I.
Zendülj föl bennem, Isten, Eljövendő,
zendülj föl újra, tompán, komoran:
rázd meg lelkemnek alvó hegyeit,
hogy lássalak, érezzelek, s ne csak
semmiből épült bástya légy
a tiszta ész üres tereiben.
Kard kell: legyen lelked a kard! De rázz föl,
mint mennydörgés a csöndet, mert csak így
leszel valóság... Rázz föl és mutasd meg:
test vagy és hús... Rázz föl, mert a lelked is
csak így lesz kard, kezembe fogható!
II.
Nő, nő az ár... Ma nem hazák, - világok
vonaglanak: zugaikban az Ember
vert kutyaként nyaldossa sebeit
és az idő korbácsa szakadatlan
csattog a Föld fekélyes tetemén.
Nő, nő az ár; s csak rejtett ormokon
élnek még őrök, kik tudják, új nép
születik a ma piszkos özönéből,
új nép, melynek, midőn ítéletet mond
elődei fölött, minden szava
félelmes és sötét lesz, mint a vas.
III.
A vas! a vas! Megint vaskorban élünk...
Vas-lelkek, -izmok... Vas legyen a vers is,
hisz az idő vörös-fehér dühe
vasdobokon veri már az utolsó
ítélet indulóit... Rajta! rajta!
nincs arany és nincs csillogás, az ember
undorodik magába s másba nézni,
undorodik a kificamodott
világ minden tükrétől... Rajta! rajta!:
a síp torka barbár dalt csikorogjon
sikítva és zörögve! Mért siratni
a multat? Úgyis túlüvölt
a csont- és vas-zene! - Mit hoz ez a
nagy rendetlenség? Nincs szép, nincs kenyér,
nincs mult, nincs szín, nincs fény, ne is legyen,
vaskorban élünk: nincs mit menteni.
Égesd el a Könyveket, Kalibán!
Pusztítsd el őket! Mind! Szőrös kezed
fojtsa korommá gyémánt agyvelők
mágneses és nehéz sugarait,
fénylő zenéjét és az értelem
kéksárga rebbenését! Kalibán,
lázongó ösztönösség, te, akit
nem köt emberi töprengés, hazug
eszmék játéka s gyáva szeretet, -
fojtsd meg a szépet, a harmóniát
s a rútat is, ha gondolat, hiszen
a gondolat az ember gyilkosa!
Pusztítsd el őket! mind! hogy ezután
ne érezzünk, ne higgyünk, kín s remény
lelkünket ne gyötörje s ne legyen
szó sem ezentúl, mely minden gyönyört
megront, míg névvel illet, de a kínt
csak élesíti, mikor testet ad
mult szenvedések emlékének is!
Égesd el a Könyveket, Kalibán!
Kuszáld grimasszá arcunkon az Úr
arcának vonalait és, ha már
emberistenként élni nem tudunk,
kalapálj vassá, verj acélbelű
roppant Szerkezetekké! - Kalibán,
gondolkozás nélkül gondolkozó
rejtelmes Új Bölcs, Mérnök, Épitő
Mindenség, kinek vak izmaiban
az élet, minden kattogó tudás
s minden erő magától működik,
öntudatlan s nem képletek szerint, -
alakíts át iszonyú, fekete
óriásokká, reflektorszemű
Szénevő Gépeiddé, hogy mikor
elégeted a férges Könyveket:
toronytestünkkel és csörömpölő
bokánkkal, árnyunkat a pusztulás
ingó egéig dobva, pokoli
ritmusra járjunk szent táncot neked
a Gondolat nagy Máglyája előtt!
Szabó Lőrinc - Ik bin
Pár éve új nyelv: német; a latin
után játék! De az élő ik bin
szintén halott volt, semmi haszna még:
ha Pompeiibe vet, vagy hogyha Bécs
szívébe a sors, nekem, itt vagy ott,
egyre ment volna: meg se mukkanok.
De mikor kezdtem megismerni a
régi költőket s hogy mit tud a ma,
kíváncsi lettem: mi mindent s hogyan
írtak külföldön? Találtam a tan-
könyvünkben Goethét és Schillert; de hát
nehezek voltak, s untam a balladát.
Nincs újabb költő? Egy Reclam-füzet
húsz fillérért ,,Dalok"-at hirdetett,
egész kötet dalt. Megvettem. S csoda
történt: szótárral jól értettem a
rövid verseket, s lángoltam: milyen
szép s új mind, s mily pikáns, és szemtelen!
Dudog Istvánné Franciska küldte az IWIW-en...... ........... .......#6516 2012. május 8
Szabó Lőrinc: A legfőbb boldogság
.
.
A legfőbb boldogság, a legkötőbb,
a legodaadóbb, istenitőbb,
az, amely úgy hív, hogy borzongsz bele,
az, amelyben két világ egy zene,
az, amelyben a szellem szárnyra kél,
az, amely már tán nem is szenvedély,
az, amely fény, súlytalan súlyegyen,
az, amelyben minden jel végtelen,
az, amelyben már mozdulni se mersz,
az, amelyben örökbéke a perc,
az, amelyben megszakad a tudat,
az, amelyben kicseréled magad,
az, mely, élvezve, a vég gyönyöre,
s ha ébredsz, a költészet kezdete:
A legfőbb tudás nem a szépeké, -
bárkié, ki a tulsó partra jut,
s tovább vinni, a közös menny fölé,
Kué-Fi és Kleopátra se tud.
Szabó Lőrinc - Utaztunk
Mire emlékszel? Utaztunk. De hol?
Egymásban? Biztos? Tehát menny s pokol
mi volnánk csak? S kettesben? Vagy magunk?
S a hús tudja igazi viszonyunk,
a külső test? Vagy egy másik csoda?
Hol kezdődik és hol végződik a
valóság? -: ez a bökkenő: ezen
sokkal több dől el, mint a szerelem,
miénk s másoké: talán az egész
élet, s amit léleknek hívnak, és
istennek, öröklétnek!... Furcsa, hogy
a tegnap kezdte... Az kezdte? Gyerek-
koromban már láttam a szemedet,
egy egész album tele volt velük,
az Erzsébet Királyné: óh, azok
a szemek néztek, hívtak mindenütt,
később is, mint most benned: - te, lehet,
hogy az anyag is csak emlékezet?
Takáts Lászlóné [Ibi] küldte az IWIW-en...... ........... ........... ........... ...........#7120. 2013.április 3.
Szabó Lőrinc : Titi tó
-
Ha tudsz:
mulass,ahogy a többiek:
ha tudsz:
szánkázz a habzó víz felett :
ha tudsz .
robogj hegyjáró motoron
vagy sülj a szőke homokon,
érdekeljen a jó gyomor
és nótázz, mint az esti bor :
ha tudsz :
másképp bolond vagy,vagy beteg,
s ha gyalázod az életet :
hazudsz !
-
Hazudsz,
amikor a magányba bújsz :
hazudsz,
ha irodalomba vonulsz :
hazudsz,
mikor az orrod lógatod
vagy nagyon is fenn hordozod,
mondván,hogy léha,buta nyáj,
amit köréd gyűjtött a nyár.
Hazudsz !
-
Nem könnyű a szórakozás,
próbálj meg élni nyavalyás,
ha tudsz !
-
Ha tudsz :
táncol, nevess,komédiázz,
ha tudsz :
boldog lehetsz,mint bárki más.
Ha tudsz !
Előtted ring a Titi tó,
még a neve is vidító,
úgy fütyül ,mint a cinkedal.
Légy még egy kicsit fiatal,
ha tudsz :
fütyüld, te is, hogy Titi tó,
hiszen ha élni itt se jó,
hazudsz !
-
Hazudsz,-
nem a világban van a baj !
Hazudsz , -
teneked túlkedves a jaj !
Hazudsz, -
te vagy buta és gyáva,és
fájdalmas gőföd,az egész,
csak sóvárgás : az tölt tele,
megvetett vágyak szemete,
Hazudsz !
Ha fájsz,mond,hogy : hazudsz,hazudsz !
Így talán még az égbe jutsz.
Ha tudsz !
Gizella Lapu ...... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ............ 2011-01-11 02:07:11
Szabó Lőrinc -
Átkozd meg a várost és menekülj!
A ház, a ház, ahol ti laktok,
nem palota;
én tudom: a ház, ahol ti laktok,
nagy kőkoponya!
Kőkoponya, egy óriásé!
Halott üreg, -
azért olyan szomoru benne
a lelketek.
Ez a ház fej volt valaha,
ez a fekete váz;
élt, látott, ítélt és kiszáradt.
- Azóta ház.
Megölte, megnyúzta az idő
e csúf koponyát;
nézd, csontjai hogy fehérlenek
a malteron át!
A ház, a ház, ahol ti laktok,
nem palota;
a halott szörny szemüregéből
villog ki ablaka!
A kapu a száj, a fekete száj,
ahogy megmerevedett,
Ez a száj habzsolja s köpi vissza
az embereket.
Én nem tudom, mért laktok itt...
Tekervény-folyosók - -
Én nem tudom, hogy eshetik itt jól
a pihenés meg a csók.
Fuj! itt aludni, szeretni!... Segíts,
szabadíts meg, ó Uram!
A régi gondolat jár ide vissza,
éjféli léghuzam.
A halott... Ó, nem csoda, hogy gonosz
a városok embere mind:
féregként nyüzsögnek a halottban
és érzik a régi kínt,
érzik a régi életet,
a pénzt és a nyomort,
családok titkát, civakodást,
a bűnt, az alkoholt,
gyilkos kését, járványt, dühös
párzások kínjait,
a fölgyűlt szenvedést, amely
mindent lealjasít,
kanálissá szikkadt erek
körútját, összenőtt
inaikat, érdekeket, - az egész
kavargó agyvelőt!
- Jaj, borzalmas a város, a ház,
a nagy rovar-tanya;
a hemzsegő élet, ez a sok
vigyorgó csontpalota!
Jaj, a halott börtön-feje!
Véres fejek üregei! -
Átkozd meg a várost és menekülj,
menekülj a szabadba, ki,
menekülj a hegyekbe, mezőkre, s ott
a kék mennybolt alatt
mikor kimosta lelkedből a bűnt
a kristály hegyipatak -:
nézz vissza s a porba hullva mondj
vezeklő hálaimát,
mig az ég csákányai szétverik
e sok-sok kőkoponyát!
UTOLSÓ SZONETT
Bár volnék, mint te, Csillag, oly örök -
nem a magas ég magányos tüze,
hogy türelmesen a világ fölött
vigyázzam, mint álmatlan remete,
a mozgó tengert, mely papként szelíden
mossa a föld emberi partjait
vagy nézi a friss havat, melynek ingyen
fehérébe hegy s mocsár öltözik -
nem - én kedvesem érő kebelén
vágynék lenni szilárd s változhatatlan,
hogy annak lágy, lélekző melegén
őrködjem örök-édes izgalomban:
azt szeretném, azt hallgatni, örökkön,
ott élni mindig - vagy meghalni rögtön.