Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
Transzcendens etűd
  2008-09-18 16:59:37, csütörtök
 
  Transzcendens etűd

1
Délután négy órakor doktor Bártfay Mihály az órájára nézett, és hirtelen nyugtalanság fogta el. De hiszen akkor is pontosan négy óra volt, amikor - mintegy húsz perce - Nelli felhívta az Adriáról. Most tehát körülbelül fél ötnek kell lennie. Igen, tíz percig beszélt Nellivel, s amikor letette a kagylót, finom tengeri homok pergett belőle. Pillantása most újra a parányi homokkupacra tévedt, és szorongását heves vágyakozás váltotta fel. Becsengette a titkárnőjét, hogy megkérdezze tőle a pontos időt, s a titkárnő - főnöke arckifejezése láttán - szolgálatkészen sietett oda hozzá, és kezdte kigombolni a sliccét. Doktor Bártfay felhördült, és szájon csókolta a titkárnőt, de megérezvén rajta a délben fogyasztott pörkölt kissé már megsavanyodott utóízét, kedveszegetten tolta el magától.
- Söpörje le a homokot az asztalomról, legyen szíves!
Majd megállította, amikor már kifelé indult:
- Mennyi idő van, Klárika?
- Négy óra, Bártfay kartárs.
Doktor Bártfay az ablakhoz lépett, és kibámult a téren terjengő novemberi szürkületbe. A templom körvonalai már kezdtek szétfolyni a sűrűsödő ködben, csak a kivilágított számlapú toronyóra vált ki élesen belőle. A templomlépcsőn most is ott kuporgott a bolond öregasszony, aki azt állította magáról, hogy Mária Magdolnának hívják, és kétezer éves. "Sivár évszak, kietlen óra!" - gondolta doktor Bártfay, s hogy kissé jobb kedvre derüljön, levett a könyvespolcról egy bordó bőrbe kötött mappát. A mappa a beszédeit tartalmazta, melyeket a helyi nyomda elhangzásuk után minden alkalommal egyetlen példányban kinyomtatott és befűzött a számára. Doktor Bártfay éppen belemerült volt egyik beszédének olvasásába, amikor ismét megcsörrent a telefon.
- Doktor Bártfay kartárs? Itt Skorpió. Gyanús idegen érkezett a városba.
Doktor Bártfay szíve összeszorult: az előérzete, lám, nem csalta meg.
- Azonnal jöjjön ide!
- Egy perc múlva ott leszek.
Doktor Bártfay megszakította a vonalat, majd tárcsázott... Egy perc múlva gyenge kaparászás hallatszott a kagylóból. Bártfay lecsavarta a fülhallgató fedőlapját, és a Skorpió eléje pottyant az asztalra. Izgatottan futkosott a telefon és a mappa között.
- A Léggömbárus jelentette...
2
A novemberi szürkületben egy fiatal férfi tartott a város felé. Az imént tette le az elágazásnál egy teherautó, sofőrje gyanakvóan mérte végig, amikor úticélját közölte vele.
- Én itt születtem, és már tíz éve nem jártam a városban - mondta az Idegen, miközben lekászálódott a vezetőfülkéből. Könnyű léptekkel indult el a bekötő úton, sárcsillagokkal telefröcskölt, sötétkék ballonkabátját kigombolta. Amikor felpillantott a várost övező dombokra, a nap éppen lebukott az egyik orom mögé. Az Idegen az órájára nézett. "Fél öt van, túlságosan hamar besötétedik" - gondolta, és fennhangon így szólt:
- Legyen négy óra!
A napkorong nyomban visszabillent a dombok fölé, sápadt, sárgás fény öntötte el a lopakodó ködben didergő szőlőtőkéket. Délután négy óra volt.


3
A Léggömbárus a temető sarkánál várakozott háromkerekű rokkantszékében. Ötven év körüli, alacsony, vézna emberke volt, feketére festett, ritkuló haját hátrafésülte, arcát simára borotválta, csak a felső ajkain hagyott meg keskeny, kétfelől az orrlyukaiba futó bajuszkát. Viseltes, de gondozott fekete öltöny volt rajta, fehér inggallérjából félig alvadt sebként buggyant ki a bordó csokornyakkendő. Nyomorék lábait vastag plédekbe bugyolálta. Vörös szőrű, kövér kutya hevert előtte a sárban, hosszú pórázra kötve.
A Léggömbárusnak mindig pontosan huszonnégy léggömbje volt, amikor reggelente megjelent a városban - tizenkét piros és ugyanannyi kék. A város lakói azt tartották, hogy aki kék léggömböt vásárol, azt előbb-utóbb valamilyen borzalmas szerencsétlenség éri. Ennek ellenére mindenki - talán mert elszégyellte magát, amikor tekintete a Léggömbárus alázatos, fekete szemeivel találkozott - kizárólag kéket vett tőle, pirosat soha senki. Estére mégis valamennyi léggömb elfogyott, holott... de ezen a rejtélyen hiába törték a fejüket a város lakói. Tény, hogy igen sok szerencsétlenség történt a városban.
A Léggömbárus az ülése karfáján lengedező léggömbökhöz beszélt.
- Most csodálkoztok, ugye, pimasz kölykök, hogy a markomba kerültetek? Innen nem szabadultok többé! Te sem, te copfos kis béka, aki tegnap a nyelved öltötted rám. Anyád, persze, megjátszotta, hogy haragszik, még elnézést is kért az "úrtól", de a hátam mögött összenevettetek. Most szépen bezárlak a többiek közé a fáskamrába, aztán először levágom a copfjaidat, majd harapófogóval kitépem a nyelvedet, utána a kisbaltával egyenként levagdosom az ujjacskáidat, legalább nem fogsz többet velük a bugyidban kotorászni. Sírjál csak, sírjál, most már úgysem segít a sírás. Aztán te következel, te Beatles-trikós csirkefogó, te, aki tegnapelőtt megdobtad a kutyámat. Nem emlékszel? Majd én eszedbe juttatom! Most próbálj elfutni! - A Léggömbárus bicskát vett elő. - Látod ezt? Megeszed a kutyám szarát, vagy beléd döföm. Nem akarod? Neem? Jó, akkor tőből levágom a kezedet. Vagy csináljak neked egy szép, szabályos harakirit? Tudod, mi az? Először egy vágás a hasfalon...
A Léggömbárus beleszúrt az egyik léggömbbe. A léggömb kipukkadt. A zajra felugrott a kutya, de rögtön vissza is heveredett, mancsaira fektetve a fejét - megszokhatta már az efféléket. Fészkelődés közben azonban felfigyelt valamire, és szemét a városba vezető útra szegezve, nyüszíteni kezdett. A Léggömbárus ütött-kopott színházi látcsövet halászott elő a plédek közül, és az úton közeledő Idegen felé fordította. Aztán a szivarzsebéből kivett egy gyufásdobozba rejtett parányi adó-vevőt.
- Skorpió, Skorpió! Itt Léggömbárus. Jelentem...


4
Az Idegen elhaladt a Léggömbárus mellett, aki gúnyos tekintettel követte. Elhagyta a temetőt, és rátért a várost keresztülszelő doktor Bártfai sugárútra (a sugárutat, mint az írásmód is mutatja, természetesen nem doktor Bártfay Mihályról nevezték el), egy pillantást vetett csak a neogótikus Kistemplom töredezett kőcsipkéire, nem állt meg a Felsővárosi Vendéglőnél sem, melynek befüggönyzött ablakain pirosas fény szivárgott át, mint zsírpapíron a beléje csomagolt hús leve, s hamarosan elérte a doktor Bárthfai utcát (az utca névadója, mint az írásmód is mutatja, szintén nem doktor Bártfay Mihály volt), és végigment rajta, egészen a doktor Bárthffay térig (amely nevét, már csak a rend kedvéért jegyezzük meg, ugyancsak nem doktor Bártfay Mihálytól nyerte), s ott egy kétemeletes, piros cseréptetős bérházat keresett, amelyben egykor - tíz éve - egy Edit nevű lány lakott. De a házat azóta lebontották, s a helyén, a düledező palánkkal körülkerített, üres telken gaz burjánzott.
"Milyen nehéz pontosan magam elé képzelnem azt az ablakot a kifakult, féloldalasan lógó vászonrolóval! - gondolta az Idegen. - Pedig minden este erre jártam, remélve, hogy egyszer csak kihajol rajta. Sohasem hajolt ki."
Az Idegen átmászott a palánkon, belegázolt a térdig érő gazba, és nekiütközött egy még a bontásból itt maradt téglarakásnak, amely üres szobortalapzatként állt a fehéren gomolygó, sűrű ködben. Az Idegen bólintott, és elkezdte gyúrni a ködöt, átnyirkosodott ujjait időnként a kabátjába törölve. Nemsokára karcsú lányalak bontakozott ki a téglarakáson: hosszú hajú, őzarcú; fejét hátradöntve, csukott szemmel egy láthatatlan falnak támaszkodott, két kezével a szélben verdeső szoknyáját fogta le - ahogy annak idején, egy szeles tavaszi napon, tízpercben az iskolaudvaron napozott.
Amikor a szobor elkészült, az Idegen hátralépett, és összehúzott szemmel hosszan, elégedetlenül szemlélte, majd lemondóan legyintett. Megfordult, átkapaszkodott a palánkon, és sietős léptekkel indult tovább. Egy skorpió futott át előtte az úton, de az Idegen nem fordított rá figyelmet.
Doktor Bártfay később két embert küldött ki légkalapáccsal, hogy a ködszobrot eltakarítsák, ám azok sehogyan sem boldogultak. A szobor minden próbálkozásuknak ellenállt, egyetlen repedés sem esett rajta, holott azt várták, hogy már az első érintésre szétfoszlik a levegőben.
De hát hogyan is válhatna köddé, ami ködből való?


5
Még mindig délután négy óra volt, és doktor Bártfay Mihály nyugtalanul járkált a szobájában fel s alá. Időnként az órájára nézett: a mutatók nem mozdultak, ám ha a füléhez emelte, a megszokott szapora ketyegést hallotta. De nem mozdultak a mutatók a toronyórán sem, sőt amikor felhívta a pontos időt, a géphang is csak ezt ismételgette: tizenhat óra... tizenhat óra... tizenhat óra... míg dühösen le nem csapta a kagylót. Szorongása, bár az idő állt, percről percre növekedett.
"Talán a Kálvária-domb...?" - gondolta, és rossz szájízzel emlékezett vissza arra a néhány évvel ezelőtti éjszakára, amikor egy több napos vadászatot lezáró mulatozáson hosszas kártyacsatába bonyolódott a síkföldi N.-ből érkezett kartársakkal. Hajnalra a város minden pénzét elvesztette, s kínjában végül kimutatott az ablakon:
- Felteszem a Kálváriát.
Ezúttal sem kedvezett neki a szerencse, s egy hét múlva ötszáz teherautót küldtek N.-ből különböző munkagépekkel és megbízható munkásokkal a városba. Éjszaka, amikor a város minden lakója az igazak álmát aludta, kivonultak a domb alá, és aknát fúrtak bele. Pontos terv, gondos számítások alapján dolgoztak. A kibányászott földet teherautókra rakták, és az egyre növekvő üregbe hidrogénnel töltött ballonokat hordtak. (N.-ben van ugyanis az ország egyetlen s egyben legnagyobb hidrogéngyára.) A domb kérgét, körülbelül három méter mélységig, érintetlenül hagyták, így senki sem vehetett észre semmit, és a robbanásveszélyes ballonokhoz sem férhetett hozzá. Reggelre az akna nyílását befalazták, s mire a városban megindult az élet, az éjszakai munka legkisebb nyomát is eltüntették.
A város lakói csak annyi változást tapasztaltak, hogy a helyi lapban rendelet jelent meg, melynek értelmében megtiltatott mindennemű gödrök és vermek ásása a Kálvárián. Ezt a rendeletet később az egyszerűség kedvéért a város egész területére kiterjesztették.
Estére már N. határában magasodott a Kálvária-dombnak az eredetinél alig három méterrel alacsonyabb mása. N. vezetői örömmámorban úsztak, mert eddig - mivel városuk az ország legmélyebb pontján, jóval a tenger szintje alatt terült el - hiába építették a magasházakat, azok már a szomszéd faluból sem látszottak. - Most végre megmutatjuk! - fogadkoztak, és egy huszonöt emeletes lakóházat terveztek a Kálváriára. Ám a beruházást takarékossági okokból le kellett állítani, ezért a dombot és környékét erdővel telepítették be, az erdőbe szarvasokat hozattak, és a domb tetejére vadászlest állítottak.
Doktor Bártfay töltött magának egy pohárka konyakot, felhajtotta, és felpezsdülvén újból az ablakhoz lépett. A templom sarka mögül éppen ebben a pillanatban lépett ki a térre az Idegen.

6
- Magdolna, megismersz? - lépett oda a templomlépcsőn kuporgó öregasszonyhoz az Idegen. Az öregasszony rávetette savószürke tekintetét, és megkérdezte:
- A Mester küldött?
Az Idegen a fejét rázta.
- Itt születtem, ebben a városban. Naponta láttalak iskolába menet, akkor is itt ültél. Ennek már tíz éve.
- Tíz esztendő vagy pillanat, nekem egyik se mond semmit. Én kétezer éves vagyok - mondta az öregasszony, és visszasüppedt révedezésébe.
- Sok furcsaságot beszéltek rólad. Hogy a város szélén laksz egy disznóólban, és egy kutyával hálsz. Hogy vért hordasz neki a vágóhídról, és magad is azt iszod. Azt is mondták, hogy a háborúban megerőszakoltak az idegen katonák, akkor bolondultál meg. Meg még azt is, hogy a vőlegényed várod vissza a háborúból, és harminc évig minden nap kimentél eléje a vonathoz. Egy napon aztán elfogyott az erőd, és le kellett itt ülnöd. Azóta nem mozdulsz innen.
Az öregasszony ismét felemelte a fejét, és beszélni kezdett:
- Én kétezer éve várok ezen a helyen. Mária Magdolna vagyok. Ott voltam az én Uram keresztre feszítésénél, és harmadnapon találkoztam vele. Nekem, nekem jelent meg egyedül - az evangélisták hazudnak. És egy napon hullani fog a hó, és ebben a templomban nagy fényesség támad. És nagy csikordulással kinyílnak majd a kapui, és az én Jézusom ottan fog állani a küszöbön, és mondja nékem: "Eljöttem hozzád, Mária, mosd meg az én lábaimat, mert megfáradtak a bolyongásokban, és szárogasd meg őket a hajaddal, mert Te vagy az én menyasszonyom, akit elhagytam kétezer évre, hogy most újabb ezer esztendőkre az én Atyám trónusa elé vezessem."
Az öregasszony maga elé motyogott, már nem vett tudomást az előtte álló fiatal férfiról. Az Idegen csendesen megszólalt:
- Nézz csak föl, Magdolna! Esik a hó.
Az öregasszony fölkapta a tekintetét: az égből nagy pelyhekben szállingózott a hó. Fekete kendőjére, rongyaira telepedtek a pelyhek, mint a teremtés második napján a mennybolt fekete ürességére a csillagok. Az öregasszony megfordult, a templom kapuira meredt, de a kapuk nem mozdultak. Akkor visszafordult, a fiatalembert kereste, de az már a tér túlsó felén járt.
- Ki vagy te? - kiáltott utána az öregasszony.
Az Idegen nem felelt, eltűnt a Városháza árkádjai alatt.


7
Az árkádok alatt, a Városháza kapujában a Léggömbárus szólította meg.
- Parancsol egy léggömböt?
- Köszönöm, nem kérek - válaszolta az Idegen, és szórakozott pillantása megállapodott a csokornyakkendőn.
- Talán egy kéket uraságodnak? - A Léggömbárus szemeiben félelem villant.
- Egy pirosat - mondta az Idegen.
- Igenis, egy pirosat - sietett a válasszal a Léggömbárus, és bicskájával elvágta az egyik piros léggömb zsinegjét. Az Idegen átvette, kilépett az árkádok alól, és felengedte a léggömböt.
Ebben a pillanatban a város új lakótelepének egyik ötödik emeleti lakásában egy négyéves kislány, aki súlyos epilepsziás roham után elgyötörten hevert ágyacskájában, hirtelen felült, és ezt mondta:
- Menjünk gyorsan a konyhába, éhes vagyok.
Az idegen a Léggömbárushoz lépett.
- A többit is megveszem.
- Azok nem eladók.
- Kérem.
- Nem - válaszolta a Léggömbárus, és beleszúrt az egyik léggömbbe. Az Idegen feljajdult, kezét arcához kapta. Az egyik tenyerén vérző szúrt seb jelent meg.
- Nem. Neem. NEEEM! - visította a Léggömbárus, és egymás után döfte ki a léggömböket. Az Idegen testén sebek fakadtak, arcát és ruháját vér áztatta, térdre esett. A Léggömbárus kutyája a torkának ugrott, és a földre rántotta. A Léggömbárus csak akkor hagyta abba a dühöngést, amikor már valamennyi léggömb kipukkadt. Tébolyodottan nézett körül.
- Ki engedte ki a gyerekeket? Az előbb még mind itt volt. Ki nyitotta ki az ajtót?
Karja megrándult, egy skorpió futott végig rajta az inggallérjáig.
- Jól van - mondta a Skorpió. - Vidd ki a hullát a szeméttelepre!


8
Doktor Bártfay asztalán félig üresen állt a konyakosüveg. Hol az óráját nézte, hol a pontos időt hívogatta - a titkárnőnek már nem mert szólni. Időnként az ablakhoz rohant. Amikor meglátta a hóhullásban a Városháza felé induló Idegent, szemét eltakarva futott vissza az asztalhoz. Percekig ült így, magába roskadva. Ahogy elvette a kezét a szeme elől, azt hitte, megvakult. A szobában sötétség volt. Doktor Bártfay gépiesen emelte fel a bal karját, hogy megnézze az óráját. A zölden foszforeszkáló mutatók a hatoson és a tizenkettesen álltak. "Nem vakultam meg" - gondolta doktor Bártfay, és csak ekkor hasított beléje a felismerés: "Hat óra van." Felkapcsolta a villanyt, s már a csengőn volt az ujja, amikor megcsörrent a telefon.
- Ki az? - kérdezte rekedten.
- Itt Skorpió. Jelentem...
Doktor Bártfay a vonal megszakadása után még néhány másodpercig a kezében tartotta a kagylót, s olyan óvatosan eresztette vissza a helyére, mintha töltött fegyver lett volna. A kagylóból sűrű, már alvadó vér csorgott az asztal üveglapjára. Doktor Bártfay megigazította bordó nyakkendőjét, és becsöngette a titkárnőt. - Klárika, legyen szíves, törölje le az asztalomat!

 
 
0 komment , kategória:   Szekszárdi mise  
Vasárnap délután
  2008-09-18 16:58:46, csütörtök
 
  Vasárnap délután
1
Októberi vasárnap volt, az a semmiben lebegő kora délutáni óra, az emésztés és az agyakra szálló piros köd órája, amikor a város lakói az ebéd utáni kávét kavargatják, pörköltek és sütemények ízével a szájukban, az asszonyok a mosogatásra, a férfiak a hamarosan kezdődő sportközvetítésre készülve; vasárnap délután volt, a város - közepén a főtér elhomályosult tükrével - kiszikkadt mézeskalácsként villódzott a párás napfényben, és a kihalt utcákon csak néhány szüretről hazafelé tartó, hordókkal megrakott szekér zörgött végig.
A fiú ellépett a konyhaablaktól, kiöntötte az ebédmaradékot, és tányérját a mosogatódézsába rakva, visszament a szobájába. Kicsit már bánta, hogy nem ment el a szüleivel szüretelni - egy ismerős család hívta meg őket minden évben, s ez volt az első alkalom, hogy ő elmaradt -, reggel óta egyedül volt a hideg lakásban, és már elunta magát. Ugyanakkor viszolygással gondolt ezekre a szüretekre, melyeken a munkájára nem volt szükség, az ebéd utáni magyar nótás mulatozástól pedig irtózott. Azzal az elhatározással maradt itthon, hogy a Duinói elégiák-at fogja olvasni, de hamarosan ráeszmélt, hogy már nem képes arra az elragadtatásra, amit fél éve érzett, amikor először került kezébe a zöld fedelű Rilke-kötet. Önmagát próbálta okolni a révület elmaradásáért - nem lett volna szabad ébredés után engednie a paplanmeleg kísértésének és onanizálással kezdeni a napot; hányszor megfogadta, mióta Editbe szerelmes, hogy soha többé!... és ráadásul megint a szomszédban lakó harmincéves nőt kellett maga elé képzelnie, hogy eljusson a kielégülésig - ilyenkor sohasem tudott a nála két évvel fiatalabb, hosszú hajú, őzarcú lányra gondolni, akinek még alig domborodtak a mellei -, ám a bűntudatot nagy nehezen elfojtva is azt kezdte észlelni, hogy a misztikus szépségű verssorok egyre zavarosabbnak és fellengzősebbnek tűnnek előtte, mintha nem is ugyanazt a könyvet olvasná, amit fél évvel ezelőtt... Most ismét kezébe vette a zöld fedelű kötetet, és visszalapozott az Első elégiá-hoz:
Ó, melyik angyal hallana meg, ha kiáltok, az égiek
rendjeiből? és mégha szívére
vonna is hirtelen egy: viharzóbb léte hevében
égten-elégnék. Mert a Szép az Iszonynak
kezdete csak, ennyit még elviselünk és
bámuljuk közönyét, hogy össze se zúzza,
megveti lényünk. Iszonyú mindegyik angyal.
S így hát mit tehetek, komoran-zokogón...
... Hiába, nem ment. Ismét csömörérzés fogta el, de ebben most része lehetett a felmelegítetlenül befalt nehéz, zsíros ebédnek is, és abba kellett hagynia az olvasást. "Edit, igen, ha Edit meghallgatott volna... " - kapaszkodott a gondolatba, bár aligha tudta elképzelni, minek kellett volna történnie akkor.
Editet már két hónapja csodálta messziről, amikor egy tízpercben odament hozzá - a lány elsős volt, ő harmadikos, s ez szinte eleve kizárta, hogy az ismeretség "rendes" keretek között jöhessen létre -, és dadogással küszködve elmondta neki, hogy régóta figyeli, és úgy érzi: nekik társaknak kell lenniük - ezt most nem tudja elmagyarázni, de Edit engedje meg neki, hogy leírja, amit erről gondol, és ha elolvassa, akkor nem fog csodálkozni, és belátja... szerencsére csöngettek, és a lány azt mondta hűvösen, hogy jó, írja le, de másnap reggel, amikor a fiú megvárta őt a gimnázium kapujában, nem vette át a teleírt füzetet, és azt mondta, hogy ne haragudjon, de ennek semmi értelme.
A fiú lefeküdt, magára húzta a díványtakarót, mert hideg volt a szobában, de nem volt kedve begyújtani - a kis vaskályha még az utolsó áprilisi fűtés salakjával volt tele -, és a mennyezetet bámulta. Néhány perc múlva szorongás fogta el, felugrott, és járkálni kezdett, és most már rettenetesen bánta, hogy itthon maradt. "És ha véletlenül ő is ott van?" - jutott eszébe hirtelen, és bár ennek nem sok valószínűsége volt, az az érzése támadt, hogy már megint elmulasztott valami nagyon fontosat, és ettől kétségbeesett. Átment a szülei szobájába, bekapcsolta a televíziót, de nem várta meg, amíg a képernyő kivilágosodik - ahogy a bemondó hangját meghallotta, kikapcsolta a készüléket. Felhúzta a redőnyt, és kinézett az ablakon: az üres utcára felhőárnyék borult, és kétszáz méternyire, a sarkon már állt a köd. Egyszer csak rés támadt a nap előtt vonuló fellegen, és vakító, széles fénysugár fúródott a ködbe. A fényben egy öregember alakja jelent meg: hátát a falnak támasztva a járdán ült, mellette egy felfordított, ócska kalap. Bár a jelenség csak a váratlansága miatt tűnhetett rendkívülinek, a fiú felkiáltott meglepetésében. És mivel mindenben előjelet vélt felfedezni, elhatározta, hogy elmegy sétálni.
2
Az öregember maga mellé tette zsíros kalapját, és fejét hátradöntve, csukott szemmel élvezte a napsütést. Ritkás hosszú fürtjei, bozontos ősz szakálla meg-megrezzentek nehézkes, sípoló lélegzetétől; időnként elégedetten kuncogott, mintha valami jól sikerült csínyt követett volna el. Csöppet sem zavarta, hogy az utcán nem jár senki, és az adományok számára kitett kalapja üresen tátong. Lábát kinyújtotta, s a felcsúszott nadrágszár sejteni engedte, hogy a rongyos, madzaggal megkötött tornacipő alá zoknit már nem sikerült kerítenie. Egyik nadrágszára a térdénél fel volt hasadva, de az öreg láthatólag nemigen törődött vele, mint ahogy azzal sem, hogy méregzöld zakója kivörösödött aranygombjait csak a szentlélek tartotta. A zakó egyik zsebe kenyérhéjjal volt megtömve, a másikból koszos zsebkendő türemkedett elő. Az öreg - nyomorúságos kinézése ellenére - egy önmagával és a világgal teljes mértékben elégedett ember benyomását keltette, ahogy mindenről megfeledkezve átadta magát a sütkérezésnek, s bár minden kilégzésnél takonykígyó csusszant ki az orrlyukából, annyi fáradságot sem vett, hogy az orrát kifújja. Ám egyszerre bosszúsan felmordult:
- Most zavartam el a felhőket, ki avatkozik már megint a dolgomba? - és kinyitotta vizenyős kék szemét.
Egy ballonkabátos férfi takarta el előle a napot.
- Uram, ne haragudj, hogy kénytelen vagyok... - de az öreg rögtön félbeszakította:
- Megmondtam, Gábriel, hogy ilyenkor ne zavarjatok.
- Tudom, Uram, de az Angyalok Tanácsa aggódik, és arra kér, hogy mielőbb...
- Mióta parancsol nekem az Angyalok Tanácsa? - kérdezte az öreg remegő szájszéllel.
- Bocsásd meg vakmerőségemet, de tudomásunkra jutott, hogy Ő is a városban van.
- Nem érdekel, és ti sem, megértetted? Elegem van belőle, hogy folyton körülöttem szaglásztok ahelyett, hogy a dolgotokat végeznétek.
- De Uram, tudod, hogy innen nem tudod megakadályozni, ha ... és a legutóbbi sakkpartinál is rosszabb formában voltál. És még nem tudtuk megbeszélni veled a taktikai javaslatainkat. Vagy talán már megfeledkeztél róla, hogy a hónap utolsó vasárnapja van?
- Jól van, idejében ott leszek. De most hagyj magamra! - És hogy a férfi nem mozdult, dühösen ráripakodott: - Nem értetted? Dolgom van!
A férfi meghajolt, és távozni készült, de az öregember megállította:
- Várj, forgasd ki a zsebeidet!
Egy kétforintos és három húszfilléres hullott a kalapba. Az öreg elégedetten bólintott, aztán ismét becsukta a szemét, és lassacskán elszenderedett.
3
A kemeneci vadászházban savanyú csend terjengett. Dél elmúlt, de doktor Hunfalvy és doktor Magyary még az igazak álmát aludta. Előzőleg késő éjszakáig ültek a leshelyen, és a csodaszarvas megjelenését várták, ám az nem mutatkozott. Csodaszarvasnak azért hívták, mert a vadászmester szerint, aki egy holdas éjszakán pontban éjfélkor találkozott vele, minden eddigi világrekordot felülmúló agancskorona ékesítette a homlokát: harminckét ágból álló királyi fejdísz, melynek szélessége valamivel meghaladta az állat hosszát. Az agancs és a vad szőrzete egyaránt ezüstfehéren szikrázott, bár lehet, hogy ez csak a holdfény okozta érzékcsalódás volt. A vadászmesternek sikerült észrevétlenül meglapulnia egy fa mögött, így percekig gyönyörködhetett a rendkívüli látványban. A szarvasbika méltóságteljesen lépkedett az erdei tisztáson, a közepe táján megállt, és a telihold felé fordítva fejét, elbődült. Egészen más hang volt ez, mint a párzási időszakban hallható szarvasbőgés - inkább fájdalmas, mint harcias: mintha egy lélek sírna a mennyország küszöbén, ahová nem nyert bebocsáttatást. A vadászmesternek a hideg futkosott a hátán, és a kísérteties élmény hatása alatt megfogadta, hogy soha többé...! Ez a soha többé annyi mindenre vonatkozhatott volna, hogy másnap már maga sem tudta, mire gondolt abban a riasztóan fenséges pillanatban, s egy hét elteltével lelkifurdalás nélkül számolt be Róth elvtárs helyettesének, doktor Magyarynak a csodálatos tüneményről.
Róth, illetve ahogy királyi tartása miatt a háta mögött nevezték: Ménrót elvtárs* hajdanán maga is híres vadász volt, de mióta egy sajnálatos baleset következtében elvesztette a szeme világát - tisztítás közben elsült a vaddisznósörétre töltött fegyvere -, erről a szenvedélyről le kellett mondania. A baleset még előző állomáshelyén történt, és sokan - teljesen alaptalanul - kapcsolatba hozták egy balsikerű toronyház-építkezéssel. A negyvenemeletes toronyház kivitelezésével különböző hazai és külföldi vállalatok voltak megbízva, s a munkálatok félbemaradását állítólag nyelvi nehézségek okozták. Róth elvtársat a baleset után áthelyezték, s az új helyen már csak helyettesei, doktor Magyary és doktor Hunfalvy hódoltak a vadüldözés nemes passziójának. Ezért jelentette a vadászmester a csodaszarvas feltűnését doktor Magyarynak, aki azon nyomban elhatározta, hogy megszerzi a kivételes trófeát. A dicsőséget természetesen meg kellett osztania doktor Hunfalvyval, mert jó munkatársak lévén, egymás jogait a legmesszebbmenőkig tiszteletben tartották. Ugyanez vonatkozott a kötelességekre is, s ezért, hogy minden vitát és hatásköri túllépést elkerüljenek, a következőképpen osztották fel maguk között a város irányításának területeit: doktor Magyaryé lett minden, ami a föld felett van - a mezőgazdasági gépgyártól a kéményseprő vállalatig, doktor Hunfalvy pedig rendelkezett mindazzal, ami a föld alatt van - a csatornázási művektől az állami borgazdaság pincehálózatáig.
Harmadik hete járták az erdőt eredménytelenül, míg doktor Hunfalvynak eszébe nem jutott, hogy éjszaka kellene próbálkozniuk. Hiába, a bika ezúttal sem jött elő a sűrűből, s ezért éjjel kettőkor, a vadászházba visszatérve, elkeseredett ivászatba fogtak. Már világosodott, amikor az utolsó demizson bor elfogyasztása és az utolsó rókázás után ágyba dőltek. Reggel megérkezett a vadászmester, eltakarította a tivornya nyomait, aztán kiült a ház elé, és csendesen cigarettázva várta a vendégek ébredését - neki kellett őket visszafuvaroznia a városba.
Fél kettő lehetett, amikor meghallotta azt a különös hangot, ugyanazt a borzongató kárhozottlélek-jajongást, mint azon a rettenetes éjszakán.
- Itt van, itt van, keljenek fel gyorsan! - rohant be a házba, és kezdte rázni az alvókat, akik vérben úszó szemmel, püffedten és hányingerrel küszködve tápászkodtak fel, és sehogyan sem tudták megérteni, mi hozhatta őt ilyen szörnyű izgalomba. Aztán meghallották ők is.
- Ez az? - kérdezte doktor Magyary, és tüstént kiszökött az álom a szeméből.
- Igen, igen - lihegte a vadászmester.
- Nosza, rajta, gyors legények! - pattant föl doktor Magyary.
- Érjük utol azt a gímet! - visszhangozta doktor Hunfalvy, és már kint is voltak a házból, felugrottak a terepjáróra, és berobogtak a sűrűbe, a kísérteties hang irányába. Alig értek be a fák közé, amikor egy hatalmas fehér test bukkant fel előttük, majdnem derékba kapták, de nem, a szarvas átrepült a gépkocsi fölött, és a vadászháztól nem messze, a kövesúton ért földet. A terepjáró is visszakanyarodott az útra, és megkezdődött a hajsza. A szarvasbika, világbajnoki koronáját hátraszegezve, szélnél sebesebben vágtatott a város felé.
4
A fiú kilépett a kapun, és elindult a sarok felé. Már otthon kikészített egy egyforintost az egyik és egy kétforintost a másik zsebébe, mert nem tudta eldönteni, hogy mennyit illik adni egy koldusnak, hogy se túl soknak, se túl kevésnek ne tűnjék. Azt is elhatározta, hogy jutalmul találkozni fog Edittel, s ezért a gondolatért máris megvetette magát - hogy kívánhat egy ilyen jelentéktelen és még végre sem hajtott jótettért ellenszolgáltatást...?
Az öreg az ellenfényben lebegni látszott, és a fiú torkában dobogó szívvel közeledett feléje. A koldus aludt, a fiú már messziről látta, hogy csukva a szeme, és látta az orrából lógó takonyfonalat is. Elundorodva, és hogy minél előbb túl legyen az alamizsnaadás megalázó aktusán, meggyorsította a lépteit. Mindkét kezét zsebre dugta, és izzadó ujjai közé fogta a pénzérméket, de ahogy odaért az öreghez, hirtelen minden bátorsága elszállt, tehetetlen zavarában elfordította a fejét, és továbbsietett. Az alamizsna elmaradt, és a fiú, befordulva a sarkon, szemrehányásokkal halmozta el önmagát.
Itt már a város szélén járt, a házak megritkultak és elmaradtak, nemsokára a laktanya kerítése következett, és azon túl a vasút. A vasúti átjáró sorompója le volt eresztve, folyt a vasárnap délutánonként szokásos, véget nem érő tolatás. A fiú megállt, és sokáig nézte, hogyan válnak le a szerelvényről egyenként az elkínzott, vörös tehervagonok, hogyan lódulnak meg és csapódnak össze ismét az ütközők tompa kongásával, és orrát időnként megcsapta az erőlködő kis mozdony füstje, melynek - talán a gyengébb minőségű szén miatt - szúrós kénszaga volt.
A laktanya, a vasút és néhány, tíz évvel ezelőtt épült, kétemeletes lakóház egy hosszan elnyúló, háromszög alakú térséget zárt közre, melynek beépítését régóta tervezték, de egyelőre csak a gaz burjánzott rajta, és itt szoktak megtelepedni a körhinták, céllövöldék és a vándorcirkuszok. Most is ott árválkodott egy céllövölde a grund közepén, és a tulajdonosa, amint a fiút meglátta, lelkendezve futott eléje.
- Jöjjön gyorsan, maga ma az első vendégem, az első lövés ingyen van.
A fiú, akit még nem magáztak mindenhol, elégedetten mérte végig az alacsony, hátrafésült hajú férfit, akinek hatalmas aranyfogak villogtak a szájában.
- De hát én nem tudok lőni...
- Nem baj, majd elmagyarázom - mondta sietve a céllövöldés, és kezébe véve az egyik puskát, buzgón magyarázni kezdett. A fiú eközben szemügyre vette a céllövölde szegényes választékát. Az alsó sorokban pálcákra erősített papírvirágokra kellett lőni - egy lövés egy forint, csak az eltört pálca érvényes; följebb céltáblák sorakoztak, ezekre két forintért öt lövést lehetett leadni, s ha az ötből három a tízesbe talált, műbőr tárcát, bólogató kutyát kaphatott a szerencsés kezű lövész vagy fényképtartót színes sztárfotóval. De a fiút jobban érdekelték azok a vaslemezekből összeállított képek legfelül, melyeknek valamelyik alkatrészét a találat mozgásba hozta: a pörölyét emelő kovács lecsapott az üllőre, a szélmalom vitorlái sebesen forogni kezdtek, és volt még egy harmadik kép is, de erről nem tudta kitalálni, milyen mozgásra képes. Holdfényes erdei tisztáson egy különös fehér szarvas állt, hatalmas agancskoronát viselő fejét a telihold felé fordítva. A homloka közepére festették fel a célpontot. Ez a kép volt a legnagyobb, de a legmagasabbra téve, s így csak egészen kényelmetlen testhelyzetben lehetett célozni rá.
- Mi történik, ha beletalálok? - kérdezte a fiú.
- Nem ajánlom, az a legnehezebb - mondta a céllövöldés.
- Nem baj, nincs vesztenivalóm.
- Hát jó - egyezett bele a céllövöldés, és összedörzsölte a tenyerét -, lássuk, mire megy.
- Nem, mégsem - vonult vissza a fiú -, kezdem a rózsákkal.
A céllövöldés csalódottnak látszott. A fiú lőtt, és az egyik pálca kettétört. "Pedig én a mellette levőre céloztam" - gondolta a fiú, de azért büszke volt a sikerre. A céllövöldés átnyújtotta a papírvirágot, és megkérdezte:
- Akkor most a szarvast?
- Igen.
- Három forint - mondta szárazon a céllövöldés.
A fiú előkotorta a pénzt, amit a koldusnak szánt, s futólag elszégyellte magát, hogy szórakozásra fordítja. Vállához emelte a fegyvert, és a célgömböt - ahogy a céllövöldés tanította - ráültette a szarvas homlokára. Sokáig célzott, az izgalomtól verejtékpatakok indultak el az ujjai közül, zúgott a feje, vörös karikák ugráltak a szeme előtt... És már majdnem meghúzta a ravaszt, amikor öreges, de jól kivehető suttogást hallott a háta mögül: "Ne lőj rá, ő az én vadam!" A fiú hátrafordult, de nem látott senkit. Letette a puskát.
- Meggondoltam magam - mondta.
A céllövöldés dühbe gurult.
- De hát kifizetted, öcskös, mit szórakozol velem? Nem adom vissza a pénzed.
- Nem baj, tartsa meg! - bántódott meg a fiú a váratlan tegezéstől.
- Várjon, fiatal barátom! - kiáltott utána a céllövöldés, de a fiú nem fordult vissza. Az órájára nézett, és eszébe jutott, hogy a moziban tíz perc múlva kezdődik a délutáni előadás. És ez megint esély arra, hogy találkozzon a lánnyal a moziba igyekvők között.
5
Kiértek az erdőből, és szétterült előttük a városig nyújtózó, álmos rónaság, melyet bearanyozott a bágyadt októberi nap búcsúzó sugara, és ők robogtak a hervadó ligetek, tarlott bokrok, díszüket hullató fák között, át az aranyos lapályon, áramló könnyűségű réten, tüskebokrokon törtek át zúgva-bőgve, mint mikor az fölszél Késmárkbul kiszakad, ám egy pillanatra sem veszítették szem elől a királyi vadat, akinek hol sikerült leszöknie a kövesútról a mocsaras lapályra, és zsombékról zsombékra ugrándozva messze eltávolodnia tőlük, hol ismét visszakényszerült a városba vezető útra az üldözők kíméletlen szorításában... Arcuk kipirult, izmaik megfeszültek, tekintetük megacélosodott, és mit neked másnaposság, mit neked, hogy a terepjáró akkorákat döccen, hogy a lelküket is kirázza, hogy poshadt vizű árkokon ugratnak át, nyálkás, zöld szökőkutakat fröccsentve szét, hogy fákat törnek derékba - még a karjukat sem emelték fel, hogy arcukat a szerteröppenő gallyaktól oltalmazzák, taposs bele, ordították, ne kapj oda minden szilánkhoz, és a vadászmester úgy hajtott, mint egy gépével összeforrt sofőr-kentaur, és egyre közelebb és közelebb, mindjárt beérik, ó, ha Róth elvtárs most látná az ő derék ügyintézőit, ahogy fél kézzel a puskát szorítva és csak fél kézzel kapaszkodva ott ülnek sziklaszilárdan, mintha oda lennének teremtve, aranyos vitézek, szép magyar leventék, még több gázt, te marha, mindjárt egérutat nyer, édes istenem, csak most az egyszer segíts, nem szabad engedni, hogy megint letérjen a kövesútról, és már a város külterületén járnak, elvillan mellettük a vasgyár, cementgyár, csavargyár, s amott már a sínek, ki merte leengedni a sorompót? felnyitni azonnal! a szarvas felszökik a levegőbe, és átrepül az összetorlódott tehervagonok fölött, egy másodpercre eltűnik a mozdonyfüstben, és ekkor magasba rugaszkodik a terepjáró is, és a sorompó túloldalán ér földet, hatalmasat zökkenve, de semmit sem veszítve lendületéből, nem történt bajuk? fordul hátra a vadászmester, ne merj fékezni, csak előre, de piros vér foly a mentére, ne bánd, csak az orrom vére, tovább, tovább, ki kell fárasztani, és száguldanak át a gazos réten, majd a házak között cikcakkban, és ablakok nyílnak, mindenki minket bámul, sebaj, majd holnap jelentést írunk, minket arra neveltek, hogy sohasem szabad megtorpannunk, a nehézségek arra valók, hogy leküzdjük őket, most visszafordult, vissza az üres telekre, mit keres itt ez a céllövölde? ki adott engedélyt? de végre felbukott, fékezz, te barom, máris túlfutottunk... Leugrottak a dzsipről, és rohantak a céllövölde romjai közé gabalyodott szarvasbika felé, és akkor a vad, utolsó erejét összeszedve, kiszabadította magát, és szembefordult üldözőivel. Egyszerre dördült el a két fegyver, és mindkét golyó a szarvas homlokába fúródott...
Két óra múlva, amikor a tetem már a trófeától megfosztva, lenyúzva és szétdarabolva hevert előttük, doktor Magyary fölegyenesedett, és a pillanat ihletétől megszállva körbemutatott véres jobbjával:
- Ezen a helyen fogjuk felépíteni a vadásztársaság új székházát.

6
A fiú belépett a vendéglőbe, és körülnézett. A céllövöldei kalandtól felzaklatva már órák óta járkált a város utcáin, közben a mozi előtt is ácsorgott egy ideig, de a lányt nem látta. Már esteledett, de még nem volt kedve hazamenni. A céllövöldében hagyott három forinton kívül volt még egy ötvenese, és most elhatározta, hogy kipróbálja, kiszolgálják-e szeszes itallal. A terem homályos volt, csak egyetlen asztalnál ültek: három középkorú férfi és a pincér, akit bevontak a délutáni sportközvetítésről folytatott vitájukba; a fiú így észrevétlenül leülhetett a sarokba, a falnak háttal, úgy, hogy balról még egy állófogas is fedezte. Már vagy tíz perce tanulmányozta az itallapot, amikor a pincér felrezzentette:
- Mit parancsol?
Magázta, a fiú mégis szánalmasan vékony hangon válaszolt:
- Egy deci bikavért.
Megkönnyebbülten kortyolt a borból, és nézelődött. A vendéglő lassan megtelt, mellette is egy nagyobb társaság telepedett le, két asztalt összetolva, és hangosan, hadonászva beszélgetett.
- Átugrott a sorompón, a kocsi meg utána.
- A lezárt sorompón?
- Igen.
- Én is láttam. Hófehér volt, az agancsa nagyobb, mint maga az állat, és szarva minden hegye egy-egy templomgyertya.
- És hol lőtték le?
- A házak előtt. Valami bódét is felborítottak.
- Marhaság. Pincér, tíz hosszúlépést.
A fiú riadtan fülelt, de nem merte megkérdezni, mi történt.
- Leülhetek? - szólalt meg egy reszketeg hang mellette.
- Igen - válaszolta a fiú, és összerezzent: az öreg koldus állt az asztalánál. Az öreg leült, és kezében tartott kalapját az asztalra borította. Egy húszfillérest a fiú kapott el és tolt vissza az aprópénzkupacba.
- Enni szeretnék, és valamit inni is - mondta az öreg a pincérnek -, ami ebből kitelik.
A pincér viszolyogva számolta meg a pénzt.
- Ebből, bácsikám, legfeljebb egy babfőzeléket hozhatok feltéttel meg egy pohár szódavizet.
- Én szívesen fizetek az öregúrnak egy pohár bort - mondta a fiú. - Hozzon neki is egy deci vöröset!
- Köszönöm, fiam - mondta a koldus. A fiú alig mert ránézni, csak biccentett, félrefordítva a tekintetét.
- Ja - mondta az öreg, elővette a zsebkendőjét, alaposan kifújta az orrát, aztán nekilátott a kihozott ételnek. A fiú megitta a borát, és fizetni akart, ám ekkor az öreg, aki közben végzett a vacsorával, fölemelte a mutatóujját.
- Várj, fiam, a jóságodért cserébe elárulok neked valamit - és közelebb hajolt hozzá: - én vagyok a Jóisten.
- Bocsásson meg, engem várnak - motyogta ijedten a fiú.
- Nem kell félned, nem vagyok őrült - mondta a koldus, és néhány pillanatig a fiú szeme közé nézve, belekezdett:

Ó, melyik angyal hallana meg, ha kiáltok, az égiek
rendjeiből? és mégha szívére
vonna is hirtelen egy: viharzóbb léte hevében
égten-elégnék. Mert a Szép az Iszonynak
kezdete csak, ennyit még elviselünk és
bámuljuk közönyét, hogy össze se zúzza,
megveti lényünk. Iszonyú mindegyik angyal.
S így hát mit tehetek, komoran-zokogón...
- Honnan ismeri ezt a verset? - kérdezte a fiú megrökönyödve.
- Én sugalltam - mondta nyugodtan az öregember. - Sajnos, Rilke azokban a napokban erősen náthás volt, ezért nem sikerült mindent felfognia, később pedig még jobban összezavarta az egészet.
A fiú kezdte élvezni az öreget, akit megzavarodott szobatudósnak vélt.
- Másoknak is sugallt már? - kérdezte.
- Ó, igen - mosolygott az öreg -, Mozartnak például rengeteget. De őt egy nagyon kemény sakkjátszmán nyertem, s így sokkal több beleszólásom volt a sorsába, mint másokéba. Ti úgy tudjátok, hogy a Rekviem-et egy Süssmayer nevű nagyképű fickó fejezte be, holott én, én körmöltem helyette éjszakánként, amikor a mestere már a jeltelen sírjában feküdt, amit persze én sem tudtam megakadályozni.
- És, mondjuk, a Háború és béke megírásában is segített?
- Hogyne, nagyon is sokat. A történetfilozófiai fejtegetéseket ugyan átengedtem Tolsztoj grófnak, de Natasa Rosztova alakját már nekem kellett kidolgoznom. Nem mondom, nagy tehetség volt a gróf, de ennek a kislánynak a kisujját sem tudta volna leírni nélkülem. Vagy hogy egy hozzátok közelebb álló példát is mondjak: Csontváryt napokig kellett lökdösnöm, míg A taorminai görög színház romjai-nak megfestéséhez az egyedül helyes perspektívát megtalálta... hát igen, vele sokat vesződtem, mint általában azokkal, akik közel hiszik magukat hozzám... És még sorolhatnám a példákat, de minek? Remélem, meggyőztelek.
- Jó - mondta a fiú -, ön a Jóisten. De...
- Kedves fiam, az Istent minden vallásban tegezni szokták, ne hozz zavarba az önözéssel.
A fiú teljesen megzavarodott, segélykérően nézett maga körül, a pincért kereste, hogy feltűnés nélkül az asztalhoz hívja. Az öreg elkapta a pillantását, és restelkedve szólalt meg:
- Ha már a pincért keresed, nem rendelnél még egy pohár bort? Ne haragudj, de nem szoktam meg ezeket a zsíros ételeket, és nagyon megszomjaztam.
A fiú nem ellenkezett, de amikor az öreg felemelte a poharát, nem állta meg szó nélkül.
- Ne hidd, hogy sajnálom, de ha te vagy az Isten ("a Jóisten" - szúrta közbe az öreg), miért nem teremtettél bort magadnak? Biztosan sokkal jobbat csinálnál.
- Miért, ez neked nem elég jó? Én kitűnőnek találom, s ráadásul azt a szőlőt, amiből ez a bor készült, egy nagyon csinos, barna asszonyka szedte, várj csak, mindjárt a nevét is megmondom... nem, mégsem, sajnos elfelejtettem - mondta csalódottan az öreg. - Úgy látszik, már nem vagyok a régi. Egészségedre!
A fiú is ivott, és most már határozottan kedvet érzett, hogy a koldussal ingerkedjék.
- És mondd, Uram, miért engem választottál, hogy felfedd a kiléted?
- Véletlenül - mondta az öreg -, ne gondold, hogy számomra nincsenek véletlenek. Meg aztán van bennünk valami közös is.
- Közös? - kérdezte a fiú, és maga sem értette, miért kezdett sebesebben verni a szíve.
- Igen. Mindketten elviselhetetlennek tartjuk a vasárnap délutánokat... Miért, te mire gondoltál? - kérdezte az öreg, látva a fiú csalódottságát.
- Semmire - mondta a fiú megszégyenülten. - Bocsáss meg, Uram!
- Ugyan - legyintett a koldus -, megszoktam, hogy az emberek hozzám mérik magukat. És mielőtt megkérdeznéd, hogy miért álcázom visszataszító öreg koldusnak magam, hát megmondom: mert így akarom. Nagyon kevés dolgot akarhatok igazán, hát legalább az ilyen apró csínyekben kiélem magam.
- Azért ez mégiscsak furcsa - mondta a fiú, aki közben teljesen beleélte magát a játékba -, hogy egy asztalnál ülök veled... Még ha hivő lennék.
Az öreg legyintett.
- Ne gondold, hogy én az ilyesminek valami nagy jelentőséget tulajdonítok. A fanatikusokból meg épp elegem van. El se tudod képzelni, mennyi bajt csinálnak. És ráadásul mind az én nevemmel takarózik. Ne is beszéljünk róluk! - Az öreg elhallgatott, kiitta a borát, majd a fiúra nézett. - Nem rendelnél még egy kis bort? Persze magadnak is. Kitelik az ötvenesből, ha jól számolom.
A fiú elpirult, és már alig lepődött meg, hogy az öreg még azt is tudja, mennyi pénz van nála. A harmadik pohár bor után a koldus dudorászni kezdett, és hamiskásan összehunyorított szemét körülhordozta a teremben ülőkön.
- Egész jó kis hely ez, csak az a kár, hogy még itt sem hagynak békén.
- Kik? - kérdezte a fiú.
- Látod azt a szikár, ballonkabátos férfit a söntés melletti asztalnál? Azt, aki a sótartót kocogtatja a késével, látod, milyen ideges? - kuncogott az öreg. - Nos hát ő Gábriel.
- Az arkangyal?
- Igen, igen, az Angyalok Tanácsa küldte utánam szaglászni. És persze van itt még egy ismerős, de őt már te is ismered.
- Kicsodát? - forgatta fejét a fiú, s ahogy megpillantotta, szorongás fogta el. A szemközti sarokban, szintén egy ruhafogas mögé húzódva, a céllövöldés ült megtépett ruhában, és komor arccal bámult maga elé.
- Ő kicsoda? - kérdezte a fiú.
- Nem jöttél még rá? A Sátán.
"Hülyeség, nem hiszek az egészben" - mondta magában a fiú, mégis jeges rémület szorította össze a szívét - eszébe jutott a céllövöldei kaland, és hirtelen világosság szállta meg.
- Te figyelmeztettél, amikor a szarvasra akartam lőni?
- Igen. Nem volt egészen szabályos, de hát a csodaszarvasnak így is, úgy is el kellett pusztulnia, ez már eldőlt közöttünk, nem engedhettem meg, hogy ártatlanok is viseljék a bélyeget. Sajnos, ő mindig igyekszik túlbiztosítani magát ezekkel az egyéni lélekszerzési akciókkal - elég, ha Faust doktort említem -, vigyáznom kell.
- A pénzt is nála hagytam, amit neked szántam.
- Nem baj, örülj, hogy ennyivel megúsztad. Legalább megfizetted az ördögnek a tanulópénzt, és máskor óvatosabb leszel. Azt, ugye, tudod, hogy a pálcára is ő irányította a golyót?
- Nem, nem tudtam, de most már értem... és szégyellem magam.
- Jól van, ne is törődj vele, inkább idd meg a borodat!
A fiú belekortyolt a poharába, kicsit már a fejébe is szállt a bor, és most megkönnyebbülést érzett, és jóleső zsibbadtságot, s az öregember is egyre jobban tetszett neki.
- Uram, nem azért szálltál alá, hogy engem figyelmeztess? - kérdezte akadozó nyelvvel, és elpirult, részint azért, mert már kezdett úgy viselkedni, mintha hitelt adna a koldus fecsegésének, részint pedig azért, mert a Jóistennel helyezte egy szintre magát.
- Nem, dehogy, hiszen az ő egyéni akcióit sosem látom előre, igaz, hogy ő sem az enyémeket... Egyszerűen egy kis egyedüllétre vágytam. Tudod te, milyen sivárak a vasárnap délutánok a Mennyben? Tulajdonképpen szörnyen unalmas alakokkal vettem körül magam. Ilyenkor szárnyhegyen szállnak, suttogva beszélnek, még a dicsfényt is lecsavarják, és egyetlen ima sem juthat el hozzám, mert pihennem kell. Ugye, a hetedik nap... Hát egy fenét! - rázta az öklét mérgesen az öregember, és a fiú behúzta a fejét, mert néhányan az asztaluk felé néztek. - Mióta beindítottam ezt a nyavalyás gépezetet, más dolgom sincs, mint jóváhagyni azt a sok hülyeséget, amit a szellememben elkövetnek. És egyre jobban kicsúsznak a kezemből a dolgok. Az Angyalok Tanácsa gyakran a nevemben intézkedik, és amikor felelősségre vonom őket, álszent módon arról akarnak meggyőzni, hogy megfeledkeztem a hozzájárulásomról. Ha látnád azt a sok sunyi, jellegtelen pofát! Egy se mer a szemembe nézni, de a hátam mögött... ! És persze egymást is utálják, ha három közül egy távozik, a másik kettő mindjárt őt kezdi szapulni. De különben mindig jól fésültek, pedánsak és unalmasak. Ezt az egész emberi világot azért találtam ki, mert már elviselhetetlenül szomjaztam valami transzcendensre... Na, elég volt, beszéljünk valami kellemesebbről, hamarosan úgyis mennem kell.
- Vissza a Mennybe? - kérdezte a fiú.
- Igen, tudod, nagyon nehéz játszma vár rám ma éjszaka, és még át kell gondolnom a lépéseket. A Sátán félelmetesen jól sakkozik.
- Te leülsz a Sátánnal? - csodálkozott a fiú. - Azt hittem, ellenségek vagytok.
- Azok is vagyunk - bólintott az öreg. - Tudod, fiam, a mi kettőnk viszonya nem egészen úgy van ám, ahogyan a szent könyvekben - szigorúan az én intencióim alapján - leírták. Mi ketten körülbelül egyforma erősek vagyunk, és az erőegyensúly fenntartása minden energiánkat felemésztené, ha nem kerestünk volna valami megoldást. Ezért találtuk ki a sakkot - ennek a játéknak egy leegyszerűsített formájával benneteket is megajándékoztalak -, és minden hónap utolsó vasárnapjának hétfőre virradó éjszakáján leülünk játszani. Nemcsak a végeredmény számít, hiszen egy-egy játszma évezredekig is elhúzódhat, itt minden lépésnek tétje van: van, amelyiken háborúk múlnak, és van, amelyiken csak egy verébfióka halála. De számomra - és az ő számára is - minden egyforma fontossággal bír, és ne gondold, hogy ti, emberek különösen kivételezettek volnátok.
Ez olyan zordan hangzott, hogy a fiú ijedten vetette közbe:
- Én nem is gondolom.
- Dehogynem. A lelked mélyén te is azt hiszed, hogy én, a te Istened csak a képzeleted szüleménye vagyok. És nemcsak én, hanem az egész világ, Editet is beleértve. Bár ami őt illeti... - Az öregember elhallgatott, és élvezve a fiú zavarát, ravasz mosollyal nézett rá.
- Na, halljam, mi a kívánságod?
- Lehetséges volna? - dadogta a fiú.
- Sokkal nagyobb ajándékot kapsz tőlem, mint amire számítasz. Neked adom ezt a szerelmet egész életedre. Még tizenöt év múlva is elutazol majd egy Duna-parti kisvárosba, mert valakitől azt hallottad, hogy oda ment férjhez, és egész nap járni fogod a város utcáit a nyirkos, decemberi hidegben, hogy véletlenül találkozz vele, és a cipőd átázik a lucskos hóban, a kezed lilára fagy, mert a kesztyűdet a vonaton hagytad... Elvehetem-e tőled ezt a napot, amelyen mellesleg nem fogod őt látni, elvehetem-e azokért a jelentéktelen kegyekért, amelyekben az esküvőig fog részesíteni - és amelyekben egyébként is csak kezdetben lelsz örömet -, cserében az együtt töltött órák unalmáért... Ne maradjon-e meg inkább annak a hóolvadásos délutánnak az emléke, amikor először láttad meg őt a gimnázium folyosóján? Ahogy ott állt az ablaknál, és a feje mögött bukott le a nap a Kálvária-domb mögé, és a haja felragyogott, mintha dicsfény övezné - nem mondom, ez a látvány rám se maradt volna hatástalan... Ezt vegyem el tőled egy majdan ritkán és kelletlenül táruló asszonyi ölért, amelyet bevallani nem mert, de fokozódó csömörrel fogsz elhagyni valahányszor? De én el tudom intézni, még ha időnként közbe is kell avatkoznom, hogy ez a szerelem az életed végéig tartson, és mindig akkor ébredjen fel benned újra, amikor a legnagyobb szükséged lesz rá. Ez az én ajándékom.
"Szélhámos! Vén hülye!" - gondolta a fiú, és majdnem hangosan is kimondta, de szégyellte a szeméből patakzó könnyeket. Amikor kifújta az orrát, és fölnézett, észrevette, hogy a ballonkabátos hevesen integet nekik, és az óráját mutogatja.
- Uram, Gábriel akar tőled valamit - mondta gúnyosan a fiú.
A koldus bosszúsan fordult a ballonkabátos felé, majd felkapta a fiú poharát - az övé már üres volt -, és gyorsan kihörpintette belőle a maradék bort. Az öreg arca eltorzult...
- Mennem kell - suttogta, és befordult az asztal alá.
A ballonkabátos és a céllövöldés abban a pillanatban felállt, és kifelé indult. A céllövöldés egy újságpapírba csomagolt tárgyat tartott a hóna alatt; a kijáratnál beleütközött a ballonkabátosba, és elejtette a csomagot. A papírból összecsukható sakktábla került elő, amely a földre esve szétnyílt, és bábui szétszóródtak. A két férfi megvető pillantással mérte végig egymást, aztán leguggoltak, és nekiláttak összeszedni a sakkfigurákat.
A fiú közben segítségért kiáltott, és a vendégek az asztal köré sereglettek.
- Mi történt? - kérdezte a pincér, keresztülfurakodva a tömegen.
- A Jóisten... a bácsi rosszul lett - mondta a fiú.
- Hát ez bekrepált - állapította meg a pincér. - Nem kellett volna annyit innia. Egy ilyen legyengült szervezetnek nem sok kell...
- Az nem lehet, hogy a bortól - nyöszörgött a fiú.
- Jól van, nem mondta senki, hogy te ölted meg. - Most letegezte a pincér. - Emberek, segítsen valaki, kivisszük az öreget a raktárba, amíg megjönnek a hullaszállítók.
Többen ajánlkoztak, a fiú is, de végül tehetetlenül hagyta, hogy félresodorják. A vendégek figyelme hamar elterelődött róla, és a fiú nem várta meg, amíg a pincér visszajön a raktárból. Letette az asztal sarkára az ötvenest, és kimenekült az utcára.

* Baka István saját kötetében az eredetileg használt kartárs szót mindenütt elvtársra javította.





 
 
0 komment , kategória:   Szekszárdi mise  
Szekszárdi mise
  2008-09-18 16:55:39, csütörtök
 
  Szekszárdi mise

1
1896. augusztus 2-án Séner János nyugalmazott pénztárnok, a szekszárdi dalárda egykori karnagya a reggeli vonattal Budapestre utazott.
Erre a fiatalabb embernek különös fáradságot nem jelentő, de az ő korában már kimerítőnek ígérkező utazásra egy levél késztette, melyet két napja vett kézhez. A levélben foglaltak azzal a reménnyel kecsegtették, hogy annyi hiábavaló kutatás után végre megszerezheti - illetve visszaszerezheti - Liszt Ferenc Szekszárdi misé-jének partitúráját, s ezáltal kézzelfogható közelségbe kerül évek óta dédelgetett tervének megvalósításához: a mise 1870 őszére kitűzött, de akkor különböző okokból elmaradt bemutatójának megtartásához - méghozzá ott, ahová a nagy zeneköltő maga szánta: a szekszárdi újvárosi templomban. Ennek érdekében ugyan Sénernek vissza kell lépnie a dalárdába, mellyel mintegy húsz éve minden kapcsolatot megszakított, és rávennie az új tagokat (a régiek közül már egy sem él), akik sem őt, sem a dalárda alapításában és négy évtizedes vezetésében kifejtett érdemeit nem ismerik, hogy vállalják e korántsem könnyű mű betanulását, de Séner ezt tartotta a kisebb akadálynak. Hiszen ez az esztendő nemcsak Magyarország ezeréves fennállásának ünnepe, hanem egyszersmind Liszt Ferenc halálának tizedik évfordulója is - volna-e méltóbb tisztelgés a szekszárdi dalárda részéről a legnagyobb magyar zeneszerző emléke előtt, mint az ő Szekszárdnak szentelt, az újvárosi templom felavatására írott művének megszólaltatása? Annak idején ugyan ez a dalárda - Séner máig nem múló szégyenére - alkalmatlannak bizonyult ily magasrendű zenemű előadására, de ma már bizonyosan megbirkóznék vele. Schrőderné levele július 31-én érkezett - ezen a gyászos emlékezetű napon hunyt el Liszt Ferenc -, s a dátumok ily csodálatos egybeesésében Séner égi jelt látott: most sikerrel kell járnia, bár az asszony fogalmazásából nem derült ki egyértelműen, hogy valóban birtokában van-e a keresett partitúrának.
A levél, amely kerekdedségüket - feltehetőleg papírra vetőjükhöz hasonlatosan - épp elveszíteni kezdő, reszketeg betűkkel íródott, az alábbiakat tartalmazta:
Tisztelt Uram!

Istenben megboldogult férjemnek címzett levelét bátorkodtam felbontani, miért is elnézését kérem, de talán megbocsátja nékem ezen indiscretiot, ha tudomására hozom, hogy drága halottam utolsó akaratát teljesítettem általa.
Elhunyt hitvesem ugyanis, midőn szenvedései fokozódásából végórájának közeledtére következtetett, engem - mint mellette minden körülmények közepette kitartó és néki holta után is engedelmeskedni kész feleségét - bízott meg azzal, hogy függőben maradt üzleti ügyeit elrendezzem, és nevének tisztaságát életem végéig fenntartsam.
Szerény üzletünket feledhetetlen emlékezetű párom még betegsége kezdetén felszámolta, de a hátramaradott és a közönség érdektelensége miatt eladhatatlannak bizonyult áruk tömkelegében, melyeket lakásom egyik száraz és rágcsálóktól védett helyiségében tárolok, tudomásom szerint Liszt úrnak némely compositioi is megtaláltatnak, köztük az Ön által keresett Messe Szexardique, de erről, sajnos, szemeim megromlása miatt magam nem győződhetem meg. Ám ha Ön nem sajnálja a fáradságot, hogy Budapestre felutazván, engem lakásomon fölkeressen, állok rendelkezésére, és Ön az áruban szabadon válogatva kikeresheti fent nevezett zeneművet.

Alázatos szolgája
özvegy Schrőder Gusztávné

Halvány reménysugár, de Séner János számára talán az utolsó, és ráadásul ama nevezetes napon csillant meg - így hát Séner elszánta magát, és bement a városba telegrafálni.
A sors játéka folytán az ő élete és a nagy Liszté egyébként is bámulatos egyezéseket mutatott. Mindketten 1811 októberében születtek, csak Séner két nappal később: 25-én - talán ez volna az oka, hogy az ő pályája annyira másként alakult? -, s mindkettejük apja gazdatiszt volt; igaz, Schéner Ferenc - Liszt Ádámmal ellentétben - sohasem ambicionálta fiának zenei kiképeztetését, holott a kis Hans is igen korán jelét adta e téren kiemelkedő képességeinek - nyolcéves korában napok alatt tanult meg hegedülni egy kiöregedett és - kegyelemből befogadtatván - a pajtájukban haldokló cigányprímástól -, de neki végül is be kellett érnie a számára kiszabott sorssal: jegyzőséggel a Vármegyén s a műkedvelés akkortájt leginkább hazafiasnak számító formájával: a dalárdai tevékenységgel.
Sokáig nem is vágyott többre. Életét betöltötték a politikai harcok és az esti közös éneklések, s ami a legfőbb: a magyarrá válás folyamata, amely előbb nevének írásmódját, majd beszédét változtatta meg, s végül a politikai nézeteit, melyek negyvennyolcban aztán a pákozdi csatatérre vezették, ahol egyszerre kezdődött meg és fejeződött be számára a szabadságháború.
Liszt Ferenc először 1846 őszén látogatott Szekszárdra, Augusz Antal vendégeként. Séner ez alkalommal nem hallhatta a hírhedett zongoravirtuózt, mert édesanyja betegsége és halála elszólította a városból, s október 18-án - Liszt első szekszárdi hangversenyének napján - déli 12 órakor, talán ugyanabban a pillanatban koppant meg az első rög a tüdővészben elhunyt Petrits Mária koporsóján a tolnai sváb temetőben, amikor Liszt Ferenc csontos, vékony ujjai a billentyűkre csaptak. Séner János bűntudattal elegy türelmetlenséggel gondolt arra, hogy ha most lóra szállhatna, még elérné a koncert második részét - ám a sírásók kínos lassúsággal dolgoztak, s amikor a borravalóval a zsebükben végre elindultak a kocsmába, Séner apja továbbra sem mozdult a sír mellől, és Séner Jánosnak ott kellett maradnia vele a szemerkélő esőben, miközben a Vármegyeháza dísztermében a Puritánok-fantázia futamai viharzottak. Hosszú idő elteltével mozdult meg Schéner Ferenc, és fia támogató karját elhárítva, lehajolt a sírhoz, fölvett egy apró rögöt, és mintha ostya volna, a nyelvére tette. A fiú megremegett és sírva fakadt, és zokogás közben egyre erősebben érezte, hogy könnyei - bármennyire szerette is édesanyját - nem a halottnak szólnak, hanem a véle együtt sírba szállt ambícióknak, mert a temetés és a Liszt-koncert egybeesése ezt példázta a számára.
1865-ben, Liszt második látogatásakor már Séner János vezényelte a dalárdát, midőn a mester köszöntésére az Augusz-kúria elé vonultak. A Himnusz-t, a Húzd rá, cigány és a Szent érzet című kórusműveket adták elő, utána az abbé az ablakhoz tolatta a zongorát, és Reményivel egyik rapszódiáját, vejével, Bülow-val a Rákóczi-induló négykezes változatát játszotta viszonzásul. Sénert, aki először hallotta Lisztet, lenyűgözte a nagy művész virtuozitása, ugyanakkor csalódást is érzett - ő valami mást, valami mélyebbet várt tőle ezen a fenséges estén, melyet a fáklyák hullámzása a mennyekbe készült ragadni, nem ezt a felszínes csillogást -, ámbár, igaz, mi mást is nyújthatott volna Liszt az ő műveletlen s csak a nevéért és magyar voltáért lelkesülő szekszárdi közönségének?
Az ezen estét követő napok egyikén vitte el Sénerhez Lisztet Augusz báró, és ekkor nyílott alkalma arra, hogy Reményi, Plotényi és Kristofek társaságában Beethoven F-dúr vonósnégyesét játssza a nagy mester előtt. A gordonkára és a kották tömegére Reményi figyelt fel, s megállapítván, hogy éppen elegen vannak egy kvartett megszólaltatásához, ő javasolta a házi muzsikát, amire az abbé szórakozottan bólintott. Sénernek minden erejét össze kellett szednie, hogy a megtiszteltetés és a nagy lehetőség keltette szédülést legyőzze. De a rögtönzött hangversenyen végül is - ezt tudta, érezte! - sikerült méltó partnernek lennie a nagy Reményi, Plotényi s az akkor ígéretes tehetségként induló, de később a vidéki élet mocsarába süllyedt Kristofek mellett. Az abbé türelmesen végighallgatta a Beethoven-művet, aztán udvariasan megköszönte a kapott műélvezetet, Sénernek külön is a szíves vendéglátást, és már búcsúzott is, anélkül hogy beszélgetést kezdeményezett volna. Séner ott maradt kiégett és üres szívvel, felzaklatva és kielégítetlenül, s csalódásánál csak a szégyenérzete volt nagyobb - hiszen magában ő már készítgette a beszédfordulatot, amellyel majd rátér saját szerzeményeire, és haragudott Auguszra, mert nem segített ebben neki, és bizonyára a látogatás előtt sem hozta szóba hírneves vendége előtt a kis vidéki hivatalnok ambícióit - aztán meg már azért szégyellte magát, mert egyáltalán reménykedett a nagy Liszt figyelmének feléje fordulásában. Honnan is sejthette volna ő, milyen nagy dolog az itt, Szekszárdon, hogy valaki lapról játssza Beethovent - ő, aki a világ legnagyobb előadóművészeinek hallatán is csak udvariasságból mondhat dicséretet, lévén mindazok hozzá képest porszemek.
Az 1870. évi templomszentelés előkészítésében Séner ismét teljes lelkesedéssel vett részt. De ezúttal még súlyosabb kudarc érte - a dalárda, melynek tagjai többsége kottát olvasni sem tudott, az ő minden kétségbeesett próbálkozása ellenére sem volt képes arra a szintre emelkedni, amely a Liszt-mise előadását - akármily középszerű hangzásban - lehetővé tette volna. Sénertől visszavették a partitúrát, és a megbízást átadták a budaiaknak, s ha a francia és olasz események - III. Napóleon és a pápai állam bukása - miatt maga az avatás is el nem marad, Séner talán nem is élte volna túl a szégyent. Így sem mert sem Liszt, sem Augusz báró szeme elé kerülni, s a dalárdát is csak az abbé távozása után hívta össze újra. Ekkor tartott beszédében tanulásra szólította fel a tagokat, nem is annyira az őket ért megaláztatásra, mint inkább a haladásra, a körülmények megváltozására s az ebből eredő új követelményekre hivatkozva. A reformkorban vagy az önkényuralom idején - fejtegette - a dalárdák valóban megelégedhettek a kiműveletlen, de minden ízében magyar muzsika s ezáltal a nemzeti érzés ápolásával, de 1867 óta - mikor is a magyar nemzetnek legalapvetőbb jogai visszanyerésével lehetősége nyílt a haladottabb nemzetek sorába emelkednie, mind ipara, mezőgazdasága, mind pedig kultúrája tekintetében - ez már nem elegendő. A dalárdisták többsége már ekkor felzúdult, hát még amikor arról kezdett beszélni, hogy ideje lenne a külhoni klasszikusok - Bach, Beethoven, Mendelssohn stb. - műveit, legalábbis a könnyebbek közül némelyeket elsajátítani. - Német voltál, és az is maradtál! - ugrott fel Halász, s a többiek zajosan helyeseltek. Arra már nem is volt módja, hogy a magyarságát büszkén vállaló Lisztre, illetve az őket a Liszt-mise által ért kudarcra hivatkozhassék. A huszonötből öten álltak melléje, s ez vezetett a későbbi szakadáshoz. Ez az öt férfiú, név szerint Schőner István, Gerenday Lajos, Jeszenszky Ákos, Szandtner Antal és Rüll Lajos vállalkozott 1874-ben Séner férfikari rekviemjének előadására, amelyet Séner maga - ha nem is teljes őszinteséggel - csak mint a Liszt műre való előkészületet igyekezett feltüntetni. A rekviemnek a belvárosi templomban végbement bemutatója sikerrel járt, egy véletlenül Szekszárdon tartózkodó, zeneértő zsurnaliszta révén még a fővárosi lapok is tudomást szereztek róla, de - amit Séner remélt - a dalárdát nem sikerült többé a vezetése alá vonnia, a tőle elszakadt dalárdisták az igazi magyar stílus ápolása címén egyre inkább cigányzenés, mulatozó társasággá alakultak, s köztük a rohamosan öregedő s mindig is kicsit puritán Séner már akkor sem érezhette volna jól magát, ha visszafogadták volna.
De az igazi csapás mégsem az ő részükről érte. Néhány hónappal rekviemjének előadása után hozzájutott Liszt Ferenc férfikari rekviemjének partitúrájához, melyet - bár Liszt műve keletkezett korábban (1868-ban) - addig hírből sem ismert. A Liszt-műben egymás után fedezett fel az övével rokon motívumokat, de a hasonlóságok ellenére is összemérhetetlenül különb megformálásban. Szinte ugyanaz a négy-öt hangból álló hangsor - s a végeredmény mégis mennyire más! Bizony, be kell látnia, az ő munkája fércmű, ha a nagy Liszt fenséges alkotása mellé állítják. Ez így van, s még az sem vigasztalhatta, hogy az abbé egy egészen bizonyosan tőle, pontosabban az ő Szent érzet című kórusművéből származó dallamtöredéket is felhasznált rekviemjében, mely valószínűleg ama emlékezetes, 1865. évi estén ragadt meg a fülében.
Séner hetekig gyötrődött a gyűlölet és irigység fenevadjaival viaskodva, melyek szétmarcangolták a szívét, és mocskos karmaikkal felszántották az agyát, mígnem sorsfordító elhatározásáig eljutott: kéri amúgy is esedékes nyugállományba helyezését, és szőlőjébe visszavonulva hátralévő éveit a zeneköltő-óriás Liszt Ferenc művészetének tanulmányozásával fogja eltölteni. Ez a gondolat csak csírájában volt penitenciafélének tekinthető. Az önmagával és a világgal megbékélt Séner, hogy istenhitét el ne veszítse, kudarcos, de a fenséges Liszttel párhuzamos pályán induló életében inkább volt kész a Kiválasztott szolgálatára való elrendelést látni, mintsem hogy az Úr gúnykacaját kelljen kihallania belőle, ki őt - bár silány sorsra szánta - a nagyság benne is meglévő, de másban megvalósuló jeleivel kicsúfolta volna, alantas komédiát játszatván véle - mintegy kacagtató közjátékként egy hatalmas dráma szüneteiben.
Több mint húsz esztendeje élt már kis szőlőjének lakhatóvá alakított présházában, egyre magányosabban és egyre szegényebben, mert a csekély nyugdíj melletti egyetlen jövedelmi forrása, a szőlő nagy károkat szenvedett a kilencvenes évek elején Szekszárdot is elérő filoxérától, melynek munkáját az ugyanezen években pusztító jégverések már csak betetézni tudták. Utóbb már napszámosokat sem fogadhatott, élt hát, ahogy tudott, bezárkózva a kották, Liszt Ferencről szóló könyvek és megmaradt hangszerei közé, folyton készülve valamire - hogy mire, maga sem tudta; nagyralátó álmai kivitelezhető tervek híján egymásba torlódtak, színes kavargásuk alaktalan szürke masszává folyt össze - mindaddig, amíg a Szekszárdi mise bemutatásának gondolata fel nem bukkant és meg nem gyökeredzett benne.
A vonat a menetrend szerint 7 óra 49 perckor indult, de Séner hat óra után nem sokkal már kint volt az állomáson. A fülledt éjszaka elviselhetetlenül forró napot ígért, ezért, beülvén egy harmadosztályú vagonba, az ablak mellett foglalt helyet, és miután álmatlanul töltötte az éjszakát - legalább százszor újraolvasva Schrőderné levelét -, nyomban elszenderedett. Azt sem vette észre, hogy a vonat lassan megtelik, csak a mozdony erős rándításától riadt fel, amikor a horvát ágyúk eldördültek, és belőle önkéntelenül felszakadt a kiáltás: "Testvérek, ne lőjetek! Nekem is horvát volt az anyám..." Zavartan pislogott, míg az ellenséges szuronyok csillogása megállapodott a vasutas indítótárcsáján - onnan tűzött szemébe a nap -, és elővette a zsebkendőjét, hogy megtörölje verítékes arcát.

2
A vonat késés nélkül, pontosan 13 óra 45 perckor futott be a Déli pályaudvarra. Séner bérkocsit fogadott, és Schrőderné lakására hajtatott. Az özvegy egy tíz-tizenöt éve épült, négyemeletes, gipszfigurákkal ékesített homlokzatú bérházban lakott, amelyről az előkelőség látszatával együtt már kezdett leválni a megsötétedett, repedező vakolat. Schrőderné csak többszöri csengetésre került elő, és sebtében megtörölt, mosogatólétől kivörösödött kezét kézcsókra nyújtva, rikoltozva mentegetőzött, amit Séner zavartan viszonzott, s bár az asszonynak nemcsak a hangja, hanem az ő szájmozgását követő tekintete is nagyothallásra utalt, Séner mégsem tudta rászánni magát, hogy ordítozzék a kihalt függőfolyosón. Schrőderné bevezette a lakásba, leültette a szalonban, melynek falán világos foltok jelezték a szükségből eladott képek hiányát, aztán szabadkozva magára hagyta, és kis idő múltán egy tálca aprósüteménnyel tért vissza, s közben kopott háziköntösét is erős naftalinszagot árasztó gyászruhára cserélte. Séner aznap még nem evett egy falatot sem, mégis restellt a süteményhez nyúlni, látván, hogy a tálca a gondos elrendezés ellenére is félig üres, és igyekezett rögtön a tárgyra térni, hogy mielőbb szabaduljon a kínos helyzetből. Ugyanakkor az is megfordult a fejében, hogy Schrőderné bizonyára megpróbál minél nagyobb hasznot húzni a látogatásából, és érezte, hogy nem lesz ereje alkudozni az özveggyel.
- Ó, igen - mondta Schrőderné, és felállt. - Parancsoljon! Ön, szekszárdi lévén, bizonyára többet tud a pécsi lőporrobbanásról, mint amit a fővárosi lapok megírtak. Igaz, hogy kétszáz halott...? - Az asszony, míg ezeket mondta, bátortalanul visszaereszkedett a karosszékbe, de hogy Séner állva maradt, ismét felemelkedett, és a szomszéd szoba felé mutatott.
- Arra tessék!
- Bocsásson meg, három napja nem volt újság a kezemben - mondta Séner, és az özvegy megörült, hogy sikerült szóra bírnia.
- Akkor talán arról sem értesült, hogy ezzel egy időben itt, Budapesten is szerencsétlenség történt. Ugyanis kigyulladt a központi vásárcsarnok...
- Nem - szakította félbe Séner, alig palástolva türelmetlenségét. "Csak már a kezemben lenne!" - gondolta, és szándékosan nem figyelt az özvegy társalgást kezdeményező erőlködésére.
Átmentek egy teljesen üres és hónapok óta takarítatlan szobán, majd egy kamrafélébe jutottak, melyben halomra hányva hevertek a kották, oly rendetlenségben, mintha éppen most zuhantak volna le polcaikról. De polc nem volt a szobában, csak az elpiszkolódott, dohos papírtömeg, amelyre egyetlen magasan lévő, keskeny szellőzőablak vetett világot. Séner megvárta, míg magára marad, akkor ingujjra vetkőzött - kibírhatatlan hőség volt a kamrában -, és munkához látott. Izgalmában elszorult a torka, és reszkető kezekkel mélyen beletúrt a kottahalomba, mintha azt remélte volna, hogy rögtön a hőn áhított partitúrát emeli ki belőle. De ettől a pillanattól kezdve a szerencse hátat fordított neki. Rózsavölgyi, Egressy, Simonffy és más, egykor divatos nótaszerzők füzetei kerültek elő a papírosrétegekből, s hogy ezeket félrehajította, Ries Esz-dúr zongoraversenye és Czerny etűdjei. Séner kivörösödött, egész testét elöntötte a verejték, és már a rosszullét kerülgette, amikor felocsúdott, és felhagyván a kapkodással, fölegyenesedett, hogy kifújja magát, és átgondolja a további kutatást. Elhatározta, hogy rendszeresen fogja átvizsgálni ezt a zenei szemétdombot, melynek mélyén - a csillogó üvegcserepek és színüket vesztett, tarka rongyok között - mégiscsak ott kell lapulnia néhány igazgyöngynek is. Liszt-műre ezután sem akadt, de talált egy Schubert-dalokat tartalmazó kiadványt, Paganini Caprice-ait (köztük a híres La Campanellát), Wagnertől a Tannhäuser-nyitány zongorakivonatát, Chopin-keringőket - csupa olyan kompozíciót, ami az ő kottatárában is megvolt, csak Liszt és éppen Liszt Ferenc alkotásainak nem akadt nyomára közöttük. Már-már feladta a reményt, amikor rátalált a Rákóczi-induló Liszttől származó négykezes átiratára (amit az abbé a vejével 1865-ben eljátszott az őt ünneplő szekszárdiaknak), s ezzel be is kellett fejeznie a keresést - elfogytak a kották. "Becsapott - gondolta Séner, és majdnem elsírta magát tehetetlen dühében. - Az aljas pénzsóvár vénasszony! Képes volt Szekszárdról idecsalni, hogy rám sózza a kacatjait!" - Belerúgott a papírhalomba, és az ajtókat csapkodva maga után, kicsörtetett a szalonba.
Schrőderné közben az utolsó morzsáig elpusztította a süteményt, és feleszmélvén éppen ki akarta vinni az üres tálcát, amikor Séner berontott hozzá. Schrőderné, látogatója rákvörösre gyulladt arcát meglátva, riadtan emelkedett fel a székéről.
- Nos, megtalálta? - tette fel ijedt s ezúttal egészen halk hangon a számára is nyilvánvalóan felesleges kérdést, miközben lába megbicsaklott, és az asztal szélébe kellett kapaszkodnia, hogy el ne essen.
Séner ránézett, és hirtelen olyan kimerültség fogta el, hogy csak nagy erőfeszítéssel tudott válaszolni.
- Nem, asszonyom, sajnos, nem.
- Bocsásson meg! - suttogta az özvegy. - Kérem, higgye el, én igazán...
- De azért találtam egyet-mást, aminek hasznát vehetem - vágott közbe Séner, és visszament a kamrába. Felvett a földről néhány kottát, meg sem nézve, miféléket, és kivitte a szalonba. - Ezeket elvinném. Mit kér értük?
- Semmit - felelt az özvegy sietve. - Fogadja el őket kárpótlásul, és bocsásson meg, amiért...
- Nem - mondta Séner határozottan. Kivette a zsebéből a tárcáját, és az asztalra ürítette. Mindössze annyi pénzt hagyott benne, amennyit az ebédre és a visszaútra elégnek vélt. Schrőderné tágra nyílt szemmel bámulta a pénzt, de nem nyúlt hozzá, csak a fejét ingatta, képtelen lévén megszólalni és elmozdulni a helyéről. Séner mélyen meghajolt az özvegy előtt, és a kottákkal a hóna alatt elindult kifelé. A függőfolyosón megállt, előhalászta a zsebkendőjét, hogy megtörölje az arcát, de ekkor meghallotta bentről az özvegy hangos zokogását, és a zsebkendőt elejtve, sietve megindult lefelé. Mire leért, egész testében remegett a felindultságtól, amely mindinkább elhatalmasodott rajta; sírás fojtogatta, és meg kellett állnia, hogy összeszedje magát. Szúrni kezdett a szíve, összegörnyedt a fájdalomtól, és néhány pillanatig arra gondolt, bárcsak meghalna itt, ebben a macskahúgyszagú kapualjban, hogy ne kelljen kudarcokkal teli élete emlékei közé visszatérnie a filoxérától haldokló szőlőbe, a megroggyant fedelű présház penészes szobáiba. Végre nagy nehezen erőt vett magán, és kilépett a vakító délutáni fényben úszó utcára.
3
A vihar délután öt órakor kezdődött, és Séner Jánost a Millenniumi Kiállítás közelében érte, alig néhány lépésre a Godard-féle ballon captif gépházától.
A ballon captif kipróbálására Sénert újdonsült ismerőse, Palóczy Lipót zsurnaliszta beszélte rá, akinek asztalához a Fehér Galambban a véletlen szeszélye vezette, s aki az ebédet leöblítő két-három nagyfröccs utáni szívélyes hangulatban beszélgetést kezdeményezett vele, s megtudván, hogy Séner ezernyolcszáz-negyvennyolc óta nem járt a fővárosban (s akkor is a súlyos sebesülésétől hagymázas állapotban), fellelkesült, és nyomban felajánlotta neki, hogy a hajóindulásig hátralevő hat órában megmutatja a fél évszázad alatt óriásit fejlődött város főbb nevezetességeit s köztük is első helyen az Ezredévi Kiállítást, melynek ő igen alapos ismerője. Igaz, magának a kiállításnak a megtekintése is napokat, mit napokat, heteket venne igénybe, ha igazi alaposságra törekednénk, de egy általános benyomás megszerzéséhez órák is elegendők lesznek, különösen ha mindenekelőtt egy átfogó pillantást vetünk az egészre. S erre - magyarázta Palóczy már az utcán - kiváló lehetőséget nyújt a párizsi Godard mérnök különleges ballon captifja, melyet kötélen bocsátanak fel biztonságos magasságba, ahonnan csekély díjazás ellenében a kiállítás és egész Budapest gyönyörűséges panorámája megcsodálható s mellesleg minden különösebb veszélyeztetés nélkül.
Sénert vonzotta a repülés rendkívülinek ígérkező élménye, és hagyta magát vezettetni Palóczy Lipóttól, annak ellenére, hogy a zsurnaliszta éles hangja, heves gesztikulálása és túlontúl világos színekből összetevődő ruházata sértette az ő méltóságteljesen lassú mozdulatokhoz és meleg barna árnyalatokhoz szokott reformkori ízlését, s emiatt valami sátánit sejtett elővillanni a zsurnaliszta nyápic alakjából, és hasztalan próbálta magában legyűrni a vidéki ember eredendő bizalmatlanságát és gyanakvását.
- A kiállításnak a törvényhozás által meghatározott célja bizonyára ismeretes ön előtt - mondta Palóczy, miközben beszálltak a ballon captif kosarába -: magyar hazánk szellemi és közgazdasági viszonyainak és haladásának föltüntetése Magyarország fennállásának ezeréves ünnepe alkalmából, különös tekintettel a haza történeti fejlődésére. A nemzet a nagy népek történetében is ritka lélekemelő alkalomból vissza akart tekinteni a múltjára, és látni akarta jelenének hű képét, hogy gyönyörködjék benne, és erőt merítsen a jövőre. Felhalmozni országa szívében a dicsőséges múlt fennmaradt tanújeleit, honfenntartó fegyvereit és harci lobogóit, melyekkel évszázadokon át védte a nyugati kultúrát Kelet hatalma, a biztos megsemmisülés ellen; és felhalmozni a jelen békés munkájának eredményét, hogy meggyőzzön mindenkit arról, hogy megértette az idők szavát, és kész is, képes is hivatását a kultúrnemzetek körében betölteni. Ennek megfelelően oszlik a kiállítás két fő csoportra: a történeti és jelenkori kiállításra.
A fojtogató hőségtől terhes délutáni órában a kiállítás meggyérült számú látogatói a felüdülést ígérő vendéglátó helyekre húzódtak, s így az egyébként 12-14 személy befogadására képes ballon captifnak rajtuk kívül nem volt utasa, holott kicsit följebb érve enyhült a forróság, és a szabadabb légmozgás kellemes hűvösséggel lengte körül a két vállalkozó szellemű férfiút.
Palóczy kihajolt a kosárból, és széles mozdulattal körbemutatott.
- Nos hát, Séner úr, fönt vagyunk a levegőben. Nagyszerű látvány tárul a szemünk elé. Előttünk a csodaszép világvárossá fejlődő Budapest. Éppen alattunk egy sereg gyönyörű villa, a pompás, sugáregyenes Andrássy út szép palotáival. Jól látható innen az Ezredévi Kiállítás impozáns főbejárata s előtte egyik oldalról a nagyszerű, új Műcsarnok, másik oldalról a Feszty-körkép épülete. Jeles festőművészünknek a magyarok bejövetelét és a szláv hadakon aratott diadalát bemutató, lenyűgöző hatású alkotására külön is felhívom a figyelmét, s ha marad a kiállítás megtekintése után egy csekély időnk, azt mindenképpen érdemes lesz e művészileg tán fogyatékos, de a magyar faj magasrendűségét mégis meggyőző erővel hirdető látványosságra áldoznunk.
Nemde, ön sem tud betelni a bűvös látvánnyal, amely most még szélesebbre tágul, ahogyan emelkedünk fölfelé. Budapest most már olyannak tűnik föl, mint egy pompás vízfestmény. Gyönyörűen emelkedik ki belőle a budai Vár a királyi palotával; az új Országház és a Bazilika - e két nagy épület, a budai hegyek és a Duna remek panorámává csoportosulnak alattunk.
Séner Jánosnak végre sikerült legyőznie szédülését, és a Vár nevét meghallva, óvatosan előrehajolt. Magának is alig bevallottan abban reménykedett, hogy innen megpillantja azt a várbeli utcák egyikében meghúzódó kis házikót, amelyben a negyvennyolcas év utolsó hónapjait töltötte, egészen szilveszterig, melynek napján apja váratlanul beállított Szekszárdról egy parasztszekérrel, és még idejében hazamentette őt a móri csatavesztés hírétől felbolydult, lázasan szedelőzködő fővárosból. Terézt azóta nem látta. Hazafelé a rázkódástól és az izgalmaktól kiújult a sebláza, és egészen a következő év októberéig a betegágyat nyomta, többnyire önkívületben, melyben a hozzá nagy ritkán eljutó, hol baljóslatú, hol - ritkábban - örömteli hírek fantasztikusan kavargó, színes látomásokká alakultak, s e lázképekben - bármily tárgy volt is indítékuk - minduntalan felbukkant egy fénylő verejtékben úszó, gyűlölettől eltorzult szerezsánarc, mely örökre megrögződött az emlékezetében, holott Teréz gyöngéd vonásai már az első hetekben szétfolytak, és később is csak más ismerős asszonyarcokkal megerősítve tudta maga elé idézni... Felgyógyulása után, amint keze elbírta a tollat, írt neki, de válasz sohasem érkezett, bár még hónapokig próbálkozott újabb és újabb könyörgő és bocsánatért esedező levelekkel. Arra már nem tudta rászánni magát, hogy szorongását legyőzve, felutazzék Budára, és maga kísérelje meg felkutatni az özvegyet, vagy, ki tudja, azóta talán már újra asszonyt, de az is lehet, hogy halottat, akinek pusztulásáért ez esetben egyedül csak ő volna kárhoztatható. Az ugyanis sem neki, sem a dolgok állásával egészen tisztában nem jött apjának nem jutott eszébe, hogy Terézt is magukkal vigyék a veszedelmeknek kitett fővárosból a biztonságosabb vidékre. Igaz, Teréz maga célzást sem tett erre. Sénernek az úton egyszer csak eszébe villant a súlyos mulasztás, de akkor már nem volt mód visszafordulni... Felrezzent, s egy pillanatig azt hitte, hogy az asszony szellemkezei ragadták meg, de nem - Palóczy nyirkos tenyere nehezedett a vállára, a zsurnaliszta igyekezett őt a kosár másik oldalára vonni, hogy a kiállítás nevezetességeire hívhassa fel a figyelmét.
- Nézze, Séner úr, milyen szépen csillog alattunk a Városligeti-tó, melynek habjain büszke hadigályák rengenek, s mily komor fenséggel sötétlenek amott, a Széchenyi-szigeten, a történelmi főcsoport épületei. Induljunk most el tekintetünkkel a főbejárat mögötti széles hídon, majd - mintha csak ott lenn lépkednénk - forduljunk jobbra, a Széchenyi-sziget felé. Egy ódonszerű fekete korláttal s nehány paddal is ellátott hídon jutunk a szigetre. A főbejáratul szolgáló régies kapu két torony közé van ékelve. Az alacsonyabb torony balról Segesvárról van véve, a magasabb önálló alkotás, hazai műemlékekről vett motívumokból, erkélye a vajdahunyadi várról van kölcsönözve. A kapu hadi ormózata Diakovárról van véve, és a vár őrének szolgál tartózkodó helyéül, ki korhű öltözetben, alabárdot tartva kezében, mintegy maga is már élő történelmi bevezetésül szolgál. A kis torony mellett jobbra levő nagy palotarész a XIV. századi csúcsíves stíl szellemében alkotott emeletes épület, melyet szögletes kis loggia köt össze a vajdahunyadi úgynevezett "Ne bojsza" toronnyal, s ez utóbbihoz a Hunyadi János kormányzó által épített vajdahunyadi palota másolata simul, míg ezen épületcsoportot a palotához illesztett szentély fejezi be, mely a szepes-csütörtökhelyi kápolna emeleti részének hű utánzata...
"Rosszul van, Séner úr? - kérdezte Teréz, föléje hajolva. - Már egy órája hallom a nyögdécselését." "Fázom, nagyon fázom" - dadogta Séner, és be kellett csuknia a szemét, annyira felzaklatta az asszony ingének a szoba sötétjéből elősütő fehérsége. "Pedig két dunyhát tettem magára... - suttogta Teréz. - Szegénykém, milyen nehezen gyógyul a sebe..." Hátrébb lépett az ágytól, talán hogy takaróért menjen, de Séner még hangosabban kezdett nyögdécselni, hogy maradásra bírja. Az asszony tétovázott egy keveset, aztán váratlan elhatározással bebújt melléje az ágyba, hogy a testével melengesse meg. Séner szíve majdnem szétvetette a mellkasát, de nem merte viszonozni az ölelést, nehogy gyanút keltsen az asszonyban, bár érezte, hogy nem sokáig tudja a magatehetetlen sebesült szerepét játszani, s az egyre elviselhetetlenebb feszültségtől most már valóban kirázta a hideg, és fogai olyan szaporán és erősen verődtek össze, hogy az állkapcsa belesajdult. És a túl sokáig visszafojtott vágyakozás okozhatta, hogy közeledése a szándékoltnál sokkal durvábbra sikerült, s ahogy Teréz - talán csak a meglepetés önkéntelen mozdulatával - el akarta rántani magát, ő még kíméletlenebbül kezdte szorítani az asszony puha derekát, és máris a combjait próbálta szétfeszíteni, hogy közéjük hatolva visszavonhatatlanná tegye az együttlétet. "Ne, kérem, ne... - nyögte Teréz sírós hangon. - Fél éve temettem az uramat..." A mag az asszony ágyékszőrzetére fröccsent, és Séner sírva fakadt a kudarc miatt. "Nem baj, János, nem baj... - vigasztalta Teréz. - Majd máskor... nincs semmi baj..."
- Rosszul van, Séner úr? - kérdezte Palóczy.
Séner fölkapta a fejét, és megpillantotta a zsurnaliszta részvétteljes, ám ugyanakkor gyanakvó és enyhén sértődött ábrázatát.
- Bocsásson meg, kérem! Elbóbiskoltam...
- Mire mondta, hogy nem baj?
- Semmire. Folytassa, kérem! Nagyon érdekes, amit a kiállításról mesél.
- Kérem! - biccentett Palóczy. - A vajdahunyadi palota részletezésénél tartottunk. Most menjünk tovább! Innen keletre, azaz, ahogy mutatom, arra van a történeti kiállítás legterjedelmesebb és legpompásabb része, a reneszánsz épületcsoport. Ez az épületcsoport a Fischer von Erlach híres német építész stíljében épült, melynek Mária Terézia korbeli maradványai nálunk is előfordulnak. A tervező műépítész azonban ezt a stílt is szabadon dolgozta át, és gazdag díszítményekkel ruházta föl. Ez az épület főlépcsőzete arányaiban és kiképzésében impozáns, és Alpár Ignácnak, hazai építőművészeink ezen egyik legjelesebb és legzseniálisabb erejének, ki Berlinben nyerte kiképeztetését, határozottan dicsőségére válik.
A történelmi főcsoporthoz tartozik még a történelmi főcsoport udvarán, a reneszánsz épülettel szemben létesített vadászkastély, mely a vadászat történelmét tárja elénk érdekes gyűjteményekben. Ugyanez épületben a régi pásztorélet kezdetét s maradványait csoportosítja egy ügyes kéz, a tóban pedig kunyhószerű, csinos, kerek, ósdi épületkében a halászat történetére vonatkozó relikviáinkat láthatjuk együtt. Nem fáradt még, Séner úr?
- Ó, nem, nem - mondta kedvetlen sietséggel Séner, és elfordulván becsukta a szemét: Teréz rántotta föl az ajtót másnap reggel, épp abban a pillanatban, amikor ő félálmában utánanyúlt, és felijedt, mert nem találta maga mellett. "János! - sikoltotta az asszony. - Az utcán azt beszélik, hogy holnap bevonulnak az osztrákok... Mi lesz magával, ha itt találják?" - Folytassa csak, hallgatom.
- Mindezen monumentális épületek berendezése és belső díszítése történeti és művészeti tekintetben egyaránt becses. Nem kevesebb, mint harminckilenc helyiség van az épületekben, s mindenik gyönyörűen van dekorálva történelmünk kiváló alakjaival, címerekkel, allegorikus képekkel s a magyar dekoratív festészet történeti nevezetességű mintáival. A reneszánsz épület földszintjén, hol a hadtörténelmi kiállítást látni, három óriási terem van. A középső a török hódoltság s a másik kettő a XVI. és XVII. századból való képekkel. A mellékhelyiségek közt, ahová az egyházi tárgyak jöttek, meglepő a Bakócz-kápolna vörös márványfalaival, mely hű utánzata az esztergomi bazilika hasonnevű híres kápolnájának.
Az emeleten, hová monumentális hatású, impozáns lépcső vezet, melynek csak egy hiánya van: az, hogy csupasz, semmi falfestmény által nem élénkített oldalfalaival, melyeken csak egyes történetileg fontos zászlók láthatók, kissé rideg, az egyik terem a pozsonyi városháza dísztermét tünteti fel, egy másik a budapesti egyetemi templom s a harmadik a pozsonyi Lamberg-palota művészi motívumai felhasználásával készült. A termek mennyezetét freskók díszítik.
Ami végre a hídtól balra levő román csoportot illeti, mely bár a legkisebb a három közül, de becsesség tekintetében vetélkedik a többivel, itt főleg a világhírű jáki templom remekül sikerült utánzata, továbbá a vele kapcsolatos ízlésű kolostorfolyosó ragadtatja el a nézőket. A templomban értékes üvegfestésű ablakok. Az egyház homlokzata mellől - mint azt majd ön is tapasztalni fogja, Séner úr - esik a legigézőbb kilátás az átellenes reneszánsz palota fölöttébb sikerült, páros oszlopokkal, számtalan barokk stílű szobrászati művel ékesített homlokzatára, mely - nem habozom kimondani - az egész Ezredévi Kiállítás legremekebb építészeti alkotása, amelynél sikerültebbet semmiféle eddigi kiállítás nem mutathatott föl eddigelé.
Mily sajnálatos, hogy mindez a szépség - ideértve a kiállítás többi részét is - pusztulásra van ítélve, mert nem időtálló anyagból készült, s így bár édes hazánknak az ezred éves határokon belüli fennmaradásában a következő századokra bizakodással lehetünk, az első ezredév történetét reprezentáló épületcsoport még legföljebb húsz-huszonöt esztendeig szolgálhat tanulságul Budapest látogatóinak...
Séner elnézte a marcipán tornyocskákat, melyek a fölfelé áramló meleg levegőtől remegni látszottak, akárcsak tükörképük a csónakok fodrozta tavon, s e bizonytalan vibrálásban látszat és valóság egybeforrt, s egyként fenyegette a megcsalt tekintetet azzal, hogy délibábként foszlik szét tüstént előtte. "Apám, vissza kell fordulnunk!" - könyökölt fel a vastag takarók alól, az átvérzett pólyákba bugyolált alkonyati ég alatt. "Nem lehet, fiam, most már nem lehet." "Soha többé?" "Azt én nem tudhatom." Becsukta a szemét, de a szerezsán rögtön Teréz fölött kezdett lihegni, s jobb kezével már emelte a tőrt, amit a kielégülés pillanatában az asszony szívébe fog döfni. Ujjaival támasztotta fel a szemhéját, és úgy érezte, szemén át agyába árad a leereszkedő éjszaka fagyos sötétje. "Ő persze most is hangversenyezik valahol." - E gondolat váratlansága annyira megdöbbentette, hogy rémképei szétfoszlottak tőle, és nyomban mélységesen mély álomba zuhant, melyből csak akkor ébredt fel ismét, amikor apja hátrafordult, és akaratlan harsánysággal felkiáltott: "Nézd, azok már a szekszárdi dombok!"
- És most térjünk át a jelenkori főcsoportra, melynek legfontosabb kiállítása - a közös hadsereg csarnoka - éppen a legközelebb esik hozzánk. Külön osztály van ebben a pavilonban a gyalogság, a lovasság, a tüzérség, utászcsapatok, szekerészek, tábori vasút, posta, távíró, az élelmezés, az egészségügyi szolgálat s a többi számára. Mindegyik osztály bemutatja a katonáit teljes felszerelésben, nehéz szolgálatokban, pihenőkor, feltünteti gyakorlatait és mindennemű harci képességét. Láthatjuk a katonákat tűzvonalban, kémszolgálaton, táborban; ütközetet vívnak, a sebesülteket ápolják, elszállítják, a lovasság rohamra készül, a tüzérség bombákat vet s a többi. Igaz, hogy csak papírmasé katonák szerepelnek, de teljes katonai felszerelésben, a használatos eszközökkel és fegyverzettel. A szabadban is van a közös hadseregnek kiállítása. Egy kis sátortábor, pihenő, mulató, táncoló katonákkal; a tábori vasutat, amely jól látszik innen, és a telegráfot is a szabadban állították fel...
Séner ismét Budát nézte, de sem az utcát, sem a házat nem találta fáradó tekintetével. Ám észrevett mást: a budai hegyek mögül fekete felhősáv kezdte feltolni magát, láthatólag vihar készülődött, már egy-egy kékesfehér szikra is kilobbant belőle. De emitt a város, a fülledtség tavának mozdulatlan felszíne alatt, még nem sejtett semmit.
- Most pedig vessünk egy pillantást a kiállítási falura, mely a hadsereg kiállítása mögött helyezkedik el. A kiállítási falunak három utcája van: egy magyar, egy német és egy nemzetiségi. A magyar ember egyszerű és erős háza mellett található a székely leleményes és furfangos háza, az oláh szürke háza, gádorszerű bejáróval, a szerb cifrára föstött falai mellett a tót szegényes viskója, rovátkolt gerendákból összerótt konyhájával, a torontáli svábnak jómódról és rend- és tisztaságszeretetről ékesen tanúskodó lakóháza, a szepesi németé, mely az előbbivel minden tekintetben vetekedik, aztán az erdélyi szászé, mely egész építkezési modorában, kényelmes beosztásában s tágas helyiségeiben eme néptörzs magas fejlettségű kultúrája mellett bizonyít, melyet még a sötét tudatlanságban élő oláhság közepette is szívósan meg tudott őrizni...
- Bocsásson meg - szakította félbe Séner -, nem kellene-e valami jelt adnunk, hogy visszavonjanak bennünket a földre? Úgy látom, vihar közeleg.
- Potomság - legyintett Palóczy, futó pillantást vetve a budai hegyek karéján eluralkodó felhőtömegre, de hangját fel kellett emelnie, mert az eddig enyhén lengedező szellő hirtelen felerősödött, és süvítve kezdte rángatni a köteleket. - Még semmit sem mondtam önnek hazánk erőteljesen fejlődő iparának és kulturális intézményeinek csarnokairól, melyek szemléletesen bizonyítják, hogy Magyarországnak immáron sikerült a civilizált nemzetek élvonalába emelkednie, így tehát kétségtelenül áll előttünk az igazság: védői voltunk először a nyugati műveltségnek Kelet ellenében, most pedig - ordította Palóczy - a Kelet művelőivé lettünk, s így hivatást teljesítünk az emberiség fejlődésében...
A ballon captif kosara megrándult, megkezdődött a leeresztés művelete. Sajnos, a váratlan rántás túl erősnek bizonyult a hevesen gesztikuláló és csak fél kézzel kapaszkodó Palóczy Lipót számára: a zsurnaliszta kiesett a kosárból, de csodálatos módon nem zuhant le a földre, a ballon captifot ostromló orkánszerű szél felkapta őt, és mint könnyű papírlapot a magasba röpítette. Séner riadtan kapott utána, de már későn - Palóczy szétvetett lábakkal és karokkal, üvöltésre tátott szájjal, eltorzult vonásain a borzalom leírhatatlan kifejezésével sebesen pörgött a ballon captif gömbje körül, majd a kavargó feketeség magába szívta, és elsodorta az ámuló Séner János látóköréből.
A léghajó nagyot rázkódva földet ért. Izmos matrózkezek ragadták meg Sénert, s kiemelvén a kosárból, rögtön ki is tuszkolták a ballon captif bódéjából. Palóczy eltűnését senki sem vette észre. Courty és Taupin kapitány - a távollevő Godard társai - matrózaikkal tüstént nekiláttak a vihartól veszélyeztetett ballon rögzítésének - erős kötelekkel a bódé tartóoszlopaihoz kötözték, és kosarát súlyos homokzsákokkal terhelték meg.
Séner egy közeli kapualjba akart menekülni az orkán dühe elől, de célja előtt néhány lépéssel egy lezuhant tetőcserép találta el a homlokát, és az ütéstől eszméletét vesztve végigzuhant a kövezeten. Elméje utolsó villanásaként még eszébe jutott, hogy a Schrődernétől elhozott kották a léggömb kosarában maradtak, aztán elfeketedett előtte a világ.

4
Az augusztus 2-i szélviharról a következő napokban különféle szóbeszédek terjedtek el országszerte, melyeket a hivatalos közlemények szorgosan igyekeztek cáfolni, különösen ami a Millenniumi Kiállítás területén végbement károkat illeti, de maga az a tény, hogy a kiállítást a vihart követően azonnal lezárták, és onnan egész éjszaka kopácsolás és egyéb munkazajok hallatszottak, bizonyítja, hogy a szóbeszédek nem voltak teljesen alaptalanok, ámbár el kell ismerni, hogy a hétfői nyitáskor már minden az előző szépségében pompázott.
Egyéb hitelt érdemlő - tehát nem túlzó és nem kisebbítő - beszámolók híján mi csupán egyetlen szemtanú benyomásai alapján rekonstruálhatjuk a történteket, s ez a szemtanú Séner János maga volt, akinek szellemi lénye, míg teste ájultan hevert az utca kövén, a forgószéllel együtt száguldotta be a kiállítást és a várost, oly dolgokat látva és tapasztalva útján, melyek élő embernek nem adattak meg kívüle. De vajon nem az ájulásában lejátszódott lázas látomások voltak-e az ő tapasztalatai? Határozottan állíthatjuk, hogy nem, mert olyan valóban létező városrészekre, kiállítási épületekre és ezek legapróbb részleteire is emlékezett utóbb, melyeket sem maga nem ismert azelőtt, sem Palóczy Lipóttól nem hallhatott felőlük.
A szélvész első rohama, amely Séner János eszméletvesztését is előidézte, végigsöpört a fővároson, becsapta a nagy hőségben mindenütt nyitva hagyott ablakokat, s néhány perc múlva már el is távozott, és hatalmas csend keletkezett, melyben csak a szertefröccsent és a levegőben egymásnak ütköző üvegszilánkok kísérteties csengését lehetett hallani, ahogy lefékeződve lassan lehullanak, és csillogó szőnyeggel borítják be a kövezetet.
A járókelők, kalapjukat veszni hagyván, véres arccal futottak be a kapualjakba, és megnyugodva már épp folytatták volna útjukat, amikor a fergeteg második rohama bekövetkezett. Ez a támadás sötétséget hozott magával és förtelmes sivítást, mintha a pokol valamennyi ördöge benne kavargott volna. Most már tetőket szaggatott, cégtáblákat tépett le a vihar, s az előbbi csilingelést baljós kondulások váltották fel, ahogy a nehéz fémtárgyak egymásba verődtek, és a Gizella téren fájdalmasan nyerített egy konflisló, akinek éles borbélytányér vágta fel az ütőeret a nyakán. A sebesült gebe utolsó rúgásaival véres üvegkását kavart a köréje záporozott szilánkokból, és kinyúlva ezen a kásán kezdett el csúszni a földalattiállomás lejárata felé, végigszánkázott a lépcsőn, és az alant várakozók közé robbant, hatalmas pánikot keltve.
A kiállítás területét - s ezt Séner János szellemi lénye meglepetéssel tapasztalta - az első két roham alig érte el, s ami el is jutott odáig, mintha megtorpant volna az ünnepi csarnokok fensége előtt, csak a fák terebélyét zilálta szét, és a Városligeti-tó tükörsima felszínét kavarta fel.
Ám az ezután következő, még erősebb harmadik szélroham már nem volt tekintettel a nemzet haladásának megszentelt oltáraira sem. Nekitámadt a tavon hánykódó vitorlás hadigályáknak, és kettőt elsüllyesztvén, a harmadikat kidobta a partra, éppen a közös hadsereg táborozó papírmasé katonáira. Villám ütött a lövedékek gúláiba, robbanások reszkettették meg a levegőt, a rohamozók hadrendje megtizedelődve felbomlott, izzó fémdarabok kaszálták le a gyalogságot, lángoló tüzérek döntötték le paripáikról a nyalka huszárokat, és a tábori vasút mozdonya begyújtott kazánnal belerohant a tóba, és sisteregve-bugyborékolva merült el a felforrt vízben.
Majd továbbszáguldott az orkán, és fölkapta a kiállítási falu házainak nád-, cserép-, szalma- és zsindelyfedeleit, megingatta falaikat, és szétszórta berendezésüket, és az iszonyú kavargásban csakhamar együtt forogtak a levegőben a magyar, székely, csángó, oláh, szász, sváb, tót, vend, szerb és rutén házak tetődarabjai, gerendái, ablakkeretei, kerítéslécei; egymásnak kocódtak és szétestek a festett bútorok; cseréptálak, mázas köcsögök szilánkjai záporoztak; felhasadtak és szertehavazódtak a dunyhák, és az eszeveszett pörgésben egymásba gabalyodtak, egymás arcát karmolászták, egymás ruháját hasogatták a papírmasé parasztok, hogy aztán tört tagokkal zuhanjanak tönkrement otthonaik romjai közé.
A történelmi főcsoport épületei valamivel tovább állták a vihar dühét, de lassacskán a különböző helyekről vett építészeti elemek között repedések keletkeztek, s hasadékok nyíltak magának a Széchenyi-szigetnek talajában is, s az egyes építmények az őket hordozó földdarabbal együtt rövidesen kiúsztak a tóra, és a szélvész korbácsolta hullámokon messze elsodródtak egymástól.
A hurrikán tombolása tetőfokra hágott. Az Iparcsarnok erős épületét ugyan nem tudta lerombolni, csak a bádogfedelet ingatta meg a déli kapuján, ám a kisebb pavilonok egymás után dőltek össze, s jó néhány közülük a villámcsapásoktól ki is gyulladt, és a felhőszakadás ellenére porig égett. Ez a sors érte a Fiumei Kőolajfinomító Rt. pavilonját, a Vegyészeti Csarnokot, a Bihar megyei Kőolajfinomító Rt. és az Urikány-Zsilvölgyi Kőszénbánya pavilonját, valamint a Rimamurányi Bánya Rt. és Nedelkó Ede faárugyáros utódjai kiállítását, s ugyancsak a lángok martaléka lett a Sonnecker-féle buffet és Redlich, Spitzer, Ohrenstein és Walla pavilonja. Megmenekült a tűztől, de izzé-porrá zúzódott Berger Antal vasbútorgyáros, József főherceg, Coburg királyi herceg, az Angol Biblia-társulat és Krámer Miksa cementgyáros pavilonja; részlegesen romba dőlt a Singhoffer halászcsárda, Mátrai és Gferer Vasbeton Építkezési Vállalatának pavilonja, a Királyi Serfőzde és az Edison-féle kineteskop photograf pavilon. Az Igazságügyi Csarnok szilárdan szembeszállt a pusztító fergeteggel, de oromzatának gipszfigurái lezuhantak, és betörték a felülvilágító ablakokat. Végül a Sajtópavilonnak rontott a vihar, ajtait felszaggatta, és a hírlapírók számára berendezett társalgószobában betörte Kratzmann-nak a királyt ábrázoló életnagyságú képét.
Séner szellemi lénye ezek után saját elhagyott teste és a ballon captif fölött kezdett körözni a forgószéllel, amely most Godard mérnök alkotására zúdította minden erejét. A szélvész, sivítását az elviselhetetlenségig fokozva, nekiment a ballonnak, amely a támadástól földre lapult, úgyhogy alig látszott egy méternél magasabbnak. Ezt a rohamot még kibírta, hála a homokzsákoknak és az erős köteleknek, de a következőnél már kötelei többsége elszakadt, s a harmadik roham, amely villámok cikázása közepette és iszonytató bőgéstől kísérve ment végbe, végzetesnek bizonyult a ballon számára. Selyemburka fölhasadt, a hidrogén kiömlött belőle, és a léghajó, darabokra törve, a szelek martalékaként vonszolódott végig a környező utcákon, átható, kellemetlen gázszagot árasztva maga körül...
Séner János erre a gázszagra eszmélt fel, amely facsarta az orrát, és tüsszentésre ingerelte. Kinyitotta a szemét, de csak homályos szürkeséget látott - hűvös, puha tenyér takarta el előle a napvilágot. "Milyen sápadt szegénykém! Nagyon sok vért veszthetett! - suttogta fölötte egy szánakozó asszonyi hang. - Vigyék be hozzám! Majd én gondját viselem." Séner megmozdult, a női kéz lecsúszott az arcáról, és átázott, vastag papírlapként esett a kövezetre. Séner oldalt fordította a fejét, és megpillantotta a papírlap cirkalmas felírását: MESSE SZEXÁRDIQUE... lejjebb vastag, dőlt betűkkel: FRANCISCUS LISZT.
Séner izgatottan ugrott fel - körülötte mindenütt kottalapok hevertek, némelyik pedig éppen akkor szállingózott le a vihar elvonultán elcsöndesedett levegőégből. Séner egymás után kapkodta fel a kottalapokat, s lázas sietséggel kezdte sorrendbe rakni őket...Végül megkönnyebbülten sóhajtott: megvolt valamennyi, hiánytalanul.
A Szekszárdi mise partitúráját tartotta a kezében.


5
Séner Jánosnak nem maradt pénze bérkocsira, gyalog indult el a hajóállomásra. Útközben többször is meg kellett állnia, hogy összeszedje magát - az ütés helyén megduzzadt és elviselhetetlenül sajgott a homloka, időnként szédülés és hányinger fogta el, s a viharban átázott testét is mindjobban hatalmába kerítette a vacogás -, így alig néhány perccel tíz óra előtt, utolsóként lépett a már indulásra készülő Deák Ferenc fedélzetére.
Séner a hajókorlátnak támaszkodva, tanácstalanul álldogált, és nézte a főváros távolodván megritkuló fényeit, s görcsösen szorongatta a csodálatos módon birtokába került partitúrát. Lassacskán fénylő boldogságérzés töltötte el, amit a testében alattomosan terjeszkedő láz sem tudott megzavarni. Az éjszaka simogatóan enyhe volt, vakító fényű csillagok úsztak el Séner János feje fölött az égen, s arcán hol a parti erdők jó szagú, forró leheletét érezte, hol a vízközelben csapongó szellő kellemes hűvösségét. A világ megtelt békességgel és jóindulattal, a lapátkerekek jámbor kelepelését a kutyák jó ismerőst köszöntő, örömteli csaholása kísérte mindkét partról, falutól faluig. A levegő kezdett lehűlni, Séner megborzongott, és boldogságába futó aggodalom vegyült. "Csak hazáig kibírjam! - mondta magában. - Otthon néhány nap alatt kikúrálom magamat, és akkor..." A hajó első tisztje lépett hozzá, és megérintette a vállát:
- Séner úr? Egy külföldi papi személy óhajt beszélni önnel.
- Kicsoda? - kérdezte meglepetten az álmodozásából kizökkent Séner, de a tiszt válaszul megvonta a vállát, és a lejárat felé mutatott. A tiszt egy fedélközi kabinhoz vezette Sénert, kulcsot vett elő, kinyitotta az ajtót, és intett a még mindig habozó férfinak, hogy lépjen be. Séner azt várta, hogy a zárt helyiségben fülledt hőség fogadja, ehelyett nyirkos hűvösség és kriptaszag csapta meg. Hátrahőkölt, de az ajtó már bezárult, hallotta a kulcs csikordulását és a tiszt sietős, távolodó lépteit. Sénert jeges rémület fogta el.
- Ne féljen, Séner úr! - szólalt meg németül egy ismerős hang. - Én rendelkeztem így, hogy ne zavarjanak.
A kabinban, melynek berendezése egy egyszerű vaságy volt, fölötte feszület, középen horgolt terítővel leborított asztalka két rozoga székkel és egy ütött-kopott pianínó a sarokban, az egyik székről öreg abbé emelkedett fel Séner János fogadására. Az abbé Séner beléptéig mécsese fényében olvasgatott, de most becsukta könyvét, melynek fedeléről Sénernek sikerült leolvasnia a címet: LA DIVINA COMMEDIA, és kézcsókra nyújtotta a kezét.
- Bocsásson meg - válaszolt Séner szintén németül -, de bizonyára megérti meglepetésemet, hogy így teljesen ismeretlenül...
- Ismeretlenül? - kérdezte az abbé mosolyogva. - Hát valóban nem ismert fel, Séner úr?
Séner, zavarát és félelmét leküzdve, szemügyre vette az abbét. Az öreg pap pergamenbőrű arcát, melyet hatalmas bibircsókok csúfítottak el, hosszú, fehér haj keretezte, feltűnő sasorra és kemény vonalú álla határozott és aszketikus jellemre vallott, ám ennek némileg ellentmondani látszott a vértelen, keskeny ajkain játszó szelíd mosoly és a bozontos, mefisztói szemöldökök alatt megbúvó szemeinek meleg csillogása. Séner megijedt.
- Az lehetetlen - dadogta. - Ön bizonyára... Valóban emlékeztet a nagy zeneköltőre, Liszt Ferencre... ugye nem sértem meg, ha őhozzá hasonlítom... de ő már tíz esztendeje halott.
- Pontosan tíz esztendeje - bólintott az abbé, és visszaülvén székébe, elrendezte maga körül viaszpecsétes, több helyen kiégett reverendáját -, és holnap lesz a tizedik évfordulója annak, hogy szeretett hazám földjétől távol, a németországi Bayreuthban eltemettek. Eltemettek, mint Wagnerné apját - tette hozzá, s a szája szélén keserű ránc képződött -, s nem mint a század egyik vezéregyéniségét és a legkevésbé mint a magyar nemzet hűséges fiát... de hagyjuk ezt! Hivő ön, Séner úr?
- Igen - mondta Séner, és önkéntelenül keresztet vetett, ám az ördögi látomás (mi másnak vélhette volna?) nem tűnt el a szeme elől. - Hivő katolikus.
- S lám, mégis milyen kishitű - csóválta a fejét elnéző jóindulattal az abbé -, holott nem is egyszer találkoztunk annak idején. Vagy ön már elfelejtette volna azt a nagyszerű estét, amikor a szekszárdi dalárdát vezényelte az ablakom előtt? Mit is énekeltek akkor? Ha jól emlékszem, a Himnusz-t, a Húzd rá, cigány-t és...
- A Szent érzet-et - vágta rá Séner, és az abbé bólintott.
- Igen, az ön figyelemreméltó alkotását, melynek néhány motívumát később beleszőttem a rekviemembe is, bár akkor még nem tudhattam, hogy öntől származnak. Engedje meg, hogy legalább utólag kifejezzem elismerésemet, és köszönetet mondjak...
- Bocsásson meg - hebegte Séner -, hát mégsem halt meg? Becsapta a világot - de hát miért?
- Séner úr, Séner úr - ingatta ismét a fejét az abbé. - Hát semmiképp sem tudom meggyőzni? És a mise, melynek partitúrájához oly különös módon jutott hozzá ma délután?
Séner megdermedt egy pillanatra, most döbbent rá, hogy eddig egyáltalán nem töprengett a Schrődernétől elhozott kották átváltozásának rejtélyén.
- Tehát az ön műve volt? Most már mindent értek. Ó, milyen ostoba voltam! De hát miért tette ezt, mivel szolgáltam rá erre a rendkívüli kitüntetésre? - Áhítatos csodálkozással nézett az abbéra, akinek arca most a mécses alulról világító fényében áttetszeni látszott, s a bőrén kísértetiesen rajzolódtak ki a koponyacsontok kontúrjai. Liszt Ferenc jóságos mosollyal viszonozta Séner János rajongó elragadtatását.
- Azért kérettem önt, hogy ezt megmagyarázzam, és beavassam a tervembe. Nos, az anyaszentegyháznak és az egyetemes hitnek tett szolgálataim jutalmául engedélyt kaptam rá odafönt - mutatott az abbé a kabin mennyezete felé -, hogy a halálomtól eltelt minden tizedik esztendőben néhány napra visszatérhessek a földre, és helyrehozhassam valamely régi mulasztásomat. Ez az első ilyen alkalom, s én úgy döntöttem, hogy Augusz Antal, Mosonyi és más elhunyt magyar barátaim jelenlétében megtartatom a Szekszárdi mise 1870-ben elmaradt bemutatóját a szekszárdi újvárosi templomban.
- Hát ezt is el akarja venni tőlem? - jajdult fel Séner, megfeledkezve önmagáról és a nagy mesternek kijáró tiszteletről. Ám tüstént el is szégyellte magát, és csüggedten horgasztotta le a fejét.
Az abbé megbocsátóan mosolygott.
- Ezt is?... Hát még mit? - kérdezte.
- Bocsásson meg! - mondta Séner. - Elragadtattam magam. De a mise bemutatását magam is tervbe vettem, s ezért most teljesen váratlanul ért, hogy...
- Téved, Séner úr, én nem azért jöttem, hogy megfosszam önt élete egyetlen nagy lehetőségétől. Épp ellenkezőleg. A kórust ön fogja vezényelni, én megelégszem az orgonaszólam eljátszásával.
Sénernek szaporábban kezdett verni a szíve.
- Hogy én... önnel együtt... de hát hogyan? Hiszen még nem is léptem kapcsolatba a dalárdával. Nem is tudják már, ki vagyok. Nekem erre hónapok kellenek...
- Többek között azért kezdtem a mulasztásaim pótlását önnel, hogy megkíméljem egy újabb csalódástól, melyet már aligha lenne módja kiheverni - mondta Liszt Ferenc, miközben felállt, és a pianínóhoz lépett. Felnyitotta a fedelét, végigfuttatta ujjait a billentyűkön - és Séner már meg sem lepődött, hogy a pianínó mélyen zengő orgonahangon szólalt meg -, majd eljátszott néhány ütemet a Szekszárdi mise Credojából. Séner feszülten figyelt, várta a folytatást. Ám Liszt visszacsukta a fedelet, megfordult, és az izgatott és ámuldozó Sénerre vetette barátságos, komoly tekintetét. - Sajnos, meg kell önnek mondanom, Séner úr, hogy hiába próbálkozott volna. Ez a mai dalárda éppúgy alkalmatlan a művem megszólaltatására, mint az a hajdani volt. De ne féljen, a legkiválóbb szólistákról gondoskodtam az ön számára. És a kórus is bizonyított már egyszer - a jénai ősbemutatón, 1872-ben. Igaz, hogy valamennyi énekes már évek óta halott, de ez a mi esetünkben nem jelenthet akadályt. Nos, elhiszi már, hogy a javát akarom?
- Igen - válaszolta Séner -, és bármily furcsa ez még magam előtt is, már egy csöppet sem félek, csupán csodálkozom. Túl nagy megtiszteltetés ez a számomra, és tartok tőle, hogy nem tudok eleget tenni a nagy feladatnak.
- Dehogynem - legyintett Liszt, és visszaült a mécsese mellé. - Ön, aki oly sokat tudott kihozni azokból a borízű hangokból az Augusz-kúria előtt, most sem okoz majd csalódást. És ne feledje, hogy ezúttal valóban jó énekesekkel fog dolgozni.
- Éppen ezért félek, hogy szégyenben maradok - mondta Séner, de az abbé egy kézmozdulattal jelezte, hogy nem kíván többé kétségekről hallani.
- Figyeljen jól, Séner úr! A bemutatóra holnap éjfélkor kerül sor - ugye nem kell megmagyaráznom, miért ezt a kései időpontot választottam? -, addig ön kellő alapossággal áttanulmányozhatja a partitúrát, hiszen nem először van a kezében. Éjfél előtt néhány perccel legyen a templom bejáratánál, ott fogunk találkozni valamennyien. Remélem, nem riasztják el a különleges körülmények.
- Nem, nem - sietett a válasszal Séner, bár az abbé szavaira újból hatalmába kerítette a rettegés. "Ám végül is mindegy - gondolta aztán. - Akár lázálom ez az egész, akár valóság, előbb-utóbb úgyis be kell következnie... Én készen állok. Igen, tulajdonképpen már húsz éve, attól a naptól fogva, hogy kiköltöztem a présházamba, készen állok a halálra..."
- A meghalás sokkal kevésbé patetikus, mint azt még életünkben véljük, Séner úr. Ó, ha én ezt tudtam volna, amikor a Tasso és a Les preludes fogalmazványain dolgoztam! - mondta az abbé. - Bocsásson meg, hogy beleolvastam a gondolataiba, de számunkra a beszéd és a gondolat között elenyésző a különbség. Sőt a suttogó beszédnél tisztábban halljuk az ordító gondolatokat.
Séner restelkedve szólalt meg:
- Ha nem lehet titkom ön előtt, félek, túl sok tiszteletlen gondolatomról bír tudomással.
- Tiszteletlen? - kérdezett vissza az abbé. - Nem, ön sohasem veszítette el a tisztelet érzését irántam. Viszont nagyon sokszor gyűlölt. Nemcsak a rekviemem megismerésekor, jóval korábban is. Például a házi muzsika után.
- S ezt ön már akkor is tudta? - kérdezte Séner kétségbeesetten.
Liszt Ferenc nem felelt azonnal, mással volt elfoglalva. Mindkét kezét a mécses fölé emelte, és hosszan, ámulattal nézte áttetsző, vékony ujjait, melyek a verdeső mécslángban hol megpirosodtak, hol elhalványodtak ismét, mintha az eleven vér próbálgatta volna megtölteni bennük a zsibbadt szöveteket. Nagy sokára ejtette le kezeit az asztal lapjára, és halkan válaszolt:
- Nem, hogyan is tudhattam volna? Minderről csak az ideutazásom előtt szereztem tudomást az ön aktáiból, melyeket odafönt ez alkalomból a rendelkezésemre bocsátottak. De nem kell attól tartania, hogy akár a legparányibb haragot is érzem ön iránt. Épp ellenkezőleg! Kész vagyok megkövetni önt, amiért akkor, rögtön a Beethoven-kvartett meghallgatása után elmentem, nem dicsértem meg érdeme szerint az ön igazán kitűnő játékát, és nem érdeklődtem egyéb ambíciói iránt.
- De hát miért nem? - kérdezte felbátorodva Séner. - Ha most ilyen kitüntető figyelemben részesít, akkor miért nem volt kíváncsi rám?
- Mindenekelőtt azért, mert - mint ön is sejtette - számomra egyáltalán nem volt kivételes jelenség az ön hangszertudása, ám a köteles udvariasság szabályairól még ez esetben sem feledkeztem volna meg, ha nem ér előzőleg egy súlyos csapás, melyet akkor még felfogni is alig tudtam. Ugyanis mielőtt önhöz indultunk volna, szóváltás volt köztem és lányom, Cosima között, s e szóváltás során Cosima a szemembe vágta, hogy Isolde lánya már nem Bülow-tól fogant, hanem Wagnertől, és hogy mindenképpen elhagyja a férjét. Legbensőbb barátom és legkedvesebb gyermekem közös árulása rettenetesen fájt nekem - akkor még nem voltam annak tudatában, hogy nem az általam igen nagyra becsült Bülow, hanem az én muzsikám cserbenhagyását nem tudom megbocsátani Cosimának -, s ez akadályozott meg abban, hogy egy kisembernek - bocsásson meg a kifejezésért! - az adott körülmények között valóban rendkívüli teljesítményét méltányolni tudjam.
- Kisember! - mondta keserűen Séner. - Köszönöm, hogy őszinte hozzám. Kisember és jelentéktelen zeneszerző - ezt még tegye hozzá!
Liszt Ferenc engesztelő mozdulatot tett.
- Tudom, hogy ennek tudata mindig fájdalmas volt az ön számára, különösen attól fogva, hogy rádöbbent a születésünk és származásunk körüli egyezésekre, de az ön emberi nagyságát éppen az bizonyítja, hogy végül is mindezen sikerült túltennie magát.
Séner izgalomba jött, és most már teljesen gátlástalanul vágott Liszt szavába.
- Abbé úr, ha már szóba hozta, kérem, mondja meg nekem: az én sorsom valóban csak a csekélyebb tehetségem miatt alakult másként, mint az öné? S nem azért, mert én mindenekelőtt magyar voltam?
Liszt Ferenc meglepetten kapta fel a fejét.
- Magyar? Hát engem nem tekint magyarnak?
Séner érezte, hogy túl messzire merészkedett, de már nem tudta fékezni magát.
- Bocsásson meg az őszinteségemért - nem. Különösnek vélheti, hogy ezt éppen én mondom önnek, aki magam is csak asszimiláns vagyok, de én legalább asszimiláns vagyok, míg ön az sem. Ön minden nagylelkű cselekedete és a kultúránknak tett felbecsülhetetlen értékű szolgálatai ellenére is mindvégig idegen maradt ezen a földön, mert a sorsunkkal azonosulni sohasem tudott, és nem is akart. S ne higgye, hogy én ezért önt kárhoztatnám. Nagyon jól tudom - a magam keserves példájából is -, hogy az ön zsenije csak külhonban bontakozhatott ki igazán - de önnek ezért cserébe németté, franciává kellett válnia, még mielőtt magyarrá lett volna. Az ön magyarságvállalása egy nemes és nagy lélek leereszkedése volt ama nemzethez, melynek földjén, de nem a fajtájából született (hiszen még a nyelvét sem sajátította el soha), s amelyet önmaga előtt igyekezett még barbárabbnak feltüntetni, mint amilyen valójában, hogy a romlatlan őserejében s ennek önbe átszármazott cseppjeiben hihessen. Az ön magyarsága nem volt más, mint romantikus pózok és patetikus gesztusok sorozata, melyeknek itt azért hódolt be mindenki, mert az önáltatásunkat szolgálta. Az önáltatásunkat, ahelyett, hogy a kívülről jött világosabban látó szemével a hibáinkra döbbentett volna rá bennünket. Igen, az ön művészete a magunk csalásának lett legfőbb érve, mert csak a felszín csillogását láttatta belőlünk, körülfonta hiúságunkat a rapszódiáival, melyekben a mi kis handabandázásaink heroikus színben tűnhettek fel, s részeg tántorgásaink nyalka diadalmenetként. Ó, bárcsak azok lettünk volna, aminek ön bennünket a világnak felmutatott!
- De kedves barátom, ilyen szerelmes gyűlölettel csak tulajdon fajtájáról beszélhet az ember. S ugyanakkor asszimilánsnak vallja magát, s németsége emlékét a nevében is őrzi. Nem érez ön itt ellentmondást?
Liszt Ferenc láthatólag nem vette zokon Séner János számonkérő szavait, s ez Sénert további kitárulkozásra bátorította.
- Nem, mert én már több mint hatvan esztendeje magyar vagyok, még ha nem is éreztem szükségét, hogy az őseimet megtagadjam, s hatvan esztendő épp elegendő arra, hogy a beleszerelmesedéstől a gyűlöletig mindent átérezhessen egy ember akár születésétől adott, akár felvállalt fajtája iránt. Húszéves koromban, amikor végleg e nemzethez való tartozásom mellett döntöttem, hasonlóképpen éreztem, mint ön az első magyarországi hangversenykörútján. Mert magyarnak lenni egyfajta részegség volt akkoriban. Ez a nemzet akkor mindenki szemében a zsarnokság jövendő eltiprója volt, melyhez tartozni dicsőség, s e magasztos szerepre készülve maga is merésznek és tisztának tudta látni önmagát, s mindaddig az is volt, amíg őszintén az akart lenni. Mert a magyar név akkor nemcsak egy Európában szokatlan, barbár hangzású idióma beszélőit jelentette, hanem az ígérkező szerep dicsfényében reformátort, költőt, szabadsághőst, a láncait önerőből letépő Prométheuszt; csöppet sem csodálatos tehát, hogy ama nagyszerű korszakban az is magyarrá akart válni e tarka népességű országban, akit oláh, tót, szerb anya szült, vagy német, mint önt - s éppen azok a legjobb, legtehetségesebb emberek váltak a legteljesebben magyarrá, akiket elemi tisztességérzetük most nemzetiségük elszánt védelmezőivé tenne. Mert a kiegyezéssel megszűntünk példa lenni, s vonzóak csak azok számára maradtunk, akik az uralkodásban akarnak osztozni velünk s nem a küzdelemben, az előmenetelben s nem a fölemelkedésben...
Séner fuldokolni kezdett a váratlanul rátörő köhögéstől, egész testét elöntötte a veríték, s ahogy a köhögésroham elmúlt, szédülés és gyengeség fogta el. Úgy érezte, többé egy szót sem tud kiejteni a száján, de az abbé várakozóan nézett rá - várta a folytatást.
- Ó, hogy gyűlölöm én a mostani asszimilánsokat! - folytatta Séner, erőt véve gyengeségén. - Hogy gyűlölöm azokat, aki a maradék jót is megrontják a magyarban, mert az önzéséhez, gőgjéhez, más népek iránti elfogultságához és lenézéséhez asszimilálódnak, s azt még el is túlozzák, hogy az uralkodó fajhoz való tartozásukat bizonyítsák. Szerencse, hogy én már hatvan éve magyar vagyok, mert azzá a magyarrá, amivé akkor váltam, többé nem lehetnék. S bármennyire büszke is vagyok megszerzett és megszenvedett magyarságomra, csak megvetni tudom azokat, akik ezután akarnak csatlakozni hozzánk.
Séner kimerülten elhallgatott, és az abbé fürkésző tekintetét kerülve, lehajtotta a fejét. Minden porcikája remegett a felindultságtól, sírás fojtogatta, s a szíve körül jeges szorítást érzett. Büszke volt szókimondó nyíltságára, ám ugyanakkor rettenetesen szégyellte magát.
- Séner úr, én egyre jobban csodálom önt - mondta Liszt Ferenc, akinek ajkain újra megjelent az a jóindulatú, bár kissé csúfondáros mosoly, amellyel a kabinba belépő Sénert fogadta. - Ám a kérdésére válaszolnom kell. Önből soha semmilyen körülmények között nem lett volna nagy zeneszerző - s ne higgye, hogy én ezt azért mondom ilyen kíméletlenül a szemébe, mert megsértett volna a szavaival -, sem zeneszerző, sem a középszerűnél jobb előadóművész, de önnek emiatt nem kell bánkódnia, mert cserébe önnek megadatott az, ami nekem soha - az, hogy egy nemzet fia lehetett. Ön otthon érezhette magát e hazában, ahol én mindig csak díszvendég voltam (s vajon Párizsban, Weimarban, Rómában nem az voltam-e ugyancsak?), s ahol engem akár szerettek, akár támadtak, az mindig csak az idegennek szólt, míg önt az önt kiközösítő dalárdisták is a testvérüknek tekintették, s ezért is szidalmazhatták németnek, amitől velem kapcsolatban még a legádázabb ellenfeleim is óvakodtak. Mert az én lelkes honfitársaimnak - s ezt elég hamar észrevettem - nem a magyar Liszt Ferenc kellett, hanem a német és francia - sokat mesélhetnék arról, milyen fondorlatos módokon igyekeztek megakadályozni, hogy megtanuljam a nyelvüket, mintha attól tartottak volna, hogy akkor lelepleződnek előttem, s ezt megérezve magam is hogyan próbáltam eltitkolni, hogy minden szavukat értem, azt is, amit annak tudatában mondanak a jelenlétemben, hogy a vén bolond úgysem foghatja fel -, nekik az idegen hódolata és tömjénezése kellett, önigazolásnak kellettem nekik, nem küzdőtársnak. Mit gondol, Séner úr, hogyan fogadtak volna, ha negyvennyolc októberében kivont díszkardommal nemzetőrnek jelentkezem Pest-Budán? Nem hajszoltak volna-e a halálba, mint szegény Petőfit, aki ment is boldogan, mert tudta, hogy Petrovics eredetének felhánytorgatása elől nincs más menekvése, csak ha megdöglik értük, ahelyett, hogy átmentve a jövőbe, használni tudna? Higgye el, Séner úr, ami keveset tehettem ezért a nemzetért, melyet teljes életemben mámorosan szerettem - s ezt ön sem vonhatja kétségbe -, csak azért tehettem meg és csak addig, amíg az elkápráztatandó idegent látták bennem, s nem a közülük valót. S én adtam, amit adhattam, boldogan, mert szomjaztam a szeretetüket. Ezért voltam hajlandó megfeledkezni a díszmagyarba fülledt mosdatlanságszagról, körülindázni a virtuozitásommal közepes nótaszerzőik csinálmányait, melyekről néha nagyon nehéz volt magammal elhitetnem, hogy egy romlatlan nép eredendő tisztasága nyer bennük kifejezést. S ön is tudja, mi történt akkor, amikor végre teljesen megkaptak, amikor elvállaltam Zeneakadémiájuk igazgatását, melynek költségvetését újra és újra vonakodtak megszavazni, hogyan fordultak el tőlem fokozatosan éppen azok, akik nagyságuk öntudatát az én bőkezűen mért dicséreteimből nyerték, mily lázas sietséggel kerestek maguknak új külhoni bálványokat, miután én már leszálltam közéjük. S mindez akkor, amikor már megtaláltam muzsikájuk legmélyebb rétegét, amiből a cigánybandák hígításában is maradt annyi, hogy életem végére új magyar stílust teremtsek belőle. De nekik a német Liszt mellett legföljebb még a cigány Liszt kellett, a magyarral már nem tudtak mit kezdeni, mint ahogy saját, igazán vállalni nem tudott magyarságukkal sem.
Liszt Ferenc felállt, és gyors léptekkel a pianínóhoz sietett. A pianínó most olyan hangon szólalt meg, mint a legjobb bécsi vagy párizsi hangversenyzongorák, és a zene, ami áradt belőle, mélységesen felkavarta és zavarba hozta Séner Jánost. Sarkantyúpengés volt ez is, igen, mint a korábbi magyaros Liszt-kompozíciók, de most mintha egy csontváz lábán pengett volna a sarkantyú, csontok zörgése és rekedt hörgések keveredtek beléje. Séner a pákozdi csatatéren feküdt magatehetetlenül a hideg, szeptember végi éjszakában, s erőtlen hangon hívogatta a sebesültvivőket, de segélykérését elnyomta a távoli tábortüzeknél mulatozók zajongása. Combtövig elzsibbadt lába egy lótetem alá szorult, s hiába próbálta kiszabadítani, csak sebesült válla sajdult meg minden mozdulatától. S a távolból egyre szálltak feléje a szilaj énekek, sikolyok, kurjongatások, tánc közben összecsendülő kardok, sarkantyúpengések hangjai...
- Bocsásson meg! - rebegte Séner, amikor Liszt Ferenc befejezte a játékot. - Méltatlan vagyok a megtiszteltetésre, amelyben részesíteni kívánt. Kérem, bízzon meg mást a mise vezényletével.
- Hallgasson! - ripakodott rá az abbé. - Hát még mindig nem érti, hogy ön, csakis ön mutathatja be a Szekszárdi misé-t? A megbízást én különben sem vonhatom vissza, mert nem tőlem származik.
- Hát kitől? - kérdezte Séner, de az abbé nem válaszolt. Elfújta a mécsest, mert közben kivilágosodott, felvette az asztalról a Divina Commedia vaskos kötetét, és felállt.
- Készüljön, Séner úr, hamarosan megérkezünk.
Ugyanebben a pillanatban megcsikordult a kulcs a zárban, és a kabin ajtaja kitárult.
Kísérjen fel a fedélzetre! - mondta Liszt Ferenc. - Sajnos, most el kell válnunk, mert oda, ahová én megyek, ön nem jöhet velem. De ne feledje, éjfélkor találkozni fogunk.
Az abbé elsőnek indult el az ingatag pallón, Sénert félresodorta a többi utas, így nem tudta követni. Tanácstalanul álldogált a hajókorlátnak támaszkodva, görcsösen szorongatta a Szekszárdi mise partitúráját, és tekintetével Liszt Ferenc magas, meghajlott alakját kereste a partra szállók között. Díszes, ódivatú hintó kanyarodott a hajóállomás elé, és Séner meglepetten ismerte fel benne az Augusz család régi hintóját, melyet az örökösök nem sokkal Antal báró halála után eladtak, és Séner János tudomása szerint jelenleg a Schönfeld család fészerében korhadozott, tyúkoknak szolgálva költési helyül. De ezen a hintón nem látszottak meg az eltelt évek... Kicsapódott az ajtaja, és a tizennyolc éve halott Augusz Antal ugrott ki belőle, és kitárt karokkal futott barátja, Liszt Ferenc elé. A két férfi összeölelkezett, majd élénk beszélgetés közepette felszálltak, és a báró intett a kocsisnak. A hintó meglódult, és egy szempillantás alatt eltűnt az ámuldozó Séner János szeme elől.


6
Séner János holttestét Baka Márton, az újvárosi templom sekrestyése találta meg augusztus 4-én reggel öt órakor, amikor kinyitotta a templomot. Séner az oltár és a padsorok közötti térségen hevert arcra borulva, mintha imádkozás közben érte volna a halál. Körülötte, a kövön szétszóródva kottalapok fehérlettek. Amikor a törvényszéki orvos megérkezett, és megfordította a tetemet, a jelenlevők meglepetten kiáltottak fel: a szerencsétlenül járt férfi arcán az átszellemült boldogság kifejezése rögződött meg - immár örökre. A boncolás megállapította, hogy Séner halálát szívszélhűdés okozta, melynek bekövetkeztét heveny tüdőgyulladás is siettette, amely néhány napon belül önmagában is a beteg halálához vezetett volna.
Hogyan tántorgott el a magas láz gyötörte férfi lakásától a távoli templomig, s hogyan jutott be a bezárt kapun, sohasem tudták kideríteni. Mint ahogy azt sem, miért vitte magával utolsó útjára azokat az elrongyolt kottalapokat: divatjamúlt nótaköltők profán szerzeményeit, melyekkel súlyosan megsértette az istentiszteletek céljára szolgáló hely szentségét.



MEGJEGYZÉS: A novellában szereplő Palóczy Lipót szövegének nagyobb részét a valóban élt Palóczy Lipót Ezredéves Kiállítási Kalauzából, valamint korabeli újságcikkekből, ünnepi beszédekből állítottam össze. (B.I.)

A teljeskörű szerzői jog B.I. illeti.




 
 
0 komment , kategória:   Szekszárdi mise  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 709
  • e Hét: 12911
  • e Hónap: 57983
  • e Év: 1999263
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.