Regisztráció  Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Adolf Hitler - Harcom -2. rész
  2010-11-09 19:22:12, kedd
 
  Adolf Hitler - Harcom - 2. rész


IV. München

1912 tavaszán kerültem végleg Münchenbe.
A város annyira ismerősnek tűnt fel előttem, mintha már évek hosszú sora óta falai között éltem volna. Ennek magyarázata a német művészetnek minduntalan e metropolisra utaló tanulmányozásában rejlett. Tény az, hogy ha az ember Münchent látta, akkor nemcsak Németországot, hanem elsősorban a német művészetet ismeri.
A világháború előtt kétségtelenül ez volt életem legboldogabb és legelégedettebb időszaka. Igaz ugyan, hogy keresetem még mindig nagyon sovány volt, és a festészet csupán létfenntartásom s tanulmányaim folytatásának eszközét jelentette, de meg voltam győződve, hogy a magam elé tűzött célt egykor mégis el fogom érni. Ennek tudata már magában elegendő volt ahhoz, hogy a mindennapi életet egyéb gondjait könnyen és aggodalom nélkül viseljem el. Ehhez járult még az is, hogy itt-tartózkodásom első órájától kezdve olyan vonzalmat éreztem e város iránt, mint egyetlen más hellyel szemben sem. Minden ízében német városra leltem benne. Milyen óriási különbség Bécshez képest! Rossz érzés fogott el mindig, valahányszor csak visszagondoltam arra a faji Bábelre! S örömmel hallottam különösen alsóbajorországiakkal való érintkezésem alkalmával az ifjúságomra emlékeztető tájszólást. Ezer és egy olyan dologra bukkantam, amelyek kedvesek voltak vagy lettek számomra. A legnagyobb vonzóerőt talán mégis az őserőnek a finom művészeti hangulattal való csodálatos párosulása gyakorolta reám, amely egybefonta a Hofbräuhaust az Odeonnal, az Októberi Népünnepélyt a Pinakotékával stb. Az, hogy e városhoz inkább ragaszkodom, mint a földkerekség bármely más pontjához, bizonyára abban leli magyarázatát, hogy ez a város életem kialakulásával elválaszthatatlanul egybeforrt. Azt azonban, hogy már annak idején a belső megelégedettség szerencsés birtokosa voltam, annak a varázsnak köszönhettem, amelyet a Wittelsbachok csodaszép székhelye minden érzelmekkel teli lelkületű emberre gyakorolt.
Hivatás szerinti tanulmányaim mellett itt is elsősorban a politika napi eseményei és ezek között is különösen a külpolitikai események érdekeltek. Ez utóbbiakhoz a német szövetségi politikán keresztüljutottam el, amelyet már ausztriai élményeim alapján teljesen elhibázottnak tartottam. Bécsben még sehogy sem tudtam rájönni ennek az önámításnak a nyitjára. Akkoriban hajlandó voltam azt feltételezni vagy talán csak mentegetőzésként hitettem el magammal , hogy már Berlinben is tisztában vannak a szövetséges társ gyöngeségével, megbízhatatlanságával, és csupán többé-kevésbé titkos okokból védelmezik a Bismarck által kezdeményezett szövetségi politikát. Oka az lehetett, hogy e szövetséggel történő hirtelen szakítás nem lehetett kívánatos egyrészt a lesben álló külföld, másrészt a belföldi nyárspolgárok nyugalma szempontjából.
Legnagyobb meglepetésemre rövid idő alatt rájöttem arra, hogy jóhiszemű feltevésem téves volt. Lépten-nyomon megállapítottam, hogy a Habsburg-monarchia lényegéről még az egyébként jól értesült köröknek is halvány fogalmuk sem volt. Különösen azonban a nép körében estek abba a tévedésbe, hogy a szövetségest komoly hatalomként mérlegeljék, amely akkor, ha ütni fog az óra, derekasan megállja a helyét. A nagy tömegek a Monarchiát még mindig "német" államnak tekintették, és erejét készek voltak lakossága számához mérten megállapítani, mint ahogy ezt Németországra vonatkozóan tették. De tökéletesen megfeledkeztek arról, hogy Ausztria már régen megszűnt német állam lenni, és hogy a birodalom belső viszonyai következtében immár mind erősebben mutatja a bomlás jeleit.
Erről a birodalomnak nevezett tákolmányról annak idején helyesebb fogalmaim voltak, mint a hivatalos "diplomáciá"-nak, amely vakon rohant a végzet felé. A nép hangulata mindig azt tükrözi vissza, amit a közvéleménybe felülről csepegtetnek. Felülről pedig a szövetségestársat arany borjúként táncolták körül, valószínűleg abban a reményben, hogy szép szóval pótolhatják az őszinteség hiányát. Emellett minden szót készpénznek vettek.
Már Bécsben mérgelődtem annak a különbségnek a láttán, mely a hivatalos államférfiak beszéde és a bécsi sajtó tartalma között minduntalan mutatkozott. Emellett pedig legalábbis látszatra Bécs mégiscsak német város volt. Mennyivel másként állott a dolog azonban, ha az ember Bécsből, helyesebben Német-Ausztriából a birodalom szláv tartományaiba ment! Elég volt csupán a prágai újságokat kézbe venni, hogy rájöjjünk arra, hogyan vélekednek ott a Hármasszövetség fenséges szemfényvesztéséről. Ott már csak véres gúny és megvetés járt ki ennek az "államférfiúi mestermű"-nek. A legnagyobb béke idején midőn a két császár éppen baráti csókkal illette egymást sem csináltak titkot abból, hogy ez a szövetség abban a pillanatban eljátssza becsületét, amikor majd a nibelungi idealizmus ködéből a gyakorlati valóságba kell átvinni.
Mennyire izgultak az emberek néhány év múlva, midőn Itália a nagy pillanatban kivált a Hármasszövetségből és magára hagyta társait, hogy később maga is ellenségükké szegődjék. Mindenki előtt aki éppen nem szenved diplomáciai vakságban, érthetetlen, hogyan tudtak egy pillanatig is hinni abban a csodában, hogy Itália és Ausztria közösen harcolhasson! De magában Ausztriában sem álltak jobban a dolgok. A szövetségi gondolat hívei Ausztriában csak a Habsburgok és a németek voltak. A Habsburgok számításból s kényszerűségből, a németek jóhiszeműségből és butaságból. Jóhiszeműségből, mert úgy képzelték, hogy a Hármasszövetségen keresztül a Német Birodalomnak segítenek, azt biztosítják és erősítik. Politikai butaságból pedig azért, mert az előbb mondottak nem váltak be, sőt ezáltal maguk is csak a Német Birodalomnak egy hullához való láncolását mozdítottak elő, amely mindkettőt a mélységbe kellett, hogy rántsa, de elsősorban azért, mert ez a szövetség az elnémettelenítésüket mozdította elő. Mialatt ugyanis a Habsburgok magukat e szövetség által a német beavatkozással szemben biztosították, a német lassú elnyomására irányuló belpolitikájukat lényegesen könnyebben és veszélytelenebbül folytathatták. Tették ezt nemcsak azért, mert a birodalmi kormány részéről semmiféle beavatkozástól nem kellett tartaniuk, hanem azért is, mert a szlávosítás túlságosan gyalázatos módja ellen netán felzúduló németséget is mindjárt el lehetett hallgattatni a szövetségi viszonyra való hivatkozással.
Mit is tehetett volna az ausztriai német, ha maga a birodalmi németség is elismerésben és bizalomban részesítette a Habsburgok uralmát! Talán ellenállást tanúsítson, hogy azután a német nyilvánosság előtt árulóként bélyegezzék meg? Éppen őt, aki évtizedek óta saját fajtájáért hozta a legnagyobb áldozatokat!
Milyen értéket jelenthetett volna ez a szövetség a Habsburg-monarchia németségének kiirtása után? Vajon nem éppen a németség ausztriai hatalmi állásától függött Németország szempontjából a Hármasszövetség értéke? Vagy pedig úgy képzelték, hogy a szövetségi viszonyt egy szláv Habsburg birodalommal is fenntarthatják?
A hivatalos német diplomáciának éppen úgy, mint a közvéleménynek az ausztriai belső nemzetiségi problémákkal szembeni állásfoglalása már nem is buta, hanem egyenesen őrült volt! Miközben erre a szövetségre építettek s egy hetvenmilliós nép jövőjét és biztonságát helyezték belé, tétlenül nézték, miként semmisítik meg a szövetséges társnál tervszerűen és szántszándékkal e szövetség egyetlen alapját. Egy szép napon megmaradt volna a bécsi diplomáciával kötött " szerződés", de elveszett volna a szövetségestársi segítség. Itália tekintetében kezdettől fogva ez volt a helyzet.
Ha Németországban behatóbban tanulmányoztak volna a történelmet, és foglalkoztak volna a népek lélektanával, akkor egy pillanatig sem gondolhattak volna arra, hogy a Quirinal és a bécsi Hofburg valaha is közös harci frontot alkotnak. Előbb vált volna Itália tűzhányóvá, semmint a kormány bátorságot vehetett volna arra, hogy az oly engesztelhetetlenül gyűlölt Habsburg-állammal kapcsolatban akár egy olaszt is csatarendbe állítson, ha csak nem ellenségként! Nemegyszer volt alkalmam a Bécsben élő olaszokban a Habsburg-monarchiával szemben felhalmozott szenvedélyes megvetés és feneketlen gyűlölet fellángolását látni. Az évszázadok folyamán a Habsburg ház sokkal többet vétkezett az olasz szabadság és függetlenség ellen, semhogy azt el lehetett volna felejteni, még ha az akarat meg is lett volna hozzá! De még az akarat is hiányzott éspedig a népnél épp úgy, mint a kormánynál. Itália számára mindezek folytán csak egy eset volt lehetséges az Ausztriához való viszony tekintetében: szövetség vagy háború.
A szövetség azonban csak arra volt jó, hogy a háborút nyugodtan elő lehessen készíteni.
Különösen azóta volt ésszerűtlen és veszedelmes a német szövetségi politika, mióta az osztrák-orosz viszony egyre feszültebbé vált, és háborús leszámolással fenyegetett.
A nagyvonalú és helyes gondolkodás teljes hiányának klasszikus esete volt ez. Mert miért kötöttek egyáltalában szövetséget? Azért, hogy a birodalom jövőjét inkább meg lehessen védelmezni, mint ha egyedül állna. Ez a jövő viszont nem volt egyéb, mint a német nép életképtelensége fenntartásának a kérdése.
A kérdés pedig csak úgy hangozhatott: Hogyan alakuljon a német nemzet élete a legközelebbi jövőben, és hogyan lehet ennek a fejlődésnek az általános európai hatalmi viszonyok között a szükséges alapot és a megkívánt biztonságot biztosítani?
A feltételek világos mérlegelésével a német államigazgatás külpolitikai tevékenységének szempontjából csak a következő meggyőződésre lehetett jutni: Németország lakossága évenként 900 000 lélekkel szaporodik. Az új állampolgárok légióinak megélhetési nehézsége évről évre súlyosbodik és egyszer katasztrófává kell válnia, hacsak meg nem találják idejekorán az éhínség megelőzésének útját és eszközeit.
Erre négy út volt lehetséges.
1. Francia példa nyomán a születések számának mesterséges csökkentésével a túlnépesedés megakadályozása.
Erről maga a természet gondoskodik ott, ahol erre szükség van, éspedig annyira bölcs, mint tapintatos módon. Nem akadályozza meg magát a születést, de az újszülötteket olyan nehéz vizsgának és olyan nagy nélkülözésnek teszi ki, amely minden kevésbé erős és egészséges hajtást visszakényszerít az örök ismeretlenség lába. S mialatt a természet a kiválasztás munkáját így a legalaposabban maga végzi el, és elszólítja az élők sorából azokat, akik nem születtek az élet viharai mára megtartja a fajt és fajiságot, sőt teljesítőképességét a végsőkig fokozza.
Így a számbeli csökkenés az egyén erősödését és végső eredményben a fajta tartósságát eredményezi.
Másképp van azonban, ha az ember maga veszi kezébe a népszaporodás korlátozását. Õ "humánusan" intézi ezt a kérdést, és úgy képzeli, hogy jobban ért hozzá, mint a természet, minden bölcsességének e kegyetlen királynője. Nem az életbenmaradást, hanem magát a világrajövetelt korlátozza. Ez számára, aki sosem a fajt, hanem csak magát látja, emberségesebbnek és igazságosabbnak tetszik. Csak az a kár, hogy ennek az eredménye éppen fordítottja a természetes kiválasztódásnak.
Míg a természet a születéseket nem korlátozza, de az egyest a legnehezebb vizsgának veti alá, és az újszülöttek nagy számából csak a legjobbakat képesíti az életre és fajtájának fenntartására, addig az ember a születések számát korlátozza, és ezután teljes erejével rajta van. hogy az egyszer megszületettet minden áron életben tartsa. Az isteni akaratnak ez a befolyásolása éppen olyan bölcsnek, mint emberségesnek tűnik fel előtte, és boldog, hogy ismét alkalma volt a természet manipulálására. Persze arra nem gondol a Mindenhatónak ez a majmocskája, hogy a születések számának a korlátozása mellett az egyesek értékét is sikerült csökkentenie. Mert mihelyt magát a nemzést és ezen keresztül a születések számát korlátozza, nem érvényesül a természetes kiválasztás egészséges eredménye, amely csak erőseknek kedvez, hanem a meglévő emberanyag lehető megtartása útján korcs utódokat nevel. Minél tovább tart a természet törvényének ez a kigúnyolása, annál inkább aláássa ez a folyamat a nép erejét.
A végső eredmény: az ilyen nép letűnik a világ színpadáról, mert az ember csak ideig-óráig dacolhat a természet örök törvényeivel, de a bűnhődés nem marad el. Az erősebb faj el fogja söpörni a gyöngébbet, mert az életösztön nem ismer mondvacsinált akadályokat. Az egyesek érdekében hangoztatott emberiesség korlátait mindig le fogja dönteni azért, hogy annak helyébe a természet humanitása lépjen, amely pedig megsemmisíti a gyöngét, hogy helyet csináljon az erős számára.
Aki tehát a német nép létét, szaporodását mesterséges korlátozással akarja biztosítani, az elrabolja jövőjét.
2. A másik út a ma is oly sokat hangoztatott belső telepítés lenne.
Ez olyan megoldási lehetőség, amelyre sokan jóhiszeműen gondolnak, de legtöbben rosszul értelmezik, hogy azután a legnagyobb kárt okozzak vele.
Bizonyos mértékig kétségtelenül fokozható a terület termőképessége, de nem a végtelenségig. Az is tény, hogy éhínség veszélye nélkül biztosítani lehet egy ideig a német nép természetes szaporodását földünk hozamának a fokozása útján. Emellett azonban nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy az emberek ruházati és élelmezési igényei évről évre nagyobbak lesznek, és így a föld hozamának növelése is csak részben szolgálhat a lakosság szaporodásának biztosítására, a másik része a nagyobb igények kielégítésére kell, hogy szolgáljon. Még az igények legnagyobb fokozása mellett is határt szab maga a föld az e téren elérhető eredményeknek. Az éhínség beköszöntésének ideje legfeljebb kitolódik, de kérlelhetetlenül beköszönt. Eleinte rossz termések idején, később a népesség számának növekedésével mindig gyakrabban, hogy azután idővel egészen társává szegődjék az ilyen népnek. Most akkor ismét a természetnek kell segítségül jönnie a maga egészséges kiválasztásával, vagy pedig maga az ember segít a szaporodás mesterséges korlátozásával. Ámde ennek nem marad el a már ecsetelt káros következménye a faj és fajta szempontjából.
Ezzel szemben azt lehetne felhozni, hogy az egész emberiség így vagy úgy ez előtt a közös sors előtt áll, amely elől egyetlen népnek sem lehet kitérne. Első pillanatra helyesnek látszik. Mégis meg kell gondolnunk a következőket:
Kétségtelenül eljön majd az az idő, amely a föld hozama további fokozásának ellehetetlenülése következtében az emberiséget szaporodása megszüntetésére fogja kényszeríteni, és vagy a természet fog az emberiség segítségére sietni, vagy pedig az emberiség maga fogja a szükséges korlátozást természetesen megfelelőbb eszközökkel keresztülvinni. Ez annak idején az összes népek közös ügye lesz, ma azonban csak azoknak a népeknek a problémája, amelyeknek nincs elég erejük ahhoz, hogy a maguk számára szükséges földet biztosítsák. Ma ugyanis az a . helyzet, hogy még hatalmas területek hevernek parlagon és kihasználatlanul, márpedig a természet azokat nem egyes kiválasztott népek jövő tartalékai számára tartogatja, hanem azon népeket illetik, amelyeknek van erejük e területek birtokbavételére és szorgalmuk a megművelésére.
A természet nem ismer határokat. Odahelyezi az embert e földre, és nézi az erők játékát anélkül, hogy azt befolyásolná. A bátorság és szorgalom biztosítja azután az élet előjogait!
Ha tehát egy nép a belső telepítésre határozza el magát, csak azért, mert más fajok görcsösen ragaszkodnak területeikhez, akkor az ilyen népre nézve rövidesen elérkezik az önkorlátozás ideje, mialatt a többi nép meg állandóan szaporodik. Minthogy pedig elsősorban a legjobb nemzetek, helyesebben az úgynevezett kultúrnépek azok, amelyek a maguk pacifista elvakultságukban nem tartanak igényt újabb területekre, hanem megelégszenek a "belső" telepítés nyújtotta lehetőségekkel, míg az alacsonyabb rendű nemzetek óriási területeket foglalnak le a maguk számára ennek eredménye a következő lenne.
A magasabb kultúrfokon álló fajok az alacsonyabb kultúrájú, de erőszakosabb fajokkal szemben háttérbe szorulnának, más szóval a világ egy szép napon az alacsonyabb kultúrájú, de tetterősebb népek birtokába jutna.
Tehát ha csak a távolabbi jövőben is két lehetőség lesz: Vagy a modem demokrácia elvei szerint kormányozzák a világot, és akkor a mérleg a számszerinti erősebb fajok javára billen, vagy pedig a természetes erőviszonyok szerinti uralomra kerül a sor. Akkor viszont az erőszakos népek győznek, semmi szín alatt sem azok a nemzetek, amelyek az önkorlátozás elvi álláspontjára helyezkednek.
Senki sem kételkedik abban, hogy egykor ez a föld az emberiség létéért folytatott legerősebb küzdelmeinek lesz a színtere! A győztes mindig a létfenntartás vágya lesz! Ennek tűzében elolvad az úgynevezett humanizmus, a butaságnak, gyávaságnak és a beképzelt több tudásnak ez a keveréke, mint a hó a márciusi nap hevében. Örök harcban lett nagy az emberiség örök békességben megy tönkre!
Ránk, németekre nézve a "belső telepítés" már csak azért is szerencsétlen kifejezés, mert könnyen tápot ad annak a gondolatnak a megerősödésére, hogy megtaláltuk azt az eszközt, amelynek segítségével a pacifista lelkületnek megfelelően gyöngéd álomszuszékok módjára fenntarthatjuk létünket. Ez a megoldás viszont nálunk véget vetne minden olyan törekvésnek, amely e földön bennünket megillető helyünk megtartására irányul. Végét jelentené minden valóban hasznos külpolitikai tevékenységnek, s általában a német nép jövőjének elvesztését vonná maga után.
Az előbbiekben vázolt következmények ismeretében nem lehet tehát csodálkozni azon, ha elsősorban mindig a zsidó az, aki ilyen halálosan veszedelmes elgondolással fertőzi népünk lelkét. Sokkal jobban ismeri embereit, áldozatait annál, minthogy ne lenne tisztában vele, hogy ezek a gyermeteg lelkek áldozatul esnek minden olyan mesének, amellyel bebeszéli nekik, hogy megtaláltak azt a módszert, melynek segítségével fittyet hányhatnak a természet törvényeire, fölöslegessé teszik a létért folytatott elkeseredett küzdelmet, és hogy ehelyett munkával, sőt egyszerű semmittevéssel fogják uralmuk alá hajtani bolygónkat.
Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy minden német belső telepítés elsősorban csak szociális téren mutatkozó hibák meggátlására, mindenekelőtt a földnek az általános spekuláció elől való elvonására szolgálhat, de semmi szín alatt sem arra, hogy a nemzet jövőjét új földterületek nélkül biztosítsa.
Ha másként cselekszünk, akkor azt nemcsak földünk, de erőnk rovására is tesszük.
Végül még le kell szögeznünk a következőket:
A belső telepítésben rejlő területi korlátozás, valamint a természetes szaporodás megszorítása a kérdéses nemzet rendkívül kedvezőtlen katonai helyzetét eredményezi.
Egy nép településének területi kiterjedése már magában véve is jelentős tényezője külbiztonságának. Minél nagyobb az a földterület, amely rendelkezésére áll, annál nagyobb a természet nyújtotta védelme is. Kis területre szorított népek ellen mindig könnyebb a döntő hadi győzelmek kivívása, mint megfordítva, nagykiterjedésű országterülettel rendelkező népekkel szemben. Éppen ezért az állam nagy kiterjedésű volta már magában biztosítéka a szabadság és függetlenség könnyebb fenntartásának. Ezzel szemben az állam területének a kicsinysége szinte előidézője megszállásának.
A növekvő lélekszám és az állandósult területi kiterjedés között mutatkozó, egyre fokozódó aránytalanság kiegyenlítését célzó előbbi két lehetőséget a birodalom nemzeti körei elvetették. Ennek az állásfoglalásnak az okai természetesen mások voltak, mint amelyeket a fentiekben kifejtettem. A születések számának korlátozását erkölcsi okokból, a belső telepítés gondolatát pedig azért vetették el, mert abban egyrészt a nagybirtokok elleni támadást, másrészt pedig általában a magántulajdon elleni harc kezdetét látták.
Így már csak két lehetőség maradt a növekvő lélekszám munkájának és kenyerének biztosítására:
3. Vagy új földterületeket kell szerezni a felesleges millióknak évenkénti földhöz juttatása és a nemzetnek az önellátás alapján való fenntartása céljából.
4. Vagy idegen szükségletek kielégítésére dolgozó ipar és kereskedelem teremtése a cél, hogy azok hozamából fedezzék a növekvő lélekszám szükségletét.
Mind a két utat minden tekintetben vizsgálat tárgyává tették, megvitatták, míg végre is az utóbbi mellett döntöttek.
Az egészségesebb természetesen az első lett volna.
A túlnépesedés levezetése céljából új földterületek szerzése rengeteg előnyt jelent, különösen, ha az ember nem a jelenre, hanem a jövőre gondol.
Sohasem lehet eléggé értékelni annak a lehetőségét, hogy az egész nemzet alapját képező egészséges földműves osztály ezáltal tartható fenn. Sok baj származott abból, hogy rossz a viszony a vidék és a város lakossága között. Még mindenkor a legegészségesebb védelem volt a bennünket ma is fojtogató szociális megbetegedés ellen az erős kis és középbirtokos osztály. Egyben az egyetlen megoldás belső gazdasági élet keretein belül a mindennapi kenyér biztosítására. Az iparnak és kereskedelemnek a maga egészségtelen vezető állásából vissza kell vonulnia, és be kell illeszkednie a közszükségleti és kiegyenlítő gazdasági kereteibe. Szerepük minden téren a belső termelés és szükséglet kiegyenlítése. E működésükkel különös tekintettel a sorsdöntő időkre, az állam szabadságát és a nemzet függetlenségét biztosítják.
E területi politika tekintetében az embereknek hidegen és józanul arra az álláspontra kell helyezkedniük, hogy semmi szín alatt sem lehetett szándékában a Teremtőnek az egyik nép számára ötvenszer annyi terület juttatása ezen a világon, mint a másik számára. Ezért nem szabad az örök jog határait a politikai határok kedvéért elejteni. Ha mindenkinek joga van ezen a földön az élethez, akkor adjak meg nekünk is az élethez szükséges területet.
Természetesen senki nem fogja ezt szívesen tenni. Ebben az esetben azonban csak az ököljog érvényesülhet Ha a mi őseink ugyanolyan pacifista felfogást vallottak volna, mint a mai, késői unokák teszik, akkor alig egyharmada lehetne a mai német birodalomnak német kézen. A létért vívott harcoknak köszönhetjük keleti tartományainkat, amelyek pedig állami létünknek és népünknek legnagyobb erősségei és fennmaradásunk biztosítékai. a határtalan nagy belső erőt, s ebben rejlik egyúttal a legtöbb gyarmatosító európai állam gyengesége.
Anglia példája sem dönti meg ezeket a megállapításokat. Anglia helyzetét már csak az amerikai Egyesült Államokkal való nyelvi és kulturális közösségre tekintettel is nem lehet az európai államok egyikével sem összehasonlítani.
Egy egészséges területi politika keresztülvitele szempontjából Németország számára igénybe vehető új terület csak Európában jöhet számításba. Ebből a szempontból a gyarmatokat már csak azért sem lehet elsősorban számításba venni, mert alkalmatlanok európaiak letelepítésére. Emellett a gyarmatok megszerzése is súlyos harcokat követelt, márpedig ha ilyen áldozatokról lett volna szó, akkor ezeket célirányosabb lett volna európai területek kedvéért hozni.
Az ilyen elhatározás természetesen teljes odaadást kíván, Ennek felismerése után a birodalom egész politikai vezető rétegének ezt a célt kellett volna szolgálnia. Soha nem lett volna szabad egy lépést sem tennie más megfontolásból, mint ennek i feladatnak és feltételeinek a felismeréséből. Tisztában kell lenni azzal, hogy ez a ; él csak harcok árán érhető el, és éppen ezért nyugodtan, határozottan kellett volna azokkal szembenézniük.
Minden szövetséget is kizárólag ebből a szempontból kellett volna felülbírálni és értékelni. Ha Európában óhajtottak új földterületeket biztosítani népünknek, akkor az nagyjában és egészében véve csak Oroszország terhére történhetett volna. Ebben az esetben a birodalomnak az egykori lovagrendek országútján kellett volna elindulnia, hogy a német karddal a német ekének új területeket, a nemzetnek pedig i mindennapi kenyeret biztosítsa.
Az ilyen politika számára egész Európában csak egyetlen szövetségesre lehetett számítani, s az Anglia volt. Csak Anglia lehetett volna hátvédje az ilyen germán vándorlás kezdetének. Ehhez legalább annyi jogunk lett volna, mint volt elődeinknek. Pacifistáink egyike sem utasítja vissza a keleti végek kenyerét, bár az első ekét valamikor "kardnak", "fegyvernek" hívták.
Angliát bármi áldozattal meg kellett volna nyernünk, akár gyarmataink, tengeri hatalmunk rovására, sőt az ipari verseny megszüntetése árán is.
Ezeket az áldozatokat meg kellett volna hozni a nagy, hatalmas jövő érdekében. Anglia egy időben ilyen alapon hajlandónak is mutatkozott békés megegyezésre azért is, mert tisztában volt vele, hogy Németországnak népe szaporodása következtében kivezető utat kell keresnie, s azt vagy Angliával karöltve Európában fogja megtalálni, vagy nélküle a nagyvilágban.
Ennek a meggondolásnak írható a javára az a közeledés, amelyet a századfordulón Anglia kezdeményezett Németország felé. Annak idején kellemetlenül érintette a birodalmat az a gondolat, hogy esetleg Anglia kedvéért kell a gesztenyét a ízből kikaparni, holott egy szövetségnek mindig csak kölcsönös üzlet az alapja. Ilyen üzletet ebben az időben Angliával nagyon jól lehetett volna kötni, mert a brit diplomácia elég okos volt ahhoz, hogy tudja: ellenszolgáltatás nélkül semminemű szolgáltatásra nem számíthat.
Képzeljük csak el, mi lett volna, ha egy okos német külpolitika 1904-ben Japán szerepét vette volna át. Fel sem tudjuk mérni, hogy ennek milyen beláthatatlan következményei lettek volna Németország számára. Sohasem került volna sor világháborúra.
Egy 1904-es véráldozat az 1914-18-as évek tízszeresét is megtakarította volna. Minő hatalmi állása lenne ma Németországnak a világon! Az Ausztriával kötött szövetség természetesen akkor már esztelenség volt.
Ez az állammúmia nem harcra-háborúra szövetkezett Németországgal, hanem az örök béke fenntartásának az érdekében, amely a Monarchia németségének lassú, de biztos kiirtásához vezetett volna.
Ettől a szövetségestől nem lehetett a német nemzeti érdekek támogatását vámi, különösen ha meggondoljuk, hogy képtelen volt véget vetni még a birodalom tőszomszédságában is a németség elleni irtóhadjáratnak. Ha Németországban nem volt olyan kíméletlen nemzeti öntudat, hogy a tehetetlen Habsburg állam kezéből tízmilliónyi német fajtestvér sorsának az irányítását magához ragadja, akkor hogyan lehetett várni a távolabbi célok szolgálatát? A régi birodalomnak az osztrák kérdés tekintetében vallott álláspontjából következtetni lehetett az egész nemzet élethalálharcában elfoglalt magatartására.
Semmi esetre sem lett volna szabad összetett kezekkel nézni, miként szorítják háttérbe évről évre a németséget, mert az osztrák szövetség értéke kizárólag a német elem védelmében rejlett. Sajnos nem léptek erre az útra.
Semmitől sem féltek jobban, mint a harctól, hogy azután mégis a legkedvezőtlenebb időpontban kényszerítsék azt rájuk. A világbéke megtartására gondoltak, és a világháborúnál kötöttek ki.
Éppen ez volt a legjelentősebb oka annak, hogy a német jövendő megteremtésének ezt a harmadik útját még csak figyelemre sem méltatták. Nyilvánvaló volt, hogy új területeket csak kelet felé lehet szerezni, ez viszont harccal jár, ők pedig mindenáron a békét akarták. Mert a német külpolitikának a jelszava már régen nem a német népnek minden körülmények között való megtartása, hanem sokkal inkább a világbékének minden eszközzel való biztosítása volt. Láttuk, hogy ez mennyire sikerült. Erre különben még külön is visszatérek.
Ilyen körülmények között tehát már csak a negyedik lehetőség volt hátra: iparés világkereskedelem, tengeri hatalom és gyarmatok.
Az ilyen fejlődés kétségtelenül könnyebb és tényleg gyorsabban érhető el. Az új területek és új föld betelepítése lassú folyamat, amely gyakran évszázadokig eltart. Éppen ebben keresendő belső ereje is; abban tudniillik, hogy nem pillanatnyi fellángolásról van szó, hanem általános, alapos és tartós fejlődésről. Ezzel szemben az ipari fejlődés, amely pár év leforgása alatt felfújható, inkább szappanbuborékhoz, semmint megbízható erőhöz hasonlít. Kétségtelen, hogy egy flottát gyorsabban lehet megteremteni, mint parasztbirtokoknak és farmoknak szívós küzdelemmel járó betelepítését. Ezzel szemben azonban az is igaz, hogy az előbbit könnyebb megsemmisíteni, mint az utóbbit.
Ha Németország mégis erre az útra szánta volna rá magát, akkor legalább tisztában kellett volna lennie azzal, hogy ez is harccal fog végződni. Nagyon gyermeteg észjárásra vall az a hit, hogy népek békés versenyében jó magaviselettel és békés magatartással, tehát úgy, hogy az embernek ne kelljen fegyverhez nyúlnia, célt érhetünk.
Nem! ez az út azt jelentette, hogy Anglia egy szép napon ellenségünk lesz. Botorság volt felháborodni amiatt, mert Anglia bátorságot vett magának az erőteljes egoizmus nyerseségével beleszólni a mi békés tevékenységünkbe. Mi ezt természetesen sohasem tettük volna.
Amennyire tény az, hogy európai területi politikát csak Anglia szövetségével folytathattunk Oroszország ellen, igaz megfordítva is: gyarmati és világkereskedelmi politika Anglia ellen csak Oroszországgal szövetkezve képzelhető el.
Ebben az esetben azonban kíméletlenül le kellett volna vonnunk a következményeket, és mindenekelőtt Ausztriát kellett volna elejtenünk.
Különben is minden tekintetben már kész őrület volt a századfordulón az Ausztriával való szövetség.
Soha egy pillanatig sem gondoltak arra, hogy Oroszországgal szövetkezzenek Anglia ellen, mint amennyire arra sem, hogy Angliával Oroszország ellen, mert hiszen mindkét eset háborúra vezetett volna. Éppen ennek megakadályozása céljából a kereskedelmi és iparpolitika mellett foglaltak állást. A békés gazdasági honfoglalásra vonatkozólag szinte kész használati utasítás birtokában voltak, és azt hitték, hogy egyszer és mindenkorra véget vethetnek az erőszak politikájának. Ez a meggyőződésük néha mégis megingott, különösen akkor, amikor Anglia felől fenyegető hangok hallatszottak. Ezért flotta építésére is rászántak magukat, természetesen ezt sem azért, hogy Angliát megtámadják vagy megsemmisítsék, hanem a már oly sokszor említett "világbéke" megvédelmezése és a világ "békés" meghódítása érdekében. Éppen ezért mindig szerényebb keretek között mozgott ez irányú tevékenységük, nemcsak a hajók száma, hanem a tonnatartalmuk és fegyverzetük tekintetében is, hogy ezáltal is bizonyítsák békés szándékukat.
A világ "békés" gazdasági meghódítása a legnagyobb tévedés, amelyet valaha is állampolitika vezérlő gondolatává tettek. Méghozzá képesek voltak mindig Angliára, mint koronatanúra hivatkozni e politikai elv megvalósíthatósága tekintetében. Alig lehet jóvátenni azt, amit ezen a téren történelemtudományunk és annak magyarázata ártott. Mindez csak annak bizonysága, hogy milyen sokan vannak olyanok, akik történelmet "tanulnak", anélkül azonban, hogy megértenék. Anglia példája ugyanis éppen az ellenkezőjét bizonyíthatta volna. Nincs még egy nép, amelyik a maga gazdasági foglalásait nagyobb fegyveres erőszakkal készítette volna elő, és később erélyesebben védelmezte volna meg, mint az angol. Éppen a brit államművészet jellemzője politikai hatalommal gazdasági hódításra törni és minden gazdasági megerősödést rögtön megint politikai hatalommá változtatni. Micsoda balga tévedés azt hinni, hogy Anglia gyáva volna a maga gazdasági politikáját, ha kell, vére hullásával is megvédelmezni. Az, hogy az angol népnek nincs "néphadserege", nem bizonyítja az ellenkezőjét. Nem a mindenkori katonai szervezet a döntő, hanem sokkal inkább az akarat és elhatározás a meglevő felhasználására. Anglia mindig olyan felkészültséggel rendelkezett, amilyenre éppen szüksége volt, és olyan fegyverekkel harcolt, amelyekkel célt ért. Zsoldosokkal küzdött, amíg a zsoldosok elegendőnek bizonyultak, de feláldozta nemzetének legdrágább vérét is akkor, hogyha a győzelem ilyen áldozatot követelt. Fő jellemzője mindig a harci készség és a szívós kitartás volt.
Ezalatt Németországban az iskola, a sajtó és a vicclapok a legképtelenebb módon jellemezték az angol embert, úgy, hogy ez a legszörnyűbb önámításhoz vezetett. Ez az eljárás az angol fajnak olyan lebecsülését vonta maga után, aminek a legkeserűbb módon meg kellett bosszulnia magát. A hamisítás olyan nagymérvű volt, hogy az ember meg volt győződve róla: az angol egy minden hájjal megkent, de személy szerint hihetetlenül gyáva üzletember. Persze "tudósaink" arra nem gondoltak, hogy az olyan hatalmas világbirodalmat, mint amilyen az angoloké, mégsem lehet összelopni, összecsalni. Minden figyelmeztető szó a pusztába hangzott el. Egész jól emlékszem még arra, hogy bajtársaim milyen csodálkozással néztek körül, amikor Flandriában megjelentek ezek a "Tomyk". Mindjárt az első napok után mindenki keserűen győződött meg arról, hogy a skótok nem egészen olyanok, mint amilyeneknek a vicclapok és tudósítások jellemezték őket.
Ekkor tettem első megfigyelésemet a propaganda mikéntjének célszerűségéről. Az ilyen hamisításból a terjesztők hasznot akartak húzni; ezzel akartak bebizonyítani, hogy a világ gazdasági meghódítása lehetséges. Ami az angoloknak sikerült, az nekünk is kell, hogy sikerüljön állítottak , különösen, ha meggondoljuk, hogy ami nagyobb beszélőképességünk és a tipikusan angol kihívó modor hiánya bennünket még alkalmasabbá tesz erre. Azt remélték, hogy a kisebb nemzetek ragaszkodását és a nagyobbak bizalmát könnyebben fogjuk megnyerni.
Arra, hogy a mi beszélőképességünk az idegenek számára belső iszonyt jelentett, annál kevésbé gondoltunk, mert annak hasznosságában magunk is komolyan hittünk. Csak a forradalom nyújtott mélyebb bepillantást abba a határtalan butaságba, amely gondolkodásmódunkat jellemezte.
A világ "békés gazdasági eszközökkel való meghódításának" agyréme egyben magyarázója volt a Hármasszövetség őrületének.
Egyáltalán melyik állammal szövetkezhettek volna? Az Ausztriával való szövetség mellett természetesen nem gondolhattak háborús hódításra, de éppen ez jelentette a szövetség legnagyobb gyengéjét. Bismarck megengedhette magának ezt a szükségmegoldást, de törpe utódai semmi esetre sem és különösen nem olyan időkben, amikor már a bismarcki szövetség alapfeltételei nem voltak meg. Annak idején Bismarck még azt hitte, hogy Ausztria német állam, s mint ilyennel szövetkezett. Az általános választójog fokozatos bevezetésével azonban ez az ország egy német jellegétől megfosztott, parlamenttel kormányzott zűrzavarrá változott.
Az Ausztriával való szövetség a fajvédelem szempontjából is káros volt. Meg kellett tűrni a határ mentén egy új szláv nagyhatalom kialakulását, amely pedig Németországgal szemben később egészen más álláspontra kellett, hogy helyezkedjék, mint például Oroszország. Ez a szövetség évről évre veszített erejéből, éspedig olyan arányban, amilyenben e gondolat szószólói a Monarchiában elvesztették befolyásukat.
Már a századfordulón ez a szövetség is olyan stádiumba került, amilyenbe az osztrák-olasz szövetség.
Itt csak két lehetőség volt: vagy szövetségi viszonyban maradnak a Habsburg-monarchiával, vagy pedig tiltakoznak a németség elnyomása ellen. Az ilyen kezdet azonban rendszerint nyílt háborúsággal végződik.
A Hármasszövetség értéke már lélektanilag is nagyon kicsi volt, ha tekintetbe vesszük, hogy minden szövetség olyan arányban veszít az értékéből, amilyen arányban a meglévő állapot megtartására szorítkozik. Ezzel szemben minden szövetség annál erősebb, minél inkább remélhetik az egyes szövetségestársak a szövetség által bizonyos megfogható célok elérését. E téren is azonban nem a védelemben, hanem a támadásban rejlik az erő.
Már annak idején sokan elismerték ezt, de sajnos nem az úgynevezett "hivatottak". Különösen az akkor még ezredesi rangban levő Ludendorff, a nagyvezérkar tisztje mutatott rá egy 1912. évi emlékiratában erre a gyengeségre. Természetesen az "államférfiak" az ügyet nem méltatták figyelemre. Úgy látszik a tiszta értelem csak az egyszerű halandóknál jelentkezik, azonban hiányzik, mihelyt "diplomaták"-ról van szó.
Németországra nézve szerencse volt, hogy a háború 1914ben Ausztria közbejöttével tört ki. Így a Habsburgoknak részt kellett venniük benne. Ha ez megfordítva történik, akkor Németország magára maradt volna. Ez a Habsburg állam sohasem mert vagy akart volna részt venni olyan harcban, amely Németországon keresztül tört volna ki. Az, amit később Itáliánál elítéltek, azt mindenekelőtt Ausztria tette volna meg; legalábbis "semleges" maradt volna, hogy az államot egy kezdeti forradalomtól megóvja. Az ausztriai szlávság képes lett volna a Monarchiát inkább már 1914-ben szétrobbantani, semhogy Németországnak segítséget nyújtson.
A dunai monarchiával való szövetség veszélyét és nehézségeit akkor még csak kevesen értették.
Ausztriának sokkal több olyan ellensége volt, amely ebből a korhadt államból örökölni remélt, semhogy ne lettek volna annak a Németországnak az ellenségei, amelyben a Monarchia régóta várt és remélt szétesésének megakadályozóját látták. Rájöttek arra, hogy Bécs tulajdonképpen csak Berlinen keresztül érhető el.
Ez a szövetség Németországra a legjobb szövetségi lehetőségek elvesztését jelentette. Oroszországgal és Itáliával szemben mindig nagyobb lett a feszültség. Pedig Rómában a közvélemény éppen annyira németbarát volt, mint osztrákellenes. Ez az érzelem nemegyszer lobbant lángra a legutolsó olasz szívében is.
Minthogy Németország a kereskedelmi és iparpolitikára vette rá magát, Oroszországgal szemben semmi oka sem volt az összeütközésre. Csak e két nemzet ellenségeinek lehetett célja a nemzetek egymás ellen hangolása. Valóban elsősorban a zsidók és a marxisták voltak azok, akik a két nemzetet minden eszközzel háborúra uszították.
Végül azért is jelentett ez a szövetség beláthatatlan veszélyt Németország számára, mert a bismarcki birodalommal szemben kétségtelenül ellenséges érzelemmel viseltető nagyhatalomnak könnyen sikerülhetett az államok egész sorát mozgósítani azáltal, hogy az osztrák szövetséges rovására mindenik részére gazdagodási lehetőséget helyezett kilátásba.
A dunai monarchia ellen ui. mozgósítható volt egész Kelet-Európa, különösen azonban Oroszország és Itália. Az Eduárd király által kezdeményezett világszövetség soha sem jött volna létre, hogyha Ausztriát, mint Németország szövetségesét nem állíthatták volna oda csábító csaléteknek. Csak így volt lehetséges olyan különböző kívánságú és célú államoknak egyetlen támadási arcvonalba való tömörítése. Mindenki azt remélte, hogy egy Németország elleni általános támadás esetén a saját részére is biztosíthat valami nyereséget Ausztria terhére. Törökországnak ehhez a szerencsétlen szövetséghez csendes társként való látszólagos csatlakozása a veszélyt rendkívüli módon megsokszorozta.
A nemzetközi zsidó pénzvilágnak szüksége volt erre a csalétekre, hogy a velük szemben elégedetlenkedő Németország megsemmisítésének tervét megvalósíthassa. Csak ezzel tudta a koalíciót összekovácsolni és azt elég erőssé és bátorrá tenni arra, hogy az erős Siegfriedet leteperhesse.
A Habsburg-monarchiával való szövetség, amely engem már Ausztriában is vegyes érzelmekkel töltött el, most már gondos belső vizsgálódásra késztetett. Ennek a vizsgálódásomnak eredménye csak megerősített eredeti véleményemben.
Abban a kis körben, amelyben éltem és mozogtam, már annak idején sem titkoltam azt a meggyőződésemet, hogy az ilyen halálra ítélt állammal való szövetkezés Németországot is a tönk szélére juttathatja, hacsak ideje korán nem tud megszabadulni tőle. Soha egy pillanatra sem ingott meg nézetem. A világháború kitörésekor és utána, amikor úgy látszott, hogy a hideg ésszerűség helyett a lelkesedés még az illetékes tényezőket is elragadja, mindig kifejezésre juttattam abbeli álláspontomat, hogy a német nemzet érdeke a szövetségnek minél sürgősebb felbontása. Ugyanis a Habsburg-monarchiát otthagyni nem jelent áldozatot akkor, ha ezáltal ellenségeink számát csökkentjük. Mert az embermilliók nem egy romlott dinasztia megmaradása érdekében ragadtak fegyvert, hanem a német nemzet megmentése érdekében.
A világháború előtt egykét ízben úgy tetszett, mintha legalább egy bizonyos körben kételkedtek volna a szövetség politikai helyességében. A német konzervatív , körökben időről időre történtek bizonyos óvatosságra intő figyelmeztetések, de mint oly sokszor, ezek is csak falra hányt borsót jelentettek. Meg voltak győződve arról, hogy a világ "meghódításának" helyes útját járják, amelynek óriási eredményei lesznek és amely ezzel szemben nem követel áldozatot.
A "nem elhivatottaknak" ismét az a szomorú szerep jutott, hogy ölbe tett kézzel nézzék, miként vezetik az "elhivatottak" népünket pusztulásba és miként vonzzák hamelni patkányfogóként népünket maguk mögé.
Politikai gondolkodásmódunk végzetes betegségében rejlett annak lehetősége, hogy a "gazdasági hódítás" őrületét gyakorlati politikai útként, a "világbéke" fenntartását pedig politikai célként állíthattak népünk elé.
A német technika és ipar diadalmenete, és a német kereskedelem nagyszerű eredményei lassanként elhomályosították annak a felismerését, hogy mindezek végső eredményének első és legfontosabb feltétele maga az erős állam. Ellenkezőleg, sokan már úgy gondolkodtak, hogy az állam ezeknek a jelenségeknek köszönheti a létét, és hogy maga elsősorban gazdasági intézmény, amelyet a gazdasági követelményeknek megfelelően kell kormányozni, és amelynek léte is a gazdaságtól függ. Végezetül, úgy látták és erősítgették, hogy ez az állapot a legegészségesebb és legtermészetesebb. Ezzel szemben az a valóság, hogy az államnak semmiféle gazdasági irányzathoz és gazdasági fejlődéshez nincs köze.
Az állam nem gazdasági tényezők foglalata gazdasági feladatok teljesítésére egy szigorúan körülhatárolt élettérben, hanem fizikailag és lelkileg azonos lények közösségének szervezete, fajiságuk fenntartásának megkönnyítése és a gondviselés által előírt életcélok elérésére. Ez és semmi egyéb az állam célja és értelme, a közgazdaság csak egyike azoknak a segítőeszközöknek, amelyek szükségesek a cel elérésére. Azonban soha sem oka és célja az állami létnek, feltéve, hogy azt kezdettől fogva nem helyezték téves, mert természetellenes alapokra. Ez természetesen csak azoknak a népeknek az életszükséglete, amelyek néptársaik létét maguktól, a maguk erejéből és létéért folytatott küzdelmükkel akarják biztosítani. Ezzel szemben azok a népek, amelyek az emberiség parazitáiként furakodnak a többi népek közé, hogy azután a legkülönbözőbb módon és ürüggyel azokat dolgoztassak maguk helyett, minden meghatározott terület nélkül is államot képezhetnek. Ez elsősorban a zsidóságra vonatkozik, mint amely népnek parazita volta miatt ma mar az egész tisztességes emberiség szenvedni kényszerül.
A zsidó állam sohasem volt területileg körülhatárolt, hanem területtől független, de szigorúan egy fajra korlátozódott. Éppen ezért képezett mindig államot ez a nép az államban. A legzseniálisabb fogások közé tartozik, amit csak valaha is kitaláltak, hogy ezt az államot "vallás"-ként szerepeltették. Ezáltal mindig biztosították a maguk számára a megfelelő jóindulatot. Valójában a mózesi vallás nem egyéb, mint a zsidó faj fenntartásának tudománya. Éppen ezért magába foglalja mindazokat a szociológiai, politikai és gazdasági területeket, amelyek e tekintetben egyáltalán szóba jöhetnek.
Minden emberi közösség első alapja: a fajfenntartás ösztöne. Éppen ezért az állam népi szervezet és nem gazdasági intézmény. Oly különbség ez, amely éppen annyira nagy, mint amennyire, különösen a ma úgynevezett "államférfia" számára érthetetlen. Éppen ezért hisznek utóbbiak abban, hogy az államot a gazdaságon keresztül lehet megtartani A valóság pedig az, hogy az állam ama tulajdonságok közreműködésének eredménye, amelyek a faj fenntartásában gyökereznek. Ezek azonban mindig hősi tulajdonságok, de sohasem a szatócsot jellemző önzés, mert a létnek és fajiságnak fenntartása az egyesek áldozatkészségét feltételezi. Ebben rejlik éppen a költő szavainak értelme: "Ha nem vagytok készek az életeteket feláldozni, sohasem nyeritek el azt". Egész egyéni létünket fel kell áldoznunk azért, hogy fajiságunkat fenntarthassuk. De ebben rejlik az állam keletkezésének, fenntartásának az előfeltétele is, amely semmi egyéb, mint hasonló lények azonos fajiságán alapuló összetartozásának érzete, valamint a közért való tettrekészség. Ez a körülmény saját honunkban élő népeknél hősi tettek, az élősdieknél viszont hazug képmutatás és alattomos kegyetlenség szülője. Minden állam keletkezése a tulajdonságok latba vetésének az eredménye, ami mellett a létért folytatott küzdelemben azok a népek fognak alulmaradni, amelyek a legkevesebb hősi tettet tudják felmutatni, vagy pedig nem képesek kivédeni az ellenséges élősdiek ravaszságát. Azonban a csatavesztés még ebben az esetben is majdnem mindig nem az okosság, hanem a határozottság és bátorság hiányának rovására írandó, amely nemegyszer az emberiesség köntösébe burkoltan jelentkezik.
Arra nézve, hogy az államalkotó és államfenntartó tulajdonságok a gazdasággal milyen kevés összefüggésben vannak, a legjellemzőbb az a tény, hogy az egyes államok belső ereje csak a legritkább esetben esik egybe úgynevezett közgazdasági virágzásukkal. A legtöbbször éppen amint a rengeteg példa mutatja , a gazdasági fellendülés az állam közeledő hanyatlását jelzi. Ha az emberi közösségek képződése gazdasági erőkre és okokra lenne visszavezethető, akkor a legnagyobb gazdasági fellendülés egyúttal az állam még nagyobb erejét is kellene, hogy jelentse és nem megfordítva.
Különösen olyan országokban érthetetlen a közgazdaság államalkotó és fenntartó erejébe vetett hit, amelyeknek történelme minden téren erőteljesen bizonyítja ennek ellenkezőjét. Poroszország példája mutatja leginkább, hogy nem gazdasági tulajdonságok, hanem ideális erények képezik az állam megteremtésének alapját. Ezek védelme alatt majd virágba borulhat a gazdasági élet, míg a hősi erények kiveszésével a gazdasági élet is összeomlik. Ezt a folyamatot éppen most magunkon tapasztalhatjuk a legszomorúbb módon. Az emberek anyagi jóléte a hősi erények árnyékában fokozódik a legjobban, mihelyt azonban a közgazdaság az első helyet kívánja elfoglalni egy nép életében, önmagát fosztja meg létalapjától.
Németország hatalmi állásának emelkedésével mindig együtt járt a közgazdaság felvirágzása. Ellenben, ha a gazdaság képezte népünk életének egyetlen tartalmát, és ennek súlya alatt a hősi erények elpusztultak, összeomlott az állam, és kisvártatva magával rántotta a mélybe a gazdaságot.
Ha most azt kérdezi valaki, hogy melyek az államalkotó és fenntartó erők a valóságban, úgy azokat egyetlen meghatározásba foglalhatjuk össze: az egyed áldozatképessége és áldozatkészsége a közért. Tény, hogy az ember sohasem áldozza fel magát gazdasági célokért, vagyis nem hal meg üzletekért, hanem csak ideális célokért. Semmi sem bizonyítja inkább az angolok fölényét a néplélek felismerése terén, mint az a körülmény, hogy mialatt mi a "kenyérért" harcoltunk, ők a " szabadságért" küzdöttek, nem is a saját, hanem a kis nemzetek szabadságáért. Nálunk egyszerűen nevettek ezen a szemtelenségen, vagy bosszankodtak rajta. Ezzel is bizonyították, milyen fejetlenül buta volt az úgynevezett "államművészet" Németországban. Halvány fogalmuk sem volt már arról az erőről, amely önkéntes halálba küldi a férfiakat.
Amíg a német nép 1914ben azt hitte, hogy ideálokért harcol, kitartott, mihelyt azonban csak a mindennapi kenyér lett küzdelmének tárgya, feladta a játszmát.
A mi nagy "államférfiaink" csodálkoztak ezen az érzelmi változáson. Soha nem jöttek rá arra, hogy az ember abban a pillanatban, amelyben gazdasági érdekért küzd, lehetőleg kerüli a halált, mert hiszen ez a harcnak egyetlen jutalmától fosztja meg.
Ezzel szemben a leggyengébb anya is hőssé lesz gyermeke megmentéséért folytatott küzdelemben. Éppen úgy csak a faj fenntartása és az azt védő házitűzhely vagy a haza védelme készteti minden idők férfiát az ellenség fegyverei elé.
Örök érvényűnek fogadhatjuk el a következő mondatot: államot sohasem alapítottak békés gazdaság útján, hanem mindig csak a fajfenntartás ösztönével, amely vagy hősi tettekben, vagy ravasz alattomosságban nyilvánul meg. Az előbbi árja munka és kultúrállamok alapításához vezet, az utóbbi esetben viszont zsidó élősdi tartomány keletkezik. Tény, hogy mihelyt egy népnél vagy egy államban a gazdasági élet ezeket az ösztönszerű megmozdulásokat elnyomja, maga lesz a leigázottságnak és elnyomásnak okozója.
A háború előtti időszaknak az a balhiedelme, hogy kereskedelmi és gyarmatpolitikával békés úton meg lehet nyitni a német nép számára a világ kapuit, sőt még több, meg lehet hódítani a világot, a legklasszikusabb jele volt a valóban államalkotó és megtartó erény, és az abból folyó akaraterő és tettrekészség elvesztésének. Ezt a természeti törvényszerűséget bizonyította a világháború a maga következményeivel.
A felületes szemlélő számára a német nemzetnek ez a beállítása s ez majdnem általánosnak mondható csak egy megfejthetetlen rejtvény, hiszen éppen Németország a csodálatos példája a tisztán hatalmi politikai alapokra fektetett birodalomnak. Poroszország, a birodalom magva ragyogó hősiesség, és nem pénzügyi műveletek vagy kereskedelmi üzletkötések eredménye. A birodalom maga szintén hatalompolitikai vezetés és katonai erények nagyszerű gyümölcse. Kérdezhetné valaki, hogyan következhetett be éppen a német nép politikai ösztönének ez a súlyos betegsége? Ugyanis nem egyes különálló jelenségekről van szó, hanem lidércfények borzalmas számáról, amelyek a nép testén hol itt, hol ott lángoltak fel, vagy mint a mérges sebek egyszer az egyik helyen, máskor másutt kezdték ki a nemzet testét. Úgy látszott, mintha tartós mérgezési folyamat árasztaná el ennek a hősi testnek egész véredényrendszerét. Mérgező folyamat, amelyet titokzatos hatalom irányít, hogy az egészséges értelem és egyszerű létfenntartási ösztön egyre súlyosabb betegségét idézze elő.
Mialatt ezekkel a kérdésekkel a birodalom szövetségi és gazdaságpolitikájával szemben elfoglalt álláspontomból kifolyólag 191214. évben számtalanszor foglalkoztam, a rejtély megoldásaként mindig arra a megállapításra jutottam, hogy ez a titkos hatalom a marxista tanítás és világnézet, valamint ezek megszervezett hatása. Másodízben mélyedtem el életemben a rombolásoknak ebbe a tanába, és ezúttal természetesen már nem a mindennapi környezetem nyújtotta benyomások és hatások alatt, hanem a politikai élet általános megfigyelése útján. Miközben ennek az új világnak elméleti irodalmába mélyedtem, annak hatását megkíséreltem önmagamnak megmagyarázni, összehasonlítottam mindjárt a politikai, kulturális és gazdasági életben jelentkező gyakorlati megnyilvánulásaival és kihatásaival.
Első ízben szenteltem figyelmemet e világjárvány megfékezésére irányuló kísérletekre is. Tanulmányoztam Bismarck kivételes törvényalkotását, célja, harca és eredményei szemszögéből. Meggyőződésemet lassanként olyan sziklaszilárd alapokra fektettem, hogy ebben a kérdésben azóta sem kellett megváltoztatnom nézetemet. Ugyanígy további alapos vizsgálat tárgyává tettem a marxizmus és zsidóság közötti viszonyt.
Annak idején Bécsben Németországra, mint megingathatatlan hatalmasságra tekintettem, s most egyszerre gyakran félő gondok jelentkeztek bensőmben. Titokban és kicsiny társaságom előtt a német külpolitikát hibáztattam, és éppen annyira hibáztattam azt a könnyelműséget is, amellyel Németország legfontosabb problémáját, a marxizmust kezelték. Valóban nem tudtam felfogni, hogyan képesek ilyen, kihatásaiban mérhetetlen veszedelembe vakon belerohanni. Már annak idején figyelmeztettem környezetemet, mint azt ma is teszem szélesebb mederben, a gyáva korcsok megnyugtató jelszavának: "nekünk nem árthat senki" veszedelmére. Hasonló rákfene már aláásott egy hatalmas birodalmat, miért lenne éppen Németország kivétel a többi emberi közösség között. Az 191314es évben első ízben fejtettem ki különböző körökben amelyek ma részben a nemzetiszocialista mozgalom hűséges letéteményesei azt a meggyőződésemet, hogy a német nemzet jövőjének kérdése a marxizmus megsemmisítésének kérdésével elválaszthatatlanul egybeforrt.
A szerencsétlen német szövetségi politikát a marxizmus bomlasztó munkája következményének tekintettem. A legborzalmasabb az, hogy ez a méreg szinte láthatatlanul rombolja le egy egészséges gazdasági és állampolitikai felfogás alapjait. A megtámadottak gyakran nem is sejtik, hogy minden ténykedésük a különben általuk teljesen kárhoztatott világnézet következménye.
A német nép belső pusztulása akkor már régen megkezdődött, anélkül, hogy az emberek, mint oly sokszor az életben, tisztában lettek volna létük megrontóival. Gyakran tapogatták körül a betegséget, mégis összetévesztették a külső tüneteket a kór okozójával. Minthogy pedig ez utóbbit nem merték, vagy nem akarták megismerni, a marxizmus elleni harc sem volt egyéb, mint közönséges kuruzslás.


V. A világháború

Fiatal kamaszkoromban semmi sem tudott inkább lehangolni, mint az a tudat, hogy éppen olyan korszakban születtem, amely láthatólag csak a szatócsoknak és államhivatalnokoknak fog diadalkaput emelni. A történelmi események hullámzása annyira lecsillapodott, hogy úgy látszott, a jövő tényleg "a békés versengés korszaka" lesz. E látszat terjesztése nem más, mint a népek kölcsönös méltóságteljes becsapása az erőszakos módszerek kikapcsolása mellett. Az egyes államok mindinkább üzleti vállalatokhoz kezdtek hasonlítani, amelyek igyekszenek egymás alól kirángatni a szőnyeget, a megbízásokat elhalászni egymás orra elől, és mindezt éppen annyira hangos, mint jelentéktelen handabandázás közepette. Ügy látszott, mintha ez a fejlődés nemcsak állandó jellegű, hanem az egész világot egyszerűen áruházzá alakító hatású lett volna, és e nagy áruház előcsarnokában a legrafináltabb pénzcsempészek és közigazgatási hivatalnokok szobrait gyűjtenék egybe a halhatatlanság számára. E nagy áruház kereskedői az angolok, a közigazgatási hivatalnokok pedig a németek lennének, a zsidóknak viszont a tulajdonos szerepére kellene föláldozniuk magukat, hiszen saját bevallásuk szerint úgysem keresnek soha semmit, hanem örökösen csak "ráfizetnek" és amellett a legtöbb nyelvet beszélik.
Sokszor kérdeztem magamtól, miért nem születtem száz esztendővel ezelőtt, a szabadságharcok idején, amikor az ember még "üzlet" nélkül is ért valamit?!
Így töprengtem késői földi vándorlásom felett, és bosszankodtam a "nyugalom és béke" éveinek előttem álló perspektívája miatt, melyet a sors meg nem érdemelt Csapásának tekintettem. Gyermekkoromban sem voltam már távolról sem "pacifista", és minden ez irányú kísérlet csak öregbítette felfogásomat.
A búr háború felvillanó fénysávként ötlött szemembe. Naponta lestem az Újságokat és táviratokat, boldog voltam, hogy legalább a távolból tanúja lehetek ennek a hősi küzdelemnek.
Az orosz-japán háborút már sokkal értelmesebben és figyelmesebben szemléltem, és vitáim közepette elsősorban nemzeti okoknál fogva akkor már állást is foglaltam, éspedig a japánok mellett. Az orosz vereségben az ausztriai szlávság vereségét láttam.
Azóta sok év telt el, és amit gyermekkoromban fülledt csöndességnek tekintettem, az most számomra a vihar előtti nyugalmat jelentette. Már bécsi tartózkodásom idején tikkasztó, fülledt hőség lebegett a Balkán felett, olyan, amely a vihart szokta megelőzni. Néha fel-feltűnt egy-egy cikázó fénysugár, hogy azután gyorsan eltűnjék a rideg sötétségbe. Nemsokára bekövetkezett az első balkáni háború és ezzel együtt az első légáramlat az idegessé vált Európában.
A rákövetkező idő izzó trópusi lázként hatott az emberekre úgy, hogy a közeledő katasztrófa érzése s az örökös gond már végül vágyódássá változott, amely türelmetlenül várta annak bekövetkeztét, amelyet elkerülni amúgy sem lehetett. Végre lecsapott az első, hatalmas villám. Kitört a zivatar, s az égzengésbe a világháború ütegeinek bömbölése vegyült.
Amikor Ferenc Ferdinánd trónörökös meggyilkolásának a híre Münchenbe érkezett (éppen odahaza ültem és csak felületesen hallottam a történteket), először az a nyomasztó érzés fogott el, hogy talán német diákok golyói ölték meg a trónörököst, hogy megmentsék a német népet belső ellenségétől és a trónörökös szlávosító törekvéseitől. Hogy mi lett volna ennek a következménye, azt el lehet képzelni: az üldöztetésnek új korszaka, amely most már az egész világ szemében jogos és indokolt lett volna. Amikor közvetlen utána tudomásomra jutott az állítólagos tettesek neve, és hogy szerbek voltak a merénylők, csendes borzalommal gondoltam a kifürkészhetetlen sors bosszújára.
A szlávok legnagyobb barátja szláv fanatikus golyójának esett áldozatul.
Akinek módjában volt állandó figyelemmel kísérő Ausztriának Szerbiához való viszonyát, az egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy a lavina megindul és azt nem lehet majd feltartóztatni.
Igazságtalan az a szemrehányás, amellyel a bécsi kormányt illetik az általa küldött ultimátum tartalma és formája miatt. Hasonló helyzetben a világ egyetlen hatalma sem cselekedett volna másként. Ausztria délkeleti határán könyörtelen és halálos ellenség állott, amely egyre gyakrabban provokálta az Osztrák-Magyar Monarchiát, s mindaddig nem maradt volna nyugton, amíg be nem következik a birodalom megsemmisítésének pillanata.
A bécsi kormánykörökkel szemben igaztalanul jár el, aki azt állítja, hogy kierőszakolták a háborút, amelyet pedig még el lehetett volna kerülni. A háború elkerülhetetlen volt; legfeljebb egykét esztendővel lehetett volna elodázni. Márpedig ez a folytonos elodázás volt mind a német, mind az osztrák diplomáciának az átka. Végül is a legkevésbé megfelelő időpontban kellett belemenni a háborúba. A háború időpontjának további elodázásával minden bizonnyal még kevésbé megfelelő körülmények között kellett volna háborúba bocsátkozni.
Akik ma a háború megkezdése miatt a legtöbbet átkozódnak, és a legbölcsebbek ítélkeznek, éppen azok egyengették a legvégzetesebben a háborúhoz vezető utat.
A szociáldemokrácia évtizedek óta a legádázabb háborús uszítást folytatta Oroszország ellen; a Centrum viszont vallási szempontokból Ausztriát tette a német politika tengelyévé. Ennek a tévedésnek a következményeit természetesen viselni kellett. Ami bekövetkezett, semmi körülmények között nem lehetett elkerülni. A német kormány legnagyobb bűne emellett az volt, hogy a béke fenntartása érdekében a háború kitörésének legkedvezőbb pillanatát mindig elmulasztotta. A világbéke fenntartására irányuló szövetség hínárjába egyre jobban belekeveredett és így egy olyan világkoalíció áldozata lett, amely a világbéke fenntartásának vágyával szemben a világháborút tartotta szükségesnek.
Ha annak idején a bécsi kormány az ultimátumnak szolidabb formát és hangot adott volna, ez a körülmény legfeljebb magát a kormányt tette volna ki a nép elsodró dühének. A tömeg szemében az ultimátum hangja igenis mérsékelt volt, nemhogy túlzottnak vagy brutálisnak tartotta volna azt. Aki ma ezt tagadja, az vagy egészen üresfejű, vagy tudatosan hazug.
Az 1914. évi háborút nem kényszerítették rá a tömegre, hanem az egész nép hőn óhajtott vágya volt.
Az általános bizonytalanságnak egyszer már véget akartak vetni. Csak így lehet megérteni, hogy ezt a legnehezebb harcot több mint kétmillió német férfi és ifjú önként vállalta, és kész volt a zászlót megvédeni utolsó csepp véréig.
Nekem magamnak ezek az órák úgy tűntek, mintha ifjúkorom bántó érzéseitől váltanának meg. Ma sem szégyellem bevallani, hogy túláradó lelkesedéssel borultam térdre, és hálás szívvel köszöntem meg az égnek azt a szerencsét, hogy ebben az időszakban élhetek.
Szabadságharc tört ki, amelynél hatalmasabbat a világ eddig még nem látott. Mihelyt a sors szabad folyást engedett az eseményeknek, világossá vált a nagy tömeg szemében, hogy nem Ausztria sorsáról van szó, hanem a német népéről.
Alig ment át a köztudatba Münchenben a merénylet híre, máris két gondolat cikázott át az agyamon: először az, hogy végre elkerülhetetlen a háború, másodszor, hogy a Habsburg államnak most kénytelen-kelletlen ki kell tartania a szövetség mellett. Hiszen amitől leginkább féltem az volt, hogy Németország egy szép napon talán éppen ebből a szövetségből kifolyóan valamilyen összeütközésbe keveredik anélkül, hogy ehhez Ausztria egyenes okot szolgáltatna, és a Habsburg állam nem lenne képes annyi belső erőt felmutatni, hogy szövetséges társa mellé álljon. Annál is inkább félő volt ez, mert a birodalom szláv többsége azonnal szabotálta volna az ilyen jellegű önálló elhatározást, és inkább darabokra zúzta volna szét a monarchiát, semhogy a szövetségesnek kért segélynyújtáshoz hozzájárult volna. Ez a veszedelem most már nem fenyegetett. A rozoga államnak harcolnia kellett, akár tetszett neki, akár nem.
E konfliktussal szemben elfoglalt álláspontom igen egyszerű és világos volt. Szerintem nem Ausztria veszekedett Szerbiával az elégtételért, hanem Németország küzdött saját létéért. A német nemzet számára a "lenni vagy nem lenni" nagy kérdéséről, szabadságáról és jövőjéről volt szó. Bismarck művének most kellett kiállnia a tűzpróbát, hogy újból kiérdemelje azt, amit az atyák Weissenburgtól Sedanig és Párizsig vívtak ki hazájuk számára. Ha ez a háború Németország számára győzelmes kimenetelű lett volna, akkor népünk ismét belépett volna a nagy nemzetek sorába, s csak azután szerezhetett volna magának Németország nagy érdemeket a béke hatalmas bástyájaként anélkül, hogy a drága béke kedvéért kénytelen lett volna fiai szájától a kenyeret megvonni.
Egykor, mint gyermeknek és ifjúnak az volt a hő óhajom, hogy legalább egyszer bebizonyíthassam: nemzetemért való lelkesedésem nemcsak üres frázis. Nemegyszer szinte bűnnek tűnt szememben az "éljen" kiáltás anélkül, hogy érzésem szerint ehhez jogosultságom lett volna. Mert kinek állott jogában ezt a szót használni, mielőtt kipróbálta volna valódi értelmét ott, ahol vége minden játéknak, és a sors istennőjének kérlelhetetlen keze népeket és embereket egykedvűen tesz serpenyőjébe, hogy megmérje érzelmük igaz voltát és mibenlétét. Magam is azok
közé a milliók közé tartozom, akiknek büszke boldogságtól dagadozott a keble azért, hogy végre megszabadulhatnak ezektől a gátló érzésektől. Annyiszor énekeltem a "Deutschland über Alles"-t és kiáltottam a "heil"-t tele torokkal, hogy számomra tényleg kegynek tűnt fel az a körülmény, hogy végre az Örök Bíró isteni ítélőszéke előtt tehetek tanúbizonyságot érzelmeim igazi voltáról és őszinteségéről. Már az első pillanatban megérlelődött bennem az elhatározás, hogy háború esetén, ami szerintem most már elmaradhatatlan volt, minden körülmények között búcsút mondok könyveimnek, mert úgy éreztem, hogy ott kell lennem, ahová a belső hang vezérelt.
Elsősorban politikai okokból mondtam búcsút Ausztriának. Mi sem volt természetesebb, mint az, hogy most, a nagy harc kezdetén ismét mérlegelnem kellett meggyőződésemet. Nem akartam a Habsburg-monarchiáért küzdeni, de kész voltam népemért és az azt megtestesítő birodalomért mindenkor meghalni. Augusztus 3án kegyelmi kérvényt nyújtottam be III. Lajos király őfelségéhez, amelyben bajor ezredben való beosztásomat kérelmeztem. A kabinetirodának e napokban bizonyosan sok dolga volt. Ezért annál inkább örültem annak, hogy kérésem már másnap elintézést nyert. Remegő kézzel bontottam fel az értesítést, és olvastam kérésem teljesítését azzal a felhívással, hogy egyik bajor ezrednél jelentkezzem. Egész lényemet öröm és hála töltötte el. Pár nap múlva már magamra öltöttem egyenruhámat. hogy azután csak hat év múlva vessem le ismét. Mint valamennyi német számára, úgy az én számomra is megkezdődött földi létem legfeledhetetlenebb és legnagyszerűbb korszaka. E gigászi küzdelem eseményei mellett minden egyéb semmivé zsugorodott össze. Most, ennek az óriási eseménynek tizedik évfordulóján büszke fájdalommal gondolok vissza népünk hősi küzdelmei kezdetének e heteire, amelynek a sors jóvoltából én is részese lehettem.
Mintha csak tegnap lett volna, úgy elevenednek meg előttem az események. Egyenruhában látom magam kedves bajtársaim körében, magam előtt látom az első kivonulást, a gyakorlatokat stb. , míg végre elérkezett a harctérre indulás nagy napja.
Csak egy gondolat bántott engem is, mint annyi sok mást. Vajon nem érkezünk-e későn a frontra? Ez az egy körülmény nyugtalanított. Így azután minden hőstett feletti győzelmi mámorban egy csepp keserűség is maradt számomra, hiszen minden újabb győzelemben elkésésünk veszélyét láttam. Ilyen lelkiállapotban érkezett el a nap, amikor búcsút mondtunk Münchennek, hogy teljesítsük kötelességünket. Első ízben pillantottam meg a Rajnát, amelynek csendes habjai mentén nyugatnak tartottunk, hogy a német folyamot megvédjük a régi ellenség kapzsiságával szemben. Amikor a nap első sugarai a reggeli köd enyhe fátyolán keresztül bearanyozták a Niederwald emlékművét, egyszerre felzengett a hosszú katonavonatunkból a reggeli égre a "Wacht am Rhein" dallama, és nekem elszorult a szívem.
Flandriában, nedves, hideg átgyalogolt éjszaka után, midőn a nap első sugarai bontakoztak ki a ködből, acélos köszöntés búgott el fejünk felett, s utána éles csattanással szórta szét soraink között golyózáporát és túrta fel a nedves talajt. Még mielőtt eloszlott volna ez az acélfelhő, kétszáz torokból tört elő az első "hurrá!" a halál első hírnökei felé! Most aztán elkezdődött a kattogás, zúgás, zengés, üvöltés. Mindenki előretört, lázas szemekkel, egyre gyorsabban, míg végre a hátrahagyott répaföldeken túl, a sövényeknél megkezdődött a közelharc, embernek ember elleni harca. A távolból dal hangjai törtek elő, amelyek egyre közelebb és közelebb jutottak, századról századra szállottak, éppen akkor, midőn a halál javában szedte sorainkból áldozatait. A dal elérkezett hozzánk, és mi továbbadtuk. "Deutschland, Deutschland, über alles in der Welt!" Négy nap múlva visszaindultunk. Még a lépésünk is megváltozott, a 17 éves ifjak férfiakhoz hasonlítottak. A List ezred önkéntesei talán nem tanultak még meg tökéletesen a harcászatot, de meghalni már úgy tudtak, mint az öreg katonák. Ez volt a kezdet.
Így ment ez tovább évről évre, de a csata romantikája helyébe egyre inkább a borzalom lépett. A lelkesedés lassan elcsendesedett, s a kitörő mámort megfojtotta a halálfélelem. Elérkezett az az idő, amikor mindenkiben az önfenntartás ösztöne küzdött a kötelességtudással. Engem sem kímélt meg ez a belső küzdelem. Nálam ez a harc már 1915-16 telén eldőlt. Akaratom teljes győzelmet aratott. Az első napokban ujjongva és nevetve rohamoztam, most csendes és elszánt lettem. Ez az állapot azután állandó maradt. Most már a sors a legnagyobb megpróbáltatásoknak is kitehetett anélkül, hogy idegeim felmondták volna a szolgálatot. Az ifjú önkéntesből öreg katona lett.
Ez a változás azonban az egész hadseregre vonatkozott. A hadsereg öregen, de keményen került ki ebből a küzdelemből, s azt, aki nem tudott ennek az áradatnak ellenállni, magával sodorta.
Évezredek múltán sem lehet majd hősiességről beszélni anélkül, hogy ne gondolnánk a világháború német hadseregére. A múlt ködéből majd kibontakozik a szürke acélsisakok vasfrontja, mint halhatatlanságra intő örök jel, amely nem ingadozik és nem hátrál soha. Míg németek élnek, tudni fogják, hogy ezek egykor nemzetünk fiai voltak.
Annak idején katona voltam, tehát nem akartam politizálni. Nem akartam tudni a politikáról, azonban mégsem cselekedhettem másként, minthogy bizonyos jelenségekkel szembenállást foglaljak, amely jelenségek kétségtelenül az egész nemzetet érintették, de elsősorban bennünket, katonákat érdekeltek.
Két dolog volt, ami engem annak idején bosszantott és amit károsnak tartottam.
Már az első győzelmi hírek után a sajtó bizonyos része lassan és sokak által talán egyelőre még fel sem ismerhető módon néhány ürömcseppet kezdett vegyíteni az általános lelkesedésbe. Mindez bizonyos jóindulat, jóakarat, sőt bizonyos aggodalom leple alatt történt. Meggondolásaik voltak a győzelem túlzott ünneplésével szemben. Féltek attól, hogy ez nem nagy nemzethez méltó, és nem is megfelelő. Hiszen a német katona bátorsága és hősiessége tulajdonképpen egészen természetes, úgy, hogy ennek következtében nem szabad az embernek magát az örömnek olyan meggondolatlan kitöréseire ragadtatnia, már csak a külföldre való tekintettel sem, mert hiszen az örömnek csendes és méltóságteljes alakja jobban tetszik, mint a féktelen ujjongás stb. Végül pedig nekünk, németeknek most sem kellene elfelednünk, hogy a háborút mi nem akartuk, és így nem kellett volna szégyellnünk annak a nyílt és férfias beismerését, hogy mi mindenkor hajlandók vagyunk a kibékülésre, és ezért a magunk részéről mindent megteszünk. Viszont nem okos dolog a hadsereg tetteinek tisztaságát túl nagy lármával elhomályosítani, mert a világ többi része az ilyen tényekkel szemben csak kevés megértést tanúsít. Az ember semmin sem csodálkozik jobban, mint azon a szerénységen, amellyel a valódi hős tetteit hallgatagon és csendesen elfelejti. Ez volt az egésznek a célja.
Ahelyett, hogy az ember az ilyen alakokat hosszú fülüknél fogva magas oszlophoz vezette és kötéllel felhúzta volna, tényleg elkezdték a győzelmi öröm e "helytelen" módjával szemben az ünneplők figyelmeztetését, nehogy az ünneplő nemzet az ingatag tintanyalók esztétikai érzékenységét megbántsa.
Megfeledkeztek arról, hogyha a lelkesedést egyszer letörik, az nem éleszthető fel újra. A mámort ebben az állapotban kellett tartani. Hogyan lehet a lelkesedés ereje nélkül olyan harcot végigharcolni, amely a legnagyobb követelményekkel lép fel a nemzet lelki tulajdonságaival szemben.
Nagyon jól ismertem a széles rétegek lelkivilágát, és tisztában voltam azzal, hogy "esztétikai emelkedettség"-gel nem lehet a tüzet annyira szítani, hogy elegendő legyen a melegen tartásra. Õrültségnek tartottam már azt is, hogy semmit sem tettek a szenvedélyek fokozása érdekében. De hogy a szerencsére meglévő lelkesedést még meg is nyirbálták, azt igazán nem tudtam megérteni.
Ami másodsorban bosszantott, az a mód volt, amellyel a marxizmust kezelték. Mindez csak annak bizonysága volt, hogy halvány sejtelmük sem volt a dögvészről. Egész komolyan hitték, hogy azzal az ígérettel, amely szerint többé nem ismernek pártokat, a marxizmust belátásra és tartózkodásra bírhatják.
Hogy a marxizmus esetében nem pártról, hanem az egész emberiség pusztításához vezető tanról van szó, azt annál kevésbé értették meg, mert mindezt nem tanították az elzsidósodott egyetemeken. Márpedig nagyon sokan, különösen magasabb rangú hivatalnokaink közül a beléjük nevelt ostoba önhittségüknél fogva nem találták érdemesnek, hogy olyan könyvet vegyenek kezükbe, amely nem tartozik iskolájuk tananyagához. Az ilyen egyének felett a legnagyobb átalakulások is nyomtalanul múlnak el. Így azután az állami intézmények többnyire csak az események után kullognak. Istenemre! Ezekre érvényes legalább az a közmondás: "Amit a paraszt nem ismert, azt nem eszi meg. " A kevés kivétel itt csak a szabályt erősíti.
Elképesztő esztelenség lett volna 1914 augusztusának napjaiban a német munkást a marxizmussal azonosítani. A német munkás azokban a sorsdöntő órákban kiszabadította magát e mérgező járvány karjaiból, hiszen egyébként soha sem lett volna hajlandó harcba szállni. Elég ostobák voltak azonban azt hinni, hogy a marxizmus talán "nemzetivé" lett; ez olyan elképzelés, amely csak arra mutat, hogy hosszú éveken át az állami ügyek hivatalos intézői közül senki sem tartotta érdemesnek e tan lényegével foglalkozni. Ha megtették volna, az ilyen tévedés nehezen következhetett volna be.
A marxizmus, amelynek végcélja az összes nem zsidó nemzeti államok megsemmisítése, 1914júliusában megrendülve látta, hogy az általa behálózott német munkásság óráról órára egyre gyorsabb ütemben áll a haza szolgálatába. Pár nap leforgása alatt teljesen szertefoszlott ennek a siralmas népbolondításnak a köde. Egyszerre elhagyatva, egyedül állott a zsidó vezetőségi banda, mintha teljesen veszendőbe ment volna a hatvan esztendő alatt a tömegbe csepegtetett sok képtelenség és téveszme. De abban a pillanatban, amelyben a vezetők felismerték a fenyegető veszélyt, gyorsan a fülükre húzták a hazugság varázssapkáját, és szemtelenül színlelték a nemzeti lelkesedést.
Pedig most lett volna itt az ideje a zsidó kútmérgezők csaló szövetségével való leszámolásnak. Röviden le kellett volna számolni velük, minden tekintet nélkül az esetleges lármára és jajveszékelésre. 1914 augusztusában a nemzetközi szolidaritás gondolata egy csapásra elpárolgott a német munkásság fejéből, s ehelyett pár hétre rá amerikai srapnelek kezdték szórni a "testvériség" jegyében üdvözletüket a menetelő oszlopok sisakjára. A gondos kormányhatalom kötelessége lett volna akkor, amikor a német munkás ismét megtalálta a népéhez vezető utat, e népelem uszítóit kérlelhetetlenül kiirtani.
Ha a fronton a legjobbak eleshettek, akkor odahaza legalább a gázt lehetett volna kiirtani.
Ehelyett azonban Õfelsége a császár kezét nyújtotta a régi gonosztevőknek, és ezáltal kíméletet és belső nyugalmat biztosított a nemzet álnok orgyilkosainak.
A kígyó tehát tovább dolgozhatott, ha elővigyázatosabban is, mint azelőtt, de annál veszedelmesebben. Mialatt a tisztességesek békességről álmodoztak, azalatt a hitszegők a forradalmat készítették elő.
Ha annak idején e rettenetes félszegségre határozták el magukat, engem lelkem mélyén mind elégedetlenebbé tett. De hogy a vége ilyen borzalmas lesz, akkor még magam sem gondoltam.
Mit kellett volna tehát cselekedni? A mozgalom vezetőit lakat alá helyezni, perbe fogni, és őket a nemzet nyakáról eltávolítani. Az egész katonai hatalmat is igénybe kellett volna venni ennek a pestisnek kiirtásához. Pártjukat fel kellett volna oszlatni, a parlamentet szükség esetén szuronnyal észre térítem, de a legjobb lett volna működését azonnal felfüggeszteni. Miként a köztársaság ma feloszlatja a pártokat, úgy erre még több joga lett volna a császárságnak, hiszen akkor a nép léte vagy nemléte forgott kockán.
Ez esetben felvetődik a kérdés, vajon lehet-e egyáltalán szellemi eszméket fegyverrel kiirtani? Lehet-e durva erőszak alkalmazásával világnézeteket legyőzni?
Ezeket a kérdéseket már abban az időben is nemegyszer feltettem magamnak.
A hasonló és a történelemben különösen vallási alapon mozgó események tanulmányozása a következő alapvető felismeréshez vezetett:
Gondolatok és eszmék, valamint szellemi alappal bíró mozgalmak, legyenek azok akár tévesek, akár helyesek, fennállásuk bizonyos időpontjától számítva, technikai hatalmi eszközökkel már csak akkor törhetők meg, ha a fegyverek egyúttal új gondolatnak, eszmének vagy világnézetnek hordozói.
Puszta erőszak különálló alkalmazása, egy bizonyos szellemi alapgondolat hajtóereje nélkül, sohasem vezethet egy másik eszme és annak elterjedése megsemmisítéséhez, feltéve, hogy nem irtja ki mind egy szálig annak minden képviselőjét, és nem rombolja szét minden hagyományát. Ez azonban leggyakrabban az illető állam hatalmi politikai jelentőségének kikapcsolódását is maga után vonja gyakran hosszú időre, nemegyszer örökre. Tapasztalat szerint egy-egy ilyen véráldozat a nép legjavát érinti. Minden olyan üldözés, amelynek nincsen szellemi megalapozottsága, erkölcstelennek tűnik fel, és éppen a nép legértékesebb elemeit készteti ellenállásra, ami végül az igaztalanul üldözött mozgalom szellemi tartalmának elsajátítására vezet. Sokaknál egyszerűen ellenzéki érzületből, amely fellázad egy eszme erőszakos ledorongolása ellen.
Amilyen mértékben nő az üldöztetés, ugyanolyan mértékben szaporodik a belső párthívek száma. Az új tan végleges megsemmisítése csak nagy, folyton fokozódó irtóhadjárattal volna lehetséges, amely végre az illető nép és állam valóban értékes vérének a lecsapolásához is vezet. Ez azonban megbosszulja magát, mert az ilyen, úgy nevezett "belső" tisztogatás ára az általános aléltság lesz. Az ilyen eljárás eleve céltalan akkor, ha a legyőzendő tan már bizonyos kereteket túllépett.
Mint minden élő szervezet, ez is a gyermekkor első idejében van leginkább kitéve a megsemmisülés veszedelmének, míg az évekkel növekedik ellenállóképessége, hogy azután az aggkori gyengeség következtében ismét új gyermekségnek adjon helyet, ha talán más formában és más okból is.
Tény az, hogy majdnem minden olyan kísérlet, amely egy világnézetet és annak szellemi kihatásait minden szellemi alapot nélkülöző puszta erőszak által kíván megsemmisíteni, fiaskóval végződik, sőt nemegyszer az ellenkezőjét éri el mindannak, amit kíván.
Minden olyan erőszak, amely nem biztos szellemi alapon nyugszik, ingadozó és bizonytalan lesz. Hiányzik a megalapozottsága, amely csak fanatikus világnézetben testesülhet meg.
Minden világnézet, legyen az vallásos vagy politikai természetű gyakran nehéz e tekintetben határt vonni elsősorban a saját eszméinek gyakorlati megvalósításáért, semmint az ellentétes világnézet megsemmisítéséért harcol. Ennek következtében a harc nem annyira védekező, mint inkább támadó jellegű. Minden olyan kísérlet, amely bizonyos világnézetnek hatalmi eszközökkel való legyőzését kívánja szolgálni, meghiúsul mindaddig, amíg a harc nem ölti magára az új világnézet támadó alakját. Csak két világnézet harcában mérik össze szívósan és kíméletlenül a brutális erőszak fegyvereit a győzelem kivívása érdekében.
Ennek az igazságnak a fel nem ismerésén szenvedett hajótörést mind ez ideig a marxizmus elleni küzdelem.
Emiatt vallott kudarcot a bismarcki "kivételes" törvényalkotás is. Hiányzott az új világnézet, amelyért a harcot meg lehetett volna vívni. Mert azt, hogy az ún. "államtekintély" vagy "nyugalom és rend" az élethalálharcban egy bizonyos szellemi alapgondolat hajtóereje lehetne, csak az illetékes magasabb rangú tisztségviselőink közmondásos bölcsessége hiheti.
Mivel ennek a harcnak a valódi szellemi alapja hiányzott, Bismarck kénytelen volt a szociális törvényalkotás gyakorlati megvalósítását annak az intézménynek belátására és jóindulatára bízni, amely maga is a marxista gondolkodásmód hajtása volt. Akkor, amikor a "vaskancellár" a marxizmus elleni küzdelmet a polgári demokraták jóindulatára bízta, kecskére bízta a káposztát.
Mindez egy alapos, marxizmus ellenes harci kedv által fűtött új világnézet hiányának a következménye volt. Így lett a bismarcki harc eredménye is súlyos kiábrándulás. A világháború alatt vagy annak kezdetén vajon másképp alakult a helyzet? Sajnos nem.
Minél inkább foglalkoztam állami kormányzatunknak a szociáldemokráciával, mint a marxizmus pillanatnyi megtestesítőjével szembeni álláspontja megváltoztatásának gondolatával, annál inkább felismertem e tan pótszerének hiányát. Mit lehetne a tömegnek nyújtani, ha a szociáldemokráciát levernék? Egyetlen mozgalom sem volt, amelytől remélni lehetett, hogy a többé-kevésbé vezető nélkül maradt munkások tömegét zászlaja alá vonzaná. Esztelenség, sőt ostobaság volt azt hinni, hogy az osztálypártból kivált nemzetközi fanatikus máról holnapra polgári pártba, tehát új osztályszervezetbe fog bevonulni. Bármily kellemetlen is legyen, nem lehet letagadni, hogy a polgári pártok legnagyobb része a társadalmi osztályok szerinti tagozódást "természetesnek" látja mindaddig, amíg nincsenek ennek kellemetlen politikai hatásai.
Ezt a tényt csak a szemtelen és buta hazudozó tagadhatja le. Általában tartózkodnunk kell attól, hogy a tömegeket butábbnak tartsuk, annál tűnt amilyen. Politikai ügyekben gyakran az érzelem helyesebben dönt, mint az ész. Aki azonban azt hiszi, hogy a tömeg érzelmének helytelenségét nemzetközisége eléggé bizonyítja, gondoljon arra, hogy a pacifista demokrácia sem jár kevésbé esztelen utakon. Pedig annak képviselői csaknem kizárólag a polgári elemek közül kerülnek ki. Mindaddig, amíg a polgárok milliói reggelenként áhítatosan olvassák a zsidó demokrata újságjaikat, addig ezeknek az uraknak egyáltalán nem volna szabad élcelődniük az "elvtársak" butaságán. Különösen, ha meggondoljuk, hogy ők is ugyanazt a szemetet habzsolják, ha más feltálalásban is. Mindkét esetben a gyártó: egy és ugyanaz a zsidó.
Az embernek óvakodnia kell attól, hogy meglévő tényeket letagadjon. Az a tény, hogy osztálykérdéseknél nemcsak ideális problémákról van szó mint ahogy azt főleg választások előtt szeretik szívesen hangoztatni , le nem tagadható. Népünk nagy részének osztályönhittsége, valamint mindenekelőtt a kézi munkás megbecsülésének a hiánya olyan jelenség, ami nem valamely holdkóros fantáziájában született meg.
Mindettől eltekintve az úgynevezett intelligenciának igazán csekély gondolkodóképességére vall, ha nem érti meg, hogy egy olyan réteg, amely a marxizmus járványának terjedését nem tudta megakadályozni, ma legkevésbé sem képes az elvesztettek visszaszerzésére.
A magukat polgárinak nevező pártok soha sem fogják többé a proletár tömegeket a saját táborukhoz csatolni, mert itt részben természetes, részben mesterséges úton egymástól elválasztva olyan két világ áll egymással szemben, amelyeknek egymás közötti viszonya csak a harc lehet. A győzelmes fél azonban csak az ifjabb, ez pedig a marxizmus.
1914-ben valóban elképzelhető volt a szociáldemokrácia elleni harc, csak az lett volna kétséges, hogy megfelelő gyakorlati pótlék hiányában meddig lehetett volna a harcot tovább vinni. E téren nagy űr volt. Már jóval a háború előtt ez volt a véleményem, s éppen ezért nem tudtam elhatározni magam a már meglévő pártok valamelyikéhez való csatlakozásra. A világháború folyamán szerzett benyomásaim ezt a véleményemet csak megerősítették, mert világosan felismertem egy olyan mozgalomnak a hiányát, amely több kell, hogy legyen parlamenti pártnál, ha fel akarja venni a szociáldemokrácia ellen a kérlelhetetlen harcot.
Bizalmas barátaim előtt nyíltan beszéltem erről. Egyébként ekkor gondoltam első ízben arra, hogy később politikailag is szerepeljek.
Éppen ez ösztönzött, hogy barátaim kis körében kijelentsem: a háború után hivatásom mellett szónokként óhajtok tevékenykedni. Azt hiszem, hogy erre egészen komolyan gondoltam.


VI. Háborús propaganda

A politikai események figyelmes tanulmányozása közben már régtől fogva ; rendkívül érdekelt a propagandatevékenység. A propagandában olyan eszközt láttam, amelyhez különösen a marxista szervezetek értettek mesteri ügyességgel. Már elejétől fogva rájöttem arra, hogy a propaganda helyes alkalmazása valóságos művészet, amely polgári pártjaink előtt majdnem teljesen ismeretlen volt és maradt. Csak a keresztényszocialista mozgalom, különösen Lueger idejében tudott ezen a téren is nagyszerűt művelni, és ennek köszönhette nagy sikerét is.
A propaganda helyes alkalmazásának beláthatatlan eredményeit azonban elsősorban a háború ideje alatt láthattam. Sajnos, ezen a téren is mindent csak az ellenfél oldalán tanulmányozhattam, mert a mieink tevékenysége szerfölött szerény volt. Már önmaga, a német részről tapasztalt általános felvilágosításnak minden katona szemében feltűnő hiánya, arra késztetett, hogy ezzel a kérdéssel még behatóbban foglalkozzam.
Gondolkodási időm több volt a kelleténél, és a gyakorlati útmutatásokat az ellenség adta, sajnos, igen kitűnő módon.
Amit nálunk elmulasztottak, azt az ellenfél határtalan ügyességgel és valóban zseniális számítással használta ki. Az ellenség háborús propagandájából én is nagyon sokat tanultam. Azok fölött, akiknek ezen a téren is a legtöbbet kellett volna tenniük, az idő nyomtalanul haladt el; részben túlságosan okosnak képzelték magukat annál, hogy másoktól is tanulhassanak, másrészt a becsületes akaratuk is hiányzott hozzá.
Kérdem én: volt-e nálunk egyáltalán háborús propaganda? Sajnos, csak nemmel felelhetek.
Minden, amit ebben az irányban műveltek, kezdettől fogva annyira kevés és annyira hibás volt, hogy legalábbis semmit sem használt, gyakran azonban éppen kárt okozott. A német háborús propaganda alapos vizsgálatának eredményeként csak azt lehet megállapítani, hogy alakjában elégtelen, lényegében pedig lélektanilag hibás volt.
Már az első kérdéssel sem voltak tisztában, tudniillik azzal, hogy a propaganda eszköze vagy cél?
A propaganda eszköz, és éppen ezért a cél szempontjából kell megítélni. Alakja tehát az általa szolgált célhoz kell, hogy alkalmazkodjék. Az is világos, hogy a cél jelentősége az általános szükséglethez képest különféle lehet. Ez a körülmény szabj a meg a propaganda belső értékét is. Az a cél azonban, amelyért a háború folyamán harcoltunk, a legnagyszerűbb és leghatalmasabb volt, amit csak ember elképzelhet: népünk szabadságáért és függetlenségéért, létfenntartásának biztosításáért, a jövendőért és a nemzet becsületéért harcoltunk. Valamiért, amely minden ellentétes véleménnyel szemben, amit ma hallunk, mégiscsak van, sőt lennie kell, mert hiszen becsület, szabadság és függetlenség nélkül a népek előbb-utóbb tönkremennek, mert a magasabb igazság szerint a becstelen és hitvány nemzedékek nem érdemlik meg a szabadságot. Aki azonban gyáva rabszolga akar lenni, annak nem lehet és nem szabad becsületének lennie, mert az általános megvetés úgyis a legrövidebb idő alatt megfosztja attól.
Abban a harcban, amelyben a német nép emberi létéért küzdött, a háborús propaganda célja a harc támogatása, végcélja pedig a győzelem kellett volna, hogy legyen.
Ha bolygónk népei létfenntartásukért küzdenek, és a lét vagy nemlét kérdése nyomul előtérbe, akkor semmivé válnak a humanitásról és az esztétikáról szóló megfontolások. Mindezek a képzetek nem a világegyetemben lebegnek, hanem ezek az ember fantáziájának a szülöttei és az emberhez is vannak kötve. Ha elválasztjuk ettől a világtól ezeket a fogalmakat, akkor ismét semmivé válnak, mert az örök természet nem ismeri őket.
Ami a humanitást illeti, arra nézve már Moltke megállapította, hogy háború esetén a hadviselés lehető gyors befejezésében rejlik a legnagyobb humanitás, tehát a legkíméletlenebb hadviselési mód felel meg a legjobban az emberiesség követelményeinek.
Ha azonban az ember az esztétika stb. szólamával hozakodik elő, akkor erre csak egy választ adhatunk. A nép létküzdelmét jelentő sorsdöntő kérdésekben megszűnik a szépségre való törekvés kötelezettsége. A legkevésbé szép amit az emberi életben ismerhetünk, a rabszolgaság járma. Vagy talán a schwabingi dekadencia "esztétikusnak" találja a német nemzet mai sorsát? Ennek a kultúrparfümnek modern feltalálóival, a zsidókkal azonban igazán kár erről tárgyalni. Egész létük nem egyéb, mint az Úr képmásának esztétikája elleni tiltakozás megtestesülése.
Ha azonban a humanizmusról és esztétikáról vallott fenti álláspontok a harcnak nem velejárói, akkor azok a propaganda mérvének és minőségének tekintetében sem jöhetnek számításba.
A propaganda a háborúban a célhoz vezető eszköz. A cél pedig a német nép létéért folytatott küzdelem volt. Éppen ezért a propagandát is csak az erre érvényes alapelvek szerint lehet megítélni. A legrettenetesebb fegyverek is emberségesek, ha azokat a győzelem siettetése teszi szükségessé, és csak azok a módszerek szépek, amelyek a nemzet számára a szabadság dicsőségét biztosíthatják.
A háborús propaganda szempontjából ilyen élethalálharc idején ez az egyetlen helyes állásfoglalás.
Ha ezzel a mértékadó körök is tisztában lettek volna, akkor sohasem bizonytalankodtak volna annyit ennek a fegyvernek az alakját és alkalmazását illetően; mert a propaganda is csak fegyver, igaz ugyan, hogy csak alapos ismerője kezében képez rettenetes harci eszközt.
A második, de ugyanilyen döntő jelentőségű kérdés a következő: Kikhez kell a propagandának szólnia? A művelt intelligenciához, vagy a kevésbé képzett tömegekhez? Mindig csak a tömegek felé kell irányulnia!
A propaganda feladata nem az egyesek tudományos kiképzése, hanem a tömegnek bizonyos tényekre, eseményekre, szükségszerűségekre stb. való figyelmessé tétele úgy, hogy azok jelentősége a tömeg érdeklődésének középpontjába kerüljön.
Minden propagandának népszerűnek kell lennie és szellemi színvonalát a felvilágosítandók legkevésbé képzett rétegének befogadóképességéhez kell szabni.
Minél nagyobb az a tömeg, amelyre hatást kell gyakorolni, annál kevésbé legyen magas a propaganda szellemi színvonala. Ha tehát a propaganda a háborúban való kitartás fokozását célozza, és éppen ezért az egész népre irányul, a túlságosan magas szellemi előfeltételek kerülésére a legnagyobb gondot kell fordítani.
Minél kisebb a tudományos tehertétel és minél inkább a tömeg érzelméhez szól a propaganda, annál átütőbb az eredmény. Ez a propaganda helyességének és helytelenségének legkitűnőbb fokmérője, és semmi szín alatt sem egynéhány tudósnak vagy esztétikai ifjoncnak a kielégítése.
A tömeg befogadóképessége nagyon korlátolt, értelme kicsiny és éppen ezért nagyon feledékeny. Ezekből a tényekből kifolyólag tehát minden hathatós propaganda csak néhány pontra kell, hogy szorítkozzék. Ezt a néhány pontot és néhány tételt addig kell vezérszavakban ismételni, amíg az utolsó is megérti ebből a szóból azt, amit akarunk. Mihelyt az ember ezt az alaptételt feláldozza és sokoldalú akar lenni, akkor a hatás elaprózódik, mert a tömeg a nyújtott anyagot sem megérteni, sem megemészteni nem tudja. Ezáltal azonban az eredmény is tovább gyengül mígnem végleg elmarad.
Például teljesen hibás volt az ellenséget nevetségessé tenni, mint ahogyan azt az osztrák és német vicclapok művelték. Alapjaiban téves, mert az ellenféllel való találkozás a valóságban mindjárt egészen más meggyőződésre bírta az egyes embert, és ez a körülmény borzalmasan megbosszulta magát. A német katona az ellenfél ellenállásának közvetlen benyomása alatt eddigi felvilágosítói részéről becsapottnak érezte magát, és ahelyett, hogy harci kedve vagy kitartása megerősödött volna, éppen az ellenkezője történt. Az ilyen, félrevezetett ember felmondta a szolgálatot.
Ezzel szemben az angolok és amerikaiak háborús propagandája lélektanilag helyes volt. Õk a németet népük előtt barbárnak és vandálnak tüntették fel, az egyes katonát már előkészítették a háború borzalmaira, és ezzel elejét vették a csalódásnak. Még a legborzalmasabb fegyver is, amit ellenük felhasználtak, csak az eddigi felvilágosítás igazolását jelentette számukra. Éppen ezért csak megerősítette kormányzatuk állításainak valóságában vetett hitüket, amely körülmény viszont dühüket és gyűlöletüket fokozta az elvetemült ellenséggel szemben. Mert az ellenség fegyvereinek legrettenetesebb hatása is csak a barbár ellenség ismert brutalitásának bizonyossága volt, anélkül azonban, hogy csak egy pillanatra is meggondolta volna, hogy saját fegyverei még borzalmasabb hatásúak.
Így nyújtotta a német háborús propaganda túl nem szárnyalható példáját annak, hogy miként érheti el a "felvilágosító" munka a kitűzött célnak éppen az ellenkezőjét akkor, ha hiányzik belőle a lélektanilag helyes elgondolás.
Ezzel szemben nagyon sokat lehetett tanulni az ellenségtől annak, aki nyitott szemmel és helyes érzékkel dolgozta fel magában a négy és fél éven át ostromló ellenséges propaganda hullámait.
Legkevésbé értették meg azonban a propagandatevékenység első tételét, nevezetesen azt, hogy minden feldolgozandó kérdésben teljesen szubjektív, egyoldalú állásfoglalásra van szükség. Ezen a téren mindjárt a háború kezdetén nagyot hibáztak, úgy, hogy az embernek joga volt kételkedni: vajon annyi esztelenség tisztán csak a butaság rovására írható?
Mit mondanánk az olyan plakátról, amely egy bizonyos szappan propagálására hivatott és amelyik egy másik szappant is jónak minősít. Az ember csak a fejét rázná. Éppen így vagyunk a politikai reklámokkal is.
A propaganda feladata például nem a különböző jogok mérlegelése, hanem az általa képviselendő egyetlen jog kizárólagos hangsúlyozása. Pl. alapjában hibás volt a háborús felelősség kérdését abból az álláspontból megítélni, hogy nemcsak Németország tehető felelőssé a katasztrófa bekövetkezéséért. Az lett volna a helyes, hogy ezt a bűnt kizárólag az ellenség rovására írjak még akkor is, hogyha ez nem felelt volna meg úgy a valóságnak, mint ahogy ez valójában volt. Mi volt azonban ennek a félmunkának az eredménye?
A nép nagy tömege nem diplomatákból és államtudósokból, sőt még csak nem is mind értelmes ítélőképességgel megáldott emberekből áll, hanem ingadozó, kétkedésre és bizonytalanságra hajlamos emberekből. Abban a pillanatban, amelyben a saját propaganda csak halvány lehetőséget is nyújt, az ellenfél már alapot is nyert a saját igazunkban való kételkedésre. A tömeg nem képes megkülönböztetni azt, hol ér véget az ellenfél igazságtalansága, és hol kezdődik a saját igazságtalanságunk. Ilyen esetben bizonytalan és hitetlenkedő lesz, különösen akkor, ha az ellenfél nem követi el ezt az esztelenséget, hanem a maga részéről minden bűnt az ellenségre ró. Magától értetődő dolog tehát, hogy végre a saját népünk is inkább hisz az egyöntetű és egységesebb ellenséges propagandának, mint a saját propagandánknak. Különösen olyan népnél lehet erről szó, amely amúgy is minden áron a tárgyilagosságra törekszik. Mert népünknél mindenki csak azon fáradozik, hogy az ellenséget megkímélje az igazságtalanságtól még akkor is, hogyha ez népünket a legsúlyosabb veszélynek teszi ki, még ha létének és államának a vesztét vonja is maga után,
Természetesen a tömeg nem jön rá arra, hogy mértékadó helyen ezt nem így gondoljak.
A nép a maga nagy többségében annyira nőies gondolkodású, hogy sokkal inkább befolyásolják gondolkodásmódját és ténykedését az érzelmi benyomások, mint a hideg értelem. Ezek a benyomások azonban nem komplikáltak, hanem nagyon egyszerűek és egészségesek. Itt nincs sok latolgatásnak helye, hanem csak végletek pozitívumának vagy negatívumának, szeretetnek vagy gyűlöletnek, jognak vagy jogtalanságnak, igazságnak vagy hazugságnak, de semmi szín alatt sem a félig-meddig, az így vagy úgy, a részben stb. -nek.
Ezt különösen az angol propaganda értette és alkalmazta is valóban zseniális módon. Ott igazán nem volt szó félmegoldásokról, amelyek csak a legkisebb kétséget is támaszthatták volna.
A nagy tömegek érzelmi benyomásainak primitív voltát mi sem jellemzi jobban, mint az a rágalomhadjárat, amellyel a tömeg e tulajdonságának ismeretével nemcsak biztosították a morális kitartást még a legnagyobb nehézségek idején is, hanem amellyel a német népet egyben a háború kitörésének egyedüli felidézőjeként állították be.
E propaganda hatékonyságát legjobban az a tény bizonyította, hogy négy év múltán nemcsak az ellenséget erősítette meg a kitartásban, hanem még saját népünket is kikezdte.
Hogy a mi propagandánknak nem volt ilyen eredménye, azon nem lehet csodálkozni. Már a maga kétértelműségében hordozta a hatástalanság magvát, tartalmánál fogva sem gyakorolhatott a tömegre megfelelő hatást. Csak a mi "szellemdús" államférfiaink gondolhatták azt, hogy ezzel a langyos pacifista mosogatólével embereket halálmegvető harcokra lehet bírni. Így ez a propaganda nemcsak céltalan, de káros is volt.
Minden reklám eredményessége mind üzleti, mind politikai téren alkalmazásának tartósságában és állandó egyöntetűségében rejlik.
Az ellenséges háborús propaganda ezen a téren is mintaszerű volt. Kizárólag a tömeget szem előtt tartó néhány vezéreszmére korlátozottan fáradhatatlan szívóssággal űzték. Az egész háború alatt, a legkisebb változtatás nélkül, állandóan az egyszer már bevált alapgondolatokat és kiviteli formákat alkalmazták. Állításainak szemérmetlenségében eleinte kótyagosnak tetszett, később kellemetlenné lett, hogy végre elhiggyék azokat. Négy és fél év múltán kitört Németországban a forradalom, és ennek a forradalomnak a jelszavai azok voltak, amelyek az ellenség háborús propagandájából származtak.
Angliában megértették azt is, hogy ezeknek a szellemi fegyvereknek az eredményessége csak felhasználásuk tömegében rejlik, viszont az eredmény megéri a pénzt.
A propaganda odaát elsőrendű fegyvernek szállított, míg nálunk néhány állás nélküli politikus és egyéb lapuló "hős" kenyérkereseti forrását jelentette. Az eredmény végül tényleg a semmivel volt egyenlő.


VII. A forradalom

Nálunk 1915-ben kezdte meg az ellenséges propaganda a működését, 1916 óta egyre erősödött, hogy végül 1918 elején formális áramlattá fejlődjék. Lassanként lépésről lépésre felismerhetők voltak ennek a lelki csapdának a hatásai. A hadsereg mindinkább úgy kezdett gondolkodni, ahogy azt az ellenség akarta. A német ellenhatás azonban teljesen felmondta a szolgálatot. A hadsereg akkori szellemi vezetőiben tényleg megvolt a szándék és elI határozás, hogy az ellenséggel szemben ezen a téren is felvegyék a harcot, csak a szükséges eszköz hiányzott hozzá. Lélektanilag is teljesen helytelen volt ezt a felvilágosító munkát magukon a csapatokon keresztül megindítani. Ha ez a munka eredményességre törekedett, akkor magából a hazából kellett volna kiindulnia. Csak akkor lehetett eredménnyel számolni azoknál az embereknél, akik végeredményben ezért a hazáért vitték véghez idestova négy éven keresztül a hősiességnek és nélkülözésnek legnagyszerűbb tetteit. Ezzel szemben mi indult ki a hazából? Vajon butaság vagy gazemberség okozta-e a honi propaganda csődjét?
1918 nyarának derekán, a Marne déli partjának kiürítésekor a német sajtó már olyan szomorúan, ügyetlenül és a gazemberségig butául viselkedett, hogy egyre komolyabb formában vetődött fel bennem a kérdés, vajon tényleg nincs senki, aki alkalmas lenne arra, hogy a hadsereg hősiességének elpazarlását megállítsa? Mi történt Franciaországban akkor, amikor mi 1914ben oly hallatlan győzelmi menetben vonultunk be ebbe az országba? Mit tett Itália az Isonzó-front összeomlásának idején? Mit tett Franciaország 1918 tavaszán, midőn a német hadosztályok állásaikat kezdték felgöngyölíteni, és a messzehordó nehézütegek már Párizst lőtték?
Hogyan értettek ott ahhoz, hogy a visszaözönlő ezredek arcába vágják a nemzeti szenvedés forróságát? Hogyan dolgozott ott a propaganda és a nagyszerű tömegbefolyásolás, hogy a megtört front tagjainak szívébe verje a végső győzelem tudatát?
Ezzel szemben mi történt nálunk? Semmi! Vagy talán még annál is rosszabb!
Abban az időben harag és lázongás öntött el, valahányszor a legújabb újságokat olvastam annak a lélektani tömeggyilkosságnak a láttán, amelyet ezek elkövettek. Nemegyszer merült fel a gondolat bennem, hogyha engem ezeknek a tehetetlen vagy pedig gazemberségig menő módon tudatlan, vagy akarat nélküli propagandistáknak a helyére állítanának, akkor egészen másként üzennék hadat a sorsnak.
Ezekben a hónapokban éreztem. először a sors szeszélyes játékát, hogy engem a harctéren olyan helyre állított, ahol bármely négernek egyetlen ujjrándítása elpusztíthat, míg más helyen nagyobb szolgálatot tehetnék hazámnak! Már akkor elég merész voltam hinni, hogy ez nekem sikerülne. Azonban és is csak egyike voltam a nyolcmillió névtelennek. Ilyen körülmények között helyesebb volt, ha nem beszéltem, hanem ezen a helyen teljesítettem kötelességemet olyan jól, amennyire lehetett.
1915 nyarán kerültek kezünkbe az első ellenséges röpcédulák.
Azok tartalma, kevés alaki és formai különbséggel az volt, hogy Németországban a szükség és nélkülözés egyre nagyobb; a háború tartama végtelen, míg a győzelmi kilátás egyre jobban semmivé lesz; otthon a nép a békére vágyik, és csak a "militarizmus" és a "császár" akadályozzák azt; az egész világ, amely ezzel tisztában van éppen ezért a háborút nem a német nép ellen, hanem sokkal inkább kizárólag az egyetlen bűnös, a császár ellen viseli; a harcnak addig nem lesz vége, amíg a békés emberiségnek ezt az ellenségét hidegre nem teszik, és a szabadságszerető demokratikus nemzetek a háború befejezése után a német államot föl fogjak venni az örök világbéke szövetségébe, amelynek létesítése a porosz militarizmus megsemmisítésének órájában már biztosítva van.
Az elhangzottak bizonyságául nem egyszer mellékeltek nyomtatásban "leveleket a hazából", amelyeknek tartalma ezeket az állításokat megerősíteni látszott.
Általában nevettek ezeken a kísérleteken. A röpcédulákat elolvasták, azután hátraküldték a magasabb parancsnoksághoz, és legtöbbször ismét elfelejtették mindaddig, amíg a szél felülről újabb küldeményt nem hozott a lövészárokba. Leggyakrabban ugyanis a repülőgépek szórták le ezeket a röpcédulákat.
Egy körülmény feltűnhetett ennél a propagandánál, az, hogy azokon az arcvonalszakaszokon, amelyeken a bajorok tartózkodtak, rendkívüli következetességgel mindig Poroszország ellen izgattak azzal az ígérettel, hogy egyrészt Poroszország egyedül bűnös és felelős az egész világháborúért, másrészt, hogy Bajorország ellen a legkisebb ellenségeskedéssel sem viseltetnek; természetesen addig rajtuk sem tudnak segíteni, amíg ők (a bajorok) a porosz militarizmus szolgálatában állnak és annak segítenek a "gesztenyét a tűzből kikaparni".
A befolyásolásnak ez a módja, úgy látszik, már 1915-ben bizonyos hatást váltott ki. Egyre erősebb lett a csapatoknál a poroszellenes hangulat, anélkül azonban, hogy felülről csak egyszer is komolyan felléptek volna ellene. Ez már több volt, mint egyszerű nemtörődömség; előbb vagy utóbb a legsúlyosabb módon meg kellett bosszulnia magát és pedig nemcsak Poroszországgal, hanem az egész német néppel szemben. Márpedig ehhez tartozik, nem utolsósorban, Bajorország is.
Ezen a téren az ellenséges propaganda már 1916-tól kétségtelen eredményeket tudott felmutatni.
Éppen így a hazulról érkezett siránkozó levelek is megtették a magukét. Már nem is volt szükség arra, hogy az ellenség még külön röpcédulák útján stb. közvetítse azokat a frontra. Ezekkel szemben sem tettek a "kormányzat" részéről eltekintve néhány botor lélektani "figyelmeztetéstől" semmit. A frontot ellepte az a méreg, amelyet meggondolatlan asszonykezek indítottak el hazulról, természetesen anélkül, hogy sejtették volna: az ilyen levelek az ellenség győzelmi kilátásainak az erősítésére, tehát egyúttal a harctéren levő hozzátartozóik szenvedéseinek meghosszabbítására és nehezebbé tételére szolgálnak. Német asszonyok átgondolatlan levelei következményükben több százezrekre menő férfi életébe kerültek.
Már az 1916. év folyamán különféle meggondolandó jelenség mutatkozott. A front már sok mindennel elégedetlen volt, és nemegyszer joggal háborodott fel. Mialatt éhezett, tűrt és szenvedett, hozzátartozói pedig odahaza nélkülöztek, más oldalon bőséget és pazarlást látott. Igen. Még a harctéren sem volt e tekintetben minden rendben.
Így fejlődött ki már akkor valami enyhe válság, mindenesetre akkor még csak "belső" ügyek körül. Ugyanaz az ember, aki előzőleg szitkozódott, zsörtölődött, pár perccel később hallgatva tette meg a maga kötelességét, mint hogyha mindezt természetesnek találta volna. Ugyanaz a század, amelyik az imént még békétlenkedett, olyan erőteljesen tartotta a rábízott lövészárokszakaszt, mintha Németország sorsa leginkább is attól a száz méter hosszú agyaggödörtől függött volna. Ez a harctér még a régi, dicsőséges hadsereg frontja volt.
A front és az otthon közötti nagy különbséget egy nagy változással kapcsolatosan ismertem meg.
1916 szeptemberében hadosztályom a Sommei ütközetben vett részt. Ez az ütközet volt a kezdete azoknak a következő sorozatos, borzalommal teli mészárlásoknak, amelyek hatása nehezen vethető papírra. Inkább pokol volt, semmint háború.
Hetekig tartó pergőtüzek viharában kitartott a német arcvonal. Nemegyszer vonult vissza kissé, de sohasem tört meg.
1916. október 7-én megsebesültem. Szerencsésen az arcvonal mögé vittek és egy sebesültszállítmánnyal Németország belsejébe irányítottak.
Két év telt el, amióta hazámat nem láttam, és ez a két év ilyen körülmények között szinte vég nélküli idő. El sem tudtam képzelni, hogyan néznek ki azok a németek, akik nem viselnek egyenruhát. Amikor Hermiesben a sebesült gyűjtőkórházban feküdtem, szinte ijedten rázkódtam össze, mikor egy német asszonynak, az ápolónőnek a hangját hallottam, amint az egyik mellettem fekvőt szólította meg.
Két év után először hallottam ilyen hangot. . Minél közelebb ért bennünket a hazaszállító vonat a határokhoz, annál nyugtalanabb lett mindegyikünk. Elvonultak előttünk azok a városok, amelyeken két évvel ezelőtt mint fiatal katonák utaztunk keresztül:
Brüsszel, Löwen, Lüttich és egyszerre csak ráismertünk hegyes oromzatáról és szép ablakdíszeiről az első német házra. A haza!
1914 októberében viharzó lelkesedés fogott el a határ átlépésekor, most csend és meghatódottság honolt körünkben. Mindenki szerencsésnek érezte magát, hogy a sors még egyszer látni engedte azt, amit életével oly nehezen védelmezett; szinte mindenki elrejtőzött a másik tekintete elől.
Majdnem elindulásom évfordulóján kerültem a Berlin melletti beelitzi kórházba.
Micsoda változás! A Sommei csata iszapjából a gyönyörű épület fehér ágyába! Az ember szinte nem akart eleinte belefeküdni, csak lassanként tudtunk beleszokni ebbe az új világba.
Sajnos, ez a világ más szempontból is új volt.
A harctéri hadsereg lelke még vendég sem volt már itt. Azt, ami a harctéren még ismeretlen volt, először itt hallottuk: a gyávaság dicséretét. Igaz ugyan, hogy odakint is hallottunk szitkozódást, elégedetlenséget, de sohasem fajult a kötelességszegésre való felbujtásig, a gyávaság dicséretéig. Nem! A gyáva gyáva maradt és egyéb semmi; a lenézés, amely osztályrészül jutott még mindig általános volt éppen úgy, mint az a csodálat, amellyel az igazi hősöket illették. Itt a kórházban már részben majdnem megfordítva állt a helyzet. A lelketlen izgatók vitték a szót, és siralmas rábeszélőképességük minden eszközével megkísérelték, hogy a tisztességes katona fogalmát nevetségesnek, a gyáva jellemtelenségét pedig mintaképnek tüntessék fel. Az egyik azzal dicsekedett, hogy maga sebesítette meg kezét a drótakadályban, hogy így a kórházba kerüljön. Ez a lázító fickó már annyira ment, hogy saját gyávaságát pimasz hangon magasabb bátorság eredményének minősítette, mint a tisztességes katonák hősi halálát. Sokan hallgatták szótlanul, mások elmentek mellette, voltak azonban néhányan, akik helyeseltek.
Nemegyszer hányingerem támadt, a lázítót azonban megtűrték az intézetben. Mit tehetett az ember? Hogy ki és mi ő, azt a vezetőségnek pontosan kellett tudnia és tudta is. Mégsem történt semmi.
Amikor ismét jól tudtam járni, szabadságot kaptam Berlinbe való távozásra. A szükség mindenütt láthatóan nagy volt. A milliós város éhezett. Békétlenség uralkodott. A katonák által látogatott helyeken a hang hasonlított a kórházban használthoz. Az volt az embernek a benyomása, hogy ezek a fickók egyenesen szándékosan keresik fel az ilyen helyiségeket, hogy nézetüket továbbterjesszék. Sokkal kínosabbak voltak azonban az állapotok Münchenben. Amikor engem, felgyógyulásom után a kórházból elbocsátottak és a pótzászlóaljhoz vonultam be, alig ismertem rá e városra. Bosszúság, bizalmatlanság, szitok mindenütt, amerre csak járt az ember. Magánál a zászlóaljnál a hangulat kritikán aluli volt. Közrejátszott ebben a harcteret megjárt katonák kezelésének az a végtelenül ügyetlen módja, amelyben a harcteret egyáltalában még nem járt öreg iktatótisztek részesítették őket. Ezek a harcteret járt katonák bizonyos olyan tulajdonsággal rendelkeztek, amelyek csak a harctéri szolgálat alapján voltak magyarázhatók, míg ezeknek a tartalék csapattesteknek a vezetői számára teljesen érthetetlenek maradtak. Ezzel szemben a harctérről visszajött tisztek legalábbis magyarázatát tudták ennek adni. Az ilyen, harcteret megjárt tisztet azután a legénység egész másként becsülte, mint az előbbi, kiegészítő parancsnokot. Mindettől eltekintve, az általános hangulat nagyon nyomorúságos volt; a lapulás már mintegy magasabb rendű okosság jelének számított, a hű kitartás pedig a belső gyengeség és botorság jele volt. Az irodákat zsidók szállották meg, majdnem minden írnok zsidó volt, és majdnem minden zsidó írnok volt.
Csodálkoztam a kiválasztott nép harcosainak e bőségén, és akarva, akaratlanul észrevettem, milyen kevesen voltak belőlük a harctéren.
Még szomorúbban állottak a dolgok gazdasági téren. Itt a zsidó nép valóban pótolhatatlanná" lett. A pók megkezdte vérszívó munkáját. A háborús gazdasági társaságok kerülő útján megtalálta a nemzeti és szabad gazdasági élet tönkretételének módját.
Korlátlan központosítás szükségességét hangoztatták. Így került 1916-17-ben már valóban majdnem az egész termelés a zsidóság ellenőrzése alá.
Ki ellen irányult tehát a nép gyűlölete?
Abban az időben borzalommal láttam a végzet közeledését, amelynek, ha alkalmas időben fel nem tartóztatjuk, az összeomláshoz kell vezetnie.
Mialatt a zsidó az egész nemzetet meglopta és saját uralma alá kényszerítette, a "poroszok" ellen izgatott. Akárcsak a harctéren, otthon sem történt e mérgezési propaganda ellen semmi. Mintha nem is sejtették volna, hogy Poroszország összeomlása még távolról sem jelenti Bajorország felvirágoztatását, sőt ellenkezőleg, bármelyik zuhanása a másikat is magával rántja a mélységbe.
Rettenetesen bántott ez a magatartás. Én ebben csak a zsidóság nagystílű fogását láttam, amellyel magáról a másikra tudta terelni az általános figyelmet. Mialatt a bajorok és poroszok egymással veszekedtek, ő kihúzta alóluk a létfenntartás talaját, mert mialatt Bajorországban Poroszországot szidták, azalatt a zsidó megszervezte a forradalmat, és tönkretette Poroszországot Bajorországgal együtt.
Nem bírtam a német törzseknek ezt a civódását nézni, és örültem, hogy ismét a harctérre kerülhettem, ahová nem sokkal Münchenbe érkezésem után ismét önként jelentkeztem.
1917 márciusának elején újra a harctéren, ezredemnél voltam.
1917 végén úgy látszott, hogy a hadsereg túl volt levertségének mélypontján. Az orosz összeomlás után az egész hadsereg új reménységet és új erőt merített 11 magának. Egyre inkább magával ragadta a csapatokat az a meggyőződés, hogy a nagy harc végeredményben mégis Németország győzelmével kell, hogy végződjék. Ismét énekszót hallottunk, és a baljóslatú hollók megritkultak. Az ember ismét bízott hazája jövőjében.
Különösen az 1917. őszi olasz összeomlás gyakorolt csodálatos hatást. Ebben a győzelemben annak a lehetőségnek a bizonyságát látták, hogy nemcsak az orosz harctéren, hanem másutt is át lehet törni az arcvonalat. Csodálatos hit ömlött milliók szívébe, és a jövőbe vetett hittel indultak neki 1918 tavaszának. Ezzel szemben az ellenség láthatóan levert volt. Ezen a télen valamivel csendesebb is volt, mint korábban. A vihar előtti nyugalom lett úrrá a harctereken.
Mialatt azonban a harctéren az utolsó előkészületi munkálatok folytak az örökké tartó harc befejezésére. Végeláthatatlan emberi és hadiszerszállítmányok érkeztek a nyugati harctérre. Mialatt a csapatok a nagy támadáshoz szükséges kiképzésben részesültek, Németországban kitört a háború legnagyobb gazsága.
Németországnak nem volt szabad győznie. Az utolsó órában, amikor már úgy látszott, hogy a győzelem a német zászlókat lobogtatja, olyan eszközhöz nyúltak, amely alkalmasnak látszott arra, hogy egy csapásra csírájában fojtsa meg a tavaszi német támadást, és tegye lehetetlenné a győzelmet: megszervezték a lőszeripari sztrájkot.
Ha ez sikerül, akkor a német arcvonalnak össze kell omlania, valóra váltva a "Vorwärts" kívánságát, hogy a győzelem ezúttal ne a német zászlókat vigye diadalra. Az arcvonalat lőszer hiánya következtében rövid hetek alatt át kellett, hogy törjék, ezzel megakadályozták a támadást, megmentették az Antantot, a nemzetközi tőke Németország urává lett, és a marxista népcsalás elérte célját.
A nemzeti gazdaság tönkretétele és a nemzetközi tőke uralma olyan eredmény, amelyet az egyik oldal butasága és jóhiszeműsége és a másik oldal végtelen gyávasága tett lehetővé.
A harctéri lőszerhiány előidézésére hivatott sztrájknak azonban nem volt meg a remélt eredménye. Igen korán összeomlott ahhoz, hogy a lőszerhiány, mint olyan amint ezt kitervelték , a hadsereget romlásba döntse. Mennyivel borzalmasabb volt azonban az az erkölcsi kár, amelyet okozott.
Először is: miért harcol a hadsereg, hogyha a győzelmet a haza már nem óhajtotta? Miért a sok áldozat és szenvedés? A katona harcoljon a győzelemért, a haza pedig sztrájkoljon ellene?
Másodszor: milyen hatással volt ez az ellenségre?
1917-18 telén első ízben gyülekeztek sötét felhők a szövetséges hatalmak egén. Immár négy éve, hogy nekirontottak a német hősnek, és nem tudták térdre kényszeríteni, annak ellenére, hogy feléjük tulajdonképpen csak a védekező karját tartotta, míg a kardját keleten, majd délen kellett megforgatnia. Most végre nem kellett félnie a hátbatámadástól. Tenger vér folyt el mindaddig, amíg sikerült az egyik ellenséget végleg legyőzni. Most kerülhetett a sor nyugatra. Ha az ellenségnek eddig nem sikerült a védelmet megtörnie, most ellene irányulhatott a támadás.
Ettől féltek és aggódva gondoltak a győzelemre.
Londonban, Párizsban egyik megbeszélés a másikat követte, még az ellenséges propaganda is nehezen mozgott, már nem volt olyan könnyű a német győzelem kilátástalanságáról beszélni.
Ugyanez volt a helyzet a csöndbe burkolódzott harctereken is. A szövetségesek csapatai lassanként letettek szemtelenségükről, lassanként kezdett világosodni az ő agyuk is. Belső álláspontjuk megváltozott a német katonákkal szemben . Eddig a legyőzésre kerülő őrültet látták benne, most egyszerre csak úgy jelent meg előttük, mint az orosz szövetséges megsemmisítője. A keleti támadások szükség parancsolta mérséklése egyszerre zseniális taktikaként tűnt fel előttük. Három éven keresztül támadták ezek a németek Oroszországot, eleinte a győzelem legkisebb látszata nélkül. Szinte nevettek ezen a céltalan kezdeten; úgy látszott, hogy végeredményben mégiscsak az orosz óriásnak kell a maga számbeli fölényével győztesként a porondon maradni. Németország számára csak az elvérzés látszott lehetségesnek. A valóság ezt a reménységet látszólag támogatta is.
1914 szeptembere óta, amikor első alkalommal kezdtek a tannenbergi csata orosz foglyainak végtelen tömegei Németország útjain és vasútjain hömpölyögni, ez a folyamat beláthatatlan méreteket öltött, mert minden megvert és megsemmisített sereg helyén új támadt. Szinte kifogyhatatlanul ontotta a cárok birodalma a katonákat, a háborúnak ezeket az újabb és újabb áldozatait. Joggal kérdezhették, vajon meddig képes bírni Németország ezt a versenyfutást. Vajon nem kellette tartania attól, hogy elérkezik a nap, amikor egy utolsó német győzelem után még mindig újabb orosz seregek állnak csatasorba, és akkor mi történik? Emberi számítás szerint az orosz győzelmet ki lehetett ugyan tolni, de annak jönnie kellett.
És most ezek a remények egyszerre szertefoszlottak: a legnagyobb véráldozatot hozó szövetségestárs kimerült és hajthatatlan támadója lábainál hevert. Félelmes árnyak jelentek meg az addig vakon hívő katonák előtt, és féltek az következő tavasztól, mert ha eddig nem sikerült a németeket megtömi, azt az ellenfelet, amelyik eddig csak fél erővel állott a nyugati fronton, hogyan lehetett volna azután legyőzni, amikor ennek a rettenetes hősi államnak egész támadóerejét a nyugati harctérre összpontosították.
A tiroli hegyek árnyai szállták meg képzeletüket, egészen a flandriai ködökig suhantak Cadorna megvert seregének szomorú szellemei és a győzelmi hit lassanként az következő vereség félelmévé változott.
Ámde, amikor a hűvös éjszakában a felvonuló német hadsereg rohamcsapatainak egyhangú dobbanását vélték már hallani, és gondterhelt aggodalommal néztek az elkövetkezendő leszámolás elé, akkor egyszerre Németországban vakító vörös fény lobbant fel és bevilágította az ellenséges harcvonal legutolsó gránáttölcsérét is. Abban a pillanatban, amikor a német hadosztályok a támadásra vonatkozó utolsó parancsaikat kapták, Németországban kitört az általános sztrájk.
Először nem jutott szóhoz a világ. Azután a fellélegző ellenséges propaganda rávetette magát erre a tizenkettedik órában érkezett segítségre. Egyszerre megtalálták az eszközt a szövetséges hadseregek katonáinak lankadó önbizalmát ismét felemelni: a győzelem valószínűségét már egészen biztos tényként állították elébük és az aggodalmas gondokat önbizalommá változtatták. Most már a német támadástól félő ezredekbe belevihették annak a bizonyosságnak érzetét, hogy a minden idők elkövetkezendő legnagyobb harcában, a háború befejezésénél nem a német roham vakmerősége lesz a döntő, hanem kitartó védekezésük. Győzedelmeskedjenek úgymond a németek, ahogy akarnak. Az ő hazájukban a forradalom áll bevonulás előtt és nem a győzelmes hadsereg.
Ezt a hitet öntötték az angol, francia és amerikai újságok olvasóik szívébe, mialatt a valóban ügyes propaganda a harctér csapataiba öntött új lelket.
"Németország forradalom előtt!" "A szövetséges hatalmak győzelme feltartóztathatatlan!" Ez volt a legjobb orvosság a lankadó Tomik talpra állítására. Most ismét tüzelésre lehetett bírni a puskákat, és a páni félelem helyére a reményteljes ellenállás lépett.
Ez volt az eredménye a hadiszersztrájknak. Megerősítette az ellenséges népek győzelmi hitét, és kiemelte a szövetségesek arcvonalát a kétségbeesésből. Következményeiben pedig ezer és ezer német katonának kellett ezt a sztrájkot vére hullásával megfizetnie. Ennek a gaztettnek felbujtói a forradalmi Németország legmagasabb állami pozícióinak várományosai voltak. Igaz ugyan, hogy német részről e sztrájk kihatásai lassanként kiheverhetők voltak, az ellenségre gyakorolt hatása azonban megmaradt. Az ellenállás kilástalansága már nem kísértett, és helyébe a győzelemért vívott elkeseredett harci kedv lépett.
Emberi számítás szerint ugyanis jönnie kell a győzelemnek abban az esetben, ha a nyugati arcvonal csak hónapokig is ellent tud állni a német támadásnak. Az Antant parlamentjeiben felismerték a jobb lehetőségeket és hatalmas összegeket szavaztak meg a Németország megsemmisítését célzó propaganda számára.
Abban a szerencsében részesültem hogy a két első és utolsó támadásban részt vehettem.
Ezek életem leghatalmasabb benyomásai; hatalmasak azért, mert most az utolsó alkalommal éppen úgy, mint 1914ben, a harc elvesztette a védekező jellegét és támadó jellegűvé vált. Fellélegeztek a német hadsereg lövészárkaiban és aknáiban, amióta végre több mint három évi, az ellenséges pokolban eltöltött állóharc után, elérkezett a leszámolás órája. Még egyszer felhangzott a győzelmes zászlóaljak hangja és győzelmi babérkoszorú övezte a sok harcot látott zászlókat. Még egyszer felzendült a végeláthatatlan menetelő oszlopok ajkán a hazafias ének dallama, felszárnyalt az égig, és az Úr kegyelme utoljára mosolygott hálátlan gyermekeire.
1918 nyarának derekán tikkasztó hangulat uralkodott a harctéren. Otthon veszekedtek. Miért? A harctéri seregek egyes csapatrészeiben sok mindenről beszéltek. A háború most már kilátástalan mondották és már csak az őrültek gondolhatnak győzelemre. A népnek már semmi érdeke sem fűződik a további kitartáshoz, hanem csak a nagytőkének és a császárságnak. Mindez otthonról jött és a harctéren is megbeszélés tárgya volt.
Eleinte alig hederítettek rá. Mit törődtünk mi az általános választójoggal. Vagy talán azért harcoltunk mi négy éven át? Ilyen háborús cél emlegetése a legnagyobb gazság volt, amit a halott hősökkel szemben elkövethettek. Az ifjú ezredek Flandriában nem azzal a kiáltással mentek a halálba, hogy "Éljen az általános, titkos választójog!", hanem azzal a jelszóval, hogy "Németország mindenek felett!" Azok azonban, akik választójog után kiáltottak, legnagyobbrészt nem voltak ott, ahol azt most ki akarták harcoltatni. A harctér nem ismerte ezt a politizáló bandát. Csak nagyon kis részben látták ezeket a parlamenti férfiakat ott, ahol minden épkézláb németnek lett volna helye.
Ilyen körülmények között a harctér nemigen volt alkalmas Ebert, Scheidemann, Liebknecht stb. urak ez újabb háborús céljának befogadására. (Friedrich Ebert, szociáldemokrata, 1919-1925: a német köztársaság első elnöke. Philipp Scheidemann többségi szocialista, 1919-ben német kancellár. Karl Liebknecht kommunista, Spartacus mozgalom vezére. ) Nem értették meg, hogy miként van joguk ezeknek a hadseregen keresztül az államhatalom átvételére.
Az én személyes meggyőződésem elejétől fogva sziklaszilárd volt: a végletekig gyűlöltem ezt a hitvány, népcsaló bandát. Már régen tisztában voltam azzal, hogy esetükben nem a nemzet jóléte, hanem saját üres zsebük megtöltése játszotta a főszerepet. Az a körülmény, hogy most képesek voltak az egész népet feláldozni, szükség esetén az egész országot tönkretenni céljuk eléréséért, arról győzött meg, hogy megértek a kötélre. Kívánságuk figyelembe vétele a dolgozó nép érdekeinek feladását, teljesítése pedig Németország pusztulását jelentette.
Így gondolkozott a hadsereg legnagyobb része is. Csak a haza belsejéből érkező utánpótlás volt egyre rosszabb és rosszabb, úgyhogy ezek tulajdonképpen inkább gyöngülést, semmint erősödést jelentettek. Különösképpen állott ez az ifjú korosztálybeli utánpótlásra. Sokszor hihetetlennek tetszett, hogy ezek is annak a népnek a fiai, amely egykor ifjúságát az Ypern körüli harcokba küldte.
1918 augusztusában és szeptemberében a bomlási tünetek egyre jobban jelentkeztek, annak ellenére, hogy az ellenséges támadás nem volt a mi egykori védekező küzdelmünk szörnyűségeihez hasonlítható. A Sommei és flandriai csaták emléke ehhez képest borzalmas volt.
Szeptember végén a hadosztályom harmadízben került arra a helyre, amelyet mint fiatal önkéntesek ostromoltunk.
Micsoda emlékek!
1914 szeptemberében és októberében itt mentünk át a tűzkeresztségen. Hazaszeretettel a szívünkben és nótával az ajkunkon indultunk a csatába, mintha csak táncba mentünk volna. A legdrágább vért örömmel áldoztuk abban a hitben, hogy ezzel a haza függetlenségét és szabadságát biztosítjuk.
1917 júliusában léptünk másodízben erre a mindnyájunk számára megszentelt földre. Itt nyugodtak legjobb bajtársaink, akik egykor majdnem gyermekként, ragyogó szemmel rohantak egyetlen drága hazánkért a halálba.
Mi, öreg harcosok, akik a háború kitörésekor az ezreddel indultunk ki, tiszteletteljes meghatódottsággal állottunk ezen a helyen, amelyet a "hűséggel és becsülettel mindhalálig" esküvés szentelt meg.
Azt a földet, amelyet ezredünk három évvel ezelőtt rohamozott, most nehéz állóharcban kellett megvédenünk.
Az angolok háromhetes pergőtűzzel készítették elő a flandriai offenzívát. Mintha a meghaltak szellemei éledtek volna fel; az ezred körmeivel bevájta magát a piszkos agyagba, belekapaszkodott a gránáttölcsérekbe és lyukakba, és mint egykor, most sem tágított erről a helyről. Ezredünk egyre inkább fogyatkozott, míg végre 1917. július 31én megindult az angolok támadása.
Augusztus első napjaiban leváltottak bennünket.
Az ezred néhány századra fogyott le, és embereink, akik már önmagukban kísértetek voltak, sárosan, iszaposan kerültek hátra. Az angoloknak is csak a halál jutott osztályrészül ezen a hitvány, néhány száz méternyi frontszakaszon,
Most, 1918 őszén, harmadszor álltunk 1914 e rohamának helyén. Egyetlen pihenő városkánk, Comines immár harctérré lett. A harctér nem változott, de az emberek nagyon is. Most már a csapatokon belül is "politizáltak". Az otthoni méreg, mint mindenütt, itt is megkezdte romboló munkáját. A fiatal utánpótlás teljesen hasznavehetetlen volt, mert hazulról érkezett.
Október 13-14-re virradó éjjel a déli fronton Ypern előtt klórgáztámadás indult meg. E támadásnál sárgakeresztes gázt használtak, amelynek hatása eddig ismeretlen volt, már ami a saját testünkön való kipróbálást illeti. Magam is megismerkedtem vele ezen az éjszakán. Wervicktől délre egy dombon október 13-ának estjén több órát tartó gázgránátos pergőtűzbe kerültünk, amely azután kisebb-nagyobb hevességgel egész éjszakán át tartott. Bajtársaink közül már éjfél tájban többen elhullottak sorainkból, némelyek közülük örökre. Reggel felé engem is elővett a fájdalom. Negyedóráról negyedórára egyre erőteljesebben, reggel hét órakor pedig már én is meginogtam, égő szemmel mentem hátra s vittem magammal utolsó háborús jelentésemet. Pár órával később szemeim izzó széngolyókká változtak elsötétült körülöttem a világ.
Így kerültem a pomerániai Pasewalk városka kórházába. Ott kellett a forradalmat megérnem.
Valami bizonytalanság, valami visszataszító hangulat lógott már hosszabb ideje a levegőben. Az emberek arról beszéltek, hogy a legközelebbi hetekben kitör valami csak azt nem tudtam, hogy mit értenek tulajdonképpen alatta. Először arra gondoltam, hogy a tavaszi sztrájkhoz hasonló sztrájk tör ki. Folytonosan kedvezőtlen hírek jöttek a tengerészettől, ahol állítólag forrongás volt kitörőben. Én mindenesetre ezt inkább egyesek fantasztikus agyszüleményének tekintettem, semmint nagy tömegek művének. Magában a hadikórházban valamennyien a háborúnak remélhető gyors befejezéséről beszéltek, de az "azonnali"-val senki sem számolt. Újságokat nem tudtam olvasni.
Novemberben ez az általános feszültség egyre jobban erősödött.
Egy napon azután egyszerre csak kitört a szerencsétlenség. Tengerészek jöttek , teherautókon, és a forradalomban való részvételre szólítottak fel. Népünknek e "szabadságáért, szépségéért és méltóságáért" folytatott harcában néhány zsidó suhanc volt a "vezér". Egyetlenegy sem volt közülük a harctéren. A hadtápterület egy úgynevezett "nemikórházának" kerülő útján jutott vissza a hazába ez a három keleti fajzat, hogy azután itt kitűzzék a vörös rongyot.
Az utóbbi időben állapotomban javulás állott be. Szemüregem hasító fájdalma lassanként alábbhagyott, és sikerült környezetemet körvonalaiban újra felismernem. Lassanként reménységem lehetett arra, hogy ismét oly mértékben visszanyerem látási képességemet, amivel később valamilyen hivatást betölthetek. Azt természetesen nem reméltem, hogy ismét rajzolással foglalkozzam. Éppen a javulás útján voltam, amikor a legborzalmasabb események játszódtak le.
Az első időkben még azt reméltem, hogy ez a hazaárulás többé-kevésbé csak helyi jelenség. Ilyen értelemben igyekeztem megerősíteni hitében néhány bajtársamat is. Különösen bajor bajtársaim voltak e tekintetben több mint hozzáférhetők. Hangulatuk minden egyéb volt, csak nem "forradalmi". El sem tudtam volna képzelni, hogy ez az őrület Münchenben is bekövetkezzék. A tiszteletre méltó Wittelsbach családhoz való hűségük erősebbnek látszott előttem néhány zsidó akaratánál. Így nem gondolhattam másra, mint hogy csak a tengerészek egy puccsáról van szó, amelyet a legrövidebb időn belül le fognak verni.
A legközelebbi napok életem legborzalmasabb bizonyosságát hozták magukkal. Egyre nyomasztóbbak voltak a hírek. Amit én helyi jellegű dolognak tartottam, az az általános forradalom ismérveit öltötte magára. Ehhez járultak a harctér szégyenteljes hírei. A katonák meg akarták adni magukat. Egyáltalán lehetséges volt ez?
November 10én egy lelkész jött a kórházba, és kis beszédet intézett hozzánk.
A végsőkig felizgatott állapotban én is jelen voltam ennél a beszédnél. Az öreg tiszteletes úr remegett, amikor közölte velünk, hogy a Hohenzollern ház most már nem viselheti többé a német császári koronát, hogy a haza köztársasággá lett, és hogy imádkoznunk kell a Mindenhatóhoz, hogy e változás alkalmából se tagadja meg áldását népünktől és ne hagyjon el az elkövetkezendő időkben sem. Valóban, ő nem tehetett másképp. Néhány szóban a királyi házról is kellett beszélnie. Menteni akarta a Ház szolgálatait Pomerániával, Poroszországgal, nem az egész német hazával szemben. Akkor egyszerre csak elkezdett lassan, befelé zokogni. A kis teremben mély levertség lett úrrá mindenki szívében, és én azt hiszem, hogy szem nem maradt szárazon. Amikor azonban az öreg úr tovább akart beszélni és közölni kezdte, hogy nekünk most a háborút be kellett fejeznünk, most a hazának sorsa, minthogy a háborút elvesztettük, a győztesek kegyétől függ és súlyos elnyomatásnak van kitéve, és hogy a fegyverszünetet az eddigi ellenségünk jóindulatába vetett bizalommal kötöttük meg, akkor már nem tudtam tovább türtőztetni magam. Lehetetlenség volt számomra tovább is ott maradni. Szemem előtt ismét elsötétült a világ, és csak tapogatózva tántorogtam vissza a hálóterembe. Ledobtam magam fekhelyemre, és égő fejemet takarómba és párnámba fúrtam.
Azóta a nap óta, amelyen édesanyám sírjánál állottam, nem sírtam többé. Hogyha hozzám kora ifjúságomban a sors kegyetlen volt, csak dacom erősödött. Amikor hosszú háborús évek alatt a halál nemegyszer legjobb bajtársaimat és barátaimat ragadta magával sorainkból, bűnnek tartottam volna ezért siránkozni, hiszen Németországért haltak meg. S amikor végül ennek a rettenetes küzdelemnek utolsó napjaiban az alattomos gáz meglepett és szememet támadta meg, s az örök vakságtól való félelmemben már-már kétségbeestem, egyszer csak lelkiismeretem hangja szólalt meg, mondván: "Te satnya gyáva teremtés, te sírni akarsz, mialatt ezreknek százszor rosszabb sora van", és fásultan hordoztam sorsomat. Most azonban már nem tudtam másként tenni. Most láttam csak igazán, mennyire eltörpül minden személyes fájdalom a haza szerencsétlenségével szemben.
Minden hiába történt tehát! Hiába a sok áldozat, szenvedés, hiába a vég nélküli hónapok éhsége és szomjúsága, hiába a halálfélelemmel teljes órák, amelyekben kötelességünket mégis teljesítettük, és hiába kétmillió bajtársunk halála, akik örökre ott maradtak. Szükséges volt megnyílnia százezrek sírjának, akik a hazába vetett hittel indultak küzdelembe, hogy azután sohase térjenek vissza? Meg kellett nyílni e síroknak, hogy a néma, iszappal és vérrel fedett hősöket mint bosszúálló szellemeket küldje a hazába azért, amiért így becsapták őket, akik pedig a legszebb áldozatot hozták hazájukért? Hát ezért haltak meg 1914 augusztusának és szeptemberének katonái? Ezért mentek el ugyanez év önkéntes ezredei az öreg bajtársak után? Ezért estek el Flandria mezőin a tizenhét esztendős gyerekek? Ez hát az értelme annak az áldozatnak, amelyet a német anya hozott hazájáért, amikor legkedvesebb fiait harcba indította, hogy azután sohase lássa őket viszont? Hát mindez ezért történt? Azért, hogy néhány szánalmas gazember hazánkra tehesse a kezét?
Ezért tartott ki tehát a német katona a nap szúró hevében és hóviharban, éhezve és szomjúhozva, fázva, fáradtan és álmatlan éjszakákon át végtelen menetelések idején? Ezért feküdt a pergőtüzek poklában és a gázharcok lázában anélkül, hogy megtántorodott volna, mindig csak a hazával szembeni kötelességére gondolva, arra, hogy megvédje azt az ellenséggel szemben?
Valóban ezek a hősök is megérdemeltek egy emlékművet:
"Vándor, aki Németországba mégy, jelentsd a hazának, hogy itt nyugszunk, híven és engedelmesen teljesítve hazánkkal szemben kötelességünket." És a haza?
Minél inkább igyekeztem tisztán látni ebben az órában, annál inkább égette a felháborodás, szégyen és gyalázat homlokomat. Mi volt szemem fajdalma ehhez a szenvedéshez képest?
S ami erre következett, a borzalmas napok és még borzalmasabb éjszakák sorozata volt. Tudtam, hogy minden elveszett. Az ellenség kegyében bízni csak őrültek, hazugok vagy gazemberek tudtak. Ezeken az éjszakákon nőtt meg gyűlöletem e gaztett előidézőivel szemben.
A következő napokban saját sorsommal is tisztában voltam. Nevetnem kellett, ha saját jövőmre gondoltam, arra, amely rövid idővel ezelőtt még oly keserű gondokat okozott nekem. Vajon nem volt-e nevetséges a házépítési akarat egy ilyen földön? Végre világos lett előttem az is, aminek be kellett következnie, amitől oly gyakran féltem, amit csak nem akartam hinni.
II. Vilmos volt az első német császár, aki a marxizmusnak békejobbot nyújtott anélkül, hogy meggondolta volna: ezeknek a bitangoknak nincsen becsületük. Mialatt ők a császári jobbot kezükben tartották, másik kezükben már a tört szorongatták.
A zsidókkal nem lehet szövetkezni. Velük csak szigorú számolás lehetséges. Vagy, vagy!
Elhatároztam, hogy politikus leszek.


VIII. Politikai tevékenységem kezdete

1918 novemberének végén kerültem vissza Münchenbe. Ezredem pótzászlóaljához osztottak be, amely abban az időben "katonatanácsok" kezében volt. Az egész "üzem" számomra annyira ellenszenves volt, hogy elhatároztam, a lehetőség szerint odébbállok. Egyik hű harctéri bajtársammal, Ernst Schmidttel Traunsteinba mentem, és ott maradtam a tábor feloszlatásáig.
1919 márciusában mentünk vissza Münchenbe. ; A helyzet tarthatatlan volt, és szükségszerűen a forradalom további kifejlődése felé vezetett. Eisner halála siettette a kifejlődést, és végül is az egész forradalom előidézőinek szeme előtt célként lebegő tanácsköztársasághoz, helyesebben az átmeneti zsidó uralomhoz vezetett. (Kurt Eisner radikális szocialista politikus, 1918. novembertől 1919. febr. 21-ig bajor miniszterelnök. )
Ebben az időben rengeteg terv vetődött fel bennem. Naphosszat azon tűnődtem, hogy mit is lehetne tenni. Minden elképzelésemnek a vége azonban annak a józan megállapítása lett, hogy én, mint névtelen, egyáltalán nem rendelkezem azokkal az előfeltételekkel, amelyek a célszerű tevékenységhez szükségesek. Arról még lesz alkalmam beszélni, hogy miért nem csatlakoztam már akkor sem a meglevő pártok egyikéhez sem.
A tanácsköztársaság idején léptem fel először úgy, hogy a központi tanács haragját magamra vontam. 1919. április 27-én, kora reggel le akartak tartóztatni, az a három alak azonban, nekik szegzett karabélyommal szemben, nem rendelkezett a szükséges bátorsággal, s úgy elment, ahogy jött.
Pár nappal München felszabadítása után a második gyalogezrednek a forradalmi események felülvizsgálatát végző bizottságához vezényeltek.
Ez volt az első, többé-kevésbé tisztán politikai tevékenységem.
Pár hétre rá parancsot kaptam, hogy a véderő tagjai részére rendezett tanfolyamon vegyek részt. Ez a tanfolyam azt célozta, hogy a katonák megismerkedjenek az állampolgári gondolkodásmód alapelveivel. Számomra ennek az intézménynek az értéke abban rejlett, hogy lehetőségem nyílt néhány hasonló gondolkodású bajtársam megismerésére, akikkel azután a pillanatnyi helyzetet alaposan megbeszéltem. Valamennyien többé-kevésbé meg voltunk győződve arról, hogy Németországot a novemberi gaztett pártjai: a Centrum és a szociáldemokrácia a kérlelhetetlenül közeledő összeomlástól nem tudják megmenteni és hogy az úgynevezett "polgári-nemzeti" alakulatok sem alkalmasak, a legjobb akarat mellett sem a megtörténtek jóvátételére. Egész sereg feltétel hiányzott ahhoz, hogy a . sikerülhessen. Az idő nekünk adott igazat. / került szóba ami kis körünkben egy új párt alapításának kérdése. A szemünk előtt lebegő alapelvek ugyanazok voltak, amelyek később a "Német Munkáspárt" (Deutsche Arbeiterpartei) megvalósultak. Az újra alapítandó mozgalomnak máris lehetőséget kellett nyújtani arra, hogy a nagy tömegekhez férkőzhessünk, anélkül a munka céltalan és felesleges lett volna. Így döntöttünk a Szociálforradalmi Párt (Socialrevolutionäre Partei) név mellett. Tettük ezt azért is, mert új pártunk alapelvei tényleg forradalmiak voltak. Ennek mélyebb értelme azonban a következőkben rejlett. Akármennyire is foglalkoztam már korábban gazdasági problémákkal, e tevékenységem mindig azok között a keretek között maradt, amelyek a szociális elvek tanulmányozásából adódtak. Csak később, a német szövetségi politika tanulmányozása következtében bővültek ki e keretek. Ez a politika nagyrészt a gazdaság téves megítélésén és a német nép jövő létfenntartási alapjainak a folytonosságán alapult. Mindezek a gondolatok azonban abban a véleményből, hogy a tőke minden esetben a munka eredménye és ehhez képest maga is a tényezőktől függ, amelyek az emberi tevékenységet előmozdítják vagy áthatják. A tőke nemzeti jelentősége pedig éppen abban rejlik, hogy maga is teljes mértékben az állam, tehát a nemzet nagyságától, szabadságától és hatalmától függ. Az összefüggésnek már magában véve is az államnak és nemzetnek a tőke által való támogatásához kellene vezetnie. A tőkének és a független szabadgazdálkodásnak ez az egymásrautaltsága nézetem szerint arra kell kényszerítenie a tőkét, hogy síkraszálljon a nemzet szabadsága, hatalma és ereje érdekében. Ezzel adva volt az államnak a tőkével szemben viszonylag egyszerű és világos föladata: gondoskodnia kellett arról, hogy a tőke az állam szolgája maradjon, ne tekintse magát a nemzet uralkodójának. E felfogásnak megítélésem szerint két feladata volt: életképes nemzeti gazdaság fenntartása, a munkavállalók szociális jogainak a biztosítása. A tiszta tőke, mint a teremtő munka végső eredménye és a maga létét kizárólag spekulációnak köszönő töke közötti különbséget annak idején nem láttam a maga teljes világosságában. Mert eddig nem találkoztam semmiféle olyan körülménnyel, mely efölött gondolkodásra késztetett volna. Erről gondoskodott most már a legalaposabb módon a már említett tanfolyamok előadója, Gottfried Feder. Életemben első ízben volt alkalmam a nemzetközi és kölcsöntőke alapelveivel megismerkedni. Miután Feder első előadását meghallgattam, mindjárt átvillant agyamon annak gondolata, hogy megtaláltam egy új párt alapításának leglényegesebb tételéhez vezető utat.
Feder azzal tette a legnagyobb szolgálatot számomra, hogy kíméletlen brutalitással állapította meg a tőzsde és kölcsöntőke épp annyira spekulatív, mint gazdasági jellegét, valamint, hogy leleplezte a kamat előítéletekkel teli szerepét.
Az alapvető kérdések tekintetében vallott megállapításai annyira helyesek voltak, hogy azok bírálói már elejétől fogva nem annyira az elv elméleti helyességét, hanem sokkal inkább keresztülvitelének gyakorlati lehetőségét vitatták. Ez a körülmény, amely mások szemében Feder megállapításainak gyöngeségét, számomra éppen erejét bizonyította.
A programalkotók feladata nem a dolgok keresztülviteli lehetősége mérvének a megállapítása, hanem a tények tisztázása. Ez azt jelenti, hogy kevésbé kell az úttal törődniük, inkább csak a céllal. A gondolat elvi helyessége a döntő e téren, és nem a keresztülvihetőség nehézsége. Abban a pillanatban, amelyben a programalkotó a teljes igazság helyébe a "célszerűséget" és a "valóságot" helyezi, megszűnik a munkája. Megszűnik a késő emberiség sarkcsillagának lenni, hogy ehelyett mindennapi receptté alacsonyodjék. A mozgalom programalkotója annak célját kell, hogy megállapítsa, kivitelezéséről a politikusnak kell gondoskodnia. Ennek megfelelően az előbbinek gondolatait az örök igazság kell, hogy irányítsa, az utóbbinak tevékenységei közepette a mindenkori gyakorlati valóságot kell szem előtt tartania. Míg egyrészt a politikus jelentőségének próbakövét terveinek és tetteinek eredményességében, tehát azok megvalósításában látjuk, addig a programalkotó végső célja sohasem válhat valóra, mert az emberi gondolat alkalmas igazságok megértésére, kristálytiszta célok kitűzésére, de azok maradék nélküli megvalósítása az emberi gyarlóság és végesség mellett nem fog bekövetkezni.
Minél helyesebb és hatalmasabb egy gondolat, annál kevésbé lehetséges annak maradék nélküli megvalósítása mindaddig, amíg az emberektől függ. Éppen ezért a programalkotó jelentőségét nem céljai eléréséből kell megítélnünk, hanem azok helyességéből és abból a befolyásból, amelyet az adott program az emberiség [ fejlődésére gyakorol. Ha ez nem így volna, akkor a vallások alapítói nem tartoznának a föld legnagyobb emberei közé, mert etikai célkitűzéseiknek a megvalósítása még megközelítőleg sem teljes. Maga a szeretet vallása is csak gyenge visszfénye fennkölt alapítója akaratának: jelentősége abban az irányban rejlik, amelyet az általános emberi kultúra erkölcsi fejlődésének szabott.
A programalkotó és politikus feladatai közötti óriási különbség az oka annak, hogy miért nem egyesült egy személyben szinte sohasem a kettő. Különösen az úgynevezett kicsinyes "eredményekben gazdag" politikusokra vonatkozik ez a megállapítás. Azokra, akiknek tevékenysége valóban csak a "lehetőségek művészete", amint Bismarck általában a politikát szerényen jellemezte. Minél függetlenebbnek érzi magát az ilyen "politikus" a nagy gondolatoktól, annál könnyebbek és láthatóbbak, de mindenesetre gyorsabbak lesznek eredményei. A földi mulandóság a sorsa azután ezeknek az eredményeknek, amelyek gyakran nem élik túl apjuk halálát sem. Az ilyen politikusok műve rendszerint jelentőség nélküli az utókor számára, mert az a jelenben valóban nagy, és a későbbi nemzedékre nézve is nagy jelentőségű, de a döntő kérdések és eszmék mély gyökerei hiányoznak.
Olyanfajta célok, amelyeknek majd csak a távolabbi jövőben lesz jelentőségük, nemigen kamatoznak előharcosainak, és ritkán találnak megértésre a nagy tömegnél, amely sör és tejrendeletek iránt inkább fogékony, mint a messzi jövőbe
tekintő tervek iránt, amelyek megvalósítása csak később következhet be és amelyek hasznát csak az utókor fogja élvezni.
Éppen ezért már csak bizonyos hiúságból is amely mindig rokona a butaságnak a politikusok nagy része távol fogja magát tartani a messzi jövőre szóló tervektől, nehogy a nagy tömeg pillanatnyi rokonszenvét elveszítse. Az ilyen politikus eredményei és jelentősége kizárólag a jelenre vonatkozik, de semmit sem jelent az utókor számára. A kis koponyák nem is igen zavartatják magukat; meg vannak ezzel elégedve.
Más a helyzet a programalkotó esetében. Jelentősége majdnem kizárólag a jövőben van, mert hiszen nemegyszer ő az, akit e világon kívülállónak szoktunk nevezni. Ha igaz az, hogy a politikus művészete a lehetőségek művészete, akkor a programalkotó azok közé tartozik, akikről azt tartják, hogy csak akkor tetszenek az isteneknek, hogyha lehetetlent követelnek és akarnak. Majdnem mindig le kell mondaniuk a jelen elismeréséről, és jutalmuk feltéve, hogy gondolataik halhatatlanok az utókor elismerése.
Az emberiség nagy időszakaiban egyszeregyszer előfordulhat, hogy a politikus a programalkotóval egy személyben egyesül. Minél teljesebb azonban ez az egybeolvadás, annál nagyobb az ellenállás, amely a politikus működésével szemben megnyilvánul. Õ már nem azokért a követelményekért harcol, amelyek a legelső nyárspolgárnak is szembetűnnek, de amelyeket csak kevesen érnek fel ésszel. Éppen ezért élete a szeretet és gyűlölet kohójában izzik. Az embert meg nem értő jelen tiltakozása harcol az utókor elismerésével, azéval, amelyért szintén dolgozik.
Minél nagyobb az ember művének jelentősége a jövő szempontjából, annál kevésbé képes megérteni a jelent és annál nehezebb a harc és gyérebb az eredmény. Ha azonban évszázadok alatt egynek sikerül, akkor talán öreg napjaiban még őt is elérheti későbbi dicsőségének egy gyönge sugara. Mindenesetre ezek a nagyságok csak a történelem maratoni futói; a jelen babérkoszorúja rendszerint már csak a haldokló hős homlokát díszíti.
Közéjük számítanak a világnak azok a nagy harcosai, akiket a jelen nem ért meg, akik azonban mégis készek célkitűzéseikért a harcot végigharcolni. Õk azok, akiket a nép majdan leginkább szívébe zár; mintha az utókor jóvátenni igyekeznék azt, amit a jelen annak idején e nagyságok ellen vétkezett. Életük és működésük hálás csodálat tárgya lesz, és különösen az elesettség napjaiban fog erőt önteni a megtört szívekbe és kétségbeesett lelkekbe.
Ezek közé tartoznak nemcsak az igazán nagy államférfiak, hanem a többi nagy reformátorok is. Nagy Frigyes mellett ott állnak Luther Márton, valamint Wagner Richárd is.
Amikor Feder Gottfried "kamatrabszolgaság megtörése" című első előadását hallottam, mindjárt tisztában voltam azzal, hogy itt oly elméleti igazságról van szó, amelynek a német nép szempontjából óriási a jelentősége. A tőzsdei tőkének a nemzeti gazdaságtól való éles elkülönítése alkalmat nyújtott arra, hogy felléphessünk a német gazdaság nemzetközivé tétele ellen anélkül, hogy a tőke elleni harccal veszélyeztetnénk a független népi önfenntartás alapjait. Németország fejlődése sokkal világosabban állott már szemem előtt, semhogy ne tudtam volna, hogy a legnehezebb harcot nem az ellenséges népek ellen, hanem a nemzetközi töke ellen kell megvívnunk. Feder előadásában ennek az eljövendő küzdelemnek hatalmas jelszavát láttam.
A későbbi fejlődés e tekintetben is igazolta előérzetünket. Ma már nem nevetnek rajtunk a megbízhatatlan polgári politikusok sem. Ma már ők is belátják feltéve, ha nem állunk tudatos hazudozókkal szemben , hogy a nagy tőzsdetőke nemcsak a legnagyobb háborús uszító volt, hanem még ma, a harc befejezése után sem hagy fel a békét pokollá változtatni akaró tevékenységével. A nemzetközi pénz és kölcsöntőke elleni küzdelem legfontosabb programpontjává lett a német nemzet gazdasági függetlenségéért és szabadságáért vívott küzdelemnek.
Ami a gyakorlati politikusok aggályait illeti, arra csak a következőket felelhetem: Mindazok az aggályok, amelyeket a kamatrabszolgaság megtörésének borzalmas gazdasági eredményeiként hangoztatnak, feleslegesek. Az eddigi gazdasági szabályokkal is nagyon rosszul járt a német nép, a nemzeti létfenntartás kérdéseiben való állásfoglalás pedig igen élénken emlékeztet a korábbi idők hasonló szakértőinek véleményére, többek között a bajor orvosi tanácsnak a vasút bevezetésével kapcsolatban tett szakvéleményére. Ennek a nagy tekintélyű testületnek aggodalmai, mint ismeretes, később sem nyertek igazolást: az "új gőzparipa" vonatainak utasai nem szédültek el, azok sem lettek betegek, akik azt láttak, és "feleslegesek voltak a deszkapalánkok is, amelyekkel az új berendezést láthatatlanná akarták tenni. Csak ezeknek az úgynevezett "szakértőknek" a feje előtt lévő deszkafalak maradtak meg az utókor számára is.
Továbbá meg kell jegyeznünk a következőket. Minden, még a legnagyszerűbb gondolat is veszedelemmé lesz, hogyha öncélként jelentkezik, pedig a valóságban csak annak eszköze. Számomra és minden valódi nemzeti szocialistára nézve pedig csak egy cél létezik: a nép és a haza üdve.
Fajtank és népünk fennállásának és szaporodásának a biztosítása, gyermekeink eltartása, vérünk tisztántartása, a haza szabadsága és függetlensége az, amiért nekünk harcolnunk kell, hogy népünk is teljesíthesse azt a feladatát, amelyre őt a világmindenség teremtője elhívta.
Minden gondolatnak, minden célkitűzésnek, minden tannak és minden tudománynak ezt a célt kell, szolgálnia. Mindent ebből a szempontból kell megvizsgálnunk és célszerűségéhez képest felhasználnunk vagy elvetnünk. Így nem merevedhet egyetlen elmélet sem halálos tanná, mert mindennek az életet kell szolgálnia. Gottfried Feder megállapításai adták meg nekem az ösztönzést arra, hogy ezzel, az általam még kevéssé tanulmányozott kérdéssel is alaposabban foglalkozzam.
Ismét tanulni kezdtem, és csak most jutottam el igazán a zsidó Karl Marx élete tartalmának és akaratának igazi megismeréséhez. "Das Kapital"-ját csak most értettem meg, akárcsak a szociáldemokráciának a nemzeti gazdaság elleni harcát, amely valóban csak a nemzetközi pénz és tőzsde számára készíti elő az utat.
Ezek a tanfolyamok még más szempontból is nagy jelentőségűek voltak számomra.
Egy napon szólásra jelentkeztem. Az egyik résztvevő azt hitte, hogy a zsidóság mellett lándzsát kell törnie, és hosszú előadásban kezdte őket védelmébe venni. Ez késztetett szólásra. A tanfolyam résztvevőinek túlnyomó többsége az én álláspontomra helyezkedett. Ennek eredménye az lett, hogy pár nappal később parancsot kaptam bevonulásra, az egyik müncheni ezredhez, úgynevezett "kiképző tisztként".
A csapat fegyelme abban az időben meglehetősen gyönge volt. Még magán viselte a katonatanácsok korszakának hatását. Csak lassan és elővigyázatosan lehetett megkísérelni az úgynevezett "önkéntes" fegyelem helyébe amint Augiasnak ezt az istállóját Kurt Eisner oly szépen nevezte ismét a katonai fegyelmet s alárendeltséget bevezetni. A csapatokat nemzeti és hazafias érzelemre és gondolkodásmódra kellett nevelni. E két irányban kellett kifejtenem tevékenységemet új beosztásomban.
Nagy kedvvel és szeretettel fogtam a munkához. Első ízben nyílt alkalmam arra, egy nagyobb hallgatóság előtt beszéljek; amit korábban, anélkül, hogy tudtam volna, puszta érzésből feltételeztem magamról, megvalósult; tudtam "beszélni", a hangom is jobb lett, úgy, hogy legalábbis akis legénységi szobákban mindenütt eléggé hallhatóan beszéltem.
Egyetlen feladat sem lett volna kedvesebb számomra, mint ez, mert elbocsátásom előtt még szívemhez igazán közel fekvő és hasznos szolgálatokat tehettem ennek az intézménynek, a hadseregnek.
Eredményről is beszélhettem; bajtársaim százait, sőt ezreit vezettem vissza előadásaimmal népünkhöz, hazánkhoz. "Nemzetivé" tettem a csapatot, és ez úton az általános fegyelem erősítéséhez én is hozzájárultam.
Ismét megismertem a hasonló gondolkodású bajtársaimnak egész sorát, akik később az új mozgalom törzsét képezték.


IX. A Német Munkáspárt

Egy napon elöljáró parancsnokságomtól azt a parancsot kaptam, hogy állapítsam meg, mi a helyzet annál a látszat szerint politikai egyesületnél, amely "Német Munkáspárt" név alatt a legközelebbi napokban gyűlést szándékozik tartani, és amelyen szintén Gottfried Feder fog beszélni. Oda kell mennem, hogy az egyesületet megnézzem, és jelentést tegyek róla.
Érthető volt az az érdeklődés, amely a hadsereget annak idején a pártok irányában eltöltötte. A forradalom a katonáknak is politikai jogokat adott, és ezzel a joggal éppen a legtapasztalatlanabbak éltek leginkább. Csak amikor a Centrum és a szociáldemokrácia első ízben jött rá arra, hogy a katonák együttérzése a forradalmi pártoktól a nemzeti mozgalom és feltámadás felé fordul, csak akkor vonták el a csapatoktól a választói jogot és tiltották meg a katonák számára a politikai tevékenységet.
Kézenfekvő volt, miért szánta rá magát a Centrum és a marxizmus erre. Ugyanis ha nem korlátozta volna az "állampolgári jogokat", amint a katonák polgári egyenjogúságát a forradalom után elnevezték , pár év múltával már nem létezett volna forradalmi állam, de nem lett volna nemzeti meghasonlás és gyalázat sem. A katonaság ez időben már a legjobb úton haladt abban az irányban, hogy a nemzet vérszopóinak és az Antant csatlósainak a nyakát szegje. Az a körülmény azonban, hogy még az úgynevezett "nemzeti" pártok is lelkesültek a novemberi gonosztevők e rendelkezésén, és ezáltal segítségére siettek, hogy egy nemzeti megújhodás eszközét ártalmatlanná tegyék, ismét csak arra mutatott, hogy hová vezethet ezeknek a jámborok jámborainak dogmatikus felfogása. Az aggkori lelki gyengeségben szenvedő polgárság komolyan hitte, hogy a hadsereg ismét azzá lesz, ami volt: a német honvédelem vára. Ezzel szemben azonban a Centrum és a marxisták csak a veszedelmes nemzeti méregfogat akartak kitűnni. Márpedig enélkül egy hadsereg mindig csak rendőrség marad, de sohasem olyan csapat, amely az ellenséggel kész szembeszállni. E megállapítás igazsága a későbbiek folyamán eléggé beigazolódott.
Vagy talán azt hiszik a mi "nemzeti politikusaink", hogy a hadsereg fejlődése más irányú is lehet, mint nemzeti? Ez igazán rájuk vall. Így van az, ha az ember a háborúban ahelyett, hogy katona lenne, ár, vagyis parlamenti képviselő, és így halvány sejtelme sincs arról, hogy mi megy végbe azoknak az embereknek a szívében, akik arra a hatalmas múltra emlékeznek, hogy egykor a világ legelső katonái voltak.
Így határoztam el magamat, hogy elmegyek ennek az ismeretlen pártnak már említett ülésére.
Amikor este az egykori Steinecker söröző számunkra később történelmi jelentőségűvé lett különszobájában megjelentem, ott nagyobbrészt a lakosság alsóbb rétegéből toborzott, mintegy 2030 főnyi jelenlevőt találtam.
Feder előadását már a tanfolyamokból ismertem, és így figyelmemet inkább magára az egyesületre irányítottam.
A benyomásom nem volt se jó, se rossz; egy új alapítás, mint sok más. Az akkori időkben majdnem mindenki, aki a dolgok fejlődésével nem volt megelégedve és nem volt bizalma az eddigi pártok egyikéhez sem, kivétel nélkül hivatva érezte magát arra, hogy új pártot alapítson. Szinte a földből nőttek ki ezek az egyesületek, hogy azután kisvártatva nyomtalanul eltűnjenek. Alapítóiknak nagyrészt fogalmuk sem volt arról, hogy miként kell az egyesületből pártot, sőt mozgalmat teremteni. Így azután ezek az új alapítások maguktól omlottak össze nevetséges nyárspolgárságukban.
Így ítéltem meg egykét megfigyelésem alapján a Német Munkáspártot is (Deutsche Arbeiterpartei). Amikor végre Feder befejezte előadását, örültem. Eleget láttam és menni szándékoztam, de mégis visszatartott a bejelentett hozzászólási szabadság. Úgy látszott, mintha ez is jelentéktelenül folynék le, mígnem hirtelen egy professzor emelkedett szólásra, aki elsősorban aggályát fejezte ki Feder indokainak helyességével szemben. Feder kitűnő válasza után egyszerre csak a "tények alapjára" helyezkedett, nem feledkezve meg arról, hogy a fiatal pártnak mint különösen fontos programpontot, Bajorországnak Poroszországtól való "elszakadását" ajánlja. Ez az ember egészen szemtelenül állította, hogy abban az esetben Német-Ausztria azonnal Bajorországhoz csatlakozik, és hogy a béke akkor sokkal jobb lesz, és egyéb ostobaságot. Én sem tehettem másként, mint szintén szót kértem, hogy ennek az úrnak megmondjam a magam véleményét. Olyan sikerem volt, hogy ez az előszónok úr, még mielőtt befejeztem mondanivalómat, leforrázott kutyaként hagyta el a helyiséget. Amíg beszéltem, csodálkozó arccal hallgattak és csak amikor az egybegyűlteknek jó éjt kívántam és távozni akartam, akkor ugrott utánam egy férfi, bemutatkozott (nevét nem is értettem meg helyesen) és a markomba nyomott egy kis füzetecskét, látszólag egy politikai elmefuttatást azzal a sürgős kérelemmel, hogy olvassam el.
Nagyon megörültem ennek, mert azt reméltem, hogy így egyszerűbb úton-módon is megismerhetem ezt az unalmas egyesületet, anélkül, hogy az ilyen nagy érdeklődésre számot tartó gyűléseket fel kelljen keresnem. Egyébként ez a munkásnak látszó ember nagyon jó benyomást tett rám. Ezzel el is mentem.
Abban az időben a 2. gyalogezred laktanyájában egy a forradalom jeleit még nagyon világosan magán viselő kis szobácskában laktam. Nappal távol voltam, a leggyakrabban a 41. vadászezrednél vagy valamely más csapattestnél tartottam előadást. Tulajdonképpen csak éjjel tartózkodtam szobámban. Minthogy én majdnem minden reggel öt óra előtt felébredtem, rászoktam arra, hogy a kis szobámban lakozó egérkéknek néhány száraz kenyérmaradékot vagy kenyérhéjat vessek a padlóra, és figyeljem ezeknek a bohókás állatoknak a harcát néhány jó falatért. Annyi nélkülözésen mentem át életemben, hogy ezeknek a kis állatoknak az éhségét és gyönyörűségét nagyon jól el tudtam képzelni.
E gyűlés utáni reggelen is öt óra felé ébren hevertem fekvőhelyemen, és figyeltem a kis állatok hancúrozását. Minthogy nem tudtam újból elaludni, elgondolkodtam az elmúlt estén. Egyszerre eszembe jutott az a kis füzet, amelyet a munkás adott nekem. Olvasni kezdtem. Röpirat volt, amelyben szerzője, éppen ez a munkás, elmondotta, hogy a marxista zűrzavarból és a szakszervezeti frázisok világából hogyan jutott el ismét a nemzeti gondolkodáshoz. Ez adta meg a címet is, amely a következő volt: "Politikai ébredésem". Érdeklődéssel olvastam át a füzetecskét; olyan dolgokat írt le benne, amelyekhez hasonlókat tizenkét évvel ezelőtt magam is átéltem. Önkéntelenül is saját fejlődésemet láttam ismét magam előtt. A nap folyamán néhányszor még gondolkodtam a dolgon, végül már teljesen félre akartam tenni, amikor nem is egy hét leforgása után a legnagyobb csodálkozásomra egy levelezőlapot kaptam, hogy felvettek a Német Munkáspártba, nyilatkozzam erről, és menjek el következő szerdán a párt választmányi ülésére.
A párttagok szerzésének ez a módja meglepett, és én nem is tudtam, hogy bosszankodjam-e vagy nevessek rajta. Soha nem gondoltam arra, hogy egy kész pártba lépjek be, hanem a sajátomat akartam megalapítani.
Már éppen írásban akartam válaszolni, amikor kíváncsiságom győzedelmeskedett és elhatároztam, hogy a megállapított napon megjelenek és hogy indokaimat szóban közlöm.
Elérkezett a szerda. A választmány a Herrenstrassei "Alte Rosenbad" vendéglőben tartotta ülését. Nagyon szegényes helyiség volt ez, amelybe csak nagy ritkán tévedt valaki. Nem csoda, ha meggondoljuk, hogy ez 1919ben volt, amikor még a nagyobb vendéglők étlapja is nagyon szerény és kevéssé csábító volt. Ezt a helyiséget eddig nem ismertem.
Keresztülmentem a rosszul világított vendégszobán, beléptem a különszoba ajtaján, és előttem volt az "ülés". Egy kivénhedt gázlámpa kétes világa mellett az asztalnál négy fiatalember ült, köztük a kis röplap szerzője, aki engem mint a Német Munkáspárt új tagját örömmel üdvözölt,
Meglepetésemben nem tudtam szóhoz jutni. Minthogy közölték velem, hogy a tulajdonképpeni "országos elnök" csak később érkezik, várni akartam a nyilatkozatommal. Végre megjelent. Az volt, aki a Steinecker söröző ülésén Feder előadása alkalmával elnökölt.
Közben ismét magával ragadott a kíváncsiság, és figyeltem a dolgok folyását.
Most végre az egyes urak nevét is megismertem. A "birodalmi szervezet" elnöke Harrer úr volt, a müncheni pedig Anton Drexler.
Felolvastak és hitelesítették az utolsó ülés jegyzőkönyvét. Ezután a pénztárjelentés következett. Az egyesület vagyona 7 márka 50 pfennig volt, és ezzel kapcsolatosan minden oldalról bizalmukat nyilvánították a pénztárosnak. Ezt is jegyzőkönyvbe foglalták.
Ezután sorban felolvasták az elnök válaszát egy kieli, egy düsseldorfi és egy berlini levélre. Mindnyájan egyetértettek azokkal.
Megállapították, hogy ez a növekvő levélforgalom a legjobb és a legláthatóbb jele a Német Munkáspárt nagymérvű jelentőségének. Ezután megkezdődött a tanácskozás az adandó válaszok tárgyában. Borzalmas, borzalmas! Ez a lehetetlen egyesületesdi. És ebbe a klubba lépjek én be?
Ezután az új tag felvételére került a sor. Helyesebben, akkor következett a pártba való befogadásom. Majd én intéztem kérdéseket az üléshez. Néhány vezérszón kívül semmi sem állott rendelkezésükre. Sem program, sem röpirat, sem nyomtatvány, sem tagsági igazolvány, de még csak egy bélyegző sem. Csak hit és jó szándék volt ezekben az emberekben.
A mosolygás eltűnt az ajkamról, mert mi volt mindez, ha nem legjellegzetesebb tünete a teljes tanácstalanságnak és az eddigi pártokkal, azok programjával, célkitűzéseivel és tevékenységével szembeni teljes elcsüggedés. Ami ezt a pár embert összegyűjtötte egy ilyen külsőleg nevetséges tevékenységre, az csak belsejüknek hangja volt, amely talán inkább érzelmileg, mint tudatosan azt mondatta velük, hogy az eddigi pártmozgalmak nem alkalmasak a német nemzet feltámasztására és a belső kórok gyógyítására. Gyorsan átolvastam a gépírásban átadott vezérszavakat és megállapítottam, hogy azok inkább célkeresést, semmint tudást tartalmaznak. Sok minden elmosódott volt abban vagy nem volt világos, más dolgok viszont hiányoztak, de semmi sem volt bennük olyan, amely nem egy vívódó elismerésnek megnyilvánulása lett volna. Amit ezek az emberek megéreztek, azt én is éreztem. A szó eddigi értelmében vett pártnál többet jelentő új mozgalomra való vágyódás volt az.
Amikor ezen az estén laktanyámba mentem, megalkottam magamban véleményemet erről az egyesületről. Életem legnehezebb kérdése állott előttem. Belépjek-e ebbe az egyesületbe, vagy tartsam távol magamat tőlük?
Az értelmem ez utóbbi mellett szólott, az érzelmem azonban nem hagyott nyugtot nekem, és minél gyakrabban rajzolódott ki előttem ennek a klubnak az ésszerűtlensége, annál gyakrabban volt szószólója érzelmem. Az elkövetkező lapokban nem volt nyugtom.
Már régen mérlegeltem a dogokat és elhatároztam, hogy politikai tevékenységbe kezdek. Abban bizonyos voltam, hogy ezt csak egy új mozgalom keretében fogom elkezdeni, még hiányzott azonban az ehhez szükséges lökőerő. Nem tartozom azok közé, akik ma elkezdenek valamit csak azért, hogy holnap abbahagyjak, és lehetőleg új dologra térjenek át. Éppen ez a meggyőződésem volt a fő oka annak, hogy miért tudtam magamat oly nehezen rászánni ilyen új alapításra, amely vagy mindent megold, vagy szükségképpen semmivé lesz.
Tudtam, hogy ez az elhatározás egy életre szól. Számomra a "vissza" ismeretlen fogalom. És az elhatározás nem átmeneti szórakozást, hanem véres komolyságot jelentett. Már akkor is ösztönösen idegenkedtem az olyan emberektől, akik mindent elkezdenek anélkül, hogy keresztül is vigyék, amit elkezdtek. Ezeket a mindenütt jelenlevőket már akkor is gyűlöltem, működésüket veszedelmesebbnek tartottam a semmittevésnél.
Úgy tetszett nekem, mintha a sors kezét látnám. Egy már meglévő nagy párthoz sohasem csatlakoztam volna. Ennek is meg fogom adni az okait. Ez a kis nevetséges alakulat pár tagjával számomra éppen azt az előnyt jelentette, hogy még nem merevedett szervezetté, hanem az egyesek személyes tevékenységének szabad utat engedett. Itt az ember még tudott dolgozni és minél kisebb volt ez a mozgalom, annál inkább volt lehetőség az átformálására. Itt még meg lehetett adni a mozgalomnak a tartalmát, célját és az eszközeit, amelyekre meglévő nagy pártoknál már nem lehetett gondolni.
Minél inkább átgondoltam a dolgokat, annál inkább arra a meggyőződésre jutottam, hogy éppen ilyen kis mozgalomból nőhet ki egykor a nemzeti újjászületés, és semmi szín alatt sem a régi elgondolások alapján állókból, még kevésbé azonban az új uralom hasznából részt kérő politikai pártokból.
Amit az ilyen új egyesülésnek jelentenie kellett, az csak új világnézet lehetett, és semmi szín alatt sem választási jelszó.
Mindenesetre nagyon nehéz elhatározás kell ahhoz, hogy ezt a célkitűzést a valóságba is át lehessen ültetni.
Melyek voltak azok az előfeltételek, amelyeket saját magam hoztam ehhez a nagy feladathoz? Az, hogy anyagi eszközök híján voltam, még elviselhetőnek látszott. Ám nehezebb volt az a körülmény, hogy a "névtelenek" közé tartoztam, azok közé a milliók közé, akik a véletlen játéka folytán megvannak és eltűnnek anélkül, hogy a világ róluk csak tudomást is szerezne. Ehhez járult még az a nehézség is, amely hiányos iskolai előképzettségem folyománya volt.
Az úgynevezett "intelligencia" mindig nagy lenézéssel tekint azokra, akik nem az előírt iskolák útján szerezték meg a szükséges tudást. A kérdés sohasem az, hogy mit tud az ember, hanem, hogy mit tanult. Ezeknek a legüresebb fejű is képzett embernek számít akkor, ha elég bizonyítvány van a birtokában; képzettebbnek, mint a legvilágosabb fejű ifjú, viszont ez utóbbinak hiányoznak ezek az "értékes" papirosai. Nagyon jól el tudtam képzelni, hogy a "tanult" világ nekem fog rontani, és e tekintetben csak azért tévedtem, mert az embereket mégis jobbaknak tartottam, mint amilyenek legnagyobb részt, sajnos, a valóságban. A kivételek természetesen még inkább kimagaslanak közülük. Mindenesetre én meg tudtam különböztetni az örökösen tanulókat a valóban tudással rendelkezőktől.
Kétnapi szenvedésteljes gondolkodás és a dolgok mérlegelése után elhatároztam, hogy megteszem a döntő lépést.
Életem legnagyobb elhatározása volt. Vissza nem tudtam fordulni, és nem is volt szabad visszafordulnom. Jelentkeztem tehát tagként a Nemzeti Munkáspártba, és megkaptam a 7-es számú ideiglenes tagsági igazolványt.
 
 
0 komment , kategória:  Adolf Hitler - Harcom -2. rész  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.06 2018. Július 2018.08
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 561
  • e Hét: 1431
  • e Hónap: 12582
  • e Év: 277797
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.