Regisztráció  Belépés
lenke1964.blog.xfree.hu
Három szóban el tudom mondani, mit tanultam az életről: mindig megy tovább. "A világ minden szépségéért sem akarnám elcserélni az egyéniségemet, még a... Varga Lenke
1964.08.18
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/23 oldal   Bejegyzések száma: 220 
A barlangi tündér (bretagne-i mese)
  2017-12-07 15:06:58, csütörtök
 
 

Volt egyszer egy szántóvető: becsületes neve Márkus volt, de falusi szokás szerint - közönségesen - csak jámbor Márónak hívták. Egy szép napon, amikor éppen szántott a vár alatt, trombitaszót hallott, s mintha az a trombitaszó a föld alól jött volna.
Így szólt a szolgájához:

- Hallod, fiú?

- Hallom - felelte a fiú -, a tündérek kürtje.

- Kiálts oda, hogy hozzanak nekünk egy szép cipót!

A szolga torkaszakadtából, de illedelmesen kiáltott:

- Hozzatok isten nevében egy cipót!

Aztán ismét munkához láttak a megkezdett barázdán. Hát, ahogy a végére értek, fehér kendőben szép fehér kenyeret találtak.

- Megszegjük-e a tündér-cipót? - kérdezte a jámbor Máró.

- Meg hát - felelte a szolga -, olyan szép és kívánatos, megérdemli ezt a tisztességet.

- Jól van: szegd meg, s kóstolj bele: nem akarok elsőnek enni belőle - mondta a gazda.

A szolga nem mondatta kétszer: elővette kését, lekanyarított egy jó karéjjal, s enni kezdte. Erre már a gazda sem volt rest, ő is szelt egy karéjt, s megette jóízűen. Vajas cipó volt, a javából!

Megszomjazott a szolga s újra kiáltott:

- Kedves tündérek, egy kis innivalót is kérünk szépen!

Alighogy kimondta, honnét, honnét nem, egy korsó csiger /almabor/ s egy pohár termett előttük.

- Ez már beszéd - mondta a gazda -, a cipót megettük, s igen finom volt: gondolom a csigertől sem lesz semmi bajunk.

Azzal megtöltötték a poharat a szép tiszta csigerrel, s megállapították, hogy soha nem ittak ennél kellemesebb ízű italt.

Amikor este hazatértek, persze eldicsekedtek a szomszédoknak, hogy tündérhozta cipót ettek, csigert ittak. De azok csak csóválták a fejüket, s azt mondták:

- Bele is pusztultok, szerencsétlenek.

De kutya bajuk sem lett tőle. S néhány nap múlva ismét kimentek szántani. Alighogy a vár elé értek, friss lángos illata csapta meg az orrukat.

- Hű - szimatolt a gazda -, a tündérek lángost sütnek! Mi lenne, ha kérnél egy kicsit?

- Én aztán nem - felelt a szolga -, félek, megharagítom őket!

Erre a gazda, merthogy az orrát erősen csiklandozta a lángosillat, nem állhatta meg, s elkiáltotta magát:

- Hozzatok lángost! Méghozzá finomat!

S mire a megkezdett barázda végére értek, hát pompás lángost találtak ottan.

- Ezt megesszük - mondta Máró. - Jaj, be kívánatos!

De ahogy megszegték, csak látták, hogy csupa szőr belül: azért sütötték bele a tündérek, mert Máró nem volt kérésében illedelmes.

- Vén boszorkány! - kiáltott fel Máró. - Ha bolondot járatsz velem, edd meg magad a sütésed! - Földhöz csapta a lángost, hogy csak úgy puffant: aztán új barázdát kezdtek, s mire a végére értek, a szőrrel bélelt lángosokat mintha föld nyelte volna el.

Volt a faluban egy szegény özvegyasszony: alig győzte kenyérrel hét apró gyermekét. Amikor a jámbor Máró esete a fülébe jutott, rögtön felcsillant a szeme. Vette kagylószedő zsákját, s kiment a vár alá a tengerpartra. Ha nem lesz cipó, sem lángos, beéri kagylóval is.

Meg sem állt a barlangig: egy darabig nézelődött, tanakodott magában, aztán nagy bátran bekopogott a barlang vasajtaján.

A vasajtó abban a pillanatban kinyílt, s kezében kulcscsomóval egy vénasszony állt elé: hosszú haja csupa csiga meg kagyló, mohos volt, mint valami szikla, s lehetett tán ezeresztendős.

- Mit akarsz, te szegény asszony? - kérdezte.

- Egy kicsi kenyeret kérnék alázattal a gyermekeimnek.

- Nem én vagyok a gazda - felelte a vénség -, én csak a kapus vagyok: de gyere el holnap, addig majd szépen beajánllak.

Az asszony hazaindult. Zsákját megszedte kagylóval, eladta, s az árából megetette aznap a gyermekeit.

Másnap jókor reggel ott volt már a barlang bejárata előtt. Ismét bekopogott, s a vénasszony előállt:

- Hát beajánlottál-e, öreganyám? - kérdezte.

- Be én. Már is kapsz egy fonott kalácsot, s aki küldi, beszélni akar veled.

- Vezess hozzá - mondta a szegény asszony -, szeretném megköszönni.

- Ma nem - felelte a vénasszony. - De gyere el holnap ebben az időben, s találkozhatsz vele.

Az asszony hazament a kaláccsal. S mivelhogy a tündér nem tiltotta meg, boldogan megmutatta a szomszédainak:

- Nézzétek, milyen szép fonott kalácsot kaptam a tündérektől!

Estére az egész falu összesereglett kalácslátni, kóstolgatni: nem is tartott sokáig.

Másnap reggel már zsákot sem vitt magával: minek szedegessen kagylót, ád a tündér új kalácsot, gondolta. S a mondott időben megjelent a barlang előtt. A vénasszony kinyitotta a kaput, s lássatok csodát, egy szépséges szép hölgy jelent meg, és így szólt:

- No, te szegény asszony, hát ízlett-e a kalács?

- Ízlett, asszonyom, s szívemből köszönöm.

- De nem tartott sokáig - mondta a tündér.

- Ez igaz. Amennyi gyermek és szomszéd, mind megkóstolták, hamar a nyakára hágtak.

- Jól van. Most kapsz egy másik kalácsot, de ezt jól rejtsd el, mihelyt hazaérsz, hogy senki se tudjon róla. Ha csak a családod eszik belőle, nem fogy el soha, s mindig friss marad. De vigyázz, le ne szelj belőle egy cseppet is valami idegennek, mert úgy elillan, mint a tegnapi. Kössünk egyezséget: van négy tehenem, s szükségem volna egy pásztorlánykára. Ha megígéred, hogy naponta ideküldöd egyik lányodat, semmiben sem látsz szükséget.

- Sohase láttam errefelé teheneket - mondta az özvegy. - Hol találja meg őket a lányom?

- Csak menjen ki minden reggel a legelőre, őrizze őket estig, akkor majd értük megy valaki.

Így is lett. Az özvegy legnagyobb lánya - tizenkét esztendős volt - reggelenként eljárt a legelőre, legeltette őket, ahogy illett, s valahányszor az arra járók megpillantották, amint pálcával a kezében üldögél a mezsgyén, vagy éppen a teheneknek kiabál, megkérdezték:

- Mit csinálsz ott, te leányka?

- Őrzöm a tündérek jószágát - felelte.

- A tündérek jószágát? - álmélkodtak az emberek. - Hiszen nem látszanak sehol!

Kikacagták, s azt gondolták, elment a szép esze. De a leányka csak folytatta a pásztorkodást, s a tündérek minden délben ebédet hoztak neki.

S egy este maga a barlang tündére jött el a tehenekért, s így szólt a kis pásztorleánykához:

- Lennél-e keresztanyja a gyermekemnek?

- Örömest - felelte a lányka.

- De ne beszélj róla senkinek, még a saját anyádnak sem. Mert ha fecsegsz, bizony nem hozok ide több ennivalót neked. Menj, majd szólok, amikor eljön az ideje.

S a leányka őrizkedett is attól, hogy bárkinek is eldicsekedjék a tündérrel való találkozásról, s naponta kijárt a mezőre továbbra is. Nem sok idő múlva egy tündér suhant hozzá, s azt mondta, készülhet a keresztelőre.

- Holnap nem kell őrizni a teheneket: délben idejövök érted.

Másnap a pásztorleány szépen felöltözött, s délben odaállott a barlang elé. A vén boszorka, a rengeteg kagylóval és csigával a testén, tüstént előugrott, s így szólt:

- Ne félj, gyermekem, csak gyere velem: nem harapom le az orrod.

Aztán beléptek egy tündöklő terembe, ahol már több tündér várta őket: a picikét a karjába tették, ő tartotta a keresztvíz alá. A ceremónián egykettőre túl estek, csak még lakmároztak egy keveset. Telt-múlt az idő nagy vigasságban, s mire kiért a barlangból, a keresztlánya felcseperedett. Azt hitte, két napot töltött a barlangban - pedig tíz esztendeig volt oda.

Az anyja azt hitte, leesett a szikláról, s a tengerbe fulladt. Kerestette mindenfelé, de nyomát sem találták.

Amikor aztán beállított az anyja házához, a szegény asszony alig hitt a szemének:

- Honnan kerülsz elő, szerencsétlen? Azt hittük, vízbe fúltál.

A leány elmondta, hogy volt, mint volt, hogy ő csak két napig volt oda a tündérkeresztelőn, s mihelyt engedték, sietett haza.

- Két napig! - hüledezett az anyja. - Tíz évig, egy nappal sem kevesebbig!

A lány erre nagyot nézett: akkor vette észre, hogy csakugyan, közben nagylány lett, s öccsei, húgai, mind-mind úgy megnőttek, megváltoztak, amióta elment, hogy jóformán rájuk sem ismer.

Nekifogott egy pár harisnyát kötni a keresztlányának, s mikor befejezte, elindult vele a barlanghoz. A vén boszorkány ajtót nyitott neki, bement, s még kerek öt esztendeig maradt a tündérek között - pedig azt hitte, csak egy napig maradt.

Amikor elbúcsúzkodott, a keresztlánya egy erszényt adott neki, mondván:

- Édes keresztanyám, fogadd tőlem emlékbe ezt az erszényt: tele van arannyal: valahányszor kiveszel belőle egyet, más támad helyébe. De ha valaki idegen nyúlna bele, tüstént minden értékét elvesztené.

Mire a lány hazaért a falujába, anyját már réges-rég eltemették, öccsei tengerre szálltak, húgai közül pedig ki cselédnek állt, ki férjhez ment - egyedül találta magát a házban.

Mivelhogy csinos és takaros teremtés volt, udvarlónak nem volt szűkiben: egyet aztán kiválasztott, s nekiadta a kezét. De nem állhatta meg, hogy a tündéradta erszényről ne fecsegjen neki. A legénynek nagyot csillant a szeme, s egy óvatlan pillanatban jól belemarkolt az erszénybe.

Abban a pillanatban lapos és rücskös lett, mint akármelyik közönséges erszény.

Attól kezdve dolgozhattak is keservesen a mindennapiért. Mert a lány többet sohase talált vissza a tündérek barlangjába.

Átdolgozta: Jékely Zoltán
 
 
0 komment , kategória:  Mesék  
A cibereleves (népmese)
  2017-11-26 12:56:59, vasárnap
 
 
Egyszer egy ember elment vendégségbe egy barátjához, s ott megkínálták ciberelevessel. Rettenetesen jólesett neki, s elhatározta, hogy ezután mindig ciberét főzet a feleségével. Csak attól félt, hogy amíg hazaér, elfelejti, s nem tudja megmondani a finom leves nevét a feleségének. Éppen ezért hazafelé egész úton mondogatta magában:
- Cibere, cibere, cibere...
Egyszer egy hídra ért, s benézett a híd alá, hogy lássa, mekkora a víz. Abban a pillanatban elfelejtette a leves nevét. Gondolta, beesett a vízbe, s ott kell megkeresnie, hogy újra eszébe jusson.
Amint ott keresgélt a vízben, egyszer csak arra jött egy úr hatlovas hintóval. Megállott a hídon, és lekiáltott:
- Mit keresel ott, hé?!
- Ha tudná, az úr is keresné - válaszolta az ember.
Az úrnak sem kellett egyéb! Az gondolta, hogy ki tudja, milyen nagy kincset keres ez az ember? Hamar lefutott, beállott térdig a sárba, s könyökig matatott benne.
Ott matattak vagy két órát, de nem találtak semmit. Az úr megunta, s mérges lett.
-Én nem keresem többet, még ha a Dárius kincse is! Úgy összetapostuk ezt a sárt, hogy olyan, mint a cibere.
- Ez az! Megtalálta! - kiáltotta az ember.
Megköszönte, s azzal indult boldogan haza.
Az urat pedig kicsi híja, hogy meg nem ütötte a guta.
 
 
0 komment , kategória:  Mesék  
Mese a Tél apóról
  2017-11-24 20:05:30, péntek
 
 

Nagy pelyhekben hullott a hó s az erdőt vastag lepellel vonta be. A zúzmarás fák, melyeken csak néhány levél maradt, gyémántként csillogtak a ragyogó napfényben. Minden csendes, néma volt, csak pár veréb és sármány szállt ágról-ágra, hangos csicsergésükkel fel akarva ébreszteni az alvó természetet.

Az erdő szélén magányosan állt egy kis házikó, mely körül Margit és Ákos vidáman szánkóztak. Mind beljebb-beljebb haladtak az erdőbe s már fázni kezdtek, mikor észrevették, hogy nagyon is messze távoztak a szülői háztól. Gyorsan hazafelé igyekeztek hát, de útközben egy furcsa kis házat pillantottak meg, mely egészen hóból épült, ablakai pedig átlátszó jégből.

- Milyen jó lenne egy kicsit megpihenni, mondotta Ákoska, ki nem annyira fáradt volt, mint kíváncsi, hogy vajon ki lakhatik a furcsa házikóban?

Margitka szívesen beleegyezett, s lépteiket a különös ház felé irányították. Illendőképpen köszönve nyitottak be, de rendkívül megijedtek, mikor egy hosszú szakállú, fehér emberke közeledett feléjük.

- Ne féljetek, kicsikéim, szólott az öreg, én vagyok a hosszú szakállú Tél apó, üljetek le és pihenjetek meg nálam, mert tudom, hogy fáradtak vagytok.

A gyerekek felbátorodtak e nyájas szavak hallatán s örömest pihentek Tél apó házikójában, aki nagyon megszerette a vendégeit, s mulattatásukra élettörténetét is elmondta, mit a gyerekek nagy érdeklődéssel hallgattak.

- Nagyon, de nagyon öreg vagyok én, kezdte Tél apó, száz meg száz esztendő nyomja vállamat, azért jól figyeljetek, hogy megértsétek Tél apó beszédét.

Mikor a jó Isten megteremtette a világot, még a fáktól is megkérdezte, hogy hol szeretnének élni? És teljesítette óhajtásukat. Tőlem is megkérdezte hát az Úr, hogy hol szándékozom tölteni életem napjait? Kívánságom félig teljesítette is, s megengedte, hogy ott legyen hazám, hol örökös hó és jég borítja a földet.

Igen ám! De a jó Isten megsajnálta az itteni gyermekeket, kik sohasem láthatnak havat, jeget s nem ismernék a télnek kedves mulatságait, ha én örökké a havasok országában élnék, s megparancsolta, hogy az évnek három hónapját itt kell töltenem. Most már magam is belenyugodtam, látva a vidám gyermekarcokat, amint nevetgélve csúszkálnak a jégen, s ujjongva szánkóznak a ropogós hóban, s úgy örül a lelkem, hogy ezeket a mulatságokat én szerzem a boldog gyermekvilágnak.

De már nem sokáig időzöm itten, mert közeledik az idő, hogy visszamenjek az én igazi hazámba, hol örökös jég van, hol sohasem olvad a hó: ott vagyok én igazán boldog.

Ti pedig kedves gyermekek, használjátok fel a tél hátralevő idejét s azután néha gondoljatok Tél apóra is, ki a viszontlátásig szeretettel fog gondolni rátok.

A gyerekek szépen megköszönték Tél apó szívességét, s gyorsan hazafelé indultak.

Volt mit hallgatni anyuskának és apuskának, mert Ákos egész este a Tél apóról beszélt.

Margitka pedig könyökére támaszkodva hallgatta Ákoska beszédét, míg elálmosodott. És álmában is Tél apóval élt, vele beszélt, hosszú fehér szakállát cirógatta és könnyes szemekkel megsiratta mikor - az álom szép világában - útnak indult Tél apó, hogy helyet adjon Tavasz királynője tüzes fogatának.
 
 
0 komment , kategória:  Mesék  
Rákos Klára: A hóember
  2017-11-24 20:04:28, péntek
 
 

Ott állt a kert végében peckesen, a fogvacogtató szelet sem bánta. Büszkén viselte sárgarépaorrát és messziről is pirosló csipkebogyószemét. Hóna alatt az ócska cirokseprűvel madárijesztőre hasonlított.

Délután újra esett a hó. A hóember meghízott a rátapadó hópelyhektől.

A puha csendet távoli szárnycsattogás verte fel. Rigómama élelmet keresett, de nem talált. A madarak már az utolsó fagycsípte gyümölcsöt is elfogyasztották a lejtő vadalmafáiról. Hiába kutattak az erdő vadjai is eleség után, a széna elfogyott az etetőből, s a hólepte, fagyott föld sem rejtegetett már semmiféle ennivalót.

- Mi lesz velünk? - tűnődött az őzike -, ki segít rajtunk?

- Kérdezzük meg a hóembert! Talán ad valami jó tanácsot - makogta a nyúlapó.

A hóember alakja messze kimagaslott a kopár bokrok közül, sárgarépaorra és csipkebogyószeme virított a fehérségben.

Az állatok fázósan topogtak körülötte.

A hóember hosszan nézte a csupacsont négylábúakat, és segítségkérőn fordult a naphoz. Napocska odaküldte legmelegebb sugarát. A hó olvadozni kezdett a répa körül, és a répa lecsúszott az őz meg a nyuszi elé.

- Osztozzatok meg rajta - mondta a hóember. - Nekem már úgyse sokáig lenne rá szükségem - tette hozzá, mikor látta a nyuszi tétovázását.

Az állatok megköszönték a váratlan ajándékot, és eltűntek az erdőben. A hóember melegséget érzett a szíve körül - azt hitte, talán a déli napsütéstől.

Éjszaka újra hidegebbre fordult az idő. A hóembernek eszébe jutottak a kert éhező-fázó madarai, s üzent értük a hajnali széllel.

- Kérlek, tisztítsátok meg a seprőmet a rajta maradt magoktól - mondta a madaraknak.

Ahány feketerigó, cserregő szarka, vörösbegy volt a környéken, mind odasereglett a hóember köré! Szemezték a söprűről a magokat, míg csak a puszta vesszőnyél maradt. Akkor felfújták a tollukat, és jóllakottan elrepültek.

A hóember pedig elégedetten pislogott csipkebogyószemével.

Ismét eltelt egy nap.

Süni ballagott búsan a kert alján.

- Miért lógatod az orrodat? - kérdezte a hóember.

- Legurult a tüskémről az utolsó hullott vackor - Ott állt a kert végében peckesen, a fogvacogtató szelet sem bánta. Büszkén viselte sárgarépa orrát és messziről is pirosló csipkebogyószemét. Hóna alatt az ócska cirokseprűvel madárijesztőre hasonlított.

Délután újra esett a hó. A hóember meghízott a rátapadó hópelyhektől.

A puha csendet távoli szárnycsattogás verte fel. Rigómama élelmet keresett, de nem talált. A madarak már az utolsó fagycsípte gyümölcsöt is elfogyasztották a lejtő vadalmafáiról. Hiába kutattak az erdő vadjai is eleség után, a széna elfogyott az etetőből, s a hólepte, fagyott föld sem rejtegetett már semmiféle ennivalót.

- Mi lesz velünk? - tűnődött az őzike -, ki segít rajtunk?

- Kérdezzük meg a hóembert! Talán ad valami jó tanácsot - makogta a nyúlapó.

A hóember alakja messze kimagaslott a kopár bokrok közül, sárgarépaorra és csipkebogyó szeme virított a fehérségben.

Az állatok fázósan topogtak körülötte.

A hóember hosszan nézte a csupacsont négylábúakat, és segítségkérőn fordult a naphoz. Napocska odaküldte legmelegebb sugarát. A hó olvadozni kezdett a répa körül, és a répa lecsúszott az őz meg a nyuszi elé.

- Osztozzatok meg rajta - mondta a hóember. - Nekem már úgyse sokáig lenne rá szükségem - tette hozzá, mikor látta a nyuszi tétovázását.

Az állatok megköszönték a váratlan ajándékot, és eltűntek az erdőben. A hóember melegséget érzett a szíve körül - azt hitte, talán a déli napsütéstől.

Éjszaka újra hidegebbre fordult az idő. A hóembernek eszébe jutottak a kert éhező-fázó madarai, s üzent értük a hajnali széllel.

- Kérlek, tisztítsátok meg a seprőmet a rajta maradt magoktól - mondta a madaraknak.

Ahány feketerigó, cserregő szarka, vörösbegy volt a környéken, mind odasereglett a hóember köré! Szemezték a söprűről a magokat, mígcsak a puszta vesszőnyél maradt. Akkor felfújták a tollukat, és jóllakottan elrepültek.

A hóember pedig elégedetten pislogott csipkebogyószemével.

Ismét eltelt egy nap.

Süni ballagott búsan a kert alján.

- Miért lógatod az orrodat? - kérdezte a hóember.

- Legurult a tüskémről az utolsó hullott vackor - panaszolta a süni. - És még egy száraz levelet sem találok!

A hóember semmit sem szólt, de odaadta a két csipkebogyót.

Csupa verőfénnyé vált a világ! A nap nagy nyalábsugarától olvadozott a hótakaró. Már csak irr-ott akadt egy kis hófolt a domboldalon. Aztán a hóember is elolvadt, nem maradt belőle más, csak a seprűnyél.

Másnap a hóember helyén friss hóvirágok bújtak ki a földből, a kiránduló gyerekek nagy örömére.panaszolta a süni. - És még egy száraz levelet sem találok!

A hóember semmit sem szólt, de odaadta a két csipkebogyót.

Csupa verőfénnyé vált a világ! A nap nagy nyalábsugarától olvadozott a hótakaró. Már csak itt-ott akadt egy kis hófolt a domboldalon. Aztán a hóember is elolvadt, nem maradt belőle más, csak a seprűnyél.

Másnap a hóember helyén friss hóvirágok bújtak ki a földből, a kiránduló gyerekek nagy örömére.
 
 
0 komment , kategória:  Mesék  
A kíváncsi hópelyhek
  2017-11-24 20:03:45, péntek
 
 

A nap éppen lement, amikor az erdő felett elkezdett esni a hó.

No, anyó - mondta varjú apó a feleségének a nyárfahegyen -, azt hiszem, holnap fehér abrosznál esszük az egérpecsenyét. Nemsokára a búzamezők fölött kezdenek táncolni a hópihék.

- Gyertek, gyerekek - csalogatták őket a szántóföldek -, jó ám a vetésnek a jó puha hó. Az tart meleget a búzaszemnek, hogy meg ne fagyjon a földben. A falu már régen elcsendesedett, mire a hófelhők odaértek föléje.

- No, ezt a falut megtréfáljuk - mondták a hópelyhek. - Reggel maga se ismer magára, olyan fehérre meszeljük még a háztetőket is.

Voltak kíváncsi hópelyhek is.

Messze az ég alján nagy világosság látszott. Ott a város lámpái világítottak, s ezek a kíváncsi hópelyhek a várost akarták látni.

- Majd meglátjátok, hogy megbecsülnek ott minket - mondták a falura, mezőre hulló testvéreiknek. - Még székkel is megkínálnak, talán hintóba is ültetnek.

Azzal a kíváncsi hópelyhek elszálltak a város fölé, s ott lehullottak a háztetőkre, az utcákra, a terekre. Alig várták a reggelt, hogy szétnézzenek a városban.

De mire kireggeledett, akkorra a hópelyheknek beesteledett. Jöttek a hóhányó munkások, megkínálták a havat seprűvel és lapáttal. Aztán rakásra rakták, úgy hordták ki a városból.

Lekotorták a havat a tetőkről is, és elsárosodva vitték a többi utcán. Mire delet harangoztak, locs-pocs lett a városi hóbol. Így járták meg a kíváncsi hópelyhek.
 
 
0 komment , kategória:  Mesék  
Hárs László: Pehelyke
  2017-11-24 20:03:14, péntek
 
 

Fent a tündértiszta légben, fent a légben, fent a kékben, lebbenve a szelek szárnyán, tündökölve, mint szivárvány, forgó táncuk ott kerengték a hófehér hópehelykék. Mindannyian habfehérek, de köztük is a legfehérebb a pirinyó Pehelyke volt, mint egy pici kobold. Lebbenő volt könnyű tánca, csengettyű a kacagása, jégfodros a hóruhája - kis Pehelyke, hó csudája.

S a kis pelyhek keringéltek, esőcseppel nem cseréltek, éjjel a hold ezüst tükrén, nappal a nap arany taván nézegette lenge táncát, hóruháját mind valahány. Ám alattuk egyszer éjjel a felhők úgy váltak széjjel, mint a nyíló függöny szárnya, s feltűnt a föld sötét árnya. Kedve elszállt Pehelykének, elhalkult a kristályének, nem is táncolt akkor többet, úgy megszánta ő a földet, mert mély árnyékban forogva oly sötét és oly mogorva. Félreült és gondolkodott: mit tehetne ő, hogy boldog s fehér legyen lent a föld is! Ha tíz éjet ébren tölt is, kieszeli, mit tegyen, s hozzá is fog iziben. Vajon egy vagy tíz éj telt-e, amíg végül kieszelte, de egy éjen, mint az álom, elindult kék holdsugáron, és addig ment, mendegélt, míg a sötét földre ért, színt vinni a téli éjbe, az emberek életébe.

Amint lengett és leszállott, öt-hat kicsi gyerek állt ott, játszani közébük állott s a legkisebb felkiáltott:"Itt az első fehér hó már!" Ámde szebb volt minden szónál, s édesebb, mint a méhek méze, a keringő, kergetődző, első hónak örvendező kisgyerekek nevetése. Kergették, mint fehér lepkét, dédelgették fehér leplét, űzték, mint egy szikrát vető kicsi fehér csillagot, s kis Pehelyke örömében ragyogott meg csillogott.

Hogy elfáradt végül ennyi játék után, megpihenni leszállott egy embervállra. Ámde alig pihegett s üldögélt egy keveset, egy kemény kéz lefricskázta. Pehelykének semmire sem volt többé ereje, arra se, hogy lengedezzen vagy másik vállat keressen, libbent kettőt, libbent hármat, s mint az őszi száradt-fáradt sárga levél, leszállt végre erőtlenül az útfélre. Kis Pehelyke az útszélen feküdt, úgy, mint tavaly télen, s beragyogta a mély estét. Kézbe többé ki se fogta s nem göngyölte bársonytokba, mint a gyémánt kényes testét. Ámde aki rápillantott, mintha mesebeli hangot hallott volna, lágy zenét, rámosolygott:"Ó, be szép és megható, itt az első tiszta hó!"

Kis Pehelyke lesepert kristályteste ott hevert, s tündökletes sugarát szórta egész éjen át, míg egy cipő, mint a végzet, arra jött és reálépett. Szétolvadt szép hóruhája, ott feküdt csúf sárrá válva, bús latyakban, szennyes lében, feketén a feketében...

De a rosszban is van jó, arra járt a Fagyanyó. Pehelykét ölébe vette, jeges kézzel dédelgette, kristályruhát adott rája, majd a szél szárnyára kapta, s magasba felringatta. S fent a légben, fent a kékben, fent a tiszta messzeségben, lebbenve a szélnek szárnyán, tündöklőn, mint a szivárvány, táncuk ismét csak kerengték a csillogó hópehelykék. Mindannyian szép fehérek, de köztük a legfehérebb Pehelyke volt, senki más, csupa tiszta csillogás. Fent fehér lett, mint a tejhab, míg a földön sárrá olvadt! Kis Pehelyke mégsem bánta, hogy magát nagy útra szánta, titkon mégis örvendezett, hogy elhagyta a kék eget, s a földre szállt, ahol láttán a mosolygás úgy virult ki, mint a tündöklő szivárvány. Aki fent él a magasban, annak bizony mosolyogni nem szokása. S hogy a mosolyt újra nézze, újra lássa, az első hó ezért jön el évről évre, zsenge magok, kis gyerekek s tiszta szívek örömére.
 
 
0 komment , kategória:  Mesék  
Arany László: A szürke ló
  2017-11-23 18:29:46, csütörtök
 
 
Egyszer volt egy szegény ember, akinek a világon semmi egyebe nem volt, csak egy szürke lova. Azzal kereste a mindennapi kenyerét, hogy eljárt a szürke lovával őrölni; éjjel-nappal mindig őrölt rajta.

A szürke ló nagyon megunta ezt a dolgot, látta, hogy a más ember lova mindig párjával őröl, neki meg magának kellett húzni a malmot, azt mondja hát a gazdájának:

- Édes gazdám, mi dolog az, hogy más ember mindig két lóval őröl, te meg engem csak magamat fárasztasz itt a malomban?

- Biz annak az az oka, kedves lovam, hogy egy árva bogaram sincs, akit melléd foghatnék.

- Ha csak ez a baj, eressz el engem, majd kerítek én magamnak egy társat.

A szegény ember mindjárt kifogta a malomból, eleresztette. Elindult hát a szürke ló, hogy társat kerítsen magának; megy, mendegél hetedhét ország ellen, egyszer meglát egy rókalyukat. Kapja magát, ráfekszik a lyukra, mintha meg volna dögölve, mintha már a farkát se tudná mozdítani.

Odabent a rókalyukban egy öreg róka lakott három fiával. Egyszer a legkisebb fia ki akar menni, meglátja a szürke lovat, azt gondolta a fehérségéről, hogy hó van. Visszamegy az anyjához.

- Jaj, anyám, nem lehet most kimenni, nagy hó van odakint.

- Már hogy volna - feleli az öreg róka -, hiszen éppen nyár közepe van most. Eredj ki te, fiam - mondja a középső fiának -, te öregebb vagy, többet tudsz, nézd meg, mi az.

Kimegy a középső fia is, az is meglátja a szürke lovat a lyuk száján, az is visszamegy.

- Jaj, anyám, csakugyan nem lehet most kimenni, hó van.

- Már hogy volna most hó, hiszen éppen nyár közepe van. Eredj ki te, legöregebb fiam, te legtöbbet láttál már a világon, nézd meg, mi van ott.

Kimegy a legöregebb fia is, de az is csak azzal megy vissza:

- De bizony csakugyan hó van, akárhogy van a dolog, semmit se láttam, csak a nagy fehérséget.

- Nem lehet most hó, hisz éppen nyár közepe van - mondja az öreg róka, azzal maga ment ki. Látja, hogy nem hó, hanem szürke ló. Gondolkozóba esik, hogy kellene azt elhúzni onnan; ha ott marad, még csak ki se tudnak járni. Próbálták elhúzni a három fiával, de meg se tudták mozdítani. Elmegy hát a farkas komájához.

- Kedves komám, ugyancsak jó pecsenyére tettem szert, már oda is vittem a lyukam szájához, de sehogy se fér bele, pedig ha kívül marad, mind kikezdik a varjak; azért hát azt gondoltam, húzzuk el a te barlangodhoz, abba talán belefér, majd rájárhatunk ketten is.

A farkas megörült a jó pecsenyének, gondolta magában: csak egyszer az ő barlangjában legyen, nem eszik abból a róka egy fél falatot se. Mindjárt visszamentek a róka lyukához; még akkor is ott feküdt a szürke ló, tette magát, mintha meg volna dögölve. Mikor odaértek, elkezd a farkas tanakodni:

- Hogy kellene ezt az én barlangomhoz elvinni, koma?

- Hát csak úgy - felel a róka -, ahogy én idáig hoztam: a farkam a farkához kötöttem, úgy hoztam árkon-bokron keresztül, még csak nehéz sem volt. Most hát kössük a te farkadhoz a farkát, úgy a legszebben elviheted.

A farkas mindjárt ráállott, az bizony jó lesz! Már előre fente a fogát a jó pecsenyére - a róka meg jó erősen összekötötte a farkas farkát a szürke ló farkával.

- Húzhatod már, koma!

Húzza a farkas, majd megszakad, de meg se bírja mozdítani, amint legjobban erőlködik, hirtelen felugrik a szürke ló, elkezd szaladni, húzza ám a farkast farkánál fogva maga után árkon-bokron keresztül, mint a dögöt, vitte egyenesen a gazdájához.

- No, gazdám, hoztam magamnak társat.

A szegény ember mindjárt agyonverte a farkast, a bőrét eladta a zsidónak jó pénzért, azon vett egy másik lovat, attól fogva sohasem őrölt magában a szürke ló.

Ha magában őrölt volna, az én mesém is tovább tartott volna.
 
 
0 komment , kategória:  Mesék  
Benedek Elek: A királykisasszony cipője
  2017-11-23 18:28:47, csütörtök
 
 

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szépséges szép királykisasszony, de olyan szép, hogy a napra lehetett nézni de rá nem. Jártak is az apja házához hercegek, királyfik a világ minden tájékáról, körülvették a világszép királykisasszonyt, mondtak neki mézesmázos szavakat, de annak ugyan beszélhettek: az egyik fülén be, a másikon ki, nem hallgatott rájuk.

Egyhez sem volt egy kegyes jó szava, s mennél jobban bizonyította ez is, az is, hogy így meg úgy tejbe-vajba fürösztgetné, s tenyerén hordaná, ha az ő felesége lenne, annál nagyobbakat kacagott rajtuk, hogy a palota is csengett belé. Volt egy a hercegek s királyfik közt, aki tetszett neki egy kicsit, de ennek sem sok öröme telhetett abban, mert őt még a többinél is jobban kikacagta a szívtelen királykisasszony.

Hát telt-múlt az idő, a hercegek s királyfik is nagy elszontyolodva ide s tova elszéledtek, kettő-három ha még ott maradt a palota körül. Egyszer - hogy volt, hogy nem, én bizony nem tudom, de gondolom, hogy úgy volt, ahogy volt, hát mondom - az történik, hogy két bolhácska ugrik a királykisasszony tenyerébe. Nosza, a királykisasszony se rest, összeszorítja a markát, s a két bolhácskát beleereszti egy zsíros bögrébe, hogy ott nagyra nevekedjenek. Bizony ha odaeresztette, ott jó konyhára kerültek, s esztendőre, kettőre úgy megnövekedtek, hogy a bőrükből pompásan kitellett volna egy pár cipellő.

Mit gondolt, mit nem a királykisasszony, behívatta a mészárost, a bolhákat megnyúzatta, a bőrüket a vargával kicserzette, s a csizmadiával fáintos* egy pár cipőt csináltatott.

Mit gondolt, mit nem ismét, kihirdette ország-világ előtt, hogy aki kitalálja, bármiféle rendű ember legyen, hogy az ő cipője miféle bőrből vagyon csinálva: annak lesz a felesége.

Bezzeg összegyűltek, verődtek ismét a hercegek, királyfik s mindenféle válogatott legények a világ minden tájékáról, glédába* állottak az udvaron, s úgy találgatták, hogy miféle bőrből vagyon a királykisasszony cipője.

Hiszen mondtak ezek mindenféle bőrt, de egy sem találta el az igazit. Hanem az a herceg, aki egy kicsit a királykisasszonynak is tetszett, fogta magát, felöltözött koldusruhába, valahogy belopódzott a királykisasszony hálókamrácskájába, s ottan elbújt a kályhalyukba, hátha majd este a királykisasszony beszél a szobalánynak a cipőjéről.

Az bizony éppen úgy is lett, ahogy gondolta. A királykisasszony nagyokat kacagott a sok bolond feleleten, amit egész nap hallott, s azt mondta a szobalányának:

- Meglásd, soha senki ki nem találja, hogy bolhabőrből van a cipőm!

- No, azt ugyan nem, míg a világ s még két nap - mondta a szobaleány is.

Hiszen éppen eleget tudott a herceg. Másnap ő is a többi legények közé vegyült koldusruhában, s mikor a sor rákerült, megmondta egy szóra:

- Felséges királykisasszony, bolhabőrből vagyon az a cipő!

Hej, uramisten, elhalványodék színében a királykisasszony, reszketett, mint a nyárfalevél, de a szavát nem akarta megmásítani, s azt mondta:

- Eltaláltad, te koldusember, s én a szavamat meg sem másolom: feleséged vagyok ez órától fogvást. Ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket!

- Jól van - mondá a koldusruhába öltözött herceg -, hát csak vesd le, lelkem, feleségem, szép selyemruhádat, öltözz te is koldusruhába, mert úgy illünk egymáshoz!

Akart, nem akart, koldusruhába öltözött a kevély királykisasszony, s ment az urával a falu végére, egy piszkos kalibába, ez volt a lakásuk ezentúl. De még ez sem volt elég, az urával reggeltől estig koldulni kellett, hogy járjon, este tüzet rakjon, vacsorát főzzön, olyant, amilyent lehetett, s amilyen kitelhetett.

Azám, még ez sem volt elég: jön egy hajdú a kalibához, s beszól nagy hangosan:

- Hé, koldusasszony, eredj tüstént ennek s ennek a hercegnek a földjére kapálni!

Mit volt mit tenni, elment nagy keserves könnyhullatások közt. Azután az ura is elment, de nem koldulni, nem is kapálni, hanem ment egyenest a palotájába, ott felvette ragyogó cifra ruháját, s úgy ment ki a kapásokhoz. Mert hát az ő földjére küldték kapálni a koldusasszonyt.

Ott a kapásokat egyre biztatta a herceg, a feleségét pedig folyton szidta, becsmérelte, hogy ilyen meg olyan napszámos, földet sem érdemelne vacsorára, nemhogy juhhúsos kását, pedig szegény asszonyról csak úgy csurgott a verejték.

Na, elkövetkezik a vacsora ideje, asztalhoz ültetik a napszámosokat, s úgy láttam, mint ma, ezüstkanalat, -villát, -kést tesznek mindenkinek a tányérjához. De a herceg még nem elégelte meg, azt akarta, hogy a felesége megemlegesse a kevélységét, megtanított egy napszámosasszonyt, hogy annak a koldusasszonynak csúsztasson egy ezüstkanalat a zsebébe. Hiszen lett haddelhadd vacsora után, mikor az inasok látták, hogy hibádzik* egy ezüstkalán!* Nosza, sorban megmotozták mind a napszámosokat, s hát - Uram, Jézus, ne hagyj el! - megtalálták a koldusasszonynál. Hiába szólt, hiába esküdözött, hogy ő nem tette, semmiféle nemzetsége sem volt tolvaj: megfogták s vitték a sötét tömlöcbe.

No, hanem most már csakugyan elég erős volt a lecke. Alighogy bezárták a tömlöc ajtaját, mindjárt ki is nyittatta a herceg, bement a feleségéhez, aki úgy sírt akkor is, mint a szakadó záporeső.

Ott aztán a herceg szép gyöngén megfogta, s fölvezette a palotába a feleségét. Mondta neki:

- No, most már ne sírj többet, öltözz fel újra szép selyemruhádba. Lásd, én is felvettem drága szép ruhámat. Mert úgy tekints rám, hogy én voltam az a koldus, akinek te felesége lettél.

Elmondta aztán azt is, hogy a kályhalyukban hallgatta ki, miféle bőrből való a cipője. Bizony nem tette volna, ha szépszerével hozzámegy vala feleségnek.

Na, száz szónak is egy a vége, olyan szépen megbékültek s összemelegedtek, hogy öröm volt látni. Én legalább láttam, ti is megnézhetitek bátran.

Holnap legyenek a ti vendégeitek!
 
 
0 komment , kategória:  Mesék  
Móra Ferenc: A solymári csóka
  2017-11-23 18:27:40, csütörtök
 
 
Igazságos Mátyás királyról tudni való, hogy úrtól, szegénytől egyformán megkívánta a kötelességtudást. Akiben megtalálta, azt megbecsülte, aki a kötelességének eleget nem tett, azt hamar ráncba szedte.
Egyszer a solymáriakat kapta kötelességmulasztáson a nagy király. Megtudta róluk a kincstartójától, hogy három esztendeje nem fizettek már egy batka adót se. Nosza, szalajtott is mindjárt egy lovas stafétát a solymáriakhoz.


- Azt üzente urunk-királyunk, hogy nyomban fölmenjen hozzá a solymári bíró, mert beszélni akar a fejével - trombitálta ki a staféta a solymári piacon. - Ha holnap ilyenkorra ott nem lesz a budai Várban, holnapután ilyenkorra már a lábához kerül a feje.

Azzal a követ elnyargalt, a solymári bíró pedig földhöz pukkantotta a bírósüveget.

- Embert, nekem drágább a fejem a süvegnél!

Nosza, a kisbíró kapta a süveget, s bekopogtatott vele minden háznál. De bizony senki se akarta beledugni a fejét. Bujkáltak előle, ki padlásra, ki pincébe. Nem kívánkozott Solymáron senki sem bíró lenni.

Utoljára aztán a falu végén talált a kisbíró egy bojtárlegényt, aki nem szaladt el a süveg elől. Irhás subán hevert a szép kövér gyepen, s olyan hegyesen fütyörészett, mint a rigó.

- No, öcsém - toppant elé a kisbíró -, téged az isten is solymári bírónak teremtett.

- Már mért teremtett volna? - tátotta el száját a legényke.

- Azért, mert ilyen szépen tudsz fütyülni. Márpedig most az a törvény, hogy azt választjuk bírónak, aki legszebben fütyül.

- Hát ez szép törvény - húzta a fejébe a fiú a süveget. - Csak azt szeretném most már tudni: mi lesz az én hivatalom?

- Kerek e világon semmi egyéb, csak éppen a süveget kell hordoznod, és fütyülgetned benne napszámra. Most pedig fölmégy Budára a királyhoz, mert nagyon szeretne veled megösmerkedni.

- Én is ővele - bólintott rá a legényke jókedvűen, azzal a nyakába akasztotta a tarisznyáját, s napáldozat táján már a budai Vár tövében kocogott, azaz hogy nem nagyon kocogott, mert egy öreg csókát látott tollászkodni a kökénybokrok közt, s egyszerre meglassította a menést.

- No, ezt megfogjuk - kapta le a bírósüveget, s hirtelen ráborította a madárra. - Gyere a tarisznyába, ne mondják a solymáriak, hogy üres kézzel tértem meg Budáról.

Azzal betarisznyálta a csókát, s most már csakugyan meg se állt addig, míg a királyi vár ajtónállója keresztbe nem fektette előtte az ásóját.

- Ki vagy, mit akarsz?

- Én bizony a solymári bíró vagyok - mondta kevélyen a bojtár -, a királyhoz igyekszem, mert szeretne velem megösmerkedni.

- Bizonyosan az adót hozza a tarisznyában - súgtak össze az udvari népek, s bevezették a solymári legényt a király elé a madaras szobába.

Mert, hogy szavam ne felejtsem, élt-halt Mátyás a szép szavú madarakért. Tartott belőlük egész erdővalót, most is tele volt mind a két válla csízzel, pintyőkével, a tenyerében meg valami külső országbeli tarkabarka madárka fütyörészgetett, amit a török császártól kapott ajándékba.

- Szép jó estét! - billent be az ajtón, s mindjárt megkérdezte a madaras embert, melyik e közt a sok tarka madár közt a király.

- Én vagyok - szögezte rá a szemét a madaras ember. - Hát te ki fia-csikaja vagy?

- Ugyan úgy-e, hát csakugyan kelmed az? - mosolyodott el a solymári bojtár. - Majd meg nem ismertem a sok madara közt. Hát én meg a solymári bíró vagyok.

- Úgy, te vagy az a híres?! - rebbentette el magától Mátyás haragosan a madarakat. - Hát mért nem szoktátok ti az adót elküldeni?

- Micsoda? - csóválta meg a bojtár a bírósüveget. - Hát még most se ért ide? Pedig mink egyebet se csinálunk három esztendeje, csak az adót küldjük: eredj adó, Budavárba, eredj!

No de erre a tréfára már csakugyan megharagudott Mátyás, s fölemelte az aranygombos botját, hogy a nyaka közé szedjen a követnek, de az megneszelte a szándékát, s egyszerre kiugrott a madaras szobából. De nemcsak kiugrott, hanem a kilincset is úgy megkapta a két markával, hogy Mátyás ki nem bírt szaladni utána, akárhogy rángatta az ajtót.

- Eressz ki, te ember! - mondta félig bosszúsan, félig nevetve, mert mulattatta is egy kicsit a legényke együgyűsége.

- Nem addig, míg a botodat ki nem adod, uram, mert még valami kárt tehetnél bennem - alkudott a solymári bíró, s nagy jókedvében olyan fütyülést csapott, mint száz feketerigó.

Mátyásnak elmúlt a haragja, ahogy a fütyülést meghallotta. Azt hitte, valami ritka madár, s megbékülve kiabált ki a szobából:

- Megállj, te ember, még az adót is elengedem, ha azt a szép szavú madarat nekem adod!

- Nagyon szívesen - egyezett bele a bojtár, s egyszerre eleresztette a kilincset. - Hanem megállj, uram, majd én veszem ki a tarisznyából a madarat, mert nagyon fürge portéka ám ez!

Ki is nyitotta a tarisznyát hirtelen, azzal - huss! - úgy kirepült belőle a csóka, mintha soha benne se lett volna.

- Ejnye, te csiribiri ember - gyulladt megint haragra a király -, hiszen nem is rigó volt az, hanem csóka!

- Hát persze hogy az volt - hagyta helyben a bojtár. - Tudni való, hogy Solymáron úgy fütyül a csóka, mint máshol a rigó.

- No, azt szeretném én hallani! - fenyegette meg Mátyás az ujjával a bojtárt. - A színem elé ne kerüljetek többet, míg fütyülő csókát nem hoztok!

- Add írásba, uram-királyom - borult térdre rimánkodva a bojtár -, mert másképp el nem hiszik otthon, hogy ilyen bölcs parancsot adtál nekem!

Szép holdvilágon vígan ballagott haza a solymári bíró. Vitte a tarisznyában a nagy pecsétes írást, hogy solymári embernek nem szabad a király színe elé addig kerülni, míg olyan csókát nem fognak, amelyik úgy fütyül, mint a feketerigó. S üzengethetett ezután a kincstartó az adóért, mindjárt a király keze írását tartották a követ orra alá:

- Nem találtuk még meg a fütyülő csókát!

A bojtár pedig addig bíróskodott Solymáron, míg meg nem halt. Az emlékezete azonban máig is fönnmaradt. Máig is azt mondják arra, amit könnyen meg lehet szerezni: füttyön adják, mint a solymári bíróságot.
 
 
0 komment , kategória:  Mesék  
Arany László: Gagyi gazda
  2017-11-23 18:26:35, csütörtök
 
 

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren túl, a Szent Gellért hegyén innen volt, volt a világon egy nagy város, abban lakott egy szegény asszony. Ennek a szegény asszonynak nem volt az isten szabad ege alatt egyebe, mint egy rossz háza meg egy sovány tehene. Volt neki egy félig bolondforma fia, akit az egész város Gagyi gazdának hítt, mert sose csinált semmit, csak kódorgott, mint az Orbán lelke, vagy pedig kiült a ház elibe, ütötte a lába szárán a legyet.

Egyszer elment a szegény asszony az erdőre egy kis fáért, Gagyi gazdának megmondta, hogy maradjon otthon házőrzeni, s viselje gondját a tehénnek. De Gagyi gazda mást gondolt, éppen vásár volt a városban; kapta magát, kihajtotta a tehenet, hogy majd eladja, de biz ott azt se kérdték tőle, hogy mire tartja. Már éppen vissza akarta vezetni, mikor meglátott egy katulyás zsidónál egy cifra katulyát; kérte a zsidót, hogy adja oda neki azért a tehénért; a zsidó is kapott rajta; csakhamar megvolt az alku. Vitte haza Gagyi gazda a katulyát nagy örömmel, az egész úton röhögött neki. Mikor a házuk elibe ért, elejtette a katulyát, kiugrott belőle tizenkét óriás, akik körülvették Gagyi gazdát.

- Mit parancsolsz, Gagyi gazda? Mit parancsolsz, Gagyi gazda?

Szegény Gagyi gazda úgy megijedt, hogy egy darabig szólni se tudott. Utoljára mégis gondolt egyet.

- Hát azt parancsolom, hogy itt, e helyen a rongyos viskó helyett olyan palota kerekedjék, mint a királyé.

Alig mondta ki, mindjárt még szebb épült, mint a királyé volt.

Gagyi gazdának csak elállt szeme-szája, egy darabig ott bámulta a sok szép holmit, be se mert menni a palotába; utoljára mégis ráadta a fejét, bement. Hogy aztán látta, hogy odabent nincs senki, egészen nekibátorodott.

A szomszédok ezalatt körülvették a palotát, nem tudták mire vélni a dolgot, ott dévánkoztak, hogy mi dolog ez, honnan termett ez ide. Egyszer csak jött haza a szegény asszony, ez is nagyon elcsodálkozott, kérdezgette a szomszédoktól, hogy tán nem is jó helyen jár, hogy tán eltévedt, nem itt van az ő háza, "de hiszen kendteket mind ismerem, kendtek az én szomszédjaim, mégiscsak ennek kell annak lenni".

Mikor legjobban tanakodtak, kitoppant Gagyi gazda a házból, megfogta az anyja kezét, felvezette a palotába, ott elbeszélt neki mindent. A szegény asszony, mikor meghallotta, hogy nincs tehén, elkezdte szidni Gagyi gazdát:

- Ó, te bolond, te bolond, mindig mondtam, hogy nincs elég eszed, azért a rongyos katulyáért odaadni egy tehenet! Most már miből élünk meg, miből tudjuk mindennapi kenyerünket megkeresni?

Gagyi gazda alig tudta elhitetni, hogy lesz már ezután, ami csak kell, enni-innivaló, minden, ami szemöknek, szájoknak tetszik. Erre elővette a katulyát, a földhöz vágta. Kiugrott belőle a tizenkét óriás.

- Mit parancsolsz, Gagyi gazda? Mit parancsolsz, Gagyi gazda?

- Nem mást, mint hogy ez az asztal mindjárt tele legyen mindenféle étellel.

Alig mondta ki, mindjárt úgy tele lett az asztal mindenféle drága étellel, itallal, ami csak a világon van, hogy majd leszakadt alatta. Gagyi gazda úgy jóllakott, mint a duda. Az anyja is csipegetett egy-egy kicsit, de nemigen mert sokat enni.

Ezalatt híre futott a városban a Gagyi gazda palotájának, jártak csodájára mindenféle emberek, hercegek, grófok, nagy süvegű tótok. Vallatták Gagyi gazdát, hogy honnan támadt oda a palota olyan hirtelen, de nem mondta senkinek, csak éltek az anyjával a nagy uraságban.

Egyszer Gagyi gazdának az a gondolata támadt, hogy meg kellene házasodni. Az anyja is helybenhagyta, hogy biz a jó lesz, tanácsolta is mindjárt a szomszéd leányát. De Gagyi gazda tudni sem akart róla, hanem arra kötötte magát, hogy a király egyetlen leányát veszi el. Váltig mondta neki az anyja, hogy nem adják azt őhozzá, nem neki való az; csak falra hányta a borsót, mert Gagyi gazda nem állott el az akaratától, hanem mindig ösztökélte az anyját, kérje meg neki a királykisasszonyt. A szegény asszonynak mit volt mit tenni, felöltözött az ünneplő ruhájába, elment a királyhoz, elmondta, hogy mi járatban van. A király szörnyen megharagudott; majdhogy ebrúdon nem vettette ki.

- Ejnye, imilyen-amolyan kolduskölke, még az én leányomra meri vetni a szemét, hogy most egy kicsit felkapott az uborkafára! Megmondja neki kend, hogy arra ne is ácsingózzon soha!

Hazament a szegény asszony, elmondta Gagyi gazdának, hogy mit izent a király. De Gagyi gazda akkor is csak azt mondta, hogy övé lesz a királykisasszony, akárki meglássa. El is ment még aznap a keresztapjához, rábírta, hogy: "Menjen el a királyhoz, mondja meg neki, azt izenem, hogy akármit kívánjon, mindent megteszek, ha nekem adja a leányát." Elment a keresztapja a királyhoz, elmondta, hogy mit izent Gagyi gazda. Szeget ütött ez a király fejébe. Azért hát azt felelte, hogy nem bánja, neki adja a leányát, ha az ő palotájától a Gagyi gazda palotájáig aranyhidat rakat, gyémántkarral, üveg bolthajtással, hogy az ő leánya azon járhasson.

Elmondta Gagyi gazdának a keresztapja, hogy mit felelt a király; Gagyi gazda nagyot ugrott örömében, hogy ha csak ez a baj, ezen könnyű segíteni. A keresztapja nem tudta mire vélni a dolgot, azt gondolta, hogy az esze tisztul. Este, mikor le akart feküdni Gagyi gazda, elővette a katulyát a tükör mellől, a földhöz vágta. Kiugrott belőle a tizenkét óriás.

- Mit parancsolsz, Gagyi gazda? Mit parancsolsz, Gagyi gazda?

- Nem mást, mint hogy holnap reggelre, mire én felkelek, a király palotájától az én palotámig aranyhidat csináljatok gyémántkarral, üveg bolthajtással.

Reggel, mikor felkelt a király, kinézett az ablakon, hát látta, hogy micsoda pompás hidat csináltatott az éjjel Gagyi gazda. Csak elállt szeme-szája. Mit volt mit tenni, hozzá kellett menni a királykisasszonynak Gagyi gazdához.

Itt Gagyi gazda hazavitte nagy örömmel a feleségét. A szegény asszony eleinte sírt-rítt, de utoljára, amint látta, hogy ura minden kívánságát, mihelyt kimondja, abban a szempillantásban teljesíti, hát, lelkemadta! Még beleszeretett. Csak azt szerette volna még kivenni belőle, hogy honnan veszi azt a sok mindent, mi módon csináltatta a hidat meg a palotát. De hiába volt minden faggatás, mert ilyenkor egyik fülén beeresztette a szót Gagyi gazda, a másikon ki.

Egyszer elment Gagyi gazda valahova onnan hazulról, nem maradt más a háznál, csak a felesége. Bemegy hozzá egy nyomorult koldus, kéri az Isten nevében, hogy könyörüljön rajta, hamarjában nem tudott mit adni neki az asszony, lekapta a tükör mellől a katulyát, odaadta neki.

- Fogja kend, jó lesz, ha valahol kap kend egy-két krajcárt, beleteheti.

Elment a koldus nagy dünnyögve, hogy ilyen gazdag asszony bizony adhatott volna - ha mást nem - egy darab szalonnát.

Amint kiért az utcára, elejtette a katulyát, kiugrott belőle a tizenkét óriás, körülfogta a szegény koldust.

- Mit parancsolsz, gamós[3] koldus? Mit parancsolsz, gamós koldus?

Az meg, szegény, majd leesett a lábáról, úgy megijedt; nem jutott eszébe semmi okos, utoljára azt a bolondot parancsolta, hogy azt a palotát vigyék mindenestül, ővele együtt a sós tenger közepébe. Az óriások felkapták a palotát, meg sem álltak, míg a sós tenger kellő közepére nem értek vele, ott letették; úgy lebegett a palota a vízen. A Gagyi gazda felesége még akkor is benne volt; de nem tudott róla semmit, hogy viszik, mert aludt. Mikor letették az óriások a palotát, bement hozzá a gamós koldus, elmondott neki mindent, hogy s miként ment oda a palota. A királykisasszony mindjárt felérte ésszel, hogy Gagyi gazda is ezekkel az óriásokkal csináltatott mindent, kérte vissza a katulyát a koldustól, gondolta magában, hogy majd visszaviteti a palotát a maga helyére, aztán megint jó lesz minden. De bezzeg felnyílott a szeme a koldusnak is. Nem hogy visszaadta volna, hanem még azt kívánta a királykisasszonytól, hogy ezután őt szeresse, az ő felesége legyen. A királykisasszony mindig sírt-rítt, mert hagyján, ha még csak sánta lett volna a koldus, de máskülönben is csúnya volt, a pofáját is az ereszbe verték; imitt-amott fityegett rajta egy-egy szál szőr, biz bele szegénybe a legalábbvaló fehérszemély se tudott volna beleszeretni, nem hogy olyan gyönyörűséges királykisasszony.

Ezalatt Gagyi gazda hazament, kereste a palotáját, s hogy nem találta, nagyon elszomorodott, tudakozódott fűtől-fától, hogy nem tudna-e róla valamit. Utoljára akadt egy kondásbojtár, aki látta, mikor vitte a tizenkét óriás a sós tenger felé.

Elindult hát Gagyi gazda, hogy fölkeresse a palotáját meg a feleségét. Hanem előbb csináltatott magának egy vasbocskort, azt felhúzta a lábára, felfogadta, hogy addig le nem veti, míg a palotáját meg nem találja.

Ment, mendegélt hetedhét ország ellen, egyszer előtalált egy rákot, amint a pocsolyában fetrengett. Megszólította a rák:

- Segíts rajtam, Gagyi gazda, végy fel a tarisznyádba, jótét helyébe jót várj!

Gagyi gazda megszánta, felvette, s a tarisznyájába tette.

Megint ment, mendegélt, előtalált egy egeret, amint valami vízben fuldoklott; sehogy se tudott kiszabadulni. Ez is megszólította:

- Segíts rajtam, Gagyi gazda, szabadíts ki a vízből, végy fel a tarisznyádba, jótét helyébe jót várj!

Ezt is megsajnálta, felvette, s a tarisznyájába tette.

Megint ment, mendegélt, hét nap, hét éjjel mindig ment, akkor elért a sós tenger partjára. Meglátta a palotát messzire lebegni a tenger kellő közepén. Nagyon elbúsulta magát, mert látta, hogy oda semmi módon be nem juthat.

Amint így búslakodik, megszólal a rák a tarisznyában:

- Miért búslakodol, kedves gazdám?

- Hogyne búslakodnám, mikor látom, hogy semmi módon be nem juthatok a palotámhoz.

- No, hát én majd beúszom, megnézem, mint állanak odabent a dolgok. Te addig várj itt a tengerparton.

Beúszott a rák. Gagyi gazda várta a tengerparton egész nap, de csak nem jött. Már keresztet vetett rá, hogy nem is jön ki; hát egyszer bukkan ám elő a víz alól. Mindjárt tudakolta tőle Gagyi gazda, hogy mit látott.

- Hej, kedves gazdám, furcsán megy odabent a dolog; a gamós koldus erővel azt akarja, hogy feleségévé legyen a királykisasszony, de az azt mondja, hogy neki bizon nem kell, se testének, se lelkének, "jobb lesz, ha ideadod azt a katulyát". De a koldus nem adja, hanem egy kis vékony láncon a nyakában is hordja éjjel-nappal. Én elloptam volna, de nem tudtam a láncot elvágni. Gagyi gazda még jobban elbúsulta magát. De most meg az egér szólalt meg:

- Ne búslakodjál, kedves gazdám, gondoltam én egyet. Majd engem bevisz a rák koma a hátán, én elrágom a láncot, kihozzuk a katulyát.

Úgy is lett. Felült az egér a rák hátára, beúsztak a palotához; éppen akkor húzta legjobban a koldus a bőrt a fagyon, a kis egér odament, lerágta a katulyát a láncról, a rák azt is a hátára vette, meg az egeret is, úgy úsztak kifelé. Gagyi gazda még messziről észrevette őket, alig várta, hogy kiérjenek, mindjárt a földhöz vágta a katulyát. Kiugrott belőle a tizenkét óriás, körülfogta Gagyi gazdát.

- Mit parancsolsz, régi kedves Gagyi gazdánk? Az isten is áldjon meg!

- Nem mást, mint hogy a palotámat mindenestül, velem együtt visszavigyétek a régi helyére, azt az akasztófára való koldust pedig lökjétek ki belőle, hadd éljen meg, ahogy tud.

Az óriások felkapták a palotát, visszavitték Gagyi gazdával, az egérrel és rákkal együtt a régi helyére. A gamós koldusnak megint hátára adták a tarisznyát, s útnak eresztették.

Az öreg király, mikor meglátta, hogy a Gagyi gazda palotája megint a régi helyén van, meg mikor a leányát épen, egészségben a szeme előtt látta, úgy megszerette Gagyi gazdát, hogy mindjárt neki adta a fele királyságát, újra nagy lakodalmat csaptak, még most is élnek, ha meg nem haltak.
 
 
0 komment , kategória:  Mesék  
     1/23 oldal   Bejegyzések száma: 220 
2017.11 2017. December 2018.01
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728293031
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 74 db bejegyzés
e év: 2203 db bejegyzés
Összes: 30599 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 731
  • e Hét: 3414
  • e Hónap: 30230
  • e Év: 1019002
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.