Belépés
jakabgasparne.blog.xfree.hu
az élet folytatodik a gyerekek által Jakab Gáspárné
1946.06.06
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/6 oldal   Bejegyzések száma: 54 
Nagyon megható történet.
  2011-12-21 03:17:41, szerda
 
  Nagyon megható történet.


Karácsony előtti utolsó napon a szupermarketbe siettem megvenni a
maradék ajándékokat, amiket korábban nem tudtam.

Amikor megláttam a sok embert, panaszkodni kezdtem magamnak: "
Egy örökkévalóságig fogok itt rostokolni és még annyi más helyre kell
mennem"
"Karácsony kezd egyre idegesítőbbé válni minden egyes évvel.
Mennyire szeretnék csak lefeküdni és átaludni az egészet. "

Végül is át tudtam magam fúrni a játékosztályra és el is kezdtem
átkozni az árakat, azon tűnődve hogy a gyerekek tényleg játszani is fognak
ezekkel a drága játékokkal? Amíg nézelődtem a játékosztályon, észrevettem egy
kisfiút aki olyan öt évesforma lehetett, egy babát szorítva a mellkasához.

Csak a haját simogatta a babának és olyan szomorúan nézett. Aztán a
kisfiú odafordult a mellette álló idős hölgyhöz:
"Nagyi, biztos vagy benne, hogy nincs elég pénzem hogy megvegyem
ezt a babát?" Az idős hölgy ezt felelte: " Tudod te is: nincs elég pénzed hogy
megvedd ezt a babát, kedveském"

Aztán megkérte a fiút, hogy várjon meg itt öt percet, amíg ô elmegy
szétnézni. Hamar el is ment. A kisfiúnak még mindig a kezében volt a baba.

Végül, elindultam felé, és megkérdeztem tőle, kinek szeretné adni ezt a babát?

"Ezt a babát szerette a húgom leginkább és ezt akarta a legjobban most Karácsonyra.

Nagyon biztos volt benne hogy a Télapó elhozza neki.

"Azt válaszoltam, hogy talán télapó tényleg el is viszi neki, de a kisfiú
sajnálkozva válaszolt.

"Nem, Télapó nem viheti oda neki ahol most ô van. Oda kell ahoz adnom
anyukámnak, és így ô odaadhatja a húgocskámnak, amikor odamegy. "
A szemei olyan szomorúak voltak amíg ezt mondta. "A húgom Istenhez ment,
hogy vele legyen.

"Apa az mondja, hogy Anya is el fog menni Istenhez hamarosan,
úgyhogy azt gondoltam, el tudná így vinni a húgomhoz. "

Megkértem a kisfiút hogy várjon meg míg visszajövök az üzletből.
Ezután mutatott egy nagyon kedves kis fotót magáról, amelyen éppen
nevetett. Aztán azt mondta nekem: "És meg azt is akarom, hogy Anya elvigye neki ezt
a képet is, így soha nem fog engem elfelejteni. "

"Szeretem anyukámat és azt kívánom bárcsak ne kellene elhagynia
engem, de apa azt mondja hogy el kell mennie, hogy a húgommal legyen. " Aztán
ismét a babára nézett a szomorú szemeivel, nagyon csendesen. Gyorsan a
pénztárcámhoz nyúltam, és kivettem belőle pár papírpénzt és
megkérdeztem a fiút: "Mi lenne ha megszámolnánk a pénzed, hátha mégis lenne elég?"

Oké - mondta. "Remélem van elég. " Én hozzáadtam némi pénzt a
fiúéhoz, anélkül hogy látta volna, majd elkezdtük a számolást. Elég pénz volt a
babára, még egy kicsivel több is.

A fiú ezt mondta: "Köszönöm Istenem, hogy adtál elég pénzt. " Aztán
rám nézett és hozzátette: "Megkértem tegnap Istent mielőtt lefeküdtem
aludni, hogy segítsen, legyen elég pénzem, hogy megvehessem ezt a
babát, így anyukám neki tudná adni a húgomnak. Meghallgatott! Még
szerettem volna annyi pénzt is, hogy vehessek egy szál fehér rózsát anyukámnak, de
azért ezt már nem mertem kérni Istentől.

"De ô mégis adott nekem eleget, hogy megvehessem a babát és a
fehér rózsát.
Tudod, anyukám szereti a fehér rózsát. " Pár perc múlva az idős hölgy
visszajött, majd távoztak. Teljesen más hangulatban fejeztem be a

Bevásárlást, mint ahogy elkezdtem. Sehogy se tudtam kiverni a kisfiút a fejemből.

Aztán eszembe jutott egy helyi újság cikke két nappal ez előttről,
amelyik említett egy részeg embert, aki ütközött egy másik kocsival, amelyben
egy fiatal nő és egy kislány volt. A kislány azonnal meghalt, az anya

kritikus állapotban van.

A családnak el kellett határoznia, hogy kikapcsolják-e az életfunkciók

fenntartását, szolgáló gépet, mert a fiatal hölgy soha sem tudna felkelni
a komából, amibe esett.
Ez a család lenne a kisfiú családja?

Két nap múlva, hogy találkoztam a kisfiúval, megakadt a szemem egy
újságcikken, amely arról tudósított, hogy a fiatal asszony elhunyt.

Nem tudtam megállítani magam, hogy ne vegyek egy csokor fehér

rózsát, majd ezzel a ravatalozóba mentem, ahol a fiatalasszony ki volt téve a
látgatóknak, akik így megtehették az utolsó búcsújukat a temetés előtt.

Ott feküdt, a koporsóban, egy csokor fehér rózsát tartva a kezében a
fotóval, a baba a mellkasára volt helyezve.
Sírva hagytam el a helyet, úgy érezve, hogy az életem örökre megváltozott.
Az a szeretet amit ez a kisfiú érzett az anyukájáért és a húgáért - még a
mai napig is nehéz elképzelnem.

És a másodperc törtrésze alatt mindezt egy részeg ember elvette tőle.





A nagy szavak nem érnek semmit,
Elszállnak, mint az őszi szél
De a szeretet, ha tiszta szívből fakad,
Elkíséri az embert, amíg él.
József Attila
 
 
1 komment , kategória:  szép történetek  
Tarbay Ede:Alagútban
  2010-08-15 08:09:21, vasárnap
 
  Tarbay Ede:
Alagútban

Hosszú, kopár, kanyargós út után váratlanul futott be a vonat a szemben álló hegyek egyikébe. Váratlanul futott be, és hirtelen lett sötét, olyan sötét, mint régen a tanyán, Apu gyerekkorában,amikor az eget felhő takarta be, s még a csillagok is eltűntek mögötte.
- Sötét van - mondta a gyerek, és közelebb húzódott apjához.
- Alagútban vagyunk - hallotta Apu hangját, és mégis érezte: még közelebb kell bújnia, mert a sötétben hirtelen egyedül maradt.
- Akkor is világosságot szeretnék - mondta, és Apu karja alá dugta a fejét.
- Azt nem lehet, kislányom - szólalt meg a szemközti mogorva bácsi, aki eddig egyetlen szót sem szólt, csak az állát fogta, mintha a foga fájna.
"Bár ne szólt volna most se" - gondolta a gyerek, aki fiú volt, csak a haja hosszabb.
- Azt nem lehet -folytatta a Mogorva -, mert, ahogy mondták: alagútban vagyunk.
Ha ennyire makacskodik - gondolta a gyerek -, megmondom neki, hogy tévedett."
És meg is mondta. Azt, hogy ő fiú. És azután azt:
- Világosságot szeretnék!
- Jól van - mondta Apu. - Legyen úgy, fiam.
És abban a pillanatban a sötét vasúti fülkében kisütött a nap, pedig a vonat még mindig benn volt az alagútban.
A szemközti mogorva utas hirtelen elmosolyodott, levette a kezét az arcáról és azt mondta:
- Úgy látszik, ebben is tévedtem. Hiába no, az ember gyakran téved.
- Igen - bólintott az, aki mellette ült, és az utazás kezdetétől újságba temetkezett. - Mindnyájan tévedünk. Én például abban, hogy elbújhatok az újság mögé. Senkit se akartam látni, nem akartam, hogy zavarjanak, és most tessék, ebben a ragyogó fényben szertefoszlott a papír!
Az újságpapír valóban semmivé lett, és annak, aki eddig mögéje bújt, még a szeme is mosolygott.
- Az semmi, hogy a papír - vette át a szót az ajtó melletti utas -, de az a szép és bozontos szakállam is eltűnt.
A szakálla valóban nem volt már az arcán, és nem volt ott még a bajusza sem, csupán a haja, és most végre láthatták: egészen fiatal, s már ő maga sem tudta, miért bújt szakállba.
- Nem akarsz sakkozni? - fordult a gyerek felé, s a zsebéből kiss sakktáblát húzott elő. Ahogy kinyitotta, apró, fekete és fehér figurák bukkantak elő: lovak és bástyák, királyok és királynők, futárok, apró kis parasztok. Mind éppen elfértek a tenyerében, és úgy moccantak ott, mint az elevenek.
- Nem tudok sakkozni - rázta meg a fejét a gyerek, de ez a sarokban ülő fiatalembert nem zavarta.
- Ha akarod, megtanítlak.
- Ugyan, egy gyereket - vágott közbe az a néni, aki vele szemben zöld fügét evett. Egész úton hol ez, hol az került elő a csomagjából: mogyoró, mandula, cukorka, s utoljára éppen zöld füge, amit a gyerek sohasem látott még.
Már félórája nézte, azóta, hogy az alagút előtt jártak, a kopár hegyoldalban.
És most, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, a néni eléje tette a kicsi, levelekkel kibélelt kosárkát.
- Tessék, vegyél - mondta. - Ilyet úgysem ettél. Ez a zöld füge. Jó. Érett. Eheted. Csak ezt a csomós végét hagy meg - és rámutatott egy kicsi, sötét göbre.
A gyerek hálásan nézett rá, mert a füge jó volt, és még jobb attól, ahogyan kínálták.
- Én semmit se tudok adni neked - mondta az a bácsi, aki szemközt az ablak mellett trónolt. Valóban trónolt, mert olyan hatalmas volt, akár egy király vagy valami óriás vagy éppen óriáskirály, és örökké a szivarján rágódott. - Nem tudok adni semmit - ismételte -, csak virágokat.
És ahogy fújta a füstöt, az virággá változott. Rózsák, szegfűk röpködtek a levegőben, illatuk betöltötte a fülkét, és olyan erős volt, hogy szinte tüsszenteni kellett.
- Igazán érdekes - mondta a mogorva bácsi, de ezt a kisfiú csöppet sem értette. Neki mindez természetesnek tűnt, hiszen Apu nem tett mást, mint teljesítette azt, amit ő kért: világosságot hozott a hosszú alagútba, sötétség helyett fényességet.
Az a csontos, fekete ruhás asszony is, aki eddig az ablak és ő közöttük ült, felállt, és helyet cserélt Apuval és vele.
- Ülj ide. Nézz ki. Mindjárt itt lesz a tenger.
A sakktábla akkor még a gyerek kezében volt, szájában a füge, a levegőben fehér, piros, kék virágok. És mindenki mosolygott.
Észre sem vették, mikor értek ki az alagútból, és azt sem, hogy mindannyian más nyelven beszélnek. Erre csak akkor döbbentek rá, amikor meglátták a tengert, és egyszerre kiáltottak, mind-mind a maga nyelvén:
- Itt a tenger!
- A tenger!
Ebben az ámulatban mindannyian megfeledkeztek arról, ami nemrég az alagútban történt. Elfelejtették, pedig emlékezniük kellett volna arra, hogy a sötétben fény vette körül őket.
Fény, mert egy apuka teljesítette kisfia kívánságát.



 
 
2 komment , kategória:  szép történetek  
A sziget
  2010-07-24 12:10:43, szombat
 
  A sziget

Volt egyszer nagyon régen egy sziget, ahol emberi érzések éltek: a Vidámság, a Bánat, a Tudás és még sok más, így a Szeretet is.
Egy napon az érzések tudomására jutott, hogy a sziget süllyed. Ezért valamennyien előkészítették hajóikat és elhagyták a szigetet.
Egyedül a Szeretet akart az utolsó pillanatig maradni.
Mielőtt a sziget elsüllyedt, a Szeretet segítségért imádkozott.
A Gazdagság egy luxushajón úszott el a Szeretet mellett. Ő megkérdezte:
- Gazdagság, el tudnál vinni magaddal?
- Nem, nem tudlak! A hajómon sok aranyat, ezüstöt viszek, itt nincs már hely számodra!
Így hát megkérdezte a Szeretet a Büszkeséget, aki egy csodaszép hajóval közeledett:
- Büszkeség, kérlek! El tudnál engem is vinni?
- Nem Szeretet, nem tudlak elvinni! - válaszolt a Büszkeség, - itt minden tökéletes, és Te esetleg árthatnál a hajómnak!
Hát, a Szeretet megkérdezte a Bánatot is, aki éppen előtte hajózott el:
- Bánat, kérlek, vigyél el magaddal!
- Oh, Szeretet - mondta a Bánat - én olyan szomorú vagyok, de egyedül kell maradnom a hajómon!
A Vidámság is elhúzott a Szeretet mellett, de olyan elégedett és boldog volt, hogy meg se hallotta a szeretet kérését.
Hirtelen megszólalt egy hang:
- Gyere Szeretet, én elviszlek téged! Aki megszólalt, egy öregember volt.
Szeretet olyan hálás volt és olyan boldog, hogy elfelejtette megkérdezni az öreg nevét. Amikor földet értek, az öreg elment. A Szeretet úgy érezte, sokkal tartozik neki, ezért megkérdezte a Tudást:
- Tudás, meg tudod mondani, ki segített nekem?
- Az IDŐ volt - mondta a Tudás.
- Az IDŐ? - kérdezte a Szeretet. - Miért segített rajtam az IDŐ?
A Tudás válaszolt:
- Mert csak az IDŐ érti meg, hogy milyen fontos az életben a SZERETET!
/ Számomra ismeretlen a szerző/


 
 
2 komment , kategória:  szép történetek  
A ló, a bárányka meg a nyúl
  2010-07-23 04:30:38, péntek
 
  Mikszáth Kálmán
A ló, a bárányka meg a nyúl
Két nagyon szomorú időszakom van, amikor nem tudok mosolyogni; ha ilyenkor írok, ne vegyétek kezetekben a dolgaimat - ha nem szeretitek a keserűt.
Ebből a két időszakból a forró nyárra esik az egyik, mikor a város megindul az erdők felé. Én magam is megyek a családommal együtt - de "valakit" itt kell hagynom. A másik időszak a zord télre esik, mikor az erdők indulnak meg a város felé.
Egy fa az erdőkből, egy kicsike fa (az olcsóbbakból) eljut az én lakásomra is, de már nem talál ott "valakit". Valaki a neve. Nem szabad másképp kimondani. A kis testvérkéi is így szólnak, ha emlegetik, ha kivetődik valami fölturkált fiókból egy ostornyél, egy pityke a veres mellénykéről, vagy egy kis kalapács. "Melyiteké ez, gyerekek?" Félve mondják, halkan mondják: "Azé a valakié volt!" Igazi nevétől malomkő a szívem, két kút a két száraz szemem.
Egyetlenegy csésze van a háznál, amelyen ott áll a neve felírva: "Jánoska." Ebből iszogatta a kávéját, ő és a macska, mert a felét mindig od'adta a macskának. Most én reggelizek ebből a csészéből. Szomorúan nézi messziről a macska, mintha kérdezgetné: "Hol az én kis gazdám?"
Még az a kő is megfordulhat, amit a vízbe dobnak, hullám fölemeli, más oldalra fordítja de az én bánatom, az meg nem fordulhat.
Menekszem az emlékektől s rajként tódulnak elém. Futok tőlük és hívogatom őket magamhoz.
Ott állnak íróasztalomon az ő kedvenc állatjai, amikkel utoljára játszott; nem szabad elmozdítani. A ló a nyereggel, aranysárga sörényével, a nyúl a piros pántlikával, a bárányka a csengettyűvel a nyakán. Mereven, csöndesen néznek rám, amikor írok s egyszer csak valamely során, ha egy könyvet vagy iratot tovább találok taszítani a könyökömmel, megszólal a bárány nyakán a csöngettyű:
Kling-klang! Kling-klang! Hol a mi kis gazdánk?
Hol a mi kis gazdánk, aki megitatott, aki megetetett, pici kezeivel aki simogatott, ki a zöld pokrócra legelni lerakott?
Mit kérditek, hol van? Hiszen elég legelnivalót hagyott nektek. Azt a széles rétet, ahol az én jó kedvem virágzott... Hiszen utoljára is rátok gondolt. Haldokló hangjával benneteket szólított: lovacskám! báránykám!
Mindig olyan gyenge, vézna fiúcska volt. Nem akart enni. Az orvosok pedig váltig mondogatták. "Húsra kell fogni a Jánoskát, hogy izmosodjék, erős legyen."
Mennyi leleményesség, mennyi furfang kellett, hogy a lábáról levegyem. Mert éppen a húst szerette legkevésbé.
Ígértem neki képeskönyvet. Használt is egy napra, míg a könyvet átlapozta, másnap már nem evett. Hoztam neki száz és száz játékot. De mi lett a vége? A húst nem szerette meg, hanem a játékokból kiszeretett.
Később hiába ígértem akármit, mindenre rázta a szép szöszke fejecskéjét.
- Nem eszem, nem eszem.
- Igazi lovat veszek esztendőre.
- Nem eszem húst mégsem.
- Sarkantyút veretek kicsi csizmáidra.
- Jaj, nem eszem én húst!
Egyszer aztán ölembe ültettem Jánoskát és elkezdtem neki okosan megmagyarázni a dolgot.
- Pedig látod, abból nagy hiba lesz, ha te húst nem eszel.
Ragyogó szemeit, azokat az édes szemeit, rám vetette kíváncsian, hogy mi baj lesz abból.
- Mert mikor te húsz esztendős leszel, akkor én téged fölviszlek Bécsbe.
- Ahol a király lakik?
- Ahol a király lakik, szívecském, éppen őhozzája.
- Mama is velünk jön?
- Mama nem jön velünk. Csak magadat viszlek, mert ott neked meg kell verekedned a király fiával.
Mosolygó képe komoly lett, magas, sima homlokára kiült egy öreges ránc s a szívecskéje hangosan dobogott. Volt annak a dobogásában félelem is, büszkeség is.
- Igaz lesz az, apa?
- Igaz lesz, ha mondom, csak aztán jól üssön ki a dolog, mert ha te leszel a birkózásban az erősebb, akkor neked jut az ország, ha pedig a király fia lesz az erősebb, akkor övé marad az ország - téged pedig becsuknak egy börtönbe.
Szeme megvillant, s hogy megvigasztaljon, puha kezeivel megsimogatta arcomat.
- Nekem úgy látszik, hogy én leszek az erősebb.
- De nekem nem úgy látszik - mondám szemrehányón - mert a király fia mindennap egy font húst eszik meg, hogy növekedjék az ereje, te pedig nem akarsz enni. Szomorítod a szívemet és nem szerzed vissza az országot a magyaroknak.
Jánoska meg volt győzve.
- Nekem két font húst süssenek - selypíté parancsolón.
S attól a naptól kezdve rendes húsevő lett s ha tán ingadozott benne néha az akarat, elég volt rápirítani az asztalnál:
- János, János, megvernek Bécsben, majd meglátod!
Ennek az ideának élt, amíg élt. Ezért evett, erről kellett neki mesélni esténként. A nagy bécsi verekedésre készült örökösen. Fel is osztotta már a kivívott országot testvérei közt; Laci megkapta az összes ökröket, amik az országban vannak, Albert megkapta a teheneket, nekem ideadta belőle az embereket (kivéve a házmestert és Zsófit, az öreg dadát. Ezeket megtartotta magának.)
Egyszer aztán meghallotta, elárulták künn a konyhában a szolgálók, hogy a király fia meghalt.
Szegény kis cselédkém, egészen beleszomorodott.
- Hát most már én kivel verekszem?
Pedig nem messze volt már akkor az a rém, akivel meg kellett verekednie. A difteritisz. A halál legrettenetesebb generálisa. Huszonnégy napig viaskodott vele, s ha több húst eszik, ő győzte volna le a difteritiszt.
Oh, milyen huszonnégy nap volt ez! Ha volna szíven leírni.
Mikor haldokolva odahítt a kis ágyacskájához és azt súgta fülembe:
- Apa, ha meghalok, viseld gondját az állataimnak, oda ne add se Lacinak, se Albertnek, mert azok összetörnék.
Még egyszer látni akarta.
Az anyja odavitte ágyába a lovacskát, a báránykát és a nyulat.
Nézte, nézte őket, keze már erőtlen volt arra is, hogy megfogja.
Azután még egyszer odaintett s nagy titokzatosan egy fényes krajcárkát nyomott a markomba. (Az orvostól kapta, amiért az orvosságot bevette.)
- Nekem adod, Jánoskám?
- Az állatok kosztjára - felelte elhaló hangon.
Itt van a szobában újra a karácsonyfa. Gyújtsátok meg rajta a gyertyákat - tudnak-e még ragyogni, világítani? Hadd jöjjenek be a gyerekek. Minden kész! Minden olyan rajta, mint tavaly. Hát igazán termettek a diófák még diókat az idén is?
Nem, nem. Lökjétek félre az összevásárolt új holmit. Ide kell álíltani a fa alá a lovacskát, az aranysárga sörényűt, a nyulat és báránykát, akiket nekem kell kosztolnom abból a kis rézkrajcárból.
Itt álltak tavaly, álljanak itt az idén is. Rázd meg magadat, báránykám, hadd hallom csengődnek szívettépő hangját:
- Kling, klang! Kling, klang! Hol a mi kis gazdánk?


 
 
0 komment , kategória:  szép történetek  
A kristálygolyó
  2010-07-22 04:42:15, csütörtök
 
  Karsay István:
A kristálygolyó

Élt egyszer egy boszorkány, annak volt három fia. Jó testvérek voltak, szerették egymást, jól bántak az anyjukkal is; de az nem bízott bennük, attól tartott, valami rosszat forralnak ellene, meg akarják fosztani a hatalmától. Ezért a legnagyobbikat átváltoztatta sassá, a középsőt meg cethallá. A sasnak egy sziklaormon kellett laknia; néha látni lehetett, amint nagyokat körözve lebeg az égen. A középső, akit cethallá varázsolt, a tenger mélyén élt, időnként fölúszott a felszínre, és egy-egy hatalmas vízsugarat lövellt a magasba. A harmadik fiú félt, hogy az anyja végül őt is valamilyen állattá varázsolja, medvévé vagy farkassá talán, azért egy szép napon titokban elment a háztól. Hallott már róla nemegyszer, hogy az aranynap kastélyában egy elátkozott királylány várja a szabadulását, de aki megpróbálja kiváltani, az az életét teszi kockára. Huszonhárom ifjú már odaveszett. Még egy huszonnegyedik próbát tehet, de utána többé senki. Ha az is kudarcot vall, a királylányon örökre rajta marad az átok. A fiú nem ismert félelmet.
- Nincs énnekem most már sem apám, sem anyám - mondta -, mit veszthetek ezen a világon? Azzal útnak indult, hogy megkeresse az aranynap kastélyát. Jó ideje járt már a világban, de csak nem akadt rá. Vándorútján egyszer betévedt egy rengeteg erdőbe, és sehogyan sem talált kiutat belőle. Ahogy ott tévelygett, egyszer csak megpillantott a távolban két óriást: nagyban veszekedtek, ráncigálták, taszigálták egymást.
- Nem szégyellitek magatokat?! - szólt rájuk mérgesen, amint a közelükbe ért. - Ilyen nagy golyhók, és úgy huzakodnak, mint a vásott kölykök! Egy kalapért tusakszunk - felelték az óriások -, nem tudjuk eldönteni, melyikünké legyen, egyforma erősek vagyunk, egyikünk sem bírja legyőzni a másikat. Ti, kis emberek, okosabbak vagytok nálunk, azért rád bízzuk, te tégy köztünk igazságot.
- Képesek vagytok veszekedni egy ócska kalapon? - kérdezte csodálkozva fiú.
- Ezt csak azért mondod, mert nem tudod, miféle jószág ez! - felelték neki. - Tudd meg, hogy ez csodakalap: aki a fejére teszi, oda kívánkozhatik ahova éppen kedve tartja, s azon nyomban ott is terem.
- Nem bánom, elvállalom a bíráskodást - mondta a fiú. - Adjátok ide azt az ócskaságot; én valamicskét odébb megyek, aztán ha füttyentek, fussatok versenyt hozzám. Aki előbb odaér, azé lesz a kalap. Az óriásoknak tetszett a dolog, a fiú meg föltette a kalapot, és elindult. Közben azonban egyre csak a királylányon járt az esze. Megfeledkezett az óriásokról, csak ment, ment, és egyre beljebb került a vadonba. Aztán egyszer csak nagyot sóhajtott, mert olyan nehéz volt a szíve, mintha ólmot vinne a mellében, s azt mondta:
- Bárcsak az aranynap kastélyában lehetnék! Abban a szempillantásban egy nagy hegy tetején találta magát, s ott tündöklött előtte az aranynap kastélyának a kapuja. A fiú benyitott, átvágott az udvaron, fölsietett a lépcsőn, belépett a palotába, és ment a fényes aranytermeken át, míg csak az utolsó szobában rá nem talált a királylányra. De hogy megijedt tőle, amikor meglátta! Hogyne ijedt volna meg, hiszen azt hallotta, nincs nála szebb lány a világon; s most mit látott? Egy hamuszürke arcú, ráncos bőrű, zavaros szemű, kócos csúfságot.
- Te volnál az a világhíres, világszép királylány? - kiáltotta.
- Ez, amit látsz, nem az igazi alakom - felelte a királylány -, de emberfia csak ebben a rút formában láthat. Hanem ha kíváncsi vagy rá, milyen vagyok valójában, nézz ebbe a tükörbe, ez nem hazudik, megmutatja neked az igazi képemet. Azzal egy kis tükröt adott a kezébe. Az ifjú belenézett, és még a lélegzete is elállt attól, amit megpillantott benne. Ott ült előtte a világ legeslegszebb lánya, kezét ölébe ejtette, és arcán csorogtak a könnyek.
- Minden veszedelmet vállalok érted, csak mondd meg, hogyan szabadíthatlak meg! - kiáltotta az ifjú.
- Aki megszerzi a kristálygolyót, és fölmutatja a varázslónak, megtöri vele az átkot, és én visszanyerem igazi alakomat - felelte a királylány. De ki tudná azt a golyót megszerezni?! Sokan megpróbálták már, de mind rajtavesztettek. Te még fiatal vagy, fáj a szívem érted; inkább tégy le a szándékodról, és élj boldogul!
- Nélküled úgysem volna nekem élet az élet! - felelte az ifjú. - Ne is akarj lebeszélni, hiába volna; inkább azt mondd meg, mit kell tennem.
- Tudj meg hát mindent, ha nem bírhatlak jobb belátásra - mondta a királylány. - Annak a hegynek a tövében, amelyiken ez a kastély áll, van , egy forrás. Mellette lakik egy vadbölény, azzal meg kell küzdened. Ha sikerül megölnöd, kiszáll belőle egy tüzes madár. A madárban van egy tüzes tojás, annak a tojásnak a sárgája pedig nem más, mint a kristálygolyó. Hanem a madár addig ki nem ejti a tojást, míg rá nem kényszerítik; ha pedig a tojás a földre esik, mindent lángba borít a környéken, s elolvad maga is meg a kristálygolyó is a tűzben. Akkor aztán kárba veszett minden fáradságod.
- Nincs az a fáradság, amit én el nem viselek érted! - szólt az ifjú, és lesietett a hegyről a forráshoz. A forrás vize lágyan csobogott, s ott feküdt mellette a lombok alatt a bölény, és őrizte. Már messziről meglátta a fiút; fölállt, elbődült, és fújtatva nekirontott. Sokáig küzdöttek, míg végül az ifjú markolatig döfte kardját a szörnyeteg szívébe. A bölény lehanyatlott. Abban a pillanatban fölrepült belőle a tűzmadár. Vijjogott egyet s el akart szállni, de a fiú idősebbik bátyja, a sas lecsapott rá a fellegekből, a tenger fölé űzte, s ott úgy megtépte a csőrével, hogy a tűzmadár ijedtében elejtette a tojást. De a tojás nem a tengerbe esett, hanem a tenger partján egy halászkunyhó tetejére. A nádtető nyomban füstölni kezdett, s már-már lángot fogott. Hanem akkor hirtelen hegynyi hullámokat vetett a tenger, habjai átcsaptak a kunyhón, és eloltották a tüzet. A fiú kisebbik bátyja, a cethal úszott oda, az korbácsolta föl a vizet. Ahogy a tűz kialudt, a fiú szerencsésen megtalálta a tojást. Nem olvadt el; csak egy kicsit felpattogzott, ahogy forró héjára rázúdult a hideg tengervíz. Az ifjú kivette belőle a kristálygolyót, elment vele a varázslóhoz, és felmutatta neki.
- Megtörted a hatalmamat - mondta a varázsló. - Mostantól fogva te vagy az aranynap kastélyának a királya. És tudd meg, hogy ebben a szempillantásban a két bátyád is visszaváltozott emberré. Az ifjú sietett a királylányhoz. Az már kint várta az aranynap kastélyának tornácán; gyémánthímes aranypalást volt a vállán, gyöngyös koszorú a fején, de sem gyöngy, sem gyémánt, sem arany nem lehetett tündöklőbb a mosolyánál. S ott nyomban gyűrűt is cseréltek.


 
 
0 komment , kategória:  szép történetek  
Miért piros a pipacs?
  2010-07-22 04:36:56, csütörtök
 
  Hárs László:
Miért piros a pipacs?

Hol volt, hol nem volt, valaha régen, régi időkben volt egyszer egy szántóföld.
Szántóföld szélén, ároknak partján tengődött egy szál haloványkék pipacs.
Úgy ám, haloványkék! Mert akkoriban, réges-régen, az az első szál pipacs, amely kidugta fejét a földből, haloványkék szirmokat tárt a nap felé, tán mindmáig haloványkék is marad,
ha nem esik meg az eset, amelyet most elmondani készülök, de megesett, meg bizony, s így esett...
Úgy esett, hogy a pipacs széttekintett a világban, megfürdött a napsugárban, s gyöngéd szirmait kitárva így sóhajtott a hév nyárba:" Be szépséges szép a világ, ó be boldog minden élő!"
Hát amint így sóhajtozott, ámuldozott, bámuldozott: rácsodálkozott a szőke, hajladozó búzaföldre. Búzaföldön ért vetésben, a hév nyári napsütésben félmeztelen emberek görnyedeztek.
A sereg háta mögött egy pocakos, nagy potrohos hajcsár lépdelt,
s bőrkorbácsot suhogtatva így kiáltott: "Hé! Rabszolgák! Dolgozzatok, annyit mondok! Máskülönben a hátatok megkóstolja a korbácsot!"
A kis pipacs fakó szirma megremegett, mintha sírna. Pipacs-szíve megsajdult, ha szólni tud: feljajdul. Így csak nézte, némán nézte,
fájdalomtól megigézve, a rabszolgák hogy görnyednek, homlokukról hogy hullanak sűrű záporban a cseppek.
És amint a temérdek búza végébe értek, egyikük - a legsoványabb, legkínzottab, legfáradtabb - mély sóhajjal lerogyott az árokparton megpihenni.
Homlokáról egyetlen csepp veríték a földre hullott, azaz dehogyis a földre,
egyenest a szál pipacs haloványkék szirmaira. Hát abban a pillanatban, ahogy a sós csepp érte, a kék pipacs ím színt váltott, kékből váltott hófehérre.
A fehér pipacs megborzongott, mint amikor hűs szél támad, s virágszívén végigsuhant igaz részvét, fájó bánat. Ámde akkor odarontott az a kövér, az a hájas.
Átkozódott, szitkozódott, bőrkorbácsát suhogtatta, s fene dühvel így kiáltott:
" Hé! Rabszolga! Fel! Munkára! Ha nem mégy, nagy lesz az ára!"
S azon nyomba', hogy kimondta, bőrkorbácsa suhogott, megsuhogva lecsapott. Meg se jajdult, akit vertek, korbács nyomán vére serkent, s egyetlen csepp piros vére földre hullott...
Azaz dehogyis a földre! Egyenest a szál pipacsra, szirmára, a hófehérre.
S hát abban a pillanatban, ahogy az a csepp vér érte, fehér pipacs ím színt váltott, fehérből vált vérpirosra.
Piros pipacs megborzongott, mint mikor vihar támad. S virágszívébe költözött égő harag vörös lángja. Jöttek esők, hogy lemossák, záporok, hogy eláztassák azt a vérszínt, de hiába, mindhiába, a pipacs az piros maradt, mint a lánggal égő harag.
Régen esett ez az eset, piros pipacs azóta már sok magvát a szélbe szórta, s árkok, partok oldalán itt is, ott is pipacs nyílik, és vérpiros valahány.


 
 
0 komment , kategória:  szép történetek  
Orsovai Mária : A kis viráglán
  2010-07-22 04:33:30, csütörtök
 
  Orsovai Mária :
A kis viráglányka

Szomorúan tengette életét kis házában a hófehér hajú nénike.
Mióta meghalt a párja, azóta egyedül, magányosan teltek a napjai. Gyermeke nem volt. Kertjében szebbnél-szebb virágok nyíltak. Egyedüli örömét abban lelte, ha gyönyörködött ragyogó színben pompázó virágaiban.
Gondozta is őket nagy szeretettel. A környéken senkinek nem volt ilyen gyönyörű virágos kertje, mint neki. Színes pillangók, méhek szálldogáltak egyik virágról, a másikra.
Egyszer egy csodálatos napsütötte reggelen az egyik kék harangvirág nyújtózott jó nagyot, s abban a pillanatban fekete hajú, piros arcú csöpp leánnyá változott. Két öklével megdörzsölte szemeit és mint aki mély álomból ébredt, körülnézett. Meglátta a cseresznyefa ágán ülő kék mellényű cinke madár és így üdvözölte:
-- Jó reggelt viráglányka!
Kedvesen, mosolyogva nézet fel a kislány a cinkére, hunyorított szemével a fénylő nap miatt.
-- Jó reggelt kis cinke, neked is. -- azzal elindult a baromfiudvar felé, s ügyesen magot szórt a tyúkok elé. -- Egyetek sokat. Jó étvágyat! -- biztatta a szárnyasokat. -- Friss vizet is hozok. -- s térült-fordult a kis vödörrel, hozta is a kútról a vizet.
-- Ki ez a jó tündér, aki helyettem ellátja a baromfiakat? -- lépett ki csodálkozva az udvarra a nénike. Meglátta a csöpp lánykát. -- Ki vagy te? -- kérdezte tőle barátságosan.
-- A nevem, Virág. -- mondta csendesen a kislány.
Ölébe vette a gyermeket a nénike, megsimogatta a fénylő haját.
-- Olyan is vagy, mint egy gyönyörű, harmatos virág. Honnan jöttél? Kié vagy?
A virág leányka a nénike füléhez hajolt és halkan súgta:
-- Innen jöttem a kertből és a tiéd vagyok. Akarod?
Az öreg nénike szíve hevesen kezdett dobogni a boldogságtól, szemei könnyben úsztak.
-- Hogy akarom-e? -- rebegte elcsukló hangon. -- Egész életemben erre vágytam a legjobban. Egy gyönge, édes kis leánykára.
Kéz a kézben mentek be a házba. Együtt reggeliztek finom kalácsot, gőzölgő kakaóval. A nénike le nem vette volna a szemét a kislányról, attól félt, hogy ahogy jött, úgy el is tűnik.
Mintha megérezte volna. Mert bizony csak a déli harangszóig voltak együtt. Amikor felcsendült a harang első ütése a leányka kiszaladt a kertbe,s visszaváltozott virággá.
Csoszogott utána rémülten a nénike. Szólongatta síró hangon.
-- Kis Virág, hová tűntél? Kicsi Virág, merre vagy?
De nem látta, nem találta sehol. A kertben csak a virágok hajladoztak gyenge szárukon, ahogy a szellő ringatta őket.
Szívében végtelen nagy ürességet érzett a nénike. Leült a padra. Aznap nem volt kedve semmit sem csinálni. Csak üldögélt és szomorúan gondolt a csöpp leányra.
Éjjel a szemére nem jött álom. Ide-oda forgolódott ágyában, míg végül hajnal felé fáradt szemei lecsukódtak és elszenderedett.
A kislány bársonyos, csicsergő hangjára ébredt.
-- Egyétek tyúkocskák az aranyló kukoricát. Itt a friss, tiszta víz is.
Fürgén ugrott ki a takaró alól a nénike, s egyenesen az udvarra sietett.
-- Hát itt vagy újra kicsi lelkem? Úgy megijesztettél, azt hittem, soha többé nem látlak. Ugye többé nem hagysz el?
Kis Virág odabújt öreganyóhoz.
-- Minden nap eljövök, de ha szólítanak, mennem kell. De eljön az idő hamarosan, hogy soha többé nem megyek el.
A leányka nagyon szorgalmas volt. Söprögetett, mosott, mosogatott. Fürgén futott a boltba bevásárolni. Munka közben dalolt, mint egy kedves énekesmadár. Azonban a déli harangszó első kondulásakor úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
Anyóka sehogy sem értette a dolgot. Délután bánatosan sétálgatott a kertben. Nézegette, öntözgette, gyomlálgatta csodálatos virágait.
Hát ahogy így szorgoskodott a virágok között, úgy érezte, mintha az egyik üde, illatos kék harangvirág megsimogatta volna a kezét. Mintha csókot lehelt volna ráncos kezére. Szeretettel nézett a virágra, s nem tudta mire vélni, de érdekes módon a kicsi leányka jutott eszébe.
Nehezen teltek egyedül az órák. Alig várta, hogy a nap előtűnjön a domb mögül, és jöjjön a kis Virág.
Jött is a kislány az első napsugárral. Vidám kacagása betöltötte a pici házikó minden zegét-zugát.
-- Újra elhagysz? -- kérdezte a nénike tőle szorongó szívvel.
-- El. -- válaszolta Virág. -- Ma utoljára.
-- Nem engedlek el! -- kiáltott az öreg néni. -- Erősen szorítom a kezed! Nem engedlek el, mert félek, hogy nem jössz vissza soha többé.
Ijedten ugrott hátra a kislány:
-- Jaj anyókám, ne tégy ilyet! Most, amikor már oly közel vagyok a szabadsághoz!?
De a nénike utána kapott és szorosan rákulcsolta vékony ujjait kis Virág csuklójára.
Ebben a pillanatban megszólalt az öreg templom bim-bam harangja.
A kislány kétségbe esve ráncigálta a kezét, hogy kiszabaduljon a szorításból.
-- Eressz! Eressz el kérlek! -- és olyan erővel rántott egyet magán, hogy sikerült kirántania kezét a nénike erőtlen ujjai közül. Villám sebesen perdült ki az ajtón.
-- Holnap mindent elmondok! -- kiáltott vissza.
Anyókának meg soha ilyen hosszú délutánja és éjszakája nem volt. Üldögélt összekulcsolt kézzel az udvaron. Odarepült a kiscinke.
-- Miért szomorkodsz anyókám? Miért folydogál a könny a szemeidből?
A hófehér hajú, sápadt arcú nénike elmesélte bánatát a madárkának, aki vigasztalni kezdte.
-- Hiszen megígérte, hogy visszajön és soha többé nem hagy el. Úgy is lesz, majd meglátod.
És amikor a harmatos reggel eljött, vele együtt megjelent kis Virág is. Két karját a nénike nyaka köré fonta.
-- Megjöttem és most már itt is maradok. -- mondta tiszta, csengő hangon.
Olyan volt ez a hang az öregasszony fülének, mint a legszebb muzsika. A szíve közepéig hatott.
-- Mesélj Virágom, mesélj nekem. -- kérte.
A kislány mesélni kezdett.
-- Egyszer játszottam a pajtásaimmal. Elgurult a labda és én utána futottam. Amikor utolértem, fel akartam emelni, ott termett egy csúf, ráncos képű törpe. Elkapta a lábam és így szólt hozzám:
-- Neked nincs se anyád, se apád. Gyere velem! Nagyon megrémültem, s tiltakoztam, hogy nem megyek. Erre ő így válaszolt:
-- Ha nem jössz velem, megátkozlak! Változz virággá! Csak akkor szabadulhatsz, ha egy ősz hajú öregasszony megszeret. Addig is minden nap reggelén a déli harangszóig visszaváltozhatsz leánnyá. De jaj neked, ha az első harangszóra nem leszel a kertben, hogy virággá változz újra! Ha ez egyszer is előfordul, átkom örökké fogva tart ... Így történt. -- fejezte be az elbeszélését a csöpp lányka.
-- És én majdnem elrontottam mindent. -- sóhajtott bűnbánóan a néni. -- De most már örökké együtt maradunk.
-- Örökké! -- súgta kis Virág.
Így is volt.



 
 
0 komment , kategória:  szép történetek  
A kis könyv
  2010-06-20 08:34:45, vasárnap
 
  Karsay István
A kis könyv

Chilében egy tízéves kislány, Mária, mosott és főzött az édesapjára, miután az édesanyja meghalt.
Az édesapa bányász volt. Mária szabad idejében eljárt egy kis evangéliumi gyülekezetbe,
amiért minden alkalmat megragadott. A gyülekezet egy hegy lábánál volt Közép-Chilében,
ott a kislány barátokat és vigasztalást talált. Amellett, hogy nehéz élete volt,
az igazi terhet Mária számára az édesapja jelentette.
Az édesanyja halála után az apa mogorva és közömbös lett. Mária fáradozásait,
hogy menjen vele a gyülekezetbe, visszautasította, és amikor próbált adni az apjának egy keresztyén könyvet,
amit a misszionáriustól kapott, apja elutasította, mondván, hogy neki nincs ideje ilyen badarságokra.
De egy este, amikor készítette az ételt a papájának másnapra, a táskába belecsúsztatta a kis könyvet,
ami Jézus szeretetéről és a megváltásról szólt. És aznap este imádkozott: ,,Ó Jézus, kérlek, segíts édesapámnak elolvasnia könyvet, hogy megtérhessen."
Aznap éjjel 1 óra 10 perckor robbanás rázta meg a kis hegyi falut, és szirénák kezdtek el sivítani az éjszakai csendben.
A falusiak, beleértve Máriát is, futottak a bányához, ahol a dolgozók kétségbeesetten rohantak fel-alá: nagy bányaomlás történt.
Mária apja is bentrekedt a bányában, több más munkással együtt.
A munkások ástak a beomlott törmelékben egész éjjel és másnap egész nap, próbálták megtalálni az életben maradottakat.
Végül rátaláltak egy belső kamrára, ahol Mária édesapja és még hét bányász volt.
Mindannyian halottak voltak: megfulladtak. De a mentőknek különös látványban volt részük.
Az embereket körben ülve találták, mind a nyolcukat. Mária apjának ölében egy kis könyv volt.
Az utolsó oldalon volt kinyitva. Mária apja egy kis üzenetet írt oda a lányának:
,,Drága Máriám, amikor ezt olvasod, én már édesanyáddal leszek a mennyben.
Elolvastam a kis könyvet, aztán néhányszor elolvastam az embereknek, miközben a mentésre vártunk.
Az erre az életre való reményünk elveszett, de nem a következőre. Azt tettük, amit a könyv mondott nekünk, imádkoztunk, és behívtuk Jézust a szívünkbe.
Nagyon szeretlek Mária, és egy napon hamarosan mindannyian újra együtt leszünk a mennyben."




 
 
0 komment , kategória:  szép történetek  
A kicsi lélek meséje
  2010-06-20 08:29:55, vasárnap
 
  Neale Donald Walsch: Kicsi lélek és a Nap
A kicsi lélek meséje

Egyszer volt hol nem volt, az időtlenségen túl, volt egy kicsi lélek, aki ezt mondta Istennek, ,,Tudom ám, hogy ki vagyok én!"
Ez csodálatos! Ki vagy? - kérdezte Isten
Én vagyok a Fény! - kiáltotta a Kicsi Lélek
Isten szélesen mosolygott. Nagyon helyes! - kiáltott fel. - Te vagy a Fény.
A kicsi lélek nagyon boldog volt, hogy rájött arra amit a Királyságban már az összes lélek tudott.
Pompás! - mondta - Ez igazán király!
De hamarosan, ez már kevésnek bizonyult. A Kicsi Lélek izgatott lett, és most már az akart lenni, aki valójában volt. Így visszament Istenhez (ami nem rossz ötlet mindazoknak a lelkeknek, akik szükségét érzik, hogy valódi önmaguk legyenek) és azt mondta:
- Szia, Isten! Most, hogy tudom Ki Vagyok, vajon jó nekem, hogy az vagyok?
- Arra gondolsz, hogy az akarsz lenni, Aki Valójában Vagy? - kérdezte Isten.
- Igen - válaszolta a Kicsi Lélek - egy dolog tudni, hogy Ki Vagyok, és egy másik dolog teljes valójában az lenni. Szeretném érezni, milyen Fénynek lenni!
- De te már Fény vagy - válaszolta mosolyogva Isten.
- Igen, de meg akarom érteni milyen érzés - kiáltotta a Kicsi Lélek.
- Jó - válaszolta kuncogva Isten - feltételezem, tudnom kellett volna. Te mindig a kalandvágyók közül való voltál.
Aztán Isten arckifejezése megváltozott: - Van itt egy dolog.
- Mi? - kérdezte a Kicsi Lélek.
- Igen, nincs itt semmi más csak Fény. Látod, én csak azt teremtettem, aki te vagy; és így nem könnyű feladat megtapasztalni, Ki Vagy Valójában, amíg nincs itt semmi, más, ami nem te vagy.
- Huh? - válaszolta a Kicsi Lélek, aki most egy kicsit összezavarodott.
- Gondold csak el - mondta Isten. - Olyan vagy mint a Nap Sugara. Ó, ahol te vagy, ott minden rendben van. Mint milliónyi és milliárdnyi gyertyaláng együtt alkotjátok a Napot. Nélkületek, a Nap nem lehetne a Nap. Sőt, Napnak lenni a gyertyalángjai nélkül...és ez egyáltalán nem az a Nap lenne; nem ragyogna olyan fényesen.
Mégis, hogyan ismerd meg magad, mint Fény, mikor a Fény között vagy - ez a kérdés.
- Rendben - tért magához a Kicsi Lélek, - Te vagy Isten. Találj ki valamit!
Megint elmosolyodott Isten. - Már megvan. - mondta. - Mivel nem tudod látni magad, mint Fény mikor a Fényben vagy, körülveszünk téged sötétséggel.
- Mi az a sötétség? - kérdezte a Kicsi Lélek.
- Ez az, ami nem te vagy - válaszolta Isten.
Félni fogok a sötétségtől? - kiáltotta a Kicsi Lélek.
Csak ha azt választod - válaszolta Isten. -Nincs ott semmi, amitől igazán félni kellene, hacsak el nem határozod, hogy van. Látod, az egészet mi találjuk ki. Csak színlelünk.
- Ó - mondta a Kicsi Lélek, és már jobban érezte magát.
Aztán Isten elmagyarázta, azért hogy valamit is meg tudjunk tapasztalni, pontosan az ellentéte fog elénk tárulni. - Ez egy óriási ajándék - mondta Isten - mert e nélkül nem tudhatnád meg, milyen bármi más.
Nem ismerheted a Meleget a Hideg nélkül, a Fentet a Lent nélkül, a Gyorsat a Lassú nélkül. Nem tudhatod mi az a Bal a Jobb nélkül, az Itt az Ott nélkül, a Most állapotát a Később nélkül.
Így tehát - foglalta össze Isten - mikor körülvesz a sötétség, ne rázd az öklödet, ne emeld fel a hangodat, és ne átkozd a sötétséget. Inkább légy a Fény a sötétségben, és ne légy dühös érte. Aztán, tudni fogod Ki Vagy Valójában, és mások szintén tudni fogják. Engedd, hogy a Fényed ragyogjon, ebből mindenki tudni fogja, milyen különleges vagy!
- Úgy érted, az rendben van, hogy a többiek láthatják mennyire különleges vagyok?
- Természetesen. - kuncogott Isten. Nagyon jól van! De emlékezz, a ,,különleges" nem azt jelenti, hogy ,,jobb". Mindenki különleges, mindenki a saját módján! Azért ezt sokan elfelejtették. Csak akkor fogják megérteni, hogy jó különlegesnek lenni, amikor látják, hogy neked, jó különlegesnek lenni.
- Remek! - mondta a Kicsi Lélek, mókásan táncolt, szökdécselt, nevetett és ugrált. - Olyan különleges lehetek, amilyen csak akarok!
- Igen, és elkezdheted már most rögtön.- mondta Isten, aki táncolt, ugrált és együtt nevetett a Kicsi Lélekkel.
- Miben akarsz különleges lenni?
- Miben különleges? - ismételte a Kicsi Lélek. - Nem értem.
- Rendben. - kezdte el a magyarázatot Isten. - Fénynek és különlegesnek lenni sokféle részből áll. Különlegesen kedvesnek, gyengédnek lenni. Különleges alkotó képességgel rendelkezni. Vagy különlegesen türelmesnek lenni. El tudsz képzelni, még bármilyen más módot is, hogy különleges légy?
A Kicsi Lélek csendben leült egy pillanatra. - El tudok képzelni sokféle módot, hogyan lehetek különleges! - kiáltott fel - Különleges dolog segítőkésznek vagy jószívűnek lenni. Különleges barátságosnak, és különleges előzékenynek lenni másokkal!
- Igen! - értett egyet Isten, - és bármelyik pillanatban, bármi vagy bármilyen különleges dolog a tiéd lehet, amit csak kívánsz. Ezt jelenti Fénynek lenni.
-Tudom mit szeretnék! Tudom mit szeretnék! - jelentette be a Kicsi Lélek nagyon izgatottan.
A különlegesnek az a része szeretnék lenni, amit megbocsátásnak hívnak. Ugye, különleges a megbocsátás?
- Ó, igen.- biztosította őt Isten - Ez nagyon különleges.
- Rendben - mondta a Kicsi Lélek. - Ez az amit óhajtok. Megbocsátó szeretnék lenni. Szeretném megtapasztalni.
- Jó - mondta Isten - de van még itt egy dolog amit tudnod kell.
A Kicsi Lélek egy kicsit türelmetlen lett. Úgy tűnt még mindig van némi komplikáció.
Mi az? - sóhajtotta.
- Nincs senki akinek megbocsájthatnál.
- Senki? - A Kicsi Lélek nehezen tudta elhinni amit az imént hallott.
Senki! - válaszolta Isten.
Minden amit teremtettem, tökéletes. Nincs egyetlen lélek sem az egész teremtésben, aki kevésbé tökéletes mint te. Nézz csak körül.
A Kicsi Lélek csak most vette észre, hogy egy hatalmas tömeg csoportosult köré. Lelkek jöttek, az egész Királyság széltéből és hosszából, hogy hallják a Kicsi Lélek rendkívüli társalgását Istennel.
Körülnézve a megszámlálhatatlanul sok összegyűlt lelken, a Kicsi Léleknek egyet kellett értenie. Senki nem tűnt kevésbé csodálatosnak, kevésbé pompásnak, vagy kevésbé tökéletesnek mint a Kicsi Lélek, maga.
Olyan csodálatos lelkek csoportosultak köré, és annyira csodálatosan testesítették meg a Fényt, hogy a Kicsi Lélek alig bírta nézni őket.
- Tehát kinek akarsz megbocsátani? - kérdezte Isten.
- Srácok, ez többé már nem vicces! - morgott a Kicsi Lélek. Meg szeretném tapasztalni, milyen Megbocsátónak lenni. Szeretném tudni, milyen ,,különlegesnek" lenni.
És a Kicsi Lélek megtanulta, milyen az amikor szomorúságot érez. De aztán egy Barátságos Lélek kilépett a tömegből.
- Ne aggódj, Kicsi Lélek - mondta - Én segítek neked.
- Te fogsz segíteni? - ragyogott fel a Kicsi Lélek - De mit tudsz tenni?
- Adhatok valamit amiért megbocsáthatsz!
- Tudsz?- Természetesen! - csiripelte a Barátságos Lélek - Megjelenek a következő életedben, és teszek valamit amiért megbocsáthatsz.
- De miért? Miért tennéd ezt? - kérdezte a Kicsi Lélek. Te, aki annyira abszolút tökéletes vagy! Te, aki oly gyors sebességgel vagy képes vibrálni, hogy létrehozod a Fényt, nehezen tudom ezt elképzelni rólad! Hogyan tudnád megtenni, hogy a vibrálás, amitől oly fényesen ragyogsz, lelassuljon annyira, hogy a Fényed átalakuljon sötétséggé és sűrűséggé? Hogyan lennél képes, te aki oly könnyed vagy, hogy a csillagok tetején táncolsz és a gondolat sebességével jutsz át a Királyság túloldalára, hogy bekerülj az életembe és megtegyed ezt a nagyon nehéz és rossz dolgot?
- Egyszerű - válaszolta a Barátságos Lélek - Megtenném, mert Szeretlek.
A Kicsi Lélek meglepetnek tűnt a válasz hallatán.
- Ne légy meglepve - mondta a Barátságos Lélek - Megtetted már ugyanezt értem. Nem emlékszel? Ó, rengetegszer együtt táncoltunk, te és én. Ezer meg ezer éven keresztül, és eonokon át táncoltunk együtt. Sok helyen és sokszor játszottunk együtt. Csak te most nem emlékszel. Mindketten voltunk már Minden. Voltunk a Fent és Lent, a Bal és Jobb. Voltunk az Itt és Ott, a Most és az Aztán. Voltunk férfi és nő, jó és rossz - mindketten voltunk áldozat és cselszövő is.
Így jöttünk sok idővel ezelőtt együtt, te és én, mindegyikünk pontosan és tökéletesen hozta a Kifejezés Lehetőségét és a Megtapasztalást, hogy Kik Vagyunk Valójában.
És így - magyarázta tovább a Barátságos Lélek - Megjelenek a következő életedben, és most én leszek a ,,rossz". Valami nagyon szörnyűt fogok tenni, és akkor megtapasztalhatod a megbocsátást.
- De mit fogsz tenni? - kérdezte a Kicsi Lélek egy kicsit idegesen - Nagyon szörnyű lesz?
- Ó - felelte a Barátságos Lélek kacsintva - Majd kitalálunk valamit.
Aztán a Barátságos Lélek komollyá vált, és halkan azt mondta - De tudod, egy dolog felől biztosítanod kell.
- Mi az? - akarta tudni a Kicsi Lélek.
Le fogom lassítani a rezgésemet, hogy nagyon nehézzé váljak, és megtegyem ezt a ,,nem túl szép dolgot". Valami nagyon eltérőt fogok mutatni, mint amilyen vagyok. És egy szívességet kérek tőled a visszatéréshez.
- Ó, bármit, bármit! - kiáltotta a Kicsi Lélek, és elkezdett táncolni és énekelni.
Megbocsátó leszek! Megbocsátó leszek!
Aztán a Kicsi Lélek észrevette, hogy a Barátságos Lélek nagyon csöndben maradt.
Mi az? - kérdezte - Mit tehetek érted? Te egy igazi angyal vagy, hogy hajlandó vagy megtenni ezt értem!
- Természetesen, a Barátságos Lélek egy angyal! - szólt közbe Isten. - Mindenki az! Mindig emlékezz: Soha nem küldtem mást, csak angyalokat!
Így, a Kicsi Lélek még többet akart tudni, mint valaha, hogy eleget tegyen a Barátságos Lélek kérésének.
- Mit tehetek érted? - kérdezte újra a Kicsi Lélek.
- Egyszer bántani foglak és legyőzlek - válaszolta. - Abban a pillanatban, amikor a legrosszabb dolgot teszem veled, amit talán el tudsz képzelni...
- Igen? - szólt közbe a Kicsi Lélek - Igen...?
- Emlékezz, Ki Vagyok Valójában.
- Ó, Emlékezni fogok! - kiáltotta a Kicsi Lélek - Megígérem! Mindig emlékezni fogok rád, mint ahogy itt és most vagy!
- Jó - válaszolta a Barátságos Lélek - mert látod, keménynek kell látszanom, és el fogom felejteni, ki vagyok. És ha te nem emlékszel rám, mint ahogy én magam sem, nagyon hosszú ideig nem leszek képes emlékezni. És ha én elfelejtem Ki Vagyok, te is elfelejtheted, Ki Vagy Te, így mindketten elveszettek leszünk. Aztán szükségünk lesz egy másik lélekre, aki eljön, és emlékeztet rá minket, Kik Vagyunk.
- Nem, nem lesz szükségünk rá! - ígérte meg újra a Kicsi Lélek - Én, emlékezni fogok rád! És megköszönöm, amiért elhozod ezt az ajándékot, és a lehetőséget melyben megtapasztalhatom, Ki Vagyok Én.
Így, létrejött a megállapodás. A Kicsi Lélek, elindult az új életbe, izgatottan, amiért egy különleges dolog részese lesz, amit Megbocsátásnak hívnak.
És a Kicsi Lélek nyugtalanul várakozott, hogy meg tudja tapasztalni a Megbocsátást, és megköszönje akármelyik lélek tette is azt lehetővé.
Új életének minden pillanatában, valahányszor csak egy új lélek bukkant fel a színen, és az új lélek örömet vagy szomorúságot hozott - és főleg ha szomorúságot hozott - a Kicsi Lélek visszaemlékezett arra, amit Isten mondott.
- Mindig emlékezz - mosolygott Isten - Soha nem küldtem mást, csak angyalokat.



 
 
0 komment , kategória:  szép történetek  
Az ember, akinek három szíve
  2010-06-20 08:25:29, vasárnap
 
 
Boldizsár Ildikó:
Az ember, akinek három szíve volt

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, akiben három szív dobogott. Nem tudja senki, hogyan lett ez a három szív: vajon az ember így született, vagy később lett az egy szívéből három. Elég az hozzá, hogy három szíve volt, és ezzel megkeserítette mindenki életét, de legfőképpen a magáét.
Amikor kisfiú volt, épp olyan volt, mint a többi kisgyerek, ezért sem az apja, sem az anyja nem gyanította, hogy három szív növekszik benne. A bajok akkor kezdődtek, amikor nagyobbacska lett, és soha nem tudta eldönteni, mit tegyen. Mindegyik szíve mást akart. Az egyik szív azt mondta neki: ,,Menj erre!" A másik szív azt: ,,Menj arra!" A harmadik szív meg azt, hogy ne menjen sehová, hanem maradjon ott, ahol van. A fiú persze mindhárom szívére hallgatott, elindult hát erre, de hamarosan visszafordult, és elindult arra, hogy aztán végül ott maradjon, ahol volt. Ha választania kellett két dolog közül, az egyik szíve azt mondta: ,,válaszd ezt!", a másik meg: ,,válaszd azt!", a harmadik meg azt: ,,ne válaszd egyiket sem!" Így a fiú csak kapkodott ide-oda, végül aztán üres kézzel jött el mindenhonnan.
A három szív sokat veszekedett egymással, s mindegyik a magáét hajtogatta: - Úgy csináld, ahogy én akarom! - dörömbölt az egyik. - Ne rá hallgass, hanem rám! - ellenkezett a másik. - Úgy a legjobb, ahogyan én mondom - jelentette ki a harmadik. Szegény fiú, a végén már azt sem tudta eldönteni, mikor cselekszik jól, s mikor rosszul, mert bármit tett is, két szív mindig elégedetlen maradt benne.
A legnagyobb bajba akkor került, amikor feleséget készült választani magának. Mindegyik szíve más menyasszonyt akart. Az egyik szíve a zöld szemű lányhoz húzta, a másik a kék szeműhöz, a harmadik pedig ahhoz, akinek barna szeme volt. A végén persze feleség nélkül maradt, ráadásul mindhárom lány megharagudott rá: a zöld szemű éppúgy, mint a kék szemű meg a barna. Pedig igazából örülniük kellett volna, hogy nem mentek feleségül egy olyan emberhez, akinek három szív dobog a mellkasában, és aki sohasem tudja, mit akar. Mert hogyan is lehetne egyszerre három szívet szeretni? Ez éppúgy lehetetlen, mint három szívvel egyet szeretni.
A háromszívű legénynek attól kezdve, hogy nem tudott magának feleséget választani, semmi nem sikerült. Bármihez nyúlt is, széttört a kezében, és bármit mondott is, mindenütt kinevették. Nem volt hozzá senkinek egy jó szava, és lassan ő sem tudott már senkihez sem szólni kedvesen. Ahogy teltek az évek, az egyik szíve megtelt gonoszsággal, a másik szíve mindent birtokolni akart, a harmadik szíve pedig hiába lett békés és szelíd, a másik kettő sohasem figyelt rá.
A háromszívű ember egyre boldogtalanabbnak érezte magát, mert már végképp nem tudott parancsolni egyik szívének sem. Így hol a gonosz szíve kerekedett felül, hol pedig a mindent birtokolni akaró, s néha - igaz, csak rövid időre - a szeretni tudó szív is hallatta szavát. Amikor a gonosz szív dobogott a leghangosabban, a háromszívű ember rengeteg gonoszságot csinált: kiabált, veszekedett, csalt és hazudott, bántott mindenkit, aki a közelébe került. Amikor pedig a birtokolni vágyó szívnek sikerült arrébb szorítania a gonosz szívet, az ember mindent magának akart: pénzt, hatalmat, törődést, figyelmet, de hiába kért, követelt, toporzékolt és fenyegetőzött, addigra már mindenki elmenekült mellőle.
A szeretni tudó szív nem veszekedett a másik két szívvel, és nem is akarta kiszorítani őket. Megvárta, amíg azok elfáradnak, és amikor a gonosz meg a mindent birtokolni akaró szív nagy nehezen elaludt, hangosabban kezdett dobogni. Ilyenkor a háromszívű ember elmosolyodott, és kedve lett volna megsimogatni valakit, de már senki sem volt mellette. Mire pedig talált volna valakit, akit megsimogathatott volna, a másik két szív új erőre kapott és folytatta az ádáz küzdelmet.
Így ment ez, ki tudja, mióta, és így is maradt volna, ki tudja meddig, ha egy napon a háromszívű ember meg nem betegszik. De megbetegedett, és senki nem tudta meggyógyítani. Messze földről jöttek hozzá a híres csodadoktorok, az egyik csodaorvossággal itatta meg, a másik csodabalzsammal kente be, a harmadik csodavarázs igét mondott neki. De semmiféle csoda nem használt, a háromszívű ember egyre betegebb lett.
Az egyik csodadoktor azt tanácsolta neki, hogy keresse fel azt az anyókát, aki mindent tud az emberi szívekről, még olyasmit is, amit a szív gazdája nem. Ő biztosan tud rajta segíteni. Azt persze nem tudta megmondani, hol találhatná a híres öregasszonyt, ezért a háromszívű ember úgy határozott, hogy elindul valamerre, majd csak megtalálja az utat. No, több se kellett a három szívnek! Amint az ember útnak indult, megint éktelen veszekedésbe kezdtek, és egymást túlkiabálva üvöltötték: ,,Erre menj! Arra menj! Így csináld! Úgy csináld!" De a háromszívű ember annyira szeretett volna meggyógyulni, hogy életében először rákiabált a szívekre: - Elég legyen a kiabálásból! Hallgassatok! Vegyétek tudomásul, hogy most az egyszer nélkületek is megtalálom az utat!
A három szív úgy meglepődött ezen a kijelentésen, hogy rögtön elhallgatott. Az ember pedig ment, amerre a lába vitte. Ha egy öregasszonnyal találkozott, rögvest megszólította, és megkérdezte tőle, hogy meg tudná-e az ő nagy baját gyógyítani, de az öregasszonyok csak nevettek rajta, és azt mondták: ,,De hiszen semmi bajod nincs!" A háromszívű ember már nemigen reménykedett abban, hogy megtalálja azt az anyókát, akiről a híres csodadoktor mesélt neki, ám egyszer egy csodaszép kerthez érkezett. Pompás gyümölcsök csüngtek a fákról, és sosem látott virágok virítottak a fűben. A háromszívű ember leheveredett az egyik fa alá, és már majdnem elaludt, amikor egy öreg anyókát pillantott meg. Az anyóka egyenesen feléje tartott, megállt előtte, szemügyre vette tetőtől talpig, majd azt mondta neki:
- Én tudom, mi bajod van. A három szíved betegített meg.
- Honnan tudsz te a három szívemről? - lepődött meg az ember.
- Látom őket - mondta az anyóka. - Akkorára nőttek már, hogy alig férnek el benned.
- És mit tanácsolsz, mitévő legyek? - kérdezte az ember.
- Csak akkor gyógyulsz meg, ha két szívet odaadsz nekem. De egyet megtarthatsz magadnak.
No, csak ez kellett a három szívnek! Akkora vihar kerekedett öreganyó szavai hallatán, amekkora talán még sosem. Még akkor sem, amikor a háromszívű ember feleséget készült választani magának.
- Engem válassz! - dörögte a gonosz szív. - Ha velem maradsz, rettegni fognak tőled, és mindenki ura lehetsz!
- Nehogy őt válaszd! - harsogta a mindent birtokolni akaró szív. - Ugyan mit ér az életed, ha rettegnek tőled az emberek, de egy árva fityinged sincs? Ha engem választasz, minden kincs és hatalom a tiéd lehet!
A harmadik szív nem szólt semmit. Úgy megszokta már a hallgatást, hogy inkább most is csöndben maradt. A háromszívű ember tanácstalanul fordult az anyóka felé:
- Hallhattad, mi folyik a mellkasomban - mondta. - Kérlek, segíts nekem, hogy választani tudjak!
- Abban nem segíthetek - válaszolta az anyóka. - Neked kell eldöntened, hogy mit akarsz.
- De hiszen épp attól lettem beteg, hogy soha nem tudtam ezt - keseredett el az ember. - Miért éppen most tudnám?
- Tudnod kell - mondta határozottan az anyó. - Különben sosem gyógyulsz meg! De mivel látom, hogy milyen nagy bajban vagy, megengedem, hogy három próbát tégy.
Az ember nagyot sóhajtott.
- Rendben. Reggelre eldöntöm, hogy melyik szívet választom.
Az öreganyó bólintott, és úgy eltűnt, mintha ott sem lett volna.
A háromszívű ember pedig gondolkodni kezdett. Egész éjjel le sem hunyta a szemét, s hol az egyik szívet akarta megtartani magának, hol a másikat. A három szív ijedten lapult a mellkasában, egyikőjük sem mert megszólalni. Attól féltek, hogy ha csak egyetlen szót szólnak is, gazdájuk olyan dühbe gurul, hogy azonnal megválik attól, aki feldühítette. Ám a háromszívű ember egyre nyugodtabbnak látszott, s amikor anyóka reggel megjelent előtte, azt mondta neki:
- A mindent birtokló szívemet tartom meg.
- Te akartad - válaszolta anyóka, s abban a pillanatban óriási szélvihar kerekedett. A szél felemelte az embert a földről, és elrepítette messzi országok felett. Röpült, röpült az ember a magasban, és amikor lenézett, hatalmas palotákat, drágakövekkel kirakott udvarokat és ínycsiklandó gyümölcsöktől roskadozó kerteket látott. ,,Ez mind az enyém!" - gondolta magában, és így is volt. Övé volt minden palota, minden drágaköves udvar, pompázatos kert és arannyal telerakott kincstár. Örült is az ember, akinek immár csak egy szíve volt, úgy érezte, nincs nála boldogabb kerek e világon. Így éldegélt csodálatos palotájában, és mindennap hálásan gondolt az anyókára, aki kigyógyította őt igen nagy bajából.
Igen ám, de egy napon váratlanul ellenség támadta meg az országot, és az ember egy csapásra minden vagyonát elveszítette. Üres kézzel és üres zsebbel üldögélt az árokparton, és arcát a kezébe temette.
- Mégiscsak a gonosz szívet kellett volna választanom - kesergett magában. - Akkor biztosan meg tudtam volna védeni magamat meg a temérdek kincsemet is. És akkor nem lennék ilyen földönfutó, mint amilyen most vagyok.
Az ember, akinek valaha három szíve volt, útnak indult, hogy megkeresse az anyókát, és visszaadja neki a mindent birtokló szívet. Azt tervezte, hogy cserébe elkéri tőle a gonosz szívet, hiszen az azt ígérte neki, hogy a világ urává teszi őt. Nem kellett sokat vándorolnia. Az anyóka hamarosan megjelent előtte, és így szólt:
- Tudom, mi történt veled, és azt is tudom, miért indultál útnak. Szeretnél szívet cserélni, igaz? No, nem bánom, úgyis három próbát ígértem neked. Melyik szívedet szeretnéd visszakapni?
Az ember nem sokat teketóriázott:
- Azt, amelyik hatalmat ígért nekem.
- Te akartad - mondta az anyóka, s megint óriási szélvihar kerekedett. Villámok cikáztak az égen, és szakadatlanul mennydörgött. De az ember, akinek valaha három szíve volt, nem félt, mert a villámok fényében meglátta magát, amint kivont karddal lépdel át a világon. Mindenki térdre borult, amerre ment, s úgy könyörgött hozzá kegyelemért. De a zsarnok és gonosz szív nem engedte meg, hogy gazdája könyörületes legyen, ezért az emberek hamarosan meggyűlölték őt, és átkokat szórtak felé mindenütt. Aki csak tehette, elmenekült a közeléből. Így történhetett, hogy egy napon, amikor egyedül üldögélt arannyal borított trónusa közepén, egyszer csak felsóhajtott:
- Ó, bárcsak ne lennék ennyire egyedül...
A gonosz szív azonnal támadásba lendült:
- Már miért lennél te egyedül? Hiszen itt vagyok neked én, s mindig megmondom, mit tegyél! Hát nem látod, hogy a világ ura lettél? Nem látod, hogy mindenki retteg tőled, és nincs senki, aki legyőzhetne?
- Látom - mondta az ember -, de azt is látom, hogy mit sem ér így az egész... Hiszen nem tudok szólni senkihez, és hozzám sem szól senki...
- Örülj neki - mondta a szív -, így legalább még a gondolataidat sem kell megosztanod senkivel.
De az ember nem örült. Ahogy teltek a napok, egyre inkább úgy érezte, hogy rosszul választott, és nagyon szerette volna megkeresni az anyókát, aki a harmadik szívét őrizte. Az anyóka azonban - mintha most is kitalálta volna gondolatát - egy reggelen megjelent előtte, és azt mondta:
- Látom, ezzel a szívvel sem boldogulsz. Elhoztam hát neked a harmadik szívedet, de tudd meg, hogy ha ezt választod, nem lesz sem hatalmad, sem kincsed. Jól gondold meg, mielőtt lecserélnéd a szívet, amely a világ urává tett! És ne feledd, ez az utolsó próbád, többet én nem segíthetek.
Az ember, akinek valaha három szíve volt, nem sokat tétovázott. Az anyóka kezében lévő harmadik szívére mutatott, s abban a pillanatban máris egy végtelen homoksivatag közepén találta magát. Mindenütt csak homokot látott maga előtt, s a homokot úgy borzolta a szél, mint a tenger hullámait a szélvihar. Hullámzott a homoksivatag, millió homokszem kavargott a levegőben, s bár sehol nem látszott egyetlen élőlény, egyetlen teremtmény, fű, fa, virág vagy akár csak egyetlen apró moha sem, az ember felsóhajtott: - Milyen szép! - És leült a homoksivatag kellős közepére, és hosszan bámulta a homokszemek táncát ég és föld között. Így üldögélt volna akár napokon keresztül is, ha egyszer csak nem hasít gyomrába az éhség. - Éhes vagyok - mondta hangosan, és körülnézett, hol szerezhetne magának táplálékot. Ijedten látta, hogy sem élelem, sem víz nincs a közelben. Nem tudta, mitévő legyen, hiszen amíg a mindent birtokló szív dobogott a mellkasában, minden az övé lehetett, nem volt gondja semmire, amikor pedig a gonosz szív ette át az irányítást, mindent megszerezhetett magának. De mit kezdjen most, az éh- és szomjhalál küszöbén szelíd és mindenkit szerető szívével? Fáradtan és minden reményét elveszítve dőlt a homokdűnék közé. Új szíve azonban nem hagyta magára. Így beszélt hozzá:
- Tudom, most azt hiszed, hogy nem jól választottál. Mert hiába látod szépnek a homoksivatagot, és hiába szereted benne a legapróbb élőlényt is, ha semmi nem lehet a tiéd, és senkit nem hajthatsz rabigád alá. De vajon a homoksivatag közepén tudnál-e mit kezdeni a kincseiddel és a hatalmaddal? Vehetnél-e vizet az aranyaidért, s lehetnél-e a végtelen homoktengeren kívül másnak az ura?
Az ember, akinek valaha három szíve volt, így válaszolt:
- Nem akarok én már kincseket, és nem akarok uralkodni senkin. Szeretnék nyugalmat találni végre.
A mindenkit szerető szív nem szólt semmit. Lassan és szelíden dobogott az ember mellkasában, és elvezette őt az oázishoz, ahol zöldellő pálmák alatt pihenhetett, majd karavánszerájokhoz csatlakozhatott és hallgathatta a sivatagi vándorok véget nem érő énekét. Hosszú hónapokon át barangolt a forró homokdűnék között, aztán dús ligetekhez és sűrű erdőkhöz ért. Madarakkal és állatokkal találkozott, folyóvizeket és tengereket ismert meg, és addig járta a világot, amíg minden szeglete ismerőssé nem vált a számára. A harmadik szív sokszor szeretett volna beszédbe elegyedni vele, de az ember szótlanná vált, egyre többet üldögélt magában, és egyre nagyobbakat sóhajtozott. A szív egyszer csak nem bírta tovább, és megszólította:
- Megtaláltad hát a nyugalmadat? - kérdezte bátortalanul.
Az ember sokáig nem válaszolt. Átnézett a távolban kéklő hegyekre, beletemette arcát az onnan érkező szelekbe, majd két karját egymásba fonva annyit mondott csak:
- Nem.
A szív nem értette az ember válaszát, de nem mert kérdezősködni, félt, hogy valami gorombaságot fog hallani. Az ember azonban kérdés nélkül is folytatta:
- Unalmas élet ez így. Mindig csak menni, vándorolni a világban föl és le, előre és hátra, mintha keresnék valamit... Pedig már réges-rég nincs mit megtalálnom. Ismerek mindent, láttam már mindent, enyém az egész világ, anélkül, hogy bármit el akarnék venni belőle.
A mindenkit szerető szív egy szót sem értett abból, amit az ember mondott. Ő boldog és elégedett volt, amióta nem kellett veszekednie a gonosz és a mindent birtokolni akaró szívvel. Örült annak, hogy bebarangolhatta a világot, és szerethetett mindenkit, aki az útjába került. Még elgondolni sem tudta, miért tartja unalmasnak ezt az életet az ember, akinek valaha három szív dobogott a mellkasában.
- Bárcsak találkozhatnék még egyszer, egyetlenegyszer az anyókával, aki meg akart gyógyítani engem! - sóhajtotta az ember.
A szív nagyon megijedt. Csak nem a gonosz szívet akarja visszakérni az ő gazdája? Vagy talán a mindent birtokló szívre vágyik? De hiszen az anyóka azt mondta, hogy csak három próbát tehet!
Az ember sóhaja pedig csak szállt, szállt át a hegyeken, és elérkezett ahhoz az anyókához, aki évek óta gondosan őrizte az ember másik két szívét. Az anyóka is sóhajtott egy nagyot, gondolkodott egy ideig, majd felkerekedett, hogy még egyszer, egyetlenegyszer találkozzon az emberrel, aki a harmadik szívével sem talált nyugalmat.
- Hívtál, itt vagyok - mondta, amint megérkezett.
Az ember még csak nem is csodálkozott azon, hogy az anyóka elébe toppant. Nyugodt hangon így szólt hozzá:
- Köszönöm, hogy ilyen jó voltál hozzám, és megengedted, hogy három próbát tegyek. De be kell vallanom neked, hogy a harmadik szívemet sem szeretném megtartani.
- Hát mit szeretnél? - kérdezte az anyóka.
- Azt, hogy egyetlen szívem se legyen - hangzott a felelet.
Az anyóka elborzadt. Ezer éve őrizte már az emberi szíveket, de soha senki nem kért tőle még ilyet! Az emberek nagyon is jól tudták, milyen szívet szeretnének maguknak! Ki hallott már ilyet, hogy valaki szív nélkül szeretne élni?
Óvatosan közelebb hajolt az emberhez.
- És miért szeretnél szív nélkül élni? - kérdezte halkan.
- Nem tudom - válaszolta őszintén az ember -, de azt remélem, hogy sokkal könnyebb lesz úgy. Végre nem kell figyelnem senkire, s azt tehetem majd, amit én akarok. És még az is megtörténhet, hogy valahol találok magamnak egy negyedik szívet.
Az anyókát mély szomorúság öntötte el ezekre a szavakra, de nem kérdezősködött tovább. Lehunyta szemét, és annyit mondott:
- Te akartad.
Abban a pillanatban az ember egy óriási hegy tetején találta magát. Nem volt körülötte más, csak hatalmas szirtek, vastag hóval borított sziklafalak és égbe nyúló, szélcsipkézte ormok. Rettentő hideg volt ezen a hegyen, de a szív nélküli ember nem fázott. Körülnézett, hogy merre induljon tovább, s amikor szemével felfedezett egy keskeny hegyi ösvényt, amely lefelé vezetett, gondolkodás nélkül arra vette az irányt.
Senki nem látta azóta. De mégis mindenki tudja, hogy él a világon egy szív nélküli ember, aki negyedik szívét keresve vándorol szakadatlanul, egyik hegyről le, a másikra föl, egyik városból ki, a másikba be. Ahogy múlnak az évek, az ember mellkasa egyre nehezebb lesz, mintha egyszer, valamikor régen, talán az idők kezdetén belekerült volna egy apró kis porszem, amely a vándorlás közben egyre nagyobbra nőtt, s egyre nehezebb lett. Amikor az ember szív nélkül maradt, a porszem megkeményedett, s lett egyre keményebb és hidegebb. Amikor az ember már hétszáznegyvenhétszer körbejárta a világot, s negyedik szívét még mindig nem találta meg, a megkeményedett és hideg csomó egyszer csak dobogni kezdett. Minden egyes lépésnél keményebb és hidegebb lett, és egyre hangosabban dobogott, de csak azért, hogy a szív nélküli embert mindenki messziről fölismerje arról, hogy üres mellkasában szív helyett egy rozsdás vasgolyó dübörög.



 
 
0 komment , kategória:  szép történetek  
     1/6 oldal   Bejegyzések száma: 54 
2018.09 2018. Október 2018.11
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 10840 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1086
  • e Hét: 4652
  • e Hónap: 14014
  • e Év: 219632
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.