Belépés
klarika47.blog.xfree.hu
Ha érted a saját lényedet, érted mindenki lényét. Kiss Tiborné
1947.10.29
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/19 oldal   Bejegyzések száma: 188 
Szalma babák
  2018-12-22 06:11:52, szombat
 
  Soha nem gondoltam volna, hogy ezeket a sorokat le fogom írni...Nem
számítottam rá, hogy a gyermekkor, egy nem akármilyen gyermekkor álma,
ennyire félresiklik...Persze nem mondom, hogy nincs részem benne, de
talán ennyire mégsem...

Legtöbbször humorosra veszem a figurát, de valahogy most nem megy,
nincs min mulatni...

1947-ben megszülettem, szerencsére egy szerető családban...

Kimaradt az életemből a nélkülözés, a szülők alkoholizmusa, válás és
minden egyéb olyan borzalom, ami sok honfitársam gyermekkorát
nehezítette meg...

Egy kivételével. 1970-ben elvesztettem a nővérem. 13 éves voltam. Hogy
ez mennyire feldolgozható ebben a korban, erről sokat lehet
vitatkozni...Akkor sikerült, de később, jóval később rettenetesen
éreztem hiányát...de itt ez most nem az, amiért ezek a betűk, itt
sorakoznak...

Hanem gyermekkorom élete, életminősége...Nem voltam valami jó gyerek,
de ez egy dolog...de vannak dolgok amikre nem emlékszem.

Nem emlékszem, fűtetlen iskolákra, létbizonytalanságra, egy mást
gyűlölő idegbeteg szomszédokra, egyik napról a másikra megszüntetett
kórházakra, megszüntetett munkahelyek tömegére, síró-zokogó
kilakoltatott emberekre.

Én nem emlékszem ilyesmire....

Amire emlékszem: Szüleim boldogan éltek, anyám háztartásbeli volt,
apám katonatisztként védte a hazát....Mindig volt mit enni, pedig csak
apám dolgozott...

Soha nem volt probléma, hogy hétvégén kirándulni menjünk, hét közben
suli, ha nem hoztam kapát, és kész volt a leckém, akkor mehettem
moziba, fagyizni...

Ezek az apróságok soha nem okoztak problémát.

Nyár...Nem emlékszem olyan nyárra, amikor nem voltam nyaralni...Több
helyen is. A honvéd gyermeküdülőtől kezdve, a BM. vagy Külkereskedelmi.
Minisztérium üdülőjében...Tanáraink, nem alulfizetett idegbeteg
tanárok voltak, hanem türelmes pedagógusok...Szüleink nem rohantak egy
intő vagy egy kapa után, a tanárt felelősségre vonni, hanem kaptunk a
pofánkra, mert szüleink tudták, hogy a tanár igazságos....És bizony
nagyon rossz gyerekként is kénytelen vagyok belátni ma már : Valóban
azok voltak...

Aztán teltek múltak az évek, emberesedtem véget értek az iskola évek...

Mikor elkezdtem dolgozni, meg tudtam élni a fizetésemből....Nem mondom
luxusban, de nem tartoztam a szegények közé...Sok munkahelyem volt,
szerencsére ott volt háttérnek a családom, és ha valami elkezdett
érdekelni, odamentem dolgozni....Sok mindent megtanultam.

És lehet sokan megköveznek érte, de boldogan építettük a
szocializmust....Akkoriban ezerszám épültek a lakások, tudom ma nagy
divat leszólni a szocreál lakótelepeket....De akkor fedelet kaptunk a
fejünk fölé. Jókedvvel mentünk dolgozni, hiszen megéltünk a
fizetésből, lazább is volt a munkatempó, és nem idegeskedtem hülyére
magam, hogy huszadika után már egy vasam sem lesz, akárhogy próbálom
beosztani...

Pedig, nem is osztottam be olyan nagyon...Meló után vidáman belefért
egy-két sör, barátnővel is el lehetett menni egy kajára vagy egy
moziba....Diszkóba.

Rengeteget szórakoztunk...Én járhattam a MOM kúlturházba Syconor
koncertre, Tánciskolába, a Metró klubba...Na és az örök emlék : A
Budai Ifjúsági Park, az Ifipark...A tombolda. Pedig ritkán volt nagy
balhé, a rendezők kemények voltak mint a vídia...Nagyon hamar repült a
balhézó, már vitték is a zsaruk...

Illésék, Metró Omega, Scampoló, Mini,...stb. És még rengeteg, korunk
legszuperebb zenekarai...Hatalmasakat táncoltunk, eszement jól éreztük
magunkat...

Nem volt drog, nem voltak belőtt idióták, sokkal de sokkal kevesebb
bűncselekmény volt, mint manapság....

Szüleimmel is mentünk sokszor kirándulni, sokszor ettünk egyszerűbb
éttermekben, kifőzdékben, olcsón, nagyon finomakat...Meg tudtuk
fizetni. Igaz politizálni nem lehetett, bár ez sem teljesen igaz, mert
akkoriban fejlődött ki a mai politikus gárda egy része. Szóval én jól
éreztem magam...

Aztán jött 1989...

Szépen lassan megfordult velünk a világ...Láttuk, hogy egy szűk réteg
egyre jobban és jobban gazdagodik, de az emberek többsége már
szegényedik...Mi akartuk a kapitalizmust. Az ország népének jó része.
Én nem...a mai napig merem vállalni, én nem akartam...

Olyan dolgokat ismertem meg, mint a létbizonytalanság, a
kisemmizettség, és a megalázottság...Régen a munkahelyen megbeszéltük
a főnökkel, mit kell csinálni....Ma csak kiadják az ukázt, ha nem úgy
csinálod repülsz, még akkor is ha jobban csinálod....Mert ma már, meg
akarnak alázni, tudatni akarják a pénz adta felsőbbrendűséget...

Kezdtem magam egyre rosszabbul érezni...Jöttek a szabad választások
hatalmas ígéretekkel, aminek persze sokan bedőltek. Aztán nemsokkal a
megválasztásuk után (tök mindegy melyik párt) jött az, hogy húzzuk meg
a nadrágszíjat, mert az előző kormány elbacarintotta a
lóvét...meghúztuk, hittük hogy jobb lesz. NEM LETT JOBB...

Újabb választás, újabb ígéretek, újabb magyarázkodások, újabb
nadrágszíj húzogatások...után sem lett jobb...de jöttek a választások,
az újabb ígéretekkel...Mint a mókuskerék...És ez ment két évtizedig,
de legalább valamilyen szinten a demokrácia megmaradt...

De ami azután következett, az számomra valami hihetetlen...2/3-os
többséggel megnyerte a Fidesz a választásokat...

És megérkezett a sötét középkor az országba...A demokrácia intézményét
gyakorlatilag teljesen lerombolták...Teljesen. Egy dolog maradt még
meg...Pofázhatunk.

Talán azért is akarom leírni az érzéseimet és a tapasztalataimat, mert
gyanítom már nem sokáig mondhatom, szókimondó, nagypofájú emberi
mivoltommal...Megszűntek a szakszervezetek, már csak írmagjuk maradt
látszatnak, bekebelezve az alkotmány bíróság, a bírósági és ügyészségi
testületek, gyakorlatilag az ország összes fontos pozíciójában Fidesz
közeli politikus vagy pereputtya ül...

A média törvény gyakorlatilag megszüntette a sajtószabadságot, és már
az internet ellenőrzésére is fáj a foguk...

Gyanítom rövidesen a Net, a face, és egyéb oldalak is kőkeményen
cenzúrázva lesznek...A köztársasági elnöki pozíciót, egy Göncz Árpád
után, akit egy nemzet tekintett a nagypapájának, - egy lopott doktori
címmel, egy szatírába illő, - aláírogató segédmunkási munkakörré
degradáltak...

Aztán jött a közmunka törvény...47 ezer FT-ért. Ezt azt hiszem nem is
kell minősíteni, azok után, hogy ezek az emberek lassan mindenüket
elvesztik, pedig dolgoznak. Nem tudják fizetni a hiteleiket, szépen
lassan a padlóra kerülnek, utcára, megfagynak, meghalnak ...
Rokkantakat, mankóval közlekedőket küldenek vissza dolgozni, elvéve a
járadékukat, mikor az egészségeseket sem veszik fel, hiszen száz és
ezer számra szűnnek meg a munkahelyek ...

Nyugdíjasoknak minősítették át a biztos nyugdíját járadékká, ami mellé
nem járnak a kedvezmények, és még adót is kell fizetni belőle...
Ráadásul olyan gusztustalan visszamenőleges törvénykezéssel, ami a
világ egyetlen Demokráciájában sem engedhető meg... Ők ugyanúgy járnak
szépen lassan, mint az éhbérért dolgoztatott közmunkás rabszolgák...
Hiszen a biztos nyugdíjra felvett hitelek sorban bedőlnek, jön az utca
és vagy a fagyhalál, vagy eme kormány legújabb dicső tette, a
hajléktalanok bebörtönzése, ha utcán alszanak...Döbbenet.

Ki fognak bennünket irtani. Szépen lassan, törvényesen.

Szüntetik meg az állásokat, ahol meg kellene adni legalább a
minimálbért, és adják veszik a 47 ezer forintos rabszolgákat...És ez
mellet majd kétmilliós állami fizetéssel azt nyilatkozza, hogy meg
lehet élni 47 ezer forintból...Kész vagyok, mint a mateklecke...És
eközben veszik fel a milliós jövedelmeket, tűnnek el a
milliárdok...Jönnek a megalomániás fociálmok akadémiák, stadionok...

Egyszerűen képtelen vagyok már összeszámolni, azt a rengeteg szemét
népnyúzó törvényt, amit ez a kormány hozott, a nép " érdekében ",
képtelen vagyok...

Csak undort érzek, és azt hogy ez ellen harcolni kell...Nem tudom,
hogyan de ha nem tesszük, elpusztulunk....Belepusztul az ország.

Mert épül tovább a kőkemény diktatúra...

Igen rendesen félresiklott egy jó gyermekkor álma. Én már nem tudom
megadni, mindennek a töredékét sem a családomnak... És tehetetlen
vagyok és ez dühít a legjobban... Ennyi volt a gyermekkor álma... És
ami a legrosszabb.... Jóval több mint 3 millió ember él a létminimum
alatt... Egy 9 milliós országban.

Egyetlen érzés, egy borzasztó érzés kavarog bennem...Gyerekkorom egyik
kedvenc olvasmányának utolsó mondatai...

Az utolsó mohikán végén Tamenund-nak a Delavárok főnökének
elkeseredett szavai...

Életem reggelén, boldognak és erősnek láttam népemet, de mielőtt estém
elérkezett volna, halva kellett látnom az utolsó mohikánt.





 
 
0 komment , kategória:  Mesék az életből  
Teknősbéka meséje
  2018-12-19 19:23:52, szerda
 
  Aktuális népmese

Egy fiatalember sétál a városban. Az egyik téren leül egy padra.
Mellette idősebb úriember újságot olvas. Kis idő múlva természetesen
beszélgetni kezdenek.
A téma hogy, hogy milyen az ország helyzete.
Az idősebb a fiatalemberhez fordulva megkérdezi:

Tudod, a miniszter olyan, mint egy teknősbéka egy oszlop tetején.
A fiatalember elgondolkodik, majd megszólal:
Nem értem azt a dolgot a teknősbékáról az oszlop tetején...

Az idősebb ember válaszol:

Ha vidéken, a mezőn sétálsz, és egyszerre csak meglátsz egy
teknősbékát, amely egyensúlyoz egy villanyoszlop tetején,
mi jutna az eszedbe?

Mivel észreveszi az értetlenséget a fiatalember arcán, hozzáteszi:

Először is TE nem érted, hogyan került oda.
Másodszor: TE nem akarod elhinni, hogy ott van egyáltalán.
Harmadszor TE jól tudod, hogy egyedül, magától nem kerülhetett oda.
Negyedszer: TE biztos vagy abban, hogy nem kellene ott lennie.
Ötödször: TE tudatában vagy annak, hogy semmi hasznosat nem fog
tudni tenni ott fent, semmi jó nem származhat abból, hogy ott van.

Így tehát, az egyetlen és ésszerű dolog: segítséget kell nyújtanod
ahhoz, hogy onnan lekerüljön.

Ilyen egyszerű ez fiam!





 
 
0 komment , kategória:  Mesék az életből  
Stornó
  2018-12-19 18:42:52, szerda
 
  Zeller István tollából!

Írok, mert düh van bennem. Akkora düh, hogy üvölteni tudnék.

Az Auchanban álltam sorba. Előttem egy középkorú házaspár, és már
a pénztárnál egy idős bácsi 7-8 éves forma fiú unokájával. Az általuk
megvásárolni kívánt termékeket blokkolta éppen a pénztáros.
Egyszerű, középkorú nő, az a fajta, aki gondosan festett melírral titkolja
ősz tincseit, vastagon sminkel, merész bizsukat, kivágott ruhát visel,
hátha ettől fiatalabbnak tűnik. Nem volt rajta semmi különös.
Tehát blokkolt. egymás után húzta le a vonalkódokat, majd megnyomta
a végösszeget. A bácsi felemelte fejét, és figyelmeztette, ott felejtett
egy kést és egy túrórúdit a szalagon.
A nő visszapillantott, majd megvonta a vállát.
- Ezt majd készpénzben, már nem tudom beütni.
A bácsi tiltakozott, mondta, hogy sajnos készpénz nincs nála.
A nő, mintha a bácsi hibája lett volna saját figyelmetlensége, végigmérte
a toporgó öreget.
- Akkor itt hagyja! Nem tudom beütni, kétszer meg nem húzhatom le a
kártyát!
Az öreg töprengett, majd nehéz sóhajjal már-már beleegyezett, lemondott
a késről. De ekkor az unokájára nézett. A kisfiú ijedt arccal bólintott,
hősiesen lenyelte a könnyeit, de vágyakozva nézett a rúdira.
Az öreg arcán átfutott minden, amit akkor érzett. Dac, harag, elszántság.
- Sztornózza! - jelentette ki. - Sztornózza az egészet, és üsse be újra!
- Most egy ilyen vénember miatt várjon a sor? - csattant fel a pénztáros.
- Sztornózza! - ismételte az előttem álló házaspár férfi tagja. Csattant a
hangja, a pénztáros összerezzent. Bólogattunk, némán meredtünk a nőre,
követeltük a korrigálást.
A pénztáros csapkodott, de hívta a főnököt, aki hozta a kulcsot, hogy
beüthesse a sztornót. Az öreg kosarából kipakolta a már elrendezett holmit.
A nő egyenként elvette, dobálta nem nézve mi törékeny, mi nyomódik meg.
Ökölbe szorult a kezem.
- Ne törje! - kérte csöndesen a bácsi. - Nem az én hibám.
Szinte esdeklő volt a hangja, bűntudattal teli, mintha rosszat tett volna.
- Talán az enyém? - csattant fel a pénztáros.
- Az öné! - felelte az öreg szinte súgva, bocsánatkérően.
- Csak az nem hibázik, aki nem dolgozik, mint az ilyen vén trógerek, mint
maga! - üvöltötte maszkját veszítve a pénztáros. - Pedig mi lenne magával,
ha én nem dolgoznék? Nem lenne pénze, nem lenne túrórúdi.
Az öreg a szemem előtt ment össze. Piros arccal, megalázva fizetett.
A kisfiú riadtan nézett nagyapjára.
- Már nem kérem - súgta a rúdi felé bökve.
- Dehogynem! - felelte megtört hangon az öreg, és megveregette unokája
kezét.





 
 
0 komment , kategória:  Mesék az életből  
Isteni közbeavatkozás
  2018-12-19 18:30:28, szerda
 
  Az Úristen megelégelte a magyarok egymás elleni acsarkodását, és magához kéretett egy magyart. Az angyalok nem sokat találtak, mert mindegyik készülődött március 15-ére. (A pokolban lett volna kit kérdezni, de ott nem olyan magyarok múlatták napjaikat, akiknek szívügyük lett volna a magyar nemzet sorsa.) Gábriel arkangyal csupán egyet talált, aki nem csinált semmit. Egy lépcsőn ült kardjára támaszkodva, és nézte a mennyei táblagépét, amelyen valami parlamenti közvetítés volt Pest-Budából. De kapcsolták Brüsszelt is, ahol magyarok beszéltek. Vagy inkább csak magyarul beszéltek, Magyarország ellen. A magyar pedig ült ott, s a fejét csóválta egyfolytában.
- A ruhádról ítélve te magyar vagy - szólt neki Gábriel, mire az felnézett és igennel válaszolt.
- Hogy hívnak?
- Zrínyi Miklósnak. Költő vagyok, Gábriel. Már megtanulhattad volna ötszáz év alatt, hiszen mindennap találkozunk.
- Jó, jó, tényleg. De most gyere velem, mert vár az Úr, beszélni akar veled. A magyarok nem férnek a bőrükbe odalenn a Földön. Valamit tenni kellene.
- Megyek - volt a rövid válasz, majd feltápászkodott a lépcsőről, s elindult Gábriel mellett a trónterem felé.
- Hívattál Uram - hajolt meg Zrínyi az Úr előtt. Parancsolj velem!
- Én már a magyarnak nem parancsolok. Úgyis hiába. Csak kérdeznék valamit. Milliószámra vannak, akik odalentről kérik, hogy segítsek a népeden, de a másik milliók rám sem hederítenek. Gyűlölnek, pedig nem bántottam őket soha. Akik hozzám imádkoznak, azok is úgy utálják egymást sokszor, mint a kutya meg a macska. A pártokról nem is beszélek. Valahogy azért meg kellene mentenem ezt a népet, mert olyan szépen tudnak fohászkodni.
- Igen Uram, de gondolkodj csak! Mikor fohászkodtak Hozzád ezek a magyarok?
- No, várj csak, várj! Például akkor, amikor Te feljöttél ide és a török aprította a népet. Meg akkor is, amikor 1849-ben elindult a bosszúhadjárat. Meg akkor is, amikor Kun Béla meg az a Pokolra való Sámueli végiggyilkolták Magyarországot. Meg akkor is, amikor Trianonban - mérgemben - megengedtem, hogy felosszák Magyarországot, mert elüldözték a királyukat, akit a Szent Koronával illettem.
- Esedeztek-e ezek a magyarok, Uram, amikor jól ment a soruk?
- Nem. Valóban nem!
- Akkor mire vársz? Nézd meg, mit csinálnak ma is! Külországban ócsárolják egymást mások előtt, amit még a cigány sem tesz, ha összevész a feleségével. Bent az országban lázítják az ifjúságot, s úgy készülnek a nemzeti ünnepükre is, hogy tüzet okádnak egymásra. Mutasd meg nekik Uram, hogy miként lehet összetartaniuk! Küldj rájuk valami megpróbáltatást! S meglátod, igazam volt, amikor azt írtam egyik versemben, hogy "jó nép a magyar, ha van kinek engedelmeskedjék". Ha bajban van, ha bántják, akkor bizony összetart.

Az Úr elgondolkodott Zrínyi szavain és igazat adott neki. "Hát lám, mit tesz ma, ha baj éri?!" - gondolta az Úr, s elindította a hófelhőket. Amikor a szél kezdte keverni az utakon, először úgy szidták a Fennvalót, ahogy a szájukon kifért. Amikor rájuk sötétedett, és a szél még erősebben tépte őket, a telefonjuk lemerült, az üzemanyag pedig egyre csak fogyott, ahogy fűtöttek az autóban, halkabb lett a szitkozódás. Később elhangzott az első "Istenem, Istenem!" is. Még később "Édes, jó Istenem! Csak most segíts!" Éjfélkor már eszébe jutott sokaknak a "Miatyánk" is. És eljött az ünnep napja, március 15-e. A hó és a szél még mindig tombolt, s mert annak idején 1848-ban is ostoba gyűlölködés volt a magyarok részéről az osztrákok irányába, az Úr még megmutatta, hogy akit gyűlölünk, hát pont az segít ki a bajból. Osztrák hókotrók jelentek meg az autópályán, s később mentőautók is érkeztek. A magyarok pedig imádkoztak, fohászkodtak, és senki sem gondolt arra, ami ezen a napon az ünnepi beszédekben központi téma lett volna: Az Osztrák mint történelmi ellenség.

Az Úr ismét magához kérette Zrínyit.
- Igazad volt Zrínyi Miklós. Ma a magyarok ünnepén volt zsíros kenyér, szállás, forró tea, várandós édesanya mozdonyban utaztatása a szülészetre, összetartás és segítség. Nem kérdezte meg magyar a másik magyartól, hogy melyik párthoz tartozik, s nem vette el a poharat a másik szájától, mert annak nagy Magyarország térkép volt a kocsijára ragasztva. Igazad van, Zrínyi Miklós, a magyarnak nem szabad gondtalan életet adnom. Mert akik jól élnek, mert hazudoztak a népnek, és a balga nép a parlamentbe juttatta őket, még most sem tartják a szájukat, még most is gyűlölködnek, még ma is egymás ellen uszítják - uszítanák - a népet. De ma nem figyel rájuk senki. Mert egymáson segítenek, s nincs idejük a gyűlölködésre. Ha a sok ellenzéki, patkányviselkedésű bűnöző nem hergeli őket, akkor ez a nép, jó nép sanyargatás nélkül is. Látod, Márton püspök földjén nem esik, s nem is fúj. Mert ők megköszönik a rosszat és a jót egyaránt. Egykor hálátlanok voltak, de Trianon óta keresztet viselnek, mégis hisznek és hűek hozzám. Ők mentik majd meg ezt a mélyre csúszott és állhatatlan anyaországi nemzetet is, hidd el!
- Hogy lesz Uram eztán? Mindig szenvednie kell ennek a nemzetnek, hogy megmaradjon?
- Valahogy úgy. Hacsak meg nem érti végre, hogy a szeretet és a hit sokkal többet ér, s nagyobb biztonságot ad, mint a pénz, a hatalom, és a gyűlölség. Egyelőre azonban olykor kell neki a hó, a szél, az árvíz, a megaláztatás. De ne hidd, jó Zrínyi Miklós, hogy nem sajnálom őket. Én boldogságot akarok adni nekik. Egyszer majdcsak elfogadják...

Zrínyi szomorúan elballagott a trónteremből, s megint csak a fejét csóválva mormogta: "Optimista vagy, Uram, nagyon optimista. De én már ötszáz éve tudom, hogy ez csak akkor jó nép, ha bajban van, s ha van kinek engedelmeskednie." Az Úr pedig megmosolyogta Zrínyi gondolatait, mert látta, hogy a hó és a szél sokakban nem csak erre a drámai éjszakára adta vissza a hitet!

2013. március 15.

Stoffán György: "Zrínyi és a Fennvaló
- Majdnem népmese" című esszéje alapján (rövidített változat)





 
 
0 komment , kategória:  Mesék az életből  
A hó fogságában
  2018-12-19 18:26:19, szerda
 
  Én egy éjjel-nappali boltban dolgozom. Ma olyan dolgok történtek, amik mellett
nem lehet csak úgy elmenni. Bejött egy lány ahogy néhányan mondják olyan mű
nő. Vett egy karton tejet, egy rúd szalámit, 8 kg kenyeret, vajat, meg nescafe-t.
Fura volt a 8 kg kenyér, ezért megkérdeztem: nagy a család? Mire ő! Nem, az
iskolába viszem az itt rekedteknek.

Elgondolkodtam. Aztán jött egy srác. Audival. Kért 30 db zsemlét, 10 kg kenyeret,
egy egész doboz sport szeletet. Kérdeztem is. Ennyire szereti a csokit? (persze
sejtettem hogy hova lesz) erre ő nem a rádióba hallottam hogy elkel a segítség!
És oda viszi. Nem sokkal később megint jöttek. Elvitték az összes mentes ásvány
vizet. Már tudtam hova lesz, vagy legalábbis azt hittem. Megkérdeztem. A válasz:
A vasút állomásra viszem, most hallottam hogy sokan itt maradtak.

A a legszebb dolog csak ezután jött. 4 fősulis készült az esti bulira, ehhez való
bor és chips készletért jöttek. Nálunk hallották a rádióba, hogy a hajléktalan
szállóra is el kelne a segítség. Vissza minden. Összedobták a pénzüket és
kérték hogy adjak nekik bármit ami ebből kikerül és hasznát vennék. Hát ez
engem nagyon megérintett. De még sorolhatnám. Egy néni süteményt vett
amit a fiával küldött el az autókhoz. Nagyon jó volt ma a napom.

A magyarok a bajban összefognak.!

forrás: Szűcs Annamária





 
 
0 komment , kategória:  Mesék az életből  
A munkáról
  2018-12-19 13:49:33, szerda
 
  Versike a munkáról... korrektül!!!

Kedves Fiam, az első fűnyírásodat szeretném megköszönni Neked egy levéllel, aminek remélem, egész életedben a jó hasznát fogod venni. Ahhoz, hogy jó főnök lehess, először jó megbízottnak kell lenned. Amikor a főnököd vagy ügyfeled megbíz valamivel, akkor én azt akarom, hogy 1. határidőn belül, 2. noszogatás nélkül, 3. a vártnál jobb eredményt tegyél le a kezébe.

Dunát lehet rekeszteni megbízottakkal, akikkel borzalmas együtt dolgozni: megbízhatatlanok, a projekt közben folyamatosan rájuk kell nézni és noszogatni kell őket, drámakirálynők, akik keresik, hogy min háborodhatnak fel...

Tudod, mint amikor valaki olyan rosszul mosogat el, hogy a végén odamész, kiveszed a tányért a kezéből, hogy "hagyd, majd én megcsinálom!", és még ő van megsértődve. Vajon legközelebb rábízod?

Azt akarom, hogy Veled együtt AKARJON dolgozni bárki, aki egyszer megbíz Téged. Hogy a legjobb embere legyél, akit el nem eresztene, akinek megéri magas fizetést adni. És ez nem bonyolult ám, csak erre figyelj oda:

1. Legyen jó minőségű, amit leraksz az asztalra. Ha azt kérem, fűnyírás, akkor legyen lenyírva a fű, a szélén is.

2. Hogyan kezeld az akadályokat? Mindig lesz probléma: elszakad a hosszabbító, elgörbül a penge egy kő miatt. Ilyenkor a rossz megbízott abbahagyja a munkát és rohan a főnökhöz, hogy baj van, nem tudok dolgozni! A jó megbízott pedig kitalál 2-3 megoldást, és azzal megy a főnökhöz, hogy "főnök, melyik megoldást válasszam?" Szerinted melyikükkel akar majd legközelebb dolgozni a főnök?

3. A munka nem kötelesség, hanem jutalom. Annak a jutalma, hogy már nem egy panelházban az ötödiken lakunk, hogy kimehetünk reggel mezítláb a fűbe meginni a kakaót. Mindenki jobban jár, ha munka közben Te azon gondolkodsz, hogy mennyire hálás lehetsz ezért, és hogy mennyi mindenkinek nem adatott meg ez a jog, ez a lehetőség. Így leszel motivált, és a megbízók csak motivált emberekkel szeretnek dolgozni.

4. Mikor van kész a munka? A fűnyírásnak nem akkor van vége, amikor a fű le van nyírva. Hanem amikor megkérdeztél engem, hogy jó lesz így? és én igent mondtam. Ezután pedig elraktad a fűnyírót, betetted a lenyírt füved a komposztba, és lesöpörted a járdáról, amit odaszórt a gép. Akkor van kész.

5. Mindig így nyírd le a füvet. Ha megteszed egymás után háromszor, akkor elértél valamit, amit kevés ember ér el életében: hogy megbíznak benne. És az nagy kincs: kevés ugyanis, ha jól végzed a munkádat, ha úgy teszed, hogy közben bizonytalanságban tartod megbízót, ha éjjel forgolódnia kell miattad, hogy készen leszel-e, hogy jól csinálod-e. Ha megbízunk Benned, akkor nem csak fizikai terhet vettél le a megbízó válláról, de lelkit is - és ettől leszel pótolhatatlan.

Amit leírtam, nem nagy újdonság. Nem nehéz. Mégis, ha úgy végzed a munkádat, ahogy tanítottam, akkor ettől leszel Te is boldog. Ettől fogod szeretni a munkádat. És ezzel a hozzáállással a világon mindenhol, mindenki Téged akar majd.

Szeretettel, Apád.





 
 
0 komment , kategória:  Mesék az életből  
Rosszcsont manó
  2018-12-12 19:49:18, szerda
 
  Vers a lányaimnak... (eredeti fordítással)

Ha karomban tartalak az olyan mintha áthatolna a felhőkön a nap sugara,
(olyan nehezek vagytok már majd leszakad a kezem)
Abban a pillanatban arra gondolok ez bárcsak örökké tartana.
(bár letenni minél előbb szeretnélek titeket)
Rengeteg apró örömöt tudtok pillanatok alatt csinálni,
(na és persze sok bosszúságot is)
És ezekből lesznek majd később emlékként az élet apró csodái.
(Visszaemlékezvén milyen akasztófára valók voltatok)

Remélem az élet mindig megtart titeket ilyen jó gyereknek,
(csak egyszer érném már el, hogy szót fogadjatok)
És vele együtt engem is megőriz boldogságban veletek.
(megőszülök tőletek és még a reumám is előjött)
Nem lehet azt a sok boldog percet ilyen röviden leírni,
(füzeteket írhatnék tele a csínytevéseitekkel)
Csak még szeretnék veletek pár évtizedet együtt leélni...
(csak nőjetek már fel és repüljetek ki az atyai házból végre)





 
 
0 komment , kategória:  Mesék az életből  
Vicces vasalás
  2018-11-23 05:21:29, péntek
 
  Nemrég átjött hozzám egy barátom kávézni, üldögéltünk és az életről beszélgettünk...

Egy ponton megjegyeztem: "Megyek és elmosogatok, rögtön jövök..."

Erre úgy nézett rám, mintha azt mondtam volna, hogy űrhajót építek. Csodálattal vegyes csodálkozással tette hozzá: "Örülök, hogy segítesz a feleségednek. Én nem szoktam, mert ha mégis, a nejem sosem dicsér meg. Múlt héten például felmostam, és azt se mondta, köszi..."

Visszaültem mellé az asztalhoz, és elmagyaráztam, hogy én nem "segítettem" a feleségemnek...

Ami azt illeti, a feleségemnek nem segítségre van szüksége, hanem egy partnerre. Én partner vagyok az otthoni teendők elvégzésében, és nem "segítség" az, hogy házimunkát is végzek...

Nem segítek a feleségemnek a takarításban, mert én is itt élek, és muszáj takarítanom...

Nem segítek a feleségemnek a főzésben, mert én is akarok enni, ezért főznöm is kell...

Nem segítek a feleségemnek a mosogatásban, mert én is használom azokat a tányérokat, amikből eszünk...

Nem segítek a feleségemnek a gyerekek körüli teendőkben, mert ők az én gyerekeim is, és az a feladatom, hogy az apjuk legyek...

Nem segítek a feleségemnek mosni, teregetni és összehajtogatni a ruhákat, mert ezek az én és az én gyerekeim ruhái is...

Nem segítek otthon. Én is ott lakom, a házhoz tartozom. Ami pedig a dicséretet illeti, megkérdeztem a barátomat, hogy mikor fordult elő utoljára, hogy a felesége végzett a takarítással, a mosással, az ágynemű felhúzásával, a gyerekek megfürdetésével, a főzéssel, a rendrakással és a többivel, és te annyit mondtál: köszönöm...

De nem csak egyszerű köszönömről van szó, hanem a totális elismerésről:

"Nahát! Fantasztikus vagy!!!!"

Ez így most furcsának tűnik?

Furán nézel most magad elé?

Amikor te egyetlen egyszer életedben felmostál, rögtön elvártad, hogy kitüntetést kapj... de miért is?

Gondolkoztál már ezen, drága barátom?

Talán azért, mert macsó kultúránkban azt tanultad, hogy mindez az ő dolga...

Esetleg azt képzeled, hogy mindez pikk-pakk megvan, a kisujját sem kell mozdítania érte?

Akkor hát dicsérd őt úgy, ahogy elvárod, hogy ő dicsérjen téged, ugyanolyan intenzitással. Nyújtsd a kezed, viselkedj igazi társ módjára, ne pedig úgy, mint egy vendég, aki csak enni, aludni, fürdeni és a szexuális szükségleteket kielégíteni érkezik...

Érezd magad otthon... Ez a te házad is...

Az igazi változás társadalmunkban otthon kezdődik: tanítsuk meg fiainknak és lányainknak, hogy miről szól az, ha igazi társ vagy!"




 
 
0 komment , kategória:  Mesék az életből  
Összekulcsolt kéz
  2018-09-27 07:42:37, csütörtök
 
  Marco vagyok, és már elmúltam ötéves. Nagyon szeretem a karácsonyt!
Mindig megünnepeljük otthon, mert ez nálunk szokás. Anya szerint ez
azért jó, mert ilyenkor legalább együtt van a család. Máskor is
együtt van, de mondjuk nem ennyire. Az oviban Kati néni elmesélte,
hogy szenteste megszületett a kis Jézus egy istállóban. Senki nem
akarta beengedni a szüleit a házába, ezért kellett jászolba menniük.
Én sem engedtem volna be őket, mert Anyu azt mondta, idegeneknek
nem szabad kinyitni az ajtót soha, hiába kérik.
Jézus nagyon jó ember volt, aki mindenkinek segített, sok csodát
csinált, de végül sajnos megölték a gonosz katonák. Ami nem baj, mert
valahogy felszállt a felhők közé, és azóta onnan néz le. Vigyáz ránk és
mindenkit szeret. Olyan, mint az Anyukánk. Ági, aki mindig kerget az
udvaron és nagyon hülye, azt mondta, hogy nincs is az égen semmi, csak
csillagok meg bolygók. A szülei szerint Jézus csak egy mesehős, nem
szabad elhinni, hogy valóban élt. Neki például sokszor el kellett
mondani magában, hogy Jézus nem létezik, mert így tudta jól
megjegyezni. Végül sikerült, most már tudja.
A karácsonyt azért is szeretem, mert ilyenkor hazajön Klári néni
Kanadából. Azért ment oda nagyon régen, mert utálta a pártot. Ilyenkor
mindig elvisz minket csirkés szendvicset enni egy gyorsétterembe. Apa
soha nem jön velünk, pedig Klári néni a testvére. Azt mondja, hogy a
karácsony nem szólhat a multikról, és ezért nem jön. Nem értem, mi az a
multi, de már én sem szeretem. Csak a csirkés szendvicset szeretem!
A múltkor az oviban, a délutáni alvás közben azt mondta a takaró alatt
Ádám, hogy szerinte Jézuska szakállas volt és az apját Józsefnek
hívták. Én erre mondtam neki, hogy nem is, mert Jézuska apukája
igazából egy Isten volt, hallottam a tévében. Uzsonnakor Juli, aki
kiscsoport óta szerelmes belém, elmagyarázta nekünk, hogy mind a
ketten nyertünk, mert Jézusnak két apja volt, úgy, mint Zolinak, aki a
sárga csoportba jár, de ő csak az egyiket szereti, mert a másik néha
bántja az Anyukáját, és egyszer már a rendőrséget is ki kellett hívni.
Nekünk a tesómmal minden évben be kell mennünk a másik szobába,
hogy a Jézuska nyugodtan le tudja tenni az ajándékainkat a fa alá és
tényleg odateszi. Utána visszajöhetünk a nappaliba meglepődni. Eszti
szerint viszont nem a Jézuska hozza az ajándékot, mert igazából le se
tudná cipelni egyedül az égből, hanem a szüleink veszik a plázákban.
Ezt az Anyukájától tudja. Brigi szerint tényleg a szüleink veszik az
ajándékot, csak aztán feladják postán az égbe a Jézuskának, és ő
hozza vissza, mert nincs annyi ideje, hogy minden gyereknek külön
vásároljon. Szerintem neki van igaza. Én elektromos kisautót szeretnék
karácsonyra, és azt, hogy csillogjon a fenyőfánk.
Meg peonzát, kígyósat, ha lehet, olyat, mint amilyen a
Dávidé, és egy űrhajós játékot, továbbá "Indiát, Amerikát, Ausztráliát
és a Marsot. Mindezt persze selyempapírban, angyalhajjal tetézve".
Kérek még biciklit, meg kirándulást, rántott husit, krumplipürével,
ahogy vasárnap szoktuk a nagyiéknál. Kérem Anyu simogatását, és a
mesét, amit esténként mond, amikor nem bírunk aludni, mert félünk a
sötétben. Szeretnék még fociedzést és egy varangyos békát, és
főként az kérem még a Jézuskától, hogy jöjjön haza az Apukám.
Ígérem, hogy minden este elpakolom a játékokat, nem rágom többet a
körmömet, megeszem a spenótot is rendesen, és nem hisztizek
mindenért.
Nem baj az sem, ha nem hoz ajándékot, csak jöjjön haza. Jó leszek
cserébe, megígérem. Mindig jó leszek most már.

Köszönöm szépen, Jézuska!





 
 
0 komment , kategória:  Mesék az életből  
Muskátli
  2018-09-19 16:33:31, szerda
 
  Ősz volt, gyönyörű, gyümölcsérlelő, de mégis, amilyen szokott lenni, ünnepeletlen.
A pattanásig duzzadt búzaszemek már rég megtették a magukét, és számlálhatatlanul már a raktárakban suttogják el személyesnek hitt történetüket. Ők legalább hiszik, hogy személyes, pedig valahányan ugyanazt a pályát futották be. Az is elég lenne, ha maguk közül csupán egyetlen egy búzaszemet hallgatnának meg, mert a többiek története is majdnem pontosan olyan. De ők, ahányan vannak, mind-mind előállnak egy-egy történettel, és ezért van az a halk suttogás a gabonaraktárakban.
De mi ne hallgatózzunk, nem lenne szép, ha rajtakapnának! Inkább nézzünk szét magunk körül és hallgassuk a mi személyesnek hitt történeteinket, amelyek valójában éppen annyira hasonlóak, mint a hatalmas raktárakban a történeteiket suttogó, megszámlálhatatlan búzaszemeké!
Az igazi búzahangulat már a raktárakban van, a mezőn már sem nyom, sem emlék nincsen róluk, még szalma sem. Csak a frissen szántott és gondosan megművelt, omlós, fekete föld maradt a mezőn, de néhány helyt benne már a jövő termésének ígérete is nyugoszik.
A gyümölcsösökben és a szőlősökben Isten és az ember éppen ezekben a napokban mérettetik meg, most derül ki, hogy együtt, Isten és ember mire volt képes a 2009-es esztendőben, Magyarországon.
Magának a szőlőtőnek semmi felelőssége nincsen, és ő ezt tudja is, ettől olyan nyugodt. Lent, a gyökerei közt a Pannón-tenger üledékével zsírozott, omlós, áldott fekete föld, amit egy élelmes kereskedő akár kilóra is árulhatna, mint cserépbe való virágföldet Európa szerencsésebb, de a Jóistentől kevésbé megáldott országaiban. Nekünk a földünk, a szülőföldünk áldott, nekik a gondtalan sorsuk.
Fent, a szőlőtő felett az ég van, ami beborítja és rajta a fáradhatatlan nap, a gyümölcsérlelő, ami olyan ravasz, hogy sok millió szemtanú előtt úgy lopja be fényes nappal a szőlőszembe az édes ízt, a zamatot, az emberi élethez szükségeset, hogy azt mi, a tanúk észre sem vesszük.
A szőlőtő sorsa nagyon meg van határozva. Lent a földön az anyaföldben, a termőföldben ott van az Isten, de fent az égen is, a gyümölcsérlelő napsugárban is ott van az Isten és az ég és a föld között, a szőlőt ápoló, kapálgató, nyesegető magyar ember lelkében is ott van az Isten. Így hát végül csak egyetlen egy fajta szőlő létezhet: Isteni.
Tetszett is nekünk ez a hely minden korban és minden évszázadban, de az a baj, hogy nemcsak nekünk. Mindig voltak semmiházi paraziták, akik a kapára nem, de az édes szőlőszemre és a nedűre igényt tartottak. Ízeink, zamataink, nedűink, alkotásaink, hazánk kellett nekik és ezért bizony sokszor magyar kézzel vertek magyart, hogy értékeinket elrabolhassák. Legyünk jókedvűek, mert ez az ősz, a 2009-es esztendő ősze hitem szerint az utolsó, amikor még a jött-ment antikrisztusok magyar kormánnyal ütnek magyart, magyar földön! Legalábbis nem ilyen mértékben.
A dunántúli nagyközség egyik boltja mellett egy akácfa deszkakerítésen, egy iskolás füzetlapra írt hirdetésre lettem figyelmes: Csemegeszőlő eladó 60 forintért. Szent István út 65. Ez a hirdetés egészen más volt, mint a többi, odacsalogatott. A betűk, az a néhány betű mintha lelkes lett volna, felfelé vékonyabb, lefelé vastagabb és igen formásak voltak, mintha nem is írták, inkább rajzolták volna. Én nem bánom, legyen írva, de akkor úgy írva, mint ahogyan a tojásokat írják Húsvétra. Közgazdasági, marketing szempontból értéktelen és amatőr, mindenféle profi jellegtől mentes.
A néhány betűs szöveget olvasva ott láttam a bikkfából készült iskolapadban a kezdő kisiskolást, aki igen szépet rajzolva akar írni, és magában mintha félne is a tanító bácsi szigorú tekintetétől. Néhány kisiskolás ezt olyan komolyan veszi, hogy keze írásában még hat-hét-nyolc évtized után is kisiskolás marad, és ez meg is látszik a 60 Ft-os csemegeszőlőt hirdető betűkön.
Csak egy pár házzal van odébb, így hát arra mentem. A rácsos kapun és kerítésen át minden látszott és az egész olyan volt, mint a szépen rajzolt, egyforma betűk. Lehetetlen, hogy valaki ilyen gondosan rajzolja a betűket, de udvara, kertje, hajléka méltatlan legyen keze írásához, szőlőlugasában bodza, laboda, csalán és szamárcsipke éktelenkedjen. Magamban azt mondtam, hogy ha csak annyira futná a szerencsémből, hogy a nyílegyenes szőlősorok között sétáljak, már az is jó lenne, de ha még meg is kóstolhatnám a szőlőt, az már maga egy ünnep lenne.
Nem az első csengőszóra jött ki a gazdaasszony, hanem a sokadikra. Pedig a rigókergető, láncon tartott kicsi kutya igen őszintén ugatott, a csengő szólt, de az édesanyánkszerű nénike még nem jött. Nem mintha nem tisztelné a kapuhoz jött embert, hanem éppen azért, mert nagyon tiszteli.
Ezek az édesanyánkszerű asszonyok mindent és mindenkit szeretnek és tisztelnek, még a kendermagos tyúkjaikat is szeretik. Ezért gondosan kitakarítják a kevertes edényt, nehogy megcsámporodjon benne a kevert, nehogy megártson a tyúkgyomornak, nehogy hasfájást kapjon a kendermagos, mert akkor a tojás is kisebb és kevesebb lesz. A tyúkudvar kapuján a tolózárat is jól hátra kell nyomni, mert a tyúk az nem olyan, mint a többi állat, teljesen gyanútlan és ártatlan, és ha a nyitott kapun kisétálna a kutyavilágba, akkor igen rosszul járna. Nem való neki az elvadult, kegyetlen kutyavilág.
A Jóisten legyen irgalmas és védelmezze azt, aki gyanútlanul, tiszta szívvel és lélekkel lép ki a kutyavilágba!
A szőlős nénike a csengőszóra, a kutyaugatásra még kezet is kellett mosson a csapnál és még a köténykéjét is le kellett tegye, mert az egyik lakmározó kendermagos még a kevertes csőrét is odatörölte. A legvégén még a tükörbe is belepillantanak az édesanyánkszerű gazdaasszonyok, mert teljesen rendben kell legyenek, mielőtt kinyitják a rácsos kaput.
Így jönnek a Kárpát-hazában az édesanyánkszerű, fehér hajú gazdaasszonyok, hogy kaput nyissanak a bejövőnek. Arcuk ráncaiban felénk hozzák a Kárpátok meredek hágóit és szurdokvölgyeit. Mosolyukban ott vannak a Kárpátok lejtőinek dombjai, lágyan hajlított völgyei és egy kicsit még a fölöttük elsétáló mosolygós nap is. Mindent szembehoznak velünk ezek a gazdaasszonyok, bérceket, hegyeket és a folyamatos önvédelmi harcok győzelmeit, kudarcait, győzelmi ünnepeket és a vesztes csaták után a fájdalmas száműzetéseket.
Beismerte, hogy tényleg ő írta és tette ki a hirdetést és a szőlős pedig éppen ez az, amit látok. Adta is a kezembe a metszőollót, hogy én magam vágjam le azt a gerezdet, amelyik nekem a legjobban tetszik. Szőlőügyekben járatlan vagyok és ezt ő észre is vette. Minden szőlőtőnél ismertetőt tartott a szőlő fajtájáról, az édesség fokáról, zamatáról, illatáról, érettségéről és még a magja nagyságáról is.
Nekem minden fürt finom fajtának tűnt és ezért rövidre sikerült a sétám a lugasban, már az elején megrakódtam.
Megmértük, csalósan az én javamra és utána a verandában hellyel kínált, de nemcsak hellyel, hanem sok szép óriási nagy körtével is, ami az ajtó előtti fán termett. Tele volt körtével a fa is, de még az alja is az őket szorgalmasan nyaldosó méhek örömére.
A körték közül is ő választott helyettem, ő tudta, melyik a legfinomabb és én elejétől fogva hittem neki. Amilyent rátettem a kezemet egyre, már ott is volt előttem a porcelántányér, egy kicsike rételt abrosz, egy éles kés, minthogyha itt egy nagy lakoma volna készülőben.
Micsoda körteevés volt ez! Maga a gyümölcs is csodás volt, de erre már nem is emlékszem, mert mind csak a vendéglátó, édesanyámszerű asszonyra gondoltam, aki még most is, még engemet is, még a jött-mentet is, még az először látottat is, még a bárkit is ennyire tud szeretni. Lehet, hogy a hosszú életek ilyenek, szeretetre tanítanak, de ezt mi csak sok-sok év után, mindegy szálig fehér hajjal tudhatjuk csak meg igazán. És addig mi még nagyon sok Vilmoskörtét kell megegyünk.
A kávéja elő volt készítve, csak be kellett gyújtani alája, mert ahogy ő mondta, éppen kávézni készült. Csak azt nem értem, hogy abból az egyből, hogy tudott hozni két jó csésze kávét, hiszen egymagában él és semmiféle érkezés nem volt neki bejelentve. Talán mindig így csinálja, mindig számít egy érkezőre, mindig vár valakit és ezért van mindig pluszban egy csésze kávé? Az is lehet, hogy konok, és hiába jött meg párjának a mennyei behívó, azért ő mégsem szokik le az ő jó régi szokásáról. Lehet, hogy a férjének főzött kávét ittam meg én akkor? Nem tudhatom. Ez is az ő titka marad sok mással együtt.
Közben mesélt és éppen azt mesélte, amit én nem tudtam, de tudni szerettem volna. A nyár elején özvegyült meg, hatvannégy év házasság után vesztette el a szeretett férjét, akihez tisztán és tiszta szívvel, tiszta szerelemmel ment férjhez tizenhat évesen. A férje is majdhogynem fiúlegény volt, nem sokkal a lakodalom után vitték el katonának. Így lett belőle nehéz világháborús évekre gazdaasszonyból gazda.
Mondtam neki, hogy én is ismertem a férjét látásból, vagy inkább köszönésből, mert a saroktelek mellett nem lehetett úgy elmenni, hogy abból köszönés ne legyen. Mindig a szőlőt gondozta és vagy ő köszönt oda, vagy az érkező. A végén még integettünk is egymásnak, néha egy-két szót is váltottunk.
A jobb szemem sarkával észrevettem, hogy a fogason ott van még a férje nadrágja, kabátja, kertészköténye, de még a kalapja is. Úgy éreztem, mintha a magas, szikár ember ott állna mellettem.
- Hát igen, minden ruhája itt van, és én minden reggel eltervezem, hogy már végre elpakolom, mert még a nyár elején halt meg szegény és most október. De annyi erőm még sohasem gyűlt, hogy levegyem a fogasról az ő ruháit. Így, ha látom a ruháit, úgy érzem, mintha most is velem volna.
A bőséges szőlőtermés, az Isten áldása nem volt teljesen öröm a megözvegyült gazdaasszonynak, aki éppen most, szőlőéréskor tölti be a nyolcvanadik életévét. Férje, élete párja nem azzal a gondolattal ápolta, kapálta, kötözgette a szőlőtöveket, hogy a szüretre magára hagyja az ő gyönge párját. Nem tudhatta ő, mert az égi behívó még kilencven felé is mindig fájdalmasan túl korán és meglepetésszerűen jön.
Amúgy a nyugdíjkájából megélne az ekképpen gazdaasszonyból lett gazda, de mégis minden gerezd szőlőt értékesíteni akar. Hogyha az ő férje lenézne az égből és meglátná, hogy a rigóknak, vagy a földre hullva, az anyaföldnek dolgozott ő, igen szomorú lenne. Így került az iskolás füzetlapra írt hirdetés a bolt melletti akácfa deszkára.
Csupa háromszáz forintért igen megrakódtam és távozáskor megígértem, hogy a rendelkezésemre álló eszközökkel fogok segíteni a szőlőértékesítésben és az alföldi nagyközség minden jelentősebb helyén és útkereszteződésénél meg fogom hirdetni az ő szőlőjét.

A lugas szőlőjének ízéhez és illatához illő hirdetésszöveget próbáltam fogalmazni minél rövidebben és ezt a szöveget formás, nagy, színes betűkkel nyomtattam ki. Az ABC elejébe is tettem, a cukrászda elejébe is, a turkálóhoz is, a Polgármesteri Hivatalhoz is és még a négy kocsma bejáratához is. Azt reméltem, hogy a kocsmába sok szőlőbogyó rajongó ember jár és köztük olyan is lehet, aki a szőlőbogyót már az erjedése előtt is kedveli.
A katolikus templom mellé nem tettem, pedig oda is járnak még a falubeli emberek, de a templom az Isten háza és az ő fia, Jézus Krisztus korbáccsal hajtotta ki az Isten házából az üzérkedőket. Még az asztalokat is felborogatta, úgy, ahogy voltak, mindenestől. Vásárolhatunk is és adhatunk is, csak távol az Isten házától, mert az üdvösségünk a legfontosabb, a pénzünk csak azután következik.
Három nap múlva ismét a zsebembe dobtam néhány százforintost és a megözvegyült gazdaasszonyból lett gazda, édesanyánkszerű nénike felé indultam. Nem hittem a szememnek, amikor a kapuja előtt egy rokkantaknak készített, akkumulátoros járgányt láttam. Ilyent a nagyközségben csak egy néhány idős asszony használ, aki valamilyen okból kifolyólag nem tud a lábán járni. Azt sem értettem, hogy hol és hogyan járkál a mozgásképtelen, amikor a járgány üres. Az biztos, hogy nem a szőlős nénikéé volt a járgány, mert ezúttal rendkívül hamar és vidáman jött szembe kaput nyitni.
Még a mozgásképtelennek ismert idős nénike is a szőlőlugasban serénykedett, szőlőt szedett. De nemcsak ő, még sokan mások, legalább annyian, ahányan voltak a rigók ma három napja, érkezésemkor. Ennyi vevőre nem számított az édesanyánkszerű szőlős nénike. Nem is azt mondta, amit én úgy is láthatok, hanem azokról mesélt, akik már elmentek, hogy azok milyen sok szőlőt szedtek.
A járgányos nénike, aki éppen egy nova szőlőtő körül sürgött-forgott, elárulta, hogy látott, amikor ragasztottam a hirdetést, megvárta, hogy menjek el, és az akkumulátoros járgánya legnagyobb sebességével oda sietett, hogy elolvassa a hirdetést. A járgányát ritkán hagyja el, nem lenne jó, hogyha besúgná őt valaki a közgyógynál, hogy milyen jó szőlőszüretelő állapotban van. De hát hiába, a szőlősorok közé nem való az akkumulátoros járgány, itt vállalnia kell a régi és boldogabb énjét.
Ezek a másfajta, forintos rigók mind megpakolták magukat szőlővel, fizettek, és boldogan távoztak. A gazdaasszony vagy akár a gazda a végére hagyott, de én ezt egyáltalán nem bántam. A verandájába hívott, hogy beszélgessünk egy kicsit. Hihette azt is, hogy a gazdag szőlőtermés titkáról fogom kérdezni, de az engemet nem érdekelt. Szőlőügyekben riválisa, versenytársa nem lehetek, annyira magas nekem a szőlőtő ápolása, mint szamárnak a szaxofon.
Egyvalamiben azért mégis versenytársa vagyok, mégpedig olyan, aki bevallottan és sajnálatos módon alulmaradt, vesztett és ebből kifolyólag irigy. Azt akartam eltanulni tőle, hogy mitől olyan szépek, olyan rendkívüli módon szépek a muskátlijai a hosszú veranda ablakában. Azt biztosan tudtam, hogy minden muskátli lehetne ilyen szép, csak hát nem az, az enyém sem az.
Kell legyen a hófehérhajú, édesanyánkszerű gazdaasszonyoknak úgy nyolcvan év körül egy titkuk, amitől olyan szép a muskátlijuk. Ez a titok kell nekem cserébe a hirdetésfogalmazásért, ragasztgatásért, falukerülésért. Neki is megérné, mert a profit, az profit, a pénz még neki is fontos. Lehet, hogy éppen az eladott szőlő árával egészül ki a nyugdíjból félretett pénze, hogy jövőben a kicsengetésre a dédunokájának megvehesse azt az áhított és olyan kitartóan emlegetett kerékpárt.
Eddig volt szép számomra a történet, az édesanyánkszerű szőlős gazdaasszony története. Nagyon megbántam, hogy őt a gyönyörű muskátli titkáról faggattam. Úgy érzem, szörnyű kínokat okoztam neki és ahelyett, hogy megfejtettem volna a legszebb muskátlik féltve őrzött titkát, újabb és talán örökre megfejthetetlen titkok és rejtélyek sötét vermébe estem.
A lényeg az, hogy a muskátli is olyan, mint az ember, mint amilyenek mi vagyunk. Amíg fiatal a muskátli szép, pompázik, örvendünk neki, minden emberi tekintetet magához vonz, egy igazi ünnep. Elrepül az idő, mert az ifjúság, a muskátlik ifjúsága is örökké rövidebb a kelleténél, és azután a virág már csak arra jó, hogy hajtást szedjünk róla, majd kihúzzuk a földből, vödörbe rakjuk és kivigyük a szemétdombra.
- Én éppen ilyenkor, október végén szoktam szedni a hajtásokat és elszúrom a friss, finom földbe. Az öregeket kihúzom, vödörbe rakom és a szemétre dobom.

Az öreg már nem szép, az öreg már nem jó, az öreget nincs miért tartani, az öreget ki kell dobni!

Miközben a gyönyörű muskátlik titkáról beszélt, mind a ketten magunk elé néztünk, egyikünk mesélt és a másik hallgatott. A ,,nem szép" szavára óvatosan fölemeltem a fejem és az ő gyönyörű, bájos arcára néztem.
Most az egyszer nem hiszek a dédi-nénikének, nincs igaza, egészen biztosan hazudik.
Abban igaza van, hogy egy láthatatlan kéz majd egyszer mindannyiunkat kihúz, mint egy öreg, hajtásaitól megfosztott és hervadt virágú muskátlit, de az még sem igaz, hogy az öreg nem szép, hogy az öreg nem jó. Azért nem, mert ez az édesanyánkszerű szőlős dédi-néni szép is és jó is, és ha kell, ezt írásban is adom. De ha mégis tévednék, és mégis neki lenne igaza, a nem szép és nem jó öreget mégis ki kell dobni, akkor hogy meri kimondani éppen ő ezt. És milyen mosolygó arccal mondja ki ezt a kemény és fájdalmas igazságot! Mintha azt mondaná, hogy ősszel szüretelik a szőlőt.
De szeretném, hogy akár egy pillanatra elfelejtené, hogy éppen most, októberben, szőlőéréskor tölti be a nyolcvanadikat! Ezeket a túlontúl komoly és fájdalmas szavakat nekem mégis könnyebb hallani, mint neki, aki mondja.
Létezhet olyan, hogy valaki beszél, mond valamit és ő maga nem hallja, nem gondol arra, amit mond? Én akkor a Jóistent arra kértem, hogy ne engedje, hogy igaz szavain magában eltűnődhessen. Lehet, hogy ostobaság, naiv idealizmus, de az életünkben vannak helyzetek, amikor az önámítás, az önbecsapás, a hazugság teszi elviselhetővé a napjainkat. De ez a szőlős nénike, az édesanyánkszerű dédi-néni sehogy sem akart hazudni sem magának, sem nekem. Ezért haragudtam rá.
Lehet, hogy a Jóisten már régen elküldte hozzá az ő őrangyalait, hogy óvják az ő lelkét, a hosszú és fájdalmas élet által megtépázott és sokszor vérző özvegyasszonyi lelkét. Lehet, hogy most is kenegetik mennyei kenőcsökkel az ő lelkén ejtett sebeket, talán éppen azokat, amelyeket én, a kíváncsi, muskátli ügyben ejtettem rajta. Ott, a szőlőlugas mögötti ház verandájában nem láttam ezeket az angyalokat. Csak a fájdalmát tudtam fölmérni, a gyógyírt nem láthattam.
Az is lehet, hogy a Gondviselő a kor előrehaladtával ad minden szőlős dédi-nénikének egy saját házi és egyéni használatú vigasztalást, aminek birtokában szembe tud nézni a földi és égi kemény igazsággal. De ez az égi ajándék, ez a képesség nekem most még nincsen meg, és úgy nézek a velem szemben ülőre, mint magamra, az elmúlás könyörtelenségén töprengő fiatalabbikra, az angyaltalanra.
Szívem szerint bocsánatot kértem volna tőle a gyönyörű muskátlik titkát faggató kérdéseimért. Nagy hiba, hogy ha az ember néha úgy hiszi, hogy eleget tud az élet törvényeiről, mert csak akkor látja be törpeségét, amikor egy ilyen szőlős nénikével találja szembe magát.
Lehet, hogy a mosoly az arcán igazi volt és egy kicsit sem szenvedett. Valamilyen okból kifolyólag talán még boldog is lehetett, hiszen ilyen arccal lélek nem szenvedhet. És ha nem szenved, sőt, ha boldog is, akkor az attól van, hogy a Gondviselő angyalai igen jól végzik égi feladatukat és megvédik őt minden szenvedéstől. Megmondják neki, hogy a mennyei Atya szereti őt és az öregség, az elmúlás nem egy rosszakra kimért büntetés, nem a harag jele, hanem az élet rendje. Annyira része az életnek, mint a szép gyermekkor és a percnyi fiatal élet, a percnyi boldogság.
Most így még nem tudom eldönteni, melyik változat az igaz, szenvedett-e vagy nem szenvedett a mosolygós arcú, édesanyánkszerű szőlős dédi-néni.
De reménykedek én magamnak és reménykedjünk együtt, hogy ha majd a Jóisten irgalmából eljutunk odáig, ahová ő jutott, akkor hozzánk is elküldi a Gondviselő az ő angyalait, hogy szenvedés nélkül, de inkább örömmel tudjuk elfogadni azt, ami ránk méretett, és amit kikerülni úgy sem lehet!
Az arcán a mosolyt látom, de azt, hogy e mögött mi van, most még nem tudhatom. Az én eszemmel, angyaltalanul nem tudom elképzelni, hogy egy nyolcvanéves dédi-néni boldog lehet akkor, amikor többször is megismétli a fájdalmas, félig igaz mondatot:
,,Az öreg már nem szép, az öreg már nem jó, az öreget nincs miért tartani, az öreget ki kell dobni!"

Részben a magam sorsáért aggódok, részben azért, mert úgy hiszem, hogy az ő helyében nekem valami nagyon fájna most ezen az októberi délutánon, éppen a nyolcvanadik szőlőéréskor.
Hármunk közül csak a muskátlik igazán boldogak végig a hosszú verandán. Ők is talán csak azért, mert rájuk a szőlős dédi-néni visel gondot, és nem töprengenek a sorsukon, örvendenek annak, ami van, az októberi nyárnak, és egyáltalán nem gondolnak az elmúlásra.

Zonda Attila





 
 
0 komment , kategória:  Mesék az életből  
     1/19 oldal   Bejegyzések száma: 188 
2019.03 2019. április 2019.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
2930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 2 db bejegyzés
e hónap: 144 db bejegyzés
e év: 2111 db bejegyzés
Összes: 24740 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 532
  • e Hét: 6465
  • e Hónap: 22647
  • e Év: 152718
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.