Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Karinthy Frigyes
  2008-09-08 10:55:33, hétfő
 
  NEM TUDOM, DE NEKEM A FELESÉGEM GYANÚS...

Egy férj naplójából


Nov. 1.

Nem tudom, de nekem a feleségem gyanús. Ma este mikor hazajöttem, egy
kardot találtam otthon a szobában, de a feleségem megmagyarázta, hogy
hogyan esett be véletlenül az utcáról a kard, mikor lent elmentek a
katonák; hát ami igaz, az igaz, nagy szél volt ma.

Febr. 15.

De nekem mégiscsak gyanús a feleségem. Ma gyereket szült nekem, hát nézem
a gyereket, vörös haja van és három füle, nézem a szobaurat, annak is
vörös haja van és három füle, de furcsa találkozás, mondok, de a feleségem
megmagyarázta, hogy biztosan ikreknek akartak születni, aztán
meggondolták, és összementek, mégis, de siettükben az egyiknek a másik
füle kimaradt, hát ebbe lehet valami.

Márc. 2.

Nem tudom, de nekem roppant gyanús a feleségem mégis. Ma megyek az utcán,
hát véletlenül fölnézek egy ablakba, ott látom a feleségem, kibontott
hajjal csókolódzik egy alacsony fiatalemberrel. Mindjárt különös volt
nekem, direkt megvártam lent a lépcsőházban, és kérdeztem tőle, mit keres
ebbe a házba, erre pofon vágott, mondta, hát egy új unokafivérem született
marha, azt jöttem üdvözölni. Kérdeztem, hogy akkor mért bontotta le a
haját, mondta, mert meleg volt; hát abba igaza van, kezd már nagyon meleg
lenni.

Jún. 14.

Mégiscsak gyanús nekem a feleségem, tudja isten. Haza jövök a hivatalból,
hát amint megyek keresztül a szobán, a feleségem, látom, fekszik a
díványon, és a házmester is feküdt a díványon; eleinte nem akartam szólni,
bementem a másik szobába, de aztán, mikor a házmester elment, mégiscsak
szöget ütött a fejembe a dolog, meg is kérdeztem egyenesen a feleségemet,
nem sokat teketóriáztam, hogy mi az, de ő mondta, hál' istennek, hogy csak
valami lakbérről volt szó, aztán közbe elfáradtak, hát azért feküdtek le,
szegény házmester fáradt volt, az igaz, egész éjjel kell neki szaladgálni
ajtót nyitogatni.

Aug. 3.

Valami jót kitaláltam ma, mert nekem nagyon gyanús volt a feleségem;
éjjel, mikor azt hitte, hogy alszom, lassan felöltözködött mindig, és
elment hazulról. Hát erre kötöttem egy spárgát a lábára, egy hosszú
gombolyagról, mer' az ember vigyázzon a feleségére, ha az elmegy hazulról,
ezer szeme legyen az embernek a feleségére, mondok, nehogy megcsalja. Igy
most jó lesz, gondoltam, a feleségem járkálhat, de nem csalhat meg, mer'
én abban a percben, amikor akarom, visszagombolyitom a spárgát, és
visszahúzom a feleségem.

Aug. 10.

De mégiscsak gyanús nekem a feleségem. Ma éjjel megint felkel, én lassan,
hogy ne vegye észre, ráteszem a spárgát a lábára, ő meg húzta maga után a
spárgát, és elment. Most legalább nyugodt lehetek felőle, gondoltam, mert
az utóbbi időben, mondom, igazán gyanús nekem a feleségem. Egy óra múlva
kezdem gombolyítani visszafelé a spárgát, húztam vissza a feleségem, egész
szépen jött, de egyszerre csak furcsa, kétszer olyan nehéz lett húzni, ez
tartott egy darabig, aztán egyszerre megint könnyű lett húzni, később pár
percre megint sokkal nehezebb volt húzni, aztán megint olyan könnyű lett,
mint eleinte, és végre behúztam a szobába. Nem értem, mért lett közbe
nehezebb, roppant gyanús nekem a feleségem, meg fogom kérdezni.

Okt. 31.

Már régebben akartam írni a naplómba, hogy nekem gyanús a feleségem. Ma
este hazajövök, és le akarok feküdni, hát nem lehet lefeküdni, próbálom
így, próbálom úgy: egyszerre rájövök, hogy azért nem lehet lefeküdni, mert
már valaki fekszik az ágyamba. Mondok csodálkozva, nini, hát akkor én már
előbb lefeküdtem? De az nem lehet, mert hiszen még fent vagyok.
Megkérdeztem a feleségemet, hogy lehet az, ez a helyzet nekem nem elég
világos. Mondja a feleségem, gyújtsak gyertyát, és tartsam egy ideig a
fejem előtt, akkor majd világos lesz. Meg is gyújtottam a gyertyát, és
tartottam egy ideig a fejem előtt, arra aztán azt mondta a feleségem, hogy
oltsam el hirtelen. Hirtelen eloltottam, de mondom, nekem roppant gyanús
a feleségem, csak nem szeret ez a nő valaki mást?

Nov.7.

Egy hónapja nem láttam a feleségem, egy hónap előtt azt akarta ugyanis,
hogy menjünk a kaszárnyába lakni, de nem akartam, azóta nem látom a
feleségem. Este mindig rágondolok, és nagyon fáj a szívem, mert valami
egészen különös, egészen érthetetlen gyanú lappang a lelkem fenekén, alig
merem leírni: én azt hiszem, ez az asszony nem szeret már engem annyira.
Norvég regényekbe olvastam én már valamikor, hogy lehetséges, hogy az
asszony lassan elhidegül a férje iránt, és belső átalakulások lelki
távolodást idéznek elő hovatovább. Lehetséges volna, hogy az én feleségem
is egy ilyen átalakulás felé közeledik?

Dec. 25. karácsony

Nem, nem: a feleségem mégis szeret. Kéthónapi aggodalmak és lelki harcok
után végre mégis megértettük egymást: ma este ismét enyém lett. Az Ó utcán
jöttem éppen haza tizenegy után, hát egy kapu alól egyszerre elém toppan a
feleségem; biztosan azonnal megismert, bár sötét volt, mert rögtön mondta,
hogy jöjjek be hozzá, és még szép embernek is nevezett. Bementem, és a
feleségem rögtön karjaimba omlott - mégse volt hát igaz azzal a norvég
regénnyel. Boldog vagyok, hogy gyanúm alaptalannak bizonyult; soha nem
gyötröm magam többé ilyen elvont dolgokkal, melyek csak lelkünk nyugalmát
zavarják.


Lerajzolnak

Bele kell törődni, mert ez most a legújabb mánia a kávéház karzatán. A szomszéd asztalnál ül egy fiatalember, és mereven néz. Az egyik keze az asztalon. Feszengek. Mi ez? Ki akar kezdeni velem? Vagy tetszem neki? Szemérmesen el akarok fordulni, de a pincér odajön.

- Kérem, Pök úr azt üzeni, ne tessék mozgatni a fejét, mert így nem tud rajzolni.

- Ki az a Pök úr?

- Nem tetszik ismerni? A Lehetetlen Pofák című élclap munkatársa.

- Ú... úgy. Nagyon lekötelez.

Nyilván udvariatlanság volna ezek után apró, személyes kényelmetlenségek miatt megakadályozni fontos közérdekek lebonyolítását. Megmerevítem a nyakam. Pök úr barátságosan bólint.

- Egy kicsit jobbra és fölfelé! - szól, és integet a kezével.

Kicsavarom a nyakam.

- Még egy kicsit! Jobbra!... - biztat a mester. - Ejnye csak...

A csigolyáim békétlenül ropognak. A vér a fejembe megy.

- Érdekes - ábrándozik a mester, és leteszi a ceruzáját. Milyen különös kidülledt szemei vannak önnek.

Gyorsan vakarni kezdi a papírt a ceruzával. Ez így van. Némely embernek a feje viszket, az a fejét vakarja. Némely embernek a tiszta, fehér papír viszket, az a papírt vakarja.

- Érdekes fej - beszél tovább a mester.

Fél szemét behunyja, egyik kezét maga elé tartja és két ujja között néz, azzal a szemével, amit behunyt.

- Nehéz fej - határoz végre.

- Tessék?

- Önnek nagyon nehéz feje van, barátom.

- Bocsánatot kérek... mindig jó tanuló voltam...

- Nem úgy értem, barátom. Rajzolni nehéz. Tudja, én nem hasonlatosságra megyek, az nekem vurst. A Benczúr meg a Lotz, az menjen hasonlóságra. Én karakterre megyek. Kérem, még egy kicsit jobbra.

Még egy kicsit jobbra megyek, az egyik nyakcsigolyám szelíden kiugrik.

- Érdekes, roppant érdekes - ábrándozik a művész. - Az ön arca nem is karakterben van, hanem valőrben. A homloka kék, az orra vörös, és a nyelve kilóg. Egészen sajátságos fej. Tudja, nekem a fej belső konstrukciója a fontos, meg a karakter. Az ön karakterében van valami pápuajelleg, amilyent Van Gogh talált a cserkesz nőkben. Önnél nem is a vonások a fontosak, hanem a koponyacsontok. Kérem, húzza be egy kicsit az orrát.

Húzom, nem megy.

- Persze, a csontok a fontosak. A meztelen csontok. A bőr és a többi nem fontos.

Kinyújtja a kezét. Szent isten, csak nem akarja lehúzni a bőrömet. Nem, hála istennek.

- Önnek nincs is bőr az arcán. És a fej hátsó része kidagad. Ez így van az idiotizmus elsődleges állapotában. Gauguin ezeket idióta-fejeknek nevezi, a Le Trottlisme című munkájában. És milyen dagadt szája van önnek! És a fülei hogy szétállanak. És van valami szelíd bárgyúság a karakter­ben... ezt kell kihozni... Valami szétfolyó és tisztátalan... olyan, mint egy káposzta... Pfuj.

Feláll és begombolkozik. Én is felállók.

- Na, kész van? - kérdem kíváncsian.

- Micsoda?

- Hát a rajz!

- Micsoda rajz?

- Hát nem engem rajzolt?

- Eszem ágában sem volt. Csak nyugodtan meg akartam mondani a véleményemet az ábrázatjáról, mert már régen bosszant vele. Különben én vagyok az a Koltai, akinek a verskötetéről ön azt írta, hogy ostoba klapanciák. Alásszolgája.

Miért nem megyek orvoshoz

Ez egy tudományos értekezés, laikus nyelven szólva szakcikk, elvárom az illetékes szakköröknek, úgymint az orvostársadalomnak és a betegek társadalmának, más szóval a többi népeknek komoly figyelmét a mérlegelendő (mér ne volna legelendő?) kérdés etiológiai, szimptomatológiai, diagnosztikai, szociálpatológiai és nem utolsósorban endopatolopszichosomatikonumizmatikai jelentőségének megfontológiájára.

Szakcikk. Nem szikcakk és cikcakk.

Amivel azt akarom mondani, hogy tehát nem célom a képzelet szeszélyes, ugráló és rapszodikus, de megbízhatatlan járművére bízni magam, a szigorúan módszeres tárgyalásformát választottam, mely minden kitéréstől függetlenül halad útján, megállás nélkül. (Vesd össze: megállómánia.)

Tárgyam: miért nem megy az ember orvoshoz?

Két részre osztom a feladatot. Általános és specializált formában vetem fel a kérdést.

Tapasztalataim és klinikai megfigyeléseim, azonkívül szubjektív természetű megfontolások s az idevágó irodalom gondos mellőzése után arra a meggyőződésre jutottam, hogy orvoshoz

általában

azért nem megy az ember, mert már régen menni kellett volna, de mindig halasztottam, és most mit fog szólni, hogy így elhanyagoltam a dolgot, külön erkölcsprédikációt kapok, és a hasamat fájlalom és nem az erkölcseimet -

mert félek, hogy az orvos komolyabban veszi a dolgot, mint magam, ijesztgetni kezd és mindenféléről le akar szoktatni, lévén neki a betegségem a fontos, nekem meg az egészségem -

mert ilyenformán és nagyon jól megférek a betegségemmel, mint amennyire az egészségemet szereti, s utóbbit hajlandó feláldozni, csakhogy az előbbit tönkretegye -

mert alapjában véve megszerettem a betegséget, szükségem is van rá, kifogásnak, önmagam és mások előtt, a lustálkodásra (felnőtt ember csak a betegség révén jut egy kis gyöngédséghez és szeretethez), s félő, hogy az orvosi kezelés aláássa a betegségemet -

mert a régi orvosomban már nem bízom, miután nagyon összebarátkoztunk, s ő bizalmasan tudtomra adta, hogy neki is ez a baja van, de fütyül rá - viszont éppen mert nagyon össze­barátkoztunk, félek, hogy megsértem, ha új orvoshoz megyek -

mert ilyenformán kényesebb vagyok az orvoskari becsületre, mint ők maguk, pedig ez az ő dolguk -

mert mindenki mondja, hogy menjek -

mert orvos mondta, hogy ne menjek, szerinte ugyanis nekem, mint intelligens embernek megsúghatja, hogy ebben a dologban az orvosok nem tudnak semmi okosat, minden, amit csinálnak, humbug -

mert laikus mondta, hogy ebben a dologban nagyszerű eredmények vannak -

mert van egy Skurek nevű ismerősöm, egy bútorkereskedő, aki ugyan nem orvos, de meg vagyok győződve róla, hogy mindent jobban tud a professzorokról, és ha vele kibeszélgetem magam, meg vagyok nyugodva -

mert mint férfi, nem szeretem, ha úgy bánnak velem, mint a gyerekkel -

mert mint nő, nem szeretem, ha úgy bánnak velem, mint a felnőttel -

mert mint férfi, nem szeretem, ha engem áltatnak és hazudnak nekem -

mert mint nő, nem szeretem, ha nekem megmondják az igazat -

mert a honorárium dolgában bizonytalan vagyok, az orvos nem mondja meg, folyton erre gondolok, miközben vizsgál, ettől magas a pulzusom, nagyobb a betegség látszata, még többet kell majd fizetni, még nagyobb a pulzusom és így tovább -

mert folyton azt hallom, hogy minden művelt ember orvoshoz megy, s ebből az a gyanúm alakult ki, hogy viszont a többiek orvosnak mentek - és végre

mert semmi bajom nincs, mi a fenének menjek orvoshoz?

speciálisan

gégészhez azért nem megyek, mert mindenféle hosszú tárgyakat dugdos az orromba, és ahelyett, hogy elismerné, hogy ez kellemetlen, folyton csúfol közben, mint aki érthetetlennek találja ezt az affektálást, hiszen nyilvánvaló, hogy ennél nincs nagyobb kéjmámor -

sebészhez azért nem megyek, mert folyton azt mondja, hogy ne féljek, holott nekem egyetlen vigasztalásom, hogy félek, továbbá azt mondja, hogy nem fog fájni, és fáj, ahelyett, hogy azt mondaná, hogy fájni fog, és mégse fájna -

fogászhoz azért nem megyek, mert megyek ugyan, de az előszobában elmúlik a fájás, és gondolom, majd holnap megyek, de nem is ide, hanem ahhoz a másikhoz, aki nem piszmog el egy évig, amikor a díjak következtében már lesz ugyan mivel harapni, de nem lesz mit -

röntgenológushoz azért nem megyek, mert a csontvázamat és a májamat és vesémet látja, de a kabátomat nem, s így nem adja meg a kellő tiszteletet -

urológushoz azért nem megyek, mert többnyire roppant vicces emberek, és oda nem tartozó dolgokat mondanak magánügyeimre vonatkozóan, továbbá véleményeket a fizikumomról, mint a szabó, aki mértékvétel ürügye alatt lekritizálja az alakomat-

gyomorspecialistához azért nem megyek, mert többnyire igen komor emberek, nem hagynak magukkal vitatkozni, mindent jobban akarnak tudni nálam, és nem hajlandók például megérteni, hogy az ember ebéd és vacsora tartamára igazán felfüggeszthetné a diétát, ha különben betartja -

idegorvoshoz azért nem megyek, mert aznap, mikor mennem kellene, éppen nagyon ideges vagyok, és ilyen idegállapotban nem bírom az orvost - és végre

pszichoanalitikushoz azért nem megyek, mert három hétig egyebet se csinál, mint hogy kielemzi belőlem, hogy miért nem akarok pszichoanalitikushoz menni, mint az egyszeri tanító, aki azt mondja Mórickának: Móricka, warum bist du nicht gekommt, amire Móricka teljes joggal felelheti méltatlankodva: Herr Lehrer, ich bin doch dó!



Influenza

Jaj, doktor úr, én nem tudom, mi ez... mit gondol? Attól félek, kezdődő csúcshurut... nem, nem, a pulzusomat hiába nézi, ez valami olyan belső láz lehet, tudja, hőmérővel nem lehet lemérni az ilyesmit, mert a fejem meleg, a lábam pedig hideg, és a melegség szaladgál bennem, ahol mérni akarja, ott egyszerre elmúlik, és átszalad máshová.

Mondja, ez mi lehet, itten, az oldalamba, nem lejjebb, egy olyan szorító érzés, nem fájás, hanem olyan, mintha húzódnék valami, vagy mintha az izmokat spulnira akarnák rácsavarni... dehogy, kérem, tessék csak engedni, precízen akarom kifejezni magam; olyan, igen, mintha az idegeket egy spulnira akarnák rácsavarni, de nem egy gömbölyű spulnira, hanem egy szögletesre, amire nem megy föl, tetszik érteni? - és mondjuk, mintha mégis erőltetnék ezt a spulnit, tetszik érteni? tessék elképzelni, itt van a spulni, na már most, így elkezdem húzni az izmokat...

Na jó, ha a doktor úr nem hagyja elmondani, hogy mit érzek és hogyan, akkor miből állapítja meg, hogy mi bajom van? Én igyekszem magamat precízen kifejezni, nem úgy, mint valami paraszt, aki azt mondja magának, fáj a hasam, akár agyhártyalobja van, akár vakbélgyulladása... Jó, hát a spulnit hagyom, de ez mi lehet, ez a furcsa reszelés a torkomban, nem is reszelés pontosan, hanem olyan viszkető bizsergésféle, tetszik látni, innen idáig - csak nincsen tüdővészem? Mondja, doktor úr, csak azt mondja meg, érez az ember tüdőrák esetében, egy olyan esetében, egy olyanféle nyomást a gégében, ami egészen a fülig terjed, de tulajdonképpen nem is nyomás, hanem olyanféle érzés mintha egy kéz kinyúlna a tüdőből a bárzsingon keresztül, és megfogná a gégét, de nem szorítaná nagyon, csak úgy, mintha el akarná engedni egy pillanatra, de megint megfogná... nézze, doktor úr, ne áltassuk egymást, felnőtt ember vagyok és családapa, nincs szükségem rá, hogy kegyes csalással vigasztaljanak, és szépítsék az állapotomat - hadd tudjak meg mindent, beszéljen hozzám őszintén és becsületesen, mint férfi a férfihoz, és mondja ki nyíltan: hátgerincsorvadás-e vagy nem, mikor az ember egyszerre csak azt érzi, mint két csigolya a tüdejében - ugyan kérem, ne tessék zavarni, hát nem a tüdejében, végre nem vagyok egyetemi tanár -, szóval két csigolya mintha összenőtt volna, és az egyiknek a széle karcolni kezdi a másikat, és ennek következtében minden lélegzetvételnél a gerinc belenyomódik a vesébe? Jó, jó, elhiszem, de tessék már egy kicsit várni, még nem mondtam el mindent, és ha a doktor úr nem hallgatja meg az embernek szubjektív panaszait, akkor miből akar diagnózist csinálni? Én nem kérdezek semmit, én nem akarom befolyásolni, én nem mondom, hogy nekem mire van gyanúm, én tárgyilagosan és elfogulatlanul azt állítom csak, hogy itt balra egy kicsit, a szív fölött, közvetlenül a két tüdőszárny alatt valami bugyborékolást érzek, így tesz kérem: pitty, pitty, de mintha a szívből indulna ki, és nem mindig tesz úgy, csak ha az államat így leszorítom a mellemre, és a karjaimat hátracsavarom, és behunyt szemmel egy percig visszatartom a lélegzetemet - akkor rögtön úgy érzem, mintha fuldokolnék, és a gyomromban elpattanna valami - nem lehetséges, hogy a szívemnek van valami?... - nem úgy gondolom, kérem, de hallottam, hogy a gutaütés első tünete szokott úgy kezdődni, hogy a lélegzet egy percre kimarad... és azonkívül a fülemben valami rémes zúgás is van... és ami a legbor­zasztóbb, doktor úr... amin talán gyors műtéttel lehetne még segíteni... hogy nincs elég levegőm... így, ha nyugodtan fekszem, nem... de mihelyt kinyitom a számat, és egy szót próbálok mondani... mindjárt fuldokolni kezdek - ugyan, ne tessék már közbeszólni, azt akarom mondani, de nem jutok hozzá, hogy nem tudok beszélni... nem tudok beszélni...



Miért megyek orvoshoz

Szerénységünk indikálja a nagy feltűnés elhallgatását, amelyet cikkünk gyakorolt az orvos­társadalom legszélesebb rétegére.

A félreértés abból származott, hogy feltett kérdésre: "Miért nem megyek orvoshoz?" adott válaszokból, melyekkel igyekeztem kimeríteni az orvoshoznemjárás tünetkomplexumát, arra a következtetésre jutott némely felületes szerző, hogy én nem megyek orvoshoz.

Már, hogy a fene által körülírt kórkép jól jellemzett tünetcsoportjába ne mennék?

Dehogyisnem megyek. Megyek bizony.

Én csak azokat az okokat soroltam fel, amik miatt nem megyek, ha nem megyek.

De, ha mégis megyek?

Ennek is megvan a külön oknyomozása.

Általában és különösen.

Általában

azért megyek orvoshoz,

mert orvoshoz menni hozzátartozik a polgári élet szertartásaihoz, mint a bridzs, a nyaralás, a víkend, és mert éppen orvostól jönni előkelő dolog, és jól hangzik, bizonyos tekintélyt ad az embernek, ha azt mondja, hogy orvostól jövök, ez a hitelemhez tartozik -

mert műveletlen barom vagyok, és jólesik a gondolat, hogy egy művelt, képzett, csaknem felszentelt papja a társadalomnak egy óráig komolyan beszél velem-rólam, mint valami különleges csodáról, akinek a hasfájása, belső forrósága, tüdőreszketése, kétoldali fülhallása és közép­vízfolyása a locarnói egyezménynél fontosabb téma lesz egy óráig -

mert roppant művelt ember vagyok, rengeteg mindenfélét olvastam ilyen orvosi dolgokat, és titokban kéjelgek a gondolatban, hogy fog leesni a székről az a műveletlen, divatos felcser, mikor majd tökéletes latinsággal mondom el magamról a diagnózist; és az ő megjegyzései közben az én szerény, halk közbeszólásaimból kiderül, mennyivel jobban értek a dologhoz, mint ő -

mert, ha nő vagyok, majd megmutatom én neki, mennyivel jobb alakom van, mint a Mancinak, aki itt henceg nekem, hogy a dr. Szőkének reszketett a sztratoszférája, vagy hogy a csudának hívják, a kezében, amivel a hátán hallgatózott -

mert, ha férfi vagyok, jólesik hallani, hogy ilyen tüdeje Nurminak volt utoljára, és hogy bátran ezt meg azt -

mert ezzel az orvossal be fogom bizonyítani, hogy a másik orvos nem érti a dolgát, tudod, öregem, nem mondta direkt, mert tudod, ezeknek össze kell tartani, de láttad volna, hogy legyintett és csóválta fejét és - végre

mert katonának akarnak, hát tessék, milyen beteg vagyok, és mert be akarom magam biztosítani, hát tessék, milyen egészséges vagyok.

Különösen pedig

azért megyek

sebészhez, amiért párbajozni is megyek, és ugyan elvből lenézem a párbajt, de nekem ne mondja senki, hogy gyáva kutya vagyok -

belgyógyászhoz, mert a sebészek mindjárt kést rántanak, az nem kunszt, és mert az isten is belgyógyász -

röntgeneshez, mert megnézhetem a kezem csontvázát, és olyan érdekesek azok a mindenfélék, amikkel játszani lehet,

gégészhez, mert ha én egyszer kinyitom a szám...

nőgyógyászhoz, hogy Alfréd megtudja, és végre rájöjjön, hogy nő vagyok, a hülye -

s végre pszichoanalitikushoz, mert gyanús, hogy egy éve semmi bajom, rémes állapotban lehet az alsó tudatom, ki kell mosatni.

(Megjegyzés.) Értekezésünk befejezése után kapjuk az értesítést, hogy egy angol orvosi lapnak hasonló témakörben kutató szerzője fantasztikusan hangzó teóriát vetett fel, mint az orvoshoz járás kauzális magyarázatának lehetőségét. Szerinte bizonyos klinikai tüneteknek a spekulatív megfontolásokkal való egybevetése okot adva arra a feltevésre, hogy orvoshoz azért megy az ember, mert valami baja van. Egyelőre legnagyobb óvatossággal fogadjuk a hírt, s anélkül, hogy akár pro, akár contra véleményt kockáztatnánk, mindössze arra hívjuk fel a szakkörök figyelmét, hogy semmi konkrét adat nem merült fel az eddigi megfigyelések értékelésének megváltoztatására, melyek szerint ugyanis, akinek baja van, az nem megy orvoshoz, hanem hívatja az orvost, vagy lepedőben viszik el hozzá!

Férfiideál

- Mégis, milyennek kellene lenni annak a férfinak? - sürgettem őnagyságát, magam is csodálkozva kíváncsiságomon, mert hiszen egy csöppet se érdekelt, hogy mit fog felelni.

Őnagysága behunyta a szemét, mosolygott.

- Azt hiszi, azt így el lehet mondani?

Hála istennek, gondoltam, úgyse lehet elmondani, akkor hát beszéljünk valami másról, például, hogy mikor hozzák az uzsonnát.

Őnagysága kinyitotta a szemét, és elkomolyodott.

- Azt hiszi, azt így el lehet mondani?

- Persze hogy azt hiszem, miért ne? Magasnak, szőkének és kékszeműnek, mi? Őnagysága legyintett.

- Milyen ostobák maguk! Igazán azt hiszik, nálunk is az a fontos, ami maguknál - megjelenés, forma - testi szépség?

- Igazán? Hát lehet csúnya is?

- Csúnya? Azt nem. Azt nem mondom. Arról szó sem lehet. Szépnek kell lenni, az természetes. Csakhogy a szépség magában nem elég. Az olyan természetes alapfeltétel, mint a levegő, ami nélkül úgyse lehet szó semmiről. De hol van még a szép férfi a férfiideáltól! Csak maguk őrülnek meg mindjárt, ha egy nő szép. Nekünk az kevés! Szépek lenni magunk is tudunk. Megint behunyta a szemét, nedves, kicsit nyitott szájjal mosolygott, hátradőlt, hosszú szempillái kéjesen remegtek. Rettentő csúnya volt.

- Szóval - okosnak is kell lennie? Lángésznek - zseniálisnak - nagy gondolkodónak? - suttogtam rekedten. Nagyon szerettem volna uzsonnázni.

Őnagysága dallamosán felnevetett. Rémes hangja volt.

- Csacsi! Mi közöm a gondolataihoz - ha nem énrám vonatkoznak! Még ha akkora lángész is, mint az a Shakespeare vagy az az Edison! Az a férfi, akiről mi ábrándozunk, elsősorban férfi - nem világboldogító apostol!

- Hát lehet buta is?

- Hova gondol! Az természetes, hogy mellékesen világboldogító apostol. Csak nem gondolja, hogy engem például igazán érdekelni tudna egy buta férfi. De az, hogy okos és tehetséges legyen, hozzátartozik a dologhoz, abban semmi különös nincsen - hiszen különben nincs is mód rá, hogy megismerkedjünk. Egy buta férfival szemben mindig érezzük a szellemi fölényünket és az elviselhetetlen - mert mi nem szeretünk fölényben lenni, szellemileg.

Kiegyenesedett, gúnyos szikra villant meg a szemében, hidegen, nyugodtan végigmért. Kimond­hatat­lanul ostoba képe volt.

- Értem - mondottam lesütött szemmel, mert mintha a szobalány lépteit hallottam volna, és nem akartam, hogy észrevegye, mennyire örülök az uzsonnának. - Értem. Röviden szólva: olyannak kell lennie, hogy szerelmet keltsen. Az a bizonyos férfi, aki nem tudni, miért, tetszik a nőknek: valami rejtett fluidum van benne, sugárzó erő. Az arca szellemet, bátorságot, okosságot, önérzetet tündököl.

Sajnálkozva nézett rám. Nagyon megsajnáltam.

- És egyéb semmit?

- Hát még mit?

- Szellem! - bátorság! - okosság! - önérzet! És hol a legfontosabb: a rajongás?

- Rajongás?

- A rajongástól, a szerelemtől elboruló szemek, ahogy rám néz? A vak imádat, az alázatos hódolat, amibe felolvad, ha meglát? Az ájult szerelem, amitől egész lénye remeg? A kétségbeesett zokogás, a leugrás a negyedik emeletről, a vak dühroham, amivel tőrt ragad, hogy leszúrja azt a másik férfit, akire ránézek?

- De miért nézne másra, ha egyszer...

- Na hallja! Hát azt hiszi, tudnék szeretni olyan férfit, aki terrorizál engem, aki a szabadságomat akarja? Egy rabszolgatartót? Pfúj! Undorodom a féltékeny férfiaktól - akik megalázzák önmagukat!

- De hisz az előbb...

- Mit, előbb? Az én férfiideálom titokban szenved, nem szól, csak szenved, emészti magát értem - halálosan tudnék szeretni egy ilyen férfit!

Megállapíthatom, hogy önagysága halálosan tudna szeretni egy olyan gyönyörű szép, zseniális, gazdag és tökéletes férfit, aki reménytelenül szereti őtet, és fájó szívvel lemondtam az uzsonnáról, mert már mennem kellett.


Ideges úr elalszik

Ideges úr egy kissé ideges és szórakozott megint, tizenegy órakor este tehát elhatározza, hogy most hazamegy és lefekszik, miután reggel hétkor kell felébredni, amiatt az izé, amiatt a dolog miatt, na, mi is az. Hja, persze, az utazás miatt, hát ezért. Gyorsan eljátszik még két parti sakkot, aztán udvariasan ajánlja magát: bocsánat, de igazán haza kell mennem.

Útközben még eszébe is jut: ejnye, milyen jó, hogy holnap olyan korán kelek, legalább fürdőbe megyek, az ember mindjárt frissebb. De hopp csak, nem mehetek fürdőbe, hiszen elutazom. Na, nem baj, legalább nem kell felkelni.

Óvatosan nyitja ki az ajtót, nehogy valaki észrevegye, csak mikor bent van már, jut eszébe, hogy senki sincs otthon. Meggyújtja a villanyt, és felhúzza az órát.

Kényelmesen nyújtózik ki az ágyban, na, most aludni fogok. Ezt nagyon erősen elhatározza, keményen és nagy energiával. Na, gyerünk aludni, mondja saját magának lendülettel. Mi az, kérdi magától két perc múlva, még most sem alszom? Micsoda dolog ez? Majd nem tudok felkelni holnap.

Ahá, mondja, további két perc múlva, azt hiszem, most alszom el. Erre felijed. Nini, most veszi észre, milyen kényelmetlen egy érzés ez: még az öntudatomnál vagyok ebben a pillanatban, de a következő pillanatban már öntudatlanul fekszem itt, mint egy hulla. Brr.

Hirtelen átdobja magát a másik oldalra, és így érvel magában: Persze, ha folyton azt mondom magamnak, hogy: no, most elalszom, akkor persze, hogy nem alhatok el, mert ettől a gondolattól mindig újra felébredek. Aki igazán aludni akar, annak nem jut eszébe, hogy ő most aludni akar, mert álmos, hanem egyszerűen elalszik, nem mondhatja: most alszom, és viszont.

Tyű, a kutyafáját, ez nehéz dolog volt, egész beleizzadt. Tehát akkor be kell csapni magát az embernek, és másra gondolni, hogy közben jöhessen öntudatlanul az álom, és ne vegye észre. A napközben történt eseményekre gondol tehát, de semmi érdekes sem tudja megállítani, legfeljebb este az a két parti sakk, az határozottan érdekes volt. Ő váratlanul sakkot adott, oldalt állt a huszár, a vezért sem lehetett ütni, mert fedte a királyt, egy futóval leütött egymás után két parasztot.

Gyorsan megfordul, és a szoba sötét belsejébe mered. Két szék áll szemben az asztallal, az egyik oldalt fordul. Ejnye, ejnye, de kellemetlenül áll ez a szék! Miért olyan borzasztó ez a szék, el kellene vinni onnan. Hja, persze, világos, a szék huszárugrásnyira áll a szekrénytől, szóval a szekrénnyel le lehet ütni a széket, amivel sakkot adunk a kályhának. Csakhogy elöl van a köpőcsésze, az védi a széket, mégse lehet leütni. De mindenesetre jó lesz onnan elvinni, mert addig semmi se lesz az alvásból.

Kiugrik, és elteszi onnan a széket. Visszafekszik. Most végre rájött, mi volt a baja, persze, a szívén feküdt. Gyorsan hanyatt fekszik és néz. Így jó lesz. A szív így egyenletesen működhetik. Hallgatózik: vajon működik-e igazán. Na, jól van.

Ahá, ahá, persze, ez a vánkos zsenírozta. Megragadja a vánkos csücskét; összenyomja, és a feje alá gyömöszöli. Két perc múlva rájön, hogy csak úgy képes elaludni, ha egy centiméterrel kijjebb húzza ezt a csücsköt; másképp rögtön megfullad.

Úgy, most már rendben volna, csak még a paplan végét kell begyűrni a térde alá, és kész. De csekély idő elteltén kellemetlen mellékgondolat jelentkezik: hiszen ha a paplan így megfeszül, akkor nem tudja mozgatni a lábát, igaz ugyan, hogy minek kell neki a lábát mozgatni, ha egyszer aludni akar, de mégis, ez olyan, mintha le volna kötve.

Hirtelen felrántja hát térdét álláig, de most kiszabadult a paplan, és akkor hideg jön be balról. Erre egészen kinyújtja ferdén a jobb lábát, a balt lelógatja az ágyról, s karját kétszer a nyaka köré csavarja. Fél óra múlva a fejét az egyik vánkos alá teszi, a másikat ráhúzza. További negyed óra múlva mindkét vánkost átdobja az ágy túlsó végére, és a derekát becsavarja a paplanba. További húsz perc múlva keresztbe fekszik az ágyon, úgy, hogy a talpa rátapad a falra. További harmincöt perc múlva rájön az egyetlen lehető megoldásra: a fejét lefelé fordítva, az ágy közepére teszi, két lábát ellenkező irányba, bal karját két szétzilált matrac közt lenyújtja a földre, a jobbjával pedig az odahúzott asztallábba kapaszkodik.

Reggel hatkor jön rá, hogy elfelejtette behunyni a szemét, azért nem tudott elaludni.



Ideges úr öngyilkos

Jó, jó, jó - mondja magában Ideges úr, és vigyáz, hogy minden "jó"-nál a bal lábával lépjen, és minden második utcakőnek a szélére -, jó, jó, jó, hát szóval, nem lehet szó arról a dologról. Három hétig biztos voltam benne, hogy lehet, mindent úgy csináltam, mintha máris meglenne, és minden gondolatomat elvágtam ezzel, hogy na, majd ha a dolog meglesz. Most mihez kezdjek, most ki kellene gondolni valami egyebet, na, most gondoljunk ki valami egyebet.

Na most, na most, na most - mondja magában Ideges úr, aztán eszébe jut, hogy háromszor mondta: "na most", három, az szerencsétlen száma neki, és gyorsan még egyszer hozzáteszi: "na most". - Ki kellene gondolni, az ám, de minek kellene, majd aztán, várjunk, majd ha az a dolog meglesz. Ja, igaz, hiszen nem lesz meg.

Nem lesz meg? Hiszen ez borzasztó, ez elviselhetetlen. Hát most mit tegyen? Nemcsak hogy az sem lesz meg, de most egyébre se tud gondolni, mert már hozzászokott, hogy meglesz. Rettenetes. Undorító. Nem lehet gondolkodni erről, már egyszer volt így, évekkel ezelőtt, akkor is ilyen undorítóan érezte magát, és már öngyilkosságra gondolt, de akkor még csak úgy mellékesen.

Ccc, ccc, ccc - sziszeg Ideges úr, és körmét tenyerébe vágja -, gyerünk, gyerünk, valami egyébre, valami okosabbra, valami kellemesre. Például arra az izére, hogy is volt, mikor felment a méltóságos úrhoz. A méltóságos úrnál igazán kellemes volt, leültette, cigarettával kínálta, és egészen elfogulatlanul beszélgettek, ő hátravetette magát, és két ujja közt könnyedén fogta a cigarettát, és úgy csinált, mintha ez nagyon természetes volna. Igen, ez jól volt csinálva, persze, persze, de volt valami szamárság azért... ahá, mikor az ízére kérdezett a méltóságos úr, ő meg azt hitte, hogy róla beszél, Ideges úrról, és szellemeskedni akart, és azt felelte, hogy... Fü, fü, micsoda buta baklövés, a méltóságos úr zavartan mosolygott, azt mondta: "Pardon, lehet, de én nem önre gondoltam...", mire ő gyorsan beszélni kezdett, próbálta elütni szellemesen, de nem jött ki a dolog... Fü, de utálatos, böböböbö... lalala...

Ideges úr elvörösödik, hirtelen megáll, s kihívó arccal ránéz a szembejövőre. - Na!! - mondja majdnem hangosan... - hát aztán, mondja, van valami köze hozzá? Igenis, kérem, az nem úgy van - mondja egészen hangosan.

Igen... és a méltóságos úr is észrevette a baklövést, és elhallgatott... Fü, de undok, beszéljünk valami másról... lalalalala...

Ideges úr dobol, és egész hangosan mondja: "beszéljünk másról", fülig vörösödve; néhányan megfordulnak utána. Erre gyorsabban kezd menni.

Lalala... gondolja magában. Gondoljunk valami másra. Nem lehet. Rettenetes. Soha többé nem megy fel oda. Hiába. Fü, de szamárság. Puff, puff. Mi az, hogy puff? Ja igen, a revolver. Főbe fogja lőni magát, mert ezt a baklövést nem lehet kitartani.

Igen, főbe lövi magát. Erre egy kicsit megnyugszik. Igen, már éppen itt az ideje. Minden rosszul megy úgyis, ez a dolog sincsen elintézve, és neki már éppen elég volt... eleget szenvedett ezektől a nyomorult dolgoktól... három év előtt is, akkor is csinált egy ilyen baklövést... már akkor elhatározta, hogy főbe lövi magát. Nem is érti, miért halogatta eddig. Puff, és vége az egésznek. Nem kell többé gondolni ezekre.

Milyen egyszerű, az ember a revolvert odateszi a homlokához, és elrántja a ravaszt. Egy dördülés, és vége... Puff, kérem alássan.

Míg ezeket gondolja, találkozik egy barátjával. - Hogy vagy, Ideges úr? - Köszönöm - mondja nevetve, és rázza a kezét. - Puff, kérlek alássan. - Mi az, hogy puff, már megint szórakozott vagy? - Dehogy, csak azt akarom mondani, hogy fő a puff, kérlek alássan. Na, szervusz.

Ezzel jól elbántam, gondolja elégedetten, míg továbbmegy. Kedves ember, de mért olyan jókedvű mindig? A jövőben másképp beszélek vele. Na, miről is volt szó? Mire is gondoltam? Tudom már, az öngyilkosságra...

Ideges úr egy kávéház előtt megy el, belülről zene szűrődik. Tralalala... gondolja... mi is ez? Ahá, az az olasz keringő... Nagyon kedves melódia... na, mire is gondoltam?

Tralala... tara... fő az öngyilkosság... Főbe lövöm magam... de milyen kedves, pikáns melódia...

Lallala... mert fő az öngyilkosság... Lallala... a szép kis öngyilkosság... Trárára... gyerünk az öngyilkossághoz... Trárá... gyerünk, gyerünk, lalala...

Ideges úr vidáman dudorássza magában a keringőt.

Nem ismert meg a saját anyám

- Borzasztó - mondta barátom, a finom és dekadens költő, míg bal keze halványsárga selyemrózsa gyanánt lógott le a kerevet széléről -, borzasztó, a saját anyám nem ismert meg.

Mindketten hallgattunk. És ebben valami mámoros és degenerált volt, mintegy omlatag és panaszos hang, e hallgatás és minden.

- Borzasztó - mondtam én is, míg körmeim halkan s elferdülve nőttek a homályban, és mellényem ránca mosolyra torzult. Harsány illatok tumultuózuson, mintegy negédesen és inkább hervadva tolongtak, ó, isten, és kesernyés kávézacc.

Ekkor kéjesen s merészen, szent isten, még egyszer kinyúltam vízszintesen, régi herold én, mindegy, s még egyszer. Borzasztó.

- Igen - felelte Félix enyhén, holmi vérengző apácák kötényét gyötörve és marcangolva a katonatiszti képzelgésben, de rugannyal. - Igen. Talán furcsa, de mindegy. Hősi lelkem, mit tudom én, és talán nem is igaz. De nagyszerűen kilógtam az életből, igen, ez egy tény, tudod, micsoda remek egy cipőmadzag, egy lendület a halál felé, és minden. Képzeld el, egyszerű vidéki város, és atyám is, és egész gyermekkorom, némely népiskolában, de csak a harmadik osztályig, és onnan kezdve fel, fel, a legmagasabb lelki pálya, ragyogóan ívelve egészen holmi merész és hetyke paralízisig, érted, érted?

- Még igen - rebegtem -, még van értelme. Kezdd el már, térjünk a tárgyra, ennek még van értelme.

- Nos, mit mondjak? Hiszen tudod. Költészet és holmi csacska szerelmek, és Budapest forró katlan, ó jaj, és selyemkarikák, és ama vaskarika...

- Fából - vetem közbe enyhén, de csak egy langy mozdulata volt.

- Nos tehát, hogy elkallódtam e szertelen és vaskos táncban, főváros, holmi sikerek, te tudod - és rám nézett. - A mélységben holmi enyhe s mintegy égszínkék gyötrődések, szóval...

- Szóval?...

- Szóval megzenésítve, úgymond, szóval pompás volt, és tizennyolc év. Teremtőm, tizennyolc évig nem voltam otthon... és látod, milyen szép volt és kívánatos, de jaj, megváltoztam, rettenetesen megváltoztam.

S még beszélt, de már kinyújtá arca felé, Félix, nemes és béna ujjait, és sírt Félix, mint régi naplementék, crépuscule d 'automne.

Már vigasztaltam volna, némely satnya és polgári szavak öklendeztek a mélyből, bitang szavak, az önnön keserűségük levében fetrengve, ám újra megszólalt. És most tompán és kétségbeesetten beszélt:

- A saját anyám nem ismert meg, most, hogy ellátogattam haza.

Hallgattam; mit is mondhattam volna e züllött és kérkedő bánat fölött.

- A saját anyám - jajongta -, mit ér akkor költészet, minden... mit ér szent őrületem s a tekintélyes és gőgös paralízis, mit összeszedtem magamnak... ha a saját anyám nem ismer meg többé... Képzeld, lementem, tizennyolc év múlva, szegény, megtört vándor, vasúton és pompás éttermek közt... vidéki város, utcák és minden. És az utcán találkoztam vele...

- Vele... - kondultam meg enyhén, holmi falióra gyanánt, mit szélvész tapos, és ki.

- Vele... Az országúton pillantottam meg. Anyám, mondtam neki, hát nem ismersz meg? Félix, Félix - s már dadogtam -, hát nem ismered meg fiad, anyám... és nem ismert meg a saját anyám.

- És?

- És visszafordultam rögtön... és a vonatra ültem, száguldó vasút, szent isten... és hazajöttem... és minden. A saját anyám!... A saját anyám!... - és Félix sírt.

Hosszan, sokáig hallgattunk, ó, és némán figyeltem, mint marja bánatát.

Végre, végre halkan szólaltam meg:

- Te... - mondtam neki - hm. Te... hm... mondd csak... biztosan az anyád volt az?...

Ekkor megdöbbenve s szédülten nézett rám, s ajka hebegve nyelte el jajongását. Sokáig, nyitott szájjal nézett.

- Ejnye - nyögte végre szelíden s békélten -, mondasz valamit.

Majd eszmélve:

- Te... csakugyan... nem vagyok biztos benne... No, nézd csak. Végre homlokára ütött.

- Persze - harsogta vidáman s vigasztaltan -, most jut eszembe, az anyám alacsony és szőke nő, ez meg magas, fekete volt, akivel találkoztam... majdnem biztos, hogy nem ez volt az anyám.

És ezen az estén inkább vidámak voltunk.

ADY ENDRE


MOSLÉK-ORSZÁG

(Megjelent német és francia fordításban is)

Jött értem a fekete hajó
Jött értem fekete vizen.
Álom-királyfit, vitt tova vitt
Moslék-országnak mentiben -
Fekete hajó, fekete vizen.

Moslék-ország, hajh, cudar ország,
Hajh, Hortobágy, zsír-szívű rém;
Hajh, Átok-város, Redves-ugar:
Piszok-hazám, mit kapaszkodsz belém?
Fekete vizeken jöttem én.

Vagyok a nyugati sirály -:
De magyarnak köpött ki a föld
Moslék-ország a nyakamon ül
Engemet Moslék-ország örökölt:
Nyöszörög a hájszagú föld.

Már nem megyek el, fekete hajó
Moslék-ország hagy' örülj, szegény!
Laza ferdinen, laza ferdinen
Fekete vizen, fekete legény,
Hajh, kutyafáját, szomorú legény.


LEKÖPÖM A MÚLTAT

Leköpöm a múltat
A lélek-pókot, a cudart,
Leköpöm a lelkemet is,
Mert visszanyihog a múltba.

Én vagyok Málé király
Én vagyok Málé király
Holdfényes, szelíd arcom
Belelobog a nagy éjbe.

 
 
0 komment , kategória:  Karinthy Frigyes  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 929
  • e Hét: 25590
  • e Hónap: 70662
  • e Év: 2011942
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.