Regisztráció  Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Adolf Hitler - Harcom 4.rész
  2010-11-09 19:31:29, kedd
 
  Adolf Hitler - Harcom 4.rész

II. Az állam

A polgári világ már 1920-21-ben szemére vetette mozgalmunknak, hogy elveti a mai államot. Ezért a különböző irányzatok pártpolitikai rablólovagjai jogosultnak érezték magukat arra, hogy ahol csak tehették, elnyomjak az új világnézetnek e fiatal, kényelmetlen hirdetőjét. Közben természetesen szándékosan elfelejtik azt, hogy a mai polgári világ az állam fogalma alatt semmi egységeset sem képes elképzelni, hogy erre egységes meghatározás nem létezik és nem is létezhetik. Hiszen állami főiskoláinkon az államjognak rendszerint olyan tanárai tanítanak, akiknek legfőbb feladatuk az, hogy a mindenkori kenyéradójuknak többé-kevésbé szerencsés léte számára magyarázatokat találjanak. Minél lehetetlenebb az államforma, annál homályosabb, mesterkéltebb és érthetetlenebb létcéljának meghatározása. Mit írhatott volna pl. azelőtt egy császári és királyi egyetemi tanár az állam értelméről és céljáról abban az országban, mely államalakulat a 20. század legnagyobb torzszülöttje volt? Nehéz a feladata az államjog tanárának manapság is, ha elgondoljuk, hogy nem annyira az igazsághoz kell ragaszkodnia, mint inkább bizonyos célt kell szolgálnia. Ez a cél azonban: a szóban forgó, államnak nevezett emberi mechanizmus monstrumának minden körülmények közötti fenntartása. Nem csoda tehát, ha ezzel a problémával kapcsolatosan a gyakorlati szempontokat lehetőleg elkerüli, és ehelyett "etikai", "erkölcsi" és egyéb eszményi értékek, feladatok és célok zagyvalékában merül el.
E tekintetben általában három felfogást különböztetünk meg.
a) Azoknak a csoportját, akik az államban egyszerűen az embereknek egy kormányhatalom alatti többé vagy kevésbé önkéntes egyesülését látják.
b) A második csoport szám szerint csekélyebb, mivel azok tartoznak hozzá, akik az állam létezéséhez legalább egy feltételt kötnek; ők ugyanis nemcsak azt követelik, hogy a közigazgatás, hanem az államnyelv is csupán közigazgatástechnikai szempontból tekintve ugyan lehetőleg egyöntetű legyen.
c) A harmadik csoport szám szerint a legkisebb; ez a csoport az államban az egyöntetű és egységes nyelvű nép legtöbbnyire igen homályos hatalompolitikai törekvéseinek megvalósulását látja. Az egységes államnyelv utáni törekvés nemcsak abban a reményben nyilvánul meg, hogy az állam ily módon a külső hatalmának növeléséhez szükséges alapra tehet szert, de nem kevésbé abban az alapjában véve hamis felfogásban is, hogy ezzel egy bizonyos irányú nacionalizálás vihető keresztül.
Sajnálattal kellett megállapítanunk, hogy az elmúlt száz esztendő folyamán ezek a körök legtöbbnyire jóhiszemű együgyűségükben hogyan játszottak a "germanizáció" szóval. Pángermán körökben pl. az a vélemény uralkodott, hogy az osztrák németségnek sikerülhet elnémetesíteni a kormány támogatásával a szláv lakosságot, közben azonban halvány fogalmuk sem volt arról, hogy a föld esetleg germanizálható ugyan, a lakosság azonban soha. Németesítés alatt ők a német nyelvnek kényszer útján való bevezetését értették. Merő tévedés, ha azt hisszük, hogy a négerből vagy kínaiból németet lehet faragni, ha megtanulja a német nyelvet, és hajlandó németül beszélni, vagy pedig német politikai párt javára leadni szavazatát. A nemzet polgári körei nem voltak tisztában azzal, hogy az effajta germanizáció a valóságban németellenes hatású. Mert ha pillanatnyilag látszólag át is hidaljuk és elsimítjuk az egyes népek között fennálló különbséget azáltal, hogy egy közös nyelvet kényszerítünk rajuk, ezzel csak bizonyos fokú korcsosodás veszi kezdetét, amely ebben az esetben tehát nem germanizálást, hanem a germán elem elpusztulását jelenti. A történelemben sajnos igen gyakran előfordul, hogy a hódító népnek külső erőszak révén sikerül ugyan rákényszerítenie anyanyelvét a legyőzött népekre, ezer év múlva azonban egészen más nép beszéli ezt a nyelvet. Így a győző maga a tulajdonképpeni legyőzött.
j) Szerencsének tekinthető, hogy Ausztriában annak idején abbamaradt a II. József 11 császár kezdeményezte "germanizáció". Ennek eredménye valószínűleg az osztrák állam fennmaradása lett volna, vele egyidejűleg azonban a német nép faji jellegének a nyelvazonosságból eredő süllyedése is bekövetkezett volna. Évszázadok folyamán esetleg kialakult volna egy bizonyos csordaösztön, a csorda értéke azonban feltétlenül süllyedt volna. Így lehet, hogy "államnép" születik, de ugyanakkor egy kultúrnép megy veszendőbe.
A történelem folyamán hasznos értelemben vett németesítésnek csak ama földnek német parasztokkal való betelepítése tekinthető, amelynek őseink fegyverrel jutottak birtokába. Népünk idegen vérrel való keveredése azonban csak elősegítette lényünk ama szerencsétlen szétforgácsolódását, amely sajnos, az olyan gyakran dicsőített német "Überindividualizmus"-ban (egyéniség túlértékelésében) jut kifejezésre.
Ezért a népi világnézet alapján álló mozgalomnak első kötelessége gondoskodni arról, hogy az állam lényege és célja tekintetében vallott közfelfogás egyöntetű és világos legyen.
Az alapvető felismerés tehát, hogy az állam maga nem cél, csak eszköz.
Nem az állam képezi előfeltételét a magasabb színvonalú emberiség kifejlődésének, hanem az a faj, amely a szükséges képességekkel rendelkezik.
Az állam célja a fizikailag és szellemileg egyöntetű közösség fenntartása és támogatása. Ez a fenntartás elsősorban a faji állományra szorítkozik és lehetővé teszi a fajban szunnyadó erők szabad fejlődését. Ennek egy része elsősorban mindig a fizikai élet fenntartására szolgál, és csak másik része lesz arra hivatott, hogy a szellemi fejlődést támogassa, tényleg azonban mindig az egyik teremti meg a másik előfeltételét.
Azok az államok, amelyek nem ezt a célt szolgálják, torzszülemények.
Az állam értékét nem kulturális színvonala vagy hatalmi állása, hanem kizárólag az adja meg, hogy berendezése mennyire szolgálja a kérdéses nép javát.
A német birodalomnak, mint államnak az a feladata, hogy a benne egyesített egész német nép legértékesebb elemeit és faji őserőit ne csak összegyűjtse és megtartsa, hanem hogy lassan és biztosan vezető réteggé emelje.
Ezzel aztán az alapjában véve merev állapot helyébe a harc időszaka lép. De mint mindig, és mindenre, erre is érvényes az a mondás: "aki vár, az berozsdásodik" és hogy a győzelem titka mindig a támadásban rejlik. Minél nagyobb emellett a harc célja és minél kisebb pillanatnyilag azzal szemben a tömeg megértése, annál nagyobb a világtörténelem tanulsága szerint az eredmény és annak jelentősége, ha helyes a cél, és ha a harcot rettenthetetlen szívóssággal harcoljuk végig.
Ha egy nép bizonyos rétege megfeszített energiáját és tetterejét egyetlen célra összpontosítja és ezzel végleg megszabadul a tömeg lomha közönyétől, akkor ez a réteg az egész nép urává lesz. A történelmet csak akkor csinálják a kisebbségek, ha bennük testesül meg a legnagyobb akarat és a legtöbb elhatározóképesség.
Amit tehát ma sokan tehertételnek tekintenek, az a valóságban győzelmünk feltétele. Feladatunk nagysága és nehézségei teszik valószínűvé, hogy erre a küzdelemre csak a legkitűnőbb harcosok vállalkoznak.
A földi élőlények faji tisztaságának kérdésében általában már maga a természet végez bizonyos javításokat. A kevertvérűeket nemigen szereti. Különösen az ily kereszteződések ivadékai szenvednek keservesen. Hiányzik belőlük nemcsak a keresztezés eredetileg legfőbb alkatelemének a jelentősége, hanem a hiányos véregység következtében hiányzik általában az élethez szükséges akaraterő és elhatározóképesség. Pl. a nagy jelentőségű pillanatokban az egységes fajú egyed helyesen és határozottan dönt, a kevert fajú tétovázik, tökéletlenül intézkedik. Mindez a kevert fajúnak nemcsak bizonyos alsóbbrendűségét jelenti az egységes fajúval szemben, hanem a valóságban egy gyorsabb pusztulás magvát hordja magában. Számtalan esetben, ahol a fajilag tiszta lény megállja a helyét, a kevertvérű összeroppan. Ez mutatja a természetjavító erejét. A természet azonban még tovább megy; korlátozza a kevertvérűek szaporodásának lehetőségét. Ezzel végleg meggátolja a további kereszteződéseket, és a kevertvérűek kihalnak.
Minden vérkeveredés kérlelhetetlen következetességgel előbb-utóbb a kevertvérű pusztulásához vezet addig, amíg a kereszteződés felsőbbrendű eleme még fajilag részben tiszta egységet képez. A kevertvérűt fenyegető veszély csak az utolsó felsőbbrendű fajtiszta lény fajkeveredésének pillanatában szűnik meg.
Ez az alapja a lassú, de természetes tisztulási folyamatnak. A faji fertőzések fokozatosan kiküszöbölődnek mindaddig, amíg a fajtiszta elemek alaptörzse jelen van, és további fajkeveredés nem történik.
Erős faji ösztönnel rendelkező egyedeknél ez a folyamat önként beáll. Ezek csak különös körülmények vagy kényszerhelyzet következtében térnek le a természetes, fajtiszta szaporodás útjáról, s mihelyt ez a kényszerhelyzet megszűnik, a még tiszta elem rögtön ismét arra törekszik, hogy saját faján belül keresse párját, és ezzel meggátolja a további keveredést. A kevertvérűek tehát ismét háttérbe szorulnak,
feltéve, ha nem oly aránytalanul erősek, hogy a még megmaradt fajtiszta elemek komoly ellenállást már nem fejthetnek ki.
A természetadta kötelezettséget félreismerő, ösztönét vesztett embernek mindaddig nem szabad a természet helyreigazításában reménykednie, amíg elvesztett ösztönét belátással nem pótolja. E belátásnak, megismerésnek kell lennie és a jóvátétel munkáját megkezdenie. Nagy veszélyt jelent az, ha a már egyszer elvakult ember mindinkább túllépi a faji korlátozásokat, és végül jobbik énjének végső maradványát is elveszti. Így azután tényleg csak egyöntetű keverék létesül, amely napjaink hírhedt világjavítóinak eszményképe. Ily módon rövid időn belül kipusztulna minden ideál. Nagy csorda képződnék és ennek tagjaként a csordalény. Ember, kultúrlény, helyesebben kultúraalapító és alkotó sohasem keletkeznék ilyen keveredésből. Az emberiség küldetése ezzel befejezettnek lenne tekinthető. Napjaink notórius nyápicainak generációja ez ellen természetesen azonnal feljajdul, és a legszentebb emberi jogokba való beavatkozásról siránkozik és panaszkodik. Nem így van! Csak egyetlen legszentebb emberi jog van, és ez egyben a legszentebb kötelesség is: arról gondoskodni, hogy a vér tiszta maradjon. Ezáltal az emberiség legjobbjait megóvjuk és számukra a nemesebb fejlődés lehetőségét biztosítjuk. A népi állam kötelessége elsősorban a házasság intézményét az állandó fajgyalázástól mentesíteni, szentesíteni rendeltetését, hogy az Úr hasonmásait, ne pedig az ember és majom közötti torzszülötteket hozza a világra.
A nyugalom és rend mai államában a derék nemzeti polgári világ reprezentánsai szemében a szifiliszesek, tüdővészesek, terheltek, nyomorékok és gyengeelméjűek nemzőképességének megakadályozása gaztett, ellenben a legjobbak millióinál nem tekintik véteknek a nemzőképesség gyakorlásának megakadályozását; ez nem ütközik ennek az álszenteskedő társadalomnak jó erkölcseibe, sőt hasznára van a rövidlátó és renyhe gondolkodásnak. Máskülönben azon kellene törnie a fejét, miképpen teremtse elő ama egyedek élelmezésének és létfenntartásának alapfeltételeit, akiknek, mint népünk egészséges képviselőinek a jövő nemzedékkel szemben ugyanez lesz a kötelessége.
Amit ezen a téren ma mindenütt elmulasztanak, azt a nép államának pótolnia kell! Tegye a faji kérdést az egyetemes élet legfőbb kérdésévé, gondolkodjon a faj tisztántartásáról, nyilvánítsa a gyermeket a nép legértékesebb kincsének. Gondoskodjon arról, hogy csak egészséges embernek szabadjon gyermekeket nemzeni, hogy szégyen: betegség és fogyatékosság ellenére gyermeknek életet adni, de becsületes dolog: erről lemondani! Viszont megvetést érdemel az, aki egészséges gyermekektől fosztja meg nemzetét. Az állam legyen egy ezeréves jövendő védelmezője, amely előtt az egyéni óhajnak és önzésnek meg kell hajolnia. Állítsa ennek az elvnek a szolgálatába a modem orvosi segédeszközöket is. Nyilvánítsa nemzésre képtelenekké a nyilvánvalóan betegeket és terhelteket, s ezt valósítsa meg a gyakorlatban, viszont gondoskodjon arról is, hogy a kormányrendszer könnyelmű pénzügyi gazdálkodása amely a szülőknél a gyermekáldást átokká változtatja az egészséges asszony termékenységét semmiképpen ne korlátozza. Vessen véget annak a lusta, sőt átkos közömbösségnek, amellyel ma a soktagú család szociális létfeltételeit kezelik, és legyen a nép e legfőbb kincsének legnagyobb oltalmazója. Gondoskodjon inkább a gyermekről, mint a felnőttről.
A testileg és szellemileg beteg embernek nem szabad szenvedését gyermekébe átültetnie. A népi államnak e tekintetben óriási nevelőmunkát kell végezni. Egykor majd nagyobb vívmánynak tekintik ezt, mint polgári korszakunk leggyőzedelmesebb háborúit. Neveléssel fel kell világosítani az egyént arról, hogy betegnek és gyöngének lenni nem szégyen, csak sajnálatos szerencsétlenség; gaztett és szégyen azonban ezt a szerencsétlenséget megbecsteleníteni azzal, hogy ártatlan utódokra is rákényszerítjük. Milyen csodálatos és nemes lelkületre vall, ha az önhibáján kívül beteg ember lemond a gyermekről, és szeretetét, gyöngédségét népe egyik szegény, fiatal magzatjára fordítja, akinek egészsége biztosít bennünket arról, hogy egykor erőteljes nemzedék erőteljes tagja lesz. Az állam e nevelő munkáját gyakorlati tevékenysége mellett szellemi téren is valósítsa meg tekintet nélkül arra, hogy megértik-e, helyeslik-e vagy rosszallják-e azt.
Ha testileg degenerált, szellemileg beteg embereknek nemzőképességét csak hatszáz évig akadályoznánk meg, ezzel nemcsak mérhetetlen szerencsétlenségtől szabadítanánk meg az emberiséget, hanem olyan regeneráló folyamatnak vetnénk meg az alapját, amelynek hatását ma el sem tudjuk képzelni.
A népi világnézetnek a népi államban meg kell valósítania azt a nemes korszakot, amelyben az emberek nem kutyák, lovak, macskák nemesítésében találják örömüket, hanem az emberi faj felemelésében és nemesítésében. Ebben a korszakban az egyik néma belátással lemond, a másik pedig örömmel hoz áldozatot, és örömmel adakozik.
Napjaink nyárspolgárainak jajveszékelő serege ezt sohasem fogja megérteni. Nevetni fog, ferde vállát vonogatja és örökös kifogásait sóhajtozza: "Ez bizony szép volna, de sajnos kivihetetlen. "
Ezeknek azt üzenjük: Veletek ezt már nem lehet elérni, a ti világotok erre már nem alkalmas. Ti csak egy gondot ismertek, önző életeteket és egy istent: a pénzt. De mi nem is hozzátok fordulunk, hanem azok nagy táborához, akik túl szegények, semhogy saját önös életük a világ legnagyobb örömét jelentse számukra. Azokhoz, akik életcéljukat nem az aranyban látják, hanem más istenekben hisznek. Elsősorban német ifjúságunk hatalmas seregéhez fordulunk! Õk egy új korszak küszöbét lépik át; amit apáink lomhasága és közönye elmulasztott, az őket majd küzdelemre ösztönzi. A német ifjúság egykor vagy építője lesz az új népi államnak, vagy utolsó tanúja a polgári világ teljes pusztulásának.
Mostani polgárságunk képtelen az emberiség magasztos feladatait elvégezni. Ennek az oka egyszerű: gerinctelen és romlott. Nem készakarva rossz, inkább hihetetlen nemtörődömsége és annak következménye folytán.
Ha mi az állam legfőbb feladatául a nép szolgálatában és javára a legjobb faji egyedek megtartását, gondozását és kifejlesztését tekintjük, akkor az ez irányú gondoskodásnak nemcsak az ifjú nép és fajtárs születéséig kell terjednie, hanem kötelessége, hogy a fiatal hajtásból a későbbi szaporodás értékes tagját nevelje fel.
A népi állam nevelő munkásságát ne csak az abszolút tudás besulykolására fordítsa, hanem elsősorban az egészséges testi nevelésre. Csak másodsorban következzék a szellemi képességek fejlesztése; e téren is a jellemképzés, különösen az akaraterő, elhatározóképesség és a felelősségérzet kifejlesztése a legfontosabb, és csak utoljára a tudományos kiképzés.
A népi állam e kérdésnél induljon ki abból az igazságból, hogy a tudományosan kevésbé képzett, de testileg egészséges, erősjellemű ember, telítve határozottsággal, akaraterővel sokkal értékesebb a népközösség számára, mint a szellemes nyápic.
A rothadt testet a szellem semmiképpen sem teszi esztétikusabbá. A legmagasabb szellemi képzettség mit sem érne, ha viselői testileg romlott és elsatnyult, jellemükben akaratgyönge, ingadozó, gyáva személyek volnának. Ami a görög szépségideált halhatatlanná teszi, az a leggyönyörűbb testi szépség, a ragyogó szellem és legnemesebb lélek csodálatos összhangja.
Az iskolának a népi államban több időt kell fordítania a testnevelésre. Hisz hiábavaló a fiatal agyvelőt oly ballaszttal megterhelni, amelynek amúgy is csak egy részét tartja meg, és amelyhez sok felesleges értéktelenség tapad.
A középiskolák mai tantervében a tornának csak rövid két órát szentelnek hetenként, az azon való részvételt is a tanuló döntésére bízzák. Ez a tisztán szellemi kiképzés a szükségesség durva félreismerése. Egyetlenegy napnak sem szabad elmúlnia anélkül, hogy a fiatalember legalább délelőtt és este egykét órás testgyakorlásban ne részesüljön, éspedig a sport és torna minden ágában.
Ha az értelmiség felső rétegei nemcsak előkelő illemtant, hanem alapos ökölvívást is tanultak volna, akkor az apacsok, katonaszökevények és hasonló kétes elemek "német" forradalma sohasem lett volna lehetséges.
Német népünk ma megtörve fetreng, kiszolgáltatva idegen népek rúgásainak. Éppen neki van szüksége arra a szuggesztív erőre, amely az önbizalomban rejlik. Már gyermekkorában bele kell nevelni a fiatal néptársba ezt az önbizalmat. Egész nevelését oly irányba kell terelnünk, hogy tudatában legyen másokkal szemben való feltétlen fölényének. Testi erejében és ügyességében bízva kell népe legyőzhetetlenségébe vetett hitét visszanyernie.
A német hadsereget egykor az egyén önbizalma és az összességének a vezetőkbe vetett bizalma vitte győzelemre.
A német népet talpraállítani csak a szabadság visszanyerésébe vetett szent hite tudja. Ennek a meggyőződésnek azonban milliók szívében kell gyökeret vernie!
A népi államban a hadsereg az egyént ne csak állni és járni tanítsa, hanem jelentse egyben a hazafias nevelés utolsó és legfőbb iskoláját is. A fiatal újoncot a hadseregben ne csak a szükséges fegyveres kiképzésben részesítsék, hanem neveljék a későbbi életére is, A katonai nevelés vezérelve az legyen, amit már a régi hadseregnél is a legnagyobb érdemnek minősítettek, hogy ebben az iskolában az ifjúból férfit kell kialakítani, nemcsak engedelmességet kell tanulnia, hanem a későbbi parancsolás előfeltételeit is el kell sajátítania. Tanulja meg, hogy ne csak akkor hallgasson, ha jogosan feddik, hanem a szükséghez képest az igazságtalanságot is némán viselje el.
A katonai szolgálat befejezése után két okmány állítandó ki részére: 1. az állampolgársági okmány, ez jogi okmány, amely nyilvános szereplésre jogosítja és 2. egészségi bizonyítvány, amely testi épségét igazolja és feljogosítja a házasságkötésre.
A fiúk neveléséhez hasonló elvek szerint kell nevelnie a népi államnak a leányokat is. Itt is a testnevelésre kell a legnagyobb súlyt helyezni, csak ezután következzék a lelki és utolsó sorban a szellemi értékek kifejlesztése. A női nevelés határozott céljának az anyai hivatásra való nevelésnek kell lennie.
Igen nagy jelentőségű az akaraterő, az elhatározóképesség fejlesztése, valamint a felelősségérzet ápolása.
Gyakran panaszkodunk, hogy 1918 novemberében és decemberében minden fórum kivétel nélkül felmondta a szolgálatot, hogy az uralkodótól lefelé, az utolsó hadosztályparancsnokig senki sem tudta többé erejét önálló elhatározásra összpontosítani.
Ez a rettenetes valóság nevelésünk eredménye volt. Ebben a hatalmas katasztrófában óriási mértékben jelentkezett az a lelkiállapot, amely már kicsiben általában minden emberen uralkodott.
Nem a fegyverek hiánya, az akarathiány tesz bennünket ma is minden komoly ellenállásra képtelenné. Ez a hiány ma áthatja egész népünket, megakadályoz minden kockázatos elhatározást, mintha a test nagysága nem éppen a merészségben gyökereznék. Egy német tábornoknak önkéntelenül is sikerült erre a jajveszékelő akaratnélküliségre klasszikus meghatározást találnia: "Én csak akkor cselekszem, ha győzelmünk 51%-os lehetőségével számíthatok. " Ebben az 51%-ban rejlik a német összeomlás tragédiája. Aki a sorstól az eredmény kezességét követeli, az eggyel már eleve nem számolt: a hősi tett jelentőségével.
Ide sorolható a napjainkban tomboló gyávaság is, amely minden felelősségtől irtózik. A hiba itt is az ifjúság nevelésében rejlik. Áthatja egész nyilvános életünket, a parlamenti kormányrendszerben pedig hallatlan tökéletességre tesz szert.
Sajnos, már az iskolában többre becsülik a kis bűnös "töredelmességét, fogadalmát", mint a bátor, nyílt színvallást.
Miként a népi államnak majdan a legnagyobb gondot kell fordítania az akarat és határozóképesség fejlesztésére, éppen úgy kell a felelősségvállalás készségét és a nyílt őszinteséget is bele nevelni az ifjúságba.
A tudományos iskolai kiképzést, amely ma még az egész állami nevelőmunkásság lényege, a népi állam kisebb változtatásokkal átveheti. E változtatások három csoportra oszlanak.
Mindenekelőtt a fiatal agyat általában ne terheljük olyan anyaggal, amelynek 95%ára amúgy sincs szüksége, és ezért megint elfelejti.
Változtassuk meg különösen a történelem eddigi tanítási módszerét. Aligha tanul más nép annyi történelmet, mint a német, de alig is van olyan nép, amely ennek kevésbé vehetné hasznát, mint a miénk. Ha a politika a keletkező történelem, akkor történelmi nevelésünk felett politikai magatartásunk ítélkezik. Nem helyénvaló politikai teljesítményeink siralmas eredményeinek bírálgatása mindaddig, amíg nem gondoskodunk jobb politikai nevelésről.
A történelemtanítás eredménye száz közül kilencvenkilenc esetben siralmas. Néhány adat, születési szám, név még megmarad emlékezetünkben, de teljesen hiányzik a határozott, nagy koncepciójú irányvonal. Ami lényeges, azt nem tanítják. Az egyes tanulók többé-kevésbé zseniális hajlamára bízzák, hogy az adatok áradatában és az események forgatagában rátaláljanak a belső indítóokra.
Éppen a történelem tanításánál kell az anyagot rövidre szabni. A fő érték a nagy fejlődési vonalak megismerésében rejlik. Minél jobban alkalmazkodunk ehhez a tanításnál, annál inkább remélhetjük, hogy az egyén tudása később előnyére is válik és a köz javát is szolgálj a. Nem azért tanulunk történelmet, hogy megtörtént tényeket megismerjünk, hanem azért, hogy benne a jövő és saját népünk létének tanítómesterére találjunk. Ez a célunk. A történelemtanítás csak eszköz.
A népi államnak kell arról is gondoskodnia, hogy végre olyan történelmet írjanak, amelyben a faji kérdés uralkodó helyet foglal el.
A népi állam tudományos tantervének második változtatása a következő legyen.
Anyagias időnk jellemzője, hogy tudományos kiképzésünk mindinkább a reális tantárgyak, így a számtan, vegytan stb. felé irányul. Bármily fontosak ezek ma, amikor a technika és vegyészet játsszák a vezető szerepet, mégis veszélyes a nemzet általános művelődését csak ezekre a tudományokra összpontosítani. A képzésnek inkább ideálisnak kell lennie. Helyezzük a fő súlyt a humanisztikus tárgyakra, a későbbi szakképzésnek csak az alapját vessük meg, mert különben olyan erőkről mondunk le, amelyek a nemzeti létfenntartás szempontjából még mindig fontosabbak minden technikai tudásnál. Különösen a történelem tanításánál nem szabad az ókor tanulmányozását elhanyagolni. A római történelem fő vonásokban helyes megvilágításban még ma is a legjobb tanítómestereink. A páratlan szépségű hellén kultúrideált is ápolnunk kell. Egyes néptörzsek között fennálló különbözőségek miatt nem szabad a nagyobb faji közösség eszméjének szenvednie.
Az általános képzettség és a különleges szakképzettség között éles ellentétnek kell fennállania. Minthogy az utóbbi éppen manapság mindinkább a pénz szolgájává alacsonyodik le, legalább az ideális szemléletű általános műveltségnek kell ellensúlyként fennmaradnia. Állandóan hangsúlyozni kell az elvet, hogy a nagyipar és a technika, a kereskedelem és a kisipar virágzása mindig csak ideálisan gondolkodó népközösség keretén belül lehetséges. Ennek előfeltételeit azonban nem az anyagias önzés, hanem csak a sorsközösségben rejlő áldozatkészség biztosítja.
A tudományos nevelés terén harmadik körülményként a következőre kell figyelemmel lenni.
A népi államnak a tudományban is a nemzeti önérzet nevelésének egyik segítőeszközét kell látnia. Nemcsak a világtörténelmet, hanem az egyetemes kultúrtörténetet is ilyen szempontok szerint kell tanítani. A feltaláló ne csak feltalálóként legyen nagy, hanem még sokkal nagyobbnak kell feltűnnie néptársi mivoltában. Minden nagy tett csodálatát nemzeti büszkeséggé kell változtatnunk. A német történelem nagy jelentőségű neveinek a tömegéből ki kell választani a legnagyobbakat és olyan módon kell bemutatnunk ifjúságunknak, hogy azok a nemzeti érzés megdönthetetlen pillérei legyenek.
Azért, hogy ez a nemzeti érzés kezdettől fogva valóságos és ne csak látszólagos legyen, már kora ifjúsága idején bele kell nevelni a nép gyermekébe azt a sziklaszilárd alapelvet, hogy:
Aki szereti népét, szeretetét csupán az érte hozott áldozatok árán mutathatja ki. Olyan nemzeti érzés nincs, amely nyerészkedésen alapszik. Éppúgy nem nacionalizmus az sem, amely csak egyes osztályokat karol fel. Az éljenzés nem jelent semmit, nem tesz bennünket jó hazafiakká, ha nem a népünk iránti gondoskodó szeretet vezérel bennünket. Népünkre csak akkor lehetünk büszkék, ha egyetlenegy osztálya miatt sem kell többé szégyenkeznünk. Senki sem lehet büszke népére, ha annak egy része ínségben él, gondterhelt, esetleg züllött. Csak testileg-lelkileg egészséges nép keltheti fel bennünk annak az öröm érzetét, hogy ehhez a néphez tartozunk, és csak az ilyen nép lehet nemzeti büszkeség tárgya. Ezt a legnagyobb büszkeséget viszont csakis az érezheti, aki ismeri népe nagyságát.
A nacionalizmus és szociális igazságérzet összhangba hozatalát már a fiatal szívekben meg kell valósítanunk. Ilyen módon egykor a közös szeretet és közös büszkeség egymáshoz fűzi az állampolgárokat. Ezáltal népünk örök időkig megrendíthetetlenné válik.
Korunknak a sovinizmustól való félelme: a tehetetlenségének jele. Minthogy nem rendelkezik túltengő erővel, sőt ezt még kellemetlennek is találja, a sors sem szemelte ki nagy tettek keresztülvitelére. Hiszen ezen a földön el sem volnának képzelhetők a nagy átalakulások, ha azok hajtóerejét a fanatikus, sőt hisztérikus szenvedélyek helyett a nyugalom és a rend polgári erényei szolgáltatták volna.
Tény az, hogy a világ nagy átalakulás előtt áll. A kérdés csak az, vajon ez az átalakulás az árja világ javára, vagy pedig az örök zsidó hasznára valósul meg.
A népi államok célja, hogy az ifjúság megfelelő nevelése révén gondoskodjanak arról, hogy egykor földünkön a végső és döntő küzdelem érett nemzedékre találjon.
Az a nép fog győzni, amely először lép erre az útra!
A népi állam kiképző és nevelő munkájának végcélja az legyen, hogy a faji öntudatot és érzést ösztönileg és értelmileg a reá bízott ifjúság szívébe és agyába vésse. Egyetlenegy ifjú vagy leány se hagyhassa el addig az iskolát, amíg tisztában nincs vele, mi a vér tisztaságának lényege és szükségessége.
Ez fogja megteremteni népünk fennmaradásának fajszerű alapjait, amelyek viszont a további kulturális fejlődés feltételeit biztosítják.
Amilyen nagy jelentősége lesz egy népi államban a testi és szellemi nevelésnek, éppen olyan fontos lesz magának az embernek az állam szempontjából való megfelelő kiválasztása. Ezt a kérdést ma nagyon könnyen kezelik. Általában a felsőbb rétegek, módosabb szülők gyermekeit magasabb kiképzésre méltatják. A tehetség kérdésének teljesen alárendelt szerep jut.
Alkotó munka pedig csak úgy lehetséges, ha a tudás tehetséggel párosul.
A népi államnak nem az a feladata, hogy valamely fennálló társadalmi osztály fölényét védje, hanem az, hogy a néptársak egyeteméből a legtehetségesebbeket kiszemelje, s őket hivatalokba, méltóságokba juttassa. Nemcsak az a kötelessége, hogy az átlagos képességű gyermeket az iskolában bizonyos fokú nevelésben részesítse, hanem az is, hogy a tehetségest a neki megfelelő pályára nevelje. De legfőbb feladata, hogy tekintet nélkül származására, a nép minden tehetséges tagja előtt megnyissa az állami felsőbb oktató intézetek kapuit.
A háborús politikai készültség és a technikai felszerelés nem azért volt elégtelen, mert népünket kevésbé képzett fők kormányozták volna, inkább az volt a baj, hogy a kormányon lévők túl műveltek voltak, teletömve tudással és szellemmel, hiányzott azonban belőlük az egészséges ösztön, az energia és a merészség.
Az volt a végzetünk, hogy a létért folytatott harcunkat gyönge, bölcselkedő kancellár vezetése alatt kellett megvívnunk. Az egyszerű baka vére nem folyt volna hiába, ha Bethmann-Hollweg helyett a nép egy erőteljesebb, nyersebb fia lett volna a vezetőnk. Követendő példát szolgáltat e tekintetben a katolikus egyház. Szerzeteseinek megtiltja a házasságot, és így a lelkészség utánpótlását nem saját soraiból, hanem a nép köréből kénytelen biztosítani. A cölibátus jelentőségét a legtöbben nem ismerik fel. Pedig ez a magyarázata annak a hihetetlen mozgékony erőnek, amely ezt az intézményt jellemzi. Azáltal, hogy ez a hatalmas szervezet az egyházi méltóságok viselőit szakadatlanul a népek legalsóbb rétegéből egészíti ki, nemcsak ösztönös összeköttetését biztosítja a nép érzelmi világával, hanem hatalmas erőforrást és tetterőt is merít a maga számára, mert ezek ilyen alakban mindig csak a nép széles rétegeiben vannak meg. Ez az alapja az óriási szervezet csodálatos fiatalságának, lelki simulékonyságának és acélos akaraterejének.
A népi állam feladata lesz, hogy közoktatása útján gondoskodjék a meglévő szellemi vezető rétegnek az alulról jövő vérfrissítés útján történő állandó megújhodásáról.
Az államnak kötelessége az, hogy a néptársak tömegéből a legnagyobb gondossággal és pontossággal kiválassza és a köz szolgálatába állítsa a természet által láthatólag legnagyobb tehetséggel megáldott emberanyagot. Az állam és az állami hivatalok nem azért vannak, hogy egyes osztályok elhelyezkedést találjanak bennük, hanem hogy a rájuk bízott feladatoknak megfeleljenek. Ez azonban csak akkor lesz lehetséges, hogyha a hivatali tisztségek viselői elvileg mindig csak a rátermett és akaraterős személyiségek sorából kerülnek ki. Mindez nemcsak a tisztviselői állásokra vonatkozik, hanem általában a nemzet egész szellemi vezetésére. Egy nép nagyságának az is egyik fontos feltétele, hogy sikerül-e a legrátermettebb embereket a megfelelő munkakörbe kiképezni és a köz szolgálatába állítani.
Ha két nép verseng egymással, és mindkettő egyforma értékkel rendelkezik, akkor az kerül ki ebből a versenyből győztesen, amelyik az egyetemes szellemi vezetés tekintetében a legjobb tehetségnek biztosítja a szerepet, és az marad vesztesként a porondon, amelyiknek vezetősége csak bizonyos érdekeltségeknek és osztályoknak nagy, közös húsosfazekát jelenti, tekintet nélkül az egyes vezetők veleszületett képességeire.
Természetesen ez a mai világunkban első látásra lehetetlenségnek látszik. Rögtön ellenvetnék, hogy pl. egy magasabb állami hivatalnoknak a fiacskája mégsem lehet kézműves csak azért, mert esetleg egy másik, akinek a szülei történetesen iparos emberek, tehetségesebb. Ez a fizikai munka mai lebecsülésének idején találó ellenvetés. Éppen ezért a népi állam első és legfontosabb feladata az, hogy más álláspontot foglaljon el a munka fogalmával szemben. Ennek a népi államnak ha kell, évszázados nevelés útján le kell számolnia azzal az őrülettel, amely a testi munkát lebecsüli. A népi állam az egyes embert nem a munka mineműsége, hanem a kifejtett tevékenység minősége és hasznossága szerint értékeli.
Pedig ez idő szerint a szellemtelen tömegírnokot többre értékelik, mint a legintelligensebb műszerészt, csak azért, mert tollal dolgozik. E felfogás egyenesen rettenetes. A hamis értékelés azonban, mint már jeleztem, nem a dolgok természetéből folyik, hanem mesterséges nevelés eredménye, és korábban ismeretlen volt. A mai természetellenes állapot éppen anyagias korunk általános betegségi tüneteinek egyike.
Alapjában véve minden munkának az értéke kettős: a tisztán anyagi és az ideális értelemben vett érték. Az anyagi érték a munkának az összesség életére gyakorolt jelentőségén éspedig anyagi jelentőségén nyugszik. Minél több néptársnak jelent hasznot egy bizonyos tevékenység, éspedig akár közvetve, akár közvetlenül, annál nagyobbra becsülendő a munka anyagi értéke. Ezt a megbecsülést az az anyagi ellenérték fejezi ki, amelyet az egyén munkájáért kap. A tisztán anyagi értékkel szemben áll az eszmei érték. Ez nem a végzett munka anyagiasan mérlegelt jelentőségében gyökerezik, hanem szükségszerűségében. Kétségtelen, hogy egy találmánynak az anyagi haszna nagyobb lehet, mint egy szürke napszámos munkájának értéke, mégis bizonyos, hogy az összesség erre a legkisebb szolgálatra éppen úgy rászorul, mint arra a nagyobbra. Anyagilag lehet különbség az egyes munkák hasznának összessége tekintetében jelentkező értékelésében, és ez a különbség a mindenkori ellenszolgáltatás tekintetében is jelentkezhetik. Azonban eszmei szempontból azonos értékűnek kell lennie minden munkának abban a pillanatban, amikor az egyes ember arra törekszik, hogy saját munkakörében, bármilyen is legyen, a legjobbat nyújtsa.
Minthogy az ésszerűen berendezett államban arra kell törekedni, hogy minden egyes embert tehetségének megfelelő pozícióba juttassanak, vagyis másként kifejezve, hogy az embereket a tehetségüknek megfelelő munkára képezzék ki, azt kell szem előtt tartanunk, hogy tehetséget nem lehet elsajátítani, hanem azzal születni kell, mert az a természet ajándéka, és nem az embernek a megszolgált jutalma. Így azután az általános megbecsülést nem befolyásolhatja az egyes részére juttatott munka. Ez a munka ugyanis a veleszületett tehetségének és az ahhoz igazodó kiképeztetésnek számlájára írandó, amelyet viszont az összesség nyújt számára. Az embert aszerint kell megbecsülni, hogy miként felel meg az egyetemesség részéről neki szánt feladatnak. Az egyes ember létének célját nem tevékenysége képezi, hanem az csak eszköze annak. Mint embernek tovább kell képeznie magát, tovább kell nemesednie, ami csak kultúrközösségben történhetik, amelynek viszont mindig egy állam alapján kell nyugodnia. Ennek az alapnak a megtartásához neki is hozzá kell járulnia. Hozzájárulása módját a természet határozza meg; az egyes embernek az a feladata, hogy szorgalommal és becsületességgel visszaadja a népközösségnek azt, amit tőle kapott. Aki ezt megteszi, az méltó a legnagyobb megbecsülésre és tiszteletre.
Az anyagi jutalom az egyént tevékenységének a népközösség számára biztosított haszna szerint illetheti kisebb-nagyobb mértékben; az erkölcsi jutalom viszont a munka értékének tudatában rejlik, aki természetadta képességét népe szolgálatába állítja. Így tehát nem lesz többé szégyen, ha valaki rendes iparos ember, de szégyen marad, ha mint alamuszi hivatalnok a jó Isten napját és népe kenyerét lopja. Magától értetődőnek tartjuk majd, hogy hozzá nem értő emberre nem bízunk számára megoldhatatlan feladatokat. Napjainkban, amikor egész embercsoportok egymást csak fizetési osztályok szerint értékelik, ezekkel az elgondolásokkal szemben nincs kellő megértés. Ez azonban nem képezheti alapját annak, hogy eszméink hirdetésétől elálljunk. Ellenkezőleg! Aki ezt a korszakot, amely belsőleg beteg és rothadt, meg akarja újítani, annak legyen bátorsága ahhoz, hogy rámutasson ez állapot okaira. A nemzeti szocialista mozgalomnak az a feladata, hogy tekintet nélkül a nyárspolgáriasságra, gyűjtse össze és szervezze népünkből azokat az erőket, melyek alkalmasak arra, hogy az új világnézetnek az előharcosai legyenek.
Nem vagyunk együgyűek, nem hisszük, hogy sikerül valaha hibátlan korszakot teremtenünk. De ez a tudat nem ment fel bennünket kötelességünk alól. A felismert hibák ellen harcolnunk kell, a gyöngeségeket le kell küzdenünk, és legalább meg kell közelítenünk az ideált. A rideg valóság sok akadályt gördít utunkba, de annál inkább kell törekednünk végső célunk felé. A tévedések ne tántorítsanak el célunktól, mint ahogy az igazságszolgáltatást sem vethetjük el azért, mert téved; nem utasíthatjuk vissza az orvosságot sem, mert mindig lesznek betegségek.
Az ideális eszme erejét nem szabad lebecsülnünk. A katonaviselt kishitűnek emlékezetébe idézem azt az időt, amikor hősiessége az ideális motívumok leghatalmasabb bizonysága volt. Az emberek nem a mindennapi kenyerükért haltak meg, életüket a hazaszeretet, a haza nagyságába vetett hit, a nemzet becsülete érdekében áldozták fel. Csak amikor német népünk eltávolodott az ideáloktól, és a forradalom reális ígéreteit követte, amikor fegyverét batyuval cserélte fel, csak akkor a földi mennyország helyett a közmegvetés és az általános nyomor tisztítótűzébe.
Azért kell a jelenlegi reális szemléletű köztársaság számító mestereivel szemben idealizmuson nyugvó birodalomba vetett hitet állítanunk.


III. Állami illetőség és állampolgárság

Az a képződmény, amelyet ma tévesen államnak neveznek, általában kétféle embert ismer: hazai és külföldi állampolgárt. Hazai állampolgár mindenki, aki születése vagy későbbi honosítása révén állampolgársági jogot szerez, külföldi pedig az, aki ugyanezt a jogot más államban élvezi. Ezeken kívül vannak még igen ritka személyek, az ún. hontalanok. Ezek sehol sem élveznek állampolgársági jogokat, tehát abban a megtiszteltetésben részesülnek, hogy a mai államok egyikéhez sem tartoznak.
Az állampolgári jogot ma mint már említettük elsősorban az államon belüli születés adja meg. Fajhoz, néphez való tartozás itt nem játszik szerepet. A néger, aki azelőtt a német gyarmatokon élt, és akinek lakhelye most Németországban van, gyermekét eszerint "német állampolgárként" hozza világra. Éppen így lehet a zsidó, akár Afrika vagy Ázsia gyermeke, minden további nélkül német állampolgár.
A hazai állampolgár a külfölditől csak abban különbözik, hogy a közhivatali pálya nyitva áll számára, eleget tehet a katonai szolgálat kötelezettségének, és a választásokon aktív vagy passzív módon részt vehet. Nagyjában ez az egész. A személyes jog és szabadság védelmét a külföldi vele egyaránt élvezi, ha nem többet.
Ezzel szemben a népi állam lakosait három osztályba osztja:
1. állampolgárok;
2. állami illetőségűek;
3. a külföldiek osztályába.
A születés révén elvileg csak az állami illetőség szerezhető meg. Ez még nem jogosít közhivatalok viselésére, aktív vagy passzív választójogra, sem politikai tevékenységre. Minden állami illetőségű egyénnek előre meg kell állapítani faji és nemzetiségi hovatartozását. Az állami illetőségű egyén mindenkor szabadon határozhat afelől, hogy lemond állami illetőségéről és annak az államnak polgára lesz, amelynek nemzetisége az övének megfelel. A külföldi csak annyiban különbözik az állami illetőségű egyéntől, hogy más államhoz tartozik.
A fiatal, német nemzetiségű állami illetőséggel bíró egyén köteles magát a minden német részére előírt iskolai kiképzésnek alávetni. Ezzel olyan nevelésnek veti magát alá, amely faji és nemzeti öntudattal bíró néptársat formál belőle. Később az előírt további testgyakorlásnak tartozik eleget tenni, majd belép a hadseregbe. A hadseregben való kiképzés általános, minden német férfire kiterjed, és az egyént testi és szellemi képességeinek megfelelő beosztásban katonai szolgálatra neveli.
A tisztességes és egészséges fiatalembert hadkötelessége végeztével ünnepélyes formában állampolgárrá kell avatni. Az állampolgársági bizonyítvány földi életének legértékesebb okmánya, amelynek révén megkaphatja az állampolgár összes jogait, és élvezi annak minden előnyét. Az államnak ugyanis határozott különbséget kell tennie azok között, akik létének és nagyságának alapját képezik, annak pillérei, és azok között, akik éppen csak az államban tartózkodnak.
Az állampolgári okmány adományozását egybe kell kötni a népközösséggel és az állammal szemben való ünnepélyes eskütétellel. Ennek az okiratnak minden szakadékot áthidaló, mindnyájunkat átkaroló köteléknek kell lennie! Az utcaseprő legyen büszke arra, hogy polgára ennek az államnak, ezt nagyobb kitüntetésnek tartsa, mintha egy másik országban királlyá választanák.
Az állampolgárnak előjogai vannak a külföldivel szemben. Õ a birodalom ura. Ez a magas méltóság azonban kötelezettségekkel is jár. A becstelentől, jellemtelentől, közönséges gonosztevőtől vagy hazaárulótól ez a megtiszteltetés bármikor visszavonható. Ekkor az illető ismét csupán állami illetőségű lesz.
A német leány szintén állami illetőségű, és csak férjhezmenetele után válik állampolgárrá. A polgárjog azonban olyan német állami illetőségű nőknek is adományozható, akiknek önálló hivatásuk van.


IV. A személyiség és a népi állameszme

Ha a nemzeti szocialista népi állam fő feladatát abban látja, hogy az államalkotó elemet nevelje és fenntartsa, akkor nem elegendő egyedül a faji elemeket fejleszteni, nevelni és az egyént a gyakorlati életre kiképezni, hanem saját szervezetét is összhangba kell hoznia ezzel a feladattal.
Annak a világnézetnek, amely a demokratikus tömegeszmét elveti és arra törekszik, hogy ezt a földet a legjobb népek, tehát a legmagasabb rendű emberek kezébe adja, természetesen ugyancsak e szerint az arisztokratikus alapelv szerint kell eljárnia a nép keretén belül is. A nép vezetését és a legfelsőbb irányítást a legjobb fejű egyénre kell bíznia. Ezzel tehát nem a többség, hanem a személyiség elvére épít.
Aki ma azt hiszi, hogy a népi, nemzeti szocialista állam tisztán csak külsőleg, gazdasági életének jobb szerkezetében, a gazdagság és szegénység jobb kiegyensúlyozásában vagy a nép széles tömegének a gazdasági életbe való beleavatkozási jogában, a munkabérnek túlságos bérkülönbségek megszüntetése révén elérhető igazságos elosztásában különbözik más államoktól, annak a külsőségeken kívül halvány sejtelme sincs arról, amit mi e világnézet alatt értünk.
A most felsorolt tények önmagukban az állandó fennmaradás legkisebb biztosítékát sem nyújtják és nem jogosítanak fel arra, hogy a nagyságra igényt tartsunk. Az a nép, amely csak ezeknél a reformoknál marad, még nem biztosíthatja győzelmét a népek egyetemes küzdelmében.
Az a mozgalom, amely csak ilyen általános kiegyensúlyozó és valóban jogos fejlődésben látja saját küldetését, a valóságban nem lesz sem hatalmas, sem igazi mozgalom és nem fog mélyen gyökerező reformokat megvalósítani a meglévő állapotokkal szemben, mert egész tevékenysége végeredményben megreked a külsőségeken, anélkül, hogy a nép számára azt a felkészültséget biztosítaná, amely mondhatni kényszerű bizonyossággal végleg le tudna számolni a mai gyöngeségekkel, amelyek alatt nyögünk.
Hogy ezt jobban megérthessük, talán helyes egy pillantást vetni az emberi kultúra fejlődésének valódi eredetére és okaira.
Az első lépés, amely az embert az állattól külsőleg megkülönböztette, a találékonyság volt.
Az ember bölcs találékonysága először az állatokkal folytatott küzdelemben tűnt ki; valószínűleg valamely különös képességű egyed volt a találékonyság értelmi szerzője. Tehát ekkor is már az egyéniség jutott döntő szerephez. Az egyéniség alkotó erejének és tevékenységének eredménye volt azután a további most már felfedezői és feltalálói tevékenység. Ezeknek a személyeknek a kiválasztását elsősorban maga a létért folytatott küzdelem végezte.
A marxizmus viszont a létért való küzdelem természetes törvényeivel ellentétben mint a zsidóság kitenyésztett úttörője, az emberi élet minden vonalán a személyiségnek a tömeggel való helyettesítésére törekszik. Ennek a törekvésnek felel meg a politikai életben a parlamenti kormányzati forma, amelynek romboló hatását a közösségek legkisebb szervezetétől egészen a birodalom legfelsőbb vezetőségéig észlelhetjük, a gazdasági életben pedig a szakszervezeti mozgalom jelenlegi rendszere, amely nem a munkavállalók valódi érdekeit, hanem kizárólag a nemzetközi zsidóság romboló törekvéseit szolgálja. A gazdasági élet ugyanabban a mértékben, amelyben a személyiség elvének hatása alól kivonják és ehelyett a tömeg befolyásának és irányításának vetik alá, el kell, hogy veszítse az összességek érdekében kifejtett teljesítőképességét, és lassanként a biztos visszafejlődés útjára kerül. Minden olyan üzemi tanácsszervezet, amely ahelyett, hogy az alkalmazottak érdekeit szolgálná, magára a termelésre kíván befolyást gyakorolni, ugyancsak ezt a romboló munkát végzi. Ártanak az össztermelésnek, de ezáltal a valóságban az egyénnek is. Mert ne felejtsük el, hogy a néptest tagjainak a kielégítése az idők folyamán nem kizárólag elméleti kiszólások által történik, hanem sokkal inkább a népi élet egyedeire eső javak és az így támadt ama meggyőződés által, hogy a népközösség a maga összteljesítményével egyesek érdekeit szolgálja.
E tekintetben egyáltalán semmi szerepet sem játszik az a körülmény, hogy a marxizmus a maga tömegelméletével esetleg alkalmas a ma meglévő gazdasági élet átvételére és folytatására. Ez elmélet helyességének vagy helytelenségének kérdését nem az a körülmény dönti el, hogy alkalmas-e már a meglévőt a jövőben tovább igazgatni, hanem kizárólag az, hogy képese ilyen kultúrát maga is teremteni. A marxizmus ezerszer is átvehetné a mai gazdaságot és azt saját vezetése alatt működésben tarthatná, ez a tevékenység mégsem bizonyítana semmit azzal a ténnyel szemben, hogy saját elveinek az alkalmazásával nem volna képes megteremteni azt, amit ma készen átvesz.
A marxizmus ezt a gyakorlatban bebizonyította. Nem tudott kultúrát, de még csak gazdasági életet sem teremteni és megalapozni, sőt a meglévőket sem tudta a saját elvei alapján tovább folytatni. Kénytelen volt a legrövidebb idő múltán fokozatos engedmények útján a személyiség elvéhez visszatérni, éppen úgy, mint ahogy saját szervezeteiben sem képes ezzel az alapelvvel szembeszállni.
A népi világnézet és a marxista világnézet között az a lényeges különbség, hogy az előbbi nemcsak a faj értékét, hanem egyben a személy jelentőségét is felismeri és az egész állami élet alappillérévé teszi. Világnézetének ezek a hordozó tényezői.
Ha a nemzeti szocialista mozgalom ennek az alapvető felismerésnek a jelentőségét nem értené meg, hanem ehelyett a mai államot próbálná külsőleg foltozgatni, sőt mi több, a tömegelméletet magáénak tekinteni, akkor ez sem volna egyéb, mint a marxizmus egyik konkurens pártja; nem volna joga ahhoz, hogy egy világnézet képviselőjének tekintse magát. Ha a mozgalom szociális programja csak abban állna, hogy a személyiséget elnyomja és helyébe a tömeget állítsa, akkor a marxizmus mérge megölné a nemzeti szocializmust is, mint ahogy lehetetlenné tette mai polgári pártjainkat is.
A népi államnak polgári jólétet kell biztosítania, s ehhez képest minden tekintetben elismeri a személy értékének jelentőségét és minden téren bevezeti az egyének érvényesülésének legnagyobb mértékét biztosító alkotó munkát.
Ennek okszerű következménye annak a felismerése, hogy a legjobb alkotmány és államforma az, amelyik a legtermészetesebb biztonsággal juttatja vezető pozícióba a népközösség legtehetségesebb fiait.
A népi államban nem lesz többé többségi döntés, csak felelős személyek lesznek és a "tanács" szó újra visszanyeri eredeti jelentőségét. Minden államférfinak tanácsadók állnak rendelkezésére, a döntés azonban egy személyt illet.
Az alapelv, amely annak idején a porosz hadsereget a német nép legcsodálatraméltóbb hatalmi eszközévé tette, átvitt értelemben egykor a mi egész államfelfogásunk alapelve lesz. Minden vezetőnek lefelé tekintéllyel, fölfelé felelősséggel kell rendelkeznie, illetve tartoznia.
A parlamentre szükség van azért, mert mindenekelőtt ott nyílik lehetőség arra, hogy lassanként kiemelkedjenek azok a személyek, akikre később felelősségteljes feladatokat lehet róni.
Ebből adódik a következő kép: a népi államnak a községtől a birodalom vezetéséig nincs olyan képviselőtestülete, amely a többség útján hozna határozatot; csak tanácsadó testületei vannak, amelyek az időnként választott vezetőnek segítségére állnak, tőle kapják munkabeosztásukat, hogy szükség esetén a feltétlen felelősséget bizonyos téren ők is vállalhassák, akárcsak az illető testület vezetője, elnöke.
A népi állam még elvileg sem tűri, hogy különös, pl. gazdasági természetű fontos kérdésekben oly emberek tanácsát kérjék ki, akik a a dologhoz nevelésük, ténykedésük folytán semmit sem érthetnek. Képviselőtestületeit már eleve politikai és érdekképviseleti kamarákra tagolja.
Ezek fölött külön szenátus áll, amely a két kamara hasznos együttműködését garantálja. Sem a kamarában, sem a szenátusban nem szavaznak. Ezek a munka testületei, és nem szavazógépek. Az egyes tagoknak nincs határozati joguk, csak tanácsadó szerepük. A határozat joga a felelős elnököt illeti meg.
A teljes felelősség és a teljes tekintély feltétlen kapcsolatának ez az alapelve fokozatosan oly kiváló vezető osztályt nevel, amelyet ma a felelőtlen parlamentarizmus korában el sem képzelhetünk.
Ily módon a nemzet alkotmánya azzal a törvénnyel kerül összhangba, amelynek kulturális és gazdasági téren már jelenlegi nagyságát is köszönheti.
Ami már most ezeknek a felismeréseknek a gyakorlati megvalósítását illeti, ne feledjük el, hogy a demokratikus többségi elv semmi szín alatt sem uralkodott az emberiségen időtlen idők óta, hanem ellenkezőleg, a történelemnek csak egészen kicsiny időszakaiban található meg; ezek viszont mindig a népek és államok pusztulásának a korszakát jelentették.
Semmi esetre se gondolja bárki, hogy egy ilyen átalakulást tisztán elméleti rendeletek útján felülről lefelé meg lehetne valósítani, mert hiszen logikus módon annak nem egyszer az állam alkotmánya előtt sem szabad megtorpannia, hanem keresztül kell gázolnia az egész törvényhozáson, sőt be kell nyomulnia az általános polgári életbe.
Az ilyen átalakulást csak olyan mozgalom képes és fogja megvalósítani, amely maga is ebben a gondolatvilágban szervezkedett, és így már az eljövendő állam csíráját hordozza magában.


V. Világnézet és szervezet

Az általam nagy vonásokban vázolt népi állam nem valósul meg azzal, ha megállapítjuk, hogy mire van szüksége. Nem elég csak azt tudnunk, hogy milyennek kell lennie a népi államnak, ennél még sokkal fontosabb keletkezésének problémája. Nem bízhatunk abban, hogy a mai pártok a mostani állam haszonélvezői önmaguk változtassanak magatartásukon. Ez már csak azért sem lehetséges, mert tényleges vezetőik kivétel nélkül zsidók. Ha ez így megy tovább, egy szép napon beteljesedik a nagy zsidó jóslat: "A zsidó felfalja a föld népeit és azok urává lesz. " Céltudatos következetességgel és kitartással törtet előre a német burzsoák és proletárok milliói sorában, akik nagyobbrészt gyávasággal párosult nemtörődömségük és butaságuk következtében rohannak romlásukba. A zsidók által vezetett párt csak zsidó érdekeket ismer, ezek pedig semmiképpen sem fedik az árja népek érdekeit.
Ha tehát a gyakorlatban a népi állam eszményi képét akarjuk megvalósítani, akkor a közélet eddigi hatalmaival szakítanunk kell, új erő után kell kutatnunk, amely az új eszméért hajlandó és képes is megvívni a harcot.
Nagy küzdelemről van szó. Ennek első feladata nem a népi államfelfogás valóra váltása, hanem a meglévő zsidó felfogás kiirtása. A történelem ismételten megmutatta, hogy nehezebb megalapozni, mint kiépíteni egy újabb állapotot. Az előfeltételek és érdekek zárt egységbe tömörülnek, s az őket fenyegető eszme kénytelen elsősorban a küzdelem negatív részét megvívni az eszme pozitív célkitűzéseinek hangsúlyozása mellett. Ez a jelenlegi állapot megszüntetése. A fiatal tan első fegyvere bármennyire kellemetlen is ez az egyén számára a könyörtelen kritika kell, hogy legyen!
A kereszténység nem elégedett meg oltárépítéssel, hanem elpusztította a pogány oltárokat. Csakis ebből a fanatikus türelmetlenségből fakadhatott a megdönthetetlen hit. Ez a türelmetlenség a hit előfeltétele.
Könnyen mondhatnánk, hogy a történelem folyamán az ilyen jelenségeknél túlteng a sajátságos zsidó gondolkodásmód, s hogy a türelmetlenség és fanatizmus is zsidó jellemvonások. Bármennyire igaz és sajnálatra méltó, és az emberiség történelmében joggal idegen elemnek tekinthető is ez, azon, hogy e jelenség még ma itt van, puszta megállapítással nem változtathatunk.
Azoknak a férfiaknak, akik népünket jelenlegi helyzetéből meg akarják váltani, nem az a kötelességük, hogy azon törjék fejüket: milyen szép is lenne, ha ez vagy amaz nem volna, hanem az, hogy megkíséreljék megállapítani az adott helyzet megváltoztatásának lehetőségét. Pokoli türelmetlenséggel telített világnézetet azonban csak hasonló szellemű és hasonlóan erős akaratú, amellett azonban önmagában véve tiszta és mindenek fölött való új világnézet dönthet meg.
Politikai pártok köthetnek kompromisszumokat, világnézetek sohasem. A politikai pártok maguk is számolnak ellenzékkel, a világnézetek azonban csalhatatlanságukat nyilvánítják ki.
Minthogy egyik világnézet sohasem akar a másikkal osztozkodni, tehát arra sem vállalkozhat, hogy az olyan rendszerrel, amelyet elítél, együttműködjék. Azt tartja kötelességének, hogy a rendszert és az egész ellentétes szellemi világot minden eszközzel legyőzze, más szavakkal, hogy annak összeomlását előkészítse.
Míg a kizárólag csak politikai párt programja nem egyéb a legközelebbi választás eredményét célzó receptnél, addig egy világnézet programja hadüzenet a fennálló rendszerrel, a meglévő uralommal röviden , az uralkodó világfelfogással szemben. Emellett nem szükséges, hogy e világnézetért küzdő minden embernek teljes betekintése legyen a mozgalom vezetőinek eszméibe és gondolatmenetébe. Sokkal inkább szükséges, hogy néhány egészen nagyvonalú szemponttal tisztában legyenek, és hogy az alapvető elvek vérükké váljanak úgy, hogy mozgalmuk és tanaik győzelmének szükségességéről kétségtelenül meg legyenek győződve. A szervezkedés természetében rejlik, hogy csak akkor eredményes, ha a legfelsőbb szellemi irányításnak nagy, azonos érzelmű tömeg veti magát alá.
Ebből a tényből vonta le a szociáldemokrácia a maga számára egykor a legnagyobb tanulságot. Átvette a katonai szolgálatból elbocsátottakat, és ezeket, az ott már fegyelmezettségre nevelt embereket, népünk széles rétegének az egyedeit saját, éppen olyan szigorú pártfegyelmének vetette alá. Az ő szervezete is egy tisztekből és katonákból álló hadsereget jelentett; a hadsereg kötelékéből elbocsátott német munkás volt a katona, a zsidó intellektuel pedig a tiszt. Emellett a német szakszervezeti tisztségviselőket az altiszti karnak lehetett tekinteni. Az a tény, ami miatt egykori polgárságunk a fejét csóválta, hogy ti. a marxizmus kötelékébe az úgynevezett kevésbé képzett tömegek tartoztak, a valóságban az eredmény előfeltétele volt. Mialatt a polgári pártok a maguk egyoldalú szellemében alkalmatlan, fegyelmezetlen bandát jelentettek, addig a marxizmus a maga szellemiekben talán kevésbé képzett emberanyagával egy párt kötelékéhez tartozó hadsereget jelentett, amely hadsereg zsidó parancsnokainak éppen olyan vakon engedelmeskedett, mint egykor német tisztjeinek. A német polgárság, amely sohasem foglalkozott lélektani problémákkal, mert magát azok felett állónak képzelte, nem tartotta szükségesnek ez esetben sem meggondolni, hogy mi ennek a körülménynek mélyebb értelme, és hogy mily veszélyt rejt magában. Ellenkezőleg, azt hitte, hogy az olyan politikai mozgalom, amely csak az értelmiség köreiből toborzódik, már ennél a körülménynél fogva is értékesebb, és több joga van, sőt mi több, több lehetősége arra, hogy kormányra jusson, mint a szellemileg kevésbé képzett tömegnek. Nem értették meg soha, hogy egy politikai párt ereje semmiképpen sem a tagok minél magasabb szellemi színvonalában, hanem sokkal inkább azok fegyelmezettségében és a vezetőség parancsainak szem előtt tartásában rejlik. A döntő körülmény maga a vezetés.
Ha a népi eszme mai homályos törekvéséből világos eredményre akar jutni, akkor széles körű gondolatvilágából határozott vezérszavakat kell kiemelnie. Ezek lényegének és tartalmának kell megnyernie a nép jelentős rétegét, azt a réteget, amely egyedül képes ez eszme világnézeti küzdelmét megvívni. Ez a réteg pedig a fizikai munkásság.
Az új mozgalom programját éppen ezért sűrítettük 25 vezérszóba. Rendeltetésük a nép fiai előtt nagy vonalakban a mozgalom célkitűzéseinek a megismertetése. Ezek valósággal politikai hitvallást képeznek, amelyek egyrészt híveket toboroznak mozgalmunk számára, másrészt egymáshoz fűzik híveinket a közösen átérzett kötelességteljesítésben.
Aki tehát a népi világnézet győzelmét valóban komolyan óhajtja, annak nem elég elismernie, hogy az eredményt csak harcképes mozgalom érheti el, hanem hinnie kell azt is, hogy ez a mozgalom csak rendíthetetlen és szilárd program birtokában állhatja meg helyét. Kora szellemével szemben nem szabad engedékenynek lennie, az egyszer kedvezőnek talált formát mindenkor meg kell őriznie, legalábbis addig, míg győzelmet aratott.
A fiatal nemzeti szocialista mozgalomnak be kellett látnia e fontos elv értékét. A Nemzeti Szocialista Német Munkáspárt 25 tételes programjában olyan alapra tett szert, amelynek rendíthetetlennek kellett lennie.
Fiatal mozgalmunk nevét egykor ezeknek a felismeréseknek köszönhette, ezek alapján fogalmazta meg programját, és ez a magva terjeszkedési lehetőségének. A népi eszme győzelmének kedvéért néppártot kellett teremtenie, amely nemcsak értelmiségi elemekből áll, hanem fizikai munkásokból is.
Minden olyan kísérlet, amely a népi gondolkodásmód megvalósítását az ilyen tetterős szervezet nélkül akarja keresztülvinni, ma éppen úgy, mint a múltban és a jövőben is, eredménytelen marad.
Éppen ezért mozgalmunknak nemcsak joga, de kötelessége is érezni, hogy előharcosa és képviselője ennek a gondolatnak. Amennyire népi az alapgondolata a nemzetiszocialista mozgalomnak, éppen annyira nemzetiszocialista gondolatok egyszersmind a népi eszmék is.
Ha a nemzetiszocializmus győzni akar, akkor feltétlenül és kizárólagosan ennek a megállapításnak az alapjaira kell helyezkednie. Hasonlóképpen nemcsak joga, de kötelessége annak a ténynek hangsúlyozása is, hogy a népi eszmék képviseletével kísérletezni a Nemzeti Szocialista Német Munkáspárt keretein kívül lehetetlen, de legtöbbször egyenesen becsapáson alapul.
Ha valaki szemére veti mozgalmunknak, hogy úgy teszünk, mintha a népi eszmét kizárólagos joggal "kisajátítottuk" volna, annak csak azt felelhetjük:
Nemcsak kisajátítottuk, hanem mi ültettük át azt a gyakorlati életbe! Mert azok, akik eddig ezzel a fogalommal kérkedtek, népünk sorsán nem javítottak, mert hiányzott az eszmekör világos, egységes fogalmazása. Legtöbbnyire csak összefüggéstelen, egykét többé-kevésbé helyes megállapításról volt szó, amelyek sokszor egymásnak ellentmondtak, és nem volt közöttük belső kapcsolat, és még ha ez meg is lett volna, gyöngesége miatt nem lett volna képes a mozgalom megindítására és kiépítésére.
Egyedül a nemzetiszocialista mozgalom volt erre képes!
Ha most azt látjuk, hogy az egyesületek és egyesületecskék, csoportok és csoportocskák, vagy felőlem akár ún. "nagy pártok" is saját céljaikra használják fel a "népi" kifejezést, akkor ez is csak a nemzetiszocialista mozgalom hatásának a következménye. E mozgalom munkája nélkül ezeknek a szervezeteknek még csak eszébe sem juthatott volna soha a "népi" szó hangoztatása. Ez alatt a szó alatt egyáltalán semmit sem értettek volna, és különösen a szellemi vezetők lettek volna legkevésbé összhangba hozhatók ezzel a fogalommal.
Amint azok a pártok eddig is mindent csak a maguk kicsinyes spekulációjának a szolgálatába állítottak, éppen úgy a népi fogalom ma is csak egészen felületes és üres frázis maradt számukra, amellyel a nemzetiszocialista mozgalom propagandaerejét igyekeznek saját tagjaik körében ellensúlyozni. Mert csak saját állományuk megtartása iránti kétségbeesett erőlködésük és a mi, általuk is ismert, veszélyes kizárólagosságot jelentő, új világnézetet képviselő mozgalmunk erősödésével szembeni félelmük adta szájukba azokat a szavakat, amelyeket nyolc évvel ezelőtt még nem ismertek, hét évvel ezelőtt kigúnyoltak, hat évvel ezelőtt őrültségnek nyilvánítottak, öttel ezelőtt letörni igyekeztek, néggyel ezelőtt gyűlöltek, hárommal ezelőtt üldöztek, hogy aztán végül is két évvel ezelőtt már maguk részére sajátítsák ki és a maguk egyéb szókincsével együtt a harcban csatakiáltásként alkalmazzák.


VI. Harc a méregpropaganda ellen. A szónoklat jelentősége

Az 1920. évi február 24én a Hofbräuhaus (Udvari Sörfőzde) dísztermében Münchenben megtartott első nagygyűlésünk még élénken foglalkoztatott bennünket, amikor már az elkövetkező gyűlésünk előkészületeit tettük meg.
Olyan városban, mint München, mindeddig meggondolandó volt havonként, esetleg tizennégy naponként egy-egy kis gyűlést tartani, most mégis minden héten egy tömeggyűlés tartásának a szükségszerűsége merült fel. Nem tudom eléggé hangoztatni, hogy bennünket mindig csak az az aggodalom gyötört: vajon eljönnek-e az emberek, és meghallgatnak-e minket, bár magam személy szerint már akkor tántoríthatatlan meggyőződéssel vallottam, hogyha egyszer eljönnek, akkor ott is maradnak és meg fognak engem hallgatni.
Abban az időben nyerte a müncheni Hofbräuhaus díszterme számunkra szinte kegyeletes jelentőségét. Hetenként egy gyűlés és majdnem mindig ugyanabban a teremben, amelyet minden egyes alkalommal egyre jobban megtöltött az egyre áhítatosabb emberek tömege. A "háborús felelősség" kérdésén kezdve amellyel akkoriban senki sem törődött az ún. "békeszerződések"-en keresztül majdnem mindent megtárgyaltunk, ami agitációs szempontból szükséges volt.
Különösen a békeszerződésre fektettünk nagy súlyt. Milyen látnoki érzékkel jövendölt az ifjú mozgalom a nagy embertömegeknek, és hogy teljesedett be majdnem minden azóta!
Abban az időben azonban az olyan nyilvános népgyűlésen, amelyen nem nyárspolgárok, hanem felbőszített proletárok voltak együtt, a "versaillesi békeszerződés" témája támadást jelentett a köztársaság ellen, és reakciós, sőt egyenesen monarchista gondolkodás megnyilvánulásának tekintették.
Már a Versailles felett gyakorolt kritika első mondatánál hallhatók voltak a megszokott közbeszólások: "és Breszt-Litovszk!" "Breszt-Litovszk!" így ordított a tömeg újra meg újra mindaddig, amíg rekedtre kiabálta magát, vagy pedig az előadó hagyott fel a tömeg meggyőzésére irányuló kísérletével. A tömeg nem akarta hallani és nem akarta megérteni, hogy Versailles népünk gyalázatát és szégyenét, sőt mi több, hallatlan kirablását jelenti.
A marxista romboló munka és az egyöntetű mérgező propaganda megvadította ezeket az embereket. Emellett még csak panaszkodni sem lehetett. Mert mérhetetlen hibákat követett el a túloldal is! Mit tett a polgárság azért, hogy ennek a rettenetes rombolásnak véget vessen, szembeszállhasson vele, és jobb, alaposabb felvilágosító munkával az igazság útját egyengesse? Semmit! S újra semmit! Abban az időben nem láttam őket sehol, senkit a mai "népi" apostolok közül. Talán beszélhettek apró köröcskékben, teaasztalok mellett vagy pedig hasonló gondolkodásúak társaságában, de oda, ahol a helyük lett volná, a farkasok közé, nem merészkedtek.
Már akkor tudatában voltam annak, hogy az akkori mozgalmunkat képező kis törzs előtt a háborús felelősség kérdése tisztázandó, mégpedig a történelmi igazság szellemében. A békeszerződések anyagának a legszélesebb körben történő ismertetése mozgalmunk jövő eredményének előfeltétele volt.
Már abban az időben amellett foglaltam állást, hogy fontos, elvi jelentőségű kérdésekben, amelyek tekintetében a közvélemény teljesen téves felfogást tanúsít tekintet nélkül a népszerűségre, a gyűlöletre vagy harcra , állást kell foglalnunk.
Az N. S. D. A. P. (Nationalsozialistische Deutsche Arbeiter Partei = Nemzetiszocialista Német Munkáspárt) nem lehetett a közvélemény kiszolgálója, hanem irányítója. Ne szolgálója, hanem ura legyen a tömegnek!
Természetesen minden, különösen gyenge lábon álló mozgalom azzal a kísértéssel találja magát szembe, hogy olyan pillanatokban, amikor egy hatalmas ellenfélnek sikerül a népet a saját félrevezető művészetével őrült elhatározások vagy magatartásra bírni, maga is ordítozzék az ordítókkal, különösen, ha olyan magyarázatra lel, amely látszólag az ifjú mozgalom szempontjából is mellette szól. Márpedig az emberi gyávaság oly szívóssággal kutat magyarázatul szolgáló körülmények után, hogy majdnem mindig talál is valami olyat, amely a saját szempontjuk szem előtt tartása mellett is feljogosítja az embereket az ilyen gazemberségekben való részvételre.
Magam is megértem jó néhány esetet, amikor csak a legnagyobb erőfeszítéssel sikerült megóvni a mozgalom hajóját a mesterségesen felidézett hullámok sodrásától.
Legutoljára akkor került erre sor, amikor a mai pokoli sajtónak amelynek szemében a német nép létérdeke semmi szerepet sem játszik sikerült a déltiroli kérdést a német népre végzetes jelentőségűvé felfújni, anélkül, hogy meggondolták volna, kinek tesznek ezzel szolgálatot. Sokan az ún. nemzeti érzésű férfiak és pártok maguk is csatlakoztak az általános felzúduláshoz, és esztelenül segítségére siettek egy olyan rendszer elleni harcnak, amelyet pedig nekünk, németeknek éppen a mai elesettségünkben, egyetlen fényforrásként kellett volna üdvözölnünk. Mialatt bennünket a nemzetközi zsidóság lassan fojtogat, a mi ún. hazafiaink olyan férfiú és olyan rendszer ellen kiabálnak, aki és amely a földnek legalább egy pontján kihúzta a talajt a zsidó szabadkőművesség fojtogató hatalma alól, és ezzel a nemzetközi világmérgezéssel szemben nemzeti ellenállást szervezett. Gyönge jellemek számára azonban csábító volt az az egyszerű megoldás, hogy a vitorlát nekiszegezzék a kedvező szélnek, maguk pedig meghunyászkodjanak a közvélemény hangossága előtt.
Vasökölre volt szükség annak idején ahhoz, hogy a mozgalmat ettől a pusztulásba vezető iránytól vissza lehessen tartani. Nem népszerű dolog az ilyen állásfoglalás olyan pillanatokban, amikor a közvélemény minden erejével csak egy irányba okádja a tűzet. Sokszor a kezdeményezőre halálos veszedelmet rejt magában. Gondoljunk azonban arra hogy, minden ilyen nehéz óra után a megváltásnak is jönnie kell, és az olyan mozgalomnak, amely a világot akarja átformálni, nem a pillanatnyi jelent, hanem a jövőt kell szolgálnia.
Ezzel számolnia kell egy mozgalomnak, nem pedig a jelen tetszésnyilvánításával. Ilyen órákban nemegyszer vesz erőt kishitűség az egyes emberen. Ne felejtsék el azonban, hogy akiket pillanatnyi cselekvésük miatt megköveztek, mint a történelem is tanítja, az utókor később hálát rebegett minden munkájukért.
Mi mindezt mindjárt nyilvános szereplésünk első napjaiban tapasztalhattuk. Nem a tömeg kegyeiért hajbókoltunk, hanem a nép butaságával szemben szálltunk síkra mindenütt. Majdnem mindig úgy volt, hogy ezekben az esztendőkben olyan emberek gyülekezete előtt állottam, akik éppen az ellenkezőjében hittek annak, amit én hittem. Két óra feladata volt ilyenkor kétháromezer embernek eddigi meggyőződéséből való kiragadása, eddigi álláspontjuk alapjainak lerombolása, hogy azután őket a mi meggyőződésünk és a mi világnézetünk útjára vezessük.
Már előzőleg kifejtettem, hogy a hatalmas, világalakító események mozgatója nem az írott betű, hanem mindig az élőszó volt. A sajtó egy része ezt kemény vita tárgyává tette. Elsősorban természetesen bölcs polgári sajtónk foglalt állást nagy élénken állításommal szemben. Ennek az állásfoglalásnak az indító oka megcáfolhat minden ellenérvet. A polgári értelmiség csak azért tiltakozik e felfogás ellen, mert nélkülözi az élőszó befolyásoló erejét, mert mindinkább a tisztán írói tevékenységre vetette magát, és nem ismerte fel a szó agitatív erejét. Jellemző mai polgárságunkra, hogy elvesztette lélektani érzékét a tömeghatás és a tömegbefolyás tekintetében.
Míg a szónokot az őt hallgató tömeg állandóan korrigálja, mert hallgatói arckifejezéséből állandóan megítélheti, hogy mennyire követik fejtegetéseit, megállapíthatja, hogy szava elérje a kívánt hatást, addig az író egyáltalán nem ismeri olvasóit. Fejtegetéseit ezért általánosítja. Ezzel veszít bizonyos fokig pszichológiai finomságából, simulékonyságából. Ezért fog a kitűnő szónok mindig jobban írni, mint a kiváló író szónokolni.
Ehhez járul még az a körülmény, hogy az emberek legnagyobb része lusta, maradi és magától csak ímmel-ámmal nyúl olyan írott műhöz, amely nem felel meg felfogásának, és nem azt nyújtja, amit az ember vár tőle. Éppen ezért a határozott tendenciával írt munkát leginkább csak azok az emberek olvassák, akik maguk is hasonlóképpen gondolkodnak. Legfeljebb egy-egy röpirat vagy plakát számolhat rövidségénél fogva azzal, hogy az ellenvéleményen lévők figyelmét is lekösse néhány pillanatra. Nagyobb kilátása van az eredményre e tekintetben a képnek, éspedig minden alakjában, egészen a filmig.
Emellett nemegyszer az emberek előítéletének leküzdéséről is szó van, olyan előítéletekről, amelyek nem az értelemben gyökereznek, hanem legtöbbször a tudat alatti érzelemben lelik magyarázatukat. Márpedig a téves fogalmakat és tudatlanságot a tanítás fegyvereivel legyőzhetjük, az érzelmi ellenállást azonban soha. Kizárólag ezekre a titokzatos erőkre való hivatkozás hathat, ezt pedig csak ritkán képes az író elérni. Ez a feladat majdnem kizárólag a szónok feladata.
A marxizmusnak a nép nagy tömegeit irányító, bámulatra méltó hatalmát semmi esetre sem a zsidó szellem formális, írásban lefektetett műve adta meg, hanem az az óriási szónoki propagandahullám, amely hosszú évek folyamán a tömeget elborította. Százezer német munkásból átlag száz sem ismeri Marx műveit. Ezeket inkább értelmiségiek és még inkább zsidók tanulmányozták, míg a mozgalom igazi rajongói nem ismerik. Marx a műveit nem is a nagy tömegek számára írta, hanem inkább a zsidó világhódító henger vezető értelmisége számára. A nagy tömeget egész különleges anyaggal fűtötték, a sajtóval. A marxista sajtó abban különbözik a polgári sajtónktól, hogy azt agitátorok írják, míg emezt írói agitálásra szeretnék felhasználni.
A marxizmus részére a munkások millióit nem annyira a marxista próféták írásmódja nyerte meg, hanem inkább az az óriási propagandamunka, amelyet a fáradhatatlan agitátorok tízezrei végeztek, az izgató apostoloktól kezdve egészen a munkásszervezetek kishivatalnokáig, a bizalmi emberig és a hivatásos szónokig. Kiegészítette ezt az a nagyon sok népgyűlés, amelyen a népszónokok füstös kocsmaszobákban asztalra állva gyúrták a tömeget és olyan emberismeretet szereztek, amely a közvélemény várának az ostromához a legjobb fegyvereket szolgáltatta. A hatalmas tömegtüntetések, a százezres felvonulások a szegény emberkében azt a meggyőződést keltették, hogy kis féreg létére mégis hatalmas sárkány porcikája, amelynek izzó leheletétől a gyűlölt világ lángra lobban, és majdan a proletárdiktatúra végső győzelmét ünnepelheti!
Az ilyen propaganda készítette elő az embereket a szociáldemokrata sajtó olvasására. Ezt a sajtót nem írják, hanem beszélik. Míg a polgári harcvonalon a tanárok, tudósok, teoretikusok és írók néha a beszédet is megkísérlik, a marxista szónokok néha írni is próbálnak. Éppen a zsidó az, aki e tekintetben különösen számításba jöhet, hazug, alkalmazkodóképességénél és simulékonyságánál fogva inkább agitáló szónok, semmint író.
Minden igazán nagy történelmi átalakulást nem az írott szó hívott életre, hanem annak legfeljebb kísérője volt.
Ne mondja senki, hogy a francia forradalom bölcseleti elméletek alapján valaha is kitört volna, hogyha a nagyvonalú demagógok, izgatók hadserege nem korbácsolta volna fel az elgyötört nép kedélyét, míg végre is bekövetkezett az a vulkánkitörés, amely egész Európát megreszkettette. Éppen így a legújabb idők legnagyobb forradalmi átalakulása, az oroszországi bolsevista forradalom sem Lenin írott műveinek, hanem a nagyobb és kisebb izgatók szónoki tevékenységének az eredménye.
Az analfabéta orosz nép kétségtelenül nem Karl Marx írásainak olvasása következtében rajongott a kommunista forradalomért, hanem azoknak az ezrekre rúgó agitátoroknak a hatása következtében, akik mindenesetre egy eszme szolgálatában még a csillagos eget is odaígérték volna a népnek.
Mozgalmunk, amely pedig néhány évvel ezelőtt semmiből keletkezett, ennek a felismerésnek köszönheti bámulatra méltó fejlődését. Ma már érdemesnek tartják arra, hogy népünk minden belső és külső ellensége üldözze.
Bármennyire fontos is tehát mozgalmunk szempontjából az írásbeli tevékenység, ma ennek inkább csak mozgalmunk magasabb és alacsonyabb rangú vezetőinek egységes nevelése szempontjából lesz nagyobb jelentősége, semmint az ellentétes felfogású rétegek megnyerése szempontjából. A meggyőződéses szociáldemokrata vagy fanatikus kommunista csak a legritkább esetben szánja el magát arra, hogy megvegyen egy nemzetiszocialista füzetet, sőt mi több, könyvet, hogy világfelfogásunkról tájékozódjék vagy a saját felfogásának kritikáját tanulmányozza. Még újságot is csak nagy ritkán olvasnak, ha ez nem viseli magán pártjuk bélyegét. Ez amúgy is keveset használna, mert egyetlenegy újság keltette benyomás annyira széteső, hatásában olyan szétforgácsolt, hogy egyszerű olvasásától nem várható komoly eredmény. Akinél pár fillér szerepet játszik, az a tárgyilagos felvilágosodás kedvéért nem fog ellenzéki lapra előfizetni. Ezt tízezrek közül talán egy sem teszi meg. Csak az olvassa a párt lapját állandóan, akit már megnyertek a párt számára, ő pedig saját mozgalma állandó híradójának fogja tekinteni azt.
Más a "szónoki röpirat" hatása. Ezt már egyik-másik szívesen veszi kezébe, különösen, ha ingyen jut hozzá, és ha a röpirat időszerű témáját már maga a cím eléggé kidomborítja. Az ilyen röpirat már a felületes olvasó figyelmét is új szempontokra, új felfogásra, sőt talán új mozgalomra hívja fel. A legtöbb esetben azonban ez is csak arra való, hogy felkeltse érdeklődését, ellenben sohasem fogja öt befejezett tények elé állítani. A röpirat csak serkent, felhívja valamire az olvasó figyelmét, de csak akkor éri el hatását, ha közvetlen utána az olvasót szóbelileg felvilágosítják. Erre pedig kizárólag a tömeggyűlés alkalmas.
A tömeggyűlés már csak azért is fontos, mert az egyén, aki mint a mozgalom jövendő tagja egyelőre magára hagyatott, egyedül érzi magát, és így könnyen félelem szállhatja meg, először e tömeggyűléseken ébred annak tudatára, hogy egy nagyobb közösség tagja. Ez a legtöbb emberre serkentőleg és bátorítólag hat. Ugyanaz a férfi egy zászlóalj vagy század keretén belül bajtársai társaságában szívesebben veszi fel a harcot, mint ha azt érzi, hogy egyedül van. A nyáj keretén belül biztonságban érzi magát még akkor is, ha ezerféle indok ellent is mondana ennek.
A tömeggyűlés levegője nemcsak fokozza az egyes ember erejét, hanem egyúttal bajtársi szellemet is teremt. Az új tan első híve munkahelyén súlyos támadásoknak van kitéve, tehát okvetlenül szüksége van arra, hogy önbizalmát és meggyőződését növeljék azzal, hogy nagy és széleskörű alakulat tagja és harcosa. Ezt az érzést először a közös tömeggyűlés kelti fel benne. Ha kis műhelyéből vagy a nagyüzemből, ahol amúgy is oly elenyészően kicsinek érzi magát, először megy el a tömeggyűlésre, és ott vele egyetértő emberek ezrei veszik körül, akkor három vagy négyezer ember lelkesedése, ellenállhatatlan mámora magával ragadja őt, és ezrek helyeslő tapsvihara igazolja előtte az új tan helyességét. Itt ébred fel benne először eddigi politikai meggyőződése feletti kételyének érzése, és ama varázsszerű befolyásnak hatalmába kerül, amelyet tömegszuggessziónak nevezünk. Ezrek akarása, vágya s ereje halmozódik fel benne. A kétkedő férfiú, aki tétovázva jött el a gyűlésre, azt belül megerősödve hagyja el, érzi, hogy egy nagy közösség tagjává vált.
A nemzetiszocialista mozgalomnak sohasem szabad erről megfeledkeznie. Sohase hallgasson azokra a polgári politikusokra, akik mindenhez jobban értenek, és mégis kisiklott kezükből egy hatalmas állam és saját létük, osztályuk uralmával együtt tönkrement. Hiszen ők roppant okosak, mindent tudnak és mindenhez értenek, csupán annak a megakadályozásához nem értettek, hogy a német nép a marxizmus karjába hulljon. Szánalmas, siralmas kudarcot vallottak, beképzeltségük tehát csupán önhittség, büszkeségük pedig a butasággal egy és ugyanazon fán terem.
Ha tehát ezek az emberek ma az élőszónak semmiféle jelentőséget sem tulajdonítanak, annak csupán az az oka, hogy saját fecsegésük hatástalanságáról Istennek hála! már maguk is eléggé meggyőződtek.


VII. Harc a vörösökkel

1919, 20. és 21-ben magam is több polgári gyűlésen vettem részt. Ezek mindig ugyanazt a hatást tették rám, mint gyermekkoromban a parancsra szedett csukamájolaj. Az ember vegye be, mondják, az nagyon jó, de gyalázatos íze van. Ha az ember a német népet összekötözné, és erőszakkal ezekre a polgári gyűlésekre hajtaná, és az előadás végéig az összes ajtókat zárva tartaná, senkit sem engedne ki, talán egynéhány évszázad leforgása alatt így is eredményt lehetne elérni. Az bizonyos azonban, hogy ilyen körülmények között nem örülnék az életnek, és akkor inkább nem lennék német. Mivel azonban ezt Istennek hála nem lehet megtenni, ne csodálkozzék tehát az ember azon, hogy az egészséges, 11 romlatlan nép úgy irtózik ezektől a "polgári nagygyűlések"-től, mint ördög a tömjénfüsttől. Jómagam megismertem a polgári világnézetnek ezeket a prófétáit, és igazán nem
Csodálkozom azon, hogyha a kimondott szónak semmi néven nevezendő jelentőséget sem tulajdonítanak. Megjelentem annak idején a Demokraták, a Német Nemzetiek, a Német Néppártiak és a Bajor Néppártiak (Bajor Centrum) gyűlésein. Ami ezeken a gyűléseken azonnal feltűnt, az a hallgatóság egyöntetű zártkörűsége volt. Majdnem kizárólag párttagok voltak jelen. Az egész úgy, ahogy volt, fegyelmezetlenül, inkább egy kártyaklubhoz, semmint olyan népnek a gyűléséhez hasonlított, amelyik a legnagyobb forradalmát élte át. Az előadók a programjukra való tekintettel mindent elkövettek, hogy a békés hangulatot minél jobban megőrizzék. Beszéltek, helyesebben felolvasták beszédjüket egy tartalmas újságcikk vagy egy tudományos előadás formájában. Kerültek minden erőteljes kifejezést, egy-egy gyöngéd viccet engedtek meg maguknak, amelyet a tekintélyes elnöki asztal kötelességszerűen nevetéssel honorált, ha nem is hangosan, ha nem is kihívó módon, hanem előkelően, halkan és mérsékelten.
Valójában hogyan nézett ki ez az elnöki emelvény? Egy alkalommal a müncheni sonnenstrassei Wagner-teremben voltam szem és fültanúja egy ilyen gyűlésnek. A lipcsei népek csatája évfordulóját ünnepelték. A beszédet egy tekintélyes öreg úr, valamelyik egyetem professzora tartotta, helyesebben olvasta. Az emelvényen az elnökség ült. Balra egy monoklis, jobbra egy monoklis és közöttük egy monokli nélküli, valamennyien császárkabátban, úgyhogy az emberre egy halálos ítéletet hozó törvényszék vagy pedig ünnepélyes keresztelő, tehát inkább vallásos ténykedés benyomását keltette. Az úgynevezett beszéd, amely nyomtatásban talán egész jó lett la, hatásában kifejezetten borzalmas volt.
Háromnegyed óra múltán az egész gyülekezet az átszellemülés állapotába esett, melyet csak egyes embereknek és nőcskéknek kivonulása, a pincérnők sürgése-forgása és a nagyszámú hallgatóság ásítozása zavart meg. Három munkás mögé ültem Ezek, akiket a kíváncsiság hozott ide, vagy pedig megbízásból jelentek időről időre rosszul titkolt arcfintorgatással néztek egymásra, végül pedig egymást oldalba lökték, és erre, mint adott jelre csöndben elhagyták a termet. Az ember látta rajtuk, hogy semmi szín alatt sem akarnak zavart kelteni. Ennél a társaságnál igazán nem is volt rá szükség.
Végre a gyűlés vége felé közeledett. Miután a professzor, akinek hangja egyre halkabb lett, előadását befejezte, a két monoklis között ülő gyűlésvezető felemelkedett helyéről, lecsapott a jelenlévő német testvérekre, és kifejezésre juttatta háláját és köszönetét azért az egyedülálló, nagyszerű előadásért, amelyet X. Y. professzor úr oly élvezetes, alapos és mélyenszántó módon tartott, és amely a szó nemesebb értelmében vett belső élmény, igen, egy nagy tényleges "cselekedet" Ennek az áldozatos órának a megszentségtelenítését jelentené úgymond , azután az előadás után hozzászólások következnének, úgyhogy az összes jelenlévő óhajához híven eláll a zárszó jogától, és ehelyett kiáltsák: "Mi testvériségben egységes nép vagyunk stb." Végül felszólította a jelenlévőket, hogy énekeljék el a német himnuszt. Erre énekelni kezdtek, és nekem úgy tetszett, mint hogyha már a második versszaknál kevesebb hangot hallanék, és csak a refrénnél hangoznék ismét teljesebben az ének. De mit számít ez akkor, hogyha egy ilyen ének teljes méltósággal száll a német nemzet lelkéből az ég felé. Ezzel vége volt a gyűlésnek, is mindenki sietett, hogy mielőbb kijusson a teremből, az egyik a sörözőbe, a másik a kávéházba, ismét mások a szabad levegőre. Igen! Ki a szabad levegőre! Ez volt az én érzésem is. Ez legyen tehát a dicsőítése százezernyi porosz és német hős küzdelmének? Gyalázat! És ismét gyalázat!
Ez valóban tetszhetik a kormánynak. Ez valóban "békés" gyülekezés. A miniszternek nem kell aggodalmaskodnia békéért és rendért. Nem kell félnie attól, a lelkesedés hullámai átcsapnak a polgári tisztesség korlátain, hogy az emberek a lelkesedés mámorában kivonulnak a teremből, de nem azért, hogy a kávéházba a vendéglőbe siessenek, hanem hogy négyes sorokban együtt, egyszerre lépve a "Deutschland hoch in Ehren" hangjával ajkukon a város utcáira vonuljanak, és békére vágyó rendőrségnek kellemetlenségeket okozzanak. Nem! Ilyen állampolgárokkal meg lehetnek elégedve.
Ezzel szemben a nemzeti szocialista gyűlések kétségtelenül nem voltak "békés" gyülekezetek. Itt igenis összecsaptak két világnézet hullámai egymással, és azok árultak egy-egy hazafias ének gépies ledarálásával, hanem a népi és nemzeti kedélyek fanatikus kitöréseivel.
Mindjárt kezdettől fogva fontos volt, hogy a mi gyűléseinken a fegyelmet és a s vezetőségének tekintélyét feltétlenül biztosítsuk. Amit mi beszéltünk, az nem polgári "előadó" erőtlen fecsegése volt, hanem hangjánál és tartalmánál fogva alkalmas arra, hogy az ellenfelet kihívja. Márpedig ellenfelek voltak a mi gyűléseinken! Milyen gyakran jöttek be tömött sorokban, köztük egyes lázítókkal, arcukon a belső meggyőződéssel: "Ma végzünk veletek!" Óh igen! Milyen gyakran jöttek be a szó szoros értelmében oszlopokban vörös barátaink azzal a beléjük vert feladattal, hogy leszámoljanak velünk. Mily gyakran állították élére a kérdést, hogy azután csak a mi gyűlésvezetőségünk és teremőrségünk kérlelhetetlen ereje mentse meg a kínos helyzetet. Minden oka meg volt ellenfeleinknek arra, hogy fellépjenek velünk szemben. Már falragaszaink vörös színe is csábította őket gyűléseinkre. A ; békés polgárság felháborodott azon, hogy mi is a bolsevisták vörös színéhez nyúltunk, és abban nagyon kétértelmű dolgot láttak. A nemzeti lelkek csöndben már azt a vádat suttogták egymás között, hogy alapjában véve mi is a marxizmusnak hajtásai vagy csak álruhába öltözött marxisták, helyesebben szocialisták vagyunk. Mert ezek a koponyák a mai napig sem érik fel ésszel a szocializmus és a marxizmus közötti különbséget. Különösen igazoltnak látták álláspontjukat akkor, amikor arra a felfedezésre jutottak, hogy mi a gyűléseinken nem "hölgyeket" és "urakat", hanem néptársakat és néptársnőket üdvözöltünk, és egymás között csak párttagokról beszéltünk. Milyen gyakran felkacagtunk, ha ezekre a beijedt polgári nyulakra gondoltunk, akik nem tudják megfejteni keletkezésünk, célkitűzéseink és céljaink rejtélyét.
Falragaszaink vörös színét gondos és alapos mérlegelés után választottuk, hogy ezáltal is magunkra hívjuk a baloldal figyelmét, felháborodást keltsünk benne és rábírjuk gyűléseink látogatására már csak azért is, hogy ezekkel az emberekkel összeköttetésbe kerülhessünk.
Érdekes volt ezekben az években ellenfeleink tanácstalanságának és tehetetlenségének megfigyelése a folyton változó harci módjukon keresztül. Először arra szólították fel követőiket, hogy ne is vegyenek tudomást rólunk, és tartsák magukat távol gyűléseinktől. Ezt általában követték is. Minthogy azonban az idők folyamán mégis eljöttek, és a megjelentek száma lassan, de folytonosan emelkedett, és tanaink hatása látható volt, a vezérek lassanként idegesek lettek. Nyugtalanul arra a meggyőződésre jutottak, hogy nem szabad tétlenül nézniük a fejleményeket, hanem erőszakkal kell végét vetni mozgalmunknak. Felszólították az "osztályöntudatos proletariátus"-t, hogy gyűléseinkre tömegesen menjenek el és a proletariátus vasöklével sújtsanak le a "monarchista reakciós" izgatókra.
Ebben az időben gyűléseink már háromnegyed órával a kezdetük előtt tömve } voltak munkásokkal. Gyűléseink egy-egy puskaporos hordóhoz hasonlítottak, amely minden pillanatban levegőbe repülhetett, és amely mellett már ott égett a 1 kanóc. Mégis mindig másként történt. Az emberek ellenségeinkként jöttek be, és ha nem is mint követőink távoztak el, de mégis mint olyanok, akik már bírálat tárgyává teszik saját tanaikat. Lassanként azonban mégis úgy volt, hogy háromórás előadásaink után tagjaink és ellenfeleink egy egységes, lelkes tömeget képeztek.
Most volt igazán okuk a vezetőknek az aggodalomra, és most ismét azokhoz fordultak, akik már régen kikeltek harcmodorunk ellen, és akik most, igazuk tudatában arra az álláspontra helyezkedtek, amely szerint az egyedüli helyes út a munkásoknak gyűléseinkről való kitiltása. A munkások tehát nem jöttek többé, vagy ha mégis, akkor kevesebben jöttek. Ez az állapot csak rövid ideig tartott. Azután a játék ismét elölről kezdődött.
A tilalmat nem tartották be az elvtársak, ismét egyre többen látogatták gyűléseinket, és végre újra a radikális harcmodor hívei kerekedtek felül. A jelszó ismét erőszakos elnémításunk lett.
Ha azután kéthárom, gyakran nyolctíz gyűlés után rájöttek arra, hogy robbantásunkról könnyebb beszélni, mint azt végre is hajtani, és hogy minden gyűlésünk a vörös harci csapatok visszavonulását jelentette, akkor lassanként kiadták a másik jelszót: "Proletár elvtársak és elvtársnők! Kerüljétek a nemzetiszocialista izgatók gyűléseit!" Ugyanezt a harcmodort lehetett a vörös sajtóban is észlelni. Egyszer azt kísérelték meg, hogy agyonhallgassanak, máskor viszont amikor meggyőződtek ennek a kísérletnek a céltalanságáról ismét az ellenkező végletbe csaptak át. Naponta "megemlékeztek" rólunk valamilyen formában. Leggyakrabban oly módon, hogy egész valónk nevetséges voltát bizonyították a munkások előtt. Egy idő után azonban ezeknek az uraknak érezniük kellett, hogy nem tudtak ártani nekünk, hanem ellenkezőleg, használtak. , mert hiszen sokan kérdezhették, hogy miért pazarolnak olyan sok puskaport egy ilyen "nevetséges" jelenségre. Az emberek kíváncsiak lettek. Egyik cikk a másik után hangoztatta a mi gazságunkat, amelyet ismételten újra meg újra be akartak bizonyítani. Botrányok sorozatával igyekeztek lehetetlenné tenni bennünket. Nem izgatta őket, hogy kijelentéseik elejétől végig valótlanságok voltak. Rövid idő alatt rájöttek, hogy ezek a támadások is csak felkeltették és mozgalmunkra irányították az általános figyelmet.
Annak idején az volt az álláspontom, hogy tökéletesen mindegy, hogy ellenfeleink nevetnek rajtunk vagy rágalmaznak bennünket, paprikajancsinak vagy gazembernek neveznek, a fontos, hogy megemlékezzenek rólunk, ismételten foglalkozzanak velünk, úgy, hogy lassanként a munkások szemében olyan hatalomként tűnjünk fel, amellyel egyedül kell majd leszámolniuk. Egy szép napon úgyis meg fogjuk mutatni a zsidó sajtóbanditáknak, hogy mi valójában mit akarunk és a valóságban kik vagyunk.
Gyűléseink közvetlen felrobbantása mégsem következett be, aminek valószínű oka ellenfeleink vezetőinek hihetetlen gyávasága volt. Minden kritikus esetben kis senkiket küldtek előre, és maguk legfeljebb a termeken kívül várták a robbantás eredményét.
Az uraknak a terveiről majdnem mindig pontos értesülést szereztünk. Ezt nemcsak úgy értük el, hogy célszerűségi szempontokból sok párttagunkat bedugdostuk a vörös alakulatokba, hanem mert maguk a vörös irányítók is ebben az esetben nagyon hasznosan fecsegtek. Nem tudtak hallgatni akkor, ha valamit kiagyaltak, sőt már akkor elkezdtek kotkodácsolni, amikor a tojást még le sem rakták! Így a legkimerítőbb híreket kaptuk már akkor, amikor a vörös robbantó alakulatoknak még halvány fogalmuk sem volt arról, hogy milyen parancs vár rájuk.
Ezek az idők arra késztettek bennünket, hogy gyűléseink biztonságát magunk vettük a kezünkbe. A hatósági védelemre sohasem lehet számítani. Ellenkezőleg. Ez közbelépésével rendszerint csak a rendzavarók segítségére siet. Valójában a hatósági beavatkozás egyetlen eredménye a gyűlés feloszlatása, tehát bezárása. Márpedig ez volt az ellenfél részéről kiküldött rendzavaró elemek egyetlen célja.
Általában e tekintetben a rendőrség olyan gyakorlatot honosított meg, amely a legborzalmasabb jogtalanság. Ha ugyanis bizonyos fenyegetések következtében a hatóság tudomására jut, hogy egy gyűlés megzavarásának a veszélye fenyeget, akkor ez a hatóság nem a zavargókat tartóztatja le, hanem egyszerűen megtiltja a többi ártatlannak a gyűlés megtartását. Erre a bölcsességre az ilyenfajta rendőri lelkek még büszkék is. Õk ezt "törvénytelenség megakadályozására szolgáló" elővigyázatossági intézkedésként kezelik.
A mindenre kész bandita tehát mindenkor képes tisztességes emberek politikai tevékenységének és mozgalmának a lehetetlenné tételére. A nyugalom és rend nevében az államtekintély meghajlik a banditák előtt, és az ellentábort kérleli, hogy lehetőleg ne provokálja amazokat. Ha tehát a nemzetiszocialisták akartak bizonyos helyeken gyűléseket tartani, és erre a szakszervezetek kijelentették, hogy ez tagjaik részéről ellenállást fog kiváltani, akkor a rendőrség nem ezeket a zsaroló alakokat csukta le, hanem a mi gyűléseinket tiltotta be. Igen! A törvénynek ezek a szervei képesek voltak velünk mindezt nemegyszer írásban közölni.
Ha az ember ilyen eshetőségekkel szemben meg akarta magát védeni, gondoskodnunk kellett arról, hogy a zavargás megkísérlését már önmagában lehetetlenné tegyük.
Meg kell gondolnunk még azt is, hogy minden olyan gyűlés, amelynek védelmét kizárólag a rendőrség biztosítja, lejáratja rendezőit a nagy tömegek szemében.
Az olyan gyűlések, amelyek csak nagy rendőri készenlét mellett tarthatók meg, nem gyakorolnak eredményes hatást, mert a nép alacsonyabb rétegeit csak akkor lehet megnyerni, ha a mozgalom erejét is látja.
Miként a bátor férfi könnyebben hódítja meg az asszonyszíveket, mint a gyáva alak, éppen úgy előbb férkőzik a hősi mozgalom a nép szívéhez, mint az olyan gyáva megmozdulás, amely létét csak rendőrségi védelemnek köszönheti.
Különösen ez utóbbi körülményre való tekintettel kellett fiatal pártunknak arra ügyelnie, hogy fennmaradásáról maga gondoskodjék, önmagát védje és az ellenfél terrorját maga törje le.
A gyűléseink védelme két pilléren nyugodott:
1. erélyes és lélektanilag helyes gyűlésvezetésen;
2. szervezett rendezői gárdán.
Ha mi, nemzeti szocialisták annak idején gyűlést tartottunk, akkor annak mi voltunk az urai és nem mások. Ezt a jogunkat szüntelenül, minden percben a legélesebben hangsúlyoztuk. Ellenfeleink teljesen tisztában voltak vele, hogy az, aki kihívó magatartást tanúsít, kérlelhetetlenül kiröpül még akkor is, ha mi csak tizenketten állottunk volna félezer emberrel szemben. Akkori gyűléseinken, különösen a Münchenen kívül tartott gyűléseken, tizenöt-tizenhat nemzetiszocialistára öt-hat-hét, sőt nyolcszáz ellenfél esett. Ennek ellenére sem tűrtünk semmi kihívást, és gyűléseink látogatói nagyon jól tudták, hogy mi inkább agyonveretjük magunkat, semhogy meghajoljunk az erőszak előtt. Nemegyszer történt meg, hogy párttagjaink maroknyi csoportja verekedett hősiesen az ordítozó, öklöző vörös túlerővel.
Bizonyos, hogy ilyen esetekben azt a tizenöt-húsz embert végeredményben a túlerő leverte volna, de az ellenfél tudta, hogy ez előtt legalább kétszer vagy háromszor annyiuknak jut fejbeverés osztályrészül, és ezt nem szívesen kockáztatta.
Mi e tekintetben a marxista és polgári gyűléstechnika tanulmányozásából igyekeztünk tanulni és tanultunk is.
A marxisták kezdettől fogva vak fegyelmezettséget tanúsítottak, úgyhogy a marxista gyűlés megzavarásának gondolata, legalábbis polgári részről, fel sem merülhetett. Annál inkább foglalkoztak ezzel a vörösök. Õk ezen a téren lassanként nemcsak bizonyos művészetre tettek szert, hanem olyan messze mentek, hogy a birodalom nagy területein egy nem marxista gyűlést is már a proletariátus kihívásának nyilvánítottak. Különösen fennállott azokra az esetekre, ha a drótok rángatói attól tartottak, hogy egy ilyen gyűlésen saját bűnlajstromukat sorolják fel és leleplezik népnek hazudó és népcsaló tevékenységük aljasságát. Mihelyt egy ilyen gyűlést meghirdettek, az egész vörös sajtó nagy ordítozásban tört ki, és emellett ezek a hivatásos törvénytiprók nemegyszer elsőként fordultak a hatóságokhoz azzal a gyors és fenyegető kéréssel, hogy a "proletariátusnak ezt a kihívását", "súlyosabb következmények elkerülésének lehetősége végett", azonnal tiltsák be.
A hatósági tisztségviselő rangja szerint választották meg kérésük hangját, és célt értek. Ha azután az ilyen pozícióba kivételesen valóban német hivatalnok és nem egy hatósági jogkörrel felruházott báb ült, és ezt a szemtelen hangot leintette, akkor került sor az ismert felhívásra úgymond "ne tűrjék a proletariátus kihívását, hanem tömegesen jelenjenek meg a gyűléseken, hogy a proletariátus kérges öklével akadályozzák meg a polgári elemek gyalázatos kihívását".
Érdemes egy ilyen polgári gyűlést látni, a szerencsétlen gyűlés vezetőségét megfigyelni és félelmüket átélni. Nem egy alkalommal egyszerűen lemondották ilyen fenyegetések hatása alatt a gyűlést. Félelmük mindig oly nagy volt, hogy 8 óra helyett háromnegyed kilenckor vagy kilenckor nyitották meg. Az elnök akkor a vég nélküli bókolások után azon fáradozott, hogy bebizonyítsa az ellenzék urainak s férfiak látogatása feletti örömüket (tiszta hazugság!), akik azért nincsenek velük egy véleményen, mert csak kölcsönös eszmecsere útján (amelyet akkor mindjárt elöljáróban megengedett) lehet közelebb hozni a felfogásokat, felébreszteni az ellenfél megértését és az ellentétek áthidalását lehetővé tenni. Emellett még biztosította, hogy ennek a gyűlésnek semmi szín alatt sem az a célja, hogy az embereket eddigi felfogásuk megváltoztatására bírja, éppenséggel nem! Csak legyen boldog "mindenki a saját felfogásában, de engedje meg, hogy a másik is boldog legyen és éppen ezért kéri, hogy az előadót, aki amúgy sem lesz "túlságosan hosszú", hallgassák meg és ne kürtöljék világgá e gyűlés útján is a szégyenteljes testvérháborút.
Persze a baloldali testvérek eziránt kevés megértést tanúsítottak. Így azután mielőtt az előadó belekezdett volna mondókájába, már kénytelen volt nemegyszer a legvadabb gúnyolódás közepette összepakolni, és az embernek szinte az volt a benyomása, hogy örül, és hálás a sorsnak azért, hogy ezt a vértanúságos vesszőfutást megrövidítette. Hihetetlen zenebona közepette hagyták el az ilyen polgári gyűlés bajnokai az arénát, feltéve, hogy nem gurultak bevert fejjel a lépcsőn lefelé. Erre éppen elég példa volt.
Így a marxisták számára mindig valami újat jelentenek a mi gyűléseink és különösen azok lefolyásának módja. Annak biztos tudatában jöttek be ezekre is, hogy az általuk gyakran megjátszott játékot természetesen nálunk is megismételhetik. , Ma végzünk velük!" Milyen gyakran kiáltotta egyik-másik oda ezt a mondatot lágy hangon gyűléseinkre való bevonulásuk alkalmával, hogy azután még mielőtt másodszor is kitáthatta volna a száját, villámgyorsan a terem bejárata előtt szedje össze magát.
Mindenekelőtt a gyűlés vezetésének a módja volt nálunk más. Nem koldultunk azért, hogy előadásunkat engedélyezzék. Nem is biztosítottuk mindenki számára már bevezetőül a vég nélküli hozzászólás jogát, hanem röviden megállapítottuk, hogy mi vagyunk a gyűlés urai, a házigazda joga ennek következtében bennünket illet, és aki közbe mer szólni, kérlelhetetlenül kirepül oda, ahonnan jött. Kijelentettük, hogy ilyen rendzavarókért semmi néven nevezendő felelősséget nem vállalunk. Ha időnk engedi és helyesnek tartjuk, akkor megengedjük a vitát, ha nem, akkor nem lesz vita és most pedig az előadó urat, X. Y. párttagtársunkat illeti a szó, Már ezen csodálkoztak.
Emellett szigorúan szervezett teremőrséggel rendelkeztünk. A polgári pártoknál az ilyen teremvédelem vagy jobban mondva rendezői szolgálat rendszerint olyan urak feladata volt, akik azt képzelték magukról, hogy koruk tekintélyt és tiszteletet parancsol velük szemben. Minthogy pedig a marxista alapon lázított tömeg a korral, tekintéllyel és tisztelettel a legkisebb mértékben sem törődött, a polgári teremőrségnek gyakorlati jelentősége a semmivel volt egyenlő.
Mindjárt nagygyűlési tevékenységünk kezdetén megvetettem a teremőrség szervezetének mint rendező gárdának az alapjait; ez a teremőrség valóban csupa fiatal emberből állott. Részben harctéri bajtársaim voltak, mások viszont a párt fiatal tagjainak köréből kerültek ki, akiket mindjárt kezdettől fogva arra neveltünk, hogy terrort csak terror által lehet megtömi, és hogy ezen a földön a bátor és határozott fellépés mindig eredménnyel jár. Tudatukba véstük, hogy mi olyan hatalmas, nagy és felemelő eszméért harcolunk, amelyet érdemes a legutolsó csepp vérünkkel is megvédelmezni. Arra neveltük őket, hogyha egyszer az értelem hallgatásra kényszerül, akkor az erőszaké a végső döntés joga, és hogy a védelem legjobb fegyvere a támadás.
Megértettük, hogy a mi rendfenntartó gárdánknak az kell hogy legyen a híre, hogy nem vitatkozó klub, hanem a legvégsőkre kész harci együttes. Mennyire vágyott ez az ifjúság ilyen feladatra. Mennyire kiábrándult ez a háborús nemzedék, tele undorral és megvetéssel a polgári gyámoltalanságból!
Mindenki előtt világossá vált, hogy a forradalom csak a nép polgári vezetésének gyöngesége miatt volt lehetséges. A német nép védelmére szükséges öklök meglettek volna, csak a fej hiányzott, amely ezeket igénybe vegye. Milyen ragyogó szemmel néztek rám ezek az ifjak, amikor küldetésük szükségességéről beszéltem nekik. Újra meg újra bebizonyítottam, hogy e föld minden bölcsessége eredménytelen marad, ha az erő nem teljesíti a maga kötelességét, hogy a béke nyájas istennője csak a hadisten oldalán járhat, és hogy a béke minden nagy tettének szüksége van az erő védelmére és segítségére. Mennyivel élénkebb formában
Jelentkezett előttünk a védkötelezettség nagy gondolata! Nem mint az öreg, megcsontosodott hivatalnoklelkek elmeszesedett szellemében egy halott ország halott tekintélyének a szolgálata, hanem saját népünk létéért mindig, minden körülmények között és mindenütt életét áldozni kész kötelesség élő felismerése.
És hogy sorakoztak a zászló alá ezek az ifjak! Darázsrajként rontottak a gyűléseink zavaróira, tekintet nélkül azok túlerejére és a véres áldozatra. Egy nagy gondolat vezérelte őket: az, hogy szent hivatásuk szabad utat biztosítson mozgalmunk részére.
1920 nyarának derekán rendezőgárdánk szervezetei már lassan határozott alakot öltöttek, hogy 1921 tavaszán már századokra tagozódjanak, amelyek azután csoportokra oszlottak. Erre sürgős szükség volt, mert közben a gyűléseken kifejtett tevékenységünk állandóan növekedett. Még gyakran jöttünk össze a müncheni Hofbräu dísztermében, de már gyakrabban a város nagyobb termeiben. A Bürgerbräu díszterme és a Münchner Kindl pincéje volt színhelye 192021 őszén és telén az egyre hatalmasabb tömeggyűléseinknek, amelyeknek képe mindig ugyanaz volt. Az N. S. D. A. P. gyűléseit mindig jóval kezdetük előtt túlzsúfoltság miatt rendőrileg kellett lezárni.
Rendezőgárdánk szervezése igen fontos kérdés megoldásához vezetett. Mozgalmunknak eddig sem pártjelvénye, sem pártzászlaja nem volt. Ilyen jelvények hiánya pedig nemcsak pillanatnyi hátrányt jelentett, hanem elviselhetetlen volt a jövőre nézve is. Ez a hátrány különösen abban rejlett, hogy a párt tagjai nélkülözték összetartozásuk minden jelét. A jövőre nézve nélkülözhetetlen volt egy olyan jelvény megalkotása, amelyet a mozgalom jelképeként a nemzetköziségnek neki lehet szegezni.
Ifjúságom idején gyakran volt alkalmam felismerni és megérteni, hogy az ilyen jelvénynek lélektanilag óriási a jelentősége.
A háború után Berlinben éltem át a szocialistáknak a királyi palota előtt és a Lustgartenben tartott tömegfelvonulásait. A vörös zászlótenger, vörös karszalagok és vörös virágok ennek a tüntetésnek, amelyen hozzávetőleges becslésem szerint mintegy 120000 ember vett részt, külsőleg is hatalmas tekintélyt kölcsönöztek. Magam is éreztem és megértettem, hogy milyen könnyen behódol az ilyen látványos, lenyűgöző hatású színházi varázsnak a nép gyermeke.
A polgárságnak, amely pártpolitikailag semmi néven nevezendő világnézetet nem jelent és nem képvisel, nem volt saját zászlaja. A polgárság "hazafiak"-ból állott és a birodalom zászlaja alatt szaladgált.
Ha ezek a színek világnézetet jelképeztek volna, akkor meg lehetett volna érteni, hogy az államhatalom birtokosai e színeket egyben saját világnézetük jelképének látták, mert a világnézetük jelképe saját tevékenységük következtében lett állami és birodalmi lobogóvá.
A dolog azonban nem így állott.
A birodalmat nem a német polgárság közreműködésével tákolták össze, és a zászló a háború öléből pottyant ki. Ezzel azután valóban csak állami lobogó lett és világnézet szempontjából semmiféle jelentősége nem volt. Csak a német nyelvterületek egy pontján. Német-Ausztriában volt polgári pártzászló jellege e színeknek. Az ottani nemzeti érzelmű polgárság egy része ugyanis az 1848as év fekete-piros-arany színeit saját pártzászlajává avatta, és ezzel olyan szimbólumra tett szert, amely világnézeti szempontból ugyan minden jelentőség nélküli, állampolitikai tekintetben mégis forradalmi jellegű volt. Ennek a fekete-piros-arany zászlónak annak idején a legelkeseredettebb ellenségei és ezt ne felejtsük el soha a szociáldemokraták és keresztényszocialisták, illetve klerikálisak voltak. Ok voltak azok, akik ezeket a színeket gyalázták, bemocskolták és bepiszkították éppen úgy, mint ahogy később, 1918-ban a fekete-ezüst-pirossal tették. Mindenesetre a fekete-piros-arany az öreg Ausztria német pártjainak 1848as színe volt, tehát olyan időszaké, amely bár fantasztikus lehetett, egyénenként a legtisztességesebb német lelkeket is uralmába kerítette, jóllehet a háttérben láthatatlanul mégis a zsidó volt a mozgatója ezeknek az eseményeknek. Kétségtelen, hogy csak az 1918-as hazaárulás és a német javak szemérmetlen elherdálása után lettek e színek a marxizmus és a centrum számára oly rokonszenvesek, hogy azokat mint legnagyobb szentségüket tiszteljék, és az egykor általuk úgy gyűlölt zászló védelmére külön osztagokat szervezzenek.
Így 1920-ig a marxizmussal szemben semmiféle zászló nem állott, amely a világnézetileg ellenséges sarkot testesítette volna meg. Mert igaz ugyan, hogy a német polgárság jobbérzésű pártjai 1918 után nem voltak kaphatók arra, hogy a most egyszerre felfedezett fekete-piros-arany birodalmi zászlót saját jelképüknek tekintsék, az újabb fejlődéssel sem tudtak a jövőt illetőleg semmi egyéni programot szembeállítani, a legjobb esetben is csak a múlt birodalom újjáteremtésének gondolatát.
Ennek a gondolatnak köszönheti a régi birodalom fekete-ezüst-piros zászlaja újjászületését, az úgynevezett polgári pártok zászlajaként.
Kézenfekvő, hogy az olyan rendszernek a jelképe, amelyet a marxizmus nem éppen hősies körülmények és kísérő jelenségek közepette győzött le, csak nehezen képzelhető el olyan jelvényként, amely alatt a marxizmus legyőzhető. Amennyire szentek és drágák kell, hogy legyenek a régi, páratlanul szép színek a maguk harcos és áldozatos múltjával és fiatalosan friss összetételével minden tisztességes német számára, éppen annyira kevéssé alkalmas ez a zászló a jövő harcának jelvényéül. Én a polgári politikusokkal szemben a mi mozgalmunkban mindig azt az álláspontot képviseltem, hogy német nemzetünknek egyenesen szerencséje, hogy régi színeinket elveszítettük. Az mindegy lehetett nekünk, hogy a köztársaság a maga zászlaja alatt mit művel. Mélységes hálával kell azonban megköszönnünk a sorsnak, hogy kegyes volt hozzánk és minden idők legdicsőségesebb hadi zászlaját megóvta attól, hogy gyalázatos prostitúció lepedőjéül szolgáljon. A mai birodalom, amely polgárait eladja, nem méltó a fekete-ezüst-piros lobogóra.
Ameddig a novemberi gyalázat tart, addig viselje csak a saját maszkját és ne lopja meg e tekintetben is a beszélő múltat. A mi polgári politikusaink gondoljanak arra, hogy aki ez állam számára a fekete-ezüst-piros zászlót kívánja, az a múlttal szemben lopást követ el. Ez az egykori zászló csak az egykori birodalomhoz illett, éppen úgy, mint Istennek hála, a köztársaság is a hozzá méltót választotta.
Ez volt az alapja annak, amiért mi nemzetiszocialisták saját tevékenységünk kifejező jelképének nem tudtuk a régi zászlót tekinteni. Mi nem akarjuk a saját híveinek hibái következtében tönkrement régi birodalmat feltámasztani, hanem újat akarunk alapítani.
Annak a mozgalomnak. amelyik ma ebben a szellemben küzd a marxizmus ellen, zászlajában is az új állam jelképét kell viselnie.
Az új zászló kérdése, annak kinézete ekkoriban élénken foglalkoztatott minket. Minden oldalról kaptuk a javaslatokat; ezek nagy részében természetesen inkább volt meg a jószándék, mint az alkalmazhatóság. Az új zászlónak éppen annyira saját harcunk jelvényének kellett lennie, mint amennyire plakátszerűen hatást kellett kiváltania. Aki a tömeggel maga is foglalkozott, az ezekben a látszólagos csekélységekben is fontos körülményeket ismer fel. Egy hatásos jelvény az esetek százezrének megadhatja az első lökést a mozgalom iránti érdeklődésre.
Éppen ez alapon kellett visszautasítanunk azokat az ajánlatokat, amelyek mozgalmunkat fehér színű zászló útján a régi állammal vagy helyesebben, azokkal a gyönge pártokkal azonosították, amelyeknek egyetlen politikai célja az elmúlt állapotok visszaállítása. Emellett a fehér szín nem ragad magával; alkalmas lehet szűzi hajadonegyesületek, de nem forradalmi idők világrengető mozgalma számára.
A fekete szín is felvetődött, ami alkalmas lett volna a mai időkben, de nem volt elég kifejező mozgalmunk céljára. Ez a szín sem ragadja magával a szemlélőt.
A fehér-kék színt szintén elvetettük, dacára esztétikailag csodálatos hatásának, minthogy ez egy német szövetségi államnak és amellett nem egészen a legjobb hírnévnek örvendő, szakadár vizeken evező politikai irányzatnak a színe. Egyébként pedig ezt is nehezen lehetett volna mozgalmunkkal szorosabb összefüggésbe hozni. Ugyanez állott a fekete-fehér színre is.
Fekete-piros-arany színekről természetesen szó sem lehetett. A fekete-ezüst-pirosról sem lehetett szó a már jelzett okoknál fogva legalábbis nem jelenlegi alakjában.
Hatásában ez a színösszetétel messze felülmúlja a többieket. Az elképzelhető legragyogóbb akkord!
Jómagam mindig a régi színek megtartásáért szállottam síkra nemcsak azért, mert nekem, mint katonának a legszentebbek, hanem mert esztétikai hatásukban is leginkább megfelelnek érzelmeimnek.
Mégis el kellett vetnem azt a számtalan tervet, amelyet fiatal mozgalmunk köréből nyújtottak be és amelyek legnagyobb részt a régi zászlóba rajzolták bele a horogkeresztet. Magam mint vezér nem akartam saját tervemmel a nyilvánosság elé lépni, hiszen lehetséges, hogy más valaki éppen olyan jó vagy talán még jobb tervet hoz.
Valóban egy starnbergi fogorvos egészen jó tervet adott, amely az enyémet nagyon megközelítette. Volt azonban egy hibája: hajlott kampójú horogkeresztet festettek be egy fehér mezőbe.
Magam hosszú kísérletezés után leszögeztem a végleges alakot Ez vörös alapú zászló volt, benne fehér kör alakú mezővel, a közepén fekete horogkereszttel. Hosszas tanulmányozás után megtaláltam a helyes arányt is a zászló, a korong, valamint a horogkereszt alakja, vastagsága és nagysága között. Emellett maradtunk.
Ugyanilyen karszalagot rendeltünk rendezőgárdánk számára, éspedig vörös karszalagot ugyancsak fekete horogkeresztes fehér koronggal.
Hasonló elvek szem előtt tartásával terveztük meg a pártjelvényt is. Piros mezőben középen fekete horogkereszt, fehér koronggal. Füss müncheni aranyműves adta be az első használható tervet, amelyet véglegesítettünk.
1920 nyarának derekán jelent meg először az új zászló a nyilvánosság előtt. Kiválóan illett ifjú mozgalmunkhoz. Ez is ifjú és új volt. Senki emberfia nem látta annak előtte, és úgy hatott, mint egy világító fáklya. Valamennyiünket gyerekes örömmel töltött el, amikor a tervet egy hű párttagtársunk első alkalommal kivitelezte és átadta. Néhány hónappal ezután már Münchenben hat darab zászlónk volt, és az egyre inkább szaporodó rendezőgárdánk nagyban hozzájárult mozgalmunk új jelképének elterjesztéséhez.
Ez igazi jelkép! Nemcsak azért, mert az általunk forrón szeretett, páratlan és a német népnek oly sok becsületet szerzett színek a múlttal szembeni tiszteletünket juttatták kifejezésre, hanem mert mozgalmunk célját és akaratát is legjobban fejezte . Mi, nemzetiszocialisták zászlónkban programunkat láttuk. A piros színben mozgalmunk szociális gondolatát, a fehérben a nemzeti eszmét, a horogkeresztben pedig az árja ember győzelméért folytatott harci küldetését és egyben az alkotó munka gondolatának a győzelmét, amely pedig mindig antiszemita volt és antiszemita lesz.
Két évre rá, amikor a rendezőgárdából már régen több ezer tagot számláló rohamosztag lett, szükségessé vált, hogy az ifjú világnézet e védelmi szervezetének külön győzelmi jelvényt, a "standart"-ot adjuk.
Ezt is én terveztem, és kivitelezésre egyik öreg, hű párttagunknak, Cahr aranyműves mesternek adtam át. Azóta a "standart" a nemzetiszocialista küzdelem harci jelvénye lett.
Gyűlési tevékenységünk, amely 1920-ban egyre inkább fokozódott, végre arra késztetett, hogy hetenként két gyűlést is tartsak. Ekkor már csodálkozó emberek sokasága olvasta plakátjainkat, a város legnagyobb termei zsúfolásig megteltek, a félrevezetett marxista szocialisták tízezrei ismét megtalálták a népközösséghez visszavezető utat, hogy az eljövendő szabad német birodalomnak harcosai legyenek. München nyilvánossága megismert bennünket. Beszéltek rólunk, a "nemzetiszocialista" szó megszokottá vált és programot jelentett. A hívek, sőt a tagok száma is egyre növekedett, úgyhogy 1920-21 telén Münchenben már mint erős párt léphettünk fel.
1921 januárjának végén Németország egén ismét nehéz gondok felhői gyülekeztek. A párizsi megállapodást, amely Németországot százmilliárd őrültséggel határos összegnek fizetésére kötelezte, a londoni diktátum alakjában életbe akarták léptetni. Az úgynevezett népi egyesületek Münchenben már hosszabb idő óta fennálló munkaközössége ez alkalomból egy nagyobb, közös tiltakozó gyűlést akart egybehívni. Az idő sürgetett és magam ideges voltam a hozott határozatok keresztülvitelével kapcsolatos huzavona miatt. Először a Königsplatzon tartandó gyűlésről beszéltek, de arról utóbb lemondtak. Attól féltek, hogy a vörösök szétverik azt. Majd a Feldherrnhalle elé tervezték a tiltakozó gyűlést, ámde ezt is lefújtak, hogy végül is a Münchner Kindl pince mellett döntsenek. Egyik nap a másik után telt el, a nagy pártok azonban tudomást sem vettek a rettenetes eseményről, és a munkaközösség nem volt képes megállapodni a közös nagygyűlés időpontjában. 1921. február elsején, egy keddi napon azonnali és végleges határozatot sürgettem. Szerdára ígérték a választ. Szerdán azután ismét feltétlen határozott felvilágosítást követeltem a gyűlés időpontjára vonatkozólag. A válasz ismét határozatlan és kitérő volt.
Türelmemnek ekkor vége szakadt, és elhatároztam, hogy egyedül fogom megrendezni a tiltakozó gyűlést. Szerdán délben tíz perc alatt gépbe diktáltam a plakát szövegét és a következő napra, csütörtökre, február 3-ra kibéreltem a Krone cirkuszt. Ehhez abban az időben nagy merészség kellett. Nemcsak azért, mert kérdéses lehetett, hogy a nagy helyiség megtölthető-e, hanem azért is, mert a gyűlés felrobbantásának a veszélye is fenyegetett. Rendezőgárdánk ilyen óriási helyiségre még korántsem volt elegendő. Magam sem voltam tisztában egy ilyen robbantási kísérlet lefolyásával. Annak megakadályozását nehezebbnek tartottam egy cirkuszban, mint egy zárt teremben. Tévedtem. Ilyen óriási helyiségben valóban könnyebben lehetett úrrá lenni a robbantást megkísérlő csoporton, mint egy másik, szűkre szabott teremben.
Az bizonyos volt, hogy a kudarc hosszú időre visszavetett volna bennünket. Egyetlen eredményes robbantás híre nevünket egy csapásra összetörhette volna, és az ellenséget felbátoríthatta arra, hogy az egyszer sikerültet újra megkísérelje. Ez egész további tevékenységünkre olyan súlyos kihatással lett volna, hogy csak hosszú hónapok nehéz küzdelmével lehetett volna a csorbát kiköszörülni.
Csak egy napunk volt a plakátragasztásra, éspedig maga a csütörtöki nap. Sajnos már kora reggel esni kezdett, és így az aggodalom alaposnak látszott, hogy ilyen körülmények között az emberek szívesebben otthon maradnak, semhogy esőben, hóban olyan gyűlésre siessenek, ahol méghozzá véres verekedésre is volt kilátás.
Csütörtökön délben egyszerre engem is elfogott az aggodalom, hogy vajon megtelik-e a helyiség. Arra gondoltam, ha a helyiség részben üresen marad, az egyúttal engem is lejárat a munkaközösség előtt. Ez aggodalom hatása alatt sürgősen néhány röpiratot diktáltam és nyomtattam ki, hogy azokat a délután folyamán szétosztogathassuk. Ezekben természetesen a gyűlésre való részvételre szólítottam fel a lakosságot. Két bérelt teherautót a lehetőséghez képest sok "vörössel" feldíszítettem, kitűztem rájuk néhány zászlónkat, mindegyikre ráültettem 1520 párttagunkat, és megparancsoltam nekik, hogy szorgalmasan járják a város utcáit, szórják a röpcédulákat, egyszóval csináljanak hathatós propagandát az esti gyűlés számára. Első ízben történt, hogy felzászlózott teherautók jelentek meg a város utcáin anélkül, hogy azokban szocialisták ültek volna. A lakosság csodálkozó tekintettel figyelte a horogkeresztes zászlókkal díszített autókat. A város külső negyedeiben pedig ökölbe szorult kezek emelkedtek a levegőbe a "proletariátus kihívása" miatt. Õk úgy képzelték, hogy a gyűlések tartására csak a szocialistáknak van joguk, éppen úgy, mint ahogy teherautóval a város utcáit járni is csak nekik van joguk.
Hét órakor a cirkuszban még csak kevesen voltak. Tízpercenként kaptam telefonértesítést, kissé nyugtalan voltam, hiszen az eddigi termek hét órára, negyed nyolcra már legnagyobbrészt félig, sőt egészen is megteltek. Ennek megvolt a magyarázata. Nem vettem számításba ennek az óriási helyiségnek a kiterjedését és azt, hogy míg ezer ember a Hofbräuhaus termét már egészen megtöltötte, addig a Krone ezer személyt egyszerűen elnyelt. Alig látta az ember őket. Kisvártatva azonban már kedvező jelentések futottak be. Háromnegyed nyolcra a terem háromnegyed részben megtelt, és egyidejűleg jelentették, hogy a pénztárt még nagy tömeg ostromolja. Ekkor azután a gyűlés színhelyére hajtattam, ahová nyolc óra előtt két perccel érkeztem. Még mindig nagy embertömeg állott a cirkusz bejáratánál, részben kíváncsiak, sokan ellenfelek, akik az eseményeket kívülről akarták szemlélni. Amikor a hatalmas csarnokba léptem, ugyanolyan nagy volt az örömöm, mint egy évvel ezelőtt a müncheni Hofbräuhaus dísztermében. Tulajdonképpen csak a szónoki emelvényről bontakozott ki az eredmény a maga igazi nagyságában. Óriási kagylóként tűnt fel előttem a terem, és benne az emberek ezrei; még a porond is feketéllett az érdeklődőktől. Ötezerhatszáznál több jegyet adtak ki a pénztárak, és ha hozzászámítjuk a munkanélküliek, a szegény diákok nagy számát és rendezőgárdánkat, akkor mintegy hat és fél ezerre tehető a jelenvoltak száma.
"Jövendő vagy pusztulás" volt beszédem tárgya, és szívem örömtől repesett, amikor arra gondoltam, hogy a jövendő ott van a szemem előtt. Beszélni kezdtem és beszéltem mintegy két és fél óra hosszat. Már az első félóra után az volt az érzésem, hogy a gyűlés hatalmas eredményt jelent. Megtaláltam az összeköttetést a résztvevők szívéhez. Az első óra alatt többször félbeszakította beszédemet a jelenlévők helyeslése, hogy azután elcsendesülve azzal a néma áhítattal hallgassak szavaimat, amelynek e helyiségben később oly gyakran voltam részese, és amely minden egyes résztvevő számára felejthetetlen maradt. Csak a lélegzetét lehetett hallani ennek a nagy tömegnek, és csak miután beszédemet befejeztem, robbant ki hatalmas erővel a lelkesedés, hogy aztán a Deutschland dal szinte áhítatig fokozott éneklése közben üljön el megint. Helyemen maradtam és a szónoki emelvényről figyeltem az óriási tömegnek csaknem húsz percig tartó kivonulását. Csak azután hagytam el boldogsággal telt szívvel a helyiséget.
A Kroneban megtartott ez első gyűlésünkről felvételeket is készítettek. Mindennél jobban beszéltek ezek a képek, amelyek a néző elé tárták a tüntetés nagyságát. A polgári lapok fényképeket és közleményeket hoztak, de csak "nemzeti naggyűlés"-ről írtak, és természetesen diplomatikusan elhallgatták, hogy ki is volt a rendezője.
Ezzel a gyűléssel léptünk ki első ízben a mindennapi párt megszokott keretéből. Annak igazolására, hogy gyűlésünk tartós eredményű, nem csupán tiszavirágéletű jelenség, a rákövetkező héten egy másik nagygyűlést is tartottunk a cirkuszban. Az eredmény ugyanaz volt. Az óriási csarnokot ismét zsúfolásig megtöltötték az emberek, úgyhogy elhatároztam: az elkövetkező héten harmadszor is megkísérlem a gyűlés összehívását. E harmadik gyűlésen talán még zsúfoltabb volt a cirkusz.
Az 1921. év ilyen bevezetése után müncheni gyűléstevékenységünket még jobban fokoztam. Hetenként már nem csak egy, hanem két tömeggyűlést is tartottunk, sőt a nyár folyamán és késő ősszel nemegyszer hármat is. Mindig a cirkuszban gyűléseztünk, és megelégedéssel állapíthattuk meg, hogy az eredmény mindig ugyanaz volt.
Ezek a sikereink természetesen nem hagytak nyugtot ellenfeleinknek. Miután ők először a terror, majd az agyonhallgatás eszközéhez folyamodtak, saját beismerésük szerint is, sem egyikkel, sem másikkal nem tudták mozgalmunk kifejlődését megakadályozni. Éppen ezért döntő terrorcselekményekre határozták el magukat, hogy egyszer és mindenkorra véget vessenek minden gyülekezési tevékenységünknek.
Indoklásul az Auer Erhardt nevű országgyűlési képviselő elleni, rendkívül titokzatos merényletet használtak fel. Erre az Auer Erhardtra egyik este valaki állítólag rálőtt. Helyesebben: lövés nem dördült el, de valaki megkísérelte, hogy rálőjön. Ennek a szociáldemokrata pártvezetőnek a "csodálatos lélekjelenléte és közmondásos bátorsága" azonban állítólag nemcsak megakadályozta volna ezt a bűnös merényletet, hanem magukat a merénylőket is gyáva megfutamodásra késztette. Olyan gyorsan és oly nyomtalanul tűntek el, hogy a rendőrség még később sem jutott a nyomukra.
Ezt a titokzatos eseményt a szociáldemokrata párt müncheni szócsöve arra használta fel, hogy mértéktelen módon izgasson mozgalmunk ellen, és egyben régi szokás szerint jelezze, hogy minek is kell következnie. Gondoskodás történik úgymond , hogy a fák ne nőjenek az égig, és hogy a proletariátus ökle idejekorán lesújtson mozgalmunkra. Pár nappal ezután elérkezett a támadás napja. A müncheni Hofbräuhaus dísztermében tartott gyűlésünket melynek szónoka én voltam választották ki a végső leszámolás céljára. 1921. november 4én délután 67 óra között kaptam az első biztos hírt arról, hogy az e napra hirdetett gyűlésünket feltétlenül szétverik és hogy e célra néhány vörös üzemből hatalmas munkástömegeket küldenek a gyűlésre. Szerencsétlen véletlen okozta, hogy ezt az értesítést nem kaptuk meg korábban. Ugyanezen a napon hagytuk ott a Steinecker utcai öreg, kegyeletes emlékű helyiségünket, és költöztünk át új helyiségünkbe, ami röviden azt jelentette, hogy a régiből már kiköltöztünk, de az újba még nem tudtunk behurcolkodni, mert ebben még dolgoztak. Minthogy a telefonunk is szerelés alatt állott, ezen a napon hiába igyekeztek velünk ezúton érintkezésbe lépni és idejekorán közölni a készülő robbantási kísérletet.
Ennek következtében a gyűlést magát csak nagyon gyenge rendezőgárda védte. Egy szám szerint kevésbé erős, mintegy negyvennegyvenhat főnyi századunk volt jelen, riadószervezetünk pedig még nem volt annyira kiépítve, hogy a rendelkezésünkre álló egy óra alatt megfelelő erősítésről gondoskodhattunk volna. Ehhez járult még, hogy ilyen vak hírek nemegyszer érkeztek hozzánk, anélkül, hogy bármi különleges dolog történt volna. Így nem tehettünk annyi óvintézkedést, amennyire egynapi idő esetén felkészülhettünk volna, hogy a legerőteljesebben léphessünk fel a támadási kísérlettel szemben.
A müncheni Hofbräuhaus dísztermét támadó kísérlet számára különben is alkalmatlannak tartottuk. Sokkal inkább féltünk ilyen kísérlettől a nagyobb termekben, különösen pedig a cirkuszban. E tekintetben értékes tanulságot szereztünk e napon. Ezeket a kérdéseket később mondhatnám tudományos módszerrel tanulmányoztuk. Az így nyert hihetetlenül értékes eredményeket későbbi szervezeti és harcászati vezetőségünk a rohamosztagoknál értékesítette is.
Amint háromnegyed nyolc órakor a Hofbräuhaus előcsarnokába léptem, nem lehetett kétség afelől, hogy mit terveznek. A terem zsúfolásig megtelt, és éppen ezért a rendőrség lezárta. Az ellenfelek korán jöttek a gyűlésre, a teremben foglaltak helyet, míg a mi híveink legnagyobb része kiszorult. A rohamosztagok maroknyi csapata engem az előcsarnokban várt. Lecsukattam a nagyterembe vezető ajtókat, és felsorakoztattam 4046 emberemet. Megmagyaráztam ezeknek a fiatal embereknek, hogy a mai napon valószínűleg először kerül sor feltétlen hűségük bebizonyítására, és annak igazolására, hogy bennünket a teremből csak holtan vihetnek ki. Megmondtam azt is, hogy magam is bent maradok a teremben, és hiszem, hogy egy sem akad közülük, aki engem elhagyna. Ha mégis, egy is akadna, aki gyávaságot mutat, akkor annak karszalagját saját kezűleg fogom letépni. Végül felszólítottam őket arra, hogy a legkisebb rendbontó kísérlet esetén azonnal lépjenek közbe, és hangsúlyoztam egyben, hogy a leghatásosabb védelmet a támadás jelenti. Háromszoros "heil" kiáltás volt erre a válasz, ami ez alkalommal még a szokottnál is erőteljesebben és zordabban hangzott.
Ezek után beléptem a terembe, és most már saját szememmel láttam a helyzetet. Ellenfeleink szorosan egymás mellett ültek és már tekintetükkel fel akartak nyársalni. Számtalan arc gyűlölettel fordult felém, mások pokoli arcfintorgatással kiáltoztak: ma leszámolnak velünk, vigyázzunk a belünkre, ma betömik a pofánkat.
Ezekhez hasonló szép kifejezések röpködtek a levegőben. Túlerejük tudatában biztonságban érezték magukat.
A gyűlést mégis meg lehett nyitni és én beszélni kezdtem. A Hofbräuhaus dísztermének egyik hosszanti oldalán elhelyezett sörözőasztal volt a dobogóm. Így tulajdonképpen közvetlenül az emberek között álltam. Talán ez volt az a körülmény, amely mindig olyan hangulatot teremtett, mint amilyent máshol sohasem tapasztaltam.
Előttem, különösen pedig tőlem balra, kizárólag ellenfeleim ültek. Hatalmas, válogatott férfiak és fiatalemberek, nagyrészt a Maffei mozdonygyárból, a Kusterman és Isaria számológépüzemből stb. A terem bal oldalának a hosszán egészen az asztalomig nyomultak elő. Elkezdték a söröskancsókat gyűjteni, sőt egyre újabb korsókat rendeltek és az üreseket az asztal alá rejtették. Egész ütegek keletkeztek. Magam hittem a legkevésbé, hogy ez a nap még jól is végződhet.
Körülbelül másfél óra alatt dacára a folytonos közbekiabálásnak mégis tudtam annyit beszélni, hogy úgy tetszett, mintha a helyzet ura lennék. Ezt a szétverésre rendelt csapatok vezetői is érezni kezdték, egyre nyugtalanabbak lettek, egyre gyakrabban kimentek, ismét visszatértek és látható idegességgel magyaráztak embereiknek. Egy közbekiáltással kapcsolatban lélektani hibát követtem el, amelyet magam is azonnal észrevettem, mihelyt kicsúszott a számon. De már késő volt. Ez megindította a támadást. Néhány közbekiáltás, egy férfi székre ugrott és belebömbölte a terembe: "Szabadság". Erre azután a "szabadságharcosok" megkezdték munkájukat. Másodpercek alatt a termet vadul ordítozó embertömeg lepte el, amely felett ágyúgolyókhoz hasonlóan röpködtek a söröskancsók. Ebbe a pokoli zenebonába belevegyült a törött széklábak ropogása, a söröskancsók csattanása, a talán már nem is fokozható üvöltés, ordítás. Borzalmas látvány volt.
Helyemen maradtam és onnan figyeltem, hogy miként álljak meg helyüket az én fiaim. (Polgári gyűlést kellett volna hasonló körülmények között látni!) A tánc még meg sem kezdődött, amikor az én rohamosztagosaim mert így hívták őket e naptól kezdve támadtak. Mint a farkasok tízes, tizenkettes csoportokban rohantak ellenfeleinkre és kezdték azokat kifelé szorítani a teremből. Öt perc múlva talán egy sem volt közöttük olyan, akit nem öntött volna el a vér.
Sokat közülük ezen az estén ismertem meg igazán, köztük az én derék Mauricemat, Hesst, a mai személyi titkáromat és sok mást, akik már súlyos sebekkel borítva újra és újra támadásba mentek át, amíg csak állni tudtak a lábukon. Húsz percig tartott ez a pokoli lárma, de akkor már a hétnyolcszáz embert számláló ellenfeleink sokaságát az én nem is egészen ötven emberem kiverte a teremből és lefelé hajigálta a lépcsőkön. Csak a bal oldali teremsarokban tanúsított egy nagyobb csoport elkeseredett ellenállást. Közben a dobogóm felé eldördült két revolverlövés, mire eszeveszett lövöldözés is kezdődött.
Szinte repesett az ember lelke örömében a háborús emlékek ilyen nagyszerű felelevenedésén. Hogy ki lőtt, nem lehetett megállapítani, csak azt, hogy e pillanattól kezdve vérző fiaimnak dühe még jobban fokozódott, és végre az utolsó zavargókat is kihajigáltak a teremből.
Közel huszonöt perc telt el. A terem úgy nézett ki, mintha gránát csapott volna belé. Híveim közül sokat be kellett kötözni, másokat el kellett szállítani. De mi maradtunk a helyzet urai. Esser Hermann, aki ezen az estén a gyűlést vezette, kijelentette: "A gyűlést folytatjuk, az előadót illeti a szó. " És én tovább beszéltem.
Mikor azután már a gyűlést bezártuk, egyszerre csak egy izgatott rendőr hadnagy rontott be, és kezével hadonászva ordította a terembe: "A gyűlést feloszlatom!"
Akaratlanul is mosolyognom kellett ennek a késő Jánosnak láttán. Jellegzetes rendőrségi fontoskodás. Minél kisebbek, annál nagyobbnak igyekeznek látszani.
Ezen az estén tényleg sokat tanultunk. De ellenfeleink sem felejtették el azt, amit kaptak.
1923 őszéig a "Münchener Post" sem fenyegetőzött többé a proletariátus öklével.


VIII. Az erős önállóan a leghatalmasabb!

Az előbbiek során a német népi egyesülések munkaközösségéről tettem említést. E helyen egészen röviden foglalkozni kívánok ezeknek a munkaközösségeknek a kérdésével.
Munkaközösség alatt általában azoknak az egyesületeknek a csoportját érti amelyek a munka megkönnyítése céljából bizonyos kölcsönös viszonyba lépni. Kisebb vagy nagyobb mérvű közös vezetésben állapodnak meg és közös akciók hajtanak végre. Már ebből is kétségtelenül kitűnik, hogy csak olyan egyesületek szövetségekről és pártokról lehet szó, amelyeknek céljai és útjai nem nagy különbözők. Azt állítják, hogy ez mindig így van. Az átlag polgárra éppen annyira örvendetesen, mint megnyugtatóan hat annak tudata, hogy az ilyen egyesületek miközben ilyen munkaközösségben egyesülnek egymásban végre felfedeztél közös összekötő kapcsokat, és lerombolták a válaszfalakat. Emellett általában az a meggyőződés is uralkodik, hogy egy-egy ilyen szövetkezés óriási erősödést jelent és hogy az egyébként gyenge kis csoportok ezáltal hatalommá válnak. Ez természetesen legtöbbször nagy tévedés! Érdekesnek és nézetem szerint e kérdés megítélése szempontjából fontosnak tartom, hogy világosságot derítsünk arra, miként alakulnak az ilyen egyesülete szövetségek és hozzájuk hasonlók, amelyek valamennyien azt állítják, hogy egy cél felé törekszenek.
Az ésszerű az lenne, ha egy célért csak egy egyesület harcolna, és hogy az azon cél felé ne több egyesület egyengesse az utat. Két okra vezethető vissza, hogy még sincs így. Az egyik okot majdnem tragikusnak nevezhetem, míg a másikat, emberi gyöngeségből eredő gyarlóságnak.
Hogy nemcsak egy egyesület küzd egy bizonyos feladat megoldásáért, annak tragikus oka a következő: minden nagyvonalú tett a földön általában az emberek millióiban már régen szunnyadó kívánságnak, sokak vágyódásának a kielégülését jelenti. Igen! Gyakran megtörténhetik, hogy évszázadok telnek el pusztán forró vágyakozásban, mert a népek csak sóhajtani tudnak a meglevő állapotok elviselhetetlensége felett, anélkül azonban, hogy a vágyuk beteljesednék. Népek, amelyek ilyen szükségben nem találják meg a kivezető utat, tehetetlenek. Ezzel szemben egy nép életerejét és életrevalóságát az bizonyítja legjobban, ha a sors e nagy kényszerből való megszabadulás, a keserű szükség megszüntetése, vagy a bizonytalanná vált nyugtalan lelkek megnyugtatása céljából olyan embert ajándékoz neki, aki meghozza a megoldást. Az úgynevezett korszakalkotó kérdések lényegében rejlik, hogy sokan érzik magukat elhivatottnak. A sors maga is nyújt bizonyos választékot, hogy azután az erők szabad játékaként végeredményben az erősebbnek, a tehetségesebbnek biztosítja a győzelmet, és arra bízza a kérdés megoldását.
Ha tehát különböző csoportok különböző utakon azonos cél felé törnek, akkor ezek mihelyt tudomást szereznek hasonló törekvésekről, útjuk mineműségét alaposabb vizsgálat tárgyává teszik, azt lehetőség szerint megrövidítik és a legnagyobb erőfeszítések árán is megkísérlik, hogy gyorsabban érjék el kitűzött céljukat.
Az ilyen versengésből az egyes harcosok kiválasztódása áll elő, és az emberiség sikereit nemegyszer azoknak a tanulságoknak köszönheti, amelyeket korábbi, kudarcba fulladt kísérletekből vont le.
Az első pillantásra így tragikusnak tetsző szétforgácsolódásban felismerhetjük azt az eszközt, amely végül a legcélravezetőbb.
A történelem is, ha évszázados harcok árán, de mindig a legjobbat helyezi az élre. A német hegemónia két ellenlábasa, Ausztria és Poroszország közül végül ha súlyos testvérharc árán is Poroszország került ki győztesként, mert a német császári koronát nem a Párizs előtti harcokban, hanem Königgrätz csatamezején szerezték meg a birodalom számára.
Ne panaszkodjunk tehát, ha különböző emberek törnek azonos célok felé. Így ismerik fel az erősebbet és gyorsabbat, így lesz győztes a valóban elhivatott.
De másik oka is van annak, hogy a népek életében gyakran azonos szellemű mozgalmak látszólag azonos cél felé, különböző utakon haladnak. Ez az ok azonban nemcsak hogy nem tragikus, hanem egyenesen szánalmas. Az irigység, a féltékenység, a nagyravágyás és tolvaj jellem szomorú keverékében gyökerezik, amelyet az emberiség egyes egyedeiben sajnos oly gyakran tapasztalhatunk.
Mihelyt olyan ember tűnik fel ugyanis, aki népe szükségét felismeri, fényt derít a betegség lényegére, és komolyan megkísérli a gyógyítást, célt tűz maga elé és megválasztja e cél felé vezető utat, akkor egyszerre a kisebb és legkisebb szellemek felfigyelnek és nagy buzgalommal kísérik az embernek a nyilvánosság figyelmét magára irányító tevékenységét. Úgy járnak ezek az emberek, miként a verebek látszólag teljesen érdektelenül, a valóságban azonban teljesen felcsigázva , lesik a darab kenyeret találó szerencsésebb társukat, hogy egy óvatlan pillanatban azt tőle elraboljak. Elég, hogy valaki új útra lépjen ahhoz, hogy a lézengők sokadalma konokul szaglásszon az út végén esetleg elérhető falat után. Mihelyt megállapítják, hogy merre érhető el a húsosfazék, rögtön felkerekednek, hogy lehetőleg a rövidebb úton hamarább juthassanak el a célhoz.
Ha azután az új mozgalmat megalapítják, és ez kidolgozta programját, akkor előkerülnek az ilyenfajta emberek, és azt állítják, hogy ők ugyanazért a célért harcolnak. Arra nem kaphatók, hogy egy ilyen mozgalom soraiba álljanak és elismerjék annak elsőbbségét, hanem egyszerűen ellopják kész programját, és annak alapján új pártot alapítanak. Emellett elég szemtelenek ahhoz, hogy a gondolkodásra lusta kortársaikkal elhitessék: ők már jóval korábban ugyanazt akarták, mint az a másik mozgalom. Nem ritkán sikerül is nekik magukat jobb színben feltüntetni, ahelyett, hogy közmegvetésben volna részük. Vagy talán nem nagy arcátlanság kell ahhoz, hogy olyan feladatot, amelyet más valaki írt zászlajára, kisajátítson és azután külön úton járjon? Különösen akkor mutatják ki ezek az alakok foguk fehér amikor ők, akik a szétforgácsolódást új alapításukkal előidézték, a leghangosabban beszélnek az egyesülés és egység szükségességéről, ha arról győződnek meg, hogy az ellenfél indulási előnye már behozhatatlan számukra.
Ilyen előzmények rovására írható az úgynevezett "népi" erők szétforgácsolódása.
Természetesen a népinek nevezhető csoportok, pártok stb. képződése 1918-19-ben a dolgok természetes következménye volt anélkül, hogy ezért a vezető csak a legkisebb mértékben is okolhatnánk. Ezek közül az N. S. D. A. P. került győztesen. Az egyes alapítók nyílt becsületessége a legragyogóbb módon akkor nyert beigazolást, amikor csodálatra méltó elhatározással úgy döntöttek, hogy erősebb mozgalom érdekében, saját kevésbé sikeres egyesületüket feloszlatják feltétel nélkül csatlakoznak ahhoz.
Különös mértékben vonatkozik ez a megállapításom az akkor Nürnbergben székelő Német Szocialista Párt vezetőjére, Georg Streicher tanítóra. A mozgalom ez idejéből alig jegyezhető fel valami szétforgácsolódás. Az akkori becsületes emberek becsületes szándéka éppen olyan nyílt, egyenes, mint őszinte munkát eredményezett. Az, amit ma népi "szétforgácsolódás"-nak nevezünk, létét az itt említett okoknak köszönheti. Nagyratörő férfiak, emberek, akiknek soha sincs elgondolásuk, még kevésbé önálló célkitűzésük nem volt, egyszerre "elhivatottságot" éreztek magukban abban a pillanatban, amikor a Nemzeti Szocialista Német Munkáspárt sikere feltartóztathatatlanul bekövetkezett.
Egyszerre programok nőttek ki a földből, amelyeket maradék nélkül a mieinkből írtak ki, tőlünk kölcsönzött eszmékért harcoltak, célokat tűztek ki, amelyekért ; már évek hosszú sora óta harcoltunk, és olyan útra léptek, amelyen a Nemzeti
Szocialista Német Munkáspárt már régen kitűzött célja felé haladt. Mindenféle eszközzel megkísérelték annak megindokolását, hogy az N. S. D. A. P. régi fennállása dacára miért kellett új pártot alapítaniuk, de minél nemesebb okokra hivatkoztak, annál valószínűtlenebbül hatottak ezek a frázisok.
Valójában egyszerűen indoka volt ezeknek az új alapításoknak: alapítóik személyes nagyravágyása, amely arra késztette őket, hogy olyan szerepet játsszanak, amelyhez törpe egyéniségük semmi egyébbel nem járult hozzá, mint az a hidegvérrel, amellyel szemrebbenés nélkül tudták mások eszméit kisajátít ; anélkül, hogy meggondolták volna, hogy ezt a polgári életben lopásnak minősít Az úgynevezett munkaközösségekbe való tömörülést mindig a célszerűség szempontjából kell megítélnünk. Emellett sohasem szabad szem elől tévesztenünk egy alapvető igazságot.
Munkaközösségek alapításával gyönge egyesületek nem lesznek erősekké, nemegyszer bekövetkezhetik az erősebb egyesület gyöngülése. Téves az a felfogás hogy gyönge csoportok egyesítéséből erőtényező keletkezik. Mert a tapasztalat mutatja, hogy a többség minden alakja minden körülmények között a butaság és gyávaság melegágya lesz, és hogy az egyesületek sokaságát, mihelyt egynél több vezetőség irányítja azt, a gyávaságnak és gyöngeségnek szolgáltatják ki. Emellett ilyen szövetkezésnél az erők játékát lehetetlenné teszik, a legjobb kiválasztódást eredményező harcot megszüntetik, és ezzel megakadályozzák az egészségesebb erősebb végső győzelmét. Ilyen szövetkezések tehát a természetes fejlődés ellenségei. Többnyire akadályozzák, semmint előbbre viszik annak a kérdésnek a megoldását, amelyért harcolnak.
Megvan a lehetősége annak, hogy tisztán célszerűségi okokból egy mozgalom, amely a jövőt tartja szem előtt, egészen rövid időre szövetkezzék és esetleg talán közös lépéseket is tegyen. Ennek azonban semmi szín alatt sem szabad állandósulnia, hacsak nem akar a mozgalom megváltó küldetéséről lemondani. Mert, ha végérvényesen rászánja magát ilyen szövetkezésre, elveszti a lehetőségét és jogát arra, hogy a természetes fejlődés szellemében saját erejét kifejlessze, a vetélytársakat legyőzze és győzőként biztosítsa a cél elérését.
Ne felejtsük el soha, hogy ezen a világon minden valóban nagy dolog nem koalíciók harcának, hanem mindig egyetlen győzőnek az eredménye. A koalíciós eredmények már eredetüknél fogva magukban hordják a jövendő szétforgácsolódás csíráját, és nemegyszer a már elért eredmény elvesztéséhez vezetnek. Nagy, valóban világrengető szellemi forradalmak mindig csak önálló alakulatok titáni küzdelmeként képzelhetők el, sohasem mint koalíciók vállalkozásának eredménye.
Így mindenekelőtt a népi államot soha nem fogja megteremteni egy népi munkaközösség megegyezéses akarása, hanem csak egyetlen mozgalom mindeneken keresztültörő sziklaszilárd elhatározása.


IX. Az S. A. (rohamosztagok= Sturm Abteilung) jelentőségének és szervezetének alapgondolatai

A régi birodalom ereje három pilléren nyugodott: a monarchikus államformán, a közigazgatási testületen és a hadseregen. Az 1918. évi forradalom az addigi államformát megszüntette, a hadsereget szétzüllesztette, a közigazgatást pedig pártkorrupciónak szolgáltatta ki. Ezzel azután az úgynevezett állami tekintély legfőbb tartóoszlopait zúzta össze.
Az állami tekintély csaknem mindig három összetevő együttese, amely összetevők tulajdonképpen minden tekintélynek is alapját képezik.
A tekintély megteremtésének első kelléke a népszerűség. Az olyan tekintély azonban, amely egyedül a népszerűségen alapul, rendesen nagyon gyenge, bizonytalan és ingadozó. Az ilyen tekintély birtokosának arra kell törekednie, hogy tekintélye alapját a hatalom megszervezésével megerősítse és biztosítsa. A hatalom és erő tehát a második összetevő. Ez jóval állandóbb, biztosabb, és mindig erősebb, 9mint az első. Feltéve, hogy a népszerűség és hatalom találkoznak és bizonyos ideig együtt maradnak, a tekintélynek egy szilárdabb alapja keletkezik, a hagyomány, Ha végül a népszerűség, erő és hagyomány összpontosulnak, akkor e három összetevő eredményeként jelentkező tekintély megingathatatlan.
A forradalom a tekintély összetevőinek e szerencsés együttesét megszüntette, sőt lassan már a hagyományon alapuló tekintély is megszűnt. A régi birodalom összeomlása, a régi államforma megszüntetése, valamint az egykori felségjogok és birodalmi jelvények megsemmisítése következtében a hagyományok is gyorsan háttérbe szorultak. Ennek következménye az államtekintély súlyos megrázkódtatása volt.
Az államtekintély második oszlopa, a hatalom is a múlté lett. Ahhoz, hogy a ; forradalom egyáltalán győzedelmeskedhessék, nemcsak a szervezett államerőt és ; annak megtestesítőjét, a hadsereget kellett szétrombolni, hanem annak szétroncsolt részeit a forradalmi harci eszközök sorába kellett iktatni. Bár a fronthadseregek nem estek egyenlő mértékben a rombolási folyamat áldozatául, mégis a négy és fél éves hősi küzdőterüktől való eltávolításukkal, a leszerelési szervek működésével és a bomlasztás mérgező hatása alatt a katonatanácsok zűrzavaros, úgynevezett önkéntes fegyelmi körébe kerültek.
A tekintély ezekre a lázadó, a katonai szolgálatot is a nyolc órai munkaidő szellemében értelmező katonai csoportokra tovább már nem támaszkodhatott. Ledőlt tehát a tekintély második oszlopa is, és így a forradalom már kizárólag a népszerűségre támaszkodhatott. De éppen ez az alap volt a legbizonytalanabb.
Minden nemzet három nagy csoportra osztható. Egyik oldalon a legjobb emberek szélső csoportjára, azokéra, akik minden erényt magukénak vallhatnak és akik különösen kitűnnek jószívűségükkel és áldozatkészségükkel. Ezzel szemben a másik oldalon a leggonoszabb emberek csoportja áll, akik viszont az összes rossz tulajdonság hibáiban leledzenek. E két szélsőség között van a harmadik, a legnagyobb, a középső csoport, amely tündöklő hősöket nem tud ugyan felmutatni, de amelyben közönséges gonosztevőket sem találunk.
Egy nép csak a legjobbak kizárólagos vezetése mellett emelkedhetik és tűnhetik ki. Egyenletes, átlagos fejlődést vagy tartós állapotot csak a középső csoport uralkodása képes teremteni, amely esetben a két szélső csoport a mérleg serpenyőjében egymást kiegyensúlyozza. Egy nép összeomlását viszont a gonosz emberek csoportjának felülkerekedése idézi elő.
Figyelemre méltó az a körülmény, hogy a széles népréteg, tehát a középső csoport, csak akkor lép előtérbe, amikor a két szélsőséges elem küzd és leköti egymást, de ha az egyik fél győz, akkor mindig készségesen aláveti magát a győztesnek. A legjobbak csoportjának uralkodása esetén a nagy tömeg követni fogj a azt, ezzel szemben a legrosszabbak felülkerekedésével szemben legalábbis nem fog kellő ellenállást kifejteni, mert ez a középső, nagy tömeget magába foglaló csoport küzdeni sohasem fog.
A négy és fél évig tartó véres háború annyiban zavarta meg e három osztály egyensúlyát, hogy a középső csoport ugyancsak nagy áldozata mellett a legjobb emberek csoportja majdnem teljesen elvérzett. Ami a hősi vérből e négy és fél év alatt kiömlött, az valóban pótolhatatlan.
Gondoljunk csak a százezrekre menő esetekre: önkéntes jelentkezőkre, önkéntes járőrökre, önkéntes hírszerzőkre, önkéntes telefoncsapatokra, önkéntes jelentkezőkre a hídveréshez, önkéntesekre a búvárhajókon, önkéntes repülőkre, önkéntes jelentkezőkre a rohamszázadokba stb. Az ember mindig csak a megszokott képet látja, mindig csak ő jelentkezett: a pelyhes állú ifjú vagy érett férfi, akit a hazaszeretet, személyes bátorság vagy az erős kötelességérzet tüze fűt. Lassanként az emberek e fajtája teljesen kivész. Akik nem estek el, vagy nem rokkantak meg, azok lassanként szétmorzsolódtak csekély számuknál fogva. Meg kell gondolnunk, hogy 1914ben egész hadtesteket állítottak fel önkéntesekből, akik parlamentünk hitvány, bűnös és lelkiismeretlen tagjainak hibája következtében nem részesültek békebeli katonai kiképzésben. Így azután védtelen ágyútöltelékként lettek az ellenség áldozatai. Az a négyszázezer ember, aki annak idején a flandriai harcokban elesett vagy megrokkant, többé nem volt pótolható. Elvesztésük több volt közönséges számbeli veszteségnél. Haláluk a mérleg jobbik oldalának könnyűvé válását jelentette, és a gonoszok csoportja, nagyobb súllyal esett a latba.
Ehhez járult még az, hogy a négy és fél évi világégés alatt nemcsak a legjobbak csoportja szenvedett óriási vérveszteséget, hanem a gonoszoké csodálatos módon konzerválódott. Bizonyára minden egyes önként jelentkező hősre egy-egy meglapuló gyáva fickó esett, aki mialatt a másik feláldozta magát a haza oltárán, és a hősök csarnokának lépcsőjén haladt fölfelé hátat fordított a halálnak, hogy azután otthon fejtsen ki káros tevékenységet.
A háború vége ilyen körülmények között a következő képet mutatta: a nemzet középső széles rétege meghozta a kötelességszerű véráldozatot, a legjobbak csoportja hősiességében csaknem teljesen feláldozta magát, míg a gonoszok csoportja egyrészt a legképtelenebb törvények támogatása mellett, másrészt a hadi cikkelyek alkalmazásának elmulasztása miatt csaknem teljes épségben megmaradt.
Népünk e jól konzervált iszapja rendezte meg a forradalmat, amely csak azért sikerülhetett, mert legjobbjaink elhullottak, és nem volt, aki ellenálljon.
Ezért volt a német forradalom már kezdettől fogva is csak feltételesen népszerű. Nem a német nép követte el ezt a káini tettet, hanem a szökevények és kitartóik világosságtól irtózó csőcselékhada.
A harcterek embere csak a véres küzdelem végét üdvözölte, boldog volt, hogy ismét visszatérhetett otthonába és viszontláthatta feleségét és gyermekét. Neki a forradalomhoz belsőleg semmi köze sem volt, nem szerette azt és még kevésbé annak megrendezőit és szervezőit. A négy és fél éves harcokban elfeledte a párthiénákat és civódásuk idegen lett számára. A német népnek csak egy egészen kis töredéke előtt volt valóban népszerű a forradalom, azok előtt, akik az új állam díszpolgárainak ismertető jeléül a batyut választották. Õk a forradalmat mint sokan még ma is hiszik nem annak céljáért, hanem következményeiért szerették.
Ezeknek a szocialista martalócoknak a népszerűségére azonban egyetlen tekintély sem lenne képes tartósan támaszkodni. Márpedig a fiatal köztársaságnak elsősorban tekintélyre volt szüksége, ha nem akarta, hogy rövid zavar után a nép jobbik oldalának megmaradt elemeiből összeverődő megtorló hatalom elsöpörje.
Az összeomlás képviselői nem féltek semmitől sem jobban, mint attól, hogy amint ez ilyen időkben gyakran történni szokott a nép soraiból kiemelkedő vasököl lesújt rajuk, és összetöri őket. A köztársaságnak minden áron meg kellett erősödnie. Szükség volt tehát arra, hogy gyönge népszerűségének ingadozó oszlopát a hatalom megszervezésével megerősítse és azon erősebb tekintélyt teremtsen magának.
Amint a forradalom bajnokai 1918-19 december, január és februárjában érezték, hogy ingadozni kezd alattuk a talaj, új emberek után néztek, akik hajlandók lennének gyenge pozíciójukat a fegyver hatalmával megerősíteni. Az antimilitarista köztársaságnak katonákra volt szüksége.
Minthogy azonban állami tekintélyük első és egyedüli támasza kizárólag a kitartottak, tolvajok, betörők, szökevények és gyávák társaságából adódott, tehát a népnek abban a részében, amelyet mi a "gonosztevők osztálya" jelzővel vagyunk kénytelenek megjelölni, hiábavaló volt minden erőlködésük; e társaságban nem akadtak olyanok, akik hajlandók lettek volna saját életüket feláldozni az új eszmékért. A forradalmi eszme hordozóinak és a forradalom csatlósainak a társasága sem nem képes, sem nem hajlandó katonáskodni. Nem pedig azért, mert ennek a rétegnek egyáltalán nem volt szándékában köztársasági államforma szervezése, hanem csak a meglévő rend szétrombolása, hogy azután annál inkább kielégíthessék ösztöneiket. Jelszavuk nem a rend és a német köztársaság kiépítése, hanem inkább annak kifosztása volt.
A népbiztosok segélykiáltásai süket fülekre találtak. Bármennyit is lármáztak, felhívásukra híveik sorából senki sem jött segítségükre, sőt válaszul még "árulóknak" nevezték őket, jellemzéséül azok felfogásának, akikben a forradalom és vezetőinek népszerűsége gyökerezett. Abban az időben akadtak először német ifjak, akik amint azt szentül hitték a "nyugalom és rend" fenntartása érdekében hajlandók voltak a katonai szolgálatra. Hajlandók voltak karabélyt és puskát vállukra venni, hogy rohamsisakkal szálljanak szembe a haza rombolóival. Önkéntes katonákként szabad csapatokba tömörültek, és bár ádázul gyűlölték a forradalmat, mégis védték és gyakorlatilag megerősítették. Mindezt a legjobb meggyőződésből tették.
A forradalom értelmi szerzője és valódi szervezője, a nemzetközi zsidó, helyesen ítélte meg az akkori helyzetet. A német nép még nem ért meg arra, hogy bolsevista vérposványba gyűrhessék, amint az Oroszországban sikerült. Ennek oka nagyrészt az, hogy a német faj értelmisége és fizikai munkásai között nagyobb az egység, továbbá abban, hogy a nép legszélesebb rétegeit is áthatják a műveltség elemei, míg Oroszországban ez hiányzott. Oroszországban az értelmiség legnagyobb része nem volt orosz nemzetiségű, vagy legalábbis nem szláv jellegű. Az akkori Oroszország felsőbb társadalmi rétegei könnyen félreállíthatók voltak, miután teljesen nélkülözték a nép nagy tömegével való vérségi kapcsolatot. A nép szellemi és erkölcsi színvonala ott általánosságban igen alacsony fokon állott.
Abban a pillanatban, amelyben Oroszországban sikerült az írni és olvasni nem tudó műveletlen tömegek széles rétegeit a velük semmiféle kapcsolatban nem álló felsőbb rétegek ellen forradalmasítani, az ország sorsa már el is dőlt. A forradalom sikerült. Ezzel a nép nagy tömege rabszolgájává lett zsidó diktátorainak, akik természetesen elég okosak voltak ahhoz, hogy ezt a diktatúrát "népdiktatúrá"-nak nevezzék.
Németországra vonatkozólag még a következőkben kell a fenti képet kiegészítenünk. Amennyiben igaz az, hogy a forradalom csak a hadsereg fokozatos szétzüllesztésével sikerülhetett, annyira bizonyos az is, hogy a forradalom tulajdonképpeni szervezője és a hadsereg szétzüllesztője nem a fronton lévő katonák közül került ki, hanem többé-kevésbé a napfénytől irtózó csőcselékből, amely hazai helyőrségekben lézengett vagy "nélkülözhetetlen"-ként a gazdasági életben teljesített szolgálatot. Ehhez járultak a szökevények tízezrei, akik minden különösebb kockázat nélkül hátat fordítottak a harcvonalnak. Az igazán gyáva semmitől sem fél jobban, mint a haláltól, márpedig ez a harcvonalban nap mint nap ezerféle alakban leselkedik az emberre. Ha tehát az ember gyönge jellemű, ingadozó vagy éppen gyáva fickókat akar harctéri kötelességük teljesítésére szorítani, akkor arra ősidőktől fogva csak egy mód van: a szökevénynek tudnia kell, hogy szökése éppen azt eredményezi, ami elől szökni akar. A harctéren meghalhat az ember, de mint szökevénynek meg kell halnia! Csak ily drákói fenyítéssel lehet nemcsak az egyesek, hanem az összesség részére is elrettentő példát mutatni a zászló hűtlen elhagyásának akárcsak a kísérletére is.
Ez volt a harci cikkelyek célja és értelme. Szép gondolat volna a létért folyó nagy harcot egyedül a szükség felismeréséből származó önkéntes kötelesség alapján végigharcolni. Az önkéntes kötelesség teljesítése azonban mindig csak a legjobbak és nem a nagy átlag erénye.
Ezért van szükség oly törvényekre, mint pl. a lopást sújtóra, amelyet nem a valóban tisztességes, hanem a gyenge, ingatag jelleműekért alkottak. Az ily törvényeknek a rossz elem elriasztásával kell elejét venniük egy olyan állapot kifejlődésének, amelyben végül a tisztesség az ostobaság látszatát kelti és hovatovább arra a meggyőződésre juttatja a tisztességeseket is: célszerűbb részt venniük a tolvajlásokban, semmint üres kézzel nézniük azt, sőt mi több, ha önmagukat is meglopásnak teszik ki.
Tévedés volt tehát azt hinni, hogy olyan küzdelemben, amely minden emberi számítás szerint előreláthatóan évekig tombolhatott, nélkülözni lehetett volna azokat a segédeszközöket, amelyekkel sok évszázados, sőt évezredes tapasztalat alapján a gyönge jellemű és ingatag egyéneket a legsúlyosabb megpróbáltatások idején is kötelességük teljesítésére lehetett szorítani.
Nem a hadi önkéntesekkel, hanem az önző gyáva fickókkal szemben volt szükségünk a hadi törvényekre, akiknek népünk szenvedéseinek idejében is drágább volt hitvány életük az összesség érdekeinél. Az ilyen jellemtelen, gyönge embereket csak a legszigorúbb büntetés alkalmazásával tarthatjuk vissza attól, hogy né engedjenek gyávaságuknak. Amikor férfiak állandóan a halál torkában vannak heteken keresztül pihenés nélkül, és iszapos gránáttölcsérekben nemegyszer a legrosszabb élelmezés mellett kell kitartaniuk, akkor az ingadozó jelleműek kizárólag a halálbüntetés kíméletlen alkalmazásával tarthatók a csatasorban. Hiszen az ilyen ember a börtönt ezekben az időkben egyszerre jobb helynek tartja a harctereknél, mert ott legalább nyomorult életét nem fenyegeti veszély. A háborúban a halálbüntetés gyakorlati kikapcsolása és a hadicikkelyek valóságos hatályon kívül helyezése rettenetesen megbosszulta magát. Különösen 1918-ban tapasztalhattuk ezt, amikor a szökevények egész áradata lepte el a hadtáp területeket és a hazai földet, hogy közreműködjenek annak a nagy gonosz szervezetnek a létesítésén, amely aztán 1918. november 7-én a forradalom fő mozgatója volt.
Magában a harcvonalban küzdőknek ehhez tulajdonképpen semmi közük sem volt, de természetes, hogy ők is vágytak a békére. Éppen ez jelentett rendkívül nagy veszélyt a forradalomra. Amint a fegyverszünet megkötése után a német hadseregek hazafelé indultak, a forradalmároknak az okozta a legnagyobb gondot, hogy mit fognak a hazatérő csapatok tenni? Fogják-e tűrni ezt a harcterek fiai?
Ezekben a hetekben a forradalomnak legalább külsőleg mérsékletet kellett tanúsítania, ha nem akarta magát annak a veszélynek kitenni, hogy néhány német hadosztály letiporja. Ha annak idején csak egyetlenegy hadosztályparancsnok is elhatározta volna magát arra, hogy hozzá hű hadosztályával a vörös zászlókat letépje, a különböző tanácsokat a falhoz állítsa, és az esetleges ellenállást aknavetők és kézigránátok segítségével letörje, akkor ez a hadosztály nem egészen négy hét alatt egy hatvan hadosztályból álló hadsereggé nőtte volna ki magát. Ettől pedig jobban rettegtek a zsidó vezetők, mint bármi mástól. Ezért kellett a forradalmat bizonyos mértékig fékezni, nem volt szabad azt bolsevizmussá fejleszteni, hanem rendet és nyugalmat kellett színlelni.
Ezért volt a sok nagy engedmény, ezért a régi hivatalnoki testületekre és a régi hadsereg vezetőire való hivatkozás. Ezekre legalább egy ideig még szükség volt és csak azután merték őket kirúgni, a köztársaságot a régi államtisztviselők kezéből kivenni, és azt a forradalmi keselyűk karmainak kiszolgáltatni, amikor azok már megtették kötelességüket. Hogy ez mennyire sikerült, azt a gyakorlat megmutatta.
A forradalom azonban nem a rend és nyugalom képviselőinek, hanem inkább a lázadók, tolvajok és fosztogatók műve volt. Ezek akaratának a forradalom fejlődése egyrészt nem felelt meg, másrészt annak lefolyását sem lehetett nekik megmagyarázni és ízlésük szerint megváltoztatni.
A szociáldemokrácia számbeli növekedése következtében lassanként elvesztette durva forradalmi párt jellegét. Ami e pártból végül megmaradt, az már csak a szándék és a cél keresztülvitelére alkalmas tömeg volt. Egy tízmilliós pártban már nem lehetett többé forradalmat csinálni. Ilyen mozgalomban már nem a szélsőséges elemek, hanem a középső csoport nagy tömegei, a tehetetlenek vannak előtérben.
E körülmény felismerése vezetett már a háború tartama alatt a szociáldemokrata pártnak a zsidók által előidézett híres szakadásához. Miközben a szociáldemokrata párt tömegei tehetetlenségüknek megfelelően ólomsúlyként nehezedtek a nemzeti védelemre, kivontak belőlük a tettre kész, radikális elemeket, és azokat új, különösen ütőképes, támadó csoportokká alakították. A független párt és a "Spartakus" szövetség voltak a forradalmi marxizmus rohamzászlóaljai. Az ő feladatuk volt azokat a befejezett tényeket megteremteni, amelyekre, mint előkészített talajra léphettek aztán a szociáldemokraták évtizedeken keresztül előkészített tömegei. A gyáva polgári osztályt a marxisták helyesen értékelték, és egyszerűen csak mint csőcseléket kezelték. Egyáltalán nem vették figyelembe, mert tudtak, hogy a régi kiszolgált nemzedék alázatos politikai szervezetei komoly ellenállásra sohasem lesznek képesek.
Mikor azután a forradalom győzedelmeskedett és a régi állam fő tartóoszlopait leromboltak, és amikor a visszaözönlő harctéri csapatok kiismerhetetlenekként tűntek fel, a régi forradalmi tevékenységet fékezni kellett, a szociáldemokrata hadsereg megszállta az elfoglalt állásokat, a független és Spartacus rohamzászlóaljakat pedig félretették az útból. Ez persze nem ment küzdelem nélkül.
Nemcsak azért, mert a legtevékenyebb támadó alakulatai, amelyek kielégítésük híján becsapottaknak érezték magukat, önszántukból tovább akartak küzdeni, de azért is, mert zabolátlan rendzavarásuk a forradalom fő mozgatóinak csak kívánatos volt. Látszólag máris két táborra oszlottak, a rend és nyugalom, és a véres rémuralom pártjaira. Mi sem természetesebb, mint, hogy a mi polgárságunk azonnal lobogó zászlókkal vonult be a "rend és nyugalom" táborába, és ezáltal ennek a legsajnálatraméltóbb politikai szervezetnek újra módot adtak a további tevékenységre. A polgárság ismét talajt érezhetett a lába alatt és bizonyos összeköttetésbe juthatott a hatalommal, amelyet ugyan gyűlölt, de amelytől talán még jobban rettegett. Emellett a német politizáló polgárságot még az a kitüntetés is érte, hogy a bolsevisták leküzdése céljából egy asztalhoz ülhetett a sokszorosan elátkozott szociáldemokrata vezetőkkel.
Így alakult ki 1918 decemberében és 1919 januárjában az alanti helyzet.
A legrosszabb elemekből toborzott kisebbség forradalmat csinál, és ezek mögé azonnal a szociáldemokrata párt lép. A forradalom látszólag mérsékelt irányú; ez a körülmény viszont a fanatikus szélsőségek haragját vonja maga után. Ezek az elemek aztán kézigránátokkal és géppuskákkal kezdenek lövöldözni, középületeket szállnak meg, egyszóval megkezdik a mérsékelt forradalom elleni harcot. További ilyen irányú fejlődés borzalmainak megakadályozása céljából fegyverszünetet kötnek az új rend és a régi rendszer képviselői, hogy együttesen vegyék fel a harcot a szélsőséges elemek ellen. Ennek eredménye viszont az, hogy a köztársaság ellenfelei a köztársaság elleni harcot feladják, sőt karöltve közreműködnek azoknak az elemeknek a leverésében, akik bár egészen más alapon szintén ennek a köztársaságnak az ellenfelei. További eredménye végül, hogy ezáltal a régi rendszer hívei harcának az új rendszer elleni veszedelme levezetődött.
Ezt a tényt az ember nem tudja elég gyakran hangoztatni! Csak aki ezt tudja, az érti meg, miként volt lehetséges, hogy egy népre, amely kilenctized részben nem vett részt a forradalom előkészítésében, amelynek héttized része elutasította azt, hattized része pedig egyenesen gyűlölte, arra az egytized részt jelentő kisebbség a forradalmat mégis rákényszerítette.
Lassanként elvéreztek egyik oldalon a Spartakusz barikádharcosok, másik oldalon pedig a nemzeti idealisták és fanatikusok, hogy ugyanolyan mértékben, amilyenben ez a két szélsőséges elem egymást felőrölte, a középen állók tömege győzzön. A polgárság és a szociáldemokraták kész helyzet előtt állottak, és a köztársaság kezdett "konszolidálódni". Ez a körülmény azonban a polgári pártokat különösen a választások előtt nem akadályozta meg abban, hogy egy ideig még monarchista eszméket hangoztassanak csak azért, hogy az elmúlt idők szellemében kislelkű párthíveiket befolyásolják és a maguk részére újólag megnyerjék.
Ez nem volt tisztességes eljárás. Ók belsőleg valamennyien már szakítottak a monarchiával, és az új helyzet szennye megkezdte csábító hatását már a polgári pártok tömegében is. A közönséges polgári politikus ma már jobban érzi magát a köztársaság korrupció posványában, mint abban a szigorú tisztaságban, amely a régi államból még emlékezetében maradt.
Mint már említettem, a forradalom a régi hadsereg helyébe, állam tekintélyének erősítése céljából, kénytelen volt új hatalmi tényezőt állítani. Ezt azonban csak a vele ellenkező nézeten levők felhasználásával tudta biztosítani. Lassanként új hadsereg kezdett kialakulni, amely külsőleg a békeszerződés korlátai között mozgott, érzelmi tekintetben pedig az idők folyamán az új államrendszer eszközévé kellett átalakulnia.
Ha az ember felveti a kérdést, hogy a forradalom mint olyan, hogyan sikerülhetett eltekintve a régi rendszer minden tényleges hibájától, amely az összeomlás tulajdonképpeni okozója volt , az alábbi megállapításra jut:
1. A kötelességteljesítés és a fegyelem fogalmának kiveszése folytán.
2. Az úgynevezett államfenntartó pártok gyáva tétlensége következtében.
Még a következőket is meg kell jegyeznem.
A kötelességteljesítés és engedelmesség kiveszése teljesen nemzetietlen és tisztán állami szempontokat szem előtt tartó nevelésünk eredménye. Ennek következménye az eszköz és a cél félreismerése is. A kötelességérzet, kötelességteljesítés és engedelmesség magukban véve nem célok, mint ahogy nem cél maga az állam sem, hanem csak eszköz a testileg és lelkileg rokon elemek együttélésének biztosítása céljából. Abban a pillanatban, amint egy nemzet néhány gazember eljárása következtében összeomlik és a legsúlyosabb elnyomásnak teszik ki, ezekkel szemben az engedelmesség és kötelességteljesítés csak elméleti alakiságot, sőt egyenesen esztelenséget jelent, különösen akkor, ha az engedelmesség és kötelességteljesítés megtagadásával egy nemzet a végromlástól menthető meg.
Mai nyárspolgári felfogás szerint az a hadosztályparancsnok, aki annak idején kapott parancs folytán nem lövetett, helyesen járt el, mert a polgári elem szemében az ellenkezés nélküli engedelmesség becsesebb még saját népének életénél is. Nemzetiszocialista felfogás szerint azonban nem a gyönge elöljáróval szembeni feltétlen engedelmesség, hanem a nép összességével szembeni kötelesség a mérvadó.
Ilyen sorsdöntő órában az egész nemzettel szembeni felelősségérzetnek és kötelességérzetnek kell döntenie.
Népünkből, helyesebben korábbi kormányainkból ezek a fogalmak kivesztek, helyet adtak a teljesen elméleti felfogásnak, és ezzel lehetővé tették a forradalom győzelmét.
A második ponthoz még a következőket kell hozzáfűznöm.
Az "államfenntartó" pártok gyávaságának mélyebben fekvő oka mindenekelőtt az, hogy népünk jóérzésű és legtettrekészebb elemei hiányoztak soraikból, mert a harctéren elestek. Ettől eltekintve ami polgári pártjaink, amelyek a régi államrendszer alapján állottak, meg voltak győződve arról, hogy elveiket kizárólag csak szellemi fegyverekkel szabad érvényesíteniük, mert az erőszakos eszközök alkalmazásának joga kizárólag az államhatalmat illeti. Ez a felfogás nemcsak az egyre jobban mutatkozó gyöngeség jele, de esztelenség is volt olyan időben, amikor a politikai ellenfél rég letért erről az álláspontról, és teljes nyíltsággal hangsúlyozta, hogy céljait, ha módjában lesz, még erőszakkal is megvalósítja. Abban a pillanatban, amikor a polgári demokrácia világában, mint azt követő jelenség, a marxizmus feltűnt, annak hangoztatása, hogy a harcot szellemi fegyverekkel kell megvívni, esztelenség volt, és ennek rettenetesen meg kellett bosszulnia magát. A marxizmus kezdettől fogva hangoztatta, hogy az eszközök megválasztása célszerűségi szempontok szerint történik, és azok jogosultsága mindig a sikertől függ.
Ennek a felfogásnak a helyességét az 1918. év november havának 11-ig terjedő napjai igazolták leginkább. Törődött is a marxizmus a parlamentarizmussal és demokráciával. Ellenkezőleg! Mindkettőnek az ordítozó és lövöldöző forradalmárok tömege által adta meg a halálos döfést. Csak természetes, hogy a fecsegő polgári szervezetek abban a pillanatban védtelenek voltak.
A forradalom után, amikor a polgári pártok ha megváltoztatott célfelirattal is hirtelen ismét felbukkantak és vitéz vezetőik a sötét pincék, szellős csűrök és egyéb rejtekekből előbújtak, mint minden ilyen régi alakulat képviselői, ott folytattak, ahol abbahagyták. Politikai célkitűzésük már amennyiben az új rendszerrel belsőleg ki nem békültek a múltban gyökerezett, törekvésük azonban az volt, hogyha csak lehetséges, az új rendszerben is részt vegyenek, és ámde fegyverük, mint azelőtt, továbbra is csak a szó maradt.
A polgári pártok a forradalom után is mindenkor szánalmas módon hódoltak be az utcának. Amikor a köztársaság védelméről szóló törvény feletti határozathozatalra került a sor, az ahhoz szükséges parlamenti többség nem volt meg. A kétszázezer főnyi tüntető marxista láttára azonban a polgári "államférfiak"-at olyan félelem szállotta meg, hogy legjobb meggyőződésük ellenére is elfogadták e törvényt csak azért, nehogy magukat a parlament elhagyása után véres elpáholásnak tegyék ki. Ettől azután a törvény megszavazása árán, sajnos, meg is menekültek. Az új állam további fejlődése a továbbiakban már úgy folytatódott, mintha nemzeti ellenzék nem is volna.
Az egyedüli szervezetek, amelyeknek ez időben bátorságuk és erejük is lett volna a marxizmussal és a felizgatott tömeggel szembeszállni: az önkéntes csapatok, később az önvédelmi alakulatok, a lakosság védőcsapatai stb. és végül a hagyományokhoz ragaszkodó egyesületek voltak.
Létük, fennállásuk a német történelemben mégsem hagyott látható nyomokat. Ez a körülmény a következőkben leli magyarázatát.
Amint egyrészről az úgynevezett nemzeti pártok megfelelő karhatalom híján nem tudtak az utcára semmi néven nevezendő befolyást gyakorolni, úgy viszont a politikai eszme és mindenekelőtt valódi politikai célkitűzés nélkül álló, úgynevezett védőszövetségek sem tudtak semmiféle befolyásra szert tenni.
Ami egykor a marxizmus számára az eredményt biztosította, az a politikai akarat és durva tettlegesség teljes összjátéka volt, viszont ami a nemzeti Németországot a gyakorlati német politika minden fejlődéséből kikapcsolta, az az erőszakos hatalom és a zseniális politika együttműködésének hiánya volt.
Bármilyen természetű is volt a "nemzeti" pártok szándéka, azok keresztülvitelére a legcsekélyebb hatalommal sem rendelkeztek, különösen az utcán nem. A védőszövetségeseké volt minden hatalom, ők voltak az állam és az utca urai, ők viszont nem rendelkeztek semmi néven nevezendő politikai eszmével és céllal, amelyért hatalmukat a nemzeti Németország javára fordíthatták volna.
Mindkét esetben a zsidók ravaszsága volt az, amely okos rábeszéléssel előidézője volt ennek a visszás helyzetnek.
A zsidó nagyon is jól értett ahhoz, hogy sajtója útján a védőrségi alakulatok "politikamentességének" eszméjét hangoztassa, a politikai életben viszont éppen olyan ravaszul mindig a harc tiszta szellemét dicsérte és követelte. Az ostoba németek milliói pedig tovább szajkózták ezt a valótlanságot anélkül, hogy csak halvány sejtelmük is lett volna róla, hogy ezáltal önmagukat fegyverezik le és szolgáltatják ki védtelenül a zsidóknak.
Ennek is megvan a maga természetes magyarázata. Egy nagy és átalakító eszmének a hiánya mindenkor a harci készség korlátozottságát jelenti. A legdurvább fegyverek alkalmazása jogosultságának érzetét is csak az a fanatikus hit adhatja meg, hogy rajuk szükség van a világot átalakító, új rendszer győzelmének kivívása érdekében. Olyan mozgalom, amely nem a legmagasabb célokért és eszmékért küzd, sohasem fog fegyvert ragadni.
A francia forradalom sikerének titka egy új és nagy eszme felvetésében rejlett. Az eszmének köszönheti az orosz forradalom is győzelmét, és a fasizmus is az eszméből merített erőt ahhoz, hogy a népet egy mindent átfogó átalakulásnak áldásos módon alávesse.
A polgári pártok erre nem alkalmasak.
De nemcsak a polgári pártok látták politikai céljukat a múlt visszaállításában, hanem amennyiben egyáltalán foglalkoztak politikai célkitűzéssel a védőszövetségek is. Régi hadastyán és "Kyffhäuser"-irányzatok elevenedtek meg bennük, és hozzájárultak ahhoz, hogy az akkori nemzeti Németország legélesebb fegyverét politikailag letompítsak és zsoldosokként hagyják a köztársaság szolgálatában elsatnyulni. Mit sem változtatott a szerencsétlen eljárás esztelenségén az a körülmény, hogy ők a legjobb hiszemben cselekedtek.
A marxizmus a lassanként megszilárduló birodalmi védőrségben biztosította a tekintélye alátámasztásához szükséges hatalmat, és ezután megkezdte a veszélyesnek látszó nemzeti védőszövetségek, mint most már felesleges szervezetek, következetes feloszlatását. Egyes, különösen vakmerő vezéreket bíróság elé állítottak és bezártak.
Az N. S. D. A. P. alapításával keletkezett először olyan mozgalom, amely a régi pártoktól eltérően nem a múlt visszaállítását, hanem a mai képtelen állami szervezet helyébe organikus népi állam megteremtését tűzte ki céljául.
Az új mozgalom mindjárt az első naptól kezdve arra az álláspontra helyezkedett, hogy eszméit ugyan szellemileg terjeszti, de azokat szükség esetén erőszakos eszközökkel is meg kell védelmeznie. Az új tan rendkívüli fontosságáról való meggyőződés természetessé tette azt, hogy a cél eléréséért semmi áldozattól sem szabad visszariadni.
Rámutattam már azokra a mozzanatokra, amelyek egy mozgalmat, amennyiben a nép szívéhez akar férkőzni, arra köteleznek, hogy az ellenség erőszakos kísérleteivel szemben maga vegye fel a harcot. A világtörténelem bizonysága annak, hogy egy világnézet által képviselt erőszak sohasem törhető le az államhatalom által, hanem csak új, hasonló merészséggel és elhatározással képviselt világnézet erejével. A hivatalos államvédelmi szerveknek ez a tény mindig kellemetlen, anélkül azonban, hogy ezáltal magát a tényt meg tudná dönteni. Az államhatalom csak akkor biztosíthatja a rendet és nyugalmat, ha az állam intézményeiben megegyezik a mindenkor uralkodó világnézettel. Mindennek következtében az erőszakoskodó elemek csak egyes bűnözőkként tűnnek fel, és nem tekinthetők a rendszerrel szemben homlokegyenest ellenkező gondolat képviselőinek. Ellenkező esetben az állam még ha évszázadokon keresztül a legerőszakosabb eszközökkel is harcol az őt veszélyeztető terrorral szemben végeredményben semmit sem fog elérni, és elveszti a harcot.
A német államot a marxisták hevesen ostromoltak. Hetven évi küzdelem után sem volt képes ennek a világnézetnek győzelmét megakadályozni, dacára a marxista világnézet harcosaival szemben számtalan esetben alkalmazott, összesen több ezer évre terjedő fogház és börtönbüntetésnek, és a legvéresebb rendszabályoknak.
1918. november 9én a marxisták előtt feltétlenül megalázkodott állam nem fog holnap egyszerre a marxizmus legyőzőjeként feltámadni, sőt ellenkezőleg, a miniszteri bársonyszékekben ülő gyönge elméjű polgárok ma már azon az állasponton vannak, hogy nem célszerű a munkások ellen kormányozni. Persze a "munkásság" fogalma alatt előttük tulajdonképpen a marxizmus lebeg. Amikor azonban ők a német munkásságot a marxizmussal azonosítják, nemcsak az igazságot hamisítják meg gyáva és hazug módon, hanem megkísérlik indokolásukkal a marxista eszmék és szervezetek előtt való behódolásuk leplezését is.
Tekintettel arra, hogy a mai állam ma már maradék nélkül alávetette magát a marxizmusnak, a nemzetiszocialista mozgalomnak sokszorosan kötelességévé vált eszméje győzelmének szellemi előkészítése mellett, annak a győzelemittas nemzetköziség terrorja elleni megvédése is.
Már ecseteltem, hogy miként alakult ki a gyakorlati élet követelményeinek megfelelően ifjú mozgalmunkban egy gyülekezést védő alakulat, miként vett fel bizonyos rendezőgárda jelleget és miként törekedett szervezetté válni. Bármennyire is hasonlított külsőleg ez az alakulóban lévő csoport az úgynevezett védőszervezetekhez, belsőleg azzal legkevésbé sem volt összehasonlítható.
Amint már jeleztem, a német védőszervezeteknek nem volt semmi határozott politikai elgondolásuk. Azok tényleg csak önvédelmi alakulatok voltak, több-kevesebb célszerű kiképzéssel és szervezettel. Tulajdonképpen törvénytelen kiegészítői voltak az állam mindenkori törvényes hatalmi eszközeinek. Szabadcsapat jellegüket csak alakításuk módja és az akkori közállapotok adták meg, de semmi szín alatt sem illette meg őket ez a cím abban az értelemben, mintha saját meggyőződésükből szabad harci alakulatai lettek volna. Egyes vezetőknek, sőt egész szövetségeknek a köztársasággal szemben tanúsított ellenzéki magatartása ellenére sem jelentettek ellenzéket. Nem elegendő ugyanis egy meglévő állapot kevésbé értékes voltáról alkotott meggyőződésünk, ha e szó valódi értelméről akarunk beszélni. Az igazi meggyőződés ugyanis csak olyan helyzet ismeretében gyökerezik, amelynek elérését az ember szükségesnek tartja és amelynek megvalósítását fő életcéljának tekinti.
Éppen az különbözteti meg a nemzetiszocialista mozgalom rendcsináló szervezetét az összes védőalakulatoktól, hogy legkevésbé sem szolgálta vagy akarta szolgálni a forradalom teremtette rendszert, hanem kizárólag egy új Németországért küzdött. Ez a rendezőcsapat eleinte csak teremőrség jellegével bírt. Első feladata szűk korlátok között mozgott és csak abban állt, hogy lehetővé tegye az ellenfél által egyébként egyszerűen megakadályozott összejövetelek megtartását. Már annak idején arra képezték ki őket, hogy habozás nélkül támadjanak, nem azért ahogy azt buta kispolgári körökben összevissza hangoztatták , mintha a gumibotot legfőbb eszmeként tisztelték volna, hanem azért, mert tudatában voltak annak, hogy még a legnagyobb gondolatok is elvesznek, ha annak képviselőit gumibottal verik agyon. Ezt a történelem nem egy eseménye bizonyítja. Vagy talán nem elég gyakran fordult elő, hogy nagyszerű egyéniségek múltak ki rabszolgák ütlegelése alatt? Ez a rendezőcsapat nem azért erőszakoskodott, hogy erőszakoskodjék, hanem tisztán azért, hogy megvédelmezze a szellemi célkitűzések hirdetőit az erőszakos elnyomással szemben. Tudatában volt annak, hogy nem kötelessége olyan állam védelmét biztosítani, amely a nemzetet elveszti, hanem ellenkezőleg, a nemzetet tartozik megvédeni azokkal szemben, akik a népet megsemmisítéssel fenyegetik.
A müncheni "Hofbräuhaus"-ban lezajlott összecsapás után, az akkori kisszámú csapat hősies támadásának az emlékéül kapta meg a rendezőgárda a "rohamcsapat" elnevezést. Amint maga a neve mutatja, ez csak a mozgalom egy csoportját jelenti. Egyéb csoportok a hírverő, a sajtó és egyebek, amelyek szintén szervei a pártnak.
A rohamcsapatok kiépítésének szükségességét nemcsak ezen az emlékezetes összejövetelen láthattuk, hanem különösen akkor győződhettünk meg róla, amikor mozgalmunkat Münchenből lassanként Németország többi részeire is kezdtük kiterjeszteni. Mihelyt veszélyesnek tűntünk fel a marxizmusra nézve, a nemzetiszocialisták minden gyülekezési kísérletét már csírájában igyekeztek elfojtani. Az természetes volt, hogy a marxista pártszervezetek minden árnyalata magáévá tette ezt az eljárást. De mit szólhatott az ember a polgári pártokhoz, amelyek a marxizmus által levert voltukban sok helyen még csak meg sem kísérelték szónokaik nyilvános szerepeltetését. E pártok mindezek ellenére ostoba megnyugvással kísérték a marxizmussal szemben váltakozó szerencsével folytatott küzdelmünket. Szinte örültek annak, hogy azt, amit nekik sem sikerült legyőzni, sőt amely őket győzte le, mi sem tudjuk letörni. Mit mondjon az ember az olyan állami hivatalnokokról, rendőrhatóságokról, sőt miniszterekről, akik kifelé "nemzeti" férfiakként igyekeznek magukat feltüntetni, ezzel szemben minden vitánál, minden, a nemzetiszocialisták és marxisták között felmerült összecsapásnál a legaljasabb szolgai munkára vállalkoztak? Mit mondjon az ember az olyanokról, akik saját énjük lealacsonyításával oly messzire mentek, hogy a zsidó lapok nyomorult dicséretéért képesek voltak üldözőbe venni azokat az embereket, akik hősies magatartásukkal az ő életüket is megmentették, és akiknek köszönhették, hogy a vörös összeesküvők nem húzták őket is lámpavasra?
Oly szomorú jelenségek ezek, hogy a feddhetetlen emlékű Pöhner elnököt, aki a maga gerincességével úgy gyűlölte a gerincteleneket, a következő kifakadásra ragadtatták: "Én egész életemben elsősorban német voltam, és csak másodsorban óhajtottam hivatalnok lenni. Sohasem szeretném, ha olyan egyénnel tévesztenének össze, aki mint tisztviselő, cédaként mindenkinek odadobja magát, aki pillanatnyilag uralmon van!" (Pöhner: München rendőrfőnöke a forradalom után. )
Ezekben a dolgokban az volt a legszomorúbb, hogy az effajta egyének lassanként a német közhivatalnokok legtisztességesebb és legderekabb részének tízezreit nemcsak hatalmukba kerítették, hanem meg is fertőzték őket, a becsületeseket viszont ádáz gyűlölettel üldözték és emelték ki állásaikból. Emellett képmutató hazugsággal képesek voltak magukat jó hazafiaknak feltüntetni.
Az ilyen emberektől támogatást nem várhattunk és csak a legritkább esetben kaptunk. Csak az önvédelmi szerv kiépítése tudta mozgalmunk tevékenységét biztosítani és egyben részére azt a közérdeklődést és általános bizalmat kivívni, amellyel a tömeg csak annak adózik, aki támadás esetén meg tudja magát védeni.
A rohamosztagok belső kiképzésénél a testi erő fejlesztése mellett " a nemzetiszocialista eszme tántoríthatatlan képviselőivé történő nevelés és a fegyelem legnagyobb mértékű megteremtése volt a fő cél. Törekvésünk az volt, hogy a rohamosztagokban ne legyen semmi a polgári felfogású védőszövetségekből, de ne legyenek titkos szervezetek sem.
Annak a magyarázata, hogy miért voltam én már abban az időben legélesebben ellene, hogy az N. S. D. A. P. rohamosztagát úgynevezett védőszövetséggé képezzük ki, a következőkben rejlik.
Egy nép véderejének magánszervezeteken keresztül való kiképzése lehetetlen, kivéve azt az esetet, ha ezt a legmesszebbmenő módon az állam anyagilag támogatja. Minden más elgondolás az ember saját erejének túlbecsülésén alapszik. Teljesen kizárt dolog, hogy egy úgynevezett önkéntes fegyelem olyan szervezeteket tudjon létesíteni, amelyek katonai értéket képviselnek. Ezeknél hiányzik a rendelkezési hatalom legfőbb támasza, a büntető hatalom. Igaz ugyan, hogy 1918 őszén, még inkább 1919 tavaszán lehetséges volt úgynevezett "szabadcsapatok" felállítása, de ennek magyarázata mindenekelőtt az volt, hogy azok tagjai nagyrészt a régi hadsereg iskolájából kikerült arcvonalbeli harcosok voltak, másrészt az a körülmény, hogy a tagjaira rótt kötelesség módja legalább bizonyos időre feltétlen katonai fegyelemnek vetette alá őket.
A mai önkéntes védőszervezeteknél ez a fegyelem teljesen hiányzik. Minél nagyobbak lesznek a kötelékek, annál gyengébb lesz a fegyelem, annál kisebb követelményekkel lehet fellépni az egyes tagokkal szemben. Így lassanként egyre inkább a régi, politikamentes hadastyán egyesületekhez fognak hasonlítani.
Önkéntes hadiszolgálatra nagyobb tömegeket csak feltétlen parancsnoki hatalom biztosítása mellett lehet nevelni. Csak kevesen lesznek olyanok, akik hajlandók magukat szabad elhatározásukból, a hadseregnél magától értetődő és természetes feltétlen engedelmességnek alávetni.
Alapos kiképzést, nevetségesen csekély anyagi eszközökkel mint amilyen e célra az úgynevezett védőszövetségeknek áll rendelkezésre nem lehet elérni. Márpedig az ily intézmények legfőbb feladata a legjobb és legmegbízhatóbb kiképzés kell, hogy legyen. A háború óta már nyolc év telt el, és azóta a német ifjúság egyetlen évfolyama sem nyert tervszerű kiképzést. A védőszövetségek feladata pedig mégsem lehet az, hogy az egykor kiképzett évfolyamokat vonja be tagjai sorába, mert lassanként nem lesz utánpótlása. A védőszövetségeknek nem lehet célja, hogy egyre jobban a régi hadastyán egyesületek jellegét vegyék fel, hanem amint már neve is mutatja, a védelem gyakorlati megvalósítása, vagyis egy védelemre képes testület megteremtése.
Ez a feladat azonban feltétlenül megkívánja az eddig még katonai kiképzésben nem részesült egyének begyakorlását, ami viszont kivihetetlen. Heti egykét órai kiképzéssel nem lehet katonát nevelni. A mai, roppantul felfokozott követelmények mellett egykét éves szolgálati idő csak éppen hogy elég ahhoz, hogy a ki nem képzett fiatalembert tanult katonává nevelj e. A harctéren mindannyiunk szeme előtt játszódtak le azok a borzalmas következmények, amelyek az ütközetekben mutatkoztak a ki nem képzett katonáknál. Önkéntes alakulatoknak, amelyek szilárd elhatározással és határtalan odaadással gyakoroltak 1520 héten keresztül, a fronton csak az ágyútöltelék szerepe jutott. Csak öreg, tapasztalt katonák közé beosztottan tudtak ezek a fiatal, 46 hónapos kiképzéssel bíró újoncok az ezred hasznos tagjává lenni, és csak az "öregek" vezetése mellett emelkedtek lassan a helyzet magaslatára. Kilátástalan, meddő kísérlet heti egykét óra úgynevezett kiképzéssel csapatokat nevelni. Ezzel talán lehetséges a régi katonákat újra felfrissíteni, de sohasem lehet fiatal emberekből katonákat faragni. Közömbös és teljesen értéktelen lenne egy ilyen rendszer, különösen ha meggondoljuk, hogy míg egyfelől az önkéntes védőszövetségek néhány ezer, magában véve jóindulatú embert védőszellemben kiképeznek vagy legalábbis megkísérelnek kiképezni, ugyanakkor maga az állam pacifista-demokrata nevelési módjával millió és millió fiatal embert foszt meg természetes ösztönének kifejlődésétől, megmérgezi azok ésszerű, hazafias gondolkozásmódját, és lassacskán minden önkénnyel szemben türelmes birkanyájjá változtatja őket.
Az úgynevezett harcképes katonai alakulatok szövetségi alapon történő felállításával szemben elfoglalt álláspontom még fontosabb magyarázata a következő.
Ha az előbbiekben jelzett nehézségek, dacára egy védőszövetségnek, mégis sikerülne bizonyos számú német ifjút fegyverforgató férfiúvá kiképezni, éspedig mind szellemileg, mind testi ügyesség és fegyverrel való bánásmód tekintetében, az eredmény mégis a semmivel lenne egyenlő egy olyan államban, amely célzatosan tiltakozik a fegyverkezés ellen, sőt egyenesen gyűlöli azt, mert vezetőinek az állam tönkretevőinek céljával a fegyverkezés tökéletesen ellenkezik.
Ma mégis így van. Vagy nem nevetséges egy ezred részére néhány ezer embert esthajnali szürkület idején jól-rosszul katonailag kiképezni akkor, amikor az állam néhány évvel ezelőtt nyolc és fél millió kitűnően kiképzett katonát gyalázatosan megtagadott, sőt hervadhatatlan érdemeiért köszönetül általános becsmérlésnek tett ki. Tehát katonákat akarnak kiképezni az állami hadsereg részére akkor, amikor az egykori, dicsőséges hadsereg tagjait beszennyezték, leköpködték, mellükről a kitüntetéseket leszaggattak, teljesítményeiket ócsároltak. Vajon tette ez a mai hadsereg valamikor is egy lépést azért, hogy a régi hadsereg becsületét visszaállítsa, és annak szétzüllesztőit és meggyalázóit kérdőre vonja? Semmit sem! Sőt ellenkezőleg. Azok, akik ezt tették, ma a legmagasabb állami hivatalokban trónolnak. Hogy is mondják Lipcsében? "Azé a jog, akié a hatalom!" Miután azonban köztársaságunkban a hatalom ugyanazok kezében van, akik egykor a forradalmat szították, azt a forradalmat, amely a német történelem legaljasabb hazaárulását, legnyomorultabb gazságát jelenti és így tényleg semmi okát sem lehet adni annak, hogy éppen ezeknek az árulóknak a hatalma növekedjék egy új, fiatal hadsereg megteremtése által. A józan ész minden érve ez ellen szól!
Egész világosan és határozottan kitűnik ennek az államnak az 1918. évi forradalom utáni időben keletkezett önvédelmi alakulatokkal szemben tanúsított állásfoglalása abból, hogy milyen nagy súlyt helyezett pozíciójának katonai megerősítésére mindaddig, amíg ezeknek az alakulatoknak a forradalom gyáva intézményeit kellett megvédelmezniük. Mihelyt azonban ez a veszély népünk fokozatos lezüllésével már megszűntnek volt tekinthető, és az önvédelmi alakulatok további fennállása már csak nemzetpolitikai erősödést jelenthetett volna feleslegessé váltak. A köztársaság mindent elkövetett lefegyverzésükre, sőt feloszlatásukra.
A történelem azt tanítja, hogy fejedelmek hálájára csak ritka esetben lehet számítani, de hálára számítani a forradalom gyilkosai és fosztogatói részéről, erre csak újdonsült "hazafi" képes. Ha a mai állam valaha is igénybe venné az ily módon kiképzett hadsereget, akkor ez sohasem azért történnék, hogy azzal kifelé a nemzet érdekeit védelmezze, hanem csak abból a célból, hogy a nemzet leigázóit oltalmazza meg a megcsalt, elárult, eladott nép egy napon talán mégis fellángoló dühével szemben.
Az N. S. D. A. P. S. A.-jainak (rohamosztagainak) már a fentebb mondottaknál fogva sem volt szabad katonai szervezetté lennie. Az S. A. a nemzetiszocialista mozgalom védő és nevelő eszköze és feladata egészen más, mint az úgynevezett védőszövetségeké.
De ne legyen titkos szervezet sem. A titkos szervezetek célja csak törvényellenes lehet. A titkos szervezetek önmaguk korlátozzák önmagukat. Tekintettel a német nép szószátyár voltára, amúgy is teljesen lehetetlen nagyobb szervezetet a titkosság alapján megszervezni vagy annak csak céljait is leplezni. Minden ilyen szándék ezerszeresen meghiúsul nemcsak azért, mert rendőrségünknek egész sereg kitartott és egyéb csőcselék áll rendelkezésére, hanem azért is, mert maguk a párthívek sem lennének képesek arra, hogy hallgassanak. Csak hosszú éveken keresztül összekovácsolt kis csoportok vehetik fel a valódi titkos társaság jellegét. Egy ilyen alakulat szükségszerűen csekély volta azonban máris értéktelenné teszi azt a nemzetiszocialista mozgalom számára. Nekünk nem egy vagy kétszáz vakmerő összeesküvőre, hanem világnézetünk száz és százezer fanatikus harcosára van szükségünk! Nem titkos összejöveteleken kell dolgoznunk, hanem hatalmas tömegfelvonulásokon, nem tőr, méreg vagy pisztoly mozgalmunk úttörője, hanem az utca meghódítása! Meg kell mutatnunk a szociáldemokratáknak, hogy az utca jövendő urai a nemzetiszocialisták éppen úgy, mint egykor urai lesznek magának az államnak is.
A titkos szervezetek veszedelmessége ma még abban is rejlik, hogy tagjai gyakran teljesen félreismerik feladatuk nagyságát, és azt hiszik, hogy egy-egy gyilkossággal a nemzet sorsa pillanatok alatt kedvezőre fordítható. Az ilyen véleménynek meg lehet a történelmi jogosultsága akkor, ha a nép egy zseniális elnyomó zsarnoksága alatt senyved, akiről az ember tudja, hogy csak az ő személye biztosítja az elnyomás állandóságát és rettenetességét. Ily esetben előállhat egy áldozatkész ember, hogy a gyilkos tört a gyűlölt egyén szívébe döfje. Csak a forradalom bűnös kis bitangjai fogják az ilyen tetteket a legmegvetendőbbnek tekinteni. Ezzel szemben népünk szabadságának legnagyobb lantosa "Tell Vilmos"-ában dicsőítette az ilyen önfeláldozó tettet.
1919 és 1920-ban kézenfekvő volt annak a veszélye, hogy titkos szervezetek tagjai a világtörténelem tanulságai alapján megkísérlik a haza határtalan szerencsétlenségét a haza megrontóin megbosszulni abban a hiszemben, hogy ezáltal véget vetek nyomorúságunknak. Minden ilyen kísérlet szörnyű ballépés lett volna, mert a szociáldemokrácia nem egy egyén kimagasló nagyszerűsége vagy személyes jelentősége, hanem inkább a polgári elem határtalan nyomorúsága és gyáva meghunyászkodása folytán győzött. Közéletünk legszomorúbb kritikája éppen az, bár a forradalom egyetlen igazán nagy egyéniséget sem tudott felmutatni, mégis győzedelmeskedett. Az még érthető, hogy egy Robespierre, Danton vagy Marat előtt behódolt a nép, de hogy a szikár Scheidemann, a kihízott Erzberger, egy Friedrich Ebert és a számtalan többi politikai törpe előtt fejet tudott hajtani egy nép, az igazán lesújtó. Tényleg nem volt egyetlen kimagasló egyéniség sem, akiben a forradalom lángeszű vezérét, egyben a haza szerencsétlenségének okozóját lehetett volna látni! Itt csak forradalmi poloskák és batyus Spartakuszok tevékenykedtek nagyban és kicsiben. Bármelyikük eltávolítása legfeljebb azt jelentette volna, hogy helyét egy másik, éppen olyan vérszomjas alak foglalja el.
Az úgynevezett hazaárulók megrendszabályozásának kérdésénél is hasonló elgondolásból kell kiindulni.
Nevetséges következetlenség lenne egy fickót halállal sújtani azért, mert egy ágyút elárult akkor, amikor a legmagasabb állásokban olyan gazemberek ülnek, akik egy egész birodalmat árultak el, és akiknek lelkét kétmillió ember vérének hiábavaló kiontása nyomja, akik felelősek több millió nyomorékért, és akik ennek ellenére nyugodt lelkiismerettel végzik köztársasági üzelmeiket. Kis hazaárulókat lehetetlenné tenni esztelenség olyan államban, amelynek kormánya ilyen hazaárulókat minden büntetéstől mentesített. Mert így könnyen megeshetnék, hogy azt a becsületes idealistát, aki egy ilyen gazember kis hazaárulót eltávolít, éppen egy ilyen nagy hazaáruló vonna felelősségre.
Különben az én álláspontom ebben a kérdésben az, hogy ne akasszunk fel kis tolvajokat, hogy aztán a nagyok elfuthassanak, hanem egykor egy német nemzeti törvényszék vonja felelősségre a novemberi árulás felelős tetteseit, és ítélje el, mert az elrettentő példát fog szolgáltatni a kis árulók részére is!
Ezek a megfontolások indítottak engem arra, hogy ismételten megtiltsam tagjaink titkos szervezetekben való részvételét, és hogy magát az S. A. t is megóvjam az ilyen szervezeti jellegtől. Én ezekben az években visszatartottam a nemzetiszocialista mozgalmat az olyan kísérletektől, amelyeknek végrehajtói leginkább csodálatra méltó idealista, fiatal németek voltak, akik csak önmagukat áldoztak fel anélkül, hogy a haza sorsán bármit is javítottak volna.
Abból a körülményből, hogy az S. A. nem katonai alakulat, sem pedig titkos szövetség nem lehetett, a következők adódtak.
1. Kiképzésének nem katonai, hanem pártcélszerűségi szempontok figyelembevételével kellett történnie.
Mivel ez utóbbinál a testi ügyesség fejlesztendő, a fő súlyt nem a katonai gyakorlatokra, hanem inkább a sportszerű kiképzésre kellett fektetnünk. A bokszolást és a judot mindig fontosabbnak tartottam silány, részleges lövészeti kiképzésnél. Adjon az S. A. a német nemzetnek hatmillió, sportszerűen kifogástalanul begyakorolt, fanatikus hazaszeretettől izzó és határozott támadási szellemben nevelt embert, és ha majd szükség lesz rá, egy nemzeti állam azok felhasználásával nem egészen két év alatt hadsereget teremthet magának!
A testi erő fejlesztése beleoltja az egyedekbe felsőbbrendűségük érzetét, önerejük tudatában rejlő biztonságot kölcsönöz nekik, és azonfelül sportbeli ügyességekre tanítja. Mindez fegyvert jelent számukra.
2. Abból a célból, hogy már kezdettől fogva elejét vegyük az S. A. titkos jellegének, egyenruhájuktól eltekintve, már állományának nagysága is megmutatja az utat, amelyen járnia kell, és amelyet a nagy nyilvánosság is ismer. Az S. A.-nak nem szabad sötétben bujkálni, hanem szabad ég alatt kell táboroznia, hogy a titkos szervezkedésről szóló mendemondát végleg megcáfolja!
Kezdettől fogva be kell avatni az S. A. minden egyes tagját a mozgalom eszméjének a nagyságába, és reá kell nevelni arra, hogy ezt az eszmét képviselje már csak azért is, hogy tettrekészségét ne kisszerű összeesküvésekkel elégítse ki, hogy hivatását ne kisebb vagy nagyobb gazemberek eltüntetésében vélje feltalálni, hanem hogy feladatát, egy új nemzetiszocialista népi állam megteremtésében lássa.
Ezzel a harc a jelenlegi államrendszer ellen kisszerű összeesküvések légköréből kiszabadul és a marxista világnézet, valamint annak intézményei elleni megsemmisítő nagy harccá növi ki magát.
3. Az S. A. szervezeti beosztása, valamint ruházata és felszerelése sem a régi hadsereg mintájára, hanem ésszerűen, a hivatásának megfelelő célszerűségi szempontok szerint készült.
Azok a világnézeti elvek, amelyek munkámat már 1920 és 21-ben irányítottak, és amelyeket lassanként a fiatal szervezetekbe is beoltottam, azt eredményezték, hogy 1922 derekán már tekintélyes számú század felett rendelkeztünk. 1922 késő őszén fokozatosan megkaptak egyenruhájukat is.
Az S. A. további kialakulására három eseménynek volt különös jelentősége.
1. Az összes hazafias egyesületek 1922 nyár végén a müncheni Königsplatzon megtartott általános nagy tüntetése a köztársaságot védő törvény ellen.
München hazafias egyesületei annak idején kiáltványban hívták fel a lakosságot egy Münchenben megtartandó óriási méretű tiltakozó gyűlésen való részvételre. Azon a nemzetiszocialista mozgalom is részt vett. A párt zárt menetét hat müncheni század vezette be, amelyeket a politikai párt szakosztályai követtek. A felvonulásban, amely mintegy tizenöt zászló alatt történt, két zenekar is részt vett. A nemzetiszocialisták megjelenése a félig megtöltött, de zászló nélküli térségen határtalan lelkesedést keltett. Az egyik kijelölt szónokként nekem is szerencsém volt ez alkalommal mintegy hatvanezer embert számláló tömeg előtt beszélni.
A nagygyűlés eredménye óriási volt, különösen azért, mert minden vörös fenyegetés ellenére beigazolódott, hogy a nemzeti érzelmű München is kivonulhatott az utcára. Azokat a vörös köztársasági csapatokat, amelyek a felvonuló osztagok ellen erőszakosságot kíséreltek meg, az S. A. századai szétzavarták, és azok percek alatt véres fejjel szaladtak széjjel. A nemzetiszocialista mozgalom ez alkalommal mutatta meg először elhatározottságát, amellyel kiragadta az utca egyeduralmát a nemzetközi hazaárulók kezéből.
E nap eredménye kétségtelenül beigazolta az S. A. kiépítésével kapcsolatosan lélektani és szervezési felfogásunk helyességét.
2. Az 1922 októberében rendezett koburgi felvonulás.
A népi egyesületek elhatároztak, hogy Koburgban egy úgynevezett "német napot" tartanak. Magam is kaptam meghívót azzal a megjegyzéssel, hogy kíséretet is vigyek magammal. E meghívás kapóra jött. Délelőtt 11 órakor vettem kézhez, és már egy óra múltán kimentek a rendelkezések a "német napon" való részvételre vonatkozólag. Kíséretül az S. A. tizennégy századba osztott nyolcszáz emberét jelöltem ki, akik különvonaton indultak Münchenből a bajorrá változott kis városkába. Ezzel kapcsolatosan az időközben másutt is megalakult nemzetiszocialista S. A. csoportoknak megfelelő parancsokat adtam.
Először történt meg, hogy Németországban ilyen különvonatot indítottak. Mindenütt, ahol az S. A. tagjai beszálltak, a vonatunk, zászlóink, amelyeket sokan még nem ismertek, óriási feltűnést keltettek. Koburgba érkezésünkkor a "német nap" rendezőségének küldöttsége fogadott, amely az ottani szakszervezetekkel, illetve független szocialista és kommunista párttal történt megegyezésüket közölte, amely szerint tilos a városba kibontott zászlókkal, zenekarral (mi egy negyvenkét tagból álló saját zenekart hoztunk magunkkal) zárt sorokban bevonulni. E megalázó feltételeket gondolkodás nélkül visszautasítottam, és egyben a rendezőség küldöttsége előtt legnagyobb megütközésemet juttattam kifejezésre azért, hogy az előbb említett szakszervezetekkel, illetve független szocialistákkal és kommunistákkal egyáltalán tárgyalásba bocsátkozott és velük megállapodást létesített. Kijelentettem, hogy az S. A. azonnal századokba sorakozik és lobogó zászlók alatt, zenekarral fog a városba bevonulni.
Így is történt.
Már a pályaudvar előtti térségen sok ezer főnyi vadul üvöltő és ordító tömeg fogadott bennünket. "Gyilkosok", "banditák", "rablók", "gonosztevők" voltak azok a "becéző" nevek, amelyekkel a német köztársaság e "hősei" elárasztottak bennünket. A fiatal S. A. mintaszerű fegyelmezettséget tanúsított. A századok a pályaudvar előtti téren felsorakoztak, és nem vettek tudomást a csúfondároskodókról. Aggódó rendőri közegek bevonuló csapatainkat nem a város szélén fekvő lövészcsarnokban kijelölt szállásunkra, hanem a város középpontjában fekvő Hofbräuhaus pincéjébe vezették. A menetünket kísérő tömeg tombolása egyre jobban erősödött és alighogy az utolsó századunk is bekanyarodott a pince udvarára, a nagy tömeg fülsiketítő kiabálás mellett megkísérelte a benyomulást. A rendőrség lezárta a pincét. Minthogy azonban ez az állapot tarthatatlan volt, az S. A.-t ismét felsorakoztattam és rövid figyelmeztetés után a rendőrségtől a kapuk azonnali felnyitását követeltem. Ez hosszas alkudozás után meg is történt.
Mi azután kivonultunk és ugyanazon az úton, amelyen jöttünk, eredetileg kijelölt szállásunk felé meneteltünk. A kiabálás és sértő kifejezések századainkat nem hozták ki sodrukból, így tehát "a valódi szocializmus, az egyenlőség és testvériség képviselői" kövekhez nyúltak. Most már a mi türelmünknek is vége szakadt, és mintegy tíz percen keresztül sújtottak az ütlegek jobbra és balra, mindent megsemmisítve, de ezzel szemben negyedóra múltán már nem lehetett látni vöröst az utcán.
Az éj folyamán súlyos összecsapásokra került még sor. S. A. őrjáratok rettenetes állapotban találtak rá egy-egy nemzetiszocialistára, akiket egyenként támadtak meg. Erre azután az ellenséggel magunk is elbántunk. A következő reggelen a vörös rémuralom alatt szenvedő Koburg városban valósággal legázoltuk a vörösöket.
Valódi marxista zsidó hazugsággal megkísérelték ugyan röpcédulák osztogatása útján a "nemzetközi proletariátus" férfi és nőtagjait még egyszer az utcára szólítani. Azt állították, hogy a mi "gyilkos bandánk" Koburgban megkezdte a békés munkásság elleni irtó hadjáratot. Fél kettőre kellett volna a nagy "néptüntetésnek" megkezdődnie, és erre a környékbeli munkásság tízezreit várták. Szilárdan eltökéltem magam arra, hogy a vörös terrorral végleg le fogok számolni. Tizenkét órakor sorakoztattam az időközben közel másfél ezer emberre felszaporodott S. A. csapatokat, és azokkal felvonultam a koburgi ünnepélyre. Felvonulásom azon a nagy téren vezetett keresztül, amelyen a vörös tüntetésnek kellett volna lezajlania. Amikor a térre érkeztünk, a jelzett tízezer ember helyett csak néhány százan voltak jelen, és közeledésünkre azok is csendesen viselkedtek. Csak elvétve kísérelték meg belénk kötni oly vidéki vörös csapatok, akik még nem ismertek bennünket. Rövidesen ezeknek is kedvét szegtük. Egyszerre látni lehetett, miként tért magához e város megfélemlített lakossága, miként nyerte vissza bátorságát és kezdett hangosan üdvözölni bennünket. Elvonulásunk alkalmával ez az üdvözlés sok helyen rögtönzött ünneplést eredményezett.
Az állomáson a vasúti személyzet azzal fogadott, hogy nem továbbítja vonatunkat. Erre néhány irányítóval közöltem, hogy összefogdostatom a kezem ügyébe eső vörös vezetőket, és azután magunk fogunk indulni. Mindenesetre a mozdonyon, szerkocsin és kocsikon magunkkal viszünk a "nemzetközi szolidaritás" testvérei közül néhány tucatot. Figyelmeztettem ezeket az urakat arra, hogy az utazás a mi saját embereink igénybevételével természetesen nagyon kockázatos vállalkozás és nincs kizárva, hogy mindnyájan nyakunkat törjük, de másrészt örülnénk, hogy legalább nem egyedül, hanem az egyenlőség és testvériség egyében a vörös uraságokkal együtt kerülnénk a másvilágra.
Mondanom sem kell, hogy a vonat percnyi pontossággal indult, és mi másnap ép bőrrel érkeztünk Münchenbe.
Ezzel a fellépésünkkel Koburgban 1914 óta először biztosítottuk a polgárok törvény előtti egyenjogúságát. Az akkori időkre semmi szín alatt sem lehetett volna azt mondani, hogy az állam védelmezi a polgárait, mert a polgároknak abban az időben a mai állam képviselőivel szemben kellett magukat megvédelmezniük.
Ennek a napnak jelentősége teljesen fel sem fogható. A győztes S. A. önbizalma megerősödött és vezetése helyességébe vetett hite fokozódott, de emellett környezetünk is behatóbban kezdett velünk foglalkozni. Sokan csak most ismerték fel a nemzetiszocialista mozgalomban azt az intézményt, amely egykor minden valószínűség szerint arra lesz hivatott, hogy a marxista uralomnak véget vessen. Csak a "demokrácia" sóhajtozott, hibáztatta, hogy nem engedtük fejünket békés úton beveretni, és hogy egy demokratikus köztársaságban bátorságot vettünk magunknak arra, hogy a durva támadással szemben könyörgő hangok helyett mi is az ököljogra támaszkodjunk.
A polgári sajtó nagy általánosságban mint mindig, úgy ez alkalommal is részben siralmas, részben aljas volt, és csak kevés őszinte újság üdvözölte a szocialista útonállókkal szembeni fellépésünket.
Magában Koburgban is ráeszmélt a marxista munkásság egy része amelyet különben is félrevezetettnek kellett tekintenünk arra, hogy a nemzetiszocialista munkásság is eszméiért küzd. A tapasztalat ugyanis azt mutatta, hogy az ember csak azért verekszik, amit ismer és szeret.
Az eseményeknek mindenesetre legtöbbet maga az S. A. köszönhetett. Ettől kezdve gyors iramban gyarapodott, úgy, hogy az 1923. január 27-i pártnapon már közel hatezer ember vett részt a zászlószentelésen, és emellett az első századok már teljesen beöltöztek új egyenruhájukba.
Éppen a koburgi tapasztalatok mutatták meg az egyenruha bevezetésének szükségességét nemcsak a testületi eszme erősítése céljából, hanem azért is, hogy elejét vegyük az összetévesztésnek és felismerhessék egymást. Eddig csak karszalagot viseltek, ezután bevezettük a viharkabátot és az ismert sapkát.
A Koburgban nyert tapasztalatok alapján most már hozzáfogtunk a gyülekezési szabadság helyreállításához mindenütt, ahol a vörös terror a más nézeten lévők gyűlését sok éven keresztül meggátolta. Ez időtől kezdve Bajorországban lassanként egyik vörös fellegvár a másik után esett a nemzetiszocialista propagandának áldozatul. Az S. A. mindinkább beleélte magát hivatásába, és egyre jobban eltávolodott az életre nézve kevésbé fontos védelmi mozgalomtól és a megteremtendő új Németország élő harci szervévé lépett elő.
Ez a logikus fejlődés 1923 márciusáig tartott. Ekkor olyan esemény következett be, amely arra kényszerített, hogy a mozgalmat eddigi útjáról letérítsem és átszervezzem.
3. A Ruhrvidéknek 1923 első napjaiban történt francia megszállása a rákövetkező időkben az S. A. fejlődésére nézve nagy fontosságú volt.
Erről ma sem lehetséges és főleg nemzeti érdekből nem is célszerű teljes nyíltsággal beszélni vagy írni. Én is csak annyiban nyilatkozhatom, amennyiben ezt a kérdést nyílt tárgyalásokon már érintették és ezáltal nyilvánosságra került.
A meglepetésszerűen bekövetkezett Ruhrvidéki megszállás azt az alapos reményt támasztotta, hogy most már végleg szakítani fognak a gyáva meghunyászkodás politikájával, és így a védőszövetségekre határozott feladat hárul. Az S. A.-t, amely akkor sok ezer fiatal tagot számlált, ettől a nemzeti szolgálattól nem volt szabad elvonni. 1923 tavaszán és nyarán megtörtént tehát katonai és harci szervezetté való átalakítása. Az 1923. évnek mozgalmunkat érintő fejlődése nagyrészt ennek tulajdonítható.
Miután az 1923. évi fejlődést más helyen nagy vonásokban tárgyaltam, itt csak azt akarom megállapítani, hogy az akkori S. A.-nak átalakítása minthogy az indítóokát képező, Franciaországgal szembeni tényleges ellenállás gondolata nem felelt meg a valóságnak a mozgalom szempontjából káros volt.
Az 1923. év mérlege bármennyire borzasztónak is tűnjék fel az első pillanatra magasabb szempontokból tekintve az eseményeket, szinte előnyösnek nevezhető, mert a birodalmi kormány magatartása az S. A. káros átszervezésének egy csapásra véget vetett, és ezzel lehetőséget nyújtott arra, hogy egy napon szervezkedését abban az irányban folytassa, amelyről le kellett térne.
Az 1925-ben újjáalakított N. S. D. A. P. a régi alapokon kell, hogy felállítsa, kiképezze és szervezze az S. A-. t. Vissza kell térne az eredeti célkitűzésekhez, és legfőbb feladata, hogy az S. A. a mozgalom világnézetének védelmi és hatalmi szerve legyen!
Nem szabad tűrnie, hogy az S. A. akár védő, akár titkos szervezetté alakuljon át, sokkal inkább azon kell fáradoznia, hogy benne a nemzetiszocialista és ezen keresztül a fajvédelmi világnézet százezres gárdáját teremtse meg.
 
 
0 komment , kategória:  Adolf Hitler - Harcom -4. rész  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.08 2018. Szeptember 2018.10
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 220
  • e Hét: 1826
  • e Hónap: 20230
  • e Év: 340262
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.