Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Hellenbárt László
  2008-09-18 16:27:49, csütörtök
 
  MÁR SEMMI SEM LESZ OLYAN

Már semmi sem lesz olyan, mint azelőtt. Vannak dolgok, miknek csak akkor és csak ott van, lehet értelmük, s soha máskor meg nem ismételhetőek. Egyszeri lehetőségek. Bármire. Akármi is lehet az ilyen - nem a cél a lényeg benne, hanem a tett.
Megteszed, vagy nem teszed meg.
Egyik sem egyszerű.
Pedig a világ annyira egyszerűen működik! S annyira egyszerű dolgokba zárja a szépségét. Csak észre kell vedd. Csak észre ne vedd...
Mint az a kisfiú. Igen, az a kisfiú ott a metrón, a Nyugati és Újpest között, nem a Nyugatinál szálltak fel az édesanyjával, aki nem lehetett sokkal több nálam. Ő is szőke volt. Nem volt szép. El volt hízva. Nem nagyon, csak épp annyira, amennyire kisgyermekes anyukák szoktak, mikorra a gyerekük eléri úgy a második évét, s az anyuka nem veszi észre, hogy ő is épp annyiszor eszik, mint a gyerek, csak még az mellé egy kicsivel többet is akár. S akkor elhíznak. Megereszkednek, s olyanok lesznek, mint a bolti tejeszacskók, amikben a tejet tartják. Nem, nem a dobozosra gondolok. Az szögletes. A hagyományos zacskókra, amikből ki szokott folyni a tej, s ha nem folyik ki, akkor olyan plöttyedtek, s tapintásuk, mint az elhízott fiatal nőké.
De a kisfiú az szép volt. Szőke. Kicsit hosszú volt a haja. Mikor észrevettem őket, épp az anyja ölében aludt, belefúrva a fejét annak tejeszacskó-tapintású hasába. Egyik kezével kapaszkodott az anyja blúzába, másikkal a saját haját babrálta. Szőke haja volt. Kicsit hosszú, s hátra volt simítva a homlokából, amitől kicsit csapzottnak látszott.
Mellettük álltam, az ajtónak támaszkodtam, kezemben a csomagom. Nem nagy csomag, amolyan iskolástáska - forma, amilyenekkel a középiskolások mászkálnak. Igazság szerint a vállamon kellett volna lennie, de sokan voltak a metrón, dél múlt épp néhány perccel, mindenki igyekezett valahova. Az ajtónak támaszkodtam, rajtam volt a napszemüvegem, azon át nézelődtem.
Nem szeretem a metrót. S az embereket se mindig, persze, néha azért igen. Ma sem szerettem. Még most se, pedig már nem vagyok a metrón. Most egy kocsmában vagyok, valahol Újpesten, nem tudom, hol, nem is érdekel. Már nem érdekel. Visszafelé nem utazok.
Sok ember volt a metrón. Öregasszonyok, felpüffedt s harisnyába nyomorgatott lábakkal, kiszedett szemöldökük helyére ceruzával rajzoltak vonalakat, s lehetetlen színű ruhákba rejtették testüket. Meg voltak öreg férfiak is. Ványadtak, aszottak, de akkora öntudattal nézték az alagút belsejét, meg a kocsi falára ragasztott hirdetéseket, mintha ők már pontosan tudnának mindent. Egy frászt! Csak az öntudatuk nagy, semmi egyéb. Büszkeség. Dac. Konokság.
Voltak fiatalok is. Egy csapat lány, akik talán épp az iskolából jöttek, vihogtak, az egyiküknél volt valami állat, már nem emlékszem rá, hogy milyen, de azt ugratták nagy jókedvvel mind. Zengett tőlük a szerelvény. Vihogtak. Mindnek ki volt festve az arca - atyaég! Nem lehettek idősebbek 13 évesnél! - , s az egyiknek át volt szúrva a szemöldöke is, kilátszott a piercing két vége, mintha két sörét lett volna a szeme és a homloka között, ami arra vár, hogy a gazdája feldühödjön, s kilője őket a levegőbe. Tisztára minta valami idióta távol keleti rajzfilmben. Feketére voltak festve a körmei.
Régen egy lány szégyellte, ha feketék a körmei. Az azt jelentette, ő parasztlány, sokat dolgozik a földön, s nem bírja kivakarni körmei alól a zsíros magyar föld piszkát. Pedig nem szégyen, ha egy nő dolgozik. Ha a földön dolgozik. Ha úgy hozza sorsa. Ha úgy tartja kedve. Mégis, a köröm alatti gyászszegélyt szégyellte mind. Mintha attól lennének piszkosabbak, mint az úrilányok, akik délutánonként cukrászdákban illegették magukat.
Azok a lányok sokkal piszkosabbak voltak. Mostanában feketére festik a körmeiket ezek a lányok.
De az a szőke kisfiú még annyira ártatlan. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen szép is tud lenni egy kisgyerek. Arányos volt, se nem kövér, se nem sovány, épp, amilyennek egy kisgyereknek lennie kell. S a haja. Szőke volt...
Mire legközelebb ránéztem, már nem az anyján volt. A nő beletette egy babakocsiba, olyanba, amibe a nagyobb gyerekeket szokták vinni, amiből kilát, ha akar, fel is ülhet. Sportkocsi, vagy mifene. Abban volt már. Kilógtak belőle a lábai, félig oldalt fordult álmában. Alaposan megnéztem az arcát. Puha gödröcskék voltak a szája sarkában, a szempillái, mint amit rajzoltak. Hosszúak, egyenesek, ahogy mozdulatlanul pihentek orcáján. Nagyon hosszú szempillái voltak. Ajkai duzzadtak, nyers hússzínűek.
Az anyja rám nézett. Rámosolyogtam, ő visszamosolygott rám. Valamikor szép nő lehetett. Már nem az, de talán még egyszer lehet.
Lehet?
Nem tudom. Tőlem már lehet.
A csomagot a vállamra vettem, el kellett álljak az ajtóból, épp azt a felét nyitották ki, ahol én voltam. Leszállt néhány ember, s sokkal többen felszálltak. Épp, ahogy számítottam rá. Mindig így szokott lenni. Számtalanszor megtettem ezt az utat, ebben az időpontba, s más időpontokban is, tudom, hogy ekkor a legforgalmasabb ez a szakasz.
Egyszerre nagyon sokan lettünk. Besűrűsödtek az emberek. Gyorsan leültem egy padra, szemben az anyával, közöttünk a gyerek, a kocsiban. Megint rám mosolygott. Fogalmam sincs, miért. Én a gyerekre néztem, s én is mosolyogtam. Soha nem láttam még ennyire közelről ilyen kicsi gyereket ilyen sokáig. Körülöttem soha nem voltak gyerekek. Egy se. Elnézegettem ezt, akit az Úr most az utamba rakott. Aludt. A babakocsi oldalán, ott, ahol a fém szerkezet összeér a textillel, amiben a gyerek van, babák lógtak. Nem is igazi babák, inkább csak olyanfajta kabalának szánt plüssök, amiket kulcstartóként szoktak árusítani. Majmok, állatkák, furcsa formájú emberek. Négy - öt is lógott a kocsin, gyűrűre fűzve, s azok ráaggatva a fémcsőre. Piszkosak voltak, mint amit sokszor vesznek kézbe apró, piszkos kis kezek. A gyerek játékai. Vagy csak egy részük. Ott lógtak, a kocsi szélén.
Eszembe jutott egy régi fénykép, valamelyik újság címlapján láttam egyszer. Egy földrengésről szólt a cikk, s a fotó az összedőlt házak között egy kallódó játékmacit ábrázolt. Az a maci magányos volt. S tudható volt, hogy soha többé nem fog visszatérni a gazdája, mert valamelyik rom alatt fekszik még, vagy már megtalálták, s próbálják összerakni a darabokra szakadt kis testet, ha megtalálják minden darabját.
De lehet, hogy csak az újság fotósa tette oda a romokhoz a macit, hogy jó képet készítsen. Minden meglehet.
Hozzám nyomakodott a tömegben egy pasas. Fiatal volt, még fiú szinte, alabástromszerű bőrén nem serkent a borosta még igazán. A térde hozzáért a térdemhez, ahogy mellettem állt, én meg ültem. Később úgy tűnt, szándékosan nyomta nekem. Ránéztem, nem vettem le a napszemüvegem, s végigmértem. Ki volt szedve a szemöldöke ennek is, és mosolygott.
Újra erőset nyomott a térdén, s megint rám vigyorgott. Kedvem lett volna felkelni, s addig ütni a pofáját, míg a mosoly végleg le nem kopik róla, de nem tettem. Kedvetlenül és undorodva odább húztam inkább a lábam, s újra a kisgyerekre néztem.
Aludt. Még mindig aludt. Nem zavarta a tömeg, az emberek izzadtságszaga, a hangoskodás, a kétszínűség, a torzság, a hazugság. A nem igazi világ. Az álszentség. Mert ilyen a világ. Megérett a pusztulásra. De őt nem zavarta. Aludt a káosz közepén, szőkén, mint egy angyal, mint az Úr egyik angyala, aki erősebb mint én. Őt nem érdekelte a világ.
Ennyire egyszerű lenne az élet? Ennyire egyszerű? Egy alvó, két éves gyermek tudja az igazságot?
Szelíden rúgott egyet az egyik lábával, ahogy helyezkedett fektében. Semmi nem zavarja.
Megigazítottam a csomagomat a lábamnál, nehogy baja legyen, s az anyára néztem. Ő is épp rám nézet.
- Szép gyermek. - Mondtam, nem tudom miért.
- Köszönöm! - Felelte kedvesen mosolyogva a tejeszacskó-szerű nő, s gyengéden megérintette az alvó gyereket.
Zavarba jöttem. Idegesen bólintottam, majd felálltam, s mert megálló jött gyorsan leszálltam. Pedig még meg sem tettem. Pedig meg kellett volna tennem! Most! Akkor!

Most itt ülök egy kocsmában. Előttem egy kávé és egy narancslé, kezemben a telefonom. Tárcsáznom kellene. Csak egyetlen hívást megindítani. De már nincs értelme. Akkor, és ott kellett volna megtenne. Most már nem szabad. Több a veszteség, mint amit nyernék vele. Pedig most lenne kedvem hozzá.
Ott, a metrón nem volt. Annyira szép volt az a gyerek! Élő, igazi, valódi kicsiny gyermek. Tökéletes.
Táskám a lábamnál lapul. Benne a szerkezet, amit a metrón kellett volna működésbe hoznom. Elég lett volna otthagyni a csomagot, s aztán kintről telefonálni. Megcsörgetni. Nem tettem
De azok a kismacik már soha többé nem lesznek árvák egy halomnyi törmelék tetején.



 
 
0 komment , kategória:  Hellenbárt L.(Novella)  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1741
  • e Hét: 31308
  • e Hónap: 76380
  • e Év: 2017660
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.