Belépés
csalogany13.blog.xfree.hu
Te rongyos élet.... Huszák Erika
1952.02.04
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 5 
A fogpiszkáló története
  2010-01-13 01:02:56, szerda
 
  gészen bizonyos, hogy már az ősembernek is szüksége volt fogpiszkálóra - akármilyen kemény és masszív volt az örlőberendezése -, mert a félig-meddig megsütött pecsenye inai, hártyái, rostos részei itt-ott fennakadhattak. A legkézenfekvőbb megoldásnak az ujjak, a körmök használata látszott, ám az eredmény nem volt kielégítő. Az ősember idővel rájött, hogy kagyló-, csontszilánkok vagy halszálkák egészen jól beválnak fogpiszkálónak, de azért a vékony faszilánkok sokkal jobbak.

A középkorban aztán lassan kialakult a fogpiszkálás szokása. Még a vikingek is úgy tartották, hogy a világlátott, tekintélyes és gazdag vezérnek illik elfordulnia és eltakarnia az arcát, amikor a fogát piszkálja. Azóta mindenki azzal piszkálja a fogát, amivel tudja. A királyi ebédlőkben és a nemesek asztalain megjelentek a díszesebbnél díszesebb elefántcsont, ébenfa vagy nemesfémből készült fogpiszkálók, hogy ma már tömegtermék legyen, s habár csak fából vagy műanyagból készül, de azért változatlanul hasznos eszköz, mert el lehet vele távolítani a fogak közé szorult ételmaradékot.

Modern korunkban botcsinálta nyelvújítók és illemtankönyv-írók előszeretettel használják a fogvájó szót, és kézzel-lábbal tiltakoznak az olyan kifejezések ellen, mint a fogpiszkáló és fogpiszkálás. Én a fogvájó szót értelmetlennek és ügyefogyottnak tartom, mert senki sem vájja a fogát, hanem piszkálja, pontosabban a fogak közé szorult ételmaradékot próbálja kipiszkálni. A fogorvos vájkál a fogakban nem a hétköznapi ember. Egyébként is elég nehéz lenne egy egészséges fogban vájkálni, ha nincs kézügyben egy ultramodern, gyémánthegyű és titánból készült futurisztikus fogpiszkáló. Senki sem mondja: - Ne vájd a fogad! Ehelyett inkább a ne piszkáld a fogad kifejezés a találóbb.
 
 
0 komment , kategória:   Az evőeszközökről  
Egyet s mást a késről
  2010-01-13 01:01:17, szerda
 
  A kés igen régi evőeszköz, talán az étkezés legrégebbi eszköze. Már a kőkorszakban is multifunkcionális eszköz volt: vadásztak vele, húst és bőrt vágtak, önvédelemre használták és étkezéskor a fogak között tartott húsból lenyiszáltak egy akkora falatot, amely kényelmesen elfért a szájban és meg lehetett rágni. A kés az évezredek alatt sokat fejlődött és fejlődését használatának célszerűsége irányította. A középkorban mindenki magával hordta a kését, ez hátul az övön egy tokban foglalt helyet, de nem csak étkezésre használták, hanem sok egyéb feladatot is szolgált.

Az első késeket rézből, bronzból, vasból, majd végül acélból készítették. Pengéjük kezdetben hegyes, tőrszerű volt, sok esetben kétélű. Nyelük fából, szaruból, bronzból vagy vasból készült. Ezeket állatfejekkel, törzsi jelekkel, motívumokkal díszítették a fegyverkovácsok.

A feudalizmus kialakulásával megjelentek a díszesen megmunkált és kidolgozott kések. Ezeknek anyaga, formája és díszítése tulajdonosa rangját s társadalmi pozícióját is kifejezésre juttatta.

A reneszánsz korban a nők is hordtak étkezési célokra használt késeket. Ezek kisebbek, könnyebbek és finomabb kidolgozásúak voltak. A további évszázadok alatt a kések állandóan alakultak, formálódtak. A kezdeti tőrszerű kések pengéje tompább lett, pengéjüket megrövidítették, élük íveltté vált és sokkal könnyebbek, használhatóbbak lettek mint a régi kések.
 
 
0 komment , kategória:   Az evőeszközökről  
A villáról röviden
  2010-01-13 00:59:51, szerda
 
  Az evőeszközök használatáról, a velük kapcsolatos illemszabályokról egymásnak szögesen ellentmondó véleményeket alkottak az emberek kor és égtáj szerint. Ez a téma erősen elfogult véleményekhez is vezethet: az egyik étkezési szokás hívei a másképp evőket civilizálatlannak tartják, vagy egyenesen barbárnak tekintik. Európában és a Közel-Keleten a villa már a rómaiak idejében ismert volt, de még csak mint konyhai szerszám és nem evőeszköz. Az első kezdetleges kétágú fémvillákat csak arra használták, hogy kivegyék a forró húst a fazékból. Ezeknek az egyszerű tálaló- vagy húsvilláknak az elődei fából készültek és a végükön kihegyezett ágvillák voltak. Ilyent használhatott az ősember is amikor kihalászta kezdetleges agyagedényéből a főtt húsdarabokat.

A villa használatának elterjesztésében a bizánciak játszottak jelentős szerepet, és a XI. században Dormiani velencei püspök a szószékről bélyegezte meg a Bizáncból származó és néhány előkelő itáliai családnál bevetett szokást. A püspök szent dühvel mennydörögte, hogy a késsel, villával való evés bűnös elpuhulás, és mint ilyen Istennek nem tetsző cselekedet. A késsel és villával való étkezés még sokáig ritkaságnak számított és a villa használatának első ábrázolását, csak az 1200-as évekből származik az olasz Monte Cassino kolostor illusztrált kódexlapjain. Annak ellenére, hogy a villa polgárjogot nyert a nemesek asztalán és használóit nem fenyegette többé egyházi kiátkozás, sok koronás fő, mint például I. Erzsébet királynő vagy XIV. Lajos kizárólag az ujjait használta az étkezésnél. A pornép között csak a XVII. században terjedt el a kés és a villa evőeszközként való használata, ugyanakkor a krónikák az evőeszköz készítést is megemlítik. De még így is hátráltatták bizonyos középkori törvényekre hivatkozva, például 1897-ben meg volt tiltva az angol hadihajókon, hogy a legénység villával egye meg az ebédjét. Férfiatlannak ítélték meg, amely aláássa a fegyelmet.
 
 
0 komment , kategória:   Az evőeszközökről  
A kanálról dióhéjban
  2010-01-13 00:56:52, szerda
 
  Ha a kanál fejlődéstörténetét akarjuk tanulmányozni, akkor több mint valószínű, hogy az ősemberig kell visszalapoznunk a történelemkönyvben. Mert az ősembernek igenis volt kanala. Persze ez nem a mai értelemben vett kanál volt, hanem csak egy kagylóhéj, amivel eleinte enni próbálta a verejtékes munkával elkészített agyagedényéből a maga főzte egyszerű levest. Az ősember egészen véletlenül kezdte használni a kagylóhéjakat levesmeregetésre, hiszen ezek multifunkcionális használati tárgyak voltak. Egyszerre lehetett használni kaparónak, vésőnek, késnek és tárolóedénynek. De mivelhogy a forró levest lehetetlen volt meginni egy hatalmas gőzölgő cserépedényből, ki kellett találni valamit, hogy az ételhez hozzá lehessen férni, és a leforráztatás veszélye nélkül el lehessen fogyasztani mielőtt az kihűlne. Erre pedig a kagylóhéj volt a legalkalmasabb, mint az ősember barlangja vagy sátra táján fellelhető legalkalmasabb eszköz.

Miután szakácsunk jó párszor elégette az ujjait vagy beleejtette ,,kanalát" a forró folyadékba, sor került a kagylóhéj kifúrására, és egy botocska vagy ág felhasználásával elkészült az első kanál. A kagylóhéjat vagy odakötözték a bothoz egy bőrcsíkkal vagy liándarabbal, vagy az elhasított ág repedésébe dugva rögzítették és használták. Később a kanál egy merítőcsészére emlékeztető kerek fejű, rövid nyelű eszközzé fejlődött. Az egyszerű emberek kanala fából, csontból vagy szaruból, a jobbmódúaké rézből, bronzból, kivételesen nemesfémből készült.

A középkorban egyre többet alakítottak a kanál formáján, megjelentek a családi jelzésű, évszámos és zománcos kanalak. Ezek egyre jobban hasonlítottak a mai kanalakhoz és a nyelük is jobban a tenyérbe simult.
 
 
0 komment , kategória:   Az evőeszközökről  
Az evőpálcika
  2010-01-13 00:55:21, szerda
 
  A világ legrégebbi evőeszköze: A világ legrégebbi evőeszköze: az evőpálcika

Az evőpálcikát a Távol-Kelet csaknem minden területén megtalálhatjuk. Annak aki nem szokta meg, bizarr eszköznek tűnik, de a kelet-ázsiai ételek fogásaihoz, melyeket eleve apróra vagdaltak, valóban ez a legalkalmasabb evőeszköz. Többek között azért vált kedveltté, mert megkönnyítette a forró ételek fogyasztását. A kínai konyhára emberemlékezet óta jellemző, hogy az ételt kis darabokra vágva készítették el, és kis tálacskákra rakva szolgálták fel. Ezért nincs szükség se késre, se villára. Az egyes falatokat azonban valahogy el kellett juttatni a szájba. S ehhez teljes mértékben megfelelt az evőpálcika. Sokan erre azt gondolják: hogy Igen ám, de mit csináltak a rizzsel? Szemenként ették meg?

Az ázsiaiak rizsételét azonban nem úgy kell elképzelni, mint az európai vagy amerikai módra főzött rizst, amelyet még megfőtt állapotban is lehet pergetni. A japánok és a kínaiak a rizst nem főzik, hanem párolják. A rizs összetapad kis rögökbe, amit aztán könnyedén fel lehet venni evőpálcikákkal.

A legrégebbi kínai evőpálcika Kr. e. 1200-ból származik, és bár a régi Kínában egy időben kanállal ettek, a Sang dinasztia idején feljegyezték, hogy étkezéseknél használtak evőpálcikát. Vannak szakértők, akik úgy vélik, hogy ebben a korban csak a levesben úszkáló nagyobb ételdarabokat halászták ki, és nem fogyasztottak minden ételt ezzel az evőeszközzel, de ez az elképzelés vitatott. A Ming és a Csing dinasztiában általánossá vált az evőpálcikákkal való étkezés, sőt, szabályok születtek arra nézve, hogy kínai ételt csak evőpálcikákkal szabad enni, ugyanis csak így lehet annak ízét tökéletesen élvezni. A Sang dinasztia uralkodása alatt megjelentek az addigi bambusz, csont és fa evőpálcikák mellett a törékeny, de hőálló yade, a hűvös tapintású elefántcsont és természetesen az ezüst evőpálcikák. Ez utóbbiak állítólag megvédték a tulajdonosukat a mérgezésektől, mert vagy megfeketedtek vagy valamilyen más elváltozást mutattak. Egy kantoni mondás szerint az elefántcsont evőpálcika könnyű, hőálló, nem olvad meg és nem törik. Így egy pár evőpálcika elegendő egy egész életre.

A Tang dinasztia idején egy fiatal írnok - aki az állami vizsgákat épp hogy csak letette -, vacsorameghívást kapott egy dúsgazdag hivatalnoktól. A magas rangú házigazda pazarul megterített asztalhoz invitálta ifjú vendégét, de az nem volt hajlandó leülni. A házigazda erre az ezüstberakásos evőpálcikákat kicseréltette elefántcsontból készültekre, de a vendég erre sem akart helyet foglalni. Végül a házigazda közönséges bambuszból készült pálcikákat hozatott. Az ifjú most leült, mert így akarta kifejezésre juttatni, hogy jellemben tiszta, mint a bambusz, és távol áll tőle minden tékozlás és hivalkodás, amire az ezüst vagy az elefántcsont emlékezteti.

Az evőpálcikát a Távol-Kelet csaknem minden területén megtalálhatjuk. Annak aki nem szokta meg, bizarr eszköznek tűnik, de a kelet-ázsiai ételek fogásaihoz, melyeket eleve apróra vagdaltak, valóban ez a legalkalmasabb evőeszköz. Többek között azért vált kedveltté, mert megkönnyítette a forró ételek fogyasztását. A kínai konyhára emberemlékezet óta jellemző, hogy az ételt kis darabokra vágva készítették el, és kis tálacskákra rakva szolgálták fel. Ezért nincs szükség se késre, se villára. Az egyes falatokat azonban valahogy el kellett juttatni a szájba. S ehhez teljes mértékben megfelelt az evőpálcika. Sokan erre azt gondolják: hogy Igen ám, de mit csináltak a rizzsel? Szemenként ették meg?

Az ázsiaiak rizsételét azonban nem úgy kell elképzelni, mint az európai vagy amerikai módra főzött rizst, amelyet még megfőtt állapotban is lehet pergetni. A japánok és a kínaiak a rizst nem főzik, hanem párolják. A rizs összetapad kis rögökbe, amit aztán könnyedén fel lehet venni evőpálcikákkal.

A legrégebbi kínai evőpálcika Kr. e. 1200-ból származik, és bár a régi Kínában egy időben kanállal ettek, a Sang dinasztia idején feljegyezték, hogy étkezéseknél használtak evőpálcikát. Vannak szakértők, akik úgy vélik, hogy ebben a korban csak a levesben úszkáló nagyobb ételdarabokat halászták ki, és nem fogyasztottak minden ételt ezzel az evőeszközzel, de ez az elképzelés vitatott. A Ming és a Csing dinasztiában általánossá vált az evőpálcikákkal való étkezés, sőt, szabályok születtek arra nézve, hogy kínai ételt csak evőpálcikákkal szabad enni, ugyanis csak így lehet annak ízét tökéletesen élvezni. A Sang dinasztia uralkodása alatt megjelentek az addigi bambusz, csont és fa evőpálcikák mellett a törékeny, de hőálló yade, a hűvös tapintású elefántcsont és természetesen az ezüst evőpálcikák. Ez utóbbiak állítólag megvédték a tulajdonosukat a mérgezésektől, mert vagy megfeketedtek vagy valamilyen más elváltozást mutattak. Egy kantoni mondás szerint az elefántcsont evőpálcika könnyű, hőálló, nem olvad meg és nem törik. Így egy pár evőpálcika elegendő egy egész életre.

A Tang dinasztia idején egy fiatal írnok - aki az állami vizsgákat épp hogy csak letette -, vacsorameghívást kapott egy dúsgazdag hivatalnoktól. A magas rangú házigazda pazarul megterített asztalhoz invitálta ifjú vendégét, de az nem volt hajlandó leülni. A házigazda erre az ezüstberakásos evőpálcikákat kicseréltette elefántcsontból készültekre, de a vendég erre sem akart helyet foglalni. Végül a házigazda közönséges bambuszból készült pálcikákat hozatott. Az ifjú most leült, mert így akarta kifejezésre juttatni, hogy jellemben tiszta, mint a bambusz, és távol áll tőle minden tékozlás és hivalkodás, amire az ezüst vagy az elefántcsont emlékezteti.
 
 
0 komment , kategória:   Az evőeszközökről  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 5 
2018.12 2019. Január 2019.02
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123456
78910111213
14151617181920
21222324252627
28293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 16200 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 140
  • e Hét: 717
  • e Hónap: 3541
  • e Év: 3541
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.