Elhervad a virág, kidől a büszke cser,
Mélység lesz a tető a tenger fenekén;
Ama törvényt, mely szűl, változtat, elseper,
Egykor fénylő bolygók mutatják feketén. -
Ember, ki most nevet, zokogni megtanul,
Meghal az átkozott, meghal a siratott;
Nép lesz nagy nép felett s elvész óhatlanul...
És mindez, oh uram! a te akaratod!
A te akaratod! s midőn a fájdalom
Tőrével a szíven nagy, mély sebet vere:
Kemény szó támad a békétlen ajkakon
S ég-földet vád alá fog a kín embere!
Hab s örvénnyel dacol, széllel szemközt evez,
Keble mind zordonabb, mint sorsa mostohább,
Hanem e gondolat: az úr tetszése ez...
Kemény, hideg kőszirt - és nem mehet tovább.
Járván a temetőn tanútlan éjjeken,
Egy kisded sír felett törnek meg térdeim,
S felhőborult elmém ugyan hányom-vetem
Az élet és halál örök kérdésein!
Mért is végződtek oly kevéssel évei?
Míg kérdezem, fanyar-leckén tanít az ész...
Születtünk, meghalunk! ezt könnyű érteni;
Azon megnyugodni nehéz, igen nehéz.
Ha feljajdul a húr, midőn ketté szakad,
S az őszi lomb is ád hulltában gyenge neszt:
Embernek ami fáj, fájlalni nem szabad?
Hisz\' egy bús öröme ez a szívnek, ha veszt!
Az nem bölcselkedik, csak érez és szeret...
S ki nem szól, jobb-e az, különb-e, aki tűr?
Mig a hívatlan köny szeméből megered
S nyilt árulást tesz a kebel küzdelmirűl!?
Ah! én is érzem e rejtett vihar dühét
S kiontom lelkemet nehéz fájdalmival!
Szavam nem sérti az alvó világ fülét,
A sír süket; mégis van engem aki hall!
Te szám szerint tudod fejünk hajszálait
S hogy boldogok legyünk, a létet úgy adod!...
Ezernyi köny s nyomor mégis honnét van itt...!?
- Uram, nem érthetem a te akaratod! -
Mégis, bár útaid titkát feszegetem,
És ajkaim pártos szavaktól zajganak:
Ne gerjedj oh, Uram! haragra ellenem;
Mely bennem így zajong, az a por... a salak!
És minden hasztalan! e földet megfutám.
Keresve enyhülést fájdalmam közepett;
S oda jutok vissza sok kerengés után:
Nem gyógyíthat meg más, mint ki megsebhetett.
S míg minden tél után kizöldül a kopár:
Éltünk se veszhet el örök bú s gyász miatt!
Elmúlik tőlem is e keserű pohár,
Melyet velem te bölcs tetszésed most itat.
Emelj, emelj, kit a csapás megrengete!
Segíts, hogy elbírjam viselni, ami ért!
S bármit hoz a világ s élet története:
Tudjam, kitől van az s ne kérdezzem miért? -
Virágok és füvek harmatban ferdenek,
Nyugodt, setét az éj; a holdvilág lement, -
Ahonnan áldással száll e lágy permeteg:
Az én lelkemre is szálljon le béke, csend!
Hogy a sír hűs gyepén nyugtatva homlokom,
Hígyek, reméljek s ezt lehessen mondanom:
Ha elvesztettem itt, majd feltalálom ott...!
Legyen meg hát Uram, te szent akaratod!!
tompa mihály: Búcsú az ó évtől
Hogy már egyszer valahára
Neked is végbucsút mondunk!
Elmehetsz Isten hirével,
Nincs egymással semmi dolgunk!
Sok csinyt tettél, szökve mégy el,
Meg sem várva viradtát,
Csak condráid hagyva rajtunk:
Emléked, - s az ócska naptárt.
A tavasz szép volt te benned:
Felszökkent a bunda ára:
A rózsának ajka éjjel
Ráfagyott a violára:
Annyi volt a sánta gólya,
Ki elhullt a sima jégen!
A sirásó- meg a papnak
Nem volt annyi pénze régen.
Nyárban, a harmat hiányát
Dérrel pótlá Árva, Zólyom:
Mózes nélkül, száraz lábbal
Jártunk tengeren, folyókon:
Kiment az eső divatból,
S fútt a szél két hétig néha,
Igaz, nem lett búza s áldás:
De lett üszög, és - poéta.
A gyümölcs-szedés bajától,
Őszre megmentett a hernyó:
A regényes cserebogár
Ette azt is, ami nem jó:
Vig szüret volt, kádra szürtük,
Annyi volt a drága lőre, -
Hej csak téged, aki adtad,
Tarthatnálak jól belőle!
S az év végre megbolondúlt,
Vénségére lett szerelmes:
Hó s fagy kellett volna, s a tél
Vala nyájas engedelmes.
Az elkinzott földnek akkor
Hozott nyíló szép virágot: -
Rámosolyoghatsz az emberre,
Ha elébb jól pofon vágod!
És a bölcsre rossz idő járt,
Ott veszett a könyv a polcon,
Ritkán jött egy jámbor lélek,
Kinek egyet oda sózzon:
Folt hátán folt a kabátja,
De ő azért elélt hóltig:
Hirrel gyujt be a kályhába,
S dicsőséggel takaródzik.
A bolondot a szerencse
Elfogadta gyámfiának:
Szemérmesnek szeme koppant,
A henyének szakja támadt.
S hány szegénynek a fejét nem
Törte bé a szent igazság!
Megengedvén, hogy ha tetszik,
Tűröm-fűvel borogassák.
S mint a gyermek süvegével
Üldöz és fog tarka lepkét:
Sok embernél, a reményre
Történt a vadászat ekkép, -
S a fogottat elbocsátá,
Más után mohón szaladva...
S annyi haszna van belőle:
Hogy rongyos lett a kalapja.
No de semmi! itt az új év,
Jobb lesz tán ez? Majd megválik!
Nincs mit válogatni bennök,
Egyik olyan, mint a másik:
Új nevével hoz fejünkre
Régi küzdést, régi gondot:
S kiknek mindig, minden jól van:
Azok a bölcsek s bolondok!
tompa mihály: első szerelem
Emlékszem még, emlékszem reája,
Ifjuságom boldog szép korára!
Fényes napja és könnyü fellegével,
Azt az időt hogy felejteném el?
Rengő habján játszva vitt az élet,
Azt sem tudtam: melyik partra nézzek?
Vigan mentem, mint a könnyü csolnak,
- Örvény és szirt eltakarva voltak.
Suttogó lomb, csattogó madárdal
Boldogságnak adta lelkem által:
Éjjelenként édes, nyájas álmak
Nyilt, virágos téren hordozának.
Mikor csendes nyári szürkületben
Üldögéltünk a lugasba\' ketten:
Hogy átölelt lágy fehér kezével...
Azt az órát hogy felejteném el?
És nem láttam őtet én azóta,
Két felé vált életünknek úta:
Élsz-e, hol vagy, jó leányka? bánat
Szép orcádra nem borít-e árnyat?
Bár örömre, búra hitt az élet:
Én megőrzöm mindörökre képed!
S hű ölén a házi boldogságnak,
Emlékeim közt gyönyörködve látlak!
Mint mikor már messze tünt a sajka
S nem látszik csak a vitorla rajta:
Messziről a múltnak képe lebben,
S mosolyg szám a szép emlékezetben.
És gyakorta gondolok reája,
Ifjuságom s szerelmem korára:
Fényes napja s tiszta kék egével,
Azt az időt hogy felejteném el!?
Dudog Istvánné Franciska küldte az IWIW-en...... ........... .......#6511 2012. május 3
Boldog sziget - Tompa Mihály - 1857.
.
.
Bolondság! de úgy képzelem;
Ha volna a nagy tengeren
Egy darab föld, melyet soha
Nem illetett ember nyoma:
S keze szenyje a szűz, szabad
Természeten még nem maradt:
Hány lenne, ki oda siet?
- Ez volna a boldog sziget!
.
Tengerhűst hord az enyhe szél,
Együtt dal és viszhang beszél,
Illatos a föld kebele; -
Zamattal és lével tele
Narancs, füge a csaliton...
Ez a földi paradicsom!
Kizöldül a fa - kész a ház -
Odújában méhraj tanyáz; -
Melyek szépen megállanak:
Galóczáktól pezsg a patak.
Rád nem kiált völgy és lapály:
Gyere fiam, szánts, vess, kapálj!
.
Ne kiméljed a tenyered,
Ha szereted a kenyeret!
Ad azt a föld - nem kell dolog!
Venyigékből színbor csorog,
Parázsba hull a gesztenye,
Jól jár, ha van, ki megegye!
Madár kezes, vad nem ijed...
- Ez volna a boldog sziget!
.
S nem ennyi, mellyel bir vala,
Hiszen még most jön a java!
Nincs ott e négy: - s ki rajta kap -
Ügyvéd, orvos, katona, pap.
Nincs zálogház, csőd, uzsora;
Cseléd, ki a maga ura;
Ki kocsin jár, nincs naplopó;
Sovány tudós, kövér kopó.
Nagy úr, kit - bár mázsán nehéz -
A kis Jordán zsebébe tész.
Ott nem küzd az enyém, tied...
- Ez volna a boldog sziget!
.
Az nem nevel nagyságokat,
Kikből nagy rész főz, mosogat;
Ott a szajkó, mely csak fecseg,
Banka s kakuk nem becsesek!
Ott csak hordón, átalagon,
Itt máson is abroncs vagyon.
Nem látni ott vén ifiat,
Bolondot a sok ész miatt,
Fogatlan szájt foggal tele,
Fehér hajat, mely fekete;
Aurórát, ki csak Lizet...
- Ez volna a boldog sziget!
.
Nincs ott, ki ír s szerkeszt lapot,
Nyolc személyre tizenhatot,
S rajta tör az emberfián,
Köti, tolja, mint a cigány.
Melytől nap, s élet rövidül:
Naptár nem jön ki senkitül,
Tudván, mi a parancsolat:
Szeresd felebarátodat!
Hogy a világból is kifuss:
Nincs poéta, sem kritikus,
Nem kész egymást a sok zseni
Keresztfára feszíteni;
Akit szabály nem zaboláz:
Nincs virtuóz, nincs zongorász:
S mely undokabb mindannyinál:
Nem akad, ki politizál...
Nincsenek ott bölcs rendszerek,
Melyeken a könyed pereg.
Nem dicsérnek, hogy elpirulj;
Nem gyaláznak, hogy felvidulj,
Nem adják ki arcképedet...
- Ez volna a boldog sziget!
.
Boldog bizony! kincseire
Szinte fáj az ember foga;
De én talán amije nincs:
Azért mennék inkább oda!
Ily boldog föld, hisz volna csak,
És szállhatnék, mint szállanak
A darvak és a vadlibák:
Fényes világ, művelt világ!
Itt hagynálak - azt elhihetd!
- Az volna a boldog sziget!
Lombja nincsen a ligetnek.
Puszta rét, halom:
Mégis pillangók repesnek
Tarka szárnyakon.
Csalfa pillangó reményem!
Hol veszed magad?
Életemnek száraz fáján
Zöld lomb nem fakad!
II.
Hová futamsz, mező patakja?
A nagy folyamba sietek,
Mely a tengerbe visz magával,
Hol drága gyöngyök termenek.
Maradj, maradj! mező patakja
A réten, hol ered fakad!
A nagy tenger zúgó ölében
Elvész neved, elhalsz magad!
III.
Szól a pacsirta, - mint egy kis harang
Függ magasan a tiszta légben?
Nincs még virág! - buzgó madárka, hallgass!
A szentegyház üres, korán a hang, - az
Imádkozó nép nincsen ébren!
IV.
Ki messze, messze jártál,
Oh vándor fecske! szólj:
Mit hoztál tengereknek
Tulsó határiról?
Tekintsd meg rajtam a szint,
Amelyet viselek:
Gyásszal menék el, azzal
Tértem most ujra meg.
V.
Oly nyájasan derengenek
A nap meleg sugárai!
De a lombtalan tar liget
Csak nem akar kihajtani:
A szív ha veszt, elzárkozik,
És rajta bánat vész erőt:
Meg nem nyilik halvány remény
A csalogató sugár előtt!
VI.
Elment a hó, - zugó dühével
Elhallgatott a téli vész:
A föld meleg, nyitó sugárért
Az égre oly esengve néz:
De tornyosúló fellegekkel
Haragosan borong az ég, -
Hogy a föld színe felviruljon:
Az Isten nem akarja még!
VII.
Kedvesednek sírhalmára
Most rakj hantot gondosan:
Kedvesednek sírhalmán most
A zsenge pázsit megfogan.
S locsolgasd meg könnyeiddel!
Úgy a hant el nem szárad:
Az emlékezet virágait:
Ápolgassa a bánat!
VIII.
Zöldűl a hant, a pázsit újul,
Kinyílik a rétek virága:
Oh hát az ifjú kikeletnek
Legelső virága is sárga! !
Első díszében a tavasznak
Hervatag őszi lombot lássak?
A születésben ott legyen már
Bus eszméje az elmulásnak...?
tompa mihály: ősszel
Az ősz nyájas verőfényén ülök,
Körültem sárga, száraz lomb zörög:
Oly jó itt künn nekem!
A természetnek hervadása
Beszél lelkemnek csendesen.
Sápadt vagyok, mint az ősz s hallgatag:
S míg bús szellő susog
S nyájas sugár dereng az őszben:
Ajkam sóhajt, - és mosolyog.
Míg jő-megy lelkemen a gondolat:
Szakasztok kisded őszvirágokat:
S végök lesz hirtelen
Sovány, hosszúkás ujjaim közt...
Hideg, nagyon hideg kezem!
Ah, miért is ilyen hosszú életünk?
A hatvan, nyolcvan év minek nekünk?
Sokáig élni öröm-é:
Ha bánat, kétség, fájdalom van
Szurkálva perceink közé?
Jobb volna az éveknek csak fele,
Zavartalan öröm közt telve le:
Hogy élet és kebel
Fényes piros lángban, miképen
A fáklya, ugy lobogna el:
De égő fáklya nem vagy, életem!
Ugy sápadok meg én is csendesen,
Mint ágon a levél...
Ah, a természet haldoklása
Lelkemmel titkosan beszél!
tompa mihály: két madár
Két madaram volt: az egyik fehér,
A másik fekete:
Két madaramnak bizalom vala
S ifjuság a neve.
De itt hagyának...! s oly rideg vagyok,
Minő puszta ház,
Hol nem lakik nyájas galamb, sem a
Vig fecske nem tanyáz.
Ifjuság, ifjuság...gyors fecske te!
Szárnyad hova ragad?
Hát elvivéd éltemtől ily korán
A szép meleg nyarat?
Nem látlak fényes villámok között
Vigan cikázni fenn...?
Nem látlak többé mélységes habon
Elcsapni hirtelen!?
Ah, véled, véled minden oda van...
Virág, dal, szerelem!
Fájó borongás emlegetve az
Elmultat szüntelen:
Hull a barna fürt, az arc pírja vész...
S az élet átkaúl:
Nem akar a lélek vénülni, sőt
Új meg új lángra gyúl.
Ifjuság, ifjuság...! gyors fecske, már
Ha elmenél magad:
Minek vivéd el, mért nem hagytad itt
A másik madarat?
Elszállott véled a fehér galamb,
A nyájas bizalom,
Ki olajágat horda nékem a
Világból egykoron.
Mint a futóborostyán átölel
Élő fát és romot:
Az emberekhez lelkem és karom
Forrón ragaszkodott.
És most kerűlöm őket...borzadás
Fut végig lelkemen:
Hogy e mosolygó hóhérok keze
Fogja be majd szemem.
A két madár örökre elrepült...!
Mellettem ki marad?
Az életben, ha már gyönyört nem is,
De fás nyugtot mi ad?
Föl, föl munkásság és életküzdelem!
Rengjen zajtól a ház:
Ha benne többé nincs fehér galamb,
S víg fecske sem tanyáz!
Offline
