Regisztráció  Belépés
lenke1964.blog.xfree.hu
Három szóban el tudom mondani, mit tanultam az életről: mindig megy tovább. "A világ minden szépségéért sem akarnám elcserélni az egyéniségemet, még a... Varga Lenke
1964.08.18
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/23 oldal   Bejegyzések száma: 224 
Tanmese önmagunk elfogadásáról
  2018-08-26 16:22:49, vasárnap
 
  Tanmese önmagunk elfogadásáról

"Volt egyszer egy gyönyörű kert, tele különféle gyümölcsfákkal és szebbnél szebb bokrokkal, virágokkal. A kert lakója volt egy tölgyfa is. Jó ideje ott állt már a többi fa mellett, de nagyon nem érezte jól magát. A gyümölcsfák évről évre hozták a zamatos gyümölcsöket, a virágok csodálatos színekben pompáztak, a tölgyfa pedig csak irigykedve nézte őket és szorongva, egyre nagyobb szomorúságban töltötte napjait.
Egy napon az almafa így szólt hozzá: ,,Nagyszerű dolog almát teremni! Csak azért nem megy még neked, mert nem összepontosítottad eléggé a figyelmedet. Ne búsulj, az akaraterőd edzésével Te is tudsz majd ilyen szép almákat teremni."
,,Ne almát akarj teremni!" - szólt bele a rózsabokor büszke öntudattal - ,,Inkább nézz csak ide, mennyire szépek a virágaim. Neked is lehetnek ilyen rózsáid, még könnyebben is, mintha almát próbálnál teremni."
Szegény tölgyfa minden véleményt meghallgatott és egyre kétségbeesettebben próbálkozott, hogy megfogadja a tanácsokat, ám sehogy sem sikerült neki sem almafává, sem rózsabokorrá, sem más növénnyé válnia. Kezdett meghalni benne a remény, hogy valaha is boldog lesz.Ekkor érkezett a kertbe a bagoly. A bölcs madár csak átutazóban volt, de látta a tölgyfa szomorúságát, ezért leszállt az ágára, meghallgatta őt, majd így szólt:
,,Túl sokat figyelsz arra, hogy mások milyenek és milyennek akarnak látni Téged. Annyit foglalkoztál a külső zajjal, hogy már meg sem hallod a belső hangodat. Nem vagy Önmagad. De ha figyelsz és újra meghallod a belső hangodat, akkor megtalálod a boldogságodat is."
Azzal felszállt a tölgyfa ágáról és már repült is tovább.
,,A belső hangomat?" - töprengett magában a tölgyfa. ,,Nekem olyan is van?"
A bagoly szavai komoly hatással voltak rá. Egyre kevésbé figyelt az almafa, a körtefa, a rózsa és mások kinézetére és véleményére - már sokkal jobban érdekelte, hogy mi is az a belső hang és mit rejthetnek a bagoly titokzatos szavai.
Aztán ahogy egyre többet figyelt befelé, elkezdte megérteni, hogy nem is olyan titokzatos mindez. Egyre jobban meghallotta a saját belső hangját és elkezdte érezni, hogy ki is ő valójában. A bagoly szavai értelmet nyertek számára.
,,Te tölgyfa vagy." - szólt a belső hangja - ,,Nem azért vagy itt, hogy olyan legyél, mint az almafa vagy a rózsa, hanem azért, hogy tölgyfaként élj boldog és teljes életet. Te vagy az, aki árnyékot ad a fáradt vándornak, Te adsz biztonságos odút a madaraknak, Te mutatsz utat annak, aki eltévedt, Te teszed fenséges megjelenéseddel még szebbé a tájat."
És a tölgyfa végre megnyitotta a szívét, hogy valóban önmaga lehessen. Elkezdett terebélyesedni, jó szívvel fogadta a madarakat és a vándorokat és soha többé nem figyelt arra, hogy ki milyennek akarja látni őt vagy mások szerint mit kéne tennie. Éppen ezért kezdték egyre többen tisztelni és megbecsülni. Ő pedig egyszerűen csak őszintén önmagát adta és nagyon jól érezte magát a világban.
,,Tölgyfa vagyok." - mondta ki őszinte boldogsággal minden egyes nap."

Ismeretlen szerző
 
 
0 komment , kategória:  Mesék  
Berg Judit: Meseleves vagy nyakleves?
  2018-08-26 16:21:35, vasárnap
 
  "Mi lesz ma az ebéd? - érdeklődik a négyéves kislány.
- Zöldborsó leves, krumpli főzelék, fasírt.
- De én azt nem szeretem - görbül sírásra a kislány szája.
Anyuka sóhajt. Most mit mondjon? A tükörtojást és spagettit leszámítva semmit sem eszik meg a gyerek. Próbálta már kedvesen:
- Gyere, kóstold meg, meglátod milyen finom.
Máskor alkudozott vele:
- Na, csak öt kanállal egyél, és aztán jöhet a süti.
Volt már, hogy elvesztette a türelmét, és kiabált. Végül dühében elzavarta a kislányt az asztaltól. Utána persze bánta, de már nem volt mit tenni. Azt is elhatározta, hogy szigorú lesz:
- Addig nem mehetsz játszani, amíg el nem fogyott az ebéd!
Mindegy. Akármit főz, akármit mond, a kislány nem eszik. Pár falatot ugyan sikerül beleimádkozni, de minden étkezés nyűg.
Aztán egy nap zellerkrém levest küld a nagymama kóstolóba. Nagyon finom, de anyuka tudja: a kislány megkóstolni sem lesz hajlandó. Aznap délelőtt annyi a tennivaló, hogy nincs idő külön főzni a gyereknek. Ha nem eszi a levest, hát éhen marad. De amikor kiszalad a kislány a konyhába, hogy megkérdezze, mi lesz az ebéd, az anyja hirtelen ötlettől vezérelve azt mondja:
- Meseleves.
- Az mi? - tátja el száját a kis copfos.
- Olyan leves, hogy ha szépen eszed, mesélek közben.
- És mit mesélsz?
- Majd meglátod. Nagyon izgalmas lesz.
Bár még csak tizenegy óra múlt, a kislány nyafogni kezd:
- Éhes vagyok. Mikor ebédelünk már?
Mire eljön az ebédidő, a kislány már könyörög, hogy egyenek végre. És csodák-csodája, amíg anya halkan mesél neki fejből, fogy a zellerkrém leves. Utána a második fogás is eltűnik a tányérból.
- Ma nagyon finomat főztél! - dicséri anyját a kicsi. - Mikor lesz megint meseleves?
- Ma zellerből készült a meseleves. Holnap paradicsomból lesz. Jó?
- De mesélsz hozzá? - aggodalmaskodik a kislány.
- Hát persze.

- Nem vagy normális - mondja a szomszédasszony, amikor a kislány édesanyja elmeséli, hogyan eteti a gyereket. - Csak elkényezteted. Én már rég odacsaptam volna, ha a gyerekeim nem ennék meg az ebédet.
A kislány anyja nem válaszol. Ő nem tud odacsapni. Hetek-hónapok múlnak el, és a kislány egyre többféle ételt hajlandó megkóstolni. Zellerkrémlevest már mese nélkül is eszik. Néha, vészhelyzetben azért előkerül a mesevarázslat.
- Kóstold meg a szilváslepényt - kínálja a nagymama.
- Nem szeretem. - húzza el száját a kislány.
- Kóstoltad már?
- Nem. De nem szeretem - makacskodik a kicsi.
A nagymama sóhajt. Igaza van. De a kislány anyja már tudja, mit kell tenni:
- Mesélek neked a pásztorfiúról, aki úgy szerette a szilváslepényt, hogy nem is akart mást enni.
- Jó - egyezik bele a kislány, és boldogan hátradől.
A mese végén elgondolkozik, majd a nagymamához fordul:
- Teszel nekem porcukrot a szilváslepényemre?

Néhány nap múlva anyukának gyanússá válik a csönd a gyerekszobában. Nagyobb zsivajhoz szokott. Aggodalmasan lép az ajtóhoz, bekukucskál. Négyéves kislánya a babaágy mellett ül kötényben, kezében fakanállal. Kedves, türelmes hangon magyaráz öt hónapos húgának:
- Akkor most mondok neked egy mesét a babáról, aki nem akart rendesen szopizni.
Anyuka csendben mosolyog. Lehet, hogy a kicsi jó evő lesz? "

 
 
0 komment , kategória:  Mesék  
A jószívű madár
  2018-08-26 16:18:21, vasárnap
 
  A jószívű madár
(Puerto Rico-i mese)

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy madár. Nem volt szépséges, nem volt fenséges, mint a felhők közt szárnyaló madarak. Kecses és elegáns sem volt, mint azok a társai, akik a víz tükrén vitorláznak. Közönséges madár volt csupán, aki vézna nyakát előre nyújtva csipegetett a földről -így tengette az életét.
Ami pedig az éneklést illeti - énekelni egyáltalán nem tudott. Nem csiripelt, nem rikoltott, nem huhogott, de még csak nem is csipogott!
- Mondd csak - szólította meg egyszer a Napot -, mi hasznom van nekem? Nem vagyok se szép, se kecses, és még énekelni sem tudok.
- Ó - ragyogott le rá a Nap -, nagyon is sok a hasznod. Olyan különleges ajándékod van, mint semmilyen más madárnak. Ha keresed, biztosan meg is leled.

Így hát a madár másnap nekivágott a nagyvilágnak, hátha megleli, hogy mi haszna van a földön. A térde rogyadozott, a feje ügyetlenül billegett, hosszú farkát pedig vonszolta maga után.
Az első nap alkonyatkor egy faluba ért. Az emberek már behúzódtak házaikba, de valaki még mindig kint kóborolt az utcán: egy barna hajú kislány, aki sírva-ríva kiáltozott:
- Itt vagyok, Koli! Gyere vissza, Koli! Hová tűntél, Koli?
- Mi történt? - kérdezte a madár a kislánytól.
- Megszökött a kiskutyám - szipogta-szepegte a kislány -, és most sehol sem találom.
- Ó, kis drágám! - sóhajtotta szomorúan a madár. - Bárcsak olyan lennék, mint a többi madár, és felrepülhetnék, hogy megkeressem neked. De tudod, nem repülök valami jól.
A kislány tovább szipogott-szepegett, majd olyan hangos zokogásban tört ki, hogy a madár úgy érezte, menten megszakad a szíve.
- Mit szólnál hozzá - kérdezte végül -, ha veled mennék, hogy ne egyedül kelljen keresned?
Egész éjszaka együtt rótták az utcákat, és a kislány egyre csak kiabált:
- Koli, Koli! Gyere vissza, Koli!
Ám Koli nem jött, így hát ledőltek egy kerítés tövében. A kislány szorosan átölelte a madár nyakát. Így aludtak reggelig.
Amikor a nap kidugta a fejét a háztetők mögül, és megvirradt, a kislány megdörzsölte, és kinyitotta a szemét.
Alig akarta elhinni, de Koli állt előtte! Felugrott örömében, megölelte a kutyáját, majd a madár hoz fordult, hogy köszönetet mondjon.
- De hiszen semmit sem tettem - szabadkozott a madár.
- Igenis tettél - mosolygott a kislány. - Mellettem maradtál, hogy ne érezzem olyan rosszul magam.
A madár elbúcsúzott a kislánytól meg a kutyájától, majd ismét útra kelt - a térde rogyadozott, a feje ügyetlenül billegett, hosszú farkát pedig maga után vonszolta.
Éjszakára egy kis városba érkezett, ahol már mindenki aludt.
Mindenki - kivéve egy idős asszonyt, aki egyedül üldögélt a kövön.
- Mit bámulsz? - rivallt rá a madárra.
- Semmit - felelte a madár. - Csak szörnyen boldogtalannak látszol. Ha én is tudnék énekelni, mint a többi madár, egy szép dallal felvidíthatnának.
- Nincs szükségem rá, hogy bárki is felvidítson! Egyáltalán nincs senkire szükségem! - mordult rá az asszony, majd sírva fakadt. - Jaj, dehogyis nem lenne, hiszen olyan magányos vagyok. De csak magamat okolhatom, hiszen egész életemben csúnyán bántam az emberekkel. Mindenkivel! A férjemmel, a gyerekeimmel, a barátaimmal... - de még mielőtt befejezhette volna, sírva fakadt az ég is, és a mennyei könnyek az asszony arcára hullottak.
- Még megázol - mondta a madár -, és könnyen meg is fázhatsz - és azzal felugrott egy közeli falra, és hosszú farkával betakarta az asszony fejét és vállát.
Így is maradt egész éjszaka-az eső végig folyt a farktollán, a szomorú öregasszony pedig ott kuporgott alatta.
Mire a nap első sugara megcsillant a házak felett, az eső is elállt.
- Köszönöm! - szólt az idős asszony a madárhoz, és mintha halványan el is mosolyodott volna. - Jó tudni, hogy van legalább egy barátom ezen a világon.
A madár ismét útnak indult - a térde rogyadozott, a feje ügyetlenül billegett, hosszú farkát pedig maga után vonszolta.
Beesteledett, mire a nagyvárosba ért, de az utcákon még mindig nagy volt a zaj. Behúzódott hát egy sikátorba, hogy egy biztos helyen aludjon egy keveset. De épphogy csak elhelyezkedett, egy kisfiú fordult be futva a sarkon. Láthatóan igencsak sietett, mert szuszogva kapkodott a levegő után. Ahogy a Holdfény rá vetődött, a madár kék-zöld foltokat vett észre az arcán.
- Mi a baj? - kérdezte tőle.
- A nyomomban vannak! - lihegte a kisfiú. - A nagyfiúk. Egyszer már jól helybenhagytak, és most újra meg akarnak verni.
- Ó, drágám! - sóhajtott a madár. - Ha olyan lennék, mint a többi madár, erős karmommal felkapnálak, és biztos helyre vinnélek. De amint látod, én erre képtelen vagyok, úgyhogy a következőt fogjuk tenni...
Azzal a legsötétebb sarokba terelte a kisfiút, majd kitárt a széles szárnyát és farktollait, és betakarta vele. Amikor üldözői a sikátorba értek, csak egy sötét kupacot láttak a sarokban.
- Ott van! - kiáltott az egyikük, mire mindnyájan kövekkel és téglákkal kezdték hajigálni a madarat. Ám ahogy közelebbről is szemügyre vették, így szólt az egyik
- Hé, ez nem is ő! Csak egy gusztustalan döglött madár.
Pedig a madár még élt, bár minden tagja sajgott, és sebek borították. Így köszöntött rá a következő nap reggele. A kisfiú ezzel szemben egy karcolás sem esett a madár védelmet és meleget adó tollai alatt.
Már éppen köszönetet akart mondani a madárnak, de amikor rápillantott, ámulva csapta össze a kezét:
- Oda nézz! Hiszen te egészen megváltoztál!
És csakugyan! A madár hátát és farktollait bíbor, fekete és kék csíkok tarkították, és színes esőcseppformák díszítették. És amikor megszólalt, dal fakadt a csőréről, valami efféle:,,Kol-kol-Koli, Kol-kol-Koli."
- Hát nem látod? - ragyogott rá a Nap. - A te ajándékod a szerető szíved, és mostantól fogva örökké magadon viseled jószívűséged jelét. Hadd legyen tanúja az egész világ!
Így lett a pávából minden madarak legszebbike!
 
 
0 komment , kategória:  Mesék  
Jékely Zoltán: A három pillangó
  2018-03-17 11:32:57, szombat
 
  Jékely Zoltán: A három pillangó

Volt egyszer három pillangó: egy sárga, egy piros meg egy fehér. Vígan játszadoztak a verőfényes mezőn, virágról virágra szálldostak, táncoltak, repdestek jókedvükben.

De hirtelen beborult az ég. Közeledett a vihar.

- Repüljünk haza!- mondta a sárga pillangó, ijedten pergette a szárnyát.

- Minél gyorsabban!- mondta a piros is, a fehér is, és elindultak gyors szárnyalással.

Éppen jókor értek haza, mert a zápor már megeredt s egyre vizesebb lett a szárnyuk.

De a ház ajtaját nem tudták kinyitni, s az eső mind jobban és jobban szakadt.

- Menjünk a sárga tulipánhoz!- mondta a sárga pillangó,- az majd bebocsát.

És a szakadó esőben elvergődtek a tulipánhoz, könyörögni kezdtek neki:

- Sárga tuli, nyisd ki a kelyhed, hadd húzódjunk meg az eső elől!

De a tulipán így felelt:

- A sárgának szívesen kinyitom, de a pirosnak és a fehérnek nem.

Erre a sárga így felelt a szívtelen tulipánnak;

- Ha testvéreimet nem bocsátod be, inkább én is kint maradok!

A tulipán csak ingatta a fejét, de a kelyhét nem nyitotta ki. Az pedig mind sűrűbben szakadt.

- Menjünk a fehér tulipánhoz!- mondta a fehér pillangó.

Ázva- fázva elvergődtek a tulipánhoz, s szépen kérlelni kezdték:

- Kis tuli, nyisd ki a kelyhed, hadd húzódjunk meg az eső elől!

De a tulipán így felelt:

- A fehéret örömest befogadom, de a sárgát és a pirosat nem.

Erre a fehér pillangó így felelt:

- Ha testvérkéimet nem fogadod be, inkább én is kint maradok. Inkább ázzunk együtt, mintsemhogy elhagyjuk egymást.

A szívtelen tulipán csak ingatta a fejét, s kelyhét nem nyitotta ki. Az eső pedig már zuhogott. A pillangók szárnya már teljesen átázott.

- Menjünk a piros tulipánhoz!- mondta a piros pillangó. A szakadó esőben elvergődtek a piros tulipánhoz, és könyörögni kezdtek neki:- Kis tuli nyisd ki a kelyhed, hadd húzódjunk meg az eső elől!

De a szívtelen tulipán így felelt.

- A pirosat szívesen beengedem, de a fehéret és sárgát nem.

- Ha testvéreimet nem bocsátod be, inkább én is kint maradok!- mondta a piros pillangó is.

Tovább vergődtek hárman csurom vizesen a szakadó esőben. Hímporuk már elázott, csápjuk kókadozott, szárnyuk össze- összetapadt, még a lelkük is átázott. Csetlettek- botlottak fűszálról- fűszálra és egy- egy lapulevél alatt húzták meg magukat. De a szél oda is besüvöltött és becsapott az eső.

Süss fel nap, süss fel nap,

Szárogasd meg szárnyamat,

Nyisd ki a virágokat!- könyörgött a három didergő pillangó. A nap meghallotta a sűrű felhők mögül a pillangók esdeklő beszédét, és annyira megilletődött, hogy a felhőket elűzte, meleg fényt árasztott a mezőre, s a pillangók szárnyát egy- kettőre megszárította.

S a három pillangó újra táncolt, repdesett vígan, mígcsak le nem nyugodott a nap.
 
 
0 komment , kategória:  Mesék  
A barlangi tündér (bretagne-i mese)
  2017-12-07 15:06:58, csütörtök
 
 

Volt egyszer egy szántóvető: becsületes neve Márkus volt, de falusi szokás szerint - közönségesen - csak jámbor Márónak hívták. Egy szép napon, amikor éppen szántott a vár alatt, trombitaszót hallott, s mintha az a trombitaszó a föld alól jött volna.
Így szólt a szolgájához:

- Hallod, fiú?

- Hallom - felelte a fiú -, a tündérek kürtje.

- Kiálts oda, hogy hozzanak nekünk egy szép cipót!

A szolga torkaszakadtából, de illedelmesen kiáltott:

- Hozzatok isten nevében egy cipót!

Aztán ismét munkához láttak a megkezdett barázdán. Hát, ahogy a végére értek, fehér kendőben szép fehér kenyeret találtak.

- Megszegjük-e a tündér-cipót? - kérdezte a jámbor Máró.

- Meg hát - felelte a szolga -, olyan szép és kívánatos, megérdemli ezt a tisztességet.

- Jól van: szegd meg, s kóstolj bele: nem akarok elsőnek enni belőle - mondta a gazda.

A szolga nem mondatta kétszer: elővette kését, lekanyarított egy jó karéjjal, s enni kezdte. Erre már a gazda sem volt rest, ő is szelt egy karéjt, s megette jóízűen. Vajas cipó volt, a javából!

Megszomjazott a szolga s újra kiáltott:

- Kedves tündérek, egy kis innivalót is kérünk szépen!

Alighogy kimondta, honnét, honnét nem, egy korsó csiger /almabor/ s egy pohár termett előttük.

- Ez már beszéd - mondta a gazda -, a cipót megettük, s igen finom volt: gondolom a csigertől sem lesz semmi bajunk.

Azzal megtöltötték a poharat a szép tiszta csigerrel, s megállapították, hogy soha nem ittak ennél kellemesebb ízű italt.

Amikor este hazatértek, persze eldicsekedtek a szomszédoknak, hogy tündérhozta cipót ettek, csigert ittak. De azok csak csóválták a fejüket, s azt mondták:

- Bele is pusztultok, szerencsétlenek.

De kutya bajuk sem lett tőle. S néhány nap múlva ismét kimentek szántani. Alighogy a vár elé értek, friss lángos illata csapta meg az orrukat.

- Hű - szimatolt a gazda -, a tündérek lángost sütnek! Mi lenne, ha kérnél egy kicsit?

- Én aztán nem - felelt a szolga -, félek, megharagítom őket!

Erre a gazda, merthogy az orrát erősen csiklandozta a lángosillat, nem állhatta meg, s elkiáltotta magát:

- Hozzatok lángost! Méghozzá finomat!

S mire a megkezdett barázda végére értek, hát pompás lángost találtak ottan.

- Ezt megesszük - mondta Máró. - Jaj, be kívánatos!

De ahogy megszegték, csak látták, hogy csupa szőr belül: azért sütötték bele a tündérek, mert Máró nem volt kérésében illedelmes.

- Vén boszorkány! - kiáltott fel Máró. - Ha bolondot járatsz velem, edd meg magad a sütésed! - Földhöz csapta a lángost, hogy csak úgy puffant: aztán új barázdát kezdtek, s mire a végére értek, a szőrrel bélelt lángosokat mintha föld nyelte volna el.

Volt a faluban egy szegény özvegyasszony: alig győzte kenyérrel hét apró gyermekét. Amikor a jámbor Máró esete a fülébe jutott, rögtön felcsillant a szeme. Vette kagylószedő zsákját, s kiment a vár alá a tengerpartra. Ha nem lesz cipó, sem lángos, beéri kagylóval is.

Meg sem állt a barlangig: egy darabig nézelődött, tanakodott magában, aztán nagy bátran bekopogott a barlang vasajtaján.

A vasajtó abban a pillanatban kinyílt, s kezében kulcscsomóval egy vénasszony állt elé: hosszú haja csupa csiga meg kagyló, mohos volt, mint valami szikla, s lehetett tán ezeresztendős.

- Mit akarsz, te szegény asszony? - kérdezte.

- Egy kicsi kenyeret kérnék alázattal a gyermekeimnek.

- Nem én vagyok a gazda - felelte a vénség -, én csak a kapus vagyok: de gyere el holnap, addig majd szépen beajánllak.

Az asszony hazaindult. Zsákját megszedte kagylóval, eladta, s az árából megetette aznap a gyermekeit.

Másnap jókor reggel ott volt már a barlang bejárata előtt. Ismét bekopogott, s a vénasszony előállt:

- Hát beajánlottál-e, öreganyám? - kérdezte.

- Be én. Már is kapsz egy fonott kalácsot, s aki küldi, beszélni akar veled.

- Vezess hozzá - mondta a szegény asszony -, szeretném megköszönni.

- Ma nem - felelte a vénasszony. - De gyere el holnap ebben az időben, s találkozhatsz vele.

Az asszony hazament a kaláccsal. S mivelhogy a tündér nem tiltotta meg, boldogan megmutatta a szomszédainak:

- Nézzétek, milyen szép fonott kalácsot kaptam a tündérektől!

Estére az egész falu összesereglett kalácslátni, kóstolgatni: nem is tartott sokáig.

Másnap reggel már zsákot sem vitt magával: minek szedegessen kagylót, ád a tündér új kalácsot, gondolta. S a mondott időben megjelent a barlang előtt. A vénasszony kinyitotta a kaput, s lássatok csodát, egy szépséges szép hölgy jelent meg, és így szólt:

- No, te szegény asszony, hát ízlett-e a kalács?

- Ízlett, asszonyom, s szívemből köszönöm.

- De nem tartott sokáig - mondta a tündér.

- Ez igaz. Amennyi gyermek és szomszéd, mind megkóstolták, hamar a nyakára hágtak.

- Jól van. Most kapsz egy másik kalácsot, de ezt jól rejtsd el, mihelyt hazaérsz, hogy senki se tudjon róla. Ha csak a családod eszik belőle, nem fogy el soha, s mindig friss marad. De vigyázz, le ne szelj belőle egy cseppet is valami idegennek, mert úgy elillan, mint a tegnapi. Kössünk egyezséget: van négy tehenem, s szükségem volna egy pásztorlánykára. Ha megígéred, hogy naponta ideküldöd egyik lányodat, semmiben sem látsz szükséget.

- Sohase láttam errefelé teheneket - mondta az özvegy. - Hol találja meg őket a lányom?

- Csak menjen ki minden reggel a legelőre, őrizze őket estig, akkor majd értük megy valaki.

Így is lett. Az özvegy legnagyobb lánya - tizenkét esztendős volt - reggelenként eljárt a legelőre, legeltette őket, ahogy illett, s valahányszor az arra járók megpillantották, amint pálcával a kezében üldögél a mezsgyén, vagy éppen a teheneknek kiabál, megkérdezték:

- Mit csinálsz ott, te leányka?

- Őrzöm a tündérek jószágát - felelte.

- A tündérek jószágát? - álmélkodtak az emberek. - Hiszen nem látszanak sehol!

Kikacagták, s azt gondolták, elment a szép esze. De a leányka csak folytatta a pásztorkodást, s a tündérek minden délben ebédet hoztak neki.

S egy este maga a barlang tündére jött el a tehenekért, s így szólt a kis pásztorleánykához:

- Lennél-e keresztanyja a gyermekemnek?

- Örömest - felelte a lányka.

- De ne beszélj róla senkinek, még a saját anyádnak sem. Mert ha fecsegsz, bizony nem hozok ide több ennivalót neked. Menj, majd szólok, amikor eljön az ideje.

S a leányka őrizkedett is attól, hogy bárkinek is eldicsekedjék a tündérrel való találkozásról, s naponta kijárt a mezőre továbbra is. Nem sok idő múlva egy tündér suhant hozzá, s azt mondta, készülhet a keresztelőre.

- Holnap nem kell őrizni a teheneket: délben idejövök érted.

Másnap a pásztorleány szépen felöltözött, s délben odaállott a barlang elé. A vén boszorka, a rengeteg kagylóval és csigával a testén, tüstént előugrott, s így szólt:

- Ne félj, gyermekem, csak gyere velem: nem harapom le az orrod.

Aztán beléptek egy tündöklő terembe, ahol már több tündér várta őket: a picikét a karjába tették, ő tartotta a keresztvíz alá. A ceremónián egykettőre túl estek, csak még lakmároztak egy keveset. Telt-múlt az idő nagy vigasságban, s mire kiért a barlangból, a keresztlánya felcseperedett. Azt hitte, két napot töltött a barlangban - pedig tíz esztendeig volt oda.

Az anyja azt hitte, leesett a szikláról, s a tengerbe fulladt. Kerestette mindenfelé, de nyomát sem találták.

Amikor aztán beállított az anyja házához, a szegény asszony alig hitt a szemének:

- Honnan kerülsz elő, szerencsétlen? Azt hittük, vízbe fúltál.

A leány elmondta, hogy volt, mint volt, hogy ő csak két napig volt oda a tündérkeresztelőn, s mihelyt engedték, sietett haza.

- Két napig! - hüledezett az anyja. - Tíz évig, egy nappal sem kevesebbig!

A lány erre nagyot nézett: akkor vette észre, hogy csakugyan, közben nagylány lett, s öccsei, húgai, mind-mind úgy megnőttek, megváltoztak, amióta elment, hogy jóformán rájuk sem ismer.

Nekifogott egy pár harisnyát kötni a keresztlányának, s mikor befejezte, elindult vele a barlanghoz. A vén boszorkány ajtót nyitott neki, bement, s még kerek öt esztendeig maradt a tündérek között - pedig azt hitte, csak egy napig maradt.

Amikor elbúcsúzkodott, a keresztlánya egy erszényt adott neki, mondván:

- Édes keresztanyám, fogadd tőlem emlékbe ezt az erszényt: tele van arannyal: valahányszor kiveszel belőle egyet, más támad helyébe. De ha valaki idegen nyúlna bele, tüstént minden értékét elvesztené.

Mire a lány hazaért a falujába, anyját már réges-rég eltemették, öccsei tengerre szálltak, húgai közül pedig ki cselédnek állt, ki férjhez ment - egyedül találta magát a házban.

Mivelhogy csinos és takaros teremtés volt, udvarlónak nem volt szűkiben: egyet aztán kiválasztott, s nekiadta a kezét. De nem állhatta meg, hogy a tündéradta erszényről ne fecsegjen neki. A legénynek nagyot csillant a szeme, s egy óvatlan pillanatban jól belemarkolt az erszénybe.

Abban a pillanatban lapos és rücskös lett, mint akármelyik közönséges erszény.

Attól kezdve dolgozhattak is keservesen a mindennapiért. Mert a lány többet sohase talált vissza a tündérek barlangjába.

Átdolgozta: Jékely Zoltán
 
 
0 komment , kategória:  Mesék  
A cibereleves (népmese)
  2017-11-26 12:56:59, vasárnap
 
 
Egyszer egy ember elment vendégségbe egy barátjához, s ott megkínálták ciberelevessel. Rettenetesen jólesett neki, s elhatározta, hogy ezután mindig ciberét főzet a feleségével. Csak attól félt, hogy amíg hazaér, elfelejti, s nem tudja megmondani a finom leves nevét a feleségének. Éppen ezért hazafelé egész úton mondogatta magában:
- Cibere, cibere, cibere...
Egyszer egy hídra ért, s benézett a híd alá, hogy lássa, mekkora a víz. Abban a pillanatban elfelejtette a leves nevét. Gondolta, beesett a vízbe, s ott kell megkeresnie, hogy újra eszébe jusson.
Amint ott keresgélt a vízben, egyszer csak arra jött egy úr hatlovas hintóval. Megállott a hídon, és lekiáltott:
- Mit keresel ott, hé?!
- Ha tudná, az úr is keresné - válaszolta az ember.
Az úrnak sem kellett egyéb! Az gondolta, hogy ki tudja, milyen nagy kincset keres ez az ember? Hamar lefutott, beállott térdig a sárba, s könyökig matatott benne.
Ott matattak vagy két órát, de nem találtak semmit. Az úr megunta, s mérges lett.
-Én nem keresem többet, még ha a Dárius kincse is! Úgy összetapostuk ezt a sárt, hogy olyan, mint a cibere.
- Ez az! Megtalálta! - kiáltotta az ember.
Megköszönte, s azzal indult boldogan haza.
Az urat pedig kicsi híja, hogy meg nem ütötte a guta.
 
 
0 komment , kategória:  Mesék  
Mese a Tél apóról
  2017-11-24 20:05:30, péntek
 
 

Nagy pelyhekben hullott a hó s az erdőt vastag lepellel vonta be. A zúzmarás fák, melyeken csak néhány levél maradt, gyémántként csillogtak a ragyogó napfényben. Minden csendes, néma volt, csak pár veréb és sármány szállt ágról-ágra, hangos csicsergésükkel fel akarva ébreszteni az alvó természetet.

Az erdő szélén magányosan állt egy kis házikó, mely körül Margit és Ákos vidáman szánkóztak. Mind beljebb-beljebb haladtak az erdőbe s már fázni kezdtek, mikor észrevették, hogy nagyon is messze távoztak a szülői háztól. Gyorsan hazafelé igyekeztek hát, de útközben egy furcsa kis házat pillantottak meg, mely egészen hóból épült, ablakai pedig átlátszó jégből.

- Milyen jó lenne egy kicsit megpihenni, mondotta Ákoska, ki nem annyira fáradt volt, mint kíváncsi, hogy vajon ki lakhatik a furcsa házikóban?

Margitka szívesen beleegyezett, s lépteiket a különös ház felé irányították. Illendőképpen köszönve nyitottak be, de rendkívül megijedtek, mikor egy hosszú szakállú, fehér emberke közeledett feléjük.

- Ne féljetek, kicsikéim, szólott az öreg, én vagyok a hosszú szakállú Tél apó, üljetek le és pihenjetek meg nálam, mert tudom, hogy fáradtak vagytok.

A gyerekek felbátorodtak e nyájas szavak hallatán s örömest pihentek Tél apó házikójában, aki nagyon megszerette a vendégeit, s mulattatásukra élettörténetét is elmondta, mit a gyerekek nagy érdeklődéssel hallgattak.

- Nagyon, de nagyon öreg vagyok én, kezdte Tél apó, száz meg száz esztendő nyomja vállamat, azért jól figyeljetek, hogy megértsétek Tél apó beszédét.

Mikor a jó Isten megteremtette a világot, még a fáktól is megkérdezte, hogy hol szeretnének élni? És teljesítette óhajtásukat. Tőlem is megkérdezte hát az Úr, hogy hol szándékozom tölteni életem napjait? Kívánságom félig teljesítette is, s megengedte, hogy ott legyen hazám, hol örökös hó és jég borítja a földet.

Igen ám! De a jó Isten megsajnálta az itteni gyermekeket, kik sohasem láthatnak havat, jeget s nem ismernék a télnek kedves mulatságait, ha én örökké a havasok országában élnék, s megparancsolta, hogy az évnek három hónapját itt kell töltenem. Most már magam is belenyugodtam, látva a vidám gyermekarcokat, amint nevetgélve csúszkálnak a jégen, s ujjongva szánkóznak a ropogós hóban, s úgy örül a lelkem, hogy ezeket a mulatságokat én szerzem a boldog gyermekvilágnak.

De már nem sokáig időzöm itten, mert közeledik az idő, hogy visszamenjek az én igazi hazámba, hol örökös jég van, hol sohasem olvad a hó: ott vagyok én igazán boldog.

Ti pedig kedves gyermekek, használjátok fel a tél hátralevő idejét s azután néha gondoljatok Tél apóra is, ki a viszontlátásig szeretettel fog gondolni rátok.

A gyerekek szépen megköszönték Tél apó szívességét, s gyorsan hazafelé indultak.

Volt mit hallgatni anyuskának és apuskának, mert Ákos egész este a Tél apóról beszélt.

Margitka pedig könyökére támaszkodva hallgatta Ákoska beszédét, míg elálmosodott. És álmában is Tél apóval élt, vele beszélt, hosszú fehér szakállát cirógatta és könnyes szemekkel megsiratta mikor - az álom szép világában - útnak indult Tél apó, hogy helyet adjon Tavasz királynője tüzes fogatának.
 
 
0 komment , kategória:  Mesék  
Rákos Klára: A hóember
  2017-11-24 20:04:28, péntek
 
 

Ott állt a kert végében peckesen, a fogvacogtató szelet sem bánta. Büszkén viselte sárgarépaorrát és messziről is pirosló csipkebogyószemét. Hóna alatt az ócska cirokseprűvel madárijesztőre hasonlított.

Délután újra esett a hó. A hóember meghízott a rátapadó hópelyhektől.

A puha csendet távoli szárnycsattogás verte fel. Rigómama élelmet keresett, de nem talált. A madarak már az utolsó fagycsípte gyümölcsöt is elfogyasztották a lejtő vadalmafáiról. Hiába kutattak az erdő vadjai is eleség után, a széna elfogyott az etetőből, s a hólepte, fagyott föld sem rejtegetett már semmiféle ennivalót.

- Mi lesz velünk? - tűnődött az őzike -, ki segít rajtunk?

- Kérdezzük meg a hóembert! Talán ad valami jó tanácsot - makogta a nyúlapó.

A hóember alakja messze kimagaslott a kopár bokrok közül, sárgarépaorra és csipkebogyószeme virított a fehérségben.

Az állatok fázósan topogtak körülötte.

A hóember hosszan nézte a csupacsont négylábúakat, és segítségkérőn fordult a naphoz. Napocska odaküldte legmelegebb sugarát. A hó olvadozni kezdett a répa körül, és a répa lecsúszott az őz meg a nyuszi elé.

- Osztozzatok meg rajta - mondta a hóember. - Nekem már úgyse sokáig lenne rá szükségem - tette hozzá, mikor látta a nyuszi tétovázását.

Az állatok megköszönték a váratlan ajándékot, és eltűntek az erdőben. A hóember melegséget érzett a szíve körül - azt hitte, talán a déli napsütéstől.

Éjszaka újra hidegebbre fordult az idő. A hóembernek eszébe jutottak a kert éhező-fázó madarai, s üzent értük a hajnali széllel.

- Kérlek, tisztítsátok meg a seprőmet a rajta maradt magoktól - mondta a madaraknak.

Ahány feketerigó, cserregő szarka, vörösbegy volt a környéken, mind odasereglett a hóember köré! Szemezték a söprűről a magokat, míg csak a puszta vesszőnyél maradt. Akkor felfújták a tollukat, és jóllakottan elrepültek.

A hóember pedig elégedetten pislogott csipkebogyószemével.

Ismét eltelt egy nap.

Süni ballagott búsan a kert alján.

- Miért lógatod az orrodat? - kérdezte a hóember.

- Legurult a tüskémről az utolsó hullott vackor - Ott állt a kert végében peckesen, a fogvacogtató szelet sem bánta. Büszkén viselte sárgarépa orrát és messziről is pirosló csipkebogyószemét. Hóna alatt az ócska cirokseprűvel madárijesztőre hasonlított.

Délután újra esett a hó. A hóember meghízott a rátapadó hópelyhektől.

A puha csendet távoli szárnycsattogás verte fel. Rigómama élelmet keresett, de nem talált. A madarak már az utolsó fagycsípte gyümölcsöt is elfogyasztották a lejtő vadalmafáiról. Hiába kutattak az erdő vadjai is eleség után, a széna elfogyott az etetőből, s a hólepte, fagyott föld sem rejtegetett már semmiféle ennivalót.

- Mi lesz velünk? - tűnődött az őzike -, ki segít rajtunk?

- Kérdezzük meg a hóembert! Talán ad valami jó tanácsot - makogta a nyúlapó.

A hóember alakja messze kimagaslott a kopár bokrok közül, sárgarépaorra és csipkebogyó szeme virított a fehérségben.

Az állatok fázósan topogtak körülötte.

A hóember hosszan nézte a csupacsont négylábúakat, és segítségkérőn fordult a naphoz. Napocska odaküldte legmelegebb sugarát. A hó olvadozni kezdett a répa körül, és a répa lecsúszott az őz meg a nyuszi elé.

- Osztozzatok meg rajta - mondta a hóember. - Nekem már úgyse sokáig lenne rá szükségem - tette hozzá, mikor látta a nyuszi tétovázását.

Az állatok megköszönték a váratlan ajándékot, és eltűntek az erdőben. A hóember melegséget érzett a szíve körül - azt hitte, talán a déli napsütéstől.

Éjszaka újra hidegebbre fordult az idő. A hóembernek eszébe jutottak a kert éhező-fázó madarai, s üzent értük a hajnali széllel.

- Kérlek, tisztítsátok meg a seprőmet a rajta maradt magoktól - mondta a madaraknak.

Ahány feketerigó, cserregő szarka, vörösbegy volt a környéken, mind odasereglett a hóember köré! Szemezték a söprűről a magokat, mígcsak a puszta vesszőnyél maradt. Akkor felfújták a tollukat, és jóllakottan elrepültek.

A hóember pedig elégedetten pislogott csipkebogyószemével.

Ismét eltelt egy nap.

Süni ballagott búsan a kert alján.

- Miért lógatod az orrodat? - kérdezte a hóember.

- Legurult a tüskémről az utolsó hullott vackor - panaszolta a süni. - És még egy száraz levelet sem találok!

A hóember semmit sem szólt, de odaadta a két csipkebogyót.

Csupa verőfénnyé vált a világ! A nap nagy nyalábsugarától olvadozott a hótakaró. Már csak irr-ott akadt egy kis hófolt a domboldalon. Aztán a hóember is elolvadt, nem maradt belőle más, csak a seprűnyél.

Másnap a hóember helyén friss hóvirágok bújtak ki a földből, a kiránduló gyerekek nagy örömére.panaszolta a süni. - És még egy száraz levelet sem találok!

A hóember semmit sem szólt, de odaadta a két csipkebogyót.

Csupa verőfénnyé vált a világ! A nap nagy nyalábsugarától olvadozott a hótakaró. Már csak itt-ott akadt egy kis hófolt a domboldalon. Aztán a hóember is elolvadt, nem maradt belőle más, csak a seprűnyél.

Másnap a hóember helyén friss hóvirágok bújtak ki a földből, a kiránduló gyerekek nagy örömére.
 
 
0 komment , kategória:  Mesék  
A kíváncsi hópelyhek
  2017-11-24 20:03:45, péntek
 
 

A nap éppen lement, amikor az erdő felett elkezdett esni a hó.

No, anyó - mondta varjú apó a feleségének a nyárfahegyen -, azt hiszem, holnap fehér abrosznál esszük az egérpecsenyét. Nemsokára a búzamezők fölött kezdenek táncolni a hópihék.

- Gyertek, gyerekek - csalogatták őket a szántóföldek -, jó ám a vetésnek a jó puha hó. Az tart meleget a búzaszemnek, hogy meg ne fagyjon a földben. A falu már régen elcsendesedett, mire a hófelhők odaértek föléje.

- No, ezt a falut megtréfáljuk - mondták a hópelyhek. - Reggel maga se ismer magára, olyan fehérre meszeljük még a háztetőket is.

Voltak kíváncsi hópelyhek is.

Messze az ég alján nagy világosság látszott. Ott a város lámpái világítottak, s ezek a kíváncsi hópelyhek a várost akarták látni.

- Majd meglátjátok, hogy megbecsülnek ott minket - mondták a falura, mezőre hulló testvéreiknek. - Még székkel is megkínálnak, talán hintóba is ültetnek.

Azzal a kíváncsi hópelyhek elszálltak a város fölé, s ott lehullottak a háztetőkre, az utcákra, a terekre. Alig várták a reggelt, hogy szétnézzenek a városban.

De mire kireggeledett, akkorra a hópelyheknek beesteledett. Jöttek a hóhányó munkások, megkínálták a havat seprűvel és lapáttal. Aztán rakásra rakták, úgy hordták ki a városból.

Lekotorták a havat a tetőkről is, és elsárosodva vitték a többi utcán. Mire delet harangoztak, locs-pocs lett a városi hóbol. Így járták meg a kíváncsi hópelyhek.
 
 
0 komment , kategória:  Mesék  
Hárs László: Pehelyke
  2017-11-24 20:03:14, péntek
 
 

Fent a tündértiszta légben, fent a légben, fent a kékben, lebbenve a szelek szárnyán, tündökölve, mint szivárvány, forgó táncuk ott kerengték a hófehér hópehelykék. Mindannyian habfehérek, de köztük is a legfehérebb a pirinyó Pehelyke volt, mint egy pici kobold. Lebbenő volt könnyű tánca, csengettyű a kacagása, jégfodros a hóruhája - kis Pehelyke, hó csudája.

S a kis pelyhek keringéltek, esőcseppel nem cseréltek, éjjel a hold ezüst tükrén, nappal a nap arany taván nézegette lenge táncát, hóruháját mind valahány. Ám alattuk egyszer éjjel a felhők úgy váltak széjjel, mint a nyíló függöny szárnya, s feltűnt a föld sötét árnya. Kedve elszállt Pehelykének, elhalkult a kristályének, nem is táncolt akkor többet, úgy megszánta ő a földet, mert mély árnyékban forogva oly sötét és oly mogorva. Félreült és gondolkodott: mit tehetne ő, hogy boldog s fehér legyen lent a föld is! Ha tíz éjet ébren tölt is, kieszeli, mit tegyen, s hozzá is fog iziben. Vajon egy vagy tíz éj telt-e, amíg végül kieszelte, de egy éjen, mint az álom, elindult kék holdsugáron, és addig ment, mendegélt, míg a sötét földre ért, színt vinni a téli éjbe, az emberek életébe.

Amint lengett és leszállott, öt-hat kicsi gyerek állt ott, játszani közébük állott s a legkisebb felkiáltott:"Itt az első fehér hó már!" Ámde szebb volt minden szónál, s édesebb, mint a méhek méze, a keringő, kergetődző, első hónak örvendező kisgyerekek nevetése. Kergették, mint fehér lepkét, dédelgették fehér leplét, űzték, mint egy szikrát vető kicsi fehér csillagot, s kis Pehelyke örömében ragyogott meg csillogott.

Hogy elfáradt végül ennyi játék után, megpihenni leszállott egy embervállra. Ámde alig pihegett s üldögélt egy keveset, egy kemény kéz lefricskázta. Pehelykének semmire sem volt többé ereje, arra se, hogy lengedezzen vagy másik vállat keressen, libbent kettőt, libbent hármat, s mint az őszi száradt-fáradt sárga levél, leszállt végre erőtlenül az útfélre. Kis Pehelyke az útszélen feküdt, úgy, mint tavaly télen, s beragyogta a mély estét. Kézbe többé ki se fogta s nem göngyölte bársonytokba, mint a gyémánt kényes testét. Ámde aki rápillantott, mintha mesebeli hangot hallott volna, lágy zenét, rámosolygott:"Ó, be szép és megható, itt az első tiszta hó!"

Kis Pehelyke lesepert kristályteste ott hevert, s tündökletes sugarát szórta egész éjen át, míg egy cipő, mint a végzet, arra jött és reálépett. Szétolvadt szép hóruhája, ott feküdt csúf sárrá válva, bús latyakban, szennyes lében, feketén a feketében...

De a rosszban is van jó, arra járt a Fagyanyó. Pehelykét ölébe vette, jeges kézzel dédelgette, kristályruhát adott rája, majd a szél szárnyára kapta, s magasba felringatta. S fent a légben, fent a kékben, fent a tiszta messzeségben, lebbenve a szélnek szárnyán, tündöklőn, mint a szivárvány, táncuk ismét csak kerengték a csillogó hópehelykék. Mindannyian szép fehérek, de köztük a legfehérebb Pehelyke volt, senki más, csupa tiszta csillogás. Fent fehér lett, mint a tejhab, míg a földön sárrá olvadt! Kis Pehelyke mégsem bánta, hogy magát nagy útra szánta, titkon mégis örvendezett, hogy elhagyta a kék eget, s a földre szállt, ahol láttán a mosolygás úgy virult ki, mint a tündöklő szivárvány. Aki fent él a magasban, annak bizony mosolyogni nem szokása. S hogy a mosolyt újra nézze, újra lássa, az első hó ezért jön el évről évre, zsenge magok, kis gyerekek s tiszta szívek örömére.
 
 
0 komment , kategória:  Mesék  
     1/23 oldal   Bejegyzések száma: 224 
2018.08 2018. Szeptember 2018.10
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 10 db bejegyzés
e év: 1016 db bejegyzés
Összes: 31746 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 548
  • e Hét: 17243
  • e Hónap: 42619
  • e Év: 718048
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.