felett. Így hát el is indult a halványan hunyorgó fény felé, reménykedve, hogy a gazda beengedi házába, legalább addig, amíg kissé csillapodik az elemek haragja.

Némi elkeseredett dagonyázás után el is érte a házat. Romos épület előtt állt, mely nem hasonlított az Alföldön megszokott tanyákhoz. Régi emeletes téglaház volt, melyet öreg, kiszáradt fák vettek körül. A telket körbevevő fakerítés már rég összedőlt. Sem villamos vezeték, sem telefonkábel nem vezetett ide. A környék teljesen kihalt volt, még kutyák sem ugattak. Józsi bá kellemesebb időben azt gondolta volna, hogy ezen a helyen valószínűleg megállt az idő, de a mostani helyzetében inkább arra vágyott, hogy minél előbb száraz szobába juthasson.

Hogy kitűzött célját elérje, közelebb ment a házhoz, és bezörgetett a mohával fedett, vasveretes faajtón. Senki nem válaszolt. Ismét zörgetett, feleletet most sem kapott. Így hát lenyomta a rozsdaette kilincset, és benyomta az ajtót. Az ajtó nyikorogva kitárult, Józsi bá pedig belépett rajta.

Úgy tűnt, hogy hosszú ideje ő az első ember, aki belép a porlepte szobába. A falakról hullott a vakolat, a sarkokban poros pókhálók lógtak. Az elmúlás hangulata érintette meg Józsi bát. De mivel a távolról látott fény nem csak érzékcsalódás volt, ezért valakinek lennie kellett a házban! Ezért Józsi bá a feltételezett házigazda keresésére indult.

Próbálkozását hamarosan siker koronázta, bár nem egészen úgy, ahogy ő azt eredetileg képzelte. Az előtérben találkozott a ház egyik lakójával, aki egy régi, szúette székben üldögélt. A lakó nem igazán fogadta kitörő örömmel a hívatlan vendéget, ugyanis már csak egy rongyos, szakadt ruhákba öltözött csontváz maradt meg belőle. Ez a tény egy kissé elriasztotta Józsi bát, de mivel a jéggel kísért eső továbbra is esett, inkább folytatta a keresgélést, ahelyett, hogy kimenekült volna a szabadba. Úgy gondolta, hogy néhány óra múlva úgyis csillapodni fog a vihar, hazamenvén pedig első dolga az lesz, hogy értesíti a rendőrséget a házban tett felfedezéséről, a többi pedig legyen a rendőrök dolga.

Az előtérből egy falépcső vezetett fel az emeletre. Józsi bá rálépett az első lépcsőfokra, mely nagyot nyikordult alatta. Ez a nyugtalanító hang nem ingatta meg elhatározásában, ezért folytatta útját az emeletre. Ahogy felért a lépcső tetejére, meglátta a titokzatos fény forrását. Egy kis emeleti szobából világlott ki egy petróleumlámpa fénye. Józsi bá belépett a szobába. A berendezést mindössze egy ágy, egy szék és egy kis asztal alkotta, melyen sárgán pislákolt az említett lámpa. Semmi nyom nem utalt arra, hogy bárki is lenne a közelben, persze leszámítva a lent talált csontvázat. Józsi bá lerogyott az ágyra, puskáját térdére helyezte, és nagyot sóhajtott. Majd még egyszer sóhajtott. Hirtelen, minden átmenet nélkül ólmos fáradtság tört rá. Egy ismeretlen hang dobolt egyre tompuló agyában, mely arra biztatta, hogy aludjon. Józsi bá minden erejét megfeszítve felugrott az ágyból, és kivetette magát az ajtón.

Azaz csak ki szerette volna magát vetni. Eme törekvésében megakadályozta egy rémálomba illő alak. Valószínűleg ő is a ház lakója volt valamikor. Az egykori lakó poros, fekete öltönyt viselt, üres szemgödreivel nézett Józsi bára, és halálában tovább nőtt karmaival megpróbálta őt megragadni. Nem járt sikerrel, karma elcsúszott a vastag terepszínű zubbonyon, és a következő lépés már nem az övé volt. Józsi bá a puska tusával ellökte magától, gyakorlott mozdulattal megtöltötte duplacsövű fegyverét, majd a két csőből egyszerre tüzelt. Majd még egyszer töltött, és tüzelt. A közvetlen közelről leadott lövések megtették a magukét, és a rémalakot cafatokra szaggatták. Nem is mozdult többé.

Ezután a lidérces incidens után Józsi bá nem kívánt tovább időzni a nem túl vendégszeretőnek bizonyult házban. Fegyverét a biztonság kedvéért újra megtöltötte, és elindult a földszintre.

Sajnos ez a nap nem volt éppen az övé. Mikor néhány lépést tett a falépcsőn, az egy keserves nyikordulással megadta magát, és leszakadt Józsi bá közel százkilós testsúlya alatt, maga alá temetve az alatta található berendezést. Józsi bá tüdeje összepréselődött, kiszorult belőle a levegő. Szeme előtt csillagok ugráltak, és hevesen próbált friss levegőhöz jutni. Ebbéli igyekezetében próbálta megakadályozni a ház elsőként megismert csontvázforma lakója. Ahhoz képest, hogy már nem volt épp egy erőteljes alkat, felettébb élénken mozgott, és néhány pillanat elteltével csontujjaival a szerencsétlen Józsi bá torkát kereste. Ő viszont megfeszítette a zuhanástól meggyötört izmait, és emberfeletti erőkifejtéssel ledobta magáról a néhai lakót. A csontember ezt nem vette jó néven, és a fal mellett heverő fejszét felkapva ismét Józsi bára rontott, aki csak puskáját maga elé kapva tudta hárítani a fejének irányzott fejszecsapást. Majd - a legjobb védekezés a támadás elvét követve - fegyverének tusát meglendítve egy erőteljes csapással ledöntötte lábáról természetfeletti ellenfelét. Hősünk nagy nehezen feltápászkodott, és úgy gondolta, hogy ideje véget vetni a harcnak. Elsütötte fegyverét a földön heverő lényre, de csalatkoznia kellett. A vékony csontokban az apró szemű sörét ugyanis nem tett különösebb kárt. Más taktikához kellett hát folyamodnia! Felkapott a földről egy nehéz, fából készült széket, és a lábra állni igyekvő rémalakhoz vágta. Ez az akció már hatásosnak bizonyult, ugyanis ellenfele apró darabokra hullott szét, és ezek után már nem is akart többé felkelni.

Józsi bá a történtek után a kint szakadó jégesőt is kellemesebb alternatívának találta, mint hogy akár egy percig is a házban maradjon. Ezért sietősen az ajtó felé vette az irányt. Kilépett a tomboló viharba, és amit látott, az nem volt éppen a kedvére való.

Ugyanis további szörnyek közeledtek lassan feléje, legalább tucatnyian. Karjuk maguk elé nyújtva, a rothadó hús cafatokban lógott rajtuk, szakadt ruhájuk alól kivillantak fehér csontjaik. Józsi bá a cikázó villámok sárga fényében jól látta, hogy a házat körülvevő kertben kis földhalmocskák, nyitott sírok tűnnek elő. És azt is tudta, hogy elérkezett a vég, ennyi ellenséggel szemben semmi esélye. De elhatározta, hogy nem adja olcsón az életét. Ezért ellenfeleire emelte fegyverét, és lőtt. Újra töltött, és újra lőtt... De a zombik egyre csak közeledtek...

Ekkor hirtelen egy közeledő UAZ terepjáró motorja dübörgött fel a viharban. A jármű éles fékcsikorgással megállt a ház előtt, és néhány terepszín ruhás alak ugrott le a zöld ponyvával védett platóról. Józsi bá vadásztársaságának tagjai voltak az érkezettek, akik társuk keresésére indultak a vihar kitörése után. Először visszahőköltek, mikor szembesültek ellenfeleikkel, majd komoly lélekjelenlétről téve tanúbizonyságot, tüzet nyitottak fegyvereikből a közeledő zombikra. Az így kialakult kisebb acél- és ólomvihar elsöpörte a túlvilági szörnyeket, a nemlétbe taszítva a természet rendjét megcsúfoló teremtményeket.

Józsi bá szívéről óriási kő esett le. Izzadó tenyere elengedte az átforrósodott csövű fegyvert. Társai, barátai megmentették a biztos haláltól! Hálás szívvel mondott nekik köszönetet, majd helyet foglalt mellettük a zöld színűre festett terepjárón, és feldúlt lélekkel figyelte, ahogy a százszor is elátkozott ház eltűnik a messzeségben...

 
 
0 komment , kategória:  Horror novellák  
Ywerd
  2008-08-29 21:21:17, péntek
 
  Halállátomások

Az álom felkapott, és kitépett szűk kis szobámból. Nem egy ágyban feküdtem akkor már, hanem egy mocsár közepén ücsörögtem.

Nem tudom, hogy mi lehetett a ködön túl. Nem is érdekel. Nem akartam menni sehova. Egy domb tetején ültem. Egy magas domb tetején. A dombot mocsár ölelte körül. Bűzös mocsár, a ködtől végeláthatatlan. Törökülésben meredtem a semmibe. Nem volt mit látni.

Az első látomás meglepő volt, de nem túl impresszív. Anyámat láttam. Láttam, ahogy csendben megeszi a betegség. A kiszenvedése perceit figyeltem látomásomban. Mintha csak ott álltam volna mellette. Aztán meghalt. Ezután ismét a dombon ültem. Nem éreztem még, csak sejtettem, hogy valami a domb mélyén megmozdul. Újabb látomás tört rám. A menyasszonyom még meg nem született keresztfiát láttam. Láttam őt is meghalni. Ez a halál nem volt olyan békés és csendes, mint anyámé. Vagy nem lesz olyan, mint anyámé lesz? Nem is tudom, hogyan kéne megfogalmazni. Aztán megint a domb. És újabb látomások sora tört rám. Ismerősök halálait néztem végig. Egy mozdulatot sem tettem egész végig. Minden halállátomás után a föld, mellyé a hullák porladtak az évezredek alatt, hússá vált, s mocorgó élőhalottak hada termett belőle a domb mélyén. Döbbenten figyeltem, mintha csak filmek százát látnám, melyeken szeretteim, barátaim halála van rögzítve. Mindegyiket végignéztem. Nem tehettem mást, és nem is akartam mást tenni. Ismerőseim sápadt holttestei férgek hadaként egymásba gabalyodva kavarogtak alattam. Élőhalotttakból állt végül az egész domb. Csak egy testnyi por választott el végül tőlük. A látomások százai az agyamba égtek. Kivéve az utolsót. Én voltam az utolsó. Az álmok ura ekkor megütött, s én zihálva felébredtem. A nyugalom, ami álmomban kísért, elröppent. De nem vitte magával az emlékeket.

Sosem felejtem el.

 
 
0 komment , kategória:  Horror novellák  
Robert Dayne
  2008-08-29 21:19:23, péntek
 
  A pokol tetején

Miközben Steve a hullócsillagot figyelte az augusztusi égen, arra gondolt, az ő csillaguk is hamarosan leáldozik. Fülledt volt a levegő, vérszagtól terhes, és a férfi már nem hitt a holnapban.
- Közelebb van a pokol, mint azt bárki valaha is gondolta. - Steve olyan halkan mondta, amilyen halkan csak tudta, kislánya mégis meghallotta és ennyi elég volt neki bizonyosságnak, hogy apja ébren van.
- Nem tudok aludni, apuci.
- Semmi gond, kicsim. Ez egy különleges nap. - Átkozott idióta, te kegyetlen barom, gondolta. Gratulálhatsz magadnak. A nap, melyen a világ összes szemete az utcára zúdult, és nyakig, vagy még jobban elborított mindenkit igazán különleges lehet. Ja, és add hozzá, hogy a gyermeked szeme láttára tépték szét a feleséged, akkor így van, ez valóban egy különleges nap. Kibaszott különleges.
- Éhes vagyok, apu.
- Tudom, kicsim. Én is. - Nem a legjobb magyarázat egy hat éves gyermeknek, akit történetesen Jessicának hívnak, de egy olyan napon, amikor az ember az éjszakát egy háztetőn tölti, és alatta vérszomjas élőhalottak, agyatlan zombik tombolnak, talán megteszi.
- Láttál hullócsillagot, apu?
- Igen, kicsikém, már négyet is.
- Négyet? Te biztosan csaltál, mert én csak hármat láttam.
- Aki fél szemmel bárányokat számol, az ne csodálkozzon, hogy nem marad energiája másra is figyelni.
Pillanatnyi csend állt be közöttük, de az agyatlan tömeg húszlábnyira alattuk nagyon jól érezhette magát, mert folyamatosan zörgött, morgott, csapkodott, tört-zúzott, így szolgáltatva kaotikus háttérzenét az éjszakának.
- Emlékszel, amikor utoljára ilyen sokáig fent maradhattam? - Jessica hangja olyan törékeny volt, mint egy fűzfaág, s olyan gyorsan tovaszállt a nehéz levegőben, hogy Steve csak nehezen értette meg a szavakat.
- Hát persze, drágám.
- Az anyu nagyon mérges volt. De nem rám, hanem rád. Főleg rád. Emlékszem azt mondta: Steve McLahan, ha bele akarsz szólni a gyereknevelési szokásaimba, kérlek erről engem tájékoztass először. Te pedig, kisasszony, jegyezd meg, az a cselszövő apád nem húzhat ki mindig a felelősség alól. (Ez egyébként mit jelent, apu?)
- Az a gyönyörű szeme meg akkora villámokat szórt, hogy egy hétig ellátta volna a fél várost villamos energiával - nevetett Steve. (Na, most akkor, hogy is van ez? Mégis van értelme a holnapnak?)
Odafent egy pillanatra lángra gyúlt az ég. Nem volt ez nagy látványosság, csak olyan, mint egy apró szikra, mely lepattant a csillagszóróról, apja és lánya mégis tátott szájjal figyelte az eseményeket.
- Ugye nem jutnak be az épületbe azok? - Abban a pillanatban Steve jobban gyűlölte Istent, mint bármi mást az életben. Amint lánya rettegő szavait hallgatta, úgy érezte, mintha szöget vertek volna a szívébe.
Ez egy kényes kérdés Steve McLahan, mondta magának, válogasd meg a szavaidat! Tudta, hogy azok az ajtók odalent erősek, tudta, hogy biztonsági üvegek vannak lent, tudta, hogy a legerősebb lakatok szövetkeztek odalent a betörők ellen, de a kurva életbe, mit tehetnek mindezek ezer meg ezer zombi fáradhatatlan nyomása ellen? Lószart se!
- Ne izgulj, kicsim, nem lesz semmi baj. - Marha, már baj van, méghozzá akkora, hogy legalább a fejed tetejéig ér, de minimum a szemedig, te mégsem látod.
Apró karok fogták át a nyakát, és Jessica apja mellkasára hajtotta a fejét.
- Az anyuval akarok álmodni. - Steve szíve, ha lehet még jobban elszorult, és semmi sem jutott eszébe, amivel megnyugtathatná gyermekét, de úgy tűnt, a kislánynak nincs szüksége szavakra, elég egyetlen, életben maradt szülejének a közelsége.
- Vele akarok álmodni, mert bennem van ezeknek a pokoli lényeknek minden követelőző, vérre szomjazó hörgése, és mielőtt közéjük állnék, látni akarom az anyut.
Steve megrémült a szavaktól. A szavaktól, melyek egyáltalán nem úgy hangoztak, mintha egy hat éves gyermek szájából szóltak volna.
- Miről beszélsz, kicsim? - Hangja remegését egy-két torokköszörüléssel próbálta leplezni.
- Bennem vannak. - Jessica csak ennyit mondott, aztán mély, nyugtalan álomba merült.
Steve hevesen dobogó szívvel várt pár percet, majd óvatosan a lenti boltból zsákmányolt pokrócra fektette gyermekét. Nézte az álomba merült csöppséget, és nem tudta mitévő legyen.
Emlékek tolultak fel az elméjéből, de egyik sem ragadt meg a fejében, úgy szálltak tova, mint a száguldó vonat ablakai. Aztán egy mégis csak megkapaszkodott lelki szemei előtt.
A gyerek alszik, drágám, szórakozhatunk. A felesége volt az, tele vággyal, tele szerelemmel, de legfőképpen tele élettel.
- Szórakozzunk, drágám! - Steve világéletében szégyellte könnyeit, az ellen azonban, ami abban a pillanatban végigfolyt az arcán semmit sem tehetett. Cigarettát kotort elő a zsebéből, és remegő kézzel meggyújtotta. A lomha levegőben lassított felvételként kígyózott a füst a csillagos ég felé.
- A szar is bekígyózott közénk, drágám, és szó mi szó, kurva jól érzi magát. - Steve egy pillanatig eszelős hangon nevetett, majd újabb könnycsepp nedvezte be az arcát, és ő úgy hitte, az a csepp egyenesen a szívéből indult, mielőtt némán a lába elé pottyant.
Amennyire tudta, összeszedte magát, és kisétált a majd méter magas párkányig. Lenézett a fesztiválozó tömegre, szívott egyet a cigarettából, közben olyan eszelős képet vágott, hogyha valaki látta volna, azonnal kényszerzubbonyért, vagy ami még jobb, nyugtatólövedékért kiált.
- Kösz, srácok, hogy elszabtátok a hétvégémet! - kiáltotta, majd a csikket a tömegbe pöccintette. Magánszámából kislánya semmit sem érzékelt, álma nem apja miatt volt nyugtalan, hanem a vérében dolgozó baktériumok álságos munkája miatt.
- Baktériumok, csak ennyit mondtak a hírekben, semmi többet. BAKTÉRIUMOK! Nem szalmonella vírus, az egyszer biztos. - Ahogy ezt végiggondolta, Steve megint nevetett.
Aztán egyszer csak, mint ahogy villám csap le az égből, hogy lepörkölje a szőrt a mit sem sejtő járókelő seggéről, Steve tudata is kitisztult egy szempillantás alatt.
- Össze kell szedned magad, ember! A feleséged már elvesztetted, nem hagyhatod, hogy a gyermeked is azok között az őrültek között végezze!
Óvatosan, nehogy zajt üssön, Jessicához lépdelt, majd letérdepelt mellé. Remélte, nem ébreszti fel, de meg kellett tudnia. Látnia kellett, mert addig nem hitte el, hiába volt gyermeke hangja olyan keserves az igazságtól.
Így éjfélközelben szokatlanul fényes volt az éjszaka - akkor is, ha figyelembe vesszük a csillagos égboltot, és a pofátlan holdat, aki vigyorogva szemléli a földi eseményeket -, de lehet, hogy csak Steve érzékei élesedtek ki annyira abban a minutumban, mert azonnal látta az elszíneződött ereket, amint fekete csápokként ágaznak szét gyermeke fakó bőre alatt.
Steve az öklébe harapott, megelőzve ezzel egy ordítást, de háborgó lelkét a fizikai fájdalom nem csillapíthatta le. Mintha mellbe vágták volna, olyan hirtelen mozdulattal huppant a fenekére. Beletúrt a hajába, borostáját sercegtette, egyszóval úgy viselkedett, mint aki kétségbe van esve, és fogalma sincs, mitévő legyen.
Aztán ahogy az ember felhangosítja a tv készüléket, Steve agyában is úgy erősödött fel egy hang fokozatosan, mely azt ismételgette: ellenszer, ellenszer, ellenszer.
- Ellenszer, hát persze! - A hirtelen jött ötlet teljesen fellelkesítette, ám az öröm hamar tovaszállt, amint saját cinikus hangja megszólalt a fejében.
- Ellenszer, hát hogyne! Ha ezt itt a tetőn megoldod kátrányból és madárszarból, akkor te zseni vagy.
A felismerés, hogy semmit sem tehet, azon kívül, hogy végignézi gyermeke átalakulását, tonnányi súlyként nehezedett vállaira.
Az égen újabb csillag unta meg az életét, és kecses ívben belezuhant a nagy semmibe. Legszívesebben Steve is követte volna a példáját, de nem hagyhatta ott kislányát, hiába marcangolta agyát a tudat, hogy Jessica hamarosan öntudatlan, vérre szomjazó szörnyeteg lesz. SZÖRNYETEG!
Egy titkos labor lelkiismeretes tudósai fene jó munkát végeztek, mert az általuk világra segített baktérium olyan gyorsan söpört végig az országon, mint futótűz a száraz avaron, és azóta ki tudja, merre jár, hiszen ennek a láthatatlan utazónak nem kellett útlevél, hogy átlépje a határokat. Mire beköszöntött ez a csillaggyilkos augusztusi éjszaka, a csodaszer valószínűleg már a világ számos országában tiszteletét tette.
Mindez persze Steve McLahant nem igazán érdekelte. Minden, ami jövője alapjait jelentette, már halott volt, vagy éppen haldokolt. A feleségén nem segíthetett, és az esély arra, hogy megmentse gyermekét, kevesebb volt a nullánál.
Megrendülten vetette hátát a párkánynak, és nem telt bele fél perc, szemei kimerülten lecsukódtak.
Amikor a bal karjába hirtelen belenyilalló fájdalom felébresztette, karórája szerint hajnali két óra volt. Persze ezt csak azután tudta megnézni, miután karját kiszabadította kislánya kezei közül, és ezt értsd szó szerint, mert a törékeny kislány volt az, aki a Stevet felriasztó fájdalmat okozta, hiszen olyan erővel csimpaszkodott apjába, mintha aprócska kezei organikus satuk lennének.
Milyen érdekes! Az ember akkor szorítja legerősebben szerettei kezét, amikor ő maga a leggyengébb. Az élet furcsa paradoxona.
- Hogy érzed magad, Jess? - Elég abszurd kérdés ez olyasvalakitől, akinek gyilkos baktériumok bomlasztják a sejtjeit, de Steve-nek nem jutott jobb az eszébe.
- Fáj az átváltozás, apu. - Megint az a hang. Jess ismételten úgy beszélt, mintha legalább tíz évvel idősebb lenne, és ez jobban megrémisztette Steve-t, mint a fekete, kidagadó erek. - Valami felfalja a tiszta gondolataimat.
Rég voltunk ekkora szarban, igaz Steve?
- Nem adhatod fel, Jess! Az anyu sem tenné.
- Ő már halott! Vagy még annál is rosszabb. - Steve nem tudott harcra kelni a mondatokban megbújó kegyetlen igazsággal.
Rá kell gyújtanom!
A gondolatot tett követte, miután Steve törökülésbe küzdötte magát.
- Senki sem mondta még, hogy a dohányzás halált okoz? - Nem volt a szavakban semmi cinizmus, inkább egy olyan gyermek, egy olyan kis ember szavai voltak, aki tisztában volt szomorú sorsával, és tiszta pillanataiban minden alkalmat megragad, hogy beszélhessen azzal, akit igazán szeret.
- Nekem mondod, kicsim? - Egymásra mosolyogtak a halovány hajnali fényben, miközben a kaotikus zajegyveleg, melyet a tömeg szolgáltatott egy percre sem enyhült.
- Fújsz egy karikát, apu?
- Szeretnéd?
- Hogy átdughassam rajta az ujjamat. Tudod, ami miatt anyu annyira ideges volt. - Egy pillanatra súlyos csend ereszkedett közéjük, melyen úgy tűnt, még az őrültek tébolyult moraja sem tör keresztül. - Ugye nem haragszol rám, amiért azt mondtam?
Steve válasz gyanánt összehozott egy vaskos füstkarikát, ami kecsesen lebegett át a mozdulatlan levegőn. Több karika azonban nem született, mert amikor Jessica megpróbálta "ujjára fűzni" azt az egyet, a keze annyira remegett, hogy teljesen szétzilálta az egészet, mielőtt végigcsúszhatott volna a mutatóujján.
A nyáladzó, értelmét vesztett tömeg megjelenése az utakon olyan volt, mint egy atombomba robbanása. Semmi és senki nem tudott neki ellenállni. Semmit sem lehetett ellene tenni. Ugyanezt érezte Steve is, amikor gyermekére nézett. Mit is tehetne?
Úgy tűnt, Jessica visszaaludt. Hiába beszélt úgy, mint aki idősebb a saját koránál, szervezete emlékeztette rá, hogy csak hat éves, és a hajnali két óra nem az az időpont, amikor neki még ébren kell tartózkodnia.
Más esetben Steve melldagasztó büszkeséggel és mélységes szeretettel figyelte volna az álmok világában járó Jesst, de alvó gyermeke fekete sziluettje most csak még inkább a reménytelenség érzetével töltötte el.
Így dőlt újra a párkánynak, így döntötte el, hogy nincs értelme tovább, így szólalt meg fejében a hang: Ha ő meghal, te is meghalsz és így merült alá újra ő is a zaklatott álmok tengerébe, hogy aztán fojtott hangú motyogásra ébredjen.
Értetlenkedve, le-leragadó szemekkel nézett körbe, mint aki azt sem tudja, hol van és hogy került oda. Először az utcai zajok törték át értetlenkedése falát, aztán Jessica szavai. A kislány össze-vissza beszélt. Arcán két fekete csík látszott. A kislány könnyezett. Ujjai begörbültek, karján az inak megfeszültek. A kislány átváltozott.
- Mi az, kicsim, mi...
- Hyla arborea, vagyis közönséges levelibéka. - Steve számára nem is a szavak, hanem a hangnem volt megdöbbentő. Olyan rémület szorította a torkát, amilyet gyerekkora óta nem érzett, amikor apja útjára indította egy Tökös gyerek vagy te! felkiáltással egy ötven méteres csúszdán az alant fölényesen hullámzó víz felé, de az izgalommal vegyes rémület volt, ez pedig maga a vegytiszta, leküzdhetetlen félelem, mely nem a gyomrát csiklandozza az embernek, hanem lezsibbasztja az egész gerincét.
Jessica hangja olyan volt, mint a nyikorgó ajtózsanér és a smirglipapír súrlódó zajának furcsa keveréke, és mindezek mellett olyan élettelen, mint egy kőszobor.
- Mi, miben segíthetnék?
- Fákon és cserjéken a lombok között él; rovarokkal táplálkozik.
- Tudom, Jess, de...
- A hím hanghólyagja az álla alatt van.
- ...mit tehetek, hogy...
- Szállj ki abból a traktorból, anyuci, és legyél engedelmes robot, mint a többiek ezen az átkozott parádén.
- Jessica! - Steve soha életében nem ordított rá gyermekére. Most sem haragjában tette. Jessica iránt legalábbis nem érzett dühöt, ami a lelkében tombolt inkább volt egy nagy rakás tehetetlenség. Olyan gyámoltalan volt, mint egy magára hagyott újszülött.
- Kérlek, anyu, az a traktor a pokolba visz! Hát nem látod mekkora kerekei vannak!? Csak azok tudnak átjutni a pokolhoz vezető kénszagú mocsarakon.
- Ne csináld ezt, Jess! Ne csináld ezt, Istenem! - Azt még hozzá akarta tenni, ha létezel egyáltalán, de gyermeke megelőzte.
- Érzem a véred szagát, apu.
Azt bizony kétlem, mert most fagyott meg bennem minden egyes csepp, futott át Steve agyán, de valahogy most nem volt képes megnevettetni magát.
- Minden rendben lesz, drágám, lejutunk innen, keresünk egy épelméjű orvost, aki segít majd neked, és akkor apa és te...- Nem tudta befejezni, mert számára is olyan képtelenség volt az, amit mondott, hogy jobbnak látta, ha befogja a száját. Na, nem mintha Jessicát annyira meghatotta volna a dolog, de Steve feleslegesnek érzett minden szót, amivel saját magát sem tudta megnyugtatni, nemhogy átalakulóban lévő gyermekét.
És a rosszabbik dologra csak most figyelt fel. A reggeli napfényben - a tömeg fáradhatatlanul járta a táncot odalent - kislánya szemei olybá tűntek mint két feneketlen kút. A gyermek arca beesett volt, halottsápadt bőre pedig kiemelte az elfeketedett ereket a homlokán, és egy-kettőt azon a nem olyan rég még angyali kis pofikáján.
- Ezt nem, ezt nem, én...- Steve hebegett-habogott, egészen addig, míg Jessica ki nem nyitotta a szemét.
A kislány pupillája a fény ellenére kitágult, az íriszét pedig teljes mértékben behálózták a fekete erek és körbevették a szintén fekete pupillát. Jessica csak meredt maga elé, eltorzult szemei talán egy még torzabb világot láttak, melyben nincs helye a józan észnek, csak a kaotikus és öldöklő gondolatoknak.
- Maradj velem, kicsim. Hiszen te az én kicsi lányom vagy, nem pedig egy azok közül a szörnyetegek közül. - Steve megrázta Jessica vállait, de a gyermek egyáltalán nem reagált. Amikor apja elengedte, kitátotta a száját, egyre nagyobbra, tovább, tovább, és Steve már hallotta, ahogy ropognak a csontok, de semmit nem mert tenni.
- Ne tedd ezt, kérlek! - Térden állva, lehajtott fejjel, zokogva könyörgött. Kislánya abbahagyta arculatának átrendezését, de Steve biztos volt benne, hogy nem az ő esdeklő szavai voltak hatással Jessre.
Felemelte a fejét. Jessica ördögi szemei egyenesen az övéibe néztek. A takaró lecsúszott a lányról. Steve halványan érzékelte gyermeke karján az elfeketedett ereket, de tekintetét nem merte levenni a kislány szemeiről. Azok az erek szoros kötelekként tartották fogva, a pupillák pedig fekete lyukakként szippantották magukba a férfit.
- Jessica. - Semmi sem történt, a szemek mereven, pislogás nélkül meredtek Steve-be.
A férfi elfordította a fejét, nem küzdött tovább az örvénnyel, mely egyre jobban maga alá gyűrte.
- Jess. - Apja hangjában lehetett valami, mert Jessica először reagált, mióta ébren voltak. A tekintete is tisztult valamicskét, a fejét félre fordította, mintha jobban akarná hallani, mit mond a férfi, aki nemzette. - Legyen vége, Jess. - Lemondás, beletörődés, félelem - mint valami förtelmes ízű koktél - keveredett össze Steve hangjában.
- Tudod, apu, kívántam valamit az éjszaka.
- Jess. Ne...
- Azt, hogy szeress még, amikor megtörténik.
Steve elhullajtotta utolsó csepp könnyét is, majd átölelte gyermekét.
- Szeretlek, Jessica.
Aztán sötét, aztán zuhanás, aztán vég.
Így ért hát véget a világ egy szép augusztuson, és nem maradt a Földön senki, aki megénekelhetné, mi is történt ez után. Talán jobb is így.

 
 
0 komment , kategória:  Horror novellák  
Fritsi Péter
  2008-08-29 21:18:03, péntek
 
  Szentháromság

Történt egyszer, hogy a tikkasztó nyári napsütésben három fiatal férfi sétált a buszpályaudvaron. A levegő hőmérséklete olyannyira fölforrósodott, hogy még egyhelyben állni is izzasztó volt. Mégis a három huszonéves könnyed léptekkel szelte át a járdát, és egyetlen izzadságcsepp sem ütött ki a homlokukon.

Nem keltettek feltűnést - a körülöttük mászkáló emberek érzékelték, de mégsem látták őket. Csak halvány fényfoszlányokat véltek fölfedezni a helyükön.

Az első férfi hirtelen megtorpant, majd a másik kettő is követte a példáját.

- Itt jó lesz - mondta, és körbefuttatta tekintetét a helyen. - Tökéletes.
- Biztos vagy benne, Frici? - kérdezte a leghátul álló, aki rózsaszín pólóban tetszelgett.
- Igen, biztos, te divatmajom - dörmögte Frici.
- Mit mondtál?
- Azt, hogy igen, teljesen biztos vagyok benne, kedves Föffő! Szlau, neked megfelel? - fordult most a középsőhöz.
Amaz csak megvonta a vállát. - Nekem jó lesz.

Figyeltek; szemükkel az ott élőket, járműveket és az eseményeket mérték fel. Gondosan ügyeltek arra, hogy minden, ami a látóhatárukon belül történt, azt észre is vegyék. Frici néha szúrósan nézte Föffőt, aki valami újfajta kütyüvel játszott.

Elhaladt mellettük a földi élet egyik legszebb teremtménye: egy gyönyörű nő. Fehér, testhez simuló ruháján a mély dekoltázs vonta maga után a legnagyobb feltűnést. Szlau, miután szemügyre vette a kissé ápolatlan lábkörmöket, érdektelenül elfordult. Föffö tekintete zavartalanul tapadt a lány fenekére. Ezért bezzeg félbeszakítod a játékot, mi? - gondolta Frici.

- Nézzétek! - szólt Szlau, majd ujjával balra mutatott, a pályaudvar végébe.

Mindannyian arra fordultak. Az egyik helyi járat megállójától egy sánta és gyanús alak közelített feléjük. A meleg ellenére pulóvert viselt, amelynek kapucnija árnyékba borította arca nagy részét.

- Ő lesz az - mondta Frici.
- A kezdet - bólintott Szlau.
- A vég kezdete - fokozta Frici.

Mindketten Föffőre néztek, akinek megcsördült a telefonja. Kelletlenül elrakta a játékát, és előkotorta farmerzsebéből a mobilját.

Nem törődtek vele, figyelmüket újra az alak kötötte le. A napfény végre fölfedte a torz arcot, melyen sebhelyek éktelenkedtek, és a fogakat, melyeket megszáradt vér csúfított. A nő, aki az előbb elment mellettük, hangosan fölsikoltott. Úgy látszik, már későn, mert az alak elkapta, és a nyakába harapott. Hallani lehetett, ahogy a bőrdarab elszakad a hústól.

A váróterem ablakára vér spriccelt, újabb sikolyok keltek életre, emberek rohantak esztelenül menekülve.

- Talán kicsit túl drasztikus - jegyezte meg Szlau.
- Nekem is jobban tetszett az özönvíz - nevetett Frici -, de ebből talán tanulnak. Karma - biggyesztette még oda flegmán a végére.
- Ne gyere nekem ezzel a kirendelt sors baromsággal! - csattant föl a másik. - Ilyen nincs, és kész!
- Én hiszek benne.
- Hinni sok mindenben lehet.

Föffő abbahagyta a beszélgetést. - A Főnök üzeni, hogy ne maradjunk túl sokáig - jelentette ki. - Szüksége van ránk.

Frici bólintott, majd odasétált a földön fekvő nőhöz. Szemrebbenés nélkül nézte végig annak haláltusáját. A nő kezét a nyakán tátongó lyukra helyezte, de nem tudta meggátolni, hogy el ne vérezzen. Szeméből lassan eltűnt az élet; átvette a helyét valami más, valami hátborzongató düh, melyet pusztításra teremtettek.

A férfi száját halk sóhaj hagyta el. - Karma - suttogta.

A buszpályaudvar békés atmoszféráját átitta a káosz. Szörnyetegek estek neki az embereknek, és tiporták őket a földre. Borzalom!

- Ideje indulnunk! - adta ki az utasítást Frici, s három fényfolt röppent az ég felé, hogy eltűnjenek végleg a bárányfelhők között.

 
 
0 komment , kategória:  Horror novellák  
Kovács György
  2008-08-29 21:16:47, péntek
 
  A titok

A küllők fájdalmasan nyikorognak, ahogy a kerekek a földút kövein bukdácsolnak. Hányszor megfogadta, hogy többet nem jön erre. Megyeri Alex most mégis itt pedálozik, remélve, hogy kerékpárja kibírja az utat. Óvatosan halad, igyekszik kerülni az élesebb köveket. De lámpája halvány fényében alig tudja kivenni őket. Lassan, kacsázva közeledik a város imbolygó fényei felé. Csak néhány méter, és kiér a sima aszfaltra. A fények felhagynak táncukkal, és ő boldogan gyorsít fel. Most már hazajut! Ahogy azonban az első házhoz ér, egy árnyék mozdul az udvarán. A következő pillanatban éles ugatás hangzik fel, és a sötétből egy kutya iramodik utána. Kétségbeesetten feszül neki a pedálnak, és megpróbálja lerázni az állatot. Hiába. Egyre közelebbről hallja az ugatást. Szinte érzi a házőrző leheletét, a húsába maró fogakat, de csak hajt tovább. Ereje mind jobban elhagyja. Érzi, nem sokáig tudja már tartani az iramot. Ahogy lassulni kezd, még utoljára segítségért kiált. Ekkor egy állkapocs kapja el a bokáját. A lába lecsúszik a pedálról. A kerékpár kitér balra, jobbra, majd eldől, és ő az út szélére gurul. Bokája kiszabadult, de a félelem és a fájdalom megbénítja. Csak fekszik a hátán, a csillagokat nézi, és vár. A kutya lassan a fejéhez sétál. Hatalmas alakja eltakarja előle az eget. Nem lát mást, csak egy szőrös ábrázatot, egy fekete szempárt, és egy kitátott szájat. Aztán csak a szájat, és fogakat. Éles fogakat.

Verejtékezve ébred. Mozdulna, de nem mer. Talán mégsem álmodott. Talán a kutya még ott van. Hamarosan megnyugszik. Nincs veszély. Feje puha párnán pihen. Kellemes meleg veszi körül. Odakint jégeső tombolhat. Hallja a kopogást a tetőn. A vihar záporrá csendesül. A koppanások ritkulnak. A ritmikus zaj újra elaltatja.

Az esőt mind felszárogatták az aranyló Nap sugarai, és Alex meztelen hever egy virághímes réten. A meleg nyári szélben csodás madárszó száll. Ő egyre a felhőcskéket nézi, s így morfondírozik magában: "Hejj, be szép lenne köztük úszni az ég nagy tengerében. S mikor tiszta vizét eluntam, fehér hátukon pihennék". Idáig jut töprenkedésében, mikor az egyik felhőcske eltakarja a Napot. Oly fogvacogtató hideg szél kerekedik ekkor, hogy annak is összekoccanna a foga, aki nem Ádám ruháját viseli. Így hát felkerekedik, és elindul, hogy menedéket keressen. Hát, ahogy a folyóhoz közeledik, látja ám, hogy partjához kötve egy vénséges ladik ringatózik. Benne egy még vénebb ember fütyörészik egy ismerős dallamot. Odamegy hozzá, és illőn megszólítja

- Adjon Isten, öregapám.
- Fogadj Isten, édes fiam - feleli az öreg révész, mert tudvalevő, aki a csónakban ül, az mindig révész.
- Átvinne-e kend ezen a folyón, ha megkérem?
- Szíves örömest megteszem neked. Csakhogy annak megvan ám az ára!
- És mit kíván a szívességért?
- Kereken két aranypénz. Mert anélkül ez a ladik az ördög öregapját sem viszi el - mondja, és tovább fütyörészik.

Szabódik szegény Alex, hogy mihez fogjon. Mert egy krajcár nem sok, annyi pénze sincs. Épp csalódottan továbbindulna, amikor ismerős ugatás üti meg a fülét. Ettől úgy összeverődnek a fogai, mintha bizony kétannyira hideg szél fújna, mint annak előtte. Ismét a révészhez fordul, és könyörgőre fogja a dolgot.

Égre-földre esküszik, hogy tízszeresen, százszorosan meghálálja az öreg jóságát, csak vinné át a túlpartra. De amaz hajthatatlan marad. Látva, hogy a mégoly keserves könyörgés sem lágyítja meg a szívét, nyakába szedi a lábát, és a közeli erdő felé iramodik. Alig ér az első fák közé, egy kiálló gyökérben orra bukik. Újra hallja az ugatást, ezúttal egészen közelről. Próbálna felkelni, és tovább menekülni, a lába azonban nem engedelmeskedik. Riadtan néz körül, és meg is pillantja a kutyát, ahogy közeledik felé. Kisvártatva a feje fölött liheg, s ő nem is lát mást, csak szőrös ábrázatját, fekete szemeit és hatalmasra tátott száját. Aztán csak a száját és a fogait. Pengeéles fogak és vér.

Verejtékezve ébred. Mozdulna, de valami útját állja. A párna még a feje alatt. Körötte koromsötét. És valami kemény a derékalj alatt. Valami kemény a paplan fölött. Kopogtatja... mintha fából volna. Akár a koporsófedél. Pánik önti el: élve eltemették!

Ki kell jutnia! Ököllel veri a fedelet. Az ütések gyengék, karja elgémberedett. Reccsenés hallatszik. Vékony sugárban csorog be a föld. Karjába visszatér az erő. A lyuk minden csapással nő. Már szinte ömlik rá a föld. Elkezd kaparni felfelé. Mind közelebb a felszínhez. Ám közben a levegő egyre fogy körülötte. Még egy mozdulat. A keze kinn van a szabadban. Nemsokára felbukkan a feje is. Kikászálódik a sírból. Lerázza a ruháját. Körülnéz, és csak vaksötétet lát. Várja, hogy a szeme hozzászokjon. Hiába. Se csillagok, se az utcai lámpák fénye. A templom! Éjjelre kivilágítják. Most mégis sötét van. Nagyon sötét. Kezét az arcához emeli. A bőrét tapogatja. Lyukak és sebek. A szeme, hol van a szeme?! Kiáltana, de nem mozog a nyelve. A szája tele földdel. És éhes. Nagyon éhes.

Haza kell jutnia! Olga... Olga várja. És ennie kell. Hosszú ideje lehet ott. Bizonytalanul indul el. Azonnal el is esik. Sokáig gurul. Valami keménynek ütközik. Reccsenést hall. Fájdalmat nem érez. Ott fekszik még egy ideig. Kezdi összeszedni magát. A földön mind erősebb. Feltápászkodik, és újra elgyengül. Ismét megindul, léptei imbolyognak. Karját előre tartva egyensúlyozni próbál. Csak tíz lépés sikerüljön! Még tíz! Száz lépés után megpihenne. Az éhség hajtja tovább. És várja Olga. Csak a temetőből jusson ki! A sarokra érjen még el! Közel lakik. Mégis mintha más világban lenne. Zajt hall. Valami kilöki az egyensúlyából. Megint a földön gurul.

Az erdőben fekszik. Most nincs madárszó. Teljes a csend. Nyelve a szájpadlásához tapadt. Szája teljesen kiszáradt. A folyóhoz akar menni. Felkelne, de kiegyenesedni nem tud. Négykézláb megy hát. Majdnem odaér, amikor látja, a keze valahogy más. Valami megváltozott, és nem tudja mi az. Egyelőre nem is törődik vele. Innia kell, mert megvész szomjan. A víz fölé hajol, és egy kutya néz vissza rá. Önkéntelenül elővicsorítja éles fogait.

Az aszfalton hever. Szája kiszáradt. Gyomra üres. Az út végtelennek tűnik. Pedig csak egy utcányi. Újra elindul. Várja az otthon. A terített asztal. Átér az úttesten. Alvó házak előtt támolyog. Érzi a bennük szunnyadó életet. Csak ő nem pihenhet. Még nem. A cél egyre közelebb. Olga, az étel. A kertkapunál jár. Mindig nyikorgott. Átesik rajta. Valahogy eljut az ajtóig. Megláthatták. Vagy meghallották. Az ajtó kinyílik. És ott áll... ott áll... Az éhség követelődző. Karja előrenyúlik. Valamit megragad. És harap. Vér íze! Élet! Harap. Fogak a húsban. Étel!

Ütések. Újra. És újra. Elterül... Fájdalom..... Csobogás... Egy ismerős dallam.

- Ne! - sikoltja a lány. Tíz éves lehet, arcán könnyek folynak. Hálóinge ujjával próbálja letörölni őket. Bátyja a lépcső aljánál áll. Keze a magasban. Épp lecsapna, amikor a lány újra felsikolt.
- Ne!
- Muszáj, különben visszajön!
- Én azt akarom!
- Az már nem ő! Nézd meg apát! Nézd meg! Anya is ilyen lesz! Ezt akarod?!
- Én.... - hangja elcsuklik. Még próbál mondani valamit, de nincs ereje hozzá. Felszalad a lépcsőn, és az ágyán zokog tovább. A fiú megint lesújt a baltával. Erről soha többé nem fognak beszélni. Ahogy a többiek sem.
 
 
0 komment , kategória:  Horror novellák  
Deédes
  2008-08-29 21:15:05, péntek
 
  Ha egy régi ismerős megjelenik...

Késő délután értem haza, s egy levél fogadott. EXPRESSZ volt ráírva, s gyorsan kibontottam. Nem, ez nem lehet igaz. Ezek csak szavak, betűk, nyomorék firkálások, emberi találmányok. Nem, ennyibe nem lehet belesűríteni mindezt, ennyivel nem lehet letudni, ennyiben megfogalmazni azt, hogy valakit eldob, elhagy az élet. Az élet nem lehet ily mostoha. Vagy netán mégis? Ki tudja?

Elvonultam csendesen szobámba, kezemben a papír. Sután forgattam azt a kis papírfecnit, mely azt mondja, nem, biztosan hazudja, hogy nagypapa meghalt. Oly közel nem állt hozzám, hogy elkezdjek sírni - mert a könnyek csak potyognak, ettől a szívünk nem lesz könnyű -, bár próbáltam, nem ment, és ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Ültem tovább, némán, magam elé bámulva, s nem tudtam felfogni, hogy ilyen megtörténhetett velem.

Leszállt az est. Lefeküdtem ágyamba macskámmal a kezemben. Macskám furcsán viselkedett. Lassan, alattomosan elindult felém, felmászott rám, s leült a mellkasomra, s onnan szemlélt. Majd hirtelen mozdulattal arcomnál termett, s gondolt egyet, szájával orromat célozta meg. Megrémültem, úgy igazán. El akartam lökni, sikertelenül, ő makacs volt, s ült rendíthetetlenül. Ismét közeledett, de most nagyobbat löktem rajta, s ült a macska az ágy szélén, csak ült, és idegenül, megvetően nézett rám. Olyan volt, mintha megszállta volna holmi titokzatos erő. A villanyt eloltottam. Ekkor jelent meg ő. Az ágyam végében egy fekete alakot véltem felfedezni. Vékony volt, esetlen, mint aki nagyon beteg. Ő volt! Ma már tudom, hogy nem csupán álom volt, mit akkor láttam.

Ő, ki meghalt aznap délután, ki miatt jött az EXPRESSZ, mely megfertőzött minket. Ott állt, s nézett felém, éreztem, engem néz.

Reszketés vonult át testemen, s ijedtemben takaróm alá bújtam, mely akkor olyan volt nekem, mint a fuldoklónak egy mentőöv a tengeren.


 
 
0 komment , kategória:  Horror novellák  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 11 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 2416
  • e Hét: 31983
  • e Hónap: 77055
  • e Év: 2018335
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.