Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/8 oldal   Bejegyzések száma: 72 
no BuzzDiati - Aki meg akart g
  2008-11-20 20:19:10, csütörtök
 
  no BuzzDiati - Aki meg akart gyógyulni...

Pár kilométerre a várostól, a dombon, a nagy lepratelepet magas kőfal vette körül, s tetején az őrszemek fel-alá járkáltak. Akadt köztük fennhéjázó, goromba, de többnyire megértőek voltak. Szürkületkor a leprások összeverődtek a bástya aljánál, és kérdezgették a barátságosabb katonákat.
- Gaspare - mondták például -, mit látsz ma este? Van valami az úton? Azt mondod, szekér? És milyen az a szekér? És a királyi palota ki van világítva? Meggyújtották a fáklyákat a toronyban? A herceg visszajött? - Ez így ment órákig, soha nem fáradtak bele, s bár a szabályzat tiltotta, a jólelkű örök válaszoltak, gyakran nem létező dolgokat találtak ki, elhaladó embereket, ünnepi kivilágítást, tüzeket, még az Ermac vulkán kitörését is, mert tudták, hogy minden hír kellemes szórakozást jelent ezeknek a bezártságra ítélt embereknek. A súlyos betegek, a haldoklók is részt vettek az ilyen összejöveteleken, a még jó erőben levő leprások hozták ide őket hordágyon.
Csak egyvalaki nem jött, egy fiatalember, nemes lovag, aki két hónapja került a leprakórházba. Nagyon szép férfi lehetett, már amennyire ki lehetett venni, mert a lepra elképesztő gyorsasággal fertőzte meg, rövid idő alatt teljesen elcsúfította az arcát. Mseridonnak hívták. - Miért nem jössz? - kérdezték, mikor elmentek a kunyhója előtt.
- Miért nem jössz te is hallgatni a híreket? Ma este biztosan tűzijáték lesz, és Gaspare megígérte, hogy leírja nekünk. Nagyon szép lesz, meglátod.
- Barátaim - válaszolta szelíden, egy fehér ruhával eltakarta oroszlánarcát, és kihajolt az ajtón -, megértem, hogy nektek vigasztalást jelentenek az őr hírei. Ez az egyetlen szál maradt számotokra, ami a külvilághoz, az élők birodalmához fűz benneteket. Igaz, vagy nem?
- Hát persze hogy igaz.
- Ez azt jelenti, ti már beletörődtetek, hogy soha nem kerültök ki innét. Én pedig...
- Te?
- Én pedig meg fogok gyógyulni, nem mondtam le, én olyan... értsétek meg, olyan akarok lenni, mint régen.
Ott ment el a többiekkel együtt Mseridon kunyhója előtt a bölcs, öreg Giacomo, a telep patriarchája. Legalább száztíz éves volt, és majdnem egy évszázada emésztette a lepra. Nem volt már felismerhető testrésze, nem lehetett megkülönböztetni rajta sem a fejet, sem a karokat, sem a lábakat, a teste egy három-négy centiméter átmérőjű póznává alakult, amit nem lehet tudni, hogyan egyensúlyozott; a tetején levő fehér hajcsomóval olyan volt nagyban, mint azok a légycsapók, amiket az abesszin nemesek használnak. Talány, hogy hogyan látott, beszélt, táplálkozott, mert az arca teljesen szétmállott, nyílások sem látszottak a fehér, nyírfakéreghez hasonló varon, ami borította. De ezek a leprások rejtélyei. Ami a járását illeti, mivel ízületei sem voltak, egyetlen lábon ugrálva vonszolta magát, az is olyan volt, mint egy bot, aminek lekopott a vége. De nemhogy borzalmas nem volt, hanem egészében véve kedves jelenség volt. Tulajdonképpen növénnyé változott ember. És jóságáért, okosságáért mindenki tisztelte.
Mikor az öreg Giacomo meghallotta Mseridon szavait, megállt, s ezt mondta:
- Mseridon, szegény fiú, én már majdnem száz év óta vagyok itt, és azok közül, akiket itt találtam, vagy később jöttek ide, senki sem került ki soha. Ilyen a mi betegségünk. De meglátod, itt is lehet élni. Van, aki dolgozik, van, aki szeret, van, aki verset ír, van szabónk, van borbélyunk. Boldog is lehet az ember, legalábbis nem sokkal boldogtalanabb, mint a kint élők. Minden azon múlik, hogy beletörődjünk. De jaj akkor, Mseridon, ha a lélek lázadozik, és nem nyugszik bele sorsába, ha a lehetetlen gyógyulásra vágyik, akkor az megmérgezi a szívet. - Mikor ezt elmondta az öreg, megrázta szép fehér bóbitáját.
- De nekem - vágta rá Mseridon -, nekem meg kell gyógyulnom, én gazdag vagyok, ha felmásznál a falakra, láthatnád a palotámat, két csillogó ezüsttornya van. Lent várnak rám a lovaim, a kutyáim, a vadászaim, és a fiatal kis rabszolgalányok is várják visszatérésemet. Érted, kedves bölcs pózna, én meg akarok gyógyulni.
- Ha a gyógyulás csak az akaráson múlna, nagyon egyszerű lenne a dolog - nevette el magát jóságosan Giacomo -, többé-kevésbé mindenki meggyógyult volna.
- De én ismerem a gyógyulás módját, amit a többiek nem - makacskodott a fiatalember.
- Ó, gondolom - mondta Giacomo -, mindig akad egykét csirkefogó, aki drága pénzért titkos és csodálatos kenőcsöket ajánl az újonnan érkezőknek. Én is beleestem a csapdába, mikor fiatal voltam.
- Nem, én semmiféle kenőcsöt nem használok, csupán imádkozom.
- Te Istenhez könyörögsz, hogy gyógyítson meg? És meg vagy győződve, hogy meg fogsz gyógyulni? De mit képzelsz? Mi mindannyian imádkozunk; nem múlik el egyetlen este sem anélkül, hogy ne fohászkodnánk Istenhez. Mégis, aki...
- Mind imádkoztok, ez igaz, de nem úgy, mint én. Ti esténként kimentek, hogy meghallgassátok az őr híreit, én azalatt imádkozom. Ti dolgoztok, tanultok, kártyáztok, ti úgy éltek körülbelül, mint a többi ember, én meg mindig imádkozom, kivéve azt az időt, ami feltétlenül szükséges az evéshez, egyébként még evés közben is, még alvás közben is; olyan nagy az akaraterőm, hogy egy idő óta azt álmodom, hogy térdelek és imádkozom. A ti imátok csak játék. Az igazi ima mérhetetlen erőfeszítés, és én estére teljesen kimerült vagyok. És milyen kínszenvedés hajnalban, alighogy felébredek, rögtön imába kezdeni; ilyenkor még a halál is elviselhetőbbnek tűnik. De aztán erőt veszek magamon, és letérdelek. Giacomo, te öreg és bölcs vagy, tudhatnád ezt.
Ekkor Giacomo imbolyogni kezdett, mintha elveszítené az egyensúlyát, és forró könnyek futottak végig a hamuszínű varon.
- Igaz, igaz - zokogta az öreg -, a te korodban én is... én is az imába menekültem, és hét hónapig kitartottam, a sebek már összeforrtak, a bőröm kezdett kisimulni... már-már meggyógyultam... de egyszer csak nem bírtam tovább, és az egész fáradság kárba veszett... látod, milyen állapotba kerültem.
- Tehát - mondta Mseridon - te nem hiszed, hogy én...
- Isten segítsen, nem tudok mást mondani, mint hogy a Mindenható adjon erőt neked - suttogta az öreg, és apró ugrásokkal elindult a falak felé, ahol már egybegyűlt a tömeg.
Mseridon bezárkózott kunyhójába, és imádkozott; érzéketlen maradt a leprások hívására. Összeszorított fogakkal, Istenre összpontosított elmével, az erőlködéstől átizzadva harcolt a betegség ellen, és lassan-lassan a piszkos var hámlani kezdett, aztán lehullott, a helyén egészséges hús nőtt. Közben elterjedt a híre, a kunyhó körül kíváncsi csoportok verődtek össze. Mseridon már szent hírében állt.
Győzni fog, vagy semmit sem ér a sok fáradozás? Két párt alakult, a kitartó fiatalember mellett és ellen. Mígnem aztán majdnem kétéves elzárkózás után Mseridon egyszer előjött a kunyhóból. A nap végre megvilágította az arcát, melyen már nem látszott a lepra nyoma, nem hasonlított az oroszlán képéhez, hanem szépségtől ragyogott.
- Meggyógyult, meggyógyult! - kiabálták mind, és nem tudták, hogy sírjanak-e örömükben, vagy irigyeljék. Mseridon tényleg meggyógyult, de ahhoz, hogy elhagyhassa a leprakórházat, igazolást kellett szereznie. Elment az orvoshoz, aki minden héten felülvizsgálta a betegeket, levetkőzött, és megvizsgáltatta magát. - Fiam, szerencsésnek mondhatod magad - volt a válasz -, meg kell vallanom, hogy majdnem meggyógyultál.
- Majdnem? Miért? - kérdezte a fiatalember keserű csalódással.
- Nézd, nézd ezt a csúnya kis vart - s hogy ne kelljen megérintenie, pálcájával mutatott rá az egyik lába kisujján levő hamuszínű pici pontra; nem volt nagyobb egy tetűnél.
- Ezt is el kell távolítanod, ha azt akarod, hogy kiengedjelek. Mseridon visszament a kunyhójába, és maga sem tudja, hogyan volt képes leküzdeni csüggedését. Azt hitte, hogy már egészséges, erejét ellazította, felkészült a jutalomra, és most elölről kezdődött a szenvedés.
- Föl a fejjel - buzdította az öreg Giacomo -, még egy kis erőfeszítés, a nagyja már megvan, örültség lenne éppen most lemondani.
Egy parányi ránc volt a kisujján, de mintha nem akarta volna megadni magát. Egy hónap, aztán két hónap megszakítás nélküli, kitartó imádkozás. Semmi. Harmadik, negyedik, ötödik hónap. Semmi.
Mseridon már-már fel akarta adni, mikor egy éjszaka, ahogy megszokta, a kezét gépiesen beteg lábára tette, s nem találta ott a kis vart.
A leprások ujjongva körülhordozták. Immár szabad volt. Az őrség előtt zajlott le a búcsúztatás. Aztán csak az öreg Giacomo kísérte ugrálva a külső kapuig. Ellenőrizték az iratait, a kulcs megcsikordult a zárban, az őrszem kitárta a kaput.
Elé tárult a világ a reményteljes, hűvös reggeli napsütésben. Az erdők, a zöld rétek, az éneklő madarak, és ott a távolban fehérlett a város csillogó tornyaival, kertekkel szegélyezett teraszok, lobogó zászlók, hatalmas, különböző alakú papírsárkányok, és ott lenn, ahová már nem lehet ellátni, ezernyi élet és lehetőség, nők, mámor, fényűzés, kalandok, az udvar, az intrikák, hatalom és fegyverek - az ember birodalma!
Az öreg Giacomo kíváncsian figyelte a fiatalember örömtől sugárzó arcát. Mseridon elmosolyodott a szabadság látványán. De csak egy pillanatig tartott, a fiatal lovag rögtön elsápadt.
- Mi bajod? - kérdezte az öreg; gondolván, hogy az izgalom miatt akadt el a lélegzete. Az őr meg:
- Na gyerünk, fiatalember, menj már, mert nekem azonnal be kell csuknom a kaput, remélem, nem fogsz könyörögtetni magadnak!
De Mseridon egy lépést hátrált, és kezével eltakarta szemeit:
- Jaj, de borzalmas!
- Mi bajod - ismételte Giacomo -, rosszul vagy?
- Nem bírom ki! - mondta Mseridon. Egy csapásra megváltozott előtte a kép. A tornyok és kupolák helyén most düledező viskók mocskos összevisszasága, trágyalé és nyomor özöne, a háztetőkön lobogók helyett sötét bögölyrajok, mint kórt árasztó porfelhők.
Az öreg faggatta:
- Mit látsz, Mseridon? Mondd: rothadást és szennyet látsz ott, ahol eddig minden csodálatos volt? A paloták helyén hitvány kunyhókat látsz? Így van, Mseridon?
- Igen, igen, minden borzalmas lett. Miért? Mi történt?
- Én tudtam - válaszolta az öreg. - Tudtam, de nem mertem megmondani neked. Ez a mi sorsunk, embereké. Mindenért drága árat fizetünk. Soha nem kérdezted önmagadtól, mi adta az erőt az imádkozáshoz? A te imáidnak az ég haragja sem tudott ellenállni. Győztél, meggyógyultál. És most fizetsz.
- Fizetek? Miért?
- Mert a kegyelem oltalmazott. És a Mindenható kegyelme nem fukarkodik. Meggyógyultál, de már nem vagy az, aki valaha voltál. Miközben eltöltött a kegyelem, lassan-lassan, észrevétlenül kihalt belőled a magad életének a szeretete. Meggyógyultál, de mindaz, amiért te a gyógyulást áhítottad, egyre távolodott tőled, álomkép lett, papírhajó az évek tengerén. Én tudtam ezt. Azt hitted, legyőzöd Istent, pedig ő győzött le téged. Így örökre elveszítetted önző vágyaidat. Gazdag vagy, de nem érdekel már a pénz, fiatal vagy, de nem érdekelnek a nők. A várost trágyadombnak látod. Nemes voltál, most szent vagy; érted, hogy billen át a mérleg? Végre a mienk vagy, Mseridon! Egyedül abban lelheted meg boldogságodat, hogy itt maradsz köztünk, s vigasztalsz bennünket, leprásokat... Őr, zárd be az ajtót, mi visszajövünk. Az őr behúzta a kaput.

(Ecker Ildikó fordítása)



 
 
0 komment , kategória:  DE OLVASD VÉGIG!  
Az utolsó könnycsepp ára
  2008-11-20 12:36:30, csütörtök
 
  Az utolsó könnycsepp ára

Kora hajnal volt. Ketten voltak, fivérek. 6 és 8 év körül. Az utolsók, akiket láttam, szívük tiszta, lelkük szabad. Így sétáltak tudatlanul az elhagyott, szemetes utcákon. Nem néztek hátra, tekintetük előre szegeződött. A távolban szürke felhőkarcolók csonkjai meredtek a borús ég felé. A szél újságpapírokat cibálva süvített át az üres sikátorokon. Az út mentén letűnt kor roncsemlékművei alkottak torlaszokat.

Épp egy kiégett Fordon másztak át, amikor a kisebb hirtelen megtorpant és megráncigálta bátyja rongyos ingujját. Valami megmozdult. Az egyik szemétkupac. Lepotyogott róla az évtizedesnek tűnő lom és emberi alak formálódott a szemétdombból. A kartondobozok között ült, térdét állig felhúzva. Testét szakadt katonai köpeny borította, arcát orráig lógó csuklya fedte. Ősz szakállából ítélve igen öreg lehetett. Remegő kezét a gyerekek felé nyújtva hellyel kínálta őket. Az öreg nem beszélt, hisz nem mozgott a szája, mégis minden szavát tisztán lehetett érteni. A reszkető térdű gyermekek leültek mellé, a kissebb még mindig görcsösen szorította testvére ruhájának ujját. A szürke alak beszélni kezdett.
- Rátok vártam. Hol voltatok? Ennyi idő után mégis itt vagytok? Hogy lehet ez? Meneküljetek! Várj! ... Hiszen..., elvégre régóta várok rátok. Szinte elfogytam. Nem a testem. Más. Elfogytam, el...el. El innen, bolondok! ...lennétek elmenni. Neeem! Maradjatok! Van egy mesém. Akarjátok hallani? Biztos szeretnétek. Elvégre a gyerekek szeretik a meséket!
Egy barátomról szól. Rég elvesztettem, de néha még eszembe jut róla egy s más. Szóval? ... Rendben. A neve, ö.. itt kell lennie ezen a kártyán. Láttatok már ilyet? Mindenféle hasznos dolog van rajta az emberről, hogy el lehessen érni, ha szükség van rá. Ó, elkopott, ahogy minden más is. A..a...an...al. Na mindegy, legyen Alfréd. Szóval ez az Alfréd nagyon boldog ember volt. Mindene megvolt, amire csak vágyhatott: gyönyörű feleség, gyerekek, csodálatos két gyermek, akárcsak ti, nagy ház, kutya, minden, amire valóban szüksége volt. Persze ő többet akart, ahogy mindenki. Égszínkék autóval járt dolgozni, olyannal, mint amin álltatok! Háhá, tudjátok, hogy hogy száguld egy olyan? A napsütésben egy tengerpari autópályán... minden reggel a munkahelyére. Oda ment vele. Dolgozni. Bizony. Dolgozott, hogy eltartsa a családját. Mert volt neki! Családja volt neki, akikért élhetett! A munkahelyén mindig forró kávé várta. Sejtelmetek sincs, mi az a kávé. Igazam van? Az a kesernyés lötty, tele cukorral, ahogy forrón csúszik le az ember torkán! Hmm, és az az érzés utána! Az a... az az érzés, az... arra nem emlékszem. Szerette, amit csinált, mert segíthetett az embereken. Néha hatalmas, repülő gépekre ült, és tengereket, sőt óceánokat repült át. Láttátok már az óceánt? Nincs ám messze innen. Legalábbis az, ami megmaradt belőle. Akkoriban ez a város is szebb volt, tele nyüzsgéssel, élettel, növényekkel. Tudjátok-e, mik azok? Láttatok már fát? Nem? Kár. Volt idő, amikor még sokan voltak olyanok, mint ti. Azok a kis emberek. Nekem is voltak ám. Meséltem már róluk? Mindig náluk volt az az izé, amivel messziről tudtak egymással beszélni. Telekommunikációs eszköz, kitűnő műholdas rövidhullámhosszú kapcsolattal, ezt nem hagyhatják ki! Őöö, hol is tartottam? Ez a barátom is ezzel foglalkozott. Teleizékat... telefonokat adott el. És milyen jól csinálta! Hehe. Tudjátok, most, hogy így a múltról beszélgetünk, egyre több minden jut eszembe Alfonzról. Minden akkor kezdődött, amikor senki sem számított rá. Nem voltak már betegségek, háborúk, se hirtelen, váratlan halál. A jövő kilátásokkal teli. De hiába, a halál árnyékától így sem menekülhettünk. Az öregedés. Ágyban, magatehetetlenül, testi és szellemi leépülésben érte a halál a hosszúéletű emberiséget. De egy társadalomban, amelyben az értelmet oly nagy becsben tartották, nem volt méltó ez a fajta elhagyatottság. Ha a véget megszépíteni nem is, de legyőzni sikerült. Így az emberek ősi vágya teljesülhetett. A semmiből előbukkant a Gilgames Alapítvány. Kinevettük a kaszást, és az arcába kiáltottuk: nem vagyunk többé a szolgáid! Tévedtünk, szorosabbak lettek láncaink, mint valaha. A Gilgames hosszú életet, sőt halhatatlanságot kínált. Persze csak annak, aki meg tudta fizetni. Nem kellett hozzá két év, és a fejlett országok lakosságának 2/3-a injekciózta magába havonta a szérumot. Ekkor épült az a torony is. Látjátok? Az ott, a fényes az aranykupolával. Úgy tervezték, hogy az idő vasfoga se fogjon rajta, mintegy emlékműként, az emberi halhatatlanság dicső hirdetőjeként. Szerintem sokkal inkább egy hatalmas fejfa. A fajtánk végső remekműve. Még mindig milyen szép és tiszta. Nem igaz? Nem? Nektek nem tetszik? Féltek tőle? Ez butaság, hisz tele van élettel! Ott hever benne a temérdek, rengeteg ampulla és bennük ott van, ott van... Nem! Nem! A szérum minden cseppjéért megfizetett az élet. Minden egyes élőért egy másik fizet. Ez a természet törvénye. De mit tudhattok ti erről? Semmit! Semmit a világon! Semmit a szenvedésről! Semmit a halálról! Semmit a magányról... Ez volt az ár. Igen magas. De .... megfizethető. Az első áldozatok a kisebb növények, állatok voltak, de az apró teremtményekben az élet lángja halványan pislákolt, nagyobbat, élőbbet kellett találni: fák, állatok, és ahogy nőtt az éhség ... emberek. Elkezdődött a háború az életekért. Nem a sajátjainkért, hanem a másokéért. Nem tartott soká, míg a fejlődő országok behódoltak. A legyőzöttek keményen megfizettek gyengeségükért saját lelkükkel és gyermekeikével. Az első belviszályok körülbelül egy fél évszázad múlva kezdődtek. A gyarmatok lakossága az utolsókat rúgta. A klónozási kísérleteink kudarcba fulladtak. Valamiért nem lehetett felhasználni a reprodukált élőlényeket. Valami hiányzott belőlük. Pedig ha sikerült volna, akkor most minden más lenne...akkor ... akkor nem lennék itt egyedül, akkor még most is lenne. Sok, sok, rengeteg, itt is, ott is, mindenütt, ahová nézek. Ha ... haha mennyi, milyen sok van. Ti is látjátok? Nem? Hogyhogy nem? Magatoknak akarjátok az összeset! Soha! Az enyém! Mind az enyém! Mind, mind .... mind! Ej. Hát ti mitől ijedtetek így meg? Talán a mesémtől? Nem? Alfrédtól? Ki az az Alfréd? No ez már úgyse számít. Hol is tartottam? Ja igen. Tehát a bolygó kezdett lakhatatlanná válni. Erdeinket kiirtottuk és az évszázados környezetszennyezés hatásai jelentkezni kezdtek. Földünk nem volt képes eltartani a népét. Az is lehet, hogy csak le akarta seperni magáról ezt a mocskot. Kezdetben az öregeknek, majd születés szerint minden tizedik embernek fel kellett áldoznia az életét az emberi faj fenntartásának nemes célja érdekében. Persze senki sem mehetett kárba. Hehe, kárba, jó mi? Értitek a szó igazi jelentését? Értitek!? Persze, hogy nem értitek! Mit érthettek ti!? Minden egyes mártírból kivonták a lét eszenciáját. Ekkorra a fogyasztás olyan hatalmasra nőtt, hogy a Gilgames nem tudta kielégíteni az étvágyat. Az emberek egymást öldösték le a szérumért. Albert is így tett. Az ember lett a saját maga farkasa! A gyorsabb, ügyesebb túlélt. Ehe, hehehihehe és én nagyon gyors voltam. A szomj még nem vette el teljesen az emberek eszét, így kis csoportokba tömörültek. Ezek a félkatonai szervezetek egymás kizsákmányolásával nyertek éveket a satnya életükhöz. Eközben az alapítvány olyan hihetetlen mértékben meggazdagodott, hogy nem tudott mit kezdeni a pénzzel. De nem is kellett már pénz senkinek, Alfréd derékig gázolt a bankjegyekben. De addigra új fizetőeszközzel mérték az árakat. A Gilgames vezetősége bezárkózott elefántcsonttornyába a készletei közé, és talán már mind felélték. De ... lehet, lehet, hogy van még néhány csepp ott, ott az egyik üveg alján. Az alján! Egy csepp. Annyinak kell lennie!? Muszáj! Az nem lehet hogy ti is úgy! Nem nem nem lehet. Nekem is voltak fiaim. Két fiam volt! Olyan fiatalok voltak! Olyan ártatlanok. Tombolt bennük az élet. Akárcsak ti. Ó. Bocsássatok meg, egy pillanatra elvesztettem a fejem. Meséljek még? Igen? Naná, hogy szeretnétek. Biztos ti is magányosak lehettetek. Tudjátok, voltak olyanok is, akik nem kértek az istentelen létezésből. Ők lakatlan területekre vándoroltak, a pusztába, a hegyekbe új világot építeni. Miután a legerősebb kommunák leigázták vetélytársaikat és kialakult az erőegyensúly, új források után kellett nézni. Az elszigetelt kolóniák kutatására indultunk. Andor is kommunatag volt, sőt vezető. A Fonosok, a környék legerősebb szervezete voltunk. Senki nem állhatott az utamba. Azok a hitvány, földtúró senkik sem. Mindet felzabálta! Artúr, te féktelen! Haha. Eljött az utolsó háború, a legpusztítóbb. Elvettük, elvettük tőlük azt, ami a legértékesebb volt számukra, amiért elmenekültek. Kellett nekünk, szükségünk volt rá, hiszen maguknak tartogatták az összeset. De mi megszereztük! Járt nekem. Ahhhhrrr... !
- A nyomorultak utolsó próbálkozása az űr volt. Idegen életet kerestek, hogy azt is feléljék, akár a sáskák. Ekkorra már nem létezett többé emberiség, csak azok a szörnyek. Egymás lelkét szipolyozták Undorító férgek! Mocskok! Söpredék! Alfréd addigra már uralta a világot. Bár nem volt nagy világ, de még létezett. És az enyém volt az egész, mind... minden, ami rajta volt, az enyém! Átok vagyok! Kelés a világ seggén! Mért ültök még mindig itt!? Meneküljetek! Menek...menekültök valami elől? Itt biztonságban vagytok. Amíg velem vagytok, nem bánthat senki más! Akartok még mesét? Elmondhatom, bár a végét nem szeretem annyira. Hogy mi lett Artúrral? Azt senki sem tudja, kisfiam. Végül az utolsó szellem is elhagyta a bolygót. A túlélőkkel? Nem, belőlük nem maradt semmi. Ezek az árnyékok addigra úgy elemésztődtek, hogy felesleges volt már egymás életét venni, nem kaphattak belőle új erőre. Így hát a magányt választották. Nem bírtak egymásra nézni, mert önmagukat látták egymásban. A hibáikat, ostobaságukat, azt, hogy mivé lettek. Szétszéledtek a világban. Sötét helyeken laknak, bányákban a föld mélyén vagy romvárosokban, mint ez. Így élnek. Élnek. Él! Kérem! Az enyém! Vártam rá! Megérdemlem! Nem! Az enyém, újra az enyém! Voltak. Nekem is voltak. Olyanok, mint ti. Vidámak, mindig nevettek és imádták, ha autókázni vittem őket, a hátamra ültek és lovacskáztunk. Olyan erősek voltak. Sugározták! Áramlott belőlük Isten ajándéka! Az enyémek voltak! Senki másé, csakis az enyém. Ölelj meg!

A férfi felállt. Ledobta foszladozó köpönyegét. A nap a Gilgames-torony fölé emelkedett. Sugarai megcsillantak az aranyozott kupolán, és szinte áthatoltak a férfi nyamvadt testén. Szemei üresen csillogtak, évszázadok növelte mohóság és egyedüllét tükröződött belőle. Az idősebbik fiú nem szabadulhatott többé a vénség kezének satujából. Az öreg karjaiba fonta az ifjút, s a mellkasához szorította a testet. Tagjai izzottak, újra érezte a vér lüktetését. Végül hosszú évek bolyongása után oázisra lelt a sivatagban. A kis öcs magára maradt. Lába előtt holttest hevert. Szürke volt és szikár, akárcsak az agg volt előttük. Az árva szemében igaz s gyermeki könnycsepp ült meg, majd legördült az orrán és a földre hullott. A távolban szürke árnyak közeledtek. Az a parányi, dobogó szív végtelen, elátkozott magányukból vonzotta őket ide. A csendet sikoly törte meg, lassan ez is elhalt. A sokmilliárd után még egyszer utoljára könny áztatta a Földet.


 
 
0 komment , kategória:  DE OLVASD VÉGIG!  
Nincs Cím
  2008-11-15 07:43:14, szombat
 
  ERASMUS

Miért nem teremtettél angyalnak?

-- Miért nem teremtettél angyalnak? -- zúgolódott Isten felé az ember bánatában.

-- Ugyan -- szólt Isten --, légy boldog, hogy nem varangynak teremtettelek, nem lehet okod panaszra, hiszen értelmet kaptál az élethez. Örülj!

-- Miért nem lettem színes tollakkal ékeskedő páva? -- kérte számon sorsát teremtőjétől a varangy.

-- Hálátlan vagy -- mondta Isten --, hiszen lehetnél most gomba, vagy hagyma, amelyik nem ugrál, és nem vartyog. Örülj!

-- Miért alkottál engem félelmetes rémnek, akit mindenki gyűlöl. Inkább volnék szelíd bárány, mintsem halált hozó csúszó-mászó vad -- ágált a vipera boldogtalan sorsa ellen.

Mit felelne erre az Isten? Hát ezt:

-- Így láttam jónak, mert így kívánta a világegyetem szépsége és rendje. Veled sem esett több igazságtalanság, mint a legyekkel, vagy a szúnyogokkal, és a többi rovarral, melyek mindegyikét úgy formáltam meg, hogy a saját bajuk mellett jót is nyújtsanak: lám, csodát keltenek szemlélőjükben... Hát nem csodálatra méltó szépségű a pók, még akkor is, ha jelentéktelenül kicsi az elefánthoz képest, sőt: több csodálnivaló akad benne, mint a behemót elefántban. Nem elég neked, hogy a viperák között tökéletes vipera vagy?! Nem azért kaptad a mérget, hogy ölj, használd inkább védekezésre, ha magadat és sarjaidat oltalmaznod kell. Az ökrök is kaptak erős szarvakat, az oroszlánok éles karmokat, a farkasok tépőfogakat, a lovak pedig kemény patát. Minden élőlénynek megvan a maga haszna. A ló terhet hord, az ökör szánt, a szamár és a kutya a munkában segít, a juh táplálja, és meleg ruhával látja el gazdáját. És a pók? Hát igen, az egyszerűen utánozhatatlan építőmester...Te pedig gyógyítasz, tudtad? Mérgedből orvosságot készítenek. Hát örülj!

Így ám, csakhogy az állatok nem gondolkodnak, de az ember igen. És bizony szép külsőt, éles eszet, kiváló erényeket óhajt magának. Mindent egyszerre, és mindenből sokat, a sokból is a legjobbakat.

-- Miért nem teremtettél angyalnak? -- kérte számon Istentől az ember emberi sorsát.

Egyesek azt látják, hogy némelyek előnyösebb testet kaptak, mások kiváló képességekkel születtek az erényes életre, ismét mások pedig szörnyszülöttek. Aztán itt élnek velünk a derék betegek, akiket kegyetlen kór gyötör, és akadnak köztünk olyanok is, akik születésüktől fogva ostobák, majdnem annyira, mint az értelmetlen állatok, ám semmit nem tehetnek ellene. Sokan gyalázatos lélekkel jöttek a földre, alig különbözvén a vadaktól, szinte úgy tűnik, mintha maga a végzet rendelte volna őket a bűnre, hogy az őrültségekről és a megszállottságról ne is szóljak...

Angyali sorsra vágyunk?

Máni arról beszél, hogy két természet él az emberben: az egyik képtelen vétkezni, a másik képtelen jót cselekedni.

Szabad akaratot kaptunk -- választhatunk. Nem kell zúgolódnunk a sorscsapások miatt. Sem testi, sem értelmi képesség, sem lelki jóság nem hiányozhat annak, aki helyesen választ.

A kérdés csupán az, hogy melyikre vagyunk képtelenek: a vétekre, vagy a jó cselekedetre?
 
 
0 komment , kategória:  DE OLVASD VÉGIG!  
Varga Ferenc: Az Ezüsthíd titk
  2008-11-13 20:26:20, csütörtök
 
  Varga Ferenc: Az Ezüsthíd titka

Titkot hallottam, gyönyörűt. Hold suttogta, nád zizegte, feneketlen tó nyelte el örökre.
Hogyan jutottam mégis a titokhoz? Azt mesélem most el, hát jól figyeljetek!

Egy meleg nyári éjszaka történt. Barátom, a Tavi Szellő, megbújt a tóparti kövek közt és mikor senki sem figyelt rá, halk sóhajjal ellebbentette a víz felől a titkot, magával csalta a partra és óvatosan bezörgetett az ablakomon. Nekem már hosszú ideje nem jött álom a szememre, így örömmel fogadtam kedves éjszakai látogatómat.
Ahogy kinyitottam házikóm ablakát, bekönyökölt rajta az egész Balatoni Éj: barátságosan hunyorgó csillagszemével, ezüsthajú nádasaival, kisgyermekek jóízű álmával. Leterítette ébenfekete varázsköpenyét, barátságosan rám hunyorgott, aztán szép csendben hallgattuk a nádas suttogását. Egy rövid időre a békák is megszakították koncertjüket, csak a Tavi Szellő kedvese fuvolázott szerelmesen a víztükör előtt, amint szőke fürtjeit fésülgette.
Közben az északi part szélén apró ezüstpikkelyekből vert széles csík jelent meg a vízen, lassan kúszott felénk, mintha egy láthatatlan hordóból olvasztott ezüstöt csorgattak volna végig a vízen. A tárgyak is átvették az Ezüsthíd ragyogását, amint az kilépett az északi part alaktalanná tornyosult kőkúpjai közül, s belefúródott a sötét végtelenbe. Úgy tűnt, hogy átlép a felhőkön, egy kicsit megpihen az Óperenciás fölött, majd belehajlik a Hold fázósfényű ölébe.
- A Hold megint reménykedik. - suttogták a hajlékony nádak, talán ma útra kél az Álombéli Vándor az Ezüsthídon és elviszi hozzá a derűt, meg a mosolyt, hogy annak melegével leolvaszthassa az arcára fagyott rideg ragyogást. Mert a Hold valamikor, az Idők Kezdetén, éppoly meleg szeretettel simogatta a Földet, mint a gyógyító Napsugár. De nem tudott belenyugodni abba, hogy a Nap fényesebb és melegebb nála. Egyre jobban elhatalmasodott az irigység rajta. Napról napra sápadtabb lett, fogyni kezdett, lehelete egyre metszőbbé vált.
Ebből a gonosz leheletből született meg a hideg Északi Szél. Bejárta a Föld minden zegzugát, megdermesztette az emberek szívét, elterjesztette köztük az irigységet és a kapzsiságot. Az irigység és a kapzsiság pedig gyűlölködővé változtatta az embereket: gonosz háborúkba kezdtek, hatalmaskodni akartak egymás fölött.
Már a Hold is belátta, milyen szörnyű következményei lettek nagyravágyásának, de nem tehetett ellene semmit. Bánatában egyre fogyott, fénye pedig csak sápadt hideget árasztott. Tettéért súlyosan kellett bűnhődnie, az Éj Szelleme szabta ki büntetését:
- Megparancsolom! - hirdette ki ítéletét a szellem -, mielőtt teljesen elfogynál bánatodban, növekedjél ismét egésszé! Mikor pedig visszanyerted teljes alakodat és fényedet, kezdődjön elölről szenvedésed, fogyjál el ismét. Miként az éj követi a nappalt és a nappal az éjszakát: úgy teljesedj egésszé és oszolj semmivé újra és újra! Tartson pedig büntetésed addig, míg az emberek ismét nem válnak igazakká és tisztaszívűekké! Minden holdtöltekor lebocsáthatod közéjük az Ezüsthidat, s azon az emberek elküldhetik hozzád a Bizakodást és a Derűt, ami őszinte szeretetből fakad. Én addig minden éjjel jótékony álmot sóhajtok szemükre, hogy elfeledhessék gondjaikat, bajaikat, ami körülveszi őket. Az újraébredéssel pedig lányom, a Pirosajkú Hajnal, új reményt táplál beléjük. Aztán, amikor az első napsugár végigcirógatja fázós testüket; mosolyt sző szemükbe, felmelegíti szívüket, ajkukra csalja a Dalt. Amíg a Dalt a Szellő és a Fuvallat szárnyra kapja, emberek közt dudorássza, addig a Költészet távol tartja tőlük a hideg Északi Szelet.
- Ez azonban, fázós fényű Hold, rajtad még nem segít! - tette hozzá az Éj Szelleme, majd így folytatta: - Rajtad csak az emberek segíthetnek. Ha majd a Földön több szívben él a Derű és a Költészet, mint a Bánat és a Gond, akkor egy Álombéli Vándor nekivág a hosszú útnak, elindul az Ezüsthídon, hogy elvigye hozzád az emberek gyógyító szeretetét, s feloldja vele büntetésed. De jól vigyázz! Csak olyan vándor léphet az Ezüsthídra, aki már legyőzte magában az irigységet, önző nagyravágyást. Mindenki más alatt az Ezüsthíd szertefoszlik, csalóka látomás csupán.
- Eddig az Éj Szellemének ítélete - fejezte be furcsa történetét Nádanyó.
- És útra kélt-e már a vándor az Ezüsthídon? - kérdezte egy tapasztalatlan, de kíváncsi nádgyerek.
- Azt mondják, a Holdra feljutott már az ember, de az Ezüsthídra még nem. Ám mondják, hogy megszületett már az Álombéli Vándor és készülődik az útra...

Hogy mi lett a történet vége, nem tudhattam már meg. Kelet felől halványan felderengett a Pirosajkú Hajnal, véget vetett az éji látomásnak. A Tavi Szellő sietve indult köszönteni Õt és az Éj szedelőzködött.
Valahol az Idők Mélyén pedig felcsendült a Dal:
,,Süss fel Nap..."
Fázós kisgyermek hangja kélt szárnyra a hajnali Fuvallattal, hogy becsempéssze az ébredők szívébe a reményt.

 
 
0 komment , kategória:  DE OLVASD VÉGIG!  
Nincs Cím
  2008-11-13 07:55:15, csütörtök
 
  ÖNZETLEN ÉLET

"...adjatok...nem várva viszonzást..."(Lukács 6:35)

Ha komolyan gondolod,hogy olyan szeretnél lenni, mint Jézus, akkor figyelj jól az Ő szavaira:"...Kérdezd meg magadtól, mit szeretnél, hogy mások tegyenek érted, azután légy kezdeményező és tedd meg azt értük! "...adj, viszonzást nem várva. Soha nem fogod megbánni - ígérem(Lukács 6:31-35)
A szeretet nem vár viszonzást.

Adj akkor is, ha soha nem köszönik meg!
Bocsáss meg akkor is, ha ők nem bocsátanak meg!
Érkezz korán,maradj későig, add bele mindenedet, még akkor is, ha nem veszi senki észre!

Pál úgy hívja ezt "...a nagy elhívás.."(Filippi 3:14). És a lényeg: senki nem állítana fel önmagának ilyen mércét! Ha úgy gondolod, hogy egyes embereket könnyebb szeretni, mint másokat, gondold át újra! A szeretet egy választás: olyan aminek ára van. Nem szerethetsz másokat, miközben csodálod magad a tükörben, és nem tudsz adni másoknak, miközben erősen ragaszkodsz ahhoz amid van.

A szeretet időbe fog kerülni, pénzbe, és abba, hogy lemondasz az önmagaddal szembeni elfogultságról. Ha azt hiszed, hogy csak annyi kell, hogy elmész a templomba néhány vasárnap délelőtt, elolvasol egy könyvet, vagy csatlakozol egy 7 részes szemináriumhoz, és máris olyan ember leszel, mint amilyenről beszéltünk - hát sok sikert hozzá! Nincsenek előre gyártott szentek, nincs instant recept, amelyből feltörne Isten túláradó szeretete.
Ahhoz, hogy szerethess, fel kell venned a keresztedet, megtagadva önmagad, és másokat fontosabbnak tarva magadnál.

Emlékszel a házasságtörö nőre, akit tetten értek? Jézus lehajolt, hogy elérje őt, mellé állt amikor megtámadták, azután hazaküldte megmentve és új célokkal. Szeretnél olyan lenni mint Ő? Menj és keress olyan embereket, akik szenvednek, reménytelenek vagy még ennél is rosszabb állapotban vannak. Ha ezt teszed, szolgálj feléjük adi, amíg megmentettek, helyreállítottak és igazak lesznek. Ezt jelenti önzetlenül élni!

(forrás: napi ige)

 
 
0 komment , kategória:  DE OLVASD VÉGIG!  
Felelj szépen, ha kérdeznek!
  2008-11-13 07:53:33, csütörtök
 
  Felelj szépen, ha kérdeznek!

"Én tudom, hogy ha kérdeznek tőlem valamit, akkor szépen felelnem kell, mert ha nem felelek, akkor rám szólnak, hogy felelj szépen, ha kérdeznek. Amíg kicsi voltam, könnyű volt szépen felelni, mert vagy azt kérdezték tőlem, hogy hogy hívnak? vagy azt, hogy hány éves vagy? Jó Micikének a kistestvéremnek, mert ő még kicsi, és tőle most is csak azt kérdezik, hogy hogy hívják, és hány éves, és erre még ő is tud szépen felelni.

... Amióta nagy vagyok, sokkal okosabb lettem, mint kicsi koromban voltam, mégis ritkán mondják, hogy nahát, milyen okos ez a gyerek, hanem rám szólnak, hogy ekkora fiú hogy mondhat ilyen butaságot! Amióta nagy vagyok, hiába szeretnék mindig szépen felelni, ha kérdeznek, sokszor nem tudom, hogy mit feleljek.

... Én szeretnék szépen felelni, ha apukám azt kérdezi tőlem, mi újság? de nem tudok szélpen felelni, mert sose tudom, hogy mi az, ami újság, és mi nem. Nekem az az újság, ha a barátom kap egy biciklit, ha a piros kisautóm megelőzi a kéket, és ha találkozom az utcán a szomszéd kislánnyal. De apukám nem erre kíváncsi, hanem arra, hogy feleltem-e az iskolában, kész vagyok-e a leckémmel, és miért jöttem később haza. Ezért aztán, ha kérdezi, mi újság, mindig azt felelem, hogy semmi.

.... Igazán szerencse, hogy a szomszédban lakik Kálmán bácsi, aki mindig ráér, mindenre válaszol, és sosem kérdez olyat, amire nem tudok felelni... Kálmán bácsi sosem kérdezi azt tőlem, hogy mi akarok lenni, hanem azt kérdezi, hogy ha felfedező leszek, akkor mit fedezek fel szívesebben, őserdőt, ahol meleg van meg tigris, vagy jégmezőt, ahol hideg van és fóka.

... Mondtam is otthon, hogy jó volna, ha mindenki olyanokat kérdezne, mint Kálmán bácsi, mert sokkal könnyebb arra felelni, hogy miről énekelhet a tévében a néni, amikor nincs hang, csak kép, és milyen színűnek látom a vizet, és milyen nevet adnék egy újszülött vízilónak az Állatkertben, és mire tanítanám meg először a papagájomat, ha volna, mint arra, hogy miért bőgsz, meg mi újság, meg mit főzzek, meg mi van ezen nevetnivaló.

... ha majd én leszek felnőtt, úgy fogok kérdezni a gyerekektől, hogy sose kelljen rájuk szólnom, felelj szépen, ha kérdeznek! Addig is sokat beszélgetek Micikével, és ha kérdez tőlem valamit, nem azt mondom neki, hogy semmi közöd hozzá, hanem azt, hogy ekkora lány hogy mondhat ilyen butaságot! Hadd örüljön a Micike, hogy már ő is megnőtt."



Janikovszy Éva

 
 
0 komment , kategória:  DE OLVASD VÉGIG!  
A halál árnyékának völgyében
  2008-11-13 07:52:36, csütörtök
 
  A halál árnyékának völgyében

Csak árnyék A skót felföldön meglátogattam egyszer egy öreg pásztort. Valahol a tágas legelőn volt az istenfélő öreg kunyhója. Nagyon beteg volt; kicsiny kamrácskájában feküdt az ágyon, felpolcolt párnákon. Már légszomja volt és látszott, hogy közel a vég. Mélyen ülő szemében nagy félelem tükröződött mindent elkövettem volna, hogy segítsek rajta. Elfúló hangon suttogta:
Meg kell halnom és nagyon félek. Elővettem a Bibliámat, és elolvastam belőle néhány ígéretet, ö azonban félbeszakított, és szomorúan mondta:
Mindezt ismerem, de nem vigasztalnak most engem. De hiszel az Úr Jézusban?
Teljes szívemből - hangzott azonnal a válasz. És ez nem elég ahhoz, hogy teljes biztonságban tudd magad? De igen, és mégis félek, nagyon félek. Fellapoztam a 23. zsoltárt és megkérdeztem: Emlékszel a 23. zsoltárra? Hogy emlékszem-e? -felelte indulatosan. kívülről tudtam már akkor, amikor te még a világon sem voltál, és azóta is sok százszor elolvastam.
Egy verset azonban nem tanultál meg elég jól. És lassan felolvastam: Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy. Aztán így folytattam: ?Biztosan emlékszel, milyen az, amikor árnyék borul a völgyre. Féltél az árnyéktól? Én és a félelem? Nem, Dávid Donaldson ereiben bátor vér folyik, és ilyesmitől még soha nem félt. Arra sem gondoltál ugye, hogy az árnyék mindörökre ott marad, és soha többé nem látod a napot?
Nem, ilyen ostoba sem voltam soha.
És most mégis félsz egy árnyéktól.
Hitetlenkedve nézett rám.
Bizony - folytattam - a halál árnyéka csak rövid ideig borul rád, hogy elsötétítse Isten kegyelmének napját. De hát csak árnyék ... Reszkető kézzel fedte be a pásztor az arcát. Egy pár percig semmit sem szólt. Aztán kezeit a takaróra ejtve, önmagának mondta: ?Annyiszor olvastam ezt a verset, de soha még így nem értettem meg, mint most. Árnyéktól félek, igen, árnyéktól. Aztán rám nézett, arca sugárzott és feltartott kézzel kiáltott: Igen, most már látom, - a halál csak árnyék, mely elvonul. Nem, most már nem félek. Ne áltasd magad! Ha még nem tértél meg, és a halál hirtelen eléd áll, akkor nem árnyék csupán, hanem borzalmas valóság, nem felhő, hanem szétzúzó ököl, amely oda taszít, a kárhozottak helyére. Aki ettől nem fél, az nem érez normálisan, csak Isten szabadíthatja meg tévedéséből. A halál után ítélet következik. De ha valóban félsz ettől, akkor bízva tekints Krisztusra, aki meghalt, ?hogy sokak bűneit hordozza. / Zsid 9, 28 /

 
 
0 komment , kategória:  DE OLVASD VÉGIG!  
Miért tetted ezt velem apa?
  2008-11-13 07:51:44, csütörtök
 
  Miért tetted ezt velem apa?

Miért tetted ezt velem?
Ne Istent hibáztassátok azokért a tragédiákért, amelyek az emberek életében történnek! Isten minden tőle telhetőt megtesz, hogy a tragédiákat elhárítsa - igyekszik bennünket rávenni arra, hogy kerüljük el a tragédiákat, hiszen figyelmeztet bennünket, hogy ne tegyük azt, amit teszünk, különben bajunk esik!
Olyan ez, mint ha lenne egy rendkívül makacs gyermekünk, aki mindenáron az utcán akar játszani. A egyik nap azon kapod, hogy kint játszik az utcán, és szólsz neki, hogy többé ne tegye, mert veszélyes, majd elfenekeled. Másnap viszont megint kint játszik az utcán. Te ismét figyelmezteted, újra elfenekeled, megbünteted, minden tőled telhető módszert kipróbálsz, hogy visszatartsd. De az egyik nap elüti egy autó, komoly sérüléseket szenved, és egyre csak azt kérdezgeti:
- Miért tetted ezt velem, apa?
- De hát ezt nem én tettem veled! Tudtam, mennyire veszélyes az utcán játszani, ezért figyelmeztettelek, és minden erőmmel azon voltam, hogy visszatartsalak! Megbüntettelek, a lelkedre beszéltem - mindent megpróbáltam, de te ellenálltál nekem.
Így van ez az emberekkel is
- Isten előre figyelmeztetett, hogy pusztulásba vezet az út, amin jársz.
- Isten előre figyelmeztetett, hogy bajba kerülsz, hogy megégeted magad.
- Isten figyelmeztet, megfedd, elfenekel, és minden tőle telhetőt megtesz, hogy letérítsen téged a veszélyes útról, de te csak makacsul mész előre, amíg meg nem valósul mindaz, amitől Isten kezdettől fogva óvni próbált.
És akkor felkiáltasz:
- Nem értem, miért engedte Isten, hogy ez történjen velem! Ha Isten a szeretet Istene, miért engedte meg mindezt?
De hát téged terhel a felelősség! Te álltál ellen Istennek. Isten minden tőle telhetőt megtett, hogy megóvjon attól a fájdalomtól, de te nem akartad meghallani a hangját, és még kevésbé akartál neki engedelmeskedni.

forrás: igyekszem.blog.hu

 
 
0 komment , kategória:  DE OLVASD VÉGIG!  
Konfucius, Buddha, Mohamed és
  2008-11-13 07:50:51, csütörtök
 
  Konfucius, Buddha, Mohamed és
Jézus Krisztus

Egy kínai ember egyszer elmesélte élete tapasztalatait a maga képes nyelvén:
Mély verembe estem, minden erőmmel igyekeztem kijutni, de nem sikerült.
Arra jött Konfucius és így szólt:
- Fiam, ha hallgattál volna a tanításomra most nem lennél ebben a veremben.
- Ezt tudom! - kiáltottam, de ez most nem segít rajtam. Segíts! Akkor követem tanításodat.
Konfucius azonban mit sem törődve velem folytatta útját és otthagyott reménytelenül.
Majd másvalaki jött, és letekintett a verem mélyére.
Buddha volt. Keresztbefonta karját és azt mondta:
- Fiam, ha te is keresztbefonod karodat, behunyod szemedet és a teljes nyugalom és alázatosság állapotába kerülsz, akkor eléred a nirvánát, az örök megsemmisülést, ahogy én is elértem. Légy közönyös minden külső körülménnyel szemben, és megtalálod nyugalmadat.
Sietős léptekkel közeledett Mohamed, lehajolt a verem szélén és lenézett.
- Ember! Ne csinálj olyan nagy lármát! Annyi bizonyos nyomorult helyzetben vagy. Félsz? Nos, nem kell félned. Allah akarata volt, hogy ide beleessél. Ezt jól gondold meg. Ki tehet valamit Allah akarata ellen? Mondd el a hitvallást: Allah nagy és Mohamed az ő prófétája. Mormold ezt a vallástételt amíg örökre be nem zárul a szád. Aztán halj meg. Kétszeresen fogod élvezni a paradicsom gyönyörűségeit. És Mohamed is elment, de engem nyomorult embert nem szabadított meg.
Aztán ismét hangot hallottam.
- Fiam!
Feltekintettem és megláttam Jézus arcát. Az ember fiáét, telve részvéttel és együttérzéssel. Egyetlen szemrehányó szó sem hagyta el az ajkát. Azonnal lejött hozzám a verembe. Tulajdon életét adta, hogy megmentsen. Karjával átölelt, kiemelt a veremből és szilárd talajra állította lábamat. Levette beszennyeződött ruhámat, és tulajdon ruhájába öltöztetetett. Azután ennem adott, végül így szólt:
- Kövess engem, és mostantól fogva vezetlek. Megőrzöm lábadat az eleséstől.
Ezért lettem én -így mondta a kínai- Jézus követője


 
 
0 komment , kategória:  DE OLVASD VÉGIG!  
Nincs Cím
  2008-11-13 07:49:21, csütörtök
 
  A SZIKLA

Éjszaka volt. Az ember a kunyhójában aludt, mikor hirtelen fény töltötte be a szobát és megjelent Isten. Az Úr azt mondta neki, hogy el kell végeznie egy feladatot, és odavezette egy hatalmas sziklához, ami a kunyhóval szemközt volt.

Az Úr elmagyarázta az embernek, hogy a hatalmas sziklát teljes erejéből kell tolnia. Így hát az ember ezt tette nap, mint nap. Több éven keresztül reggeltől estig küszködött a kővel, nekifeszült a hátával, a vállával a nagy szikla hideg felszínének, és teljes erejéből nyomta. Minden este kimerülve és fájó tagokkal tért vissza a kunyhójába. Úgy érezte, hogy az egész napja hiábavaló volt.
Ahogy az ember elbizonytalanodott, a Sátán elhatározta, hogy színre lép és gondolatot ültet el az ember agyában, hogy "Hosszú ideje napról napra kínlódsz azzal a sziklával és az mégsem mozdult meg." Sikerült azt a benyomást keltenie benne, hogy a feladat lehetetlen és felsült vele. Ez a gondolat teljesen elbizonytalanította és elcsüggesztette őt.

-Miért töröd magad ezért? - kérdezte a Sátán. -Felesleges annyi időt rászánnod. Csak éppen, hogy told egy kicsit, az is elég lesz.

Ez volt az, amit az elcsüggedt ember is tervezett, de elhatározta, hogy előtte imádságban az Úr elé viszi ezeket a zaklatott gondolatokat.

-Uram - mondta - hosszú ideje fáradozom, és keményen szolgállak téged, minden erőmet latba vetve, ahogyan kérted. De még mostanra sem sikerült elérnem, hogy a kő akárcsak egy fél millimétert is mozduljon. Mit csinálok rosszul? Miért nem tudom teljesíteni a feladatot?

Az Úr könyörületesen válaszolt:
-Barátom, én arra kértelek, hogy szolgálj engem, amit te elfogadtál. Azt mondtam, az a feladatod, hogy nyomd azt a követ teljes erődből, amit meg is cselekedtél. Én egyszer sem mondtam neked, hogy azt el kell tolnod. Neked csak annyi volt a dolgod, hogy nyomd a sziklát. Most pedig hozzám jössz, mert úgy gondolod, hogy feleslegesen vesztegetted az idődet és az erődet. De ez igazán így van? Nézz csak magadra! A karod erős és izmos, a hátad kigyúrt és barna, a kezeden bőrkeményedés van az állandó erőlködéstől, a lábad masszív és kemény lett. Az ellenállás megerősített és most sokkal többre vagy képes, mint eddig. Igaz, hogy nem mozdítottad meg a követ, de én csak azt kértem, hogy engedelmeskedj és nyomd azt teljes erődből, hogy gyakorold a hitedet és bízz az én bölcsességemben. Ezt te meg is tetted. Most akkor, barátom, elmozdítom a követ.

Sokszor, mikor Isten szavát halljuk, hajlamosak vagyunk arra, hogy a saját eszünkkel próbáljuk megfejteni, mit is szeretne tőlünk. Pedig ilyenkor Isten csak engedelmességet akar és azt, hogy higgyünk Benne. Vagyis gyakorold a hitet, amely hegyeket mozdít el, de ne felejtsd, hogy Isten az, aki a hegyet elmozdítja.

 
 
0 komment , kategória:  DE OLVASD VÉGIG!  
     1/8 oldal   Bejegyzések száma: 72 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 200
  • e Hét: 12402
  • e Hónap: 57474
  • e Év: 1998754
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.