Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 4 
Egy kislány gondolatai -
  2008-09-17 17:47:16, szerda
 
  Egy kislány gondolatai -


Anyu egy hatalmas angyal. Mindig mosolyog és megölel, ha félek. A szemei olyan ragyogóak, mint a tündéreké és a nevetésétől még a virágok is megnyugszanak.
Anyu vonzza a lepkéket is és beszél az állatokhoz, meg a növényekhez. Azt mondja, értenek minket. Azt is mondja, hogy mivel értenek és éreznek, nem szabad letépnünk őket. Az fáj nekik. A tündérek pedig nem tudnának hová bújni.
Amúgy most az oviba megyünk. Mama fogja a kezem és megóv. Nem engedi, hogy szétnézés nélkül átmenjek az úton.
Süt a nap és Anyu is ragyog. Tudom, hogy a Nap haragudni fog rám ezért, de szerintem Mama sokkal szebben és melegebben tündököl, mint ő. Pedig én a Napot is szeretem.
Anyu szerint a Nap is csak egy tündér, de ő nagyobb, mint a többi, ezért kiköltözött az égre. Szerintem ő a legszebb tündér. Még a csillagtündéreknél is gyönyörűbb.
Anyu még utoljára megölel az ovi bejárata elött. Nem akarok bemenni, mert a többiek nem hiszik, hogy a Nap is tündér. Azt mondják, ez butaság és... És még egy nagyon szörnyű dolgot is szoktak mondani. Ez annyira gonosz, hogy néha azt hiszem, megszállta őket egy kalmári ördög. Azt állítják ugyanis, hogy Anyu hazudik.
A kalmári ördög egyébbként egy nagyon gonosz lény. Esténként, amikor már majdnem elalszom, Mama hangját utánozza és úgy tesz, mintha sírna, meg visítozik, de csak azért, hogy kicsalogasson az ágyamból és aztán elraboljon. El akar vinni a Mama nélkül. Én azonban nem megyek sehová Anyu nélkül. Még oviba sem.
- Légy jó, Kincsem! - Anyu megpuszil. Az angyalok puszija is ilyen lehet. Finom és meleg.
Nem akarok oviba menni.
...... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ...... ...... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ...... ...

A Holdtündér megint felváltotta a Naptündért. Anyu szerint a csillagtündérek a Holdtündér lányai és ők is annyira szeretik a mamájukat, mint én az enyémet.
Mama olyan szép meséket tud. A kedvencem a ,,szamárbőr". Ahhoz nagyon szép képek vannak. A királylánynak, akiről szól, van napszínű, időjárásszínű és csillagszínű ruhája is. A napszínű olyan ragyogó, hogy még a szeme is megfájdult tőle!
Anyu megígérte, hogyha majd nagy leszek, kapok olyat. Mikor leszek már nagy? És miért mindent csak nagy koromban kaphatok meg? Én szeretnék napszínű ruhát. Lucy baba pedig időjárásszínűt akar. Valyon ő megkaphatná most? Neki végül is nem kell nőnie, mint nekem.
A kalmári ördög megint visítozik. Mostanában nem azon gondolkodom, hogy nem azért csinálja-e, mert magányos. Ha így van, akkor ki kéne mennem és megvígasztalni, ugye? Talán akkor nem lenne többé magányos és nem sírna, meg visítana csak azért, hogy elvihessen. Igaz, Anyu azt mondta, ne menjek, mert nem akarja, hogy elvigyen.
Talán, ha bátor leszek és kimegyek, akkor hamar meg is fogok nőni és majd gyönyörű hercegnő lesz belőlem napszínű ruhával.Az csodálatos lenne. Biztos így is lesz.
Bátor leszek és kimászok az ágyból, de azért magamhoz veszem Lucy babát. Egyedül mégis csak félelmetes szembe nézni a kalmári ördöggel. Majd Lucy baba meg fog védeni.
Anyu van kint Apuval. Hát mégsincs itt a kalmári ördög? Vagy Papa és Mama elűzte? Hát persze. Ők olyan hatalmasak. Az ördög biztos ijedtében elmenekült. De miért fekszik Anyu a földön? Melege van?
Apu olyan furcsa. Miért ordibál? Ó, már tudom! Biztos megszállta a kalmári ördög. De Anyu miért nem hívta segítségül a Naptündért? Ő képes elűzni. Jaj, Mama. Néha olyan feledékeny vagy. Se baj, majd én megmentelek.
Miért nem jön már a Naptündér? Itt kéne lennie, hiszen hívtam. Vagy nem így kell? Lehet, hogy Mami ezt is elfelejtette és véletlenül rosszul mondta?
Papa! Hát visszatértél? Repülni fogunk, ugye? Biztos, ezért emelsz a magasba. Hát mégis eljött a Naptündér. Már úgy féltem, hogy a kalmári ördög miatt elfelejted, ki vagyok.
- Ne, ne bántsd! Csak őt ne!
Miért sírsz, Anyu? Mi csak repülni fogunk. Úgy, mint régen. Igaz, Apu? Te is szeretsz repülni, mint a madarak, meg a tündérek.
Mit csinálsz, Papa? Ez fáj! Nagyon fáj! Engedj el! Hát nem ismersz meg? Én vagyok az, Lili, a Kincsed. Nem látod? A kalmári ördög elvarázsolt? Most fog jönni a Naptündér, ugye?
- Engedd el! Neki ehhez semmi köze!
- Kell neked? Nesze!
Anyu félek! Nem akarok repülni! Már nem szeretem. Anyu! Ne! A fal! Kapj el, Anyu! Nem akarom! Anyuuuuuu!
...... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ...... ...... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ...... ...


Naptündér! Hát végre eljöttél értem. Már úgy féltem, hogy Apu nem fog meggyógyulni. Anyu olyan szomorúnak tűnt miatta. De mostmár minden rendben lesz, igaz? Hercegnő is lehetek, ugye? Úgy szeretnék már egy napszínű ruhát.
Hová viszel? Az angyalokhoz? De én Anyuval akarok maradni. Egyedül nem tud megbírkózni a kalmári ördöggel. Én, meg Lucy baba majd segítünk neki. Meg persze te, Naptündér. Ugye segítesz?
Ó, milyen finom tavaszillatod van. Pont, mint Mamának. Vagy te valójában ő vagy? De hát akkor miért nem tudtad legyőzni a kalmárit? Nem ő vagy? Ó, értem- De akkor hol van Mami? Látni akarom.
- Itt vagyok, kincsem.
Hát végre látlak, Anyu. Milyen szép vagy! Mint egy angyal. De mi ez a különös hely? Ez nem az otthonom! Nem szeretek itt lenni. Olyan furcsák azok a az ijesztő medvék, meg mókusok. És mi ez a sok műszer? Haza akarok menni!
- Anyu...
- Tessék, kicsim.
- El akar vinni... - suttogok, nehogy a kalmári meghallja. Ki tudja, hol rejtőzhet. Talán megint el akar majd rabolni.
- Ki?
- Hát a Naptündér!
Úgy tűnik, nincs itt a kalmári ördög, de ez olyan ijesztő hely. Talán ez az ő birodalma? De hát a Mami is itt van. Talán őt is elvitte magával? Se baj, hamarosan úgy is jön értünk a Naptündér.
- Szerinted most majd látni fogom a tündérek világát?
- Egészen biztosan...
- És ugye majd te is velem jössz?
- Sajnos nem lehet. Vannak utak, melyekre egyedül kell mennünk. Azt hiszem, ez is ilyen...
Téged nem fog magával vinni a Naptündér? De hát miért? Ó, már értem! Te itt maradsz a kalmári ördöggel, hogy ne legyen magányos. Mama, te olyan jó szívű vagy.
- Mami.
- Tessék?
- A kalmári ördög már kijött Apából? - Anyu szeme könnybe lábad és megrázza a fejét. Akkor ezért maradsz itt? Vigyázol a Papára és a kalmári ördögre, mint ahogy rám is. De én nem akarok egyedül elmenni.
- Értem... Akkor majd megkérem a Naptündért, hogy űzze ki belőle. Bár már kértem. Anyu... Te, ugye, tudsz varázsolni?
- Hát persze, kicsim...
- Láttam angyalokat álmomban. Rám vártak. Meg ott volt a Naptündér is. Azt mondta, elvisz egy gyönyörű helyre... Megkértem, had maradjak még. Olyan szép az a virág...
- Kicsim, itt nincs virág.
- De én látom. Ott van a Naptündér kezében. Ezzel fogja elűzni Papából a kalmári ördögöt. Az egy csodavirág..
 
 
0 komment , kategória:  Anyu, miért?  
Rajki Miklós: Ne rohanj
  2008-09-09 09:18:27, kedd
 
  Rajki Miklós: Ne rohanj

Mindig futsz valahová.
Soha sincs semmire időd,
Hangzik fel tőled a hivatkozás,
És csak folytatódik tovább
A versenyloholás.
Se látsz, se hallasz,
Senkire sem hallgatsz.
Csak lótsz-futsz, s loholsz,
Mint a versenyagár,
Aki csak a célban tudja meg,
Hogy a nyúl nem is volt valódi.
Elrohansz minden szép mellett,
Nem észlelsz semmit,
Amit pedig csodálni érdemes lenne.
Két hét alatt akarnád látni azt,
Amit egész évben észre sem veszel.
A léleknek nem kell pénz,
A lélek mindig valami szépet remél.
Kell neki mindennap a pillanat,
Amikor valami szépet befogad,
És felerősítve sugározza tovább,
Hogy szebb legyen tőle a világ.
Milyen kár, hogy szemlélődni elfeledtél már.
Pedig, ha tudnád, mi minden van utadban,
Mi mindent adott a teremtő, mint jutalmat.
A természet gyönyörű kincseit,
Évszakok hírnökét, virágok ezreit,
Fákat, lombokat, cserjéket, bokrokat,
Akik mind feléd fordulnak.
Ha néznéd, látnád is, óránként változik a kép,
Ahogy fordul a Nap, úgy kúszik tova az árnyék,
S a fák levelei mindig másképp mosolyognak,

A virágok szirmai más arcot mutatnak.

S amikor áttör a lombok közt egy fénysugár,

Van olyan, mint a színpadon a táncospár.

Látod, mi mindent hagysz ki naponta?

Pedig közelről, megállva más ám, mint rohanva.
Mennyivel szebb egy virág közelebb hajolva.
Autóból is másnak látszik a világ,
Amit onnan látsz, az messze nem olyan, mint igazán.

A pályán száguldva meg, két végpont között a semmi.

Érdemes, értelmes hát ennyire rohanva élni?
Szabad-e a szépet a szívbe be nem engedni?
Elmehetsz bárhova a világba, annak legtávolabbi sarkába,
Soha nem fogod meglelni,
Amit itthon, nap mint nap, nem tudsz észrevenni.
Mert mit nézel majd végig életed filmjén,
Ha közben nem vetted észre a körülvevő világot,
Nem ismerted személyesen az útközben nyíló virágot?
Nem hagytad köszönni a kis feketerigót,
S nem érted teremni, a pirosló csipkebogyót.
Gondolkodj, miért is rohansz és hová,
Mit ér, ha rohansz,
Mindig csak rohansz tovább?
Rohansz, és mégse érsz sehová.





 
 
0 komment , kategória:  Anyu, miért?  
Sosem feledlek
  2008-09-09 09:08:12, kedd
 
  Sosem feledlek

Egy gyertya pislákol halványan a sötétben,
Nem ragyog fénye ugyanúgy, mint régen.
Tüze percről percre gyengül, s hamarosan elalszik,
S vele együtt egy szenvedő szív is örökre megnyugszik.
Már csak pár pillanat s uralomra tör a sötétség,
Már csak másodpercek kérdése és véget ér a keserűség.
S ekkor a messzeségben szél támad csendesen,
Közeledik a távolból, közeledik szüntelen.
Beront a szobába, s a lánggal lágy keringőbe kezdenek,
Lassan ringatóznak, majd egymás ajkára egy utolsó csókot lehelnek.
Egymásba fonódnak, s a fény beleolvad a sötétségbe,
Ez a pillanat volt a fájó szív lüktetésének vége.
Ott fekszik a lány a hideg kövön,
Karcsú teste elnyúlik a jéghideg földön.
Ahogy ott fekszik, olyan mintha csak aludna,
Pedig a halál ringatja, szemei nem ragyognak többé soha.
Pedig valaha ez a szempár beragyogta az egész világot,
Az a tüzes tekintet csak úgy ontotta magából a boldogságot.
Olyan volt mint egy drágakő, mi vakítóan tündöklött szüntelen,
S most ragyogó fényén eluralkodott a sötét végtelen.
A lány kezében az utolsó levelét szorította,
Ám ezt a lány tűzvörös vére teljesen beborította.
Csupán ennyi volt a borítékra írva:
"A kékszemű fiúnak kit már nem feledek el soha".
Teltek a hosszú percek, a végtelen órák,
Mire a szüleinek feltűnt a csönd, s az ajtót rányitották.
Ott feküdt a lány, s jéghideg arca most már örökre rezzenéstelen,
Szülei nem hittek szemüknek, szüntelenül ordították: "Ez lehetetlen!"
Édesanyja keservesen könyörgött: "Kicsi kislányom szólalj meg!"
De a síri csöndet semmilyen hang sem törte meg.
A kislánya halálsápadt arcát simogatta,
Kezébe vette kis kezét, s sírva szorítgatta.
De nem volt már benne erő, kihűlt már teljesen,
Hisz a csuklóján a sebből a vér ömlött szüntelen.
A penge ott hevert a földön, mit a vér eláztatott,
Így lett vége a lánynak kit a kegyetlen sors hányattatott.
Az anyja rögtön tudta hogy kinek szólhat a levél,
Fel akarta bontani, el akarta olvasni, de nem volt olyan kevély.
Nem bírta hisz tudta gyermeke azt nem neki címezte,
S akármennyire fájt neki, de a levelet a fiúnak elküldte.
A srác éppen kihívóan mosolygott egy szőke lány szemébe,
Mikor a postás csengetett, s levelet hozott a részére.
A fiú a levelet kezébe vette,
A pillantását arra a bizonyos sorra vetette.
Kinyitotta a borítékot és elkezdte olvasni,
Rögtön felismerte az írást, nem tudná feledni.
"Drága Egyetlenem!
Kedves Édes Szerelmem!
Még mindig szeretlek, pedig már sok idő telt el a búcsúnk óta,
DE még mindig előttem lebeg az utolsó óra.
Az utolsó pillantás amit rám vetettél,
Gyönyörű két szemed, mivel egyszer utoljára szemembe néztél.
Régen pillantásodban a szerelmünk ragyogott,
Ám dühöddel elpusztítottad, s szilánkokra hullott.
El akartam mondani neked, hogy amit tettem az nem ez én döntésem,
De te nem hagytad, hogy megmagyarázzam, hogy miért kellett ezt tennem.
Megfordultál, s távolodni kezdtél, nem fordultál vissza,
Pedig akkor talán mindent elmondtam volna,
Azt hogy mennyire nagyon szeretlek,
Ám te eltűntél s én sehol sem lellek.
Bárhová megyek, és bárhol járok,
Mindenhol egy emléket találok
Bár a helyedet más tölti be már,
Szívem egyre csak Téged vár.
Azt hittem az átsírt éjjeleknek vége,
S hogy szívem elfelejt Téged végre.
De hallottam újra hangodat, láttalak s feléledt a múlt,
Hiába küzdöttem ellene az emléked lelkem mélyén minden feldúlt.
Menekülnék előled, de hova bújjak?
Mindig feltörnek a régi közös emlékeink, s nem kellenek újak.
S bár belül ordítok: "Elég! Vége! Állj!"
Nélkülük és nélküled nem tudnék élni már.
Hiszen te jelentesz mindent nekem, az életemet,
Odaadnám azért a lelkemet, szívemet, mindenemet,
Hogy messziről újra láthassalak, s érezzem illatod,
Hogy újra fülemben halljam hangod, egy mondatod.
Mondd! Miért nem értik meg hogy nélküled élni nem akarok?
Hisz ha nem vagy velem fáj a levegővétel, szinte kettészakadok.
Élnem kell, ezt súgja egyfolytában az agyam,
De a szívem érted ég, s én csak úgy megemésztődni hagyjam?
Nem akarok már nélküled élni, nélküled nem létezek,
Nem megy már semmi, minden fáj, nélküled nem élhetek.
Mindig bennem vagy, s minden üres pillanatban szívem rád gondol,
Zokog, hisz hiányzol neki, s hiányod fájdalma kegyetlenül marcangol.
Olyan a szívem, mint a vad elé vetett húscafat,
Melyet hiányod lassan. Kegyetlenül szétszaggat.
Mikor megyek az utcán lehajtott fejjel, kísér a halál,
Hiszen szemem hiába keres téged, sehol sem talál.
Boldogtalan életemből hiányzik a törődés,
Hömpölygő lavinaként zúdul testemre a feledés.
Fájok, mint part, ha szárad, mint seb ha vérzik,
Komor bánat lep el engem ha a magány megérik.
Nincs már boldogság, szerelem és buja öröm,
Mindent mit veled éltem át már örökké magamban őrzöm.
Nélküled nem nyugszom, szüntelen álmatlanság él bennem,
Félek, rettegek attól hogy egy rossz emlékké kell lennem.
Felemésztenek és gyilkolnak az utolsó elhangzott szavak,
Fájdalmamra csak ölelésed nyújtana vigaszt.
Bár elmondhatnám, hogy szakít szét ez az érzés,
De megfagynak a szavak, s kínná lesz a légzés.
De most félek, hiszen elvesztettem tekinteted,
Nem sírok már, inkább elfojtom magamban minden emlékemet.
Hirtelen a végtelenből rám zuhan a fájdalom,
S önmagam felett gyűlöletté nő a szánalom.
Szánom magam, hisz akit mindennél jobban imádtam,
Annak ellenére, hogy megbántott, s eldobott feledni mégsem tudtam.
Ó Istenem! Hányszor mondták, hogy felejtselek el Téged,
Hányszor mondták, értsem meg már sosem leszek többé véled.
Istenem! Mikor kimondtad azt a szót, hogy "VÉGE",
Mintha minden álmom, s vele életem is véget érne.
Magamba nézek, s látom az elvérzett áldozatot, s most már a halállal küzdök,
Most minden olyan üres, s most már csupán bátorságot gyűjtök.
Nincs szakadt rongy, ami a testemet óvja ha félek,
Csak a halál csókját érezném már végre, ennyi mit remélek.
Le akarok lépni az útról mit már oly régóta járok,
Hisz szenvedő szívemnek megnyugvást nem találok.
Nincs ereje sebzett lelkemnek, hogy újra hazataláljon,
Széjjeltépi a kegyetlen fájdalom a messzi kietlen határon.
Haladnék én az élet útján, de térdre zuhanok, s annyira fáj,
Hogy minden egyes új nap megsebez, gyilkol engem, s a szívembe váj.
El akarok végre menni, de nem tudlak búcsú nélkül itt hagyni,
Hát ég veled! De tudd a síron túl sem foglak feledni!
Mindig Téged szerettelek, Hű voltam hozzád minden percben,
S ez most már végleg így marad a messzi végtelenben.
Búcsúzok, talán így jobb, hisz nem gondoltam hogy gyenge is tudok lenni,
Hogy nélküled ugyanúgy már soha többé nem tudok nevetni.
Zárom soraimat, megpróbálom játszani, hogy erős vagyok még mindig,
A csodás emlékedet elviszem magammal egyenesen a sírig..."
Ekkor a lány befejezte a levelet,
Melyre búcsúképpen egy könnycseppet ejtett.
Lezárta a borítékot, s a kezében penge villant,
Hullottak a vércseppek a padlóra, ám arcán még egy utolsó mosoly csillant.
Képzeletben még utoljára látta a szerelmét,
Utoljára még szélesre tárta két szép kezét,
Éppen mikor az árnyat ölelni akarta,
Megremegett teste, tovább már nem bírta.
Összecsuklott térde, s a földre zuhant,
Utolsó mondata a széllel együtt messze suhant.
Tíz szó mi most már a széllel örök násztáncot jár:
"Tudd szeretőd mindörökké szeretni fog, s most már a Túlvilágon vár!"
Ekkor a fiú tovább már nem bírta,
Keserves könnypatak az arcát áztatta.
Térdre rogyott, s csak zokogott szakadatlanul,
Ekkor lágy, édes szellő támadt váratlanul.
Simogatta a fiú arcát, akár egy puha érintés,
Olyan mintha a lány lett volna, lehetetlen képzelgés.
Végigsimította a srác könnyáztatta arcát,
Hűsen kényeztette két vérpiros ajkát.
A szellők, mint rakoncátlan lánykaujjak,
A fiú barna hajába lágyan beletúrtak.
Ekkor behunyta szemét, s egy álomba lépett,
Felelevenített maga előtt egy réges-régi képet.
A lány állott előtte, kit egykoron hevesen csókolt,
Kinek tiszta, hű, szerelmes szívből bókolt.
A lány nem szólt semmit, csak némán nézett,
Arcán az a feledhetetlen pajkos mosoly fénylett.
Szemében a régi tűz izzón ragyogott,
A fiú szívében újra az elmúlt szerelem lángja lobogott.
A fiú közeledett, a lányhoz lépett,
Épp mikor meg akarta érinteni a gyönyörűséget,
Amint kezét nyújtotta, hogy újra megsimogassa a lányka orcáját,
Elrepült a szél, s elvitte magával az árny mesebeli alakját.
Felriadt a fiú, kinyitotta két kék szemét,
Kereste, kutatta mindenhol elrabolt képzeletét.
Bánatos szeméből újra könny csordult ki,
Egy édes hang hívta őt messziről, így rémlett neki.
Leszállt az éj, elcsendesült minden s Ő elhagyta otthonát,
A temető felé csalogatta egy hang, a sír felé vezette két lábát.
Bent a sorok közt hevesen zakatolt szíve,
Borús tekintete szüntelen a zugsorokat leste.
Az éj leple alatta temető csendjét sírás töri meg,
Valaki egy fejfa előtt keservesen remeg.
A gyászos sötétben valaki halkan zokog,
Siratja a kislányt ki már régen halott.
Megzörrennek a fák megint a temetőbe,
Ismét szél támad, s szól szomorúan, remegve:
"Ne sírj, kérlek drága, ne sírjál,
Már nem fáj, hogy akkor eldobtál.
Nem fáj már semmi, végre megnyugodtam,
De tudd kérlek hogy Te voltál kit imádtam!
Imádtalak, szerettelek jobban minden másnál,
Te ragyogtál a szívemben, s veled bátrabb voltam a Halálnál.
Nem is ő keresett engem, én kutattam utána,
S én leheltem csókot mérgező ajkára.
Hűs mérge átjárta testem minden zugát,
Ám még az sem tudta kitörölni belőlem lényed csodás báját.
Bennem élsz most már örökre, s én is veled maradok,
Védeni foglak mindörökké, én leszek az Őrangyalod.
Óvni foglak végig az utadon, hűen vigyázlak,
Hisz a síron túl is, és mindörökké imádlak..."
Ekkor elsuhant a szellő, s csend borult a tájra,
A fiú keservesen zokogva borult a fejfára.
Ekkor a mélyből egy hang szűrődött ki,
Monoton mondataiból egy szó hallatszott ki: "Szeretlek!"
A fiú ekkor halkan, érthetetlenül csak ennyit mondott: "Soha nem feledlek..."


 
 
0 komment , kategória:  Anyu, miért?  
Anyu, miért?
  2008-09-09 09:04:56, kedd
 
  Anyu, miért?

Az alkohol adója: egy ártatlan halála

Elmentem egy buliba, Anyu, és emlékszem a szavaidra. Megkértél, hogy ne rúgjak be, így hát nem ittam semmi alkoholt. Büszke voltam, Anyu, ahogyan azt előtte megmondtad. Nem ittam alkoholt vezetés előtt, Anyu, amiért a többiek gúnyolódtak is velem. Tudtam, hogy igazad volt, Anyu, és hogy neked mindig igazad van. A buli lassan véget ért, Anyu, és mindenki haza indult. Ahogy az autóhoz léptem, Anyu, tudtam, hogy épségben haza fogok érni: nevelésed alapján - felelősségteljesen és büszkén! Lassan mentem, Anyu, és bekanyarodtam egy kis utcába. De a másik sofőr nem vett észre, és frontálisan belém hajtott. Ahogy fekszem itt a járdán, Anyu, hallom a rendőröket, amint mondják, hogy a másik sofőr ivott. És most én vagyok az, akinek ezért meg kell fizetnie! Itt fekszem, haldoklom, Anyu, kérlek siess! Hogy történhet ez meg velem? Az életem kipukkan, mint egy lufi! Körülöttem minden tiszta vér, Anyu, és a legtöbb az én saját vérem. Hallom, az orvos azt mondja, Anyu, hogy már nem tud segíteni rajtam. Csak azt akarom mondani, Anyu, esküszöm, tényleg semmit sem ittam. A többiek voltak, Anyu, akik semmivel sem törődtek. Valószínüleg a másik sofőr is egy ilyen buliban volt, mint én, Anyu. Egyetlen különbség van csupán: ő volt az, aki részeg volt, és én vagyok az, aki most meg fog halni! Miért isznak az emberek, Anyu? Ez az egész életüket tönkreteszi! Erős fájdalmaim vannak, mint a késszúrás, olyan erősek! A férfi, aki belém jött, Anyu, körbe-körbe szaladgál, én pedig itt fekszem, és haldoklom. Ő meg csak néz rám hülyén! Mondd meg a bátyámnak, hogy ne sírjon, Anyu. És mondd meg Apunak, hogy legyen most bátor. És ha már a menyországban leszek, Anyu, írasd a sírkövemre: "Apja lánya". Valaki mondhatta volna neki, Anyu, hogy ne igyon, ha vezet. Ha mondta volna neki valaki, Anyu, most nem kellene meghalnom. Már alig kapok levegőt, Anyu, és nagyom félek. Kérlek ne sírj miattam, Anyu. Mindig ott voltál, amikor szükségem volt rád! Mielőtt elmegyek, van egy utolsó kérdésem, Anyu: NEM ÉN VEZETTEM RÉSZEGEN, MIÉRT NEKEM KELL MOST MEGHALNI??? :'(

 
 
0 komment , kategória:  Anyu, miért?  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 4 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1446
  • e Hét: 13191
  • e Hónap: 92749
  • e Év: 2034029
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.