Regisztráció  Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Adolf Hitler - Harcom 5. rész
  2010-11-10 14:27:57, szerda
 
  Adolf Hitler - Harcom 5. rész

X. A föderalizmus mint álarc

1919 telén, de még inkább 1920 tavaszán és nyarán fiatal pártunknak olyan kérdésben kellett állást foglalnia, amely már a háború alatt is rendkívüli fontosságra tett szert. Már az első kötetemben érintettem azokat a jelenségeket, amelyek Németországot összeomlással fenyegették, és rámutattam az északi és déli német államok között tátongó régi szakadékok kimélyítésére irányuló, az angolok és a franciák által is támogatott propaganda különös voltára. 1915 tavaszán jelentek meg az első uszító lapok, amelyek Poroszország, mint a háború egyedüli okozója ellen irányultak. 1916-ban ez a rendszeres támadás ügyesen és alávaló módon teljesen kialakult. A délnémeteknek az északnémetek elleni uszítása rövidesen meghozta a maga gyümölcsét. Szemrehányással kellene illetnünk az akkori mérvadó köröket, éspedig mind a kormányt, mind a hadvezetőséget, helyesebben a bajor parancsnokságokat, mert nem teljesítették kötelességüket, és nem léptek fel ez ellen a szükséges határozottsággal. Semmit sem tettek ez ellen a propaganda ellen, sőt ellenkezőleg; különböző helyeken talán még szívesen is látták. Elég korlátoltak voltak ahhoz, hogy elhiggyék: ezáltal nemcsak a német nép egységes irányú fejlődését akadályozzák meg, hanem ennek következtében a föderatív erők megerősödésének is be kell következnie. Alig van példa a világtörténelemben arra, hogy rosszakaratú mulasztás annyira megbosszulja magát, mint ebben az esetben. A Poroszországnak szánt gyengítés egész Németországot érte. Következménye az összeomlás siettetése lett, amely azonban már nemcsak a német birodalmat, hanem elsősorban az egyes tagállamokat zúzta szét. Éppen abban a városban tört ki először a forradalom az ősi királyi ház ellen, amelyben a Poroszország elleni mesterségesen szított gyűlölet a leginkább tombolt.
Mindenesetre téves lenne azt hinni, hogy ez a poroszellenes hangulat csupán az ellenséges háborús propagandagyártók munkájának következménye volt, és hogy a félrevezetett nép számára ne lennének mentő körülmények.
Hadi gazdálkodásunk hihetetlen módja volt az egyik fő oka a poroszellenes hangulatnak, mert túlhajtott központosításával az egész birodalmat gyámsága alá helyezte és kizsákmányolta.
A közönséges kisemberek szemében a haditársaságok, amelyeknek központja Berlinben volt, egyek voltak Berlinnel, és viszont Berlin Poroszországgal. Alig jutott valakinek eszébe, hogy a haditársaságoknak nevezett rabló intézmények szervezői sem berliniek, sem pedig poroszok, sőt még csak németek sem voltak. A kispolgár, aki a birodalmi főváros e gyűlölt intézményeinek csak durva hibáit és állandó túlkapásait látta, gyűlöletét átvitte a birodalom fővárosára és egyben Poroszországra is, annál is inkább, mert bizonyos oldalról ez ellen nemcsak, hogy nem tettek semmit, hanem suba alatt még szívesen is látták azt.
A zsidó elég okos volt ahhoz, hogy már akkor felismerje a veszélyt, amely a haditársaságok cégére alatt a német nép ellen szervezett kizsákmányoló folyamattal szemben előbb-utóbb kirobbanásra kerülő felgyülemlett népharagban rejlett. E népharag levezetésére keresve sem lehetett volna jobb módot találni, mint hogy a nép bosszúját másokon töltse ki és ezáltal lecsendesítsék. Bajorország és Poroszország ádáz harca a zsidóság részére a legbiztosabb békét jelentette. Eközben az általános figyelem a népek e nemzetközi parazitáiról teljesen elterelődött, mintegy elfelejtették azokat. Mihelyt tehát ez az elkeseredett harc a józan belátás következtében elcsendesedett, a zsidó azonnal gondoskodott Berlinben rendezendő újabb kihívásról. Észak és Dél harcának e "vámszedői" minden ilyen felmerülő esetre rávetették magukat és addig szították a felháborodás parazsát, amíg az újra lángra lobbant.
Ügyes és ravasz játék volt az egyes német tartományok állandó foglalkoztatására és félrevezetésére, hogy azalatt a zsidók annál alaposabban kifoszthassák őket.
Jött a forradalom. Ha 1918-ig, jobban mondva ez év novemberéig az átlagember, de kiváltképp a kevésbé képzett nyárspolgár és munkás a német tartományok egymás közti civódásának valódi eredetét és annak elmaradhatatlan következményét teljesen nem ismerhette fel, azt legalább a magát "nemzetinek" valló társadalmi rétegnek kellett volna felismernie a forradalom kitörésének napján. Alighogy sikerült a forradalmi akció Bajorországban, a forradalom vezetője és szervezője rögtön a bajor érdekek képviselőjévé tornázta fel magát. A nemzetközi zsidó Kurt Eisner Bajorországot kezdte Poroszország ellen kijátszani. Kurt Eisner a bajor forradalomnak a német birodalom többi része elleni céltudatos kiélezését legkevésbé a bajor érdekek védelmében tette. Õ a zsidóság megbízottja volt. Egyszerűen kihasználta a bajor nép ösztönét és ellenszenvét arra, hogy annak segítségével könnyebben összetörhesse Németországot. Az összetört Németország azután könnyebben zsákmánya lehetett volna a bolsevizmusnak. Harcmodorát halála után is folytatták. A marxizmus, amely éppen Németország egyes államait és uralkodó hercegeit illette mindig a legmaróbb gúnnyal, mint "független párt" egyszerre azokra az érzelmekre és ösztönökre hivatkozott, amelyek éppen az egyes államokban és uralkodóházakban gyökereztek.
A tanácsköztársaságnak az előnyomuló felszabadító csapatokkal való harcát a bajor munkásság harcaként tüntették fel a porosz militarizmussal szemben. Így lehet azután megérteni, hogy a tanácsköztársaság leveretése nem szolgálta a tömegek öntudatra ébredését, sőt még növelte a Poroszország elleni gyűlöletet és ellenszenvet.
A bolsevista ügynökök munkája, amellyel a tanácsköztársaság eltávolítását a porosz militarizmus győzelmeként tüntették fel a bajor nép előtt, meghozta gyümölcsét. Amíg Kurt Eisner a bajor képviselőházi választások alkalmával Münchenben alig 10 000 választót volt képes összehozni, a kommunista párt pedig háromezren is alul maradt, addig a tanácsköztársaság összeomlása után a két párt választóinak száma elérte a százezret.
Már ebben az időben megkezdtem személyes küzdelmemet a német tartományok egymásra uszítása ellen. Azt hiszem nem vállalkoztam életemben népszerűtlenebb feladatra, mint amikor szembeszálltam a poroszellenes uszításokkal. Münchenben már a tanácsköztársaság ideje alatt megtartott népgyűléseken is a gyűlöletet főleg Poroszország ellen szították a végletekig, úgyhogy azokon már nyíltan hangos kifakadások hangzottak el. "El Poroszországtól, le Poroszországgal! Háború Poroszország ellen! "jelszavakkal dobálóztak, és mindezt a német birodalmi gyűlés egy bajor képviselőtagja "Inkább bajorként meghalni, mint poroszul tönkremenni!" csatakiáltásban foglalta össze.
Csak az tudja megérteni, hogy mit jelentett a téboly elleni állásfoglalásom a Löwenbräu pincéjében megtartott gyűléseken, aki személyesen részt vett azokon. Háborús bajtársaim voltak azok, akik mellém szegődtek. El kell képzelni, hogy mit éreztünk akkor, amikor egy eszeveszett tömeg amely azalatt, míg mi a hazát védtük, legnagyobbrészt szökevényként a hadtápvonalban vagy odahaza lődörgött felém ordítozott és leütéssel fenyegetett. Ez a jelenet megpecsételte barátságunkat, és még jobban hozzám láncolta, életre-halálra hozzám kötötte bajtársaimat.
E küzdelmek, amelyek folytonosan megismétlődtek, 1920 tavaszán mintha még megerősödtek volna. Voltak ülések és most különösen a müncheni Sommerstrassei Wagnerteremben tartott ülésekre gondolok , amelyeken az időközben felszaporodott híveimnek a legsúlyosabb harcokat kellett megvívniuk. Közülük nem egyet ütöttek le, tapostak lábbal, hogy azután félholtan dobálják ki a teremből. Ezt a küzdelmet később mozgalmunk szent feladatként folytatta.
Még ma is büszke vagyok arra, hogy akkor csaknem kizárólag bajor híveink segítségével lassan, de biztosan mégis legyőztük az ostobaság és árulás keverékét. Hangsúlyozom, ostobaság és árulás volt mozgató rugója ez őrületnek. Ha a nagy tömegek jóindulatú butaságáról meg is győződhettem, a vezetők és felbujtók ilyen együgyűségre nem hivatkozhatnak; én ma is, mint mindig, Franciaország fizetett kémeinek tartom őket. Egy esetben, Dorien (szeparatista) esetében a történelem már ítélt is. Különösen veszélyessé tette az az ügyesség, amellyel tulajdonképpeni célját leplezni tudta és amikor tevékenységük indító okaként mindig a föderalizmusra hivatkoztak. A poroszok elleni gyűlölet szításának pedig semmi köze sincs a föderalizmushoz. Sajátságos is lenne az olyan föderalista ténykedés, amely egy másik szövetséges állam ellen tör. Tisztességes föderalistának, aki a bismarcki eszmét nem frázisként hangoztatja, nem lenne szabad egy szuszra a Bismarck által teremtett, vagy legalábbis kifejlesztett porosz állam egyes részei ellen tömi, vagy az ilyen irányú törekvéseket nyíltan támogatni. Milyen lármát csaptak volna Münchenben, ha valamelyik porosz párt a Frankföldnek Bajorországtól való elcsatolását pártolta, vagy még inkább nyilvános üléseken követelte és támogatta volna. Sajnálni valóban csak a jóindulatú föderalista érzelműeket lehetett, akiket szintén becsaptak. A szövetségi eszme olyan megterheléssel indult, amelyben már benne rejlett bukása is. Nem lehet birodalmi szövetség kialakulását hirdetni akkor, amikor az új államalakulat egyik legjelentősebb tagját, Poroszországot lekicsinylik, szidják és bemocskolják, hogy ezáltal mint szövetséges államot, lehetetlenné tegyék. Ez annál hihetetlenebb volt, mert éppen az ellen a Poroszország ellen irányult, amelyet legkevésbé sem lehet a novemberi demokráciával kapcsolatba hozni. A föderalisták harca nem a weimari alkotmány túlnyomó részben délnémetekből álló megteremtői, hanem a régi konzervatív poroszok képviselői, a weimari alkotmány ellenlábasai ellen irányult. Azon pedig nem szabad csodálkoznunk, hogy a támadások közepette óvakodtak a zsidók megbántásától.
Miként a forradalom előtt a zsidó a maga haditársaságairól, jobban mondva a maga üzelmeiről elterelte a figyelmet és képes volt a tömeget, főleg a bajor népet a poroszok ellen izgatni, éppen úgy a forradalom után is védelmeznie kellett új és még sokkal nagyobb jelentőségű rablóhadjáratát. Sikerült is neki Németország úgynevezett "nemzeti elemeit" egymás ellen, elsősorban pedig a konzervatív szellemű bajorokat az éppen olyan konzervatív gondolkodású poroszok ellen uszítani. A zsidóság durva, tapintatlan túlkapásai segítségével az érdekeltek vérét újra meg újra felkorbácsolta, de sohasem a zsidó, hanem mindig csak a német testvér ellen. A bajor nem a négymilliós, szorgalmasan dolgozó, termelő, sokoldalú Berlint látta, hanem a legromlottabb nyugatnak rothadt, oszlásnak induló Berlinjét. Gyűlölete mégsem e nyugat, hanem a "porosz város" ellen irányult.
Valóban, igen sokszor kétségbeejtő volt a helyzet.
A zsidó ügyességet, amellyel a nyilvánosság figyelmét magáról eltereli, és azt másként köti le, ma ismét tanulmányozhatjuk.
1918-ban tervszerű antiszemitizmusról még egyáltalán szó sem lehetett. Élénken emlékszem még azokra a nehézségekre, amelyekbe az ember beleütközött, ha csak az ajkára vette a zsidó szót. Vagy buta bámulat tárgya volt, vagy pedig heves ellenállásra bukkant. Első kísérleteink, amelyekkel a nyilvánosság előtt rá akartunk mutatni az igazi ellenségre, egészen kilátástalanoknak látszottak, és csak nagyon lassan kezdtek a dolgok e téren javulni. Az úgynevezett véd és dacszövetség (Schutz und Trutzbund) minden szervezeti hibája mellett nagy szolgálatokat tett a zsidókérdés felvetésével. 191819 telén valami antiszemitizmusféle mindenesetre már kezdett gyökeret verni. Később a zsidókérdést a nemzetiszocialista mozgalom mindenesetre egész más irányba terelte. Elérte azt, hogy ez a kérdés a felsőbb és kispolgári rétegek szűkre szabott köréből kikerült, és egy nagy népmozgalom alapvető motívumává lett. Mihelyt sikerült ennek a kérdésnek nagy és egységesítő harci gondolatot biztosítani, a zsidó már megtette a védekezéshez szükséges lépéseket. A régi eszközhöz nyúlt. Hihetetlen gyorsasággal éket vert a népi mozgalomba. A pápa párti kérdés felvetésében és a katolicizmus és protestantizmus között kifejlődő ellenségeskedésben rejlett az akkori helyzet szerint egyetlen lehetősége annak, hogy a zsidóságról elterelje az összpontosított támadást. Azt a bűnt, amit e kérdés felvetésével egyesek elkövettek, sohasem lehet jóvátenni. A zsidó mindenesetre elérte célját. Mialatt a katolikusok és protestánsok vígan harcolnak egymás ellen, azalatt az árja emberiségnek és az egész kereszténységnek legnagyobb ellensége a markába nevet. Mint ahogy éveken keresztül a föderalizmus és egységesség harcával tudták a közvéleményt foglalkoztatni, éppen úgy sikerült most is nekik a két német vallásfelekezetet egymás ellen uszítani, és ezzel mindkettőt létalapjaiban megrendíteni.
Gondoljunk arra a rombolásra, amelyet a zsidó vérkeveredés jelent népünk számára, arra, hogy mint tiporja sárba és semmisíti meg népünk utolsó árja értékét, mérlegeljük azt a körülményt, hogy kultúrnemzeti erőnk egyre jobban hanyatlik, és azt a veszélyt, amely tapasztalatlan, fiatal szőke leányainkat veszélyezteti a paraziták részéről a tervszerűen fűzött meggyalázások révén. Mindkét keresztény felekezet közömbösen nézi az Isten kegyelméből e földnek adott és egyedülálló nemes életösztön megszentségtelenítését és elpusztítását. Márpedig a világ jövőjére nézve nem az a fontos, hogy a katolikusok győzik-e le a protestánsokat, vagy a protestánsok a katolikusokat, hanem az, hogy fennmarad-e az árja faj, vagy kihal. E két vallásfelekezet mégsem a faj pusztítója ellen küzd, hanem sokkal inkább kölcsönösen egymást igyekszik tönkretenni. Éppen a népben gyökerező egyházaknak lenne kötelességük, hogy mindenik a maga felekezete körében gondoskodjék arról, hogy ne csak mindig hangoztassuk Isten akaratát, hanem tényleg teljesítsük is, és ne engedjük Isten művét meggyalázni.
Isten teremtette egykor az embert, ő adta meg alakját, lényegét és tehetségét, aki tehát az ő művét támadja, hadat üzen a teremtés urának, az Isten akaratának is. Tevékenykedjék tehát mindenki a saját hite szerint és tartsa mindenkori első és legszentebb kötelességének az azok elleni állásfoglalást, akik tevékenységükkel saját felekezetük keretéből kilépnek, és megkísérlik a másokéba való beleavatkozást. Németországban a vallás lényeges sajátosságai elleni harc a mai németországi felekezeti tagozódás mellett megsemmisítő belső háborúra vezetne. A mai viszonyaink nem hasonlíthatók a franciaországi, spanyolországi, vagy éppenséggel az olaszországi viszonyokhoz. Ezekben az országokban lehet pl. harcot hirdetni a klerikalizmus vagy a pápai hatalom ellen anélkül, hogy ez a francia, spanyol vagy olasz népre magára veszélyt jelentene. Nem lehet azonban Németországban megtenni, mert itt az ilyen kezdeményezésben bizonyára protestánsok is résztvennének, és így az ellenállás, amelyet másutt kizárólag katolikusok fejtenének ki saját főpapjaik túlkapásai ellen, az nálunk olyan színezetet öltene, mintha protestánsok támadnák a katolicizmust. Amit a saját vallásfelekezetűek részéről még ha talán igaztalan is elvisel az ember, azt már eleve is elutasítja akkor, ha annak szószólói más felekezetűek, Annyira megy e tétel igazsága, hogy még olyan egyének is, akik minden további nélkül hajlandók lennének saját vallásfelekezetük körében mutatkozó visszás állapotok megszüntetésére, mindjárt elállnak attól és ellenállást fejtenek ki, mihelyt azt nem saját felekezetükhöz tartozók ajánljak vagy éppen követelik. Ezt pontosan annyira jogtalan, minthogy meg nem engedett, tisztességtelen kísérletnek és oly dologba való beleavatkozásnak tartják, amelyhez az illetőknek tulajdonképpen semmi közük sincs. Ilyen kísérleteket még akkor sem bocsátanának meg, ha azokat magasabb egyetemes nemzeti érdekek indokolják, mert a vallási érzések ma még mélyebben gyökereznek, mint a nemzeti és politikai érdekek. Ez nem lesz másként akkor sem, ha a két vallásfelekezetet elkeseredett harcba kergetjük. E téren csak akkor érhető el változás, ha kölcsönös megértéssel biztosítjuk a nemzet jövőjét, mert a nemzet nagysága e tekintetben is meg tudja hozni a kiengesztelődést.
Nem habozok annak a kijelentésével, hogy azokat, akik e válságos időkben a népmozgalomba még vallási vitát is kevernek, népünk nagyobb ellenségének tartom, mint a nemzetközi kommunistákat. Ez utóbbiakat a nemzetiszocialista mozgalom hivatott megtéríteni, aki azonban e mozgalom tagjait eltávolítja hivatásától, az a legmegvetendőbb módon cselekszik. Az illető tudatosan vagy tudat alatt a zsidó érdekek harcosa. Zsidó érdek ma a népi mozgalmat vallási harcok közepette elvéreztetni. Hangsúlyozom az "elvéreztetni" szót, mert csak a történelemben teljesen járatlan ember képzelheti el azt, hogy ez a mozgalom megoldhat egy olyan kérdést, amelyen hosszú évszázadok és nagy államférfiak őrlődtek fel.
Különben is a tények beszélnek. Azok az urak, akik 1914-ben a népi mozgalom legfőbb hivatását a pápapártiság elleni küzdelemben vélték felfedezni, nem a pápapártiságot, hanem a népi mozgalmat tették tönkre.
A nemzetiszocialista mozgalom vezetőinek legfőbb kötelessége mindig az lesz, hogy a legélesebben visszautasítsanak minden olyan kísérletet, amely mozgalmunkat ilyen harcok szolgálatába akarja állítani. Mindez 1923 őszéig teljes mértékben sikerült is. Mozgalmunk soraiban a leghithűbb protestáns a leghithűbb katolikus mellett ülhetett anélkül, hogy akár a legcsekélyebb lelkiismereti összeütközésbe is jutott volna vallási meggyőződésével. Ellenkezőleg. Az árja faj e pusztításai ellen indított közös harc egymás kölcsönös tiszteletére és megbecsülésére tanította őket. pedig éppen ezekben az években vívta meg mozgalmunk legádázabb harcát a centrummal szemben, természetesen sohasem vallási, hanem kizárólag faji és gazdaságpolitikai okokból. Az eredmény annak idején épp annyira mellettünk szólt, mint amennyire most a mindezt "jobban tudók" ellen. Az utóbbi években egyes népi körök felekezeti ügyeik fejtegetésénél teljes elvakultságukban még akkor nem ismerték fel tetteik őrületes voltát, amikor istentagadó marxista újságok csaptak föl vallási ügyeik védőivé, csak azért, hogy a tűzet a végsőkig szítsák. Amíg a népi mozgalom azt latolgatja, hogy melyik veszedelem nagyobb, a pápapártiság vagy a zsidó, addig a zsidó szétrombolja fajiságunk létalapjait, és örökre megsemmisíti lépünket. Ami a népi harcok e fajtáját illeti, én mind a nemzetiszocialista mozgalomnak, mind a német népnek őszinte szívből csak azt kívánom: Isten óvja meg őket az ilyen barátoktól, az ellenségeivel majd maga is el fog bánni.
A zsidóság által 1919, 20. és 21-ben, sőt később is oly ravasz módon propagált föderalizmus és egységesség közötti harc, annak határozott elutasítása ellenére is arra kényszerítette a nemzetiszocialistákat, hogy állást foglaljanak e harc fontosabb kérdései tekintetében. Németország szövetségi vagy egységes állam legyen-e, mit értsen gyakorlatilag mindkettő alatt? Nekem a második kérdés fontosabbnak tűnik, mert az nemcsak az egész kérdés megértéséhez szükséges, hanem, mert tisztító és engesztelő jellege is van.
Szövetségi állam alatt szuverén államok oly egyesülését értjük, amelyben a kérdéses államok szabad akaratukból egyesülnek, az egyesülés sikere és biztosítása érdekében lemondanak az összesség javára felségjogaik egy részéről.
Ez az elméleti elgondolás azonban a gyakorlatban egyetlen fennálló államszövetségben sem található meg teljes mértékben. Legkevésbé az Amerikai Egyesült Államoknál, ahol az egyes államok túlnyomó részénél bizonyos ősi szuverenitásról beszélni egyáltalán nem is lehet. Tulajdonképpen nem is az államok teremtették meg az Uniót, hanem inkább az Unió teremtette meg az államok legnagyobb részét.
Így az ember az Amerikai Egyesült Államok szövetségénél nem beszélhet az egyes államok szuverenitásáról, hanem csak alkotmány szerint megállapított és biztosított jogairól, jobban mondva jogosultságairól. De Németországra sem találó teljesen a fenti elméleti meghatározás, jóllehet, Németországban minden kétséget kizáróan elsősorban az egyes államok mint különálló országok álltak fenn, és azokból alakult a birodalom. A birodalom alapítása azonban nem az egyes államok szabad akaratából vagy azok hozzájárulásával, hanem közülük egy állam, Poroszország hegemóniájának hatása következtében történt. Már az egyes német államok nagy területi különbsége miatt sem hasonlítható össze a német birodalom az Amerikai Egyesült Államok kialakulásával. Az egykori szövetséges német államok különböző nagysága adja az okát a szolgáltatások egyenlőtlenségének és birodalomnak, mint szövetségi államnak alapításában való részvételük aránytalanságának. Ez államok legtöbbjénél tényleges szuverenitásról beszélni nem is igen lehetett, kivéve, ha az állami szuverenitás szó nem volt egyéb hivatalos frázisnál. A valóságban nemcsak a múlt, hanem a jelen is nem egy ilyen szuverén államot tüntetett el, ás ezzel a legvilágosabban beigazolja e szuverén képződmények gyönge voltát.
E helyütt nem kívánok az egyes államok történelmi kialakulásával foglalkozni.
Tény azonban, hogy azok határa majdnem egyetlen esetben sem fedi az adott etnikumok néprajzi határait. Tisztán politikai jelenségek, és gyökereik legtöbbször a német birodalom aléltságának legszomorúbb idejébe nyúlik vissza. Alapításuk német hazánk szétforgácsolásához vezetett.
A régi német birodalom alkotmánya számolt ezzel a körülménnyel és a birodalmi tanácsban nem biztosított az egyes államok részére egyenlő képviseletet, hanem azok alakításánál teljesített szolgálata szerint fokozatokat létesített.
A birodalom megalakításakor Bismarck nem abból a szempontból indult ki, hogy mindent a birodalomnak adjanak, amit csak el lehetett az egyes államoktól venni, hanem inkább abból, hogy csak azt igényeljék az egyes államoktól, amire a birodalomnak feltétlenül szüksége volt. Éppen oly mérsékelt, mint bölcs alapelv, amely egyik oldalon a szokással és hagyománnyal szemben a legnagyobb kíméletet tanúsította, a másik oldalon viszont már eleve szeretett és örömteli közreműködést biztosított a birodalom részére. Alapjában véve azonban tévedés lenne azt hinni, hogy Bismarcknak ez az elhatározása egyben fedte volna az ő meggyőződését is, mely szerint a birodalom annak idején már elegendő felségjoghoz jutott; ő csak a jövendőre akarta bízni azt, ami pillanatnyilag nehezen lett volna keresztülvihető és elviselhető. Jobban bízott az idő kiegyenlítő hatásában, mint egy olyan kísérletben, amely az egyes államok pillanatnyi ellenállását lett volna hivatva megtömi. A valóságban a birodalom szuverenitása az egyes államok szuverenitásának rovására állandóan emelkedett. Az idő valóra váltotta azt a reményt, amit Bismarck hozzáfűzött.
A német összeomlás és a monarchista államforma megsemmisítése ezt a folyamatot szükségszerűen csak siettette, főképpen azért, mert az egyes német államok létüket nem annyira az etnikai alapoknak, mint inkább tisztán politikai okoknak köszönhették. Így a monarchikus államforma bukásával és a dinasztia kikapcsolásával az egyes államok jelentősége omlott össze és semmisült meg. E kis államocskák egész serege vesztette el ezáltal belső támaszát, úgy, hogy önként lemondottak további fennállásukról, és tisztán célszerűségi okokból vagy másokkal egyesültek, vagy önként beolvadtak a nagyobb államba, csattanós bizonyságául annak, hogy ezek a kis alakulatok tényleges szuverenitása a valóságban nagyon gyenge lábon állott és még saját polgárai előtt is csekély megbecsülésnek örvendett.
A monarchista államforma megszüntetése után a birodalom államszövetségi jellegében okozott megrázkódtatást csak fokozta a békeszerződésből folyó kötelezettségek átvállalása.
Az egyes államok pénzügyi felségjogának a birodalom javára történt elvesztése abban a pillanatban természetes és magától értetődő volt, amint a birodalomra az elvesztett háború következményeként olyan pénzügyi kötelezettség hárult, amelyre az egyes államok hozzájárulásai sohasem nyújtottak volna fedezetet. Ennek következtében a birodalom elsősorban a posta és vasutak átvételét vitte keresztül. Majd kénytelen volt a birodalom újabb értékeit bekebelezni a saját javára csak azért, hogy a győzők további zsarolásainak eleget tehessen. Amennyire kétségesek voltak sokszor a formák, amelyek mellett a birodalomnak ez a gazdagodása történt, éppen olyan logikus és magától értetődő volt maga a folyamat. Benne azok a pártok és emberek voltak vétkesek, akik annak idején nem tettek meg mindent a háború győztes befejezése érdekében. Különösképpen azonban a bajor pártok voltak bűnösök, mert önző célokból a háború alatt a birodalmi eszmétől megvonták azt amit a háború után többszörösen kellett pótolniuk. A történelem bosszúja volt ez. Az egek ostora ritkán szokott oly gyorsan ütni, mint ebben az esetben. Azoknak a pártoknak, amelyek pár év előtt saját államuk érdekét különösen Bajorországban a birodalom érdeke fölé helyezték, meg kellett érniük az egyes államok létalapjainak a birodalom érdekében bekövetkező megrendítését. Mindez az események kényszerítő hatása alatt, de saját hibájukból is történt.
Példátlan képmutatás a választó tömeggel szemben a mai pártok agitációja a felségjogok elvesztése miatt akkor, amikor éppen ezek a pártok licitálták túl egymást az erélytelen teljesítés politikájában, amely végső következményeiben természetesen igen súlyos változásokra vezetett Németország belső életében. A bismarcki birodalom kifelé szabad és független volt. Sohasem voltak olyan súlyos és amellett teljesen meddő pénzügyi kötelezettségei e birodalomnak, mint a mai Dawes féle Németországnak. Belügyi téren hatásköre csak a legszükségesebb dolgokra szorítkozott, és így a birodalom könnyen nélkülözhette saját pénzügyi felségjogát, és élhetett az egyes államok hozzájárulásából. Magától értetődik, hogy egyrészt saját felségjogának megőrzése, másrészt a birodalom részére aránylag csekély pénzügyi hozzájárulás kedvezően befolyásolta az egyes államoknak a birodalommal szembeni érzelmeit. Mindamellett helytelen, sőt őszinteség híján volt az az álláspont, hogy a birodalomhoz való ragaszkodás mai hiánya kizárólag az egyes államoknak a birodalommal szemben fennálló pénzügyi függő helyzetének rovására írandó. Ez nincs így! A birodalmi eszme népszerűségének csökkenése nem függ össze az egyes államok felségjogának elvesztésével, hanem sokkal inkább annak a szégyenteljes képviseletnek az eredménye, amelyben a birodalom a német népet részesíti.
Minden birodalmi lobogó és alkotmányünnep dacára a mai birodalom nem tudja megnyerni a nép szívét. A köztársaságot védő törvények visszariasztják ugyan a köztársasági intézmények megsértésétől, de egyetlen német ragaszkodását sem tudják biztosítani. Az a túlságosan nagy aggodalom, amellyel a köztársaságot a paragrafusok és börtön segítségével igyekeznek megvédeni saját polgáraival szemben, legmegsemmisítőbb kritikája az egész rendszernek.
De mindenféleképpen hazug az egyes pártok részéről hangoztatott állítás, hogy a birodalomhoz való ragaszkodás csökkenésének oka a birodalomnak az egyes államok felségjogaival szembeni túlkapásában keresendő. Ne gondolja senki, hogy a birodalmi hatáskör kiterjesztésének elmaradása még akkor is nagyobb ragaszkodást biztosítana a birodalom iránt, ha emellett a hozzájárulásoknak ugyanolyan magasaknak kellene maradniuk, mint most. Ellenkezőleg, ha az egyes tartományok összességének ma ugyanazt a kötelezettséget kellene teljesíteni, amelyet ma a birodalom teljesít, a birodalomellenes hangulat csak még nagyobb volna, mert az egyes államok hozzájárulásai nemcsak a legnagyobb nehézségek árán, hanem éppenséggel csak kényszervégrehajtás útján lennének behajthatók. A köztársaság a békeszerződések alapján áll, és sem szándéka, sem bátorsága nincs azok megdöntésére. Számolnia kell a reá háramló kötelezettségekkel is. Ebben ismét azok a pártok hibásak, amelyek a türelmes választó tömegek előtt szakadatlanul az egyes országok önállóságának szükségességéről beszélnek, emellett azonban olyan birodalmi politikát támogatnak, amely kénytelen-kelletlen maga után vonja a legutolsó úgynevezett felségjog megszüntetését is.
"Kénytelen-kelletlen", hangoztatom, mert a mai birodalom számára nem marad más lehetőség, mint megbirkózás az átkozott bel és külpolitika által reá rakott terhekkel. Minden újabb, azaz további adósságot, amelyet a birodalom a német érdekek gonosz és bűnös képviselete útján magára vállal, még erősebb belső nyomás segítségével kell kiegyenlítenie. Mindez viszont feltételezi az egyes államok összes felségjogának megszüntetését, nehogy az ellenállásnak még csak a csírája is megmaradjon bennük.
A mai és a régi birodalmi politika között a legjellegzetesebb eltérés az, hogy míg a régi birodalom befelé szabadságot biztosított, kifelé pedig erőt mutatott, addig a köztársaság kifelé a gyengeség, saját polgáraival szemben pedig az erőszak politikáját űzi.
Ez mindkét esetben logikus. Az erőteljes nemzeti állam szeretete és ragaszkodása folytán befelé kevesebb törvényes intézkedéssel is célt ér, míg a nemzetközi rabszolga állam csak erőszakkal tudja alattvalóit robotmunkára kényszeríteni. A legarcátlanabb szemtelenség kell ahhoz, hogy a mai uralom idején "szabad polgár"-ról beszéljenek. Szabad polgárai csak a régi Németországnak voltak. A köztársaságnak, a külföld e rabszolgatelepének nincsenek polgárai, legfeljebb csak alattvalói vannak. Ezért nincs is nemzeti zászlaja, hanem csak egy hatósági rendelkezés és határozat alapján bevezetett és körözött "mintavédjegye".
Ez a jelvény, a német demokrácia Gessler-kalapként ismert jelvénye, mindig idegen lesz népünk számára. A köztársaság, amely annak idején a hagyományok iránti érzéketlenségével sárba tiporta a múlt nagyságának jelképeit, egyszer csodálkozni fog azon, hogy milyen kevéssé becsülik alattvalói saját szimbólumukat. A német történelem e szomorú lapja számára a köztársaság biztosította az anyagot.
Ez az állam a saját létfenntartása érdekében kénytelen az egyes országok felségjogait egyre jobban megnyirbálni, ha nem akarja, hogy zsaroló pénzügyi politikája révén utolsó csepp vérükig kiszipolyozott polgárai egy szép napon nyílt lázadásban törjenek ki ellene.
Mi, nemzetiszocialisták ebből a következő alapvető szabályt vonhatjuk le: Az erőteljes nemzeti állam, amely polgárai érdekét kifelé a legteljesebb mértékben szem előtt tartja és oltalmazza, befelé a legnagyobb szabadságot biztosíthatja anélkül, hogy az állam biztonságáért aggódnia kellene. Másrészt azonban az erőteljes nemzeti alkotmány mind az egyesek, mind az egyes országok szabadságát is korlátozhatja a birodalmi eszme károsodása nélkül, ha az ilyen intézkedésekben az egyes polgár népe nagyságának eszközét ismeri fel.
A világ összes államai az egységesítés útján haladnak. Németország sem lehet kivétel. Képtelenség az egyes országok állami szuverenitásáról beszélni akkor, amikor azt mi sem indokolja. Az egyes államok jelentősége úgy forgalmi, mint közigazgatási téren egyre szűkül. A modem közlekedés és a technika a távolságot egyre csökkenti. A régi, önálló állam ma már csak tartományt jelent, ezzel szemben a mai államok régente egy földrésszel értek fel. A mai technikai adottságok mellett ma nem nehezebb Németországot kormányozni, mint százhúsz év előtt pl. Brandenburgot. A München Berlin közti távolság ma aránylag rövidebb, mint száz év előtt München és Starnberg között. (Starnberg Münchentől kb. 20 km-re fekszik). A mai közlekedési szemszögből nézve az egész birodalom kisebb, mint a napóleoni háborúk alatt egy kisebb, középnagyságú német szövetségi állam volt. A tényeket megmásítani nem lehet. Emberek, akik ezt igyekeznek tenni, vannak, mindig voltak és a jövőben is lesznek, de aligha tudják a történelem kerekét teljesen megakasztani, megállítani pedig sohasem!
Mi, nemzetiszocialisták ezek mellett az igazságok mellett nem mehetünk el vakon és nem szabad magunkat az úgynevezett "nemzeti polgári" pártok frázisai által befolyásoltatnunk. Szándékosan használom a "frázis" kifejezést, mert szándékunk keresztülvitelének lehetőségében ezek a pártok maguk sem hisznek, de azért is, mert ők is nagymértékben hibásak a mostani fejleményekért. Különösen Bajorországra nézve igaz, hogy a központosítás elleni tiltakozás tényleg csak kortesfogás volt számára. Abban a pillanatban, amikor e pártoknak frázisaikért helyt kellett volna állniuk, mind csütörtököt mondottak. A Bajorországot ért "felségjog rablás" a lármás handabandázástól eltekintve gyakorlatilag minden ellenállás nélkül történt. Ha valaki e rendszer ellen komolyan fellépett, akkor mint "nem a mai állam alapján álló", e pártok részéről elítéltetésnek és üldöztetésnek tette ki magát mindaddig, amíg vagy börtön, vagy a szólásjog törvénytelen megvonása végleg elhallgattatta. E tényekből győződhetnek meg híveink az úgynevezett szövetségi rendszer köreinek hazug voltáról. A szövetségi államforma eszméje is, éppen úgy, mint a vallás, csak eszköz a gyakran piszkos pártérdekek kezében.
Amennyire természetes különösen forgalmi téren bizonyos egységesítés, éppen annyira kötelességünk nekünk, nemzetiszocialistáknak a mai állam újszerű fejlődésével szembeni állásfoglalás akkor, ha ezek az intézkedések egy végzetes külpolitika fedezését és lehetővé tételét célozzák.
Éppen azért, mert a mai birodalom a vasutak, a posta, a pénzügyek stb. egységesítését nem magasabb nemzetpolitikai szempontokból vitte keresztül, hanem csak azért, hogy a vég nélküli teljesítési politika számára szükséges eszközöket és zálogokat biztosítsa, mi, nemzetiszocialisták kötelesek vagyunk minden eszközzel az ilyen politika megvalósítását megakadályozni. Ezért ellenzi ezeket a központosító kísérleteket a nemzetiszocialista mozgalom.
A központosítás elleni fellépésünknek másik oka, hogy mi ezáltal megakadályozzuk a mai kormányrendszer hatalmának belső megerősödését, azét, amely minden tevékenységével a legszörnyűbb szerencsétlenséget hozta a német nemzetre. A mai zsidó demokrata birodalom, amely a német nemzet átkaként nehezedik reánk, az ettől az eszmétől még tökéletesen át nem itatott államokat igyekszik hatástalanná tenni azok jelentéktelenné tételével.
Nekünk, nemzetiszocialistáknak minden okunk megvan arra, hogy ezen államok ellenzékének ne csak alapot adjunk egy eredményes állami ellenállás kifejtésére, hanem hogy e harcoknak magasabb nemzeti, általános német érdek jellegét kölcsönözzük.
Amíg tehát a bajor néppárt kicsinyes, részleges szempontokból igyekszik a bajor állam részére különleges jogokat biztosítani, addig mi ezt a külön álláspontot valló felfogásunkat a mai novemberi demokrácia ellen irányuló magasabb nemzeti érdek szolgálatába állítjuk.
A harmadik oka a központosító törekvések elleni állásfoglalásunknak abban rejlik, hogy az ún. birodalmasítás a valóságban nem az egységesítést, még kevésbé pedig az egyszerűsítést célozza, hanem a felségjogok kisajátításával sokkal inkább arra törekszik, hogy az egyes államok kapuit megnyissa a forradalmi pártok előtt.
A jelenlegi kegyencgazdálkodáshoz fogható példa még nem fordult elő a német történelemben. A mai központosítási őrület legnagyobb része azoknak a pártoknak rovására írandó, amelyek annak idején azt ígérték, hogy az állásokba a rátermetteket fogják ültetni. Valójában azonban a hivatalok és állások betöltésénél kizárólag a pártbeli hovatartozást tartották szem előtt. A köztársaság fennállása óta különösen a zsidók árasztották el a birodalom által összeharácsolt gazdasági üzemeket és közigazgatási hivatalokat, úgy, hogy azok ma a zsidó tevékenység melegágyai.
Mindenekelőtt ez a harmadik ok kötelez bennünket arra, hogy a központosítás terén minden egyes intézkedést a legélesebb bírálatunk tárgyává tegyük, és szükség esetén a leghatározottabban állást foglaljunk ellene. Álláspontunk azonban mindig magasabb nemzetpolitikai és sohasem kicsinyes partikuláris alapokon kell hogy nyugodjék.
Azért szükséges ezt hangsúlyoznom, nehogy valaki híveink közül arra gondoljon, hogy mi, nemzetiszocialisták nem ismerjük el a birodalomnak az egyes államokkal szembeni magasabb szuverenitását. Minthogy számunkra az állam csak forma, a lényeg mindig a tartalom, a nemzet, a nép, nyilvánvaló, hogy ezek szuverén érdekeinek mindent alárendelünk, és semmi szín alatt sem biztosíthatunk a nemzeten belül, illetve az ezt megtestesítő birodalmon belül egyetlen tagállam számára sem hatalmi politikai szuverenitást és állami felségjogot. Az egyes államok úgynevezett képviseletei külföldön és egymás között is meg kell hogy szűnjenek. Amíg ezek fennállnak, addig nem csodálkozhatunk azon, ha a külföldi kételkedik birodalmi egységünkben. Annál nagyobb őrület ez, minél inkább meggondoljuk azt, hogy csak kárt okoznak, és semmi hasznot sem jelentenek. Ha egy német érdekeit a birodalom követségei nem tudják külföldön megvédeni, sokkal kevésbé lesznek képesek erre a mai világrendszerben nevetségesként ható államocskák képviselői. Ezekben a kis szövetségi államocskákban az ember mindig csak támadási felületet láthat, különösen olyan állammal szemben, amelynek földarabolása kedves témája a birodalmon belül, illetve kívül állóknak. Mi, nemzetiszocialisták nem érthetünk azzal sem egyet, hogy kiöregedett nemesi famíliák számára biztosítsunk e képviseletek útján könnyű megélhetést. A képviseleteink már a régi birodalom idejében is olyan gyöngék voltak, hogy e téren szerzett tapasztalataink öregbítésére igazán nincs szükségünk.
Az egyes államok jelentősége a jövőben feltétlenül inkább csak kultúrpolitikai térre szorul. Az az uralkodó, aki Bajorország nagysága érdekében a legtöbbet tette, nem makacs, németellenes partikularista, hanem nagynémet érzelmeiről ismert, művészlelkű I. Lajos volt. Az állam erejét elsősorban Bajorország kulturális helyzetének kiépítésére és nem politikai hatalmának növelésére használta fel, és ezáltal jobbat és maradandóbbat alkotott, mint ahogy ez másként egyáltalán lehetséges lett volna. Münchent, az akkor még kevésbé jelentős vidéki székvárost nagy német művészeti metropolissá tette, és oly szellemi központot teremtett belőle, amely a lényegileg különálló frankokat is képes volt ez államhoz fűzni. Ha München az maradt volna ami egykor volt, Bajorországban is megismétlődött volna az, ami Szászországban, de azzal a különbséggel, hogy a bajor Lipcse, Nürnberg nem bajor, hanem frank várossá lett volna. Nem a "le Poroszországgal" kiáltozók tették naggyá Münchent, hanem az a király adott neki jelentőséget, aki belőle a német nemzetnek művészeti kincset teremtett. E tényből a jövőre nézve azt a tanulságot vonhatjuk le, hogy az egyes államok jelentősége a jövőben nem állam és hatalompolitikai területen keresendő. Azt én etnikai vagy kultúrpolitikai téren látom. Az idő itt is kiegyenlítően fog hatni. A modem forgalom könnyebbsége az embereket összekeveri, a törzshatárok lassan és egyre jobban elmosódnak, s így aztán a nép is lassan egybeolvad.
A hadsereg mentesítendő az egyes államok befolyása alól. Az eljövendő nemzetiszocialista állam ne essék abba a régi hibába, hogy a hadseregre olyan feladatokat ró, amelyek nem tartoznak rá. A német hadsereg nem azért van, hogy az etnikai sajátosságok fenntartásának, hanem sokkal inkább azért, hogy az egyetemes német nép kölcsönös megértésének és egybeforrásának iskolája legyen. Az, ami a nemzet életében elválasztóan hat, a hadsereg által összeható erővé változtatandó. Kötelessége a hadseregnek, hogy tagjait kiemelje az egyes államok szűk látóköréből, és beállítsa őket az egyetemes német nemzet tagjai sorába. Nem szülőföldjének, hanem hazájának határait kell megismernie, azokat a határokat, amelyeket egykor meg is kell védelmeznie. Esztelenség a fiatal katonát szűkebb hazájában hagyni, ellenkezőleg, katonai szolgálati ideje alatt Németországot kell vele megismertetni. Minél kevésbé megy a fiatal német ma vándorolni, annál nagyobb szükség van erre, hogy ezáltal is tágítsa látókörét. Vajon nem esztelensége a fiatal bajort ha majd erre ismét sor kerülhet Münchenben hagyni, a frankot Nürnbergben, a badenit Karlsruhéban, a württembergit Stuttgartban? Nem okosabb-e a fiatal bajornak egyszer a Rajnát, másszor az Északi-tengert, a hamburginak az Alpokot, a keletporosznak a német középhegységet és így tovább megmutatni?
A honfitársi jelleget adja meg maga a csapat, de ne maga az állomáshely. Minden központosítással szembeszállunk, a hadseregével azonban sohasem! Ellenkezőleg, ha semmiféle ilyen kísérletet nem tudnánk üdvözölni, ennek az egynek örülnünk kellene. Eltekintve attól, hogy a birodalmi hadsereg mai nagysága mellett az egyes államok különálló csapattesteinek fenntartása képtelenség, a birodalmi hadsereg egyesítésében olyan lépést látunk, amelyet mi a jövőben a néphadsereg újbóli felállítása esetén sem fogunk többé feladni.
A győzelmes ifjú eszmének minden olyan béklyót le kell ráznia magáról, amely bénítóan hathat gondolatai megvalósítására. A nemzetiszocializmusnak jogot kell formálnia ahhoz, hogy elveit az egész német nemzetre reákényszerítse, és azt eszméje és gondolatvilága szerint nevelje, tekintet nélkül a szövetséges államok eddigi határaira. Amint az egyházat, ugyanúgy a nemzetiszocialista eszmét sem kötheti és korlátozhatja senki hazánk egyes államainak területére.
A nemzetiszocializmus nem az egyes szövetséges államok politikai érdekeinek szolgája, hanem az egész nemzetnek ura kell hogy legyen. Neki kell a nép életmódját megállapítani és újjáalakítani, s jogot kell biztosítani magának arra, hogy túltegye magát azokon a határokon, amelyeket az általunk elvetett fejlődés vont.
Minél teljesebb lesz az eszme győzelme, annál nagyobb lesz a szabadság, amelyet az egyes esetében az állam saját keretén belül nyújt.


XI. Propaganda és szervezés

Az 1921. év reánk és a mozgalomra nézve több szempontból különös jelentőséget nyert. A Deutsche Arbeiter Partei-ba (Német Munkáspárt) történt belépésem után azonnal kézbe vettem a propaganda vezetését. Ezt tartottam pillanatnyilag a legfontosabbnak. Egyelőre az embernek kevésbé kellett törnie a fejét szervezeti kérdéseken, sokkal fontosabb volt magának az eszmének minél szélesebb körben való terjesztése. A propagandának jóval meg kellett előznie a szervezést és az utóbbi részére először a megfelelő emberanyagot kellett biztosítania. Ellensége is vagyok a túl gyors és pontos szervezésnek. Emellett ugyanis legtöbbször csak a holt szerkezet jön létre, és csak ritkán erős szervezet. A szervezés olyasvalami, amely létét a szerves életnek, a szerves fejlődésnek köszönheti. Eszmék, amelyek az emberek egy bizonyos számát magukkal ragadjak, mindig bizonyos rendezettség felé törekszenek, és e belső kialakulásnak igen nagy az értéke. Itt is számolni kell azonban az emberi gyöngeséggel, amely az egyest legalábbis kezdetben arra készteti, hogy védekezzék a nála tehetségtelenebbel szemben. Félő, hogy a felülről lefelé gépiesen irányított szervezkedés annak a veszélynek lesz az előidézője, hogy az egyszer elhelyezkedett, de teljesen még nem ismert és talán kevésbé alkalmas egyén puszta féltékenységből megkísérli a mozgalom kebelében az alkalmasabb egyén érvényesülésének megakadályozását. Különösen egy fiatal mozgalomnál lehet végzetes az így keletkezett kár.
Ez okból eleinte célirányosabb az eszmét egy központból propagálva terjeszteni, és csak a lassan felgyülemlő emberanyag gondos átnézése és vizsgálása után kiválasztani a vezetésre alkalmas egyéneket. Ily módon sokszor jelentéktelennek látszó emberek bizonyulnak született vezetőknek. Már most meg kell jegyeznem, hogy teljesen téves úton járunk, ha egy emberben csak azért, mert elméletileg nagyon képzett, vezetői képességeket vélünk felfedezni. Igen gyakran éppen az ellenkezője igaz.
A nagy elméleti képzettségű emberek csak a legritkább esetben nagy szervezők is, mert míg az elméleti és programalkotó egyén nagysága elsősorban az elvont törvények helyes felismerésében és lerögzítésében rejlik, addig a szervezőnek elsősorban lélekbúvárnak kell lennie. Az embert úgy kell vennie, amint van; meg kell őt ismernie, és éppen annyira nem szabad őt túlbecsülnie, e mint tömegeiben kevésre értékelnie. Ellenkezőleg! Meg kell kísérelnie minden tényező figyelembevételével oly alakulat létrehozását, amely élő szervezetként alkalmas az eszme képviseletére és a sikerhez vezető út szabaddá tételére.
Még ritkább esetben szokott a nagy elméleti felkészültségű személy vezérségre alkalmas lenni. Sokkal inkább lesz ilyen az agitátor, amit sokan, akik a kérdéssel csak tudományosan foglalkoznak, nem szívesen hallanak. Az agitátornak, aki képes egy eszmét a széles tömegekkel megértetni, mindig pszichológusnak is kell lennie. Mindig alkalmasabb lesz vezéri szerepre, még ha demagóg is, mint az emberismerettel nem bíró és a világtól elvonatkoztatott teoretikus. A vezetés nagy tömegek mozgatását jelenti. Eszmék megteremtése semmi összefüggésben sincs a vezéri képességgel. Teljesen hiábavaló és meddő az afeletti vitatkozás, hogy mi nagyobb jelentőségű: az emberi ideálok tételszerű felállítása vagy azok megvalósítása? Ezzel is úgy vagyunk, mint az életben oly sokszor: az egyik teljesen ésszerűtlen lenne a másik nélkül. A legszebb elméleti elgondolás is céltalan és értéktelen marad, ha a vezér nem mozgatja meg annak érdekében a tömegeket és megfordítva: ugyan mit érne minden vezéri lendület és tehetség, ha a teoretikus nem jelölné meg az emberi küzdelem célját? Az elméleti, vezéri és szervezői tehetség egy személyben azonban a lehető legritkább esetben egyesül. E három tulajdonság egyesülése teremti a nagy embereket.
A mozgalomban való ténykedésem első idejében amint már jeleztem a propagandának szenteltem magam. A propaganda feladata az volt, hogy az emberek egy kis számát telítse az új eszmékkel, hogy aztán rendelkezésre álljon az az emberanyag, amely a későbbi szervezésnek első egyedeit adhatta. Emellett a propaganda célja legtöbbször túlhaladta a szervezést.
Ha egy mozgalom célja a meglevő világ lerombolása és helyébe egy új világ építése, akkor a mozgalom vezetőinek a következő alaptételekkel feltétlen tisztában kell lenniük.
Minden mozgalomnak az általa megnyert embereket két csoportba kell osztania, a hívek és a tagok csoportjára.
A propaganda feladata a hívek toborzása, a szervezés célja pedig a tagok gyűjtése.
A mozgalom híve az, aki annak céljával egyetért. Tagja pedig az, aki harcol a célért. A mozgalom a propaganda útján nyeri híveit. A tagot a szervezés készteti arra, hogy maga is új párthíveket szerezzen, akiknek soraiból viszont ismét új tagok nyerhetők.
Miután egy mozgalom párthívétől csak az eszme passzív elismerését várjuk el, a tagtól ellenben az eszme cselekvő képviseletét és védelmezését is, a mozgalom minden tíz hívére alig fog egy-két tag esni. A hívő jelleg csak meggyőződésében, a tagság a meggyőződéssé vált eszme képviseletével és terjesztésével járó bátorságban gyökerezik. A meggyőződés a maga passzív formájában nagyon jól illik az emberiség jobbára rest és gyáva többségéhez. A tagság ellenben, amely cselekvő lelkületet követel meg, már csak az emberiség kisebbségének felel meg.
A propaganda ennek megfelelően fáradhatatlanul tartozik gondoskodni arról, hogy az eszmének hívei legyenek, miközben a szervezetnek a legerőteljesebben azon kell rajta lennie, hogy a párthívek közül csak a legértékesebbeket minősítse tagokká.
A propagandának nem szükséges a fejét törnie minden egyes, általa kioktatott egyén jelentősége, tudása, tehetsége, értelme vagy jelleme felől. Ezzel szemben a szervezésnek a leggondosabban össze kell gyűjtenie az egyedek tömegéből azokat, akik a mozgalom győzelmét valóban lehetővé teszik.
A propaganda megkísérli, hogy az eszmét az egész népre rákényszerítse; a szervezés ezzel szemben csak azokat veszi be keretei közé, akik előreláthatólag nem lesznek lélektani okokból az eszme terjedésének kerékkötői.
A propaganda a nép egyetemét igyekszik az eszmének megnyerni, és egyben megérlelni az eszme győzelmének idejére. Ezzel szemben a szervezés a győzelmet azzal harcolja ki, hogy azokat a híveket, akik alkalmasak és hajlandók kitartani a győzelemig, szervesen összekapcsolja.
Az eszme győzelme annál könnyebb lesz, minél nagyobb mérvű az embereket összességükben felvilágosító propaganda, és minél szorosabb és erősebb a szervezet, amely a harcot tényleg megvívja. Ebből következik azután, hogy a hívek száma sohasem lehet elég nagy, míg a tagok túl nagy száma veszélyeztetheti a szervezet értékét.
Ha a propaganda az egész népet átitatta már az eszmével, akkor a szervezet egy maroknyi haddal levonhatja annak következményeit. A propaganda és a szervezet, tehát a hívek és a tagok, fordított arányban állanak egymással. Minél jobban dolgozott a propaganda, annál szerényebb lehet a szervezet, és minél nagyobb a hívek száma, annál kevesebb lehet a tagoké és megfordítva: minél rosszabb a propaganda, annál nagyobbnak kell lennie a szervezetnek, és minél kisebb marad egy mozgalom híveinek a serege, annál nagyobb számúnak kell lennie a tagok csoportjának, ha egyáltalán számít a győzelemre.
A propaganda első feladata az emberek megszerzése a későbbi szervezet számára, viszont a szervezés első feladata az emberek megnyerése a propaganda továbbvitelére. A propaganda második feladata a fennálló állapot szétrombolása, az új tan elterjesztése, a szervezet második feladata pedig a harc a hatalomért, hogy annak birtokában az eszme végleges sikerét biztosíthassa.
Világnézeti forradalomnak akkor lesz a legátütőbb sikere, ha az új világnézet lehetőleg minden embert megismertet az új tan lényegével, sőt szükség esetén ezt rájuk kényszeríti. Ezen eszme szervezete, vagyis a mozgalom csak annyi embert kapcsoljon be a munkába, amennyire a kérdéses állam ütőerének megszállásához szüksége van.
Más szóval ez azt jelenti, hogy minden, valóban világrengető mozgalomban a propagandának kell elsősorban a mozgalom eszméjét elterjesztenie, tehát fáradhatatlanul azon kell munkálkodnia, hogy az új eszméket másokkal megismertesse, azokat megnyerje az eszméjének, vagy legalábbis eddigi meggyőződésükben megingassa.
Minthogy pedig a tan elterjesztésének, vagyis a propagandának rendszeresnek kell lennie, így magának a tannak meg kell teremtenie a szervezetét. A szervezet tagjait a propaganda útján nyert hívek közül kapja, akik annál gyorsabban fognak szaporodni, minél behatóbb a propaganda. Utóbbi viszont annál eredményesebben fog dolgozni, minél jobb és erősebb a mögötte álló szervezet.
A szervezés legfőbb feladatának a biztosítása, hogy a mozgalom keretén belül szakadás és ezen keresztül a munka gyöngülése ne következhessék be, továbbá, hogy a támadó szellem fenntartásáról és megerősítéséről gondoskodjék. A tagok számának nem kell túlságosan nagynak lennie, sőt ellenkezőleg. Tekintettel arra, hogy az emberiségnek csak egy kis töredéke erőteljes és bátor szellemű, az olyan mozgalom, amely a maga szervezetét a végletekig növeli, egy szép napon szükségképpen meggyengül. Olyan szervezetek, amelyek a maguk taglétszámában egy bizonyos határon túl növekszenek, lassanként elvesztik harci erejüket, és nem lesznek többé alkalmasak arra, hogy az eszme propagandáját egységesen, támadásszerűen alátámasszák és kihasználják. Minél nagyobb és belsejében minél forradalmibb az eszme, annál tevékenyebbek lesznek tagjai. Minthogy a tan felforgató ereje azok terjesztőire nézve veszéllyel jár, alkalmas a kislelkűek és gyáva nyárspolgárok távoltartására. Csöndben ugyan a mozgalom híveinek vallják magukat, de semmi szín alatt sem fogják tagságuk által azt a nyilvánosság előtt kifejezésre juttatni. Ennek az a következménye, hogy a nagy átalakító eszme szervezete a propaganda által nyert hívek közül csak a legtevékenyebbeket fogja tagokként megnyerni. De éppen a mozgalom tagjainak természetes kiválasztódás által biztosított tevékenysége képezi további propagandájának előfeltételét és az eszme megvalósítása érdekében folytatott harc eredményességét.
A mozgalom legnagyobb veszedelme éppen taglétszámának természetellenes megnövekedése az igen gyors eredmények következtében. Amíg a mozgalom kemény harcokat vív, addig a gyáva és önző emberek elkerülik, mihelyt azonban fordul a kocka és a párt nagy sikere valószínű vagy már bekövetkezett, akkor gyorsan igyekszik mindenki a mozgalom tagjai sorába lépni.
Ennek a körülménynek a terhére írandó az a tény, hogy sok győzelmes mozgalom az eredmény elérése, helyesebben az utolsó célkitűzések végső megvalósítása előtt hirtelen, váratlanul, valami megmagyarázhatatlan belső gyöngeségnél fogva megtorpan, a harcot beszünteti és végül elenyészik. Az első győzelem hatása alatt ugyanis olyan sok rossz, méltatlan és különösen gyáva elem férkőzik be egy-egy ilyen szervezetbe, hogy végül is ezek a gyönge értékű elemek a harcra készek fölé kerekednek és a mozgalmat saját érdekeik szolgálatába kényszerítik, azt a saját gyönge lábon álló hősiességük színvonalára süllyesztik le, és az eredeti eszme győzelmének kivívása érdekében semmit sem tesznek. A fanatikus cél elmosódott, a harci készség elült, és mint a polgári világ ilyenkor nagyon helyesen mondja: "Jegenyefák nem nőnek az égig. "
Ezért van nagy szükség arra, hogy a mozgalom tisztán önfenntartási ösztönből, mihelyt siker koronázza munkásságát, a tagok további felvételét megszüntesse és a továbbiakban már csak a legnagyobb elővigyázat és alapos vizsgálat után bővítse szervezetét. Csak így lesz képes a mozgalom magvát hamisítatlanul frissen és egészségesen fenntartani. Gondoskodnia kell arról, hogy kizárólag ez a mag vezesse tovább a mozgalmat, vagyis állapítsa meg az általános ismertetést célzó propaganda módját, a hatalom birtokosaként pedig kezdje meg azokat a tárgyalásokat, amelyek az eszme gyakorlati megvalósítása érdekében szükségesek.
Régi törzskarából kell nemcsak a megteremtett alakulat összes fontosabb vezető állásait betölteni, hanem az egész vezetést is megszervezni. Mindaddig folytatni kell ezt, amíg a jelenlegi párt alapelvei és tanulságai az új állam alapelveivé válnak. Csak azután lehet lassanként az eszmétől átitatott különleges alkotmány kezébe adni a kormánykereket. Persze ez mindig ellentétes erők harca közepette történik, mert ez sokkal kevésbé az emberi belátás, mint inkább a felismert, de állandóan mégsem irányítható erők játékának és hatásának a kérdése.
Minden nagy mozgalom, legyen az vallási vagy politikai természetű, nagy eredményeit csak a fenti alapelveknek a felismerése és alkalmazása által tudta elérni. Különösen tartós eredmények azonban ezeknek a törvényszerűségeknek a szem előtt tartása nélkül el sem képzelhetők.
Mint a párt propagandavezetője nemcsak azon fáradoztam, hogy a párt későbbi nagysága részére előkészítsem a talajt, hanem munkám tekintetében vallott gyökeres felfogásom alapján olyan irányban is dolgoztam, hogy a szervezet csak a legkitűnőbb anyagot kapja. Minél forradalmibb és felforgatóbb volt a propagandánk, annál inkább visszariasztotta a félénk és gyönge természeteket, és megakadályozta azok behatolását szervezetünk magvába. Az ilyenek talán híveink maradtak, de nem elveink nyílt hangoztatása, hanem azok félénk elhallgatása mellett. Hány ezren biztosítottak engem arról, hogy mindenben egyetértenek velem, de tagok mégsem lehetnek. A mozgalom oly radikális, mondották, hogy a tagság egyeseket súlyos kifogásoknak, sőt veszélynek tenne ki. Ezért nem lehet a csöndes és békeszerető polgároktól rossz néven venni, ha egyelőre félreállnak, annak ellenére, hogy szívből lelkesednek az ügyért.
Ez így is volt jó.
Ha azok az emberek, akik belsejükben nem értettek egyet a forradalommal, tagokként mind beözönlöttek volna pártunkba, akkor mi ma jámbor asztaltársaság, de nem harcra kész ifjú mozgalom lennénk.
Az a lüktető és támadó irány, amelyet annak idején propagandánknak adtam, mozgalmunk radikális irányzatát megerősítette és biztosította, mert egykét kivételtől eltekintve, ezentúl már csak tényleg radikális emberek voltak hajlandók tagjaink sorába lépni.
Emellett ez a propaganda mégis annyira hatásos volt, hogy rövid időn belül százezrek voltak, akik nemcsak igazat adtak nekünk, hanem győzelmünket is óhajtották, ha személyileg gyávák is voltak értünk áldozatot hozni, vagy éppen belépni tagjaink sorába.
1921 közepéig ez a puritán tevékenység még elegendő volt és hasznára is vált a mozgalomnak. Ez év nyár derekának különös eseményei azonban tanácsossá tették, hogy a propaganda lassan láthatóvá vált eredményéhez egyenrangú tényezőként a szervezés is hozzájáruljon.
A "népi" álmodozók egy csoportjának az akkori elnök által támogatott kísérlete, amely a vezetés átvételét célozta, sikertelen maradt. Ez a kis cselszövés összeomlott, hogy ennek folyományaként a tagok közgyűlése az egész mozgalom vezetését minden fenntartás nélkül nekem adja át. Ezzel együtt járt az új alapszabályok elfogadása, amely a mozgalom vezető elnökére hárítja az egész felelősséget, a választmányi határozathozatal rendszerét megváltoztatja, helyébe a munkamegosztás rendszerét vezeti be, azt a rendszert, amely azóta is győzelmesen igazolta helyességét.
A mozgalom belső átszervezésének munkáját 1921. augusztus 1-jén vettem kézbe. Kiváló segéderők egész sorára leltem.
Kísérletképpen a propaganda eredményeit a szervezésnél is felhasználtam. Ezzel kapcsolatban kénytelen voltam az eddigi szokások egész sorát megszüntetni és olyan elveket bevezetni, amelyeket a fennálló pártok egyikénél sem alkalmaztak, sőt azokat el sem ismerték volna.
1919 és 1920-ban a mozgalmat a választmány vezette, amelyet a törvényben előírt módon a párttagok gyűlése választott. A választmány első és másodpénztárnokból, első és másodjegyzőből, első és másodelnökből állott. Ezekhez járult még egy tagsági ellenőr, a propaganda főnöke és különböző tanácstagok.
Ez a választmány bármennyire is nevetségesen hangzik tulajdonképpen a parlamentarizmust testesítette meg, noha vele szemben a mozgalom a legélesebben állást foglalt, mert ez a rendszer az, amely miatt valamennyien szenvedtünk és még ma is szenvedünk.
Sürgős szükség volt tehát e rendszer megváltoztatására, ha nem akartuk, hogy belső szervezetének rossz alapja miatt az egész mozgalom tönkremenjen, és alkalmatlanná váljék nagyszerű hivatásának teljesítésére.
A választmányi ülések, amelyekről jegyzőkönyvet vezettek és amelyek szótöbbséggel hozták határozataikat, valóságos kis parlamentet képeztek. Itt is hiányzott minden személyes felelősség és felelősségre vonás. Itt is ugyanaz az ellenzékiség és esztelenség uralkodott, mint a mi nagy állami népképviseleti testületünkben. Kineveztek a választmányba jegyzőkönyvvezetőket, pénztárkezelőket, szervezőbizottsági tagokat, propagandistákat, és még isten tudja, kiket, de azért minden egyes kérdéshez mindnyájan hozzászóltak, és szavazással döntöttek. Ilyen körülmények között a propagandista leszavazott olyan témában, ami a pénzügyre vonatkozott, az utóbbi pedig a szervezést érintő dolgokban, a szervező pedig olyan ügyekben, amelyek kizárólag a jegyzőkre tartoztak és így tovább.
Miért rendeltek azonban akkor külön egyént a propaganda osztály élére, ha a hírverés kérdései fölött pénztárosok, jegyzőkönyvvezetők, tagellenőrök stb. tartoztak dönteni? Helyesen gondolkodó ember részére ez éppen olyan érthetetlen, mint amilyen érthetetlen lenne az, ha egy nagy gyári vállalatban igazgatók, osztályok és egyéb ágazatok vezetői olyan kérdések felett kellene hogy döntsenek, amelyek ügykörükkel egyáltalán nincsenek összefüggésben.
Ehhez a tébolyhoz nem alkalmazkodtam, hanem igen rövid idő múltán elmaradtam az ülésekről. Folytattam propagandamunkámat, megtiltottam, hogy bárki hozzá nem értő megkísérelje ez ügybe való beleszólást, éppen úgy, mint ahogy én sem avatkoztam bele mások dolgába.
Amint az új alapszabályokat elfogadták és az első elnöki tisztségre való meghívatásom által a szükséges tekintéllyel és joggal is rendelkeztem, a képtelen állapot mindjárt meg is szűnt. A választmányi határozatok helyett a korlátlan felelősség elvét vezettem be.
Az első elnök felelős az egész mozgalom vezetéséért. Õ szabja meg a választmány alája rendelt tagjai, valamint a még egyébként szükséges segéderők számára a végzendő munkakört. Ezek mindegyike teljes mértékben felelős a részére kiosztott feladatokért. Mindenki csak az első elnökkel szemben alárendelt, aki viszont gondoskodni tartozik az összesek együttműködéséről, illetve a személyek kiválasztásáról. Általános kijelölési joga alapján biztosítania kell az együttműködést.
Az elvi felelősség törvénye a mozgalmon belül lassanként legalábbis a párt vezetőségét illetően magától értetődő kezdett lenni. A kis helyi csoportokban, de talán a körzeteknél és kerületeknél is évekig el fog tartani, amíg ezeket az alapelveket keresztül lehet vinni, mert az aggodalmaskodók és semmitmondók állandóan védekezni fognak a számukra mindig kellemetlen személyes felelősség ellen. Õk mindig jobban érezték magukat akkor, ha mindenik súlyosabb esetnél az úgynevezett választmányi többség állott a hátuk mögött. Én azonban az ilyen gondolkodásmóddal szemben a legerélyesebben állást foglaltam. Engedményeket a felelősség terén nem tettem, és ezáltal oly felfogást juttattam érvényre, amely csak azokat fogja vezetéshez juttatni, akik arra valóban hivatottak és méltók. Kétségtelen azonban, hogy olyan mozgalomnak, amely a parlamentarizmus rákfenéje ellen küzd, elsősorban is önmagát kell függetlenítenie attól. Csak ily módon lesz ereje a harc megvívásához.
Olyan mozgalom, amely a többségi uralmi rendszer idején minden vonalon a vezéri gondolat és az ezzel együtt járó felelősség alapjára helyezkedik, egy szép napon számtani biztonsággal le fogja győzni az eddigi felfogást, hogy győztesként kerüljön ki a küzdelemből.
A fenti alaptétel következetes keresztülvitele a mozgalom teljes átszervezéséhez és a gazdasági ügyeknek az általános politikai vezetéstől való szigorú elkülönítéséhez vezetett. A felelősség elvét a párt intézményeire is kiterjesztettük. Ez a körülmény segítségünkre volt a párt gyermekbetegségeinek leküzdésénél: a gazdasági irányítás mentesült a politikai befolyás alól, és azt tiszta gazdasági alapra helyezte.
Amikor 1919 őszén az akkori "hat ember" pártjához csatlakoztam, annak sem hivatalos helyisége, de még csak levélpapírja vagy bélyegzője és nyomtatványa sem volt. Üléseit először egy herrengassei vendéglőben, később egy, Gasteigon levő kávéházban tartotta. Ez lehetetlen állapot volt. Rövidesen felkerekedtem és a müncheni vendéglők meg kocsmák egész sorát kerestem fel azzal a célzattal, hogy egy külön szobát vagy helyiséget béreljek a párt részére. Az egykori Sterneckerféle sörfőzdében bukkantam egy kis boltozatos helyiségre, amely valamikor a bajor birodalmi tanácsosok összejöveteli helyiségéül szolgált. Sötét, homályos volt, és éppen ezért amennyire megfelelt korábbi rendeltetésének, éppoly kevéssé volt alkalmas a mi céljainkra. Az utca, amelyre egyedüli ablaka nyílott, oly keskeny volt, hogy még a legragyogóbb nyári napokon is komor és sötét maradt. Ez lett a mi első irodahelyiségünk. Tekintettel arra, hogy bére mindössze havi ötven márkára rúgott ránk nézve annak idején óriási összeg nagy igényeket nemigen támaszthattunk. Még azt sem vehettük rossz néven, hogy beköltözésünk előtt rögtön leszaggatták az egykori, még a birodalmi tanácsosok részére készített falburkolatot, úgyhogy helyiségünk tényleg inkább kriptához hasonlított, mint irodához.
Ez mégis már igen nagy haladást jelentett. Lassacskán villanyvilágítást is kaptunk, utóbb pedig távbeszélőt. Néhány kölcsönkért szék, végre egy nyitott állvány, később egy szekrény került helyiségünkbe. Két, a vendéglős tulajdonát képező pohárszék szolgált röpcéduláink és plakátjaink stb. megőrzésére.
Az eddigi ügymenet, vagyis a mozgalomnak hetenként egyszeri üléseken történő irányítása, hosszabb időre tarthatatlan volt. A folyó ügyek intézését csak a mozgalom által fizetett tisztviselő alkalmazásával lehetett végeztetni.
Annak idején ez nagy nehézségekbe ütközött. A mozgalomnak még olyan kicsiny volt a taglétszáma, hogy egyenesen művészet volt tagjai közül olyan embert találni, aki a legszerényebb anyagi követelmények mellett a mozgalom sokirányú igényét ki tudta elégíteni.
Egykori katonabajtársam, Schüssler személyében leltük meg hosszas keresés után a párt első ügyvezetőjét. Eleinte 6 és 8 óra között, később 5 és 8 óra között, végül egész délután tartott hivatalos órát új helyiségünkben. Rövid idő múltán már reggeltől késő estig végezte kötelességét. Éppoly szorgalmas, mint őszinte és talpig becsületes ember volt, aki fáradságot nem kímélt, és különösen hű volt mozgalmunkhoz.
Schüssler egy kis, a saját tulajdonát képező Adler írógépet hozott magával. Ez volt az első ilyen felszerelési tárgy mozgalmunk szolgálatában, amelyet később a párt részletfizetésre meg is vásárolt. Egy kis páncélszekrényre is szükség volt, hogy benne kartotékjainkat és tagsági jegyzékeinket elhelyezzük, nehogy tolvaj kezek ellophassák. Annak beszerzése tehát távolról sem azért történt, mintha bizony súlyos pénzeinket akartuk volna benne elhelyezni. Ellenkezőleg. Minden végtelenül szegényes volt és jómagam nem egyszer fedeztem kiadásainkat csekély, megtakarított pénzecskémből. Másfél évvel később helyiségünk már kicsinynek bizonyult, és így átköltöztünk a Cornelius utcába. Új otthonunk egy vendéglőben volt, de már nem egy, hanem három helyiségből állott, amelyhez egy nagy tanácsterem csatlakozott. Ez annak idején nekünk még nagynak is tűnt. Itt 1923. év novemberéig maradtunk.
1920 decemberében szereztük meg a Völkischer Beobachtert, amely nevének megfelelően a népi érdekek védelmét szolgálta, és az N. S. D. A. P. hivatalos lapjává lett. Eleinte hetente kétszer jelent meg, 1923 elején napilappá alakult át. 1923 augusztus havában vette fel ismert, nagy alakját.
Annak idején újonc voltam a hírlapírás terén, és így sok kellemetlen tandíjat kellett fizetnem.
Már maga az a körülmény, hogy a rengeteg zsidó újsággal szemben alig akadt egy valóban jelentős népi és nemzeti lap, gondolkodásra késztetett. Ennek oka, amint ezt a gyakorlati életben később magam is nem egy alkalommal megállapíthattam, legnagyobbrészt az úgynevezett népi és nemzeti vállalkozások helytelen üzletvitelében rejlett. Legnagyobbrészt abból a felfogásból indultak ki, hogy az érzelmet fölébe helyezték a teljesítménynek, ami teljesen téves álláspont. Az érzelmeknek ugyanis nem szabad külsőséggé alacsonyodniuk, ellenkezőleg, legszebb megnyilvánulásuk az eredményes munka. Aki népe számára valami értékeset alkot, értékes életfelfogásról tesz tanúbizonyságot, ezzel szemben egy másik, aki mindig érzelmet és szándékot színlel anélkül, hogy népe számára hasznos szolgálatokat tenne, minden igazi közösségi érzetnek híján van.
A Völkischer Beobachter is amint neve is mutatja úgynevezett népi sajtóorgánum volt, annak minden előnyével, de még több hibájával és gyöngéjével, amelyek a népi és nemzeti intézményeket általában kísérni szokták. Amennyire tiszteletet parancsoló volt tartalma, éppen oly lehetetlen volt kereskedelmi vezetése. E lapnál is az volt az elgondolás, hogy a népi és nemzeti újságokat a népi és nemzeti adományokból kell eltartani, ahelyett, hogy arra törekedtek volna, hogy a többi újságtermékkel vegyék fel a versenyt. Ugyanis tisztességtelen dolog az, ha egy vállalat kereskedelmi vezetésének hanyagságát és hibáit a jóérzésű polgárok adományaiból akarják fedezni.
Mindenesetre rajta voltam, hogy ezen az állapoton, amelynek aggályos voltát hamarosan felismertem, segítsek. A szerencse kedvezett is nekem. Megismerhettem azt az embert, aki azóta vállalatunk ügyvezetőjeként a mozgalom érdekében végtelenül értékes munkát végzett. 1914ben, tehát a harctéren ismertem meg annak idején elöljárómként a párt mai vezérigazgatóját, Max Amannt. A háború négy éve alatt csaknem állandóan tanúja voltam későbbi munkatársam rendkívüli képességeinek, szorgalmának és határtalan lelkiismeretességének.
1921 nyarának derekán, amikor mozgalmunk nehéz válságban volt és alkalmazottaink egy részével már nem voltam, nem is lehettem megelégedve, sőt ezek közül egyikkel szemben a legkeserűbb tapasztalatokat szereztem, egykori ezredtársamhoz fordultam, akivel egy napon a véletlen hozott össze. Arra kértem, hogy vegye át mozgalmunk ügyvezetését. Hosszas vonakodás után Amann annak idején nagy kilátásokkal kecsegtető állásban volt végre hozzájárult, mindenesetre azzal a kifejezett feltétellel, hogy sohasem hajlandó egy tudatlan választmány kiszolgálója lenni, hanem kizárólag egyetlen urat fog maga fölött elismerni. Mozgalmunk e kereskedelmileg igen képzett első ügyvezetőjének elvitathatatlan érdeme, hogy pártunk ügyvitelében rendet és biztonságot teremtett, és hogy az azóta is mintaszerű. Színvonalát az alosztályok egyike sem tudta elérni, még kevésbé túlszárnyalni. Amint azonban ez már az életben mindig lenni szokott, kiváló képesség nem egyszer irigység és neheztelés forrása. Ez esetben is így volt.
Már az 1922. év folyamán szigorú irányelvek szerint történt a mozgalom üzleti és szervezeti kiépítése. Felfektettek egy központi nyilvántartást, amely a mozgalomhoz tartozó összes tagokat magába foglalta. A mozgalom pénzügyeit is rendezték. A folyó kiadásokat a bevételekből kellett fedezni, a rendkívüli bevételek pedig csak rendkívüli kiadások fedezésére szolgáltak. A nehéz idők dacára a mozgalom, apró számláktól eltekintve, csaknem teljesen adósságmentes volt, sőt vagyona egyre gyarapodott. Úgy dolgoztak, mint egy magánvállalatnál. Az alkalmazottak kötelességük teljesítése által tüntették ki magukat, és nem hivatkozhatott senki csupán a híres "érzelemre". Minden nemzetiszocialista érzelme elsősorban tevékenységében, szorgalmában és a rábízott munka teljesítésében nyilvánult meg. Aki kötelességét nem teljesíti, az ne dicsekedjen olyan érzelmekkel, amelyekkel szemben a valóságban vétkezik. A párt új ügyvezetője minden befolyás ellenére teljes erejével azt az álláspontot képviselte, hogy a pártirodák nem jelenthetnek szinekúrát a munkát nem nagyon kedvelő párttagok számára. Egy olyan mozgalomnak, amelyik a jelenlegi közigazgatásunk korrupciója ellen oly éles harcot folytat, legelsősorban saját szerveit kell ettől az eltévelyedéstől megóvni. Előfordult, hogy a lap kiadóhivatalába felvettek olyan egyéneket, akik korábban érzelmileg a bajor néppárthoz tartoztak, és mégis kitűnőeknek kellett minősítenünk munkájukat. Sőt ez a kísérlet végül kiváló eredménnyel végződött. Mert a valódi teljesítmény becsületes és nyílt elismerése által a mozgalom ez alkalmazottak szívét gyorsabban és alaposabban meghódította, mint ahogyan egyébként történt volna. Később belőlük becsületes nemzetiszocialisták lettek, nemcsak szájjal, hanem lelkiismeretes, rendes munkájukkal is, amelyet az új mozgalom szolgálatában végeztek. Az azonban magától értetődik, hogy a jól minősített párttag az éppen olyan jól minősített nem párttaggal szemben előnyben részesült. Csak azért azonban, mert valaki párttag, állást még nem kaphatott. Mozgalmunk új ügyvezetőjének ez a határozott alapelve a mozgalomra nézve idővel a legnagyobb haszonnal járt. Csak így volt lehetséges, hogy az infláció nehéz idején, amikor a vállalatok tízezrei mentek tönkre és az újságkiadók ezrei kénytelenek voltak lapjuk megjelenését beszüntetni, a mozgalom üzletvezetősége nemcsak megállotta helyét és teljesítette feladatát, hanem a Völkischer Beobachter egyre jobban terjedt. Ez időben lépett a nagy újságok sorába.
Az 1921. évnek azonban még az a nagy jelentősége is volt, hogy nekem, mint pártelnöknek lassanként sikerült az egyes pártszerveket a választmányi tagok folytonos bírálataitól és beleszólásától megóvni. Ez rendkívül fontos volt, mert valóban alkalmas egyént valamely feladat teljesítésére megnyerni nem lehet, ha dolgába az ahhoz nem értők folyton belekotyognak. Azokra célzok, akik mindenhez jobban értenek, hogy azután valójában áldatlan zavart hagyjanak maguk után. Közbelépésemre ezek a mindentudók többnyire szép csendesen visszavonultak, hogy ellenőrző és sugalmazó ténykedésüknek más teret keressenek. Voltak olyanok, akiknek valóságos betegségük volt a mindenben való hibakeresés, és akik állandóan kitűnő tervekkel, eszmékkel és javaslatokkal szolgáltak. Legeszményibb, legfőbb céljuk olyan választmányok alakítása volt, amelyek ellenőrző szervként mások tisztességes munkájának a körülszimatolására lettek volna hivatva. E választmányi tagok némelyikének nem jutott eszébe, hogy mennyire sértő és milyen kevéssé nemzetiszocialista felfogás a dolgokhoz nem értőknek a valódi szakemberek dolgába való beavatkozása. Mindenesetre kötelességemnek tartottam, hogy ezekben az években a rendesen dolgozó és a mozgalommal szemben felelősséggel tartozó munkaerőket ilyen elemekkel szemben védelmembe vegyem, és hogy részükre a szükséges munkateret biztosítsam.
A semmit érő, vagy pedig a gyakorlatban keresztülvihetetlen határozatokat kisütő választmányok ártalmatlanná tételének legegyszerűbb módja az, hogyha részükre valami komoly munkát adnak. Egész nevetséges volt az a gyorsaság, amellyel az ilyen együttesek elpárologtak és eltűntek. Nem egyszer gondoltam a mi legnagyobb ilyen intézményünkre, a birodalmi parlamentre. Nyomban elpárolognának ennek tagjai is, ha részükre a szónoklás helyett valóságos munkát adnának, mégpedig olyan munkát, amelyet e szószátyárok mindegyike személyes felelősség terhe alatt lenne köteles elvégezni. Már annak idején azt követeltem, hogy akárcsak a magánéletben a mozgalmunkban is addig kell kutatni, amíg az egyes szervek részére a megfelelő tisztességes tisztviselőket, intézőt vagy vezetőt meg nem találják. Számára lefelé feltétlen tekintély és teljes cselekvési szabadság biztosítandó, felfelé pedig teljes felelősséggel kell tartoznia. Tekintély azonban csak azt illetheti alárendeltjeivel szemben, aki abban a bizonyos munkakörben jártasabb. Két év leforgása alatt álláspontomat egyre jobban keresztülvittem, és ma, amennyiben a legfőbb vezetésről van szó, ez már magától értetődik. Ennek az elvnek látható eredménye 1923. november 9én mutatkozott. Amikor én négy évvel ezelőtt a mozgalomhoz kerültem, egy bélyegzőnk sem volt. 1923. november 9én a pártot feloszlatták, vagyonát lefoglalták. A lefoglalt összes értéktárgyak és lapunk értéke akkor már túlhaladta a 170 000 aranymárkát.


XII. A szakszervezeti kérdés

Mozgalmunk gyors növekedése 1922-ben arra késztetett, hogy állást foglaljak olyan kérdésben, amely még ma sincs teljes mértékben megoldva.
Azoknak a módozatoknak tanulmányozása közben, amelyekkel legkönnyebben lehet a tömeg szívéhez férkőzni, minduntalan abba az ellenvetésbe ütközünk, hogy a munkás mindaddig nem tartozik teljesen hozzánk, amíg hivatásbeli és gazdasági téren érdekképviselete kizárólag más szelleműek kezében van, és azok politikai szervezetén nyugszik.
Ennek az ellenvetésnek természetesen sok alapja volt. Minden munkásnak, aki valamely üzemben dolgozott, az általános meggyőződés szerint valamely szakszervezet tagjának kellett lennie. Egyrészt úgy látszott, hogy hivatásszerű igényeit csak így tudja megvédeni, másrészt az üzemben való helyzete is tartósan csak úgy volt elképzelhető, ha szakszervezeti tag. A munkásság legnagyobb része szakszervezeti kötelékben állott. A szakszervezetek folytatták a bérharcot, és kötötték azokat a bérmegállapodásokat, amelyek a munkásoknak bizonyos jövedelmet biztosítottak. Ezeknek a harcoknak gyümölcsét kétségtelenül az üzem összes munkásai élvezték, és éppen ezért a tisztességes emberek összeütközésbe kellett hogy kerüljenek saját lelkiismeretükkel akkor, amikor a szakszervezetek által kiharcolt bért zsebre vágták, de maguk abban a harcban nem vettek részt.
Az átlag polgári vállalkozókkal ilyen kérdésekről nehezen lehetett beszélni. Nem értették meg (vagy nem akarták megérteni) a kérdésnek sem anyagi, sem erkölcsi részét. Emellett képzelt egyéni gazdasági érdekük védelmében már eleve I; tiltakoztak a nekik alárendelt munkaerők minden szervezetszerű összefogása ellen, úgy hogy már emiatt sem tudtak elfogulatlanul állást foglalni ebben a kérdésben. Éppen ezért szükséges, hogy az ember a kívülállókhoz forduljon, azokhoz, akik nem állanak olyan befolyás alatt, hogy a fáktól ne lássák az erdőt. Ezek között az ember sokkal könnyebben fog azokra találni, akik megértenek olyan kérdést, amely a mi jelenlegi és jövő életünk legfontosabb feladatai közé tartozik.
Már az első kötetben kifejtettem véleményem a szakszervezetek lényege, célja és szükségszerűsége felől. Már ott azt az álláspontot foglaltam el, hogy mindaddig, amíg akár állami intézkedések (amelyek leggyakrabban meddők), akár általános nevelés útján a munkaadóknak a munkavállalókkal szembeni álláspontja meg nem változik, ez utóbbiak számára nem marad más út, mint az, amelyen a gazdasági életben érdekeit egyenrangú tárgyalófélként saját jogára való hivatkozással maga védi meg. Hangsúlyozom, hogy ennek felismerése az egész népközösség érdeke, mert ezáltal következményeiben a közre súlyos kárt jelentő szociális igazságtalanságok küszöbölhetők ki.
Leszögeztem azt az álláspontomat is, hogy ennek a szükségszerűsége mindaddig fennáll, amíg a munkaadók között olyan emberek vannak, akikből hiányzik a legkisebb megértés a szociális kötelességekkel, sőt nem egyszer a legkezdetlegesebb emberi joggal szemben. Mindezekből arra a következtetésre jutottam, hogy ha ily önvédelemre szükség van, akkor annak alapja csak a munkavállalóknak szakszervezeti alapon nyugvó egyesülése lehet.
Felfogásom 1920-ban sem változott. Kétségtelen, hogy ezt a felfogást világos és határozott formába kellett önteni. Nem arról volt szó, hogy szükségszerűségének felismerésével ezt a kérdést elintézettnek tekintsük, hanem, hogy abból a gyakorlati következtetéseket is levonjuk. Az alábbi kérdésekre kellett válaszolnunk.
1. Szükségesek-e a szakszervezetek?
2. Folytasson-e maga az N. S. D. A. P. szakszervezeti tevékenységet, vagy pedig küldje be tagjait ilyen szervezetekbe?
3. Milyen legyen egy nemzetiszocialista szakszervezet? Mik a mi feladataink és annak céljai?
4. Hogy teszünk szert ilyen szakszervezetekre?
Úgy érzem, hogy az első kérdésre már előbb válaszoltam. A mai körülmények között meggyőződésem szerint a szakszervezetek nem nélkülözhetők. Ellenkezőleg. Azok a nemzetgazdasági életnek legfontosabb intézményei közé tartoznak. jelentőségük azonban nemcsak szociálpolitikai téren, hanem még sokkal inkább általános nemzetpolitikai téren keresendő. Olyan népnek az ellenálló ereje, amelynek széles rétegei helyes szakszervezeti mozgalom útján életszükségleteik kielégítéséhez jutnak és emellett nevelésben részesülnek, rendkívüli módon megerősödik a létért folytatott küzdelmében.
A szakszervezetek mindenekelőtt a jövő gazdasági parlament (képviseleti kamarák) építőkövei.
A második kérdésre is könnyű válaszolni. Ha fontos a szakszervezeti mozgalom, akkor egyúttal világos az is, hogy a nemzetiszocializmusnak nemcsak elméletileg, hanem gyakorlatilag is állást kell foglalnia ebben a kérdésben. Mindenesetre a "miként" kérdése nehezebben válaszolható meg.
A nemzetiszocialista mozgalom, amelynek végcélja a nemzetiszocialista népi állam megteremtése, egy pillanatig sem hagyhat kétséget afelől, hogy minden jövőbeli intézményének magában a mozgalomban kell gyökereznie.
Nagy hiba, ha azt gondoljuk, hogy az ember a hatalom birtokában egyszerűen a semmiből tud bizonyos szervezeteket elővarázsolni anélkül, hogy meglennének hozzá az eszme tekintetében előre kiképzett, szükséges emberek. Itt is érvényes az alapvető tétel, hogy a gépiesen, hamar megteremthető külső alaknál fontosabb a lelkület, amely a külső vázat betölti. Pl. parancsszóval, diktatórikus úton rá lehet kényszeríteni a vezéri elvet egy államszervezetre, ez azonban csak akkor lesz élő szervezetté, ha a legkisebb-ből maga fejlődött ki lassanként a kiválasztás állandó törvénye szerint, és az élet rideg valóságának a szem előtt tartásával évek hosszú során át tett szert arra a vezéri anyagra, amely ennek az elvnek a gyakorlati keresztülviteléhez szükséges.
Ne képzelje senki, hogy lehetséges egyszerűen egy aktatáskából új állami alkotmányt előhúzni, és ezt egyszerű parancsszóval életre hívni. Ilyesmit meg lehet ugyan kísérelni, de az eredmény nem lesz életrevaló, hanem leggyakrabban halva született gyermek. Ez engem a weimari alkotmány megszületésére emlékeztet és egyben arra a kísérletre, amellyel a német népnek az új alkotmánnyal egyidejűleg új zászlót is akartak adni, noha az népünk utolsó ötven évi történelmével semmi néven nevezendő összefüggésben nem állott.
A nemzetiszocialista államnak is óvakodnia kell az ilyen kísérletezésektől. Ez az állam egykor szintén meglévő szervezetekből nő majd ki. Annak a szervezetnek már eleve méhében kell hordoznia a nemzetiszocialista életet, hogy egykor egy élő nemzetiszocialista állam alapjait vethesse meg.
Amint már hangsúlyoztam, a gazdasági kamarák sejtjei a különböző gazdasági érdekképviseletekben, így elsősorban a szakszervezetekben jelentkeznek. Ha azt akarjuk, hogy a későbbi érdekképviselet és a központi gazdasági parlament nemzetiszocialista intézmény legyen, akkor ezeknek a fontos sejteknek is a nemzetiszocialista eszme és felfogás hordozóivá kell lenniük. A mozgalom intézményeit át kell vinni az államba, mert az állam a semmiből nem képes megfelelő intézményeket elővarázsolni, hacsak nem akarja azt, hogy ezek élettelen képződmények maradjanak.
Már a legfelsőbb szempont is azt kívánja, hogy a nemzetiszocialista mozgalom a saját szakszervezeti tevékenység szükségességére helyezkedjék. (Ez már csak azért is fontos, mert mind a munkaadók, mind a munkavállalók valóban közös keretbe illeszkedő nemzetiszocialista nevelése nem lehetséges elméleti tanfolyamok, felhívások vagy figyelmeztetések útján. ) Vele és általa kell a mozgalomnak az egyes nagy gazdasági csoportokat nevelni és nagy szempontok tekintetében egymáshoz közelebb hozni. Ilyen előmunkálatok nélkül egy valóban egyedülálló népközösség képződésébe vetett hit puszta ábránd marad. Csak a mozgalom nagy, világnézeti eszméjéért folytatott harc képes lassanként azt az általános irányzatot megteremteni, amely egykor belsőleg megalapozott és nemcsak külsőségeiben jelentkező irányzatot jelent.
Ezek szem előtt tartásával tehát a mozgalomnak nemcsak helyeselnie kell a szakszervezeti gondolatot mint olyant, hanem tagjai összességének gyakorlati tevékenység útján kell a szükséges nevelést megadnia.
A harmadik kérdésre a felelet a fentiekből folyik.
A nemzetiszocialista szakszervezet nem az osztályharc, hanem az érdekképviselet szerve. A nemzetiszocialista állam nem ismer "osztályokat", hanem politikai szempontból csak teljes és azonos jogú, de egyben azonos kötelességű polgárokat, továbbá ezek mellett állami illetőséggel bírókat, akiknek azonban állampolitikai tekintetben semmi joguk sincsen.
A szakszervezet nem osztályharcra hivatott alakulat, hanem csak a marxizmus nevelte belőle saját osztályharcának eszközét. Ez kovácsolta belőle azt a gazdasági fegyvert, amelyet a nemzetközi zsidó a szabad független államok gazdasági alapjának, nemzeti iparának és nemzeti kereskedelmének elpusztítására használ, és amelynek hatása a nemzetközi pénzzsidóság szolgálatában a szabad népek rabszolgasorba jutásához vezet.
Ezzel szemben a nemzetiszocialista szakszervezet a nemzeti gazdasági élet bizonyos csoportjához tartozó résztvevőinek szervezeti egyesítése útján maga emeli a nemzeti gazdaság biztonságát, és öregbíti annak erejét. Közben meggátolja azokat a lehetetlen állapotokat, amelyek végső kifejlődésükben magára a nemzeti néptestre hatnak rombolóan, csökkentik a népközösség, ezzel egyben az állam erejét és nem utolsósorban okozói a közgazdaság betegségének és pusztulásának.
A nemzetiszocialista szakszervezet számára azonban a sztrájk nem a rombolás és a gazdasági termelés megrázkódtatásának az eszköze, hanem a termelés emelésére és folyamatosságára szolgáló eszköz. Segítségével gátolja meg azokat az állapotokat, amelyek társadalomellenes jellegük következtében a közgazdaság termelőképességét és ezen keresztül a köz létérdekét veszélyeztetik.
A nemzetiszocialista munkavállalónak tudnia kell, hogy a nemzeti gazdaság virágzása saját egyéni anyagi jólétét jelenti.
A nemzetiszocialista munkaadónak pedig azt kell tudnia, hogy munkásai boldogsága, ezek elégedettsége saját egyéni jólétének és fejlődésének képezi előfeltételeit. A nemzetiszocialista munkások és a nemzetiszocialista munkaadók a népközösség megbízottai és ügyvivői.
Éppen ezért a nemzetiszocialista szakszervezet számára a sztrájk olyan eszköz, amelyet addig szabad felhasználni, amíg a nemzetiszocialista népi állam meg nem alakul. természetesen ez az állam a munkaadók és a munkavállalók két nagy csoportjának (a termelés csökkentésén keresztül a népközösségre ártalmas) tömegharca helyébe mindenki jogának biztosítását és megvédését kell átvennie. A gazdasági kamaráknak az lesz a kötelességük, hogy működtessék a nemzeti gazdaságot, és meggátolják az azokban kárt okozó hiányokat és hibákat. Amit ma milliók harcával kell kiverekedni, azt majdan az érdekképviseleti kamarák és központi gazdasági parlament lesznek hivatottak elintézni. Ennek következményeként a vállalkozók és munkások nem fogják erejüket bérharcokban elfecsérelni és ezzel mindkettőjük gazdasági létét veszélyeztetni, hanem a problémákat közös erővel, magasabb helyen oldjak meg, ott, ahol a népközösség és az állam érdeke játssza a főszerepet.
Mert itt érvényesülnie kell annak a vaserejű alapelvnek, hogy először a haza, és csak azután a pártérdek.
A nemzetiszocialista szakszervezet feladata, hogy a céltudatos nevelés és előkészítés munkáját elvégezve, megvesse népünk és az állam megtartását és biztonságát szolgáló közös munkásság alapját, amelyből mindenki a veleszületett és a népközösség által kiképeztetett tehetségével, erejével vegye ki részét.
A negyedik kérdés hogyan teszünk szert ilyen szakszervezetre látszott annak idején a legnehezebbnek.
Általános igazság az, hogy könnyebb egy új alapítást szűz területen végrehajtani, mint olyan régi területen, ahol már vannak hasonlók. Olyan helyen, ahol egy bizonyos szakmabeli üzlet még nincs, könnyebb ilyet alapítani. Nehezebb akkor, ha hasonló vállalat már van ott, és legnehezebb, ha olyan körülményekkel állunk szemben, amelyek csak egyetlenegy létezését engedik meg. Ebben az esetben ugyanis az alapítók egyrészt az előtt a feladat előtt állanak, hogy megalapozzák saját új üzletüket, másrészt létük biztosítása érdekében a kérdéses helyen már létezőt is meg kell semmisíteniük.
Más szakszervezetek mellett nemzetiszocialista szakszervezetnek semmi értelme sincs. A nemzetiszocialista szakszervezetnek saját kizárólagossága szükségességének tudata mellett át kell itatva lennie a világnézeti elhivatottságába vetett hittől, ebből eredően pedig a hasonló, vagy ellenséges egyesülésekkel szembeni türelmetlenségtől. Nincs helye egyezkedésnek, vagy a rokon törekvésekkel szembeni kompromisszumnak, egyedül az abszolút és kizárólagos jog fenntartásának.
Két út volt, amelyen ehhez a fejlődéshez eljuthattunk.
1. Alapíthatunk saját szakszervezeteket, hogy azután lépésről lépésre vegyük fel a harcot a marxista szakszervezetekkel szemben. A másik:
2. Be kell nyomulnunk a marxista szakszervezetekbe, és ezeket magukat igyekszünk az új szellemmel átitatni, és egyben az új gondolatvilág eszközévé átformálni.
Az első út ellen a következő meggondolások szóltak: pénzügyi nehézségeink abban az időben még nagyon nagyok voltak, és a rendelkezésre álló eszközeink is teljesen jelentéktelenek. A lassanként fokozódó infláció annyira megnehezítette a helyzetet, hogy a szakszervezetek a tag számára alig-alig biztosíthattak volna anyagi előnyt. Ha ebből a szempontból vizsgáljuk a dolgokat, a munkásnak abban az időben semmi érdeke sem fűződött ahhoz, hogy valamelyik szakszervezet tagja legyen. Maguk a már meglévő marxista szakszervezetek is összeomlás előtt állottak, és Cuno úr zseniális Ruhr-akciója mentette meg őket. Ennek révén milliók hullottak a szakszervezet ölébe. Ezt az ún. "nacionalista" birodalmi kancellárt a marxista szakszervezetek megmentőjének nevezhetjük.
Ilyen gazdasági lehetőségekkel annak idején mi nem számolhattunk. Azonban senkit sem csábíthatott az olyan szakszervezet, amely a maga pénzügyi tehetetlenségénél fogva a legcsekélyebbet sem nyújthatta volna. Másrészt nagyon kellett őrizkednem attól, nehogy az ilyen új szervezetben csak a kisebb-nagyobb akarnokok menedékét teremtsem meg. Általában véve a személyi kérdés nagy szerepet játszott. Annak idején egyetlenegy olyan egyént sem ismertem, akire ennek a hatalmas feladatnak a megoldását rábízhattam volna. Aki abban az időben a marxista szakszervezeteket tényleg romba döntötte volna, hogy a pusztító osztályharc ez intézményének romjain a nemzetiszocialista szakszervezeti gondolatot juttassa győzelemre, annak népünk legnagyobb férfiai között lenne a helye. Szobrának egykor a regensburgi Walhallában kellene hirdetnie nagyságát az utókor számára.
Tévedés volna e tekintetben arra hivatkozni, hogy a nemzetközi szakszervezetek is csak átlagemberekkel rendelkeznek. Ez valójában semmit sem mond, mert amikor azokat alapították, e téren még egyáltalán semmi sem létezett, ezzel szemben a nemzetiszocialista mozgalomnak ma egy régi, hatalmas, a legapróbb részletekig kiépített szervezettel kell a harcot felvennie. A győzelem feltétele azonban, hogy a támadó zseniálisabb legyen, mint a védekező. A marxista szakszervezeti várat manapság ugyan közönséges zsiványok kormányozzák, a támadáshoz azonban mégis erős akaraterőre, lángeszű képességekre van szüksége annak a nagy szellemnek, aki azt irányítja. Hogyha ilyen nagy szellem nincs, akkor célszerűtlen a sorssal hadakozni, és esztelenség meg nem felelő pótlékkal kísérletezni. Itt igazán szem előtt kell tartani azt az igazságot, hogy az életben gyakran jobb valamely dologhoz egy ideig nem nyúlni, mint azt csak félig-meddig vagy pedig rosszul elkezdeni.
A nemzetiszocialista mozgalom ma nagy harcának kezdetén áll. Nagyrészt ki kell egészítenie és teljessé tennie világnézeti elgondolásait. Egész erejét nagy eszméinek a megvalósítására kell fordítania. Eredményt csak akkor várhatunk, ha mindenét e harc szolgálatába állítja. Minél inkább a politikai harcra tudjuk összpontosítani mozgalmunk egész erejét, annál előbb számíthatunk minden vonalon sikerre; minél inkább elaprózzuk magunkat a szakszervezeti, telepítési és hasonló kérdések feszegetése által, tevékenységünknek annál kisebb lesz a haszna az egész nagy mű számára. Könnyen megtörténhetnék, hogy szakszervezeti meggondolások irányítanák a politikai mozgalmat, ahelyett, hogy a világnézet kényszerítené a szakszervezetet korlátai közé. Igazi előny mozgalmunk, valamint népünk számára a nemzetiszocialista szakszervezeti mozgalomból csak akkor származhat, ha ezt a mozgalmat a nemzetiszocialista eszme világnézetileg már annyira átitatta, hogy teljesen kizártnak tekinthető a marxista nyomokra tévedés veszedelme. Ne felejtsük el, hogy olyan nemzetiszocialista szervezet, amely hivatását csak a marxista szakszervezetekkel való versengésben látná, rosszabb a semminél. A marxista szakszervezetekkel szemben a harcot nemcsak szervezeti, hanem eszmei alapon is fel kell vennie, azaz az osztályharc és osztálygondolat megsemmisítőjeként és a hivatásszerű érdekek védelmezőjeként kell fellépnie.
Mindezek a szempontok annak idején és még ma is a saját szakszervezetek alapítása ellen szólnak mindaddig, amíg nem tűnik fel az az egyéniség, akit a sors e kérdés megoldására rendelt.
Ezek szerint tehát csak két lehetőség maradt hátra számunkra: vagy azt kellett párttagjainknak ajánlanunk, hogy lépjenek ki eddigi szakszervezetükből, vagy bennmaradva, ott lehetőleg romboló tevékenységet folytassanak.
Nagy általánosságban én ez utóbbi megoldást ajánlottam. Különösen 1922-23-ban lehetett ezt minden további nélkül megtenni, mert akkor az a pénzjárulék, amelyet a szakszervezet, az infláció idején ifjú mozgalmunk még nem túlságosan nagyszámú tagjától beszedett, a semmivel volt egyenlő. Ezzel szemben sokkal nagyobb kárt okoztak a marxista szakszervezetek kebelében tagjaink, mert e szakszervezetek legélesebb bírálói és egyúttal rombolói voltak.
Minden olyan kísérletezést visszautasítottam, amelyek méhükben hordozták sikertelenségüket.
Gonosztettnek tekintettem volna azt, ha mi a munkások oly nehezen, véres verejtékkel megszerzett filléreiből valamit is elvettünk volna olyan intézmény számára, amelynek saját tagjaival szembeni hasznosságáról nem voltam teljes mértékben meggyőződve.
Hogyha valamely új párt egy szép napon ismét eltűnik, akkor ez aligha jelent kárt, hanem inkább hasznot. Senkinek sincs joga emiatt panaszkodni, mert amit az egyén egy politikai mozgalomnak ad, azt már eleve azzal a tudattal teszi, hogy el is veszítheti. Aki azonban szakszervezetnek fizetett, annak joga van az ellenszolgáltatás követelésére. Ha e szolgáltatás nem történik meg, akkor a szervezet alapítói csalók, de legalábbis könnyelmű emberek, akiket felelősségre kell vonni.
Ez alapon cselekedtünk mi is 1922-ben. Mások látszólag jobban értettek a dolgokhoz, és szakszervezeteket alapítottak. Ezek a mi hibás és korlátolt felfogásunk látható jeleként vágták fejünkhöz szakszervezeteink hiányát.
Nem tartott azonban sokáig, és ezek az új alapítások ismét eltűntek, úgyhogy végül is az eredmény ugyanaz lett, mint nálunk, csak azzal a nagy különbséggel, hogy mi sem önmagunkat, sem másokat nem csaptunk be.


XIII. A háború utáni német szövetségi politika

A birodalom célszerű szövetségi politikájának alapelveit megállapítani hivatott külpolitikai vezetés ziláltsága a forradalom után nemcsak tovább tartott, hanem fokozódott is. Mert ha a háború előtti helytelen külpolitikánknak elsősorban általános politikai fogalomzavar volt a legfőbb oka, akkor a háború után még a tisztességes akaraterő is hiányzott belőle. Természetes volt, hogy azok a körök, amelyek a forradalomban romboló céljaik megvalósulását látták, nem lelkesedtek az olyan szövetségi politikáért, amelynek végeredménye a szabad német birodalom újjászületése lett volna. Az ilyen fejlődés nemcsak homlokegyenest ellenkezett volna a novemberi bűntény rejtett szellemével, nemcsak véget vetett volna a német közgazdaság és munkaerő nemzetközivé tételének, hanem a külpolitikai szabadság kivívása az államhatalom jelenlegi birtokosaira belpolitikailag is végzetszerű következményekkel járt volna. El sem képzelhető egy nemzet feltámadása annak előzetes nacionalizálása nélkül, mint ahogy fordítva, minden nagyobb külpolitikai siker szükségszerűen hasonló értelemben gyakorol hatást a belpolitikára. Tapasztalat szerint minden szabadságharc fokozza a nemzeti érzést és öntudatot, és egyúttal növeli az érzékenységet a nemzetellenes elemekkel, törekvésekkel szemben. Olyan állapotok és személyek, akiket nyugalmas időben megtűrnek, sőt néha tisztelnek is, a nemzeti lelkesedés fellángolásának idején nemcsak visszautasításban részesülnek, hanem olyan ellenállásra is találnak, amely gyakran végzetükké válik.
A novemberi események által felszínre vetett állami élősdiek finom ösztöne már sejti népünk szabadságharcának egy bölcs szövetségpolitika által támogatott feltámadásában és annak következményeként jelentkező nemzeti fellángolásában a saját bűnös léte megsemmisülésének lehetőségét.
Így már megérthetjük, hogy 1918 óta a mérvadó kormánykörök külpolitikai tekintetben is mindig csütörtököt mondtak, és hogy az állam vezetősége csaknem tervszerűen mindig a német nemzet valódi érdekei ellen dolgozott. Mert ami az első pillanatban talán tervszerűtlennek tűnhetett fel, arról tüzetesebb vizsgálódás után megállapítható, hogy következetes folytatása annak az útnak, amelyre leplezetlenül az 1918. évi novemberi forradalom lépett először.
Természetesen különbséget kell tennünk a felelős, helyesebben az állam ügyeinek ama vezetői között, akiknek felelősséggel kellene tartozniuk, másrészt parlamentünk politikusainak nagy átlaga, és végül a birkatürelmű népünk nagy, közös nyája között. Az első csoporthoz tartozók tudják, hogy mit akarnak, a második helyen említettek velük együtt csináljak mindazt, vagy azért, mert nincsenek tisztában vele, hogy mit tesznek, vagy pedig azért, mert túlságosan gyávák hozzá, hogy a felismert káros tevékenységgel szemben kíméletlenül fellépjenek. Végül a harmadik helyen említettek esztelenségből és ostobaságból alkalmazkodnak a többiekhez.
Míg a Nemzeti Szocialista Német Munkáspárt csak csekély taglétszámú és kevéssé ismert egyesülés volt, addig a külpolitikai problémák a párttagok szemében csak alárendelt szerepet játszottak. Ennek oka az, hogy ami mozgalmunk alapjában véve mindig azt a felfogást vallotta kellett is vallania , hogy a külső szabadság nem égi vagy földi hatalmak által adott ajándék, hanem inkább belső erőkifejtés gyümölcse. Csak összeomlásunk okainak megszüntetésével és vámszedőinek megsemmisítésével lehet a külső szabadságharc előfeltételeit megteremteni.
Így érthető, ha ifjú mozgalmunk első idejében a külpolitikai kérdések a belső reformtörekvések fontosságával szemben háttérbe szorultak.
Amint azonban a kicsiny, jelentéktelen egyesülés keretei bővültek és a fiatal alakulat egy nagy szövetség jelentőségére tett szert, egyszerre feltámadt annak a szükségessége is, hogy a külpolitikai kérdések irányítása tekintetében állást foglaljunk. Irányelveket kellett megállapítanunk, amelyek világnézetünk alapvető tételével nemcsak nem ellenkeznek, de annak egyenes folyományát képezik.
Éppen népünk külpolitikai iskolázatlanságának következtében hárul fiatal mozgalmunkra az a feladat, hogy mind az egyes vezetők, mind a széles rétegek részére nagyvonalú irányelvek alapján a külpolitikai gondolkodásmódnak olyan formáját biztosítsa, amely előfeltétele lesz minden, egykor gyakorlatilag megvalósítandó külpolitikai előkészítési munkának népünk szabadsága és a birodalom valódi szuverenitásának visszanyerése érdekében.
E kérdés megítélésénél elsősorban annak kell előttünk lebegnie, hogy a külpolitika is csak eszköz a cél eléréséhez, a cél viszont kizárólag népünk érdekeinek előmozdítása. Egyetlen külpolitikai kérdés sem bírálható más szemszögből, mint abból, hogy most, vagy a jövőben használ-e vagy sem népünknek. Ez az egyetlen helyes felfogás, amelynek e kérdés tárgyalásánál érvényesülnie kell. Pártpolitikai, vallási, emberbaráti és általában minden egyéb szempontot teljesen figyelmen kívül kell hagyni.
Ha a háború előtti német külpolitika feladata népünk és gyermekei földi létfeltételeinek biztosítása volt az e célhoz vezető utak kiépítésével, valamint az ehhez szükséges segítő erők, megfelelő szövetségesek szerzésével, akkor ma ugyanez a feladata a német külpolitikának azzal a különbséggel, hogy a háború előtt a német nép létfenntartásának ügyét a meglévő független államhatalom erejével lehetett szolgálni, ezzel szemben ma először a nép erejét kell visszaadnunk szabad, erős állam formájában. Ez az előfeltétele egy erősebb, népünk jövőjének biztosítását célzó gyakorlati külpolitika megvalósításának.
Más szóval: a mai német külpolitika célja a szabadság ismételt kivívásának előkészítése kell, hogy legyen. Emellett mindig szem előtt kell tartanunk azt a sarkalatos alapigazságot, hogy a függetlenség visszaszerzésének lehetősége nem a nemzet összefüggő államterületének csorbítatlanságától, hanem sokkal inkább a kérdéses nép és állam, ha még oly kicsiny csonkjának létezésétől is függ, amely a szükséges szabadság birtokában nemcsak gondozója a nép szellemi közösségének, hanem egyben előkészítője katonai szabadságharcának is. Ha egy százmilliós nép, csak azért, hogy állami együvé tartozását megvédje, eltűri a rabszolgaság jármát, rosszabb helyzetbe kerül, mint hogyha az ilyen államot, az ilyen népet szétzúznák, és annak csak töredéke maradna meg szabadsága teljes birtokában. Természetesen ez a megállapítás csak akkor érvényes, ha az utolsó töredék szent missziója tudatában teljesíti kötelességét, amely abból áll, hogy ne csak kulturális és szellemi elválaszthatatlanságát hangoztassa elszakított véreivel, hanem fegyveresen is előkészítse a végleges felszabadulást a szerencsétlen elnyomottak újraegyesítése érdekében.
Megfontolandó még az is, hogy egy nép és állam elszakított területeinek a visszaszerzése elsősorban az anyaország politikai hatalmának és szabadságának visszaszerzésétől függ. Éppen ezért a fő terület szabadságának visszaszerzése érdekében az elszakított területek partikuláris érdekeinek háttérbe kell szorulniuk, mert egy nép elszakított véreinek, illetve egy birodalom elrabolt területeinek a felszabadítása nem az elnyomottak óhajára vagy a visszamaradottak tiltakozására valósul meg, hanem az egykori közös haza többé-kevésbé független töredékének hatalmi eszközei révén. Az elszakított területek visszaszerzésének előfeltétele tehát a megmaradt csonkaország erősítése, valamint a lelkekben parázsló törhetetlen elhatározása annak, hogy adott pillanatban ezt a keletkező új erőt az egész nép felszabadításának és egységesítésének a szolgálatába állítsák, vagyis az elszakított területek érdekeinek pillanatnyi háttérbe szorítása, hogy az anyaország számára biztosíthassák azt a politikai hatalmat és erőt, amely az ellenséges "győzök" diktátumát képes megtömi. Leigázott országrészek nem égő tiltakozásuk eredményeként térnek vissza a közös birodalom kebelébe, hanem csak fegyveres erővel.
A belpolitikai vezetésre hárul az a feladat, hogy ezt a fegyvert kovácsolja, a kovácsolás munkájának biztosítása és a fegyvertársak keresése viszont a külpolitika kötelessége.
Művem első kötetében a háború előtti szövetségpolitikánk félszegségét fejtegettem. A népünk jövőjét és létfenntartását biztosítani hivatott négy út közül a legkedvezőtlenebbet, a negyediket választották. Egészséges európai politika helyett gyarmati és kereskedelmi politikát követtek. Ennek hibás voltát legjobban az a hitük jellemezte, hogy ezáltal elkerülhető a fegyveres összetűzés. E kísérletezések eredménye ismeretes, és a világháború csak végső nyugtázása volt a birodalmi külpolitika hibás vezetésének.
A helyes út annak idején a harmadik lett volna: a kontinentális hatalom erősítése új európai területek szerzése által, amelynek azután későbbi kiegészítéséül lehetséges lett volna a gyarmati területek növelése. Ezt a politikát csak Angliával szövetségben lehetett volna keresztülvinni, vagy pedig a katonai erőt kellett volna rendkívüli módon fejleszteni. Ennek viszont a kulturális feladatok negyvenötven évre szóló teljes háttérbe szorítása lett volna a következménye. Ezt a felelősséget vállalni lehetett volna. Egy nemzet kulturális jelentősége csaknem mindig a legszorosabb kapcsolatban áll politikai szabadságával és függetlenségével, azok képezik előfeltételeit, éppen azért semmiféle áldozat sem lehet túlságosan nagy egy nép politikai szabadságának biztosítása érdekében. Mindaz, amit az állam katonai hatalmának rendkívüli fejlesztésére a kultúrától elvon, később bőségesen megtérül.
A perzsa háborúk nélkülözései a periklészi időket virágoztattak fel, a pun háborúk gondjai következtében pedig Róma a magasabb kultúra szolgálatába szegődött.
Természetesen a nép egyéb fontos kérdéseinek háttérbe szorítását, az állam későbbi biztonságát szolgáló hadviselés előkészítését mint egyetlen feladatot nem lehet ostoba és naplopó parlamenti többség elhatározására bízni. A fegyvertények előkészítésére minden egyéb feladat háttérbe szorításával Nagy Frigyes atyja volt képes, de semmi szín alatt sem a mai zsidó szellemű demokratikus parlamentarizmus képviselői.
Már ez oknál fogva is csak mérsékelt lehetett a háború előtti időben az európai területek fegyveres úton való megszerzésének előkészítése, úgyhogy megfelelő szövetségesek leendő támogatása csak nehezen lett volna nélkülözhető.
A háború tervszerű előkészítéséről egyáltalán nem akartak tudni, éppen ezért az európai területszerzésről lemondottak, helyette a kereskedelmi és gyarmatosítási politika felé fordultak. Feláldoztak az Angliával való szövetséget anélkül, hogy helyette logikusan Oroszországra támaszkodtak volna, hogy azután a Habsburg tákolmánytól eltekintve mindenkitől elhagyatva sodródjék népünk a világháborúba.
Mai külpolitikánk jellemzéséül mindenekelőtt meg kell jegyeznünk, hogy annak látható, vagy még inkább érthető iránya egyáltalán nincs. Ha a háború előtt elhibázott módon a negyedik utat is választották, hogy azt is csak ritkán kövessék, akkor a forradalom óta még a legélesebb szem sem ismeri fel külpolitikánk célját. Hiányzik még inkább, mint a háború előtt minden tervszerű megfontolás, és ha lenne ilyen, akkor is csak azt célozná, hogy összezúzza népünk feltámadásának utolsó lehetőségét is.
Európa mai hatalmi viszonyainak rideg vizsgálata a következő eredményhez vezet.
Kontinensünk történelmét 300 év óta Angliának az a törekvése jellemzi, amellyel az egyes európai államok erőviszonyainak kölcsönös kiegyensúlyozása által igyekszik magának hátvédet biztosítani a nagy brit világpolitika céljai érdekében. Az angol diplomácia hagyományos célja Erzsébet királynő uralkodása óta következetesen arra irányul, hogy minden eszközzel, szükség esetén fegyveres beavatkozással is, megakadályozza egy, az általános hatalmi keretekből kilépő európai nagyhatalom kialakulását. Angliának e célt szolgáló hatalmi eszközei az esetek, az adott helyzet és feladat szerint különbözők, a határozottság és akaraterő azonban mindig egyforma. Minél nehezebb lett az idők folyamán Anglia helyzete, annál szükségesebbnek találtak vezető politikusai az európai hatalmak versengésének fenntartásával a különböző erők megbénítását. Az egykori északamerikai gyarmatok politikai elszakadása az európai hátvéd feltétlen megtartása érdekében még nagyobb erőfeszítésre késztette Angliát. Így összpontosult Anglia ereje Spanyolország és Németalföld mint tengeri hatalmak letörése után a fel-feltörő Franciaország ellen, mígnem I. Napóleon bukásával Anglia hegemóniájának veszélyeztetése a legveszedelmesebb katonai hatalom részéről is elintézettnek volt tekinthető.
Az angol külpolitika csak lassan vált németellenessé, egyrészt azért, mert a német nép, egységének hiánya miatt, nem jelentett Angliára nézve közelebbi veszélyt, másrészt azért is, mert egy bizonyos irányban nevelt közvéleménye csak lassan tudott ilyen új célkitűzést követni.
Anglia már 187071ben megszabta külpolitikájának új irányát. Azokat az ingadozásokat, amelyeket Amerika világgazdasági jelentősége és Oroszország politikai hatalmának fejlődése idézett elő, Németország, sajnos nem használta ki. Emiatt a brit állampolitika eredeti célkitűzésének mind nagyobb mértékben meg kellett erősödnie.
Anglia Németországban csakhamar kereskedelmi és ezáltal világpolitikai jelentősége, és nem utolsósorban iparának óriási mérvű fejlődése folytán egyenlő mértékkel mérhető ellenlábasát látta. A világnak "békés gazdasági" úton való meghódítása az angol politikusoknak arra szolgált okul, hogy ellenállást szervezzenek vele szemben. Az, hogy ez az ellenállás jól szervezett támadás képében jelentkezett, teljesen megfelelt annak a politikának, amely nem a világbéke fenntartását, hanem a brit világuralom megerősítését tartotta szem előtt. Abban a körülményben, hogy az összes, katonailag számbajöhető államokat szövetségbe tömörítette, Anglia hagyományos elővigyázatossága jelentkezett, amely éppen úgy szerepet játszik az ellenfél erejének lebecsülésénél, mint a saját pillanatnyi gyöngeségének a megállapításánál.
A diplomáciának nem is az a feladata, hogy egy nép hősi pusztulását előkészítse, hanem sokkal inkább, hogy ezt életrevaló módon fenntartsa. Minden ide vezető út célirányos, azok be nem tartása kötelességszegő bűn.
Németország forradalmasításával a fenyegető germán világhegemónia veszélyét illető brit aggodalom is megszűnt. Ezóta Angliának sem érdeke már a német birodalom teljes eltörlése Európa térképéről, ellenkezőleg: az angol diplomáciát az 1918. évi novemberi rettenetes összeomlás el sem képzelhető új és nehéz helyzet elé állította.
A brit világhatalom négy és fél éven keresztül harcolt azért, hogy egy kontinentális hatalom vélt túlsúlyát letörje. Hirtelen olyan bukás következett be, amely ezt a hatalmat szinte a föld színéről is elsöpörni látszott. Úgy tetszett, hogy 48 óra leforgása alatt az európai egyensúly fenekestül felfordult: Németország megsemmisítése után Franciaország lett Európa első kontinentális hatalma.
A német hatalom megsemmisítése által az európai kontinensen csak Anglia ellenségei nyerhettek. 1918 novemberétől 1919 nyarának derekáig mégsem volt lehetséges a hosszan tartó háború alatt a nép széles rétegeinek támogatását jobban, mint bármikor azelőtt, igénybe vevő angol diplomácia irányváltoztatása, egyrészt saját népének hangulata, másrészt a katonai erőviszonyok következtében. Franciaország e téren magához ragadta a hatalmat, és így diktálhatott a többinek. Az egyedüli hatalom, amely ezekben a hónapokban az alkudozásoknak és cselekedeteknek más irányt adhatott volna, Németország, belső polgárháborúban vonaglott, úgynevezett államférfiai útján pedig ismételten kifejezte minden parancs teljesítésére vonatkozó készségét.
Ha a népek életében hiányzik valamely nemzetből önfenntartásának ösztöne, megszűnik aktív szövetségesi minőségének még csak a lehetősége is, rendszerint rabszolganéppé süllyed és gyarmat sorsára jut.
Anglia számára nem maradt más hátra, mint hogy maga is részt vegyen a rablóhadjáratban, ha nem akarta, hogy Franciaország ereje túlságosan nagyra nőjön.
Anglia a valóságban hadicéljait nem érte el. Egy európai hatalomnak a kontinentális európai erőviszonyok fölé emelkedését nemcsak hogy nem akadályozta meg, hanem még fokozottabb mértékben megalapozta.
Németország mint katonai hatalom 1914ben két állam közé volt beékelve, amelyek közül az egyik hozzá hasonló volt, a másik pedig nagyobb haderővel rendelkezett. Ehhez járult még Anglia tengeri túlsúlya. Franciaország és Oroszország is határt szabott Németország hatalmi fejlődésének. A birodalom rendkívül kedvezőtlen földrajzi fekvése ugyancsak hozzájárult, hogy az ország hatalma túlságosan nagyra ne nőhessen. Tengerpartja katonai szempontból az Angliával viselendő háború esetére kedvezőtlen, kicsi és szűk, ezzel szemben a szárazföldi harcvonal túlságosan hosszú és nyílt volt.
Egészen más Franciaország mai helyzete. Katonailag az első hatalom a kontinensen, komoly vetélytársa nincs. Határai délen Spanyolország és Olaszország felé védetteknek nevezhetők, Németországgal szemben pedig hazánk elesettsége folytán tekinthető biztosítottnak. Partvidéke hosszú vonalon a brit birodalom idegközpontja előtt fekszik, másrészt az angol központok nemcsak repülőgépek és messzehordó ágyúk részére jelentenének jó célpontot, hanem az angol kereskedelem és közlekedés útjai is ki lennének téve tengeralattjáró hajók hatásának.
Így lett a német hatalom elleni harc gyümölcse politikailag a kontinensen a francia hegemónia megerősítése, katonailag Franciaország szárazföldi túlhatalmának biztosítása és az Amerikai Egyesült Államok egyenlő tengeri hatalomként való elismerése, közgazdaságpolitikailag pedig a legfontosabb brit érdekeltségű területeknek az egykori szövetségesek részére való kiszolgáltatása.
Anglia megakadályozni igyekszik, hogy bármely kontinentális hatalom túlságosan nagy erőre és külpolitikai jelentőségre tegyen szert, mert a brit világhatalmi törekvések előfeltétele az európai államok hatalmi erőinek kiegyensúlyozása. .
Franciaország ezzel szemben az egységes német hatalom megteremtésének megakadályozására, az erőviszonyok tekintetében kiegyensúlyozott, egységes vezetés nélküli kis német államok rendszerének a fenntartására, továbbá a Rajna bal partjának megszerzésére, mint európai hegemóniája megteremtésének és biztosításának előfeltételére törekszik.
A francia államszervezés végcélja örökké ellentétben fog állni az angol államszervezés végső célkitűzéseivel.
Aki a fenti szempontok figyelembevételével vizsgálja Németország szövetségpolitikai lehetőségeit, annak arra a meggyőződésre kell jutnia, hogy az egyetlen gyakorlatilag megvalósítható szövetségi lehetőség az Angliával való összeköttetésben rejlik. Bármilyen rettenetes volt is Németországra nézve a brit háborús politika következménye, és bármennyire szenvedi azt még ma is, nem szabad szem elől téveszteni azt a tényt, hogy Angliának ma már nem létérdeke Németország megsemmisítése. Ellenkezőleg, Anglia politikájának évről évre egyre jobban arra kell irányulnia, hogy a féktelen francia hegemóniát visszaszorítsa.
A tapasztalat azt mutatja, hogy a negatív célok keresztülvitelére kötött szövetségek belső gyengeségben szenvednek. Csak közös hódítások, szerzemények, közös eredmények elérésének kilátása, és így mindkét oldal hatalmi növekedése kovácsol szorosan egymáshoz népeket. A németek rendkívüli csekély politikai érzékére vall az a körülmény, hogy egyik-másik külföldi államférfi német barátságában velünk szemben követendő politikájuk különös biztosítékát látták. Teljesen lehetetlen ostobaság ez. Semmi egyéb, mint a politizáló német nyárspolgár példátlan együgyűségére valló spekuláció. Nincs olyan angol, amerikai vagy olasz politikus, aki valamikor is németekért küzdene. Minden angol, mint államférfi, természetesen elsősorban angol lesz, minden amerikai amerikai, és nem fogunk olyan olasz államférfit találni, aki hajlandó lenne más politikát folytatni, mint olaszt. Aki tehát azt hiszi, hogy idegen nemzetekkel az ott uralmon levő államférfiak németbarát érzelme alapján szövetséget tud kötni, az vagy ostoba, vagy hazug ember. Nemzetek sorsközössége sohasem kölcsönös nagyrabecsülésen, vagy vonzódáson, hanem mindkét félre nézve a célszerűségen alapszik. Amennyire igaz az, hogy az angol államférfi mindig csak angol állampolitikát fog űzni és sohasem németet, éppen annyira igaz az a tétel is, hogy ennek az angol politikának lehetnek olyan határozott érdekei, amelyek a legkülönbözőbb okokból kifolyólag a német érdekekkel közös nevezőre hozhatók. Ez persze csak ideig-óráig tart így, és az érdekközösség máról-holnapra ellenkező végletbe csaphat át. A vezető államférfi ügyessége éppen abban nyilvánul meg, hogy saját állama érdekeinek keresztülvitelénél megfelelő időpontokban mindig olyan segítőtársakat talál, akik érdekközösségüknél fogva vele egy úton kell hogy haladjanak.
A most mondottak gyakorlati kihasználása csak a következő kérdések tisztázása útján lehetséges: mindenekelőtt az a körülmény döntendő el, mely államoknak létérdeke ma, hogy a német középeurópai hatalom teljes kikapcsolásával a francia gazdasági és katonai hatalom feltétlen egyeduralomhoz jusson? Mely államok fogják tehát saját létfeltételük és eddigi hagyományos politikájuk alapján a dolgok ily irányú fejlődésében saját jövőjük veszélyeztetését látni?
Anglia nem kíván német világhatalmat, viszont Franciaország egyáltalán nem akar olyan hatalomról tudni, amelynek Németország a neve. A két felfogás között hasonlóságuk ellenére mégis óriási különbség van. Ma, amikor mi nem világhatalmi helyért küzdünk, hanem hazánk fennmaradásáért, nemzetünk egységéért és gyermekeink mindennapi kenyeréért, szövetségi politikánk csak két hatalom felé vezethet: Anglia és Olaszország felé.
Anglia nem óhajt olyan Franciaországot, amelynek katonai hatalmát Európa többi állama kiegyensúlyozni nem tudja. Anglia nem kívánhat olyan Franciaországot, amely Nyugateurópa roppant kiterjedésű vas és szénbányáinak birtokában megszerezheti a nagy veszéllyel járó világgazdasági hatalmi állás előfeltételeit. Angliának semmi érdeke oly Franciaország, amelynek kontinentális politikai helyzete Európa többi államának a romjain annyira biztosított, hogy annak birtokában nagyobb vonalú francia világpolitika újjáéledése nemcsak lehetséges, hanem szinte feltartóztathatatlan. Az egykori Zeppelin bombák éjjelenként megszázszorozódnának. Szóval Franciaország katonai hatalmának túlsúlya erősen megfekszi a nagy angol világbirodalom szívét.
Viszont Olaszország sem nézheti jó szemmel és nem kívánhatja a francia hatalom további erősödését. Olaszország jövőjét azok a fejlemények befolyásolják, amelyek területileg a Földközi tenger körül csoportosulnak. Olaszországot nem Franciaország hatalmi helyzetének a megerősítése, hanem sokkal inkább az a szándék ösztönözte a háborúra, hogy gyűlölt adriai ellenlábasának a kegyelemdöfést megadja. Franciaországnak a kontinensen való további erősödése Olaszországra a jövőben csak korlátozóan hathat és emellett nem szabad szem elől tévesztenünk azt az igazságot, hogy rokoni kötelékek a népek versengésében nem szoktak szerepet játszani.
A legjózanabb és a leghiggadtabb mérlegelés eredményeként tehát megállapítható, hogy ma elsősorban Angliának és Olaszországnak érdekei azonosak Németország legfontosabb létfenntartási kérdései tekintetében a német érdekekkel.
Semmi esetre sem szabad az ilyen szövetségi lehetőség megítélésénél három tényezőt figyelmen kívül hagyni. Ezek egyike bennünk, a másik kettő a figyelembe jöhető államokban rejlik.
Lehet-e egyáltalán a mai Németországgal szövetségre lépni?
Lehet-e olyan állammal szövetkezni, amelynek vezetése évek óta a tehetetlenség legsiralmasabb képét és pacifista gyávaságot mutat, és amelynek népe nagyobb részében demokratikus marxista elvakultságában a saját népének és országának érdekeit is égbekiáltó módon elárulja?
Fogja-e valamely hatalom amelynek számára a szövetség több, és több is kell hogy legyen, mint a régi hármas szövetség pusztító értelmezéséhez hasonló és lassú rothadási folyamat fenntartására irányuló szavatossági szerződés, magát oly állammal szemben életre-halálra lekötelezni, amelynek jellemző életmegnyilvánulása kifelé görnyedt alázatosságban, befelé pedig a nemzeti erények szégyenteljes elnyomásában nyilvánul?
Az a hatalom, amely maga is ad valamit a tekintélyére, a mai (1924-25) Németországgal nem fog szövetségre lépni, mert azt nem is teheti. Szövetségre alkalmatlan voltunkban van a legfőbb oka ellenséges rablóink szolidaritásának. Minthogy Németország sohasem védekezik, kivéve parlamentünk néhány kiválasztottjának vészkiáltását, a világ többi részének semmi oka sincs arra, hogy értünk harcoljon. A jó Isten a gyáva népeket nem teszi szabaddá! Így még azoknak az államoknak, amelyeknek nem érdekük hazánk teljes megsemmisítése, azoknak sem maradt más hátra, mint hogy részt vegyenek a francia rablóhadjáratban, már csak azért is, hogy legalább ezáltal akadályozzák meg Franciaország kizárólagos megerősödését.
Másodsorban nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a nehézséget, amellyel az ellenséges államok tömegpropagandája útján bizonyos irányban befolyásolt nagy néprétegek hangulatának áthangolása jár. Nem lehet egy népet éveken keresztül barbár, rabló, vandál stb.-nek kikiáltani, hogy azután hirtelen az ellenkező tulajdonságokat fedezzük fel benne, és az egykori ellenséget szövetségesként ajánljuk.
Még nagyobb figyelmet kell azonban egy harmadik körülményre fordítanunk, amely Európa jövendő szövetségeire nézve igen nagy fontosságú lesz.
Amennyire kevéssé érdeke Angliának brit állami szempontból Németország további tönkretétele, éppen olyan nagy érdeke fűződik a nemzetközi tőzsdezsidóságnak a dolgok ilyen irányú továbbfejlődéséhez.
A hivatalos, vagy jobban mondva hagyományos brit politika és a mérvadó zsidó tőzsdések között sohasem mutatkozott nagyobb ellentét, mint a brit külpolitikai kérdések terén. A zsidó tőkések a brit állam érdekeivel ellentétben nemcsak Németország teljes gazdasági tönkretételét, hanem politikai rabszolgaságba döntését óhajtják. Német gazdasági életünk nemzetközivé tétele, vagyis a német munkaerőnek a zsidó világtőke hatalma alá hajtása csak politikailag bolsevizált államban lehetséges teljes mértékben. Ahhoz azonban, hogy a nemzetközi zsidó tőzsdetőke marxista rohamcsapatai a német nemzeti államot teljes mértékben megtörjék, külső baráti segítségre van szükségük. Franciaország csapatainak tehát addig kell a német államot ostromolniuk, amíg a letört birodalmat a nemzetközi zsidó nagytőke bolsevista rohamcsapatai végleg beveszik.
Ma a zsidó Németország teljes tönkretétele érdekében izgat. Bárhol a világon kövessenek is el támadást Németország ellen, azok szítói mindig zsidók. Mind békében, mind a háború alatt is a tőzsde és a marxista sajtó szította a gyűlöletet Németország ellen, addig, míg végre egyik állam a másik után feladta semlegességét és a népek valódi érdekeinek figyelmen kívül hagyásával belépett a világháború koalíciójának szolgálatába.
Emellett a zsidóság gondolkodásmódja teljesen világos. Németország bolsevizálását, vagyis a nemzetében és népében gyökerező német értelmiségnek a kiirtását, a német munkaerőnek ezáltal lehetővé váló zsarolását és a zsidó világtőke jármába törését csak a zsidó világhatalmi törekvések előjátékának tekintik. Mint a világtörténelemben oly gyakran, e küzdelemben is Németországra helyezik a legfőbb súlyt. Ha népünk és államunk a vér és pénzsóvár zsidó zsarnokok áldozatául esik, akkor az egész föld e polip karjaiba zuhan. Ezzel szemben, ha Németország kiszabadítja magát ebből a halálos ölelésből, akkor az egész világon elmúlik ez a népeket fenyegető nagy veszedelem. A zsidóság romboló munkáját kétségtelenül latba veti, hogy a nemzetek ellenszenvét Németországgal szemben ne csak fenntartsa, hanem ha lehet, azt még fokozza is, tekintet nélkül arra, hogy ez a tevékenysége csak igen kis mértékben fedi az általa megmételyezett népek valódi érdekét. Általában a zsidóság egyes népeknél mindig azokkal a fegyverekkel küzd, amelyek a kérdéses nemzet ismert érzelemvilágánál fogva a leghatásosabbnak látszanak és a legtöbb eredménnyel kecsegtetnek. A mi vérségileg rendkívül széttagolt népünknél "világpolgári" pacifista eszmék röviden a nemzetközi jelszavak azok, amelyeket a zsidóság hatalmáért folytatott küzdelmében felhasznál. Franciaországban az általa felismert és helyesen megítélt sovinizmussal dolgozik, Angliában pedig gazdasági és világpolitikai eszközökkel. Csak ha már ilyen úton-módon bizonyos gazdasági és politikai túlsúlyra tett szert, rázza le ezeknek a kölcsönkért fegyvereknek a béklyóit, hogy ugyanolyan mértékben térjen vissza akaratának és küzdelmének valódi céljához. Egyre gyorsabban pusztít, míg végül egyik államot a másik után változtatja romhalmazzá, hogy a romokon azután a független örök zsidó birodalmat kelthesse életre.
Angliában éppen úgy, mint Olaszországban világos, sőt néha feltűnően szembeötlő az az ellentét, amely a jobb és állandóbb állampolitikai felfogás a zsidó tőzsdevilág akaratával ütközik. Csak Franciaországban áll fenn, ma inkább mint bármikor azelőtt, belső összhang a zsidó által vezetett tőke és a soviniszta alapon álló nemzeti kormányzati politika között. Ez a körülmény különösen nagy veszélyt jelent Európa fehér fajaira nézve. A néger vérrel elkövetett fertőzés a Rajna mellett, Európa szívében éppen úgy visszatükrözte népünk e soviniszta halálos ellenségének szadista és elvetemült bosszúvágyát, mint a zsidó jéghideg számítását, amely Európa vérkeveredését a központban óhajtja megkezdeni, hogy a fehér fajnak az alsóbbrendű emberrel való megfertőzésével megalapítsa saját uralmának előfeltételeit.
Amit Franciaország saját bosszúvágyából a zsidók tervszerű vezetése mellett Európában véghezvisz, az bűn a fehér emberrel szemben, és valamikor az eljövendő nemzedék amely a vérfertőzésben az emberiség eredendő bűnét ismeri fel ítélőszéke elé fogja szólítani ezt a népet.
Németországra a francia veszély azt a kötelezettséget rója, hogy minden érzelmi mozzanat félretételével annak nyújtsa a kezét, akit éppen úgy fenyeget Franciaország uralmi vágya, és aki éppen oly kevéssé hajlandó azt tűrni és elviselni, mint saját maga. Európában Németország számára belátható időn belül csak két szövetséges jöhet számításba: Anglia és Olaszország!
Aki Németországnak a forradalom óta követett külpolitikáját vizsgálja, annak a kormányaink érthetetlen folytonos kudarcai miatt vagy egyszerűen kétségbe kell esnie, vagy lángoló felháborodásában az ilyen kormánynak hadat kell üzennie. Amit tesznek, arra már azt se mondhatjuk, hogy butaság. Ami ugyanis minden gondolkodó egyén számára lehetetlennek tűnnék fel, azt a mi novemberi pártjaink "szellemi óriásai" elkövették: esengtek Franciaország kegyeiért. Igenis. Ezekben az években a javíthatatlan ábrándozó megható együgyűségével ismételten megkísérelték a közeledést Franciaországhoz, ismételten bókoltak a "nagy nemzetnek", és a francia hóhér minden trükkjében az érzelmi változást vélték felfedezni. Politikánk valódi irányítói természetesen sohasem estek e téves hiedelembe. Részükre a Franciaországhoz való közeledés csak természetes eszköz volt arra, hogy ilyen módon minden szövetségi politikát szabotáljanak.
Õk sohasem voltak tévedésben Franciaország és háttérben álló emberei célját illetően. Csak úgy tettek, mintha becsületesen hinnének a német nép sorsának ezúton való jobbrafordulásában, nehogy más utakra térjen maga a nép.
Természetesen nekünk is nehéz mozgalmunk keretében Angliát mint jövendő szövetségest feltüntetni. Zsidó sajtónk nagyon jól értett ahhoz, hogy miként lehet a gyűlöletet ismételten különösen Angliára összpontosítani. Néhány kihasználható német készségesen rászállt erre a zsidó lépvesszőre, és miközben a német tengeri hatalom "újbóli megerősödéséről" fecseg, gyarmataink kirablása ellen tiltakozik, azok visszaszerzését javasolja, propagandaanyagot szolgáltat, amelyet azután a zsidó banda angliai fajtestvéreinek továbbít. Annak ma már a legalacsonyabb szintű politika urainak agyában is derengenie kell, hogy mi tengeri hatalom stb. ért nem harcolhatunk. A német nemzeti erőnek e célra való összpontosítása helyzetünknek Európában való előzetes és legalaposabb biztosítása nélkül már a háború előtt is esztelenség volt. Ma pedig az ilyen remény azok közé a badarságok közé tartozik, amelyeket a politika világában bűnnek nevezünk,
Néha valóban kétségbeejtő volt látni, hogy miként foglalkoztatták a zsidó vezetők népünket teljesen mellékes ügyekkel, miként bírták rá nyilatkozatok és tiltakozások tételére, miközben Franciaország egyik darabot a másik után szakította ki népünk testéből, és függetlenségünk alapjait tervszerűen ásta alá. Különösen egy vesszőparipára kell gondolnom, amelyen ezekben az években a zsidóság rendkívüli ügyességgel lovagolt: Déltirolra.
Ha ezen a helyen éppen ezzel a kérdéssel foglalkozom, nem utolsósorban azért teszem, hogy leszámoljak azzal az álnok bandával, amely széles néprétegeink feledékenységére és butaságára épít. Nemzeti felháborodást merészel színlelni, már pedig ez tőle különösen a parlamenti csalóktól valójában távolabb esik, mint a szarka a becsületes tulajdonjog elismerésétől.
Hangsúlyozni kívánom, hogy azok közé az emberek közé tartozom, akik amikor
Déltirol sorsáról is döntöttek 1914 augusztusától 1918 novemberéig ott harcoltak, ahol ezt a területet is vérük hullásával védelmezték: a hadseregben. Ezekben az években kivettem részemet a harcból, éspedig nem azért, hogy Déltirol elvesszen, hanem hogy éppen úgy, mint minden német területet, ezt is megtarthassuk a hazának.
Akik akkor nem harcoltak velünk, azok a politizáló párt söpredékének parlamenti zsiványai voltak. Míg mi abban a meggyőződésben harcoltunk, hogy csak a háború győzelmes befejezése tudja Déltirolt is megtartani a német népnek, addig ezek az Efialteszek gonosz nyelvükkel addig izgattak és áskálódtak a győzelem ellen, míg végre a harcoló Siegfriedet orvul ledöfték.
Déltirol megtartását nem a parlamenti szószátyárok bécsi Városház téri vagy a müncheni Feldherrnhalle előtti lázító beszédei biztosítottak, hanem kizárólag a harcoló arcvonal zászlóaljai. Aki ezeket összetörte, az árulta el Déltirolt éppen úgy, mint az összes többi német területet.
Aki azt hiszi, hogy tiltakozások, nyilatkozatok vagy egyesületi felvonulások által a déltiroli kérdés megoldható, az vagy közönséges bitang, vagy német nyárspolgár. Legyünk tisztában azzal, hogy az elveszett területeket nem az Úristenhez való ünnepélyes fohászkodással, vagy a Népszövetségben való jámbor bizakodással, hanem csak fegyveres erővel fogjuk visszaszerezni.
Most tehát az a kérdés, hogy ki lesz hajlandó az elveszett területeket fegyverrel visszahódítani.
Ami engem illet, határozottan és becsületesen állíthatom, lenne még bennem annyi bátorság, hogy parlamenti fecsegőkből, egyéb pártvezetőkből és különféle főtanácsosokból alakítandó parlamenti rohamzászlóalj élén részt vegyek Déltirol győzelmes visszahódításában. Igazán örülni tudnék annak. ha egyszer az ilyen "gyújtó szavú" tiltakozók feje felett néhány srapnel robbanna szét. Azt hiszem, hogyha egy róka bejut a tyúkólba, a riadalom aligha nagyobb, és a szárnyasok menekülése aligha gyorsabb, mint a pompás "szájhős egylet" futása lenne.
A legalávalóbb azonban az egész dologban, hogy ezek az urak maguk sem hiszik, hogy valamit is el tudnak érni. Õk maguk tudják legjobban cselekedeteik lehetetlen és jámbor voltát, de éppen azért cselekszenek így, mert kétségtelenül valamivel mégiscsak könnyebb Déltirol visszaszerzéséért fecsegni, mint egykor annak megtartásáért harcolni. Mindenki eleget tesz tehát a reá eső feladatnak; mi vérünket áldoztuk, ez a társaság pedig a csőrét koptatja.
Különösen pompás látványt nyújt a bécsi legitimista körök felfuvalkodása Déltirol visszahódítása körüli munkájuknál. Hét év előtt fenséges és magasztos uralkodóházuk is hozzájárult hitszegő árulásának gaztettével ahhoz, hogy a világkoalíció győzőként Déltirolt is elhódítsa. Abban az időben ezek a körök támogatták áruló dinasztiajuk politikáját, és egy fabatkát sem törődtek sem Déltirollal, sem mással. Természetesen ma egyszerűbb e területekért a harcot felvenni, mert most ez a harc csak "szellemi" fegyverekkel folyik. Márpedig mindig könnyebb tiltakozó gyűléseken belső magasztos felháborodással torkukat rekedtre beszélni és hírlapi cikkek megírásával ujjukat sebesre körmölni, mint pl. a megszállott Ruhrvidéken mondjuk a hidakat levegőbe röpíteni.
Hogy bizonyos körök a déltiroli kérdést az utóbbi években a német-olasz viszony sarkpontjává tették, annak az oka egészen kézenfekvő. A zsidók és Habsburg legitimisták legnagyobb érdeke fűződik Németország oly szövetségpolitikájának a megakadályozásához, amely egy napon ismét a szabad Németország feltámadásához vezethetne. Nem Déltirol iránti szeretetük vezérli őket mert hiszen e kérdés megoldásának ez legfeljebb csak ártana , hanem az esetleges német-olasz kölcsönös megértéstől való félelmük.
Csak e körök hazug és rágalmazó tendenciájának tudható be a dolgoknak egészen rideg és kihívó módon való, oly értelmű beállítása, mintha mi Déltirolt elárultuk volna. Ezeknek az uraknak egész nyíltan meg kell mondanunk: Déltirolt először is azok a németek árultak el, akik 1914-1918-ig feltéve, hogy épkézláb emberek voltak nem küzdöttek a harctereken, és nem szolgálták hazájukat; másodszor: mindenki, aki ezekben az években nem erősítette népünk ellenálló képességét a háború végigharcolására és nem szilárdította népünk kitartását a harc befejezése érdekében; harmadsorban: mindenki elárulta Déltirolt, aki a novemberi forradalom kitörésében akár ténylegesen részt vett, akár pedig gyáva meghunyászkodásával hozzájárult ahhoz, hogy a Déltirolt egyedül megmenteni képes fegyvereinket megsemmisítsék; végül negyedszer: elárultak mindazok a pártok és azok hívei, akik a versaillesi és saint-germaini szerződést aláírták.
Igenis, így állanak az ügyek, vitéz szájhős uraim! Engem ma már csak az a józan megállapítás vezet, hogy elveszett területeink visszaszerzése nem csiszolt parlamenti szónoklatokkal, hanem egyedül fegyverrel, véres harcok árán érhető el.
Nem habozok annak a kijelentésével sem, hogy miután a kocka már eldőlt, Déltirolnak háború útján való visszaszerzését nemcsak hogy lehetetlennek tartom, hanem a kérdés ilyen megoldását személy szerint is elutasítanám. Tenném ezt abban a meggyőződésben, ha egyszer ilyen véráldozatot latba vetnénk, akkor azt bűn lenne kétszázezer német kedvéért tenni, amikor még mintegy hétmilliónyi német szenved idegen járom alatt és a német nemzet ütőerét képező területeken afrikai néger hordák tobzódnak.
Ha a német nemzet meg akarja szüntetni Európából való kiirtásának veszélyét, akkor nem szabad a háború előtti hibájába esnie, Istent és az egész világot ellenségévé tennie, hanem fel kell ismernie legveszélyesebb ellenfelét, hogy azután ez ellen összpontosíthassa egész erejét. Ha a győzelmet még ha más irányú áldozatok árán is kivívta, akkor népünk eljövendő nemzedékei nem fognak bennünket elítélni. Annál inkább méltányolni fogják a súlyos szükséget, a nehéz gondot, és az ebből eredő keserű elhatározásokat, minél fényesebb lesz a belőlük fakadó eredmény.
Az az igazság vezéreljen bennünket, hogy egy állam elveszett területeinek visszaszerzése elsősorban az anyaország politikai függetlenségének és hatalmának visszaállításától függ. Ezt ügyes szövetségi politika útján lehetővé tenni és biztosítani legelső feladata legyen külpolitikánk erőteljes vezetőségének. Különösen nekünk, nemzetiszocialistáknak kell óvakodnunk attól, hogy a zsidók által vezetett szájhős hazafiak uszályhordozói legyünk. Jaj nekünk, ha ami mozgalmunk is a nagy leszámolás előkészítése helyett tiltakozásokban éli ki magát.
A Habsburg államhullával való nibelungi szövetség fantasztikus értelmezése mellett ezzel a tákolmánnyal együtt Németország is tönkrement. A mai külpolitikai lehetőségek mérlegelésénél a képzelődő érzékenykedés a legjobb eszköz arra, hogy új életre kelésünket örökre lehetetlenné tegyük.
Szükségét érzem annak, hogy egész röviden foglalkozzam azokkal a kifogásokkal, amelyek az előzők során feltett három kérdésre vonatkoznak.
Először: akar-e egyáltalán valaki a mai Németországgal szövetkezni? Másodszor: alkalmasnak látszanak-e az ellenséges nemzetek ilyen átcsoportosításra?
Harmadszor: vajon a zsidóság meglévő befolyása nem lesz-e erősebb minden belátásnál és jóakaratnál, és nem keresztez-e, és semmisít-e meg minden tervet?
Az első kérdés egyik felét már némileg megvilágítottam. Magától értetődő, hogy a mai Németországgal senki sem fog szövetkezni. Nincsen a világnak olyan hatalma, amely sorsát olyan államhoz merné kötni, amelynek kormányai minden bizalmat lehetetlenné tesznek. Azt a kísérletet azonban, amellyel nemzetünk sok tagja a kormány ténykedését népünk mai nyomorúságos gondolkodásmódjával akarja magyarázni vagy menteni, a legerélyesebben vissza kell utasítanunk.
Igaz ugyan, hogy népünk jellemtelensége hat év óta szomorú arányokat ölt, közömbössége a legfontosabb kérdésekkel szemben is valóban lesújtó, gyávasága pedig néha égbekiáltó. Azonban sohase feledjük el, hogy ezek ellenére mégis olyan népről van szó, amely pár évvel ezelőtt a legfennköltebb emberi erények csodálatra méltó példáját adta. 1914 augusztusától kezdve a népek hatalmas küzdelmének befejezéséig a világ egyetlen népe sem tanúsított több férfias bátorságot, szívósabb kitartást és türelmet, mint a mi nyomorulttá vált német népünk. Senki sem foghatja ránk, hogy a mai idők gyalázatossága népünk természetének jellegzetes kifejezése. Amit ma körülöttünk és magunkban is meg kell éreznünk, az csak az 1918. év november 9i irtózatos árulás ész és értelemromboló hatásának a következménye. Itt inkább, mint bárhol másutt érvényesül a költő szava: "A gonosz csak gonoszt szülhet. " De még ebben az időben sem vesztek el teljesen népünk jó alapvonásai, csak szunnyadnak a mélyben. Néha a fekete felhőkkel bevont égen villanásként jelentkezik e nép erénye, amelyre a későbbi Németország mint a kezdődő gyógyulás első jelére fog visszaemlékezni. Nem egyszer találkozott ezer és ezer német ifjú, akik áldozatkész elhatározással, önként és örömmel voltak készek ifjú életüket hőn szeretett hazájuk oltárán feláldozni. Az emberek milliói ismét serényen, odaadással dolgoznak, mintha a forradalom sohasem dúlt volna. A kovács ismét üllője előtt áll, a paraszt az eke után ballag és a tudós szobájában görnyed. Mindnyájan egyenlő igyekezettel és egyforma odaadással teljesítik kötelességüket.
Elnyomatásunk már nem az egykori jóváhagyó mosollyal, hanem elkeseredett arcokkal, ökölbe szorított kezekkel találja magát szemben. Érzelmi tekintetben mindenesetre nagy változás ment végbe.
Ha mindez ma még nem nyilvánul meg a politikai hatalmi eszme újjászületésében és népünk önfenntartási ösztönében, akkor a felelősség ezért azokra hárul, akik 1918 óta nem annyira az ég küldetése, mint saját feltolakodásuk folytán vezetik vesztébe népünket.
Igenis, ha ma nemzetünket hibáztatják, akkor legyen szabad megkérdeznünk: mit tettek annak érdekében, hogy megjavuljon? Kormányunk valóságban alig létező terveinek a népünk részéről élvezett kismérvű támogatása csak nemzetünk csekély életerejének megnyilatkozását vagy még inkább e nagy értékkel való bánásmód teljes csődjét jelenti. Mit tettek kormányaink a büszke önérzetnek, a férfias dacnak és izzó gyűlöletnek népünkben való újraélesztése céljából?
Amikor 1919-ben az úgynevezett "békeszerződést" rákényszerítették a német népre, joggal lehetett remélni, hogy éppen e mértéktelen elnyomás által fog hatalmasan előtörni a német nép szabadság utáni vágya. Békeszerződések, amelyek követelései ostorcsapásként sújtják a népet, nem ritkán szítják az első szikrát a későbbi felkeléshez.
A nemzeti szenvedélyek forrpontig való korbácsolásának micsoda eszközévé válhatott volna a mértéktelen zsarolás és szégyenteljes megaláztatás akaraterős kormány kezében! Hihetetlenül fel lehetett volna korbácsolnia nép közömbösségét először felháborodássá, majd lobogó dühvé ezeknek a szadista szörnyűségeknek a propaganda céljaira történő zseniális felhasználásával! Nagyon sokszor lehetett volna e szégyenteljes pontok minden sorát mindaddig népünk fejére olvasni, míg végre hatvanmillió férfi és nő szívében a közösen érzett szégyen és gyűlölet oly tüzes lángtengerré vált volna, amelynek tűzéből hatalmas akarás nőtt volna ki és ez a kiáltás hangzott volna el: "Mi ismét fegyvert akarunk!"
Igen, csak ezt eredményezheti az ilyen békeszerződés. Mérhetetlen elnyomásában és szemérmetlen követeléseiben a leghatásosabb propagandaeszköz rejlik egy nemzet szunnyadó életerejének felrázásához.
De akkor mindenesetre a gyermek ábécéjétől kezdve a legutolsó újságig, minden színháznak, minden mozinak, hirdetőoszlopnak és minden szabad deszkakerítésnek ez egyedüli nagy küldetés szolgálatába kell állnia, míg végre a mi "egylethazafiaink" fohásza: "Uram szabadíts meg bennünket!" a legkisebb ifjú agyában is lángoló kérelemmé alakul át: "Mindenható Isten, áldd meg egyszer ami fegyvereinket, légy oly igazságos, mint amilyen mindig voltál, ítélj most, vajon méltók vagyunk-e a szabadságra. Urunk, áldd meg a mi harcunkat. "
Mindent elmulasztottak, és semmit sem tettek.
Ki csodálkozhat tehát azon, ha népünk nem olyan, mint amilyen lehetne és kellene lennie, ha a másik világ bennünk csak poroszlót, szolgálatkész kutyát lát, amely hálásan nyalja az öt előbb még fenyítő kezet.
Szövetségkötési képességünk kétségtelenül sokat szenvedett népünk, de különösen kormányunk által. Ez az oka annak, hogy nyolc év határtalan szenvedése ellenére is csak oly kevéssé vágyódik e nép a szabadság után. Amennyire az aktív szövetségi politika népünk értékének felbecsülésétől függ, éppen annyira függ ez az értékelés olyan kormányhatalomtól, amely nem idegen államok napszámosa, a népi erők kifejlődésének kerékkötője, hanem sokkal inkább a nemzeti öntudat hirdetője akar lenni.
Ha népünknek olyan kormánya lesz, amely ebben fogja hivatását látni, akkor hat év sem fog beletelni, és a birodalom merész külpolitikai vezetői a szabadság után szomjúhozó bátor nép akaratára tudnak támaszkodni.
A második kifogást, ti. az ellenséges népek barátságos szövetségesekké változtatásának nehézségét a következőkben válaszolhatjuk meg.
A külországokban a háborús propaganda által kitermelt németellenes hangulat mindaddig megmarad, amíg az újjáéledés jelei nem mutatkoznak, és amíg a német birodalom nem nyeri el ismét olyan állam jellegzetességét, amely az általános európai sakktáblán szerepet játszik, és amellyel számolni kell. Csak akkor, ha a kormányban és a népben kétségtelenül mutatkozik a szövetségkötési képesség, gondolhat egyik vagy másik hatalom azonos érdeke alapján arra, hogy propaganda útján a közhangulatot megváltoztassa. Természetesen ez is évekig tartó munka eredménye. Éppen a nép hangulatának átváltozásához szükséges hosszú időben leli magyarázatát az a nagy óvatosság, amellyel e tekintetben el kell járni. Ugyanis az ember nem fog ilyen munkába kezdeni, ha nincs feltétlenül meggyőződve e munka értékéről és annak későbbi eredményéről. Nem fogjak megkísérelni a nemzet egész gondolatvilágának megváltoztatását egy szellemes külügyminiszter üres fecsegése alapján, anélkül, hogy az új irányú eltolódás valódi értékére nézve ne volna biztosítékuk. A tévedés ezen a téren könnyen a közvélemény teljes szétforgácsolásához vezethet. Egy állammal való későbbi szövetségkötés legjobb biztosítéka nem az egyes kormánytagok ömlengő beszédében, hanem sokkal inkább egy célszerűnek látszó kormányirányzat látható állandóságában és hasonló szellemű közvéleményben rejlik. Ez a biztosíték annál erősebb lesz, minél erőteljesebb a kormányhatalom látható tevékenysége a propaganda útján való előkészítés terén. Más szóval: minél kevésbé félreérthető módon tükrözi vissza a közhangulat a kormány célkitűzéseit.
A mi helyzetünkben egy népet akkor fogunk szövetségkötésre alkalmasnak találni, ha kormánya és közvéleménye egyaránt tántoríthatatlanul hirdeti és képviseli a szabadságharc eszméjét. Ez az előfeltétele olyan idegen államok közvéleményét átalakítandó munka megkezdésének, amelyek saját belátásuk alapján legelemibb érdekeik képviseletében hajlandók az arra alkalmasnak látszó nép oldalán közös utakon járni, tehát vele szövetséget kötni.
Szem előtt kell tartanunk, hogy egy nép határozott lelkivilágának a megváltoztatása nagy munkát igényel, amit eleinte sokan nem fognak megérteni. Éppen ezért bűn és hiba lenne ellenlábas elemek számára támadási felületet nyújtani.
Be kell látnunk, hogy egy ideig eltart az, amíg a nép a kormány tulajdonképpeni szándékát teljesen megérti, mert bizonyos politikai tevékenység előmunkálatainak végső céljára nézve felvilágosítás nem adható. Ezért csak a tömeg vak hitével vagy a politikailag magasabb színvonalon álló vezető rétegek ösztönös megérzésével lehet számolni. Minthogy azonban sok emberből hiányzik az a politikai látnoki érzék és tehetség, felvilágosítások pedig politikai okokból nem adhatók, az értelmiségi vezető egyéniségek egy része mindig ellene fog fordulni az új irányzatoknak, minthogy azok átláthatatlanságuk folytán, könnyen kísérletnek tekinthetők. Így ébreszti fel ez a tevékenység az aggódó konzervatív államférfiak ellenállását.
Ez okból a legfőbb kötelesség az, hogy kicsavarjanak az ily kölcsönös megértés előkészítését zavarni akarók kezéből a lehetőség szerint minden fegyvert, különösen akkor ha úgy, mint a mi esetünkben csak felfuvalkodott politikusok és kávéházi nyárspolgárok teljesen megvalósíthatatlan fecsegéséről van szó. Új hadiflotta után való kiabálás és gyarmataink visszaszerzésének hangoztatása valójában csak együgyű szószátyárkodás, amelynek gyakorlati kivitelével higgadt megfontolás mellett alig lehet számolni. Ezek részben balga, részben bolond, de mindenesetre a halálos ellenség szolgálatában álló bajnokok bárgyú ömlengései. Angliában politikailag kihasználják, és ez semmi szín alatt sem nevezhető Németországra nézve kedvezőnek. Így élik ki magukat az emberek Isten és az egész világgal szembeni kárt okozó tüntetésekben, és megfeledkeznek arról az alapigazságról, amely minden sikernek alapfeltétele, arról, hogy amit teszel, azt alaposan tedd. Ha az ember öt vagy tíz állammal szemben duzzog, elmulasztja egész szellemi és fizikai erejének a legveszedelmesebb ellenfélre való összpontosítását, és feláldozza az ügy szövetség útján való rendezésének lehetőségét.
E téren is nagy hivatás hárul a nemzetiszocialista mozgalomra. Meg kell népünket tanítani arra, hogy tekintsen el a kicsiségektől és mindig a nagy célok felé törjön. Ne aprózza el magát mellékes dolgokban, hanem sohase felejtse el, hogy az a cél, amelyért ma mindnyájunknak küzdenünk kell, népünk puszta létfenntartása, és hogy az egyetlen ellenség, amelyet le kell terítenünk, az a hatalom, amely bennünket létfeltételünktől megfoszt.
Gyakran sok minden okoz nekünk keserű fájdalmat. Ez azonban még koránt sem ok arra, hogy elveszítsük helyes ítélőképességünket, és esztelenül az egész világ ellen hadakozzunk, ahelyett, hogy egyesült erővel a halálos ellenségre vetnénk magunkat.
A német népnek nincs erkölcsi joga mindaddig másokat vádolni, amíg a saját hazáját eláruló bűnösöket nem vonta felelősségre. Helytelen eljárás az, ha Angliát, Olaszországot stb. a távolból szidjuk, velük szemben tiltakozunk, azokat a bitangokat pedig, akik ellenséges zsoldban fegyverünket kicsavarták, erkölcsi erőnket megtörték és megbénított országunkat harminc ezüstpénzért eladták, magunk között megtűrjük.
Az ellenség csak azt teszi, amit előre látni lehetett. Magatartásából és tevékenységéből tanulnunk kellene.
Aki nem képes a helyzet magaslatára emelkedni, annak meg kell gondolnia, hogy ezután már csak a lemondás marad hátra, mert a jövőre nézve minden szövetségi politika lehetősége elvész. Ha Angliával nem akarunk szövetkezni azért, mert elrabolta gyarmatainkat, Olaszországgal, mert Déltirolt bekebelezte, Lengyelországgal és Csehszlovákiával általában véve nem, akkor lassanként Európában Franciaországon kívül amely mellékesen megjegyezve Elzász-Lotaringiát lopta el tőlünk senki sem marad.
Így emberileg érthető, hogy bizonyos, eddig ellenséges népek lelki átalakulása, tekintettel a jövőben fennálló érdekközösségre, kétségtelenül lehetséges akkor, ha államunk belső megerősödése és a létfenntartásunkba vetett elhatározásunk bennünket a szövetségestársi minőségre képesít, továbbá, ha egy azelőtt ellenséges néppel való összeköttetésünk ellenzőinek ügyetlenséggel vagy gonosz áskálódással nem szolgáltatunk anyagot aknamunkájukhoz.
Legnehezebb az állásfoglalás a harmadik kérdés tekintetében. Elképzelhetőe, hogy a szövetségkötésre alkalmas nemzetek valódi érdekeinek képviselői célkitűzéseiket a szabad népek és nemzetek halálos ellenségének, a zsidóságnak akaratával szemben megvalósíthatják? Képesek lesznek-e pl. a hagyományos brit államművészet erői a pusztító zsidó befolyást megtömi vagy sem?
Amint már mondottam, erre a kérdésre nehéz válaszolni. Sokkal több tényezőtől függ, semhogy határozott véleményt lehessen nyilvánítani. Az mindenesetre bizonyos: csupán egy államban tekinthető a jelenlegi államhatalom oly megalapozottnak és annyira az ország érdekeit szolgálónak, hogy politikai szükségességeknek a nemzetközi zsidó erők által való megakadályozásáról már nem lehet beszélni. Ez Olaszország.
A harc, amelyet a fasiszta Olaszország habár alapjában véve talán öntudatlanul is (mit én nem hiszek) a zsidóság három fő tényezője ellen folytat, legjobb jele annak, hogy ha közvetett úton is, de kiverik ennek az államok feletti hatalomnak a méregfogát. A titkos szabadkőműves páholyok betiltása, a nemzetközi sajtó üldözése, évek folyamán azt eredményezi, hogy az olasz kormány tekintet nélkül a zsidó világhidra sziszegésére egyre inkább az olasz nép érdekeit szolgálja.
Nehezebb a helyzet Angliában. A "legszabadabb demokrácia" országában a közvélemény leple alatt ma csaknem kizárólag a zsidó diktál és ennek ellenére ott is állandó küzdelem folyik a brit államérdekek képviselői és a zsidó világdiktatúra előharcosai között.
Hogy ezek az ellentétek gyakran mily erős összetűzésekre vezettek, azt a háború után lehetett a legtisztábban felismerni, különösen a japán kérdésnek az angol hivatalos körök, másrészt a sajtó részéről való különböző felfogása tekintetében. Közvetlenül a háború befejezése után ismét jelentkezett a régi feszültség Amerika és Japán között. Természetesen a nagy európai világhatalmak sem maradhattak közömbösek az új háborús veszedelemmel szemben. Angliában minden rokoni kötelék ellenére sem lehetett az irigy aggodalom bizonyos érzését elnyomni az USA hatalmának nemzetközi, gazdasági és politikai növekedésével szemben. Az egykori gyarmatból, a nagy anya gyermekéből úgy látszik, hogy a világ új ura támad fel. Az ember megérti, ha Anglia gondterhes nyugtalanságában régi szövetségeseit felülvizsgálja, és a brit kormány aggódva tekint olyan időpont felé, amikor már nem azt fogjak mondani: "Anglia a tengerek ura", hanem az "USA tengerei".
A gigantikus amerikai államkolosszushoz szűzföldjének végtelen gazdagsága mellett nehezebb hozzáférni, mint a körülzárt német birodalomhoz. Ha egykor itt is sor kerül a végső leszámolásra, ha Anglia egyedül marad, a végzet felette is beteljesedik. Azért nyúl mohón a sárga kéz után és oly szövetségbe kapaszkodik, amely fajilag talán nem igazolható, politikai szempontból azonban egyedül erősítheti a brit világuralmat a felfelé törekvő amerikai kontinenssel szemben.
Mialatt az angol államvezetőség az európai harctereken Amerikával közösen vívott harcok ellenére nem tudta elhatározni magát arra, hogy az ázsiai szövetségen kissé tágítson, az egész zsidó sajtó hátba támadta ezt a szövetséget.
Hogyan lehetséges az, hogy a zsidó sajtótermékek, amelyek 1918-ig hűséges zászlóvivői voltak a Német Birodalom elleni brit harcnak, most egyszerre hitszegést követnek el, és külön utakon járnak?
Németország megsemmisítése nem angol, hanem elsősorban zsidó érdek volt. Ugyanúgy ma Japán letörése kevésbé szolgál brit államérdeket, mint inkább a remélt zsidó világuralom vezetőinek messzemenő kívánságait. Mialatt Anglia saját világuralmi helyzetének fenntartásán fáradozik, azalatt a zsidó saját támadást szervez annak elhódítására.
A zsidó a mai európai államokat egyrészt a nyugati demokrácia kerülő útján, másrészt az orosz bolsevizmus közvetlen uralmán keresztül már akarat nélküli eszköznek tekinti saját kezében. De nemcsak az Óvilágot hálózták be, hanem az Újvilágot is ugyanez a sors fenyegeti. Zsidók uralkodnak az Amerikai Egyesült Államok tőzsdéin. Évről évre mindinkább egy százhúszmilliós nép munkaerejének vámszedőivé lesznek, és ma már csak nagyon kevés azok száma, akik a zsidóság legnagyobb bosszúságára még teljesen függetlenek.
Kiváló ügyességgel gyúrták át a közvéleményt és formáltak harci eszközt saját jövőjük érdekében.
A zsidóság legnagyobbjai azt hiszik, hogy e néprontó faj közeledik már ószövetségi küldetéséhez.
E nemzeti mivoltától megfosztott gyarmati területen belül egyetlen független állam is képes volna az utolsó órában az egész számítást keresztülhúzni. Mert bolsevista világ csak akkor állhat fenn, ha mindent magába foglal.
Feltéve, hogy csak egy állam is megtartja a maga nemzeti erőit és nagyságát, a zsidó zsarnoki uralom, mint minden kényuralom ezen a földön, elbuknak a nemzeti gondolattal szemben.
A zsidó tisztában van azzal, hogy noha sikerül neki ezeréves simulékonyságával az európai népeket aláaknázni és nemtelen fattyúkká nevelni, de az oly ázsiai nemzeti államot, mint Japánt, aligha volna képes ily sorsra juttatni. A zsidó ma a németet, angolt, amerikait és franciát utánozza, azonban a sárga fajhoz hiányoznak az összekötő kapcsai. Ezért igyekszik a japán nemzeti államot hasonló alakulatok erejével megtömi, hogy megszabaduljon a veszélyes ellenféltől.
A zsidó évezredes birodalmában irtózik a japán nemzeti államtól, és így annak megsemmisítését még saját diktatúrájának megalapítása előtt óhajtja. Ma Japán ellen szítja a népeket, mint egykor Németország ellen. Így könnyen megtörténhetik, hogy mialatt az angol diplomácia a Japánnal való szövetség kiépítésén fáradozik, a brit zsidó sajtó már a szövetség elleni harcot követeli és a demokrácia hangoztatásával, meg "Le a japán militarizmussal és császársággal" csatakiáltással megsemmisítő háborút készít elő.
Így a zsidó ma Angliában megtagadta az engedelmességet. A zsidó világveszedelem elleni harc ezzel ott is megkezdődik.
Ismét hatalmas feladat vár a nemzetiszocialista mozgalomra. Neki kell a nép szemét felnyitni, vele az idegen nemzeteket megismertetni, és újra meg újra felhívni a figyelmét a mi világunk valódi ellenségére. Az árja népek elleni gyűlölet helyett, még ha azok némelyikétől egy világ is választ el, amelyekkel azonban bennünket mégis a vérközösség vagy az összetartó közös kultúra köt össze, az emberiség gonosz ellenségét, minden szenvedés valódi okozóját, kell az általános bosszúnak föláldozni.
Gondoskodni kell arról. , hogy a halálos ellenséget legalább saját országunkban felismerjük, és a vele szemben folytatott harc mint egy megvilágosodottabb kor világító fáklyája a többi nép számára is megmutassa a küzdő árja népek boldogulásához vezető utat. Egyebekben a józan ész legyen a vezetőnk, és az akarat az erőnk. Ez irányú szent kötelességünk adjon nekünk kitartást, legfőbb pártfogónk pedig hitünk maradjon.


XIV. Keleti tájékozódás vagy keleti politika

Két körülmény késztet arra, hogy Németországnak Oroszországhoz való viszonyát különös vizsgálatom tárgyává tegyem:
1. Az általános német külpolitika legfontosabb kérdéséről van szó.
2. Ez a kérdés egyben a fiatal nemzetiszocialista mozgalom próbaköve, hogy világos-e gondolkodása és cselekvése helyes-e.
A népi állam külpolitikájának az a feladata, hogy az állam keretébe szervezett faj számára az élet lehetőségét biztosítsa, és ehhez képest a nép számának szaporodása, másrészt területének és termőföldjének nagysága és jósága között egészséges és természetes viszonyt teremtsen.
Ez a viszony csak akkor egészséges, ha a nép ellátását saját területén, saját termőföldje által biztosítja. Minden más állapot, még ha évszázadokig, sőt évezredekig tart is, egészségtelen; előbb-utóbb az illető nép károsodásához, sőt mi több, pusztulásához vezet.
Egy nép létének függetlenségét csak megfelelő nagyságú terület tudja e földön biztosítani.
Emellett a szükséges területi nagyságot nem kizárólag a jelen követelményei tekintetéből kell megítélnünk, sőt még csak nem is a föld hozamának a nép számához viszonyított aránya alapján, mert mint már az első kötetben, a "A háborús propaganda" című fejezetben is kifejtettem, egy állam területének mint termőterületnek jelentőségéhez egy másik, a hadászati kérdés is járul. Ha a nép az ellátásához szükséges területi nagyságot, mint olyat biztosította is a maga számára, még mindig gondolni kell a terület megtartására is. Ez utóbbi pedig az államhatalom politikai erejében gyökerezik, amely viszont nem kis mértékben katonaföldrajzi szempontoktól függ.
Tisztán területi szempontból tekintve a dolgot, a Német Birodalom területi nagysága teljesen eltörpül az ún. világhatalmakéval szemben. E tételem megdöntése szempontjából ne hivatkozzék senki Angliára, mert hiszen az angol anyaország kétségtelenül csak fővárosa annak a Brit Világbirodalomnak, amely az egész földkerekség egynegyed részét vallhatja sajátjának. Óriási kiterjedésű államok emellett az Amerikai Egyesült Államok, továbbá Oroszország és Kína. Hatalmas területi komplexumok ezek, amelyek területe részben több mint tízszeresét teszi ki a mai Német Birodalom területének. Magát Franciaországot is ezek közé az államok közé kell számítanunk. Nemcsak arra kell gondolnunk, hogy egyre nagyobb mértékben egészíti ki hadseregét a színes emberanyagból, hanem arra is, hogy ebben az országban az elnégeresedési folyamat olyan rohamléptekkel halad előre, hogy lassanként egy afrikai állam európai földön való kialakulásáról lehet beszélni. A mai Franciaország gyarmati politikáját nem lehet összehasonlítani az egykori Németország gyarmati politikájával. Ha Franciaország fejlődése a mai keretek között még háromszáz évig tartana, akkor a legutolsó frank vérmaradvány is kiveszne ebből az Európa-afrikai anyaországból. Ehelyett hatalmas település keletkeznék, a Rajnától le egészen a Kongóig, amelyet a folytonos vérkeveredés következtében előálló alacsonyabb rendű faj népesítene be.
Ma a földön a hatalmak egész sorát láthatjuk, amelyek nagyrészt nemcsak népességük számával haladják meg német népünk erejét, de amelyek mindenekelőtt területük nagyságában találják meg politikai hatalmi állásuk támaszát. Még sohasem volt a Német Birodalomnak a többi számottevő világhatalomhoz viszonyítva a területi kiterjedés és lélekszám közötti viszonya olyan kedvezőtlen, mint történelmünk első órájában, kétezer esztendővel ezelőtt és ma. Annak idején fiatal népként rohammal törtünk be szétesőfélben levő államalakulatok e világába, magunk is közreműködtünk ezek leghatalmasabbikának, Rómának lerombolásában. Ma az alakulófélben lévő államhatalmak világában találjuk magunkat, és abban saját birodalmunk egyre többet veszít jelentőségéből.
Szükségünk van arra, hogy ezt a keserű valóságot ma ridegen szemünk előtt tartsuk. Szükséges, hogy a Német Birodalmat lélekszáma és területi kiterjedése tekintetében a többi államhoz hasonlítsuk, és ez irányú fejlődését évszázadokon keresztül kövessük. Meg vagyok győződve arról, hogy mindenki, aki ezt teszi, megdöbbenve fog ráeszmélni arra a tényre, hogy Németország többé nem világhatalom, tekintet nélkül arra, hogy katonailag erőse vagy gyenge.
Ha a nemzetiszocialista mozgalom valóban nagy küldetésének tudatában, népünket a történelem számára meg akarja tartani, akkor az a kötelessége, hogy áthatva saját helyzetének felismerésétől és fájdalmas voltától, számító céltudatossággal vegye fel a harcot azzal a zsarnoksággal és tehetetlenséggel, amely eddig a német népet külpolitikai útján kísérte. Kíméletlenül, a "hagyományokra" és előítéletekre való tekintet nélkül, bátran, egy táborba toborzott népünk erejével el kell indulnia azon az úton, amely létünk szükségességéből új területekre és új földre vezérli ezt a népet, és egyben megmenti attól a veszedelemtől, hogy elpusztuljon, vagy pedig rabszolga módjára másokat szolgáljon.
A nemzetiszocialista mozgalomnak meg kell kísérelnie, hogy lélekszámunk és területünk közötti áldatlan viszonyt ez utóbbit csak úgy tekintve tápláló forrásnak, mint hatalompolitikai támaszpontnak éppúgy kiküszöbölje, mint az ellentmondást történelmi múltunk és a már-már kilátástalanságba hajló jelenlegi elesettségünk között.
Ha az eddigi német külpolitikát céltalannak és tehetetlennek jelzem, akkor e megállapításom legjobb bizonyítéka abban a körülményben rejlik, hogy ez a politika teljes mértékben csütörtököt mondott. Ha népünk szellemileg alacsonyrendű és gyáva lett volna, e földi harcnak az eredménye akkor sem lehetne siralmasabb, mint a mostani.
Ha így vizsgáljuk népünk ezeréves történelmét, ha elképzeljük a háborúk sokaságát, azok eredményét, akkor megállapíthatjuk, hogy ebből a vértengerből csak három olyan jelenség született, amelyet ma világos külpolitika gyümölcsének nevezhetünk, és ami általában politikai haladást jelent.
Először az ősbajorok által keresztülvitt Ostmark település;
másodszor az Elbától keletre eső területek megszerzése és betelepítése;
harmadszor a Hohenzollernek által megszervezett brandenburgi porosz állam, mint az új birodalom mintaképe. Nagy tanulság ez a jövő számára!
Mi, nemzetiszocialisták sohasem merülhetünk el mai polgári világunk "hurrázó hazafiságában". Különösképpen veszélyes lenne a háború előtti fejlődést irányadónak tekintenünk. A 19. század egész történelmi időszakának vezetői magatartásával ellentétben mi ismét minden külpolitikai gondolkodásnak csak azt a legfelsőbb szempontját képzelhetjük, amely szerint: a területet a lélekszámmal kell összhangba hoznunk. Igen. Mi a múltból csak azt tanulhatjuk, hogy politikai tevékenységünket kettős irányban kell folytatnunk. Külpolitikánk célja terület és termőföld szerzése, belpolitikánké pedig szilárd és egységes világnézeten nyugvó állam megteremtése.
Röviden még arra a kérdésre óhajtok kitérni, hogy a terület és termőföld iránti követelés mennyiben jogos erkölcsi tekintetben.
Erre különösen azért van szükség, mert sajnos az ún. népi körökben is szerepelnek minden hájjal megkent elemek, akik azon fáradoznak, hogy a német népnek külpolitikai tevékenysége és céljaként az 1918. évi igazságtalanság jóvátételét jelöljék meg. Egyben szükségesnek tartják, hogy ezentúl az egész világot keblünkre öleljük népi testvériségben és együttérzésben.
Mindenek előtt a következőket kell megjegyeznünk. Az 1914 előtti határok visszaállításának követelése oly nagymérvű politikai esztelenség, hogy azt már-már merényletnek tekinthetjük. A birodalom 1914. évi határai teljesen ésszerűtlenek voltak, mert azok a valóságban arra sem voltak alkalmasak, hogy egybefoglalják a német nemzetiségű embereket, másrészt a katonai földrajzi célszerűség követelményeinek sem feleltek meg. Azok nem meggondolt politikai tevékenység eredményei voltak, hanem egy semmiféle tekintetben sem kiegyensúlyozott politikai mérkőzés pillanatnyi határai, és részben a véletlen művei.
Ugyanezen a jogcímen, sőt még jogosabban a német történelem egy másik evet is kiválaszthatnánk, hogy az akkori viszonyok helyreállításában lássuk a külpolitikai tevékenység célját. A fentebb jelzett követelmény teljesen megfelel a mi polgári világunk gondolkodásmódjának, amely ezen a téren sem tud a jövő számára politikai gondolatokat maga elé tűzni, hanem sokkal inkább a múltban, éspedig a legközelebbi múltban él, mert hiszen még visszafelé is csak saját koráig tekint.
Nekünk, nemzetiszocialistáknak, tántoríthatatlanul ki kell tartanunk külpolitikai céljaink mellett, amelyek pedig azt követelik, hogy biztosítsuk a földön a német nép számára az őt megillető területet és termőföldet. Ha kell, véráldozattal is biztosítanunk kell azt a földet, amelyen majdan parasztnemzedékek egészséges fiakat nevelnek fel, amely föld megadja majd a felmenést a mai nemzedék áldozatáért, és helyeselni fogja azoknak a felelős államférfiaknak a politikáját, akiket a jelen talán elítél.
A legerélyesebben fel kell lépnem e tekintetben azok ellen a népies íródeákok ellen, akik az ilyen területszerzésben "szent emberi jogok megsértését" vélik felfedezni, és ellene firkálnak. Az ember sohasem tudhatja, hogy ki áll ilyen fickók háta mögött.
Az államhatárokat az emberek teremtik és az emberek változtatják meg. Tény az, ha egy népnek sikerült aránytalanul nagy területre szert tennie, az még nem kötelez senkit sem arra, hogy azt megváltoztathatatlannak ismerje el. Ez legfeljebb a hódítók erejét és a tűrök gyöngeségét bizonyítja.
Miként egykor az a terület, amelyen ma állunk, nem az égből pottyant őseink ölébe, hanem életük és vérük kockáztatásával kellett azt kiharcolniuk, éppen úgy a népünk létkérdését jelentő újabb földterületeket sem a népi kegy fogja kiutalni, hanem csak a győzelmes kard ereje.
Mi, nemzetiszocialisták, tovább kell, hogy menjünk. Meg kell gondolnunk, hogy újabb területre és termőföldre való jogunk kötelességgé válhat abban a percben, mihelyt a területi nagyobbodás hiánya egy nagy népet halálra ítél.
A mondottak alapján mi, nemzetiszocialisták, a háború előtti kultúrpolitikai vonalvezetést teljes mértékben elvetjük. Ott folytatjuk, ahol őseink hatszáz évvel ezelőtt abbahagyták. Mi megállást parancsolunk az örökös germán vándorlásnak Európa déli és nyugati részei felé és kelet felé tekintünk. Lezárjuk végül a háború előtti időszak gyarmati és kereskedelmi politikáját, és rátérünk a jövő földbirtok politikájára.
Ha Európában új területről és új termőföldről beszélünk, akkor csak Oroszország és az azt környező államok felé tekinthetünk.
E téren maga a sors mutat irányt. Mialatt ugyanis Oroszország a bolsevizmus hatalmába került, megfosztotta az orosz népet attól az értelmiségtől, amely eddigi állami létét megteremtette és biztosította. Nem szabad elfelednünk, hogy az orosz államalakulat szervezete nem az oroszországi szlávság állampolitikai képességét dicséri, hanem az sokkal inkább a germán elem államalkotó működésének nagyszerű példája volt. A földnek sok hatalmas birodalma alakult ki hasonló módon. Alacsonyabb rendű népek, élükön germán szervezőkkel és vezetőkkel, nem egyszer lettek hatalmas államokká, és mindaddig fennmaradtak, amíg ez az államalkotó elem vezető szerepét megtartotta.
Oroszország már századok óta emésztette belső rétegeinek ezt a germán magvát, amely ma úgyszólván teljesen kiirtottnak és megsemmisítettnek tekinthető. Helyét a zsidó foglalta el. Amennyire lehetetlen, hogy az orosz nép saját erejéből e zsidó jármot lerázza, éppen annyira lehetetlen viszont, hogy a zsidó ezt a hatalmas birodalmat hosszabb időn keresztül uralma alatt tartsa. A zsidó nem szervező elem, hanem ellenkezőleg, a rombolás megszemélyesítője. Ez a keleti óriási birodalom megérett az összeomlásra. Oroszország zsidó uralmának vége egyben Oroszországnak mint államnak is a végét jelenti. A sors bennünket arra választott ki, hogy szemtanúi legyünk olyan katasztrófának, amely a népi fajelmélet helyességének leghatalmasabb bizonyítéka.
A nemzetiszocialista mozgalom hivatása az, hogy népünket erre a politikai belátásra késztesse, hogy jövő célkitűzését ne a nagysándori hódítás csalóka délibábjában, hanem a német eke szívós és kitartó munkájában lássa, amelynek számára a kard csak a földet biztosítja.
Az csak természetes, hogy a zsidóság ilyen politikával szemben a legélesebb ellenállást fejti ki. E tevékenységnek a zsidóságra kiható jelentőségét jobban érzi maga a zsidóság, mint bárki más. Épp ez a tény meggyőzhetne minden valóban nemzeti érzelmű férfit egy ilyen új irányzat helyességéről. Sajnos, éppen az ellenkezője a helyzet. Nemcsak a német nemzeti, hanem "népi" körökben is heves ellenállást fejtenek ki az ilyen nézettel szemben, és mint mindig, egy-egy nagy tekintélyre hivatkoznak. Bismarck szellemét idézik, hogy fedezzék az olyan politikát, amely épp oly esztelen, mint lehetetlen, és egyben a német népre a legnagyobb mértékben káros. Azt hajtogatják, hogy egykor Bismarck maga is nagy súlyt helyezett az Oroszországgal való szívélyes viszonyra. Ez valóban igaz. Megfeledkeznek azonban arról, hogy ő éppen olyan nagy súlyt helyezett az Itáliával való barátságra is. Sőt éppen ez a Bismarck Itáliával kötött szövetséget, hogy Ausztriát annál könnyebben elintézhesse. Miért nem folytatják azt a politikát most is? Azt mondjak, azért, mert a mai Itália nem azonos az akkorival. Helyes, De akkor mélyen tisztelt uraim, engedjék meg az ellenvetést, hogy a mai Oroszország sem a régi Oroszország. Bismarck sohasem gondolt arra, hogy egy politikai utat örökre kitűzzön. Sokkal inkább mestere volt ő a pillanatnyi helyzeteknek, semhogy magát annyira lekötötte volna. A kérdés tehát nem az, hogy Bismarck mit tett akkor, hanem sokkal inkább az, hogy mit tenne ma? És erre a kérdésre könnyebben válaszolhatunk. Sohasem kötné magát politikai bölcsességével olyan államhoz, amelyet halálra ítéltek.
A jelenlegi, felső germán rétegétől megfosztott Oroszország, még eltekintve új urainak világnézetétől is, nem szövetségese a német nemzet szabadságharcának. Tisztán katonai szempontból Németország és Oroszország Nyugateurópa elleni, valószínűleg azonban az egész világ elleni háborúja esetén a viszonyok katasztrofálisak lennének. A harc nem orosz, hanem német földön folyna anélkül, hogy Oroszország csak legkisebb támogatásban is részesítené Németországot. Ne tegye senki azt az ellenvetést, hogy az Oroszországgal való szövetségnek nem föltétlen kell háborús célt szolgálnia, és ha igen, azt alaposan elő lehetne készíteni. Nem. Olyan szövetség, amelynek célja nem háborús, esztelen és értéktelen. Szövetségeket az ember harcra köt. Így az Oroszországgal megkötendő szövetséggel a jövő háború körvonalai bontakoznának ki.
Kimenetele Németország pusztulását jelentené. Ehhez járul még a következő. Oroszország mai zsidó urai a legtávolabbról sem gondolnak arra, hogy becsületes értelemben vett szövetséget kössenek, és azt be is tartsák. Nem szabad elfelejtenünk ugyanis azt, hogy a mai Oroszország vezetői véres kezű közönséges gonosztevők, hogy azok az emberiség salakjából kerültek ki, akik a viszonyok teremtette tragikus órában egy nagy államot kerítettek hatalmukba, a vezető értelmiséget vad vérszomjassággal kiirtották, és idestova tíz esztendeje a legszörnyűbb rémuralmat teremtették meg. Ne felejtsük el, hogy a hatalom mai birtokosai olyan népfajhoz tartoznak, amelyben az állati kegyetlenség megfoghatatlan hazugsággal párosul, és amely faj ma sokkal inkább, mint valaha, elhivatottnak érzi magát arra, hogy az egész világot uralma alá hajtsa. Ne feledjük el, hogy ez a nemzetközi zsidó, amely ma Oroszországon teljes mértékben uralkodik, Németországban nem szövetségest, de egy Oroszországhoz hasonló sorsra ítélt államot lát. Az ember azonban nem köt szövetséget olyan társsal, akinek egyetlen érdeke a másik megsemmisítése. Mindenekelőtt pedig nem köt az ember szövetséget olyan emberekkel, akik előtt a szerződés szentsége ismeretlen, akik nem a becsület és tisztesség képviselőjeként élnek a világon, hanem a hazugság, a csalás és a rablás nagymesterei. Ha az ember azt hiszi, hogy élősdiekkel szerződéses viszonyra léphet, akkor hasonló ahhoz a fához, amely saját érdekében a fagyönggyel szövetkezik.
Másodszor az a veszedelem, amely Oroszországot egykor leterítette, Németország kapui előtt áll. Csak a polgári együgyűek hada képes elképzelni azt, hogy Oroszországból száműzték a bolsevizmust. A maga felületes gondolkodásmódjával el sem tudja képzelni, hogy ebben az esetben egy fejlődési folyamatról, a zsidó nép világuralmi törekvéséről van szó, amely éppen annyira természetes, mint az angolszász ösztöne, amely arra készteti őt, hogy a földet uralma alá hajtsa. Miként az angolszász ezt az utat a maga módja szerint járja, és a harcot saját fegyvereivel harcolja meg, éppen úgy a zsidó is a maga útján jár, beférkőzik a népek közé, aláaknázza azokat, és harcol saját fegyvereivel, a hazugsággal és rágalmazással, a méregpohárral és a robbantás szellemével mindaddig, míg ki nem irtotta a gyűlölt ellenséget. Az orosz bolsevizmusban mi a zsidó világuralmi törekvések 20. századbeli megnyilatkozását látjuk, éppen úgy, mint ahogy az más korszakokban más, rokon folyamatok segítségével, de ugyanezen cél felé törekedett. E törekvés egyéniségében gyökerezik. Törekvését pedig önszántából sohasem fogja feladni. Vagy rajta kívül fekvő erők fogják visszaszorítani, vagy csak saját kihalása fogja világuralmi törekvéseit derékba törni. A népek tehetetlensége, kimúlásuk vérük tisztaságának a függvénye. Vére tisztaságára a zsidó jobban vigyáz, mint a világ bármely más népe. Éppen ezért addig járja végzetes útját, amíg egy olyan ellentétes erőre bukkan, amely hatalmas birkózásban az egek ezen ostromlóját ismét a pokolba taszítja.
A zsidó világbolsevizmus elleni harc Szovjetoroszországgal szemben tiszta állásfoglalást követel. Az ördög ellen nem lehet Belzebubbal szövetkezni. Ha még fajvédő körök is lelkesednek Oroszország szövetségéért, akkor ezek nézzenek csak körül Németországban, és látni fogják, hogy kik támogatják kezdeményezésüket. Vagy talán ezek a körök újabban a német népre nézve áldásosnak tartanak olyan tárgyalásokat, amelyeket a marxista sajtó támogat és üdvözöl? Mióta harcolnak a fajvédők olyan fegyverrel, aminőt maguk a zsidók is pajzsként tartanak maguk elé? Nyíltan bevallom, hogy én már a háború előtti időben helyesnek tartottam volna, ha Németország lemond a gyarmatpolitikáról, elveti a kereskedelem, és hadiflotta terveit, és Anglia szövetségében Oroszország ellen szállt volna hadba, véget vetve ezzel gyönge világpolitikájának, és ehelyett az európai területszerzés politikáját követte volna.
Sohasem felejtem el azt az állandó fenyegetőzést, amelyet az akkori pánszláv Oroszország Németország felé lövellt. Nem felejtem el az állandó próbamozgósításokat, amelyeknek egyetlen célja Németország kihívása volt. Nem tudom elfelejteni Oroszország közvéleményének hangját, amely már a háború előtt is gyűlöletes kifakadásokra ragadtatta magát népünk és birodalmunk ellen. Nem tudom elfelejteni az orosz sajtót, amely mindig inkább Franciaországért lelkesedett.
Mindennek ellenére a háború előtt meg volt egy másik út lehetősége is. Oroszország támogatásával is felléphettünk volna Anglia ellen. Ma más a helyzet. Ha az ország a háború előtt a legkülönbözőbb érzelmi momentumokat kikapcsolva Oroszországgal szövetkezhetett volna, ez ma már nem történhet meg. A világ órájának mutatója azóta haladt, és erőteljes kongással jelzi azt az órát, amelyben népünk sorsának jobbra vagy balra kell fordulnia. Ha a nemzetiszocialista mozgalomnak az értelem lesz egyedüli irányítója, akkor az 1918i katasztrófa még népünk jövője szempontjából hatalmas áldást jelenthet. Ebből az összeomlásból népünk politikai végrendelete alakulhat ki, amely politikai végrendeletnek a német nép tevékenysége számára értelemszerűen a következőképpen kell hangzania.
Ne tűrjétek Európában két szárazföldi hatalom keletkezését. A német határokon egy második katonai hatalom megteremtésének minden kísérletében, még ha ez csak egy katonai hatalomra alkalmas állam kialakulásában is jelentkezik, Németország elleni támadást lássatok, és ne csak jogotoknak, hanem kötelességeteknek is tartsátok minden eszközzel, sőt fegyveres erővel is megakadályozni ilyen állam keletkezését, illetve előidézni a már kialakult állam bomlását. Gondoljatok arra, hogy népünk erejét nem a gyarmatokban, hanem országa európai földjében találja meg. Soha se tartsátok az államot biztonságosnak, ha az nem biztosíthat népünk minden tagja számára egy darab termőföldet. Ne feledjétek el, hogy a világon a legszentebb jog a saját maga által megművelni szándékolt földhöz való jog, és a legszentebb áldozat az e földért kiontott vér.
Nem akarom befejezni e gondolatsort anélkül, hogy ne mutassak rá arra a szövetségkötési lehetőségre, amely ma egyedül adódik számunkra Európában. Már az előző fejezetben utaltam Angliára és Itáliára, mint azokra az államokra, amelyekkel a szorosabb viszony feltétlenül értékes és eredményes lenne. E helyütt röviden az ilyen szövetség katonai jellegével óhajtok foglalkozni.
Ilyen szövetség megkötésének katonai következménye éppen az ellenkezője lenne az Oroszországgal való szövetségnek. Mindenekelőtt fontos körülmény az a tény, hogy az Anglia és Itália felé való tájékozódás egymagában még nem jelent háborús veszélyt. Franciaország mint az egyetlen hatalom, amely ez ellen a szövetség ellen számba jöhetne, nem lenne abban a helyzetben, hogy fellépjen ellene. Ezzel azonban Németország számára lehetővé válnék, hogy teljes nyugalomban megtegye azokat az előkészületeket, amelyek az ilyen együttműködés következtében a Franciaországgal való leszámolást biztosítanák. Ilyen szövetség jelentősége éppen abban rejlik, hogy Németország nem kerül azonnal ellenséges támadás pergőtűzébe, hanem összetöri az Antantot, annyi szerencsétlenségünk kútforrását, amely most önmagát oszlatná föl és elkülönítené Franciaországot, népünk halálos ellenségét. Ha ennek eredménye elsősorban csak erkölcsi is, alkalmas lenne arra, hogy Németországnak a mozgási szabadság eddig alig elképzelt mértékét biztosítsa. ^ helyzet kulcsa az új európai angol-német-olasz szövetség kezében lenne, és em Franciaországéban.
Kétségtelenül nagy nehézségei vannak az ilyen szövetségkötésnek. De kérdem én, az Antant megalakítása kevésbé volt nehéz? Ha VII. Edward királynak sikerült, éspedig szinte a birodalma természetes érdekei ellenére, akkor nekünk is kell és fog sikerülni, hogyha az ilyen fejlődés szükségét megértjük és átérezzük, és okos önuralommal aszerint határozzuk meg tevékenységünk útját. Nem nyugati és nem keleti orientációt kell a mi külpolitikánknak vallania, hanem keleti politikát kell csinálnia német népünk földszükségletének kielégítése érdekében. Minthogy azon)an ehhez erőre van szükség és népünk halálos ellensége, Franciaország bennünket könyörtelenül fojtogat, erőnket rabolja, minden áldozatot meg kell hoznunk, amely alkalmas lehet arra, hogy a francia egyeduralmi törekvések pusztulását előmozdítsa. Nekünk minden olyan hatalom természetes szövetségesünk, amely hozzánk hasonló módon Franciaország uralmi vágyát elviselhetetlennek tartja. Nem szabad nehézségeket ismernünk az ilyen hatalmakhoz vezető utak tekintetében, és semmi áldozat sem tűnhet fel lehetetlennek, ha végső eredményben legádázabb ellenségünk leverésének lehetőségét biztosítja. Bízzuk csak nyugodtan az időre mai apróbb sebeinket, ha a nagyobbakat kiégetjük és meggyógyítjuk.


XV. Jogos önvédelem

Az 1918. novemberi fegyverletétellel olyan politika vette kezdetét, amelynek emberi számítás szerint lassanként teljes behódoláshoz kellett vezetnie. A történelem azt tanítja, hogy oly népek, amelyek kényszerítő ok nélkül dobják el fegyvereiket, a jövőben inkább alávetik magukat megaláztatásnak és kizsarolásnak, semhogy újra megkíséreljék sorsuk fegyveres erővel történő jobbra fordítását.
Ez emberileg érthető. Az okos győző a lehetőséghez képest mindig részletekben fogja a követeléseit a legyőzöttekre kényszeríteni. Így azután a jellemtelenné vált népnél márpedig minden önként behódolt nép ilyen számolni kell azzal, hogy a részleges zsarnokoskodásban már nem fog elegendő okot találni még egyszer a fegyverfogásra.
Egy nép önhibájából történt lassú pusztulásának példája Karthágó bukása.
Clausewitz páratlan módon ragadta ki ezt a gondolatot és szögezte le "Három vallomás" című munkájában, amikor azt írja: "A gyáva behódolás szégyenfoltja sohasem törölhető le; a nép vérében lévő méregcsepp továbbterjed az utódokra, megbénítja és aláássa a késői nemzedék erejét is. " Ezzel szemben: "még ha el is vész a szabadság véres és becsületes harcokban, e harc biztosítja a nép újjászületését, és új élet magjává lesz, amelyből valamikor új fa életerős gyökerei fognak sarjadni. "
Az csak természetes, hogy a becstelenné és jellemtelenné vált nemzetet nem érdeklik ezek a tanok, mert aki azt megszívleli, ily mélyre nem is süllyedhet, mert csak az roppanhat össze, aki szem elől téveszti vagy nem akar többé róla tudni. Így tehát a jellem nélküli behódoltaktól nem várható el, hogy hirtelen magukba szálljanak, józan ész és az emberi tapasztalat alapján másként cselekedjenek, mint eddig. Ellenkezőleg. Éppen ezek fognak magukból minden ily tanulságot elutasítani mindaddig, míg vagy a nép szokja meg végleg a rabigát, vagy jobb erők nyomulnak a felszínre, hogy a gonosz elnyomók kezéből kiragadják a hatalmat.
Az 1918 óta történt események sajnos, arra mutatnak, hogy azt a reményt, amely szerint a győzők kegyét önkéntes behódolás útján meg lehet nyerni Németországban végzetes módon sugalmazza a nagy tömeg politikai felfogása és elképzelése. Szándékosan hangsúlyozom a nagy tömeg kifejezést, mert nem óhajtanék egy olyan tévhitet táplálni, mintha a vezetők cselekedetei is ugyanerre a kártékony tévhitre lennének visszavezethetők. A háború befejezése óta ugyanis sorsunkat egész leplezetlenül a zsidók irányítják, és így tényleg nem lehet feltételezni azt, hogy szerencsétlenségünk oka egyedül a helyzet téves felismerése lenne, sőt ellenkezőleg, abból a meggyőződésből kell kiindulnunk, hogy tudatosan teszik tönkre népünket.
Ha mi ebből a szempontból vizsgáljuk felül népünk külpolitikai vezetésének látszólagos őrültségeit, akkor azok a zsidó világhódító gondolat és harc szolgálatában álló, végtelenül rafinált és hideg logika eredményeiként lepleződnek le.
Így válik érthetővé, hogy annyi idő, amennyi 1806 és 1813 között elegendő volt ahhoz, hogy a teljesen megtört Poroszországot új életerővel és harci készséggel telítse, ma nemcsak hogy kihasználatlanul telt el, hanem ellenkezőleg, országunk egyre nagyobb elgyengüléséhez vezetett.
Hét évvel 1918 novembere után írták alá a locarnói szerződést!
Fokozatos süllyedésünk lefolyását már előbb érintettem; a gyalázatos fegyverszünet aláírása után sem erélyt, sem bátorságot nem mutattak az ellenség későbbi ismételt elnyomási kísérletével szemben. Ezek viszont elég okosak voltak ahhoz, hogy egyszerre ne sokat követeljenek. Zsarolásukat mindig arra a mértékre szorították, amely véleményük szerint és vezetőink véleménye szerint is pillanatnyilag még annyira elviselhető volt, hogy a néphangulat kitöréseitől nem kellett tartaniuk. Viszont minél több ilyen parancsot írtak alá és erőszakoltak népünkre, annál kevésbé látszott jogosultnak bármilyen további zsarolás vagy lealacsonyítás miatt hirtelen ahhoz a fegyverhez nyúlni, amit eddig, annyi más esetben elhanyagoltak: az ellenállás fegyveréhez! Éppen ez az a "méregcsepp", amely mindig fokozódik, a legrosszabb örökségként minden jövendő elhatározást befolyásol, és lassanként ólomsúlyként, alig lerázható módon nehezedik a népre, mígnem végleg rabszolgafaj színvonalára süllyeszti azt.
Így váltották fel egymást Németországban is a leszerelési és rabszolgaságot teremtő parancsok, a politikai védtelenné tétel és a gazdasági kifosztás, hogy végre is erkölcsileg előkészítsék azt a szellemet, amely a Dawes tervben szerencsét, a locarnói egyezményben pedig eredményt látott. Magasabb szempontból nézve a dolgokat, nyomorúságunkban csak egy szerencséről beszélhetünk, éspedig arról, hogy az embereket el lehetett ugyan ámítani, az eget azonban nem lehetett megtéveszteni. Az ég áldása elmaradt, a szükség és gond szegődött népünk kísérőjévé, egyedüli hűséges szövetségesünk a nyomor lett. A sors ebben az esetben sem tett kivételt, hanem megadta nekünk azt, amire rászolgáltunk. Nem értékeltük a becsületet, megtanított hát arra, hogy legalább a kenyér szabadságát becsüljük. A kenyeret már megtanulták az emberek kérni. A szabadságért egy szép napon még könyörögni fognak.
Amilyen keserű és előre látható volt népünk összeomlása az 1918 utáni években, épp oly elszántan üldöztek abban az időben mindenkit, aki már annak idején meg merte jósolni azt, ami később bekövetkezett. Nemcsak nyomorult és rossz volt népünk vezetése, hanem önhitt is, különösen akkor, amikor nemkívánatos és kellemetlen intelmek elintézéséről volt szó. Abban az időben megérhettük (sőt még ma is), hogy a parlament legnagyobb tökfilkói, akik máról holnapra államférfiúi polcra emelkedtek, lenézzék és semmibe vegyék a többi halandót.
Az nem lényeges, hogy az ilyen "államférfi" működésének többnyire már a hatodik hónapjában az egész világ csúfjára és szégyenére leplezetlenül bizonyságát adta tehetetlenségének. Ez nem tartozik a dologhoz, sőt ellenkezőleg: minél kevesebb érdemi munkát végeznek az ilyen államférfiak, annál inkább üldözik azokat, akik tőlük eredményeket várnak, eddigi működésük hiábavalóságát merik hangoztatni, és megjósolják a bekövetkező kudarcot. Ha azután egy ilyen derék "parlamenti életművészt" végleg sarokba szorítunk és az nem tudja meddőségét letagadni, akkor ezer és ezer okot fog találni mentségül munkája eredménytelenségéért. Ámde egyetlenegy sem akad, aki beismerné, hogy ő maga a legfőbb oka a bajoknak.
Legkésőbb 1922-23-ban már tisztán kellett volna látni, hogy Franciaország még a "békekötés" után is vaskövetkezetességgel fáradozik eredetileg kitűzött háborús célja elérésén. Azt hiszem, senki sem hiszi azt, hogy Franciaország egész történelmének legdöntőbb küzdelmében négy és fél évig azért ontotta népének amúgy sem túlságosan bő vérét, hogy az okozott károkat későbbi jóvátétel alakjában visszakapja. Még Elzász-Lotaringia sem volna kellő magyarázat a francia hadvezetőség erőkifejtésére, ha emellett nem játszana szerepet a francia politikának igazi nagy célkitűzése. Ez a cél pedig nem egyéb, mint Németország apró kis államokra való felosztása. Ezért harcolt a soviniszta Franciaország, ami mellett a valóságban rabszolgaként adta el népét a nemzetközi zsidóságnak.
Ez a francia háborús cél már a világháborúval elérhető lett volna, ha amint ezt eleinte Párizsban remélték a háború német területen játszódott volna le. Gondoljunk csak arra, hogyha a világháború véres ütközetei nem a Somme mentén, Flandriában, Artois, Varsó, Nizsnij Novgorod, Kowno, Riga stb. mellett folytak volna le, hanem Németországban a Ruhr, a Majna, az Elba mentén, Hannover, Lipcse vagy Nürnberg előtt, akkor tényleg be kell látnunk, hogy Németország szétdarabolása bekövetkezhetett volna. Nagyon kérdéses ugyanis, hogy a mi fiatal szövetségi államunk képes lett volna e négy és fél esztendő teherpróbáját kiállni úgy, mint ahogy azt az évszázadokon keresztül központilag irányított és mindig a párizsi központra támaszkodó Franciaország kibírta. Egykori hadseregünk dicsősége és a német jövő legnagyobb szerencséje is az a körülmény, hogy a népek e legnagyobb csatája hazánk határain kívül folyt le. Sziklaszilárd sőt néha majdnem szorongó érzést keltő belső meggyőződésem, hogy ellenkező esetben ma már rég nem volna Német Birodalom, hanem csak "német államok" lennének. Ez az egyedüli vigaszunk. Elesett bajtársaink, testvéreink vére mégsem folyt teljesen hiába!
Így minden másképpen történt. Igaz ugyan, hogy Németország 1918 novemberében villámgyorsan összeomlott, de midőn a végzet bekövetkezett, hadseregünk még mélyen ellenséges országok területén állott. Franciaország első gondja akkor nem Németország felosztása, hanem sokkal inkább az volt, hogy miként lehet a német hadsereget Franciaország és Belgium területéről mielőbb eltávolítani. Ilyen körülmények között a párizsi kormány a világháború befejezése után elsősorban a német hadsereg lefegyverzését és Németországba való mielőbbi visszaszállítását tartotta első feladatának. Csak másodsorban gondolhatott a háború tulajdonképpeni céljának elérésére. Franciaország e tekintetben mindenesetre meg volt bénítva. Angliára nézve a háború Németországnak mint gyarmati és kereskedelmi hatalomnak megsemmisítésével és annak másodrangú állammá való leszorításával valóban győzelmesen fejeződött be. A Német Birodalom teljes megsemmisítése azonban nemcsak hogy nem volt számára kívánatos, sőt ellenkezőleg, minden oka megvolt arra, hogy riválist óhajtson benne Európában Franciaországgal szemben. Ilyen körülmények között a francia politika kénytelen volt a háború által előkészített munkásságát folytatni. Ezzel adott még nagyobb jelentőséget Clemenceau kijelentésének, amely szerint számára a béke csak a háború folytatását jelenti.
Minden lehető alkalmat megragadtak arra, hogy a Német Birodalom egységét megrázkódtatásnak tegyék ki. Egyrészt újabb és újabb leszerelési parancsok, másrészt az ezáltal lehetővé vált gazdasági kizsarolás útján remélték Párizsban, hogy lassanként meg fogják lazítani a birodalom eresztékeit. Minél jobban kihalt a nemzeti öntudat és becsület Németországban, annál inkább érvényesült a gazdasági elnyomás és állandó nélkülözés romboló hatása. Az elnyomásnak és gazdasági kirablásnak az ilyen politikája tíz-húsz esztendő alatt még a legerősebb állami szervezetet is kikezdi és bizonyos körülmények között megbontja. Ezzel a francia háborús cél megvalósul. Ezt már 1922-23 telén régen fel kellett volna ismerni. Így tehát csak két lehetőség előtt állottunk: remélhettük, hogy sikerülni fog a francia akaratot a német szívósságával megtömi, vagy pedig ami úgysem maradhat el különösen kirívó esetnél a birodalom kormánykerekét megragadni, és a faltörő kost az ellenség felé fordítani. Ez utóbbi mindenesetre élethalálharcot jelentene. Életre csak akkor lesz kilátásunk, ha először sikerül Franciaországot annyira elkülöníteni, hogy ez a második nagy harc ne legyen Németország küzdelme az egész világ ellen, hanem Németország önvédelmi harcaként jelentkezzék a békét állandóan zavaró Franciaországgal szemben.
Hangsúlyozom azt a szilárd meggyőződésemet, hogy ennek a második esetnek előbb-utóbb be kell következnie. Sohasem hiszek abban, hogy Franciaország szándéka velünk szemben valaha is meg tudna változni, mert hiszen az valójában a francia nemzet önfenntartási ösztönében gyökerezik. Ha én magam is francia volnék és így Franciaország nagysága nekem éppen olyan kedves lenne, mint amilyen szent most Németországé, úgy talán én sem tennék másként, mint ahogy egy Clemenceau cselekszik. Nemcsak népességének számában, hanem különösen a fajtája legkitűnőbb elemeiben is lassanként kihaló Franciaország csak úgy tudja fenntartani jelentőségét a világon, ha Németországot szétrombolja. Bármit is tegyen a francia politika, végeredményben legfőbb vágya mégis mindig ennek a kívánságnak beteljesülése lesz. Tévedés volna azt hinni, hogy egy teljesen tétlen, csak önmagát fenntartani óhajtó akarás képes lesz a nem kevésbé erőteljes, tevékeny előretöréssel szemben tartós ellenállást kifejteni. Addig, amíg az örökös villongás Németország és Franciaország között csak francia támadással szembeni német védekezés jegyében nyer elintézést, ez a kérdés végleg nem dől el, hanem Németország egyik hadállását a másik után fogja elveszteni. Ha megfigyeljük a német nyelvhatár változásait a 12. századtól napjainkig, akkor aligha fogunk annak a fejlődésnek a sikerére építeni, amely nekünk már eddig is olyan sok kárt okozott.
Csak akkor fogjuk az örökös és valójában annyira meddő harcot köztünk és Franciaország között végleg lezárni, ha Németországban mindez teljes megértésre talál, úgy, hogy a német nemzet élni akarását ne csak tétlen ellenállásban hagyjak sorvadozni, hanem azt Franciaországgal szembeni végső leszámolásra összpontosítják és döntő küzdelembe viszik. Emellett Németországnak Franciaország megsemmisítésében csak eszközt kell látnia, amely által népünk terjeszkedési lehetőségét más irányban biztosítja.
Ma Európában nyolcvanmillió német él! A most vázolt külpolitika csak akkor lesz helyes, ha alig száz év múltán kétszázötvenmillió német fog földrészünkön élni, éspedig nem gyári robotosokként, hanem mint parasztok és munkások, akik munkájuk révén biztosítják egymás létét.
1922 decemberében a helyzet Németország és Franciaország között ismét veszedelmesen kiéleződött. Franciaország újabb szörnyű zsarolásra szánta rá magát, és ehhez zálogra volt szüksége. A gazdasági kifosztást politikai nyomásnak kellett megelőznie és a franciák úgy vélték, hogy "makacs" népünk még erősebb leigázása csak a német élet idegközpontjába való erőszakos behatolással lehetséges. A Ruhrvidék megszállásával Franciaországban azt remélték, hogy nemcsak Németország erkölcsi gerincét sikerül végleg megtömi, hanem bennünket gazdaságilag is oly kényszerhelyzetbe hoznak, hogy ezek után még a legsúlyosabb kötelezettségeket is kénytelen-kelletlen el fogjuk viselni.
A Ruhrvidék megszállásával a sors még egyszer segédkezet nyújtott a német népnek, hogy a feltámadás felé vezesse. Ami az első pillanatban súlyos szerencsétlenségnek kellett hogy lássék, tüzetesebb vizsgálatnál csábítónak ígérkezett, mert a német szenvedés végének lehetőségét hordozta magában.
A Ruhrvidék megszállása első ízben idegenítette el külpolitikailag Franciaországot Angliától, éspedig nemcsak a brit diplomácia köreit, amelyek a francia szövetséget amúgy is a hideg számító szemével nézték, hanem az angol nép szélesebb rétegeit is. Különösen az angol gazdasági élet fogadta rosszul leplezett kedvetlenséggel a szárazföldi francia hatalom további hallatlan megerősödését. Ezáltal Franciaország nemcsak tisztán katonai szempontból foglalt el Európában olyan állást, amilyen azelőtt magának Németországnak sem volt, hanem politikai versenyképességét gazdaságilag is majdnem egyeduralomszerűen megerősítette. Európa legnagyobb vas és széntelepei így olyan nemzet kezébe kerültek, amely a maga létérdekeit Németországtól nagyon is eltérően eddig is határozottan és tevékeny módon képviselte és amelynek a nagy világháborúban bebizonyított katonai megbízhatósága még élénken élt az egész világ emlékezetében. A Ruhrvidéki széntelepeknek Franciaország részéről történt megszállásával Anglia egész háborús sikere veszendőbe ment. A győztes most nem a fürge és élelmes angol diplomácia volt, hanem Foch marsall és az általa képviselt Franciaország.
Olaszországban is franciaellenes lett a hangulat, amely a háború befejezése óta különben sem volt rózsás. Valóságos franciagyűlölet fejlődött ki, és itt volt a nagy történelmi pillanat, amikor az egykori szövetségesek ellenségekké válhattak volna. Hogy ez mégis másként történt, és a szövetségesek mint a második balkáni háborúban nem váltak azonnal egymás ellenségévé, ez csak annak a körülménynek rovására írandó, hogy Németországnak nem volt egy Enver pasája, de volt egy Cuno nevű birodalmi kancellárja.
Nemcsak külpolitikailag, hanem belpolitikailag is nagy lehetőségeket tartogatott Németország számára a franciák Ruhrvidéki betörése. Népünk tekintélyes része, amely a megtűrt hazug sajtó befolyása következtében Franciaországot még mindig az előrehaladás és liberalizmus harcosaként látta, kigyógyult ebből az őrültségből. Ahogy az 1914-es esztendő is kiverte német munkásságunk fejéből a nemzetközi népszolidaritás álmait, és visszavezette őket az örökös harc világába, éppen úgy jelentett kijózanodást 1923 tavasza is.
Amint Franciaország beváltotta fenyegetését és megkezdte eleinte ugyan óvatosan és félénken bevonulását az alsónémet szénterületekre, Németország részére ütött a nagy és sorsdöntő óra. Ha abban a pillanatban népünk gondolkodásmódja, magatartása új irányt vesz, akkor a német Ruhr-terület Franciaország számára Napóleon Moszkvájává válhatott volna. Csak két lehetőség volt: vagy megadóan tűrni és semmit sem tenni, vagy az izzó kohókra és füstölgő kemencékre vetett tekintettel a német népben fölébreszteni azt a forró vágyat, hogy vessen véget az örökös szégyennek, és inkább számoljon le a pillanat borzalmaival, semhogy továbbra is tűrje a vég nélküli szenvedést.
Cuno, akkori birodalmi kancelláré az "érdem", hogy egy harmadik utat fedezett fel. Viszont német polgári pártjainkat illeti a "dicsőség", hogy népünk azt a harmadik utat megcsinálta és követte.
E helyütt először a második utat kívánom rövid vizsgálat tárgyává tenni.
A Ruhrvidék megszállásával Franciaország súlyosan megsértette a "versaillesi békeszerződést". Szembehelyezkedett a szerződést biztosító hatalmak egész sorával, különösen pedig Angliával és Olaszországgal. Önző rablóhadjáratának támogatására ezeknek az államoknak a részéről Franciaország többé nem számíthatott. Ezt a kalandot mert tulajdonképpen nem volt egyéb Franciaországnak magának kellett valahogyan szerencsésen megúsznia. Német nemzeti kormány részére csak egy út lett volna lehetséges: az, amelyet a becsület írt elő. Azzal is tisztában kellett lenni, hogy itt kellő hatalmi erő nélkül mindenféle tárgyalás céltalan. Esztelenség volt a tényleges ellenállás minden lehetősége nélkül arra az álláspontra helyezkedni, hogy "semmiféle tárgyaláson nem veszünk részt", de még sokkal esztelenebb végre mégis a zöld asztal mellé ülni anélkül, hogy időközben megfelelő hatalomra tettek volna szert.
Arról nem lehetett szó, hogy a Ruhrvidék megszállását katonai intézkedésekkel megakadályozzák. Csak egy őrült adhatott volna ilyen tanácsot. De igenis, Franciaország e ténykedésének hatása alatt a megszállás keresztülvitelének idejére gondolni kellett volna arra, hogy tekintet nélkül a franciák által amúgy is széjjeltépett versaillesi szerződésre biztosítsák azokat a katonai segédeszközöket, amelyeket később a tárgyalóknak útravalóul adhattak volna. Kezdettől fogva nyilvánvaló volt ugyanis, hogy ez a Franciaország által megszállott terület tárgyalások alapját fogja képezni. Emellett tisztában kellett lenni azzal is, hogy még a legjobb tárgyaló felek is csak kevés eredményt tudnak elérni akkor, ha azt a földet, amelyen állnak, és a széket, amelyen ülnek, nem a nép segítő karjai tartják. A gyönge szabólegény nem szállhat vitába atlétával, és a védtelen tárgyaló félnek mindig meg kell tűrnie Brennus kardját a mérleg ellenséges serpenyőjében akkor, ha kiegyensúlyozására nem dobhatja ő is kardját a sajátjába. Vagy talán nem volt-e kín és szenvedés végignézni azokat a tárgyalási komédiákat, amelyek 1918 óta a mindenkori parancsokat megelőzték, ezt a világnak nyújtott lealázó színjátékot, amelyben bennünket gúnyosan a tárgyalóasztalhoz szólítottak, hogy a régen kész határozatokat és programpontokat elébünk tárják. Ezekről lehetett ugyan beszélni, de már eleve megváltoztathatatlanok voltak. Tény, hogy a mi megbízottaink alig álltak egyetlen esetben is a legszegényebb átlag felett és nagyrészt igazolták Lloyd George szemtelen kijelentését, amikor egyszer Simon volt birodalmi kancellár előtt gúnyosan megjegyezte: "A németek nem értenek ahhoz, hogy megfelelő szellemi színvonalon álló vezért és képviselőket válasszanak." Tény az, hogy népünk siralmas védtelensége folytán még a lángeszűek is alig tudtak volna valamit is elérni az ellenség határozott hatalmi szavával szemben.
Aki 1923 tavaszán a Ruhrvidék francia megszállását a katonai hatalom visszaállítására akarta volna felhasználni, annak mindenekelőtt szellemi fegyverekkel kellett volna nemzetünk akaraterejét megcélozni, és a legértékesebb nemzeti erő megsemmisítőit letörni.
Amint 1918-ban véresen megbosszulta magát az a körülmény, hogy 1914 és 15-ben nem határozták el a marxista kígyó fejének szétzúzását, éppen úgy a legszerencsétlenebbül meg kellett bosszulnia magát annak a körülménynek, hogy 1923 tavaszán nem szánták rá magukat a szociáldemokrata hazaárulókkal és népbolondítókkal való végleges leszámolásra.
A Franciaországgal szembeni tényleges ellenállás gondolata határozott esztelenség volt akkor, ha nem üzentek hadat azoknak az erőknek, amelyek öt év előtt a harctereken a német ellenállást a háttérből megtörték. Csak polgári agyban születhetett az a hihetetlen gondolat, hogy a marxizmus talán megváltozott, és hogy 1918 sehonnai főkolomposai, akik annak idején hidegen tudtak átgázolni kétmillió hősi halotton csak azért, hogy könnyebben jussanak a miniszteri székbe, most 1923-ban hirtelen a nemzeti gondolat szolgálatában állnak. Hihetetlen és valóban esztelenség annak reménye, hogy az egykori hazaárulók egyszerre a német szabadság harcosaivá válnak. Õk még csak nem is gondoltak arra!
Amennyire a hiéna ragaszkodik a döghöz, éppen annyira lételeme a marxistának a hazaárulás. Hagyjanak fel végre azzal a buta ellenvetéssel, hogy egykor oly sok munkás is vérét ontotta Németországért. Igen, német munkások, de ezek akkor már nem voltak nemzetközi marxisták. Ha a német munkásság 1914ben érzésvilága szerint még marxista lett volna, akkor a háború három hét alatt befejeződik, és Németország összeomlik, még mielőtt az első katona átlépte volna a határt. Az a körülmény, hogy a német nép ekkor még küzdött, bizonyítja, hogy a marxista téboly akkor még nem rágta be magát teljesen a lelkek legmélyére. A német katona abban a mértékben veszett el a haza részére, amilyenben a háború alatt ismét a marxista vezetők kezébe került. Tartottak volna csak a háború kezdetén és a háború alatt ezt a tizenkét-tizenötezer héber népbolondítót mérges gázok alá, úgy, amint azt a német dolgozók legjobbjainak százezrei voltak kénytelenek a harctereken tűrni, akkor a harctér milliós áldozatai sem lettek volna hiábavalók. Ellenkezőleg! Tizenkétezer bitangnak idejekorán való kiirtása egymillió tisztességes, értékes német életet mentett volna meg a jövő számára. De ez is a polgári "államművészet"-hez tartozott, hogy míg a csatatereken szemrebbenés nélkül áldozták fel legjobbjaink millióit, ugyanakkor tíztizenkétezer árulót, csalót és uzsorást értékes nemzeti szentségként érinthetetlennek hirdessenek. Az ember igazán nem tudja, hogy mi nagyobb ebben a polgári világban: a hülyeség, gyöngeség és gyávaság, vagy pedig a minden ízében lezüllött gondolkodásmód.
1923-ban ugyanaz előtt a helyzet előtt állottunk, mint 1918-ban. Tökéletesen mindegy, hogy az ellenállás melyik módjára határozza el magát az ember, a legfőbb előfeltétel mindig a marxista méreg eltávolítása népünk testéből. Meggyőződésem szerint abban az időben a valóban nemzeti kormánynak az lett volna a legfőbb kötelessége, hogy a marxizmussal szembeni végső leszámolásra kész erőket keresse és megtalálja, és azoknak szabad kezet biztosítson. Nem az volt a kötelessége, hogy a "nyugalom és rend" ostobasága előtt hajbókoljon olyan történelmi pillanatban, amikor a külső ellenség a hazára megsemmisítő csapást mért, és idebenn viszont az árulás leselkedett minden utcasarkon. Egy valódi, nemzeti kormánynak akkor a zavart és nyugtalanságot kellett volna kívánnia, hogy e zavargások alatt végre lehetővé váljék a marxizmussal, népünk e halálos ellenségével való leszámolás. Ha ezt elmulasztottuk, minden ellenállás, legyen bármily természetű is, egyszerűen őrületszámba ment.
Az ilyen, valóban történelmi jelentőségű leszámolás mindenesetre nem a titkos tanácsosok vagy más begyepesedett miniszteri lelkek sémája szerint történik, hanem egyedül a földi élet létért való küzdelmének örök törvényei szerint. Be kell látni végtére, hogy gyakran a legvéresebb polgárháborúból acélkeménységű, egészséges néptörzs fejlődik, míg a mesterségesen ápolt békeállapotok közepette nem egyszer a rothadás bűze terjeng. Népek sorsát nem szokták kesztyűs kézzel intézni. Ezért kellett 1923ban is durva kézzel hozzányúlnunk, hogy megragadhassuk a népünk testét mardosó viperákat. A siker kétségtelenül biztosította volna az eredményt.
Abban az időben gyakran rekedtre beszéltem magam, és igyekeztem legalább az úgynevezett nemzeti érzelmű körökkel megértetni, hogy milyen tét forog ezúttal kockán. Ismételve kértem őket, engedjenek szabad folyást a sorsnak, tegyék lehetővé mozgalmunk számára a marxizmussal való végső leszámolást. Sajnos, szavaim süket fülekre találtak. Õk mindenhez jobban értettek magát a birodalmi védőrség parancsnokát sem kivéve , hogy azután végre minden idők legsiralmasabb behódolását érjék meg.
Ekkor végleg meggyőződtem arról, hogy a német polgárság befejezte végzetszerű hivatását, további feladatok megoldása már nem várt reá. Ekkor láttam, hogy ezek az úgynevezett polgári pártok csak kortesfogásból foglalnak állást a marxizmussal szemben, anélkül azonban, hogy annak megsemmisítésére komoly szándékuk lenne. Belsőleg már mind belenyugodtak hazánk pusztulásának gondolatába és már legfeljebb csak a vágy ösztönözte őket, hogy maguk is részt vehessenek a nagy halotti toron. Csak azért "harcoltak" még.
Nyíltan megvallom, hogy ebben az időben fogamzott meg lelkem mélyén mélységes csodálatom az Alpesektől délre fekvő ország nagy fiával szemben. Csodálatom azzal az emberrel szemben, akit népe iránti forró szeretete vezérelt, és nem alkudozott Itália belső ellenségeivel, hanem minden eszközzel azok megsemmisítésére törekedett. Mussolinit az a határozottság fogja a világ legnagyobb emberei közé sorolni, amellyel nem osztozkodott Itálián a marxizmussal, hanem hazája megmentése érdekében megsemmisítette a nemzetköziséget.
Milyen siralmas törpék ezzel szemben a mi "államférfiaink", és mily undor fogja el az embert, ha látja, hogy olyan neveletlen módon merészkednek ezek a nullák a felettük toronymagasságban állót bírálni. Milyen fájdalmas elgondolni, hogy mindez olyan országban történik, amely alig egy fél századdal ezelőtt még egy Bismarckot vallhatott sajátjának.
A polgárságnak ez a gondolkodásmódja és a marxizmussal szemben tanúsított kímélet a Ruhrvidéki tényleges ellenállás sorsát 1923-ban már jó előre eldöntötte. A Franciaország elleni harc ostobaság lett volna akkor, midőn sorainkban halálos ellenségeink voltak. Ami egyáltalán ezen a téren történt, az legfeljebb szemfényvesztés volt abból a célból, hogy Németország nemzeti érzésű egyéneit kielégítse, a "nép forrongó lelkét" megnyugtassa, valójában pedig orránál fogva vezesse. Ha komolyan hittek volna abban, amit cselekedtek, be kellett volna látniuk, hogy egy nép ereje nem a fegyverében, hanem elsősorban akaratában gyökerezik. Mielőtt az ember külső ellenségeit legyőzi, először a belső ellenséggel kell hogy leszámoljon, mert különben jaj neki, ha a harc nem győzedelmes már az első napon. Ha egy nép soraiban belső ellenséggel veszi fel a harcot, akkor a vereségnek még a legkisebb lehetősége is összeroppantja ellenálló erejét, és az ellenség végleges győzelmét eredményezi. Ezt már 1923 tavaszán előre lehetett látni. Egyáltalán szó sem lehetett Franciaország elleni katonai sikerről.
Ha a francia Ruhr-betörés legalább a marxizmus belső megsemmisítését eredményezi, akkor ez már számunkra jelentette volna a sikert. Létének és jövőjének e halálos ellenségétől megszabadított Németország oly erőt képviselne, amelyet senki sem lenne többé képes eltiporni. Azon a napon, amelyen Németországban letörik a marxizmust, egyúttal összetörik a német béklyókat is. Történelmünk tanítása szerint rajtunk sohasem győzedelmeskedett az ellenség ereje, hanem mindig csak saját hibánk és a sorainkban lévő belső ellenség.
Minthogy a német kormány annak idején ilyen hősi tettre nem tudta rászánni magát, természetesen csak az első utat választhatta volna: semmit sem tenni, a dolgoknak szabad folyást engedni.
Ebben a történelmi órában azonban a sors a német népnek is adott egy "nagy embert", Cuno urat, aki hivatása szerint nem volt sem államférfi, sem politikus. Természetesen még kevésbé volt az születésénél fogva, hanem sokkal inkább a politikai ügynök típusát képviselte, aki legfeljebb bizonyos feladatok elintézésére alkalmas. Egyébként, inkább üzleti ügyekben volt járatos. Németország átkát jelentette, mert ez a politizáló kereskedő a politikát is üzleti vállalkozásnak tekintette, és annak szabályai szerint járt el.
"Franciaország megszállotta a Ruhrvidéket. Mi is van a Ruhrvidéken? Szén. Tehát Franciaország a szén kedvéért szállja meg a Ruhrvidéket. " Semmi sem volt így természetesebb Cuno úr számára, mint az a gondolat, hogy sztrájkoljunk. Ezáltal a franciák ne jussanak szénhez, mert akkor legalábbis Cuno úr nagyszerű elgondolása szerint a franciák egy szép napon vállalkozásuk jövedelmezőségének hiánya miatt ismét ki fogják üríteni a Ruhrvidéket. Körülbelül ez volt a gondolkodásmódja ennek a jelentékeny nemzeti államférfinak", akit Stuttgartban és más helyeken beszéltettek a "néphez", és akit a nép boldogan megcsodált.
A sztrájkhoz azonban szocialistákra is szükség van, mert elsősorban a munkásoknak kell sztrájkolni, és így szükséges volt, hogy a munkásokat, akik az ily polgári államférfi agyában mindig a marxistákkal voltak azonosak, a többi német polgárral egységes frontba tömörítsék.
Látni kellett akkor ennek a polgári pártpolitikai megpenészesedett együttesnek a ragyogását ezzel a zseniális ötlettel kapcsolatban. Nemzeti és zseniális egy csapásra. Végre rábukkantak arra, amit egész idő alatt kerestek! Megtaláltak a marxizmushoz vezető aranyhidat, és a nemzeti szédelgőknek lehetővé tették, hogy "ősnémet" képpel és nemzeti szólamokkal baráti kezet nyújtsanak a nemzetközi hazaárulóknak. Ezek elfogadtak ezt a kezet, mert hiszen, amint Cunónak szüksége volt rajuk az "egységfronthoz, a marxista vezetőknek éppen úgy szüksége volt Cuno úr pénzére. Így segítettek mindkét félen. Cuno megkapta a maga "egységfrontját" a maga nemzeti szószátyárjaival és hazafiatlan bitangjaival, a nemzetközi szélhámosoknak pedig alkalmuk nyílt arra, hogy magasztos harci küldetésüket, a nemzeti gazdasági élet szétrombolását, állami költségen hajtsák végre. Halhatatlan gondolat! Fizetett általános sztrájkkal megmenteni egy nemzetet mindenesetre olyan jelszó, amelyet még a legközömbösebb senkiháziak is a legnagyobb lelkesedéssel tehettek magukévá.
Köztudomású, hogy imádkozással nem lehet felszabadítani egy népet, de hogy semmittevés árán lehet-e szabadságharcot megvívni, azt mindenesetre ki kellett még próbálni. Ha Cuno úr akkor a fizetett általános sztrájkra való felhívás és az egységfront hangoztatása helyett minden némettől kétórai munkatöbbletet követelt volna, akkor ezzel az egységfronttal való szédelgés már a harmadik napon összeomlott volna. A népeket nem semmittevéssel, hanem áldozatos munkával lehet felszabadítani. . .
Ez a passzív ellenállás mindenesetre nem tartotta sokáig magát. Csak a háborút egyáltalán nem ismerő egyén képzelhette azt, hogy a megszálló csapatokat ilyen nevetséges eszközökkel meg lehessen riasztani. Ez magában legfeljebb olyan tevékenységnek lehetett volna célja, amely milliárdos költségeket okozott, és ezzel nagyban hozzájárult a nemzeti pénzérték teljes tönkretételéhez.
A franciák természetesen bizonyos belső megnyugvással egész háziasan rendezkedtek be a Ruhrvidéken az ellenállás ilyen eszközeinek láttán. Õk éppen rajtunk keresztül tanultak meg, hogy miként lehet a nyugtalankodó polgári népet észre térítem, ha viselkedése a megszálló hatóságokat komolyan veszélyezteti. Mily villámgyorsan futamítottuk meg a belga szabadcsapatokat kilenc esztendővel ezelőtt és világosítottuk fel a polgári elemet a helyzet komolyságáról, midőn ezek a német hadsereget tevékenységükkel veszélyeztették, és komoly károkkal fenyegették. Amint a Ruhrvidék passzív ellenállása Franciaországra tényleg veszélyessé vált volna, a megszálló csapatok nem egészen nyolc nap alatt játszi könnyedséggel borzalmas módon vethettek volna véget ennek a gyerekes csínynek. Ne felejtsük el, hogy a kérdés mindig az: mit akarunk tenni abban az esetben, ha a passzív ellenállás végül is az ellenség idegeire megy, és ez ellen véres erőszakkal veszi fel a harcot. El vagyunk-e szánva a további ellenállásra? Ha igen, akkor vállalnunk kell a legsúlyosabb és legvéresebb üldöztetést. Ezzel viszont ott vagyunk, ahol az aktív ellenállással is lennénk, tudniillik, kemény harcok előtt. Így tehát minden úgynevezett passzív ellenállásnak csak akkor van tulajdonképpen értelme, ha szükség esetén az ellenállást nyílt vagy leplezett portyázó harcban is hajlandók vagyunk folytatni. Általában minden ilyen harc a győzelmi hittől függ. Az ellenség ostromának kitett, körülzárt vár, mihelyt a felszabadulás utolsó reményét is kénytelen feladni, tulajdonképpen már megadta magát, különösen akkor, ha megadás esetén a valószínű halál helyett a biztos életben maradás reménye csalogatja. Ha az ember körülzárt vár védő őrségét megfosztja a felszabadulásba vetett hitétől, annak ereje hirtelen összeroppan.
Éppen ezért a Ruhrvidék passzív ellenállásának, annak végső kifejlődését tekintve, valójában csak akkor lenne értelme, ha mögötte egy tettre kész harcvonal állna. Abban az időben népünkből mindenesetre mérhetetlen áldozatokat lehetett volna kitermelni. Ha mindenik vesztfáliai tudatában lett volna annak, hogy a haza 80 vagy 100 hadosztályból álló hadsereget állít fel, akkora franciak tövisekre hágtak volna, mert hiszen sikerért mindig több bátor férfi hajlandó magát feláldozni, mint a valószínű kudarcért.

Ez a klasszikus eset volt az, amely bennünket, nemzetiszocialistákat arra kényszerített, hogy az ilyen úgynevezett nemzeti szólamok ellen a leghatározottabban állást foglaljunk. Meg is tettük. Ezekben a hónapokban nem egyszer támadtak rám olyan emberek, akiknek egész nemzeti érzelme csak a butaság és külső látszat keveréke volt, és akik valamennyien csak azért kiabáltak, mert kellemes érzéssel töltötte el őket annak a tudata, hogy most az egyszer minden veszély nélkül nemzetiesdit játszhatnak.
Ezt a legsiralmasabb egységfrontot a legnevetségesebb jelenségnek tekintettem. A történelem nekem adott igazat.
Amint a szakszervezetek pénztáraikat a Cuno féle pénzekből jórészt megtöltötték, és a passzív ellenállás az elé a választás elé érkezett, hogy a kényelmes védelmi magatartásból a tényleges támadásba menjen át, egyszerre kiváltak ezek a vörös hiénák a nemzeti birkanyájból, és ismét azokká lettek, akik mindig voltak. Cuno úr csöndben, feltűnés nélkül húzta be vitorláit, Németország viszont egy tapasztalattal gazdagabb és egy nagy reménységgel szegényebb lett. Egész nyárutóig nem hitt számos, valószínűleg nem a legrosszabb tiszt az ügyek ily gyalázatos kifejlődésében. Valamennyien azt remélték, hogyha nyíltan nem is, de legalább csendben megteszik az illetékesek azokat az előkészületeket, amelyek Franciaországnak ezt a galád betörését a német történelem fordulópontjává avathatják. Még a mi sorainkban is sokan bíztak legalább a birodalmi véderőben. Ez a meggyőződés annyira élt bennük, hogy különösen a fiatal emberek tevékenységét és kiképzését döntően befolyásolta.
Amint azonban a csúfos összeomlás bekövetkezett, és milliárdos anyagi károk, valamint sok ezer, a birodalom vezetőinek ígéretét birkai módon komolyan vevő fiatalember feláldozása után ily lesújtó módon kapituláltak, szerencsétlen népünk felháborodása hatalmasan fellángolt e gyalázatos árulással szemben. Tisztán és világosan állott népünk milliói előtt, hogy csak az egész uralkodó rendszer kérlelhetetlen eltávolításával lehet Németországot megmenteni.
Sohasem volt az idő érettebb az ilyen megoldásra, mint abban a pillanatban, mert míg egyrészről a hazaárulás a maga mezítelenségében egész szemérmetlen módon jelentkezett, addig másrészről egy népet gazdaságilag szolgáltatott ki a lassú éhhalálnak. Maga az állam taposta lábbal a hit és hűség minden törvényét, kigúnyolta polgárai jogát, fiai millióinak áldozatkészségükért csalással felelt, a többi milliót utolsó garasától fosztotta meg, és így már nem volt joga hozzátartozóitól mást, mint gyűlöletet várni. E gyűlölet a haza és a nép megrontóival szemben a kirobbanás felé vezetett, és most nem tehetek mást, mint hogy utalok az 1924. évi nagy perben elmondott beszédem utolsó mondatára:
"Az állam bírái elítélhetnek bennünket tevékenységünkért, a történelem azonban, a magasabb igazság és igazabb jog istenasszonya, ezt az ítéletet egykor mosolyogva fogja szétszaggatni, hogy felmentsen bennünket a bűn és bűnhődés alól. "
Õ azonban akkor azokat is bírói széke elé fogja rendelni, akik ma a hatalom birtokában a jogot és a törvényt lábbal tiporják, akik népünket a nyomorba és pusztulásba vezették és akik a haza szerencsétlenségének idején többre becsülték a maguk, mint az összesség életét.
E helyütt nem akarom azokat az eseményeket ecsetelni, amelyek 1923. november 8-hoz vezettek, és amelyek azt előidézték. Nem teszem ezt egyrészt azért, mert ettől még a jövőre nézve semmi jót nem várhatok, másrészt azért, mert céltalan lenne alig behegedt sebeket felszaggatni. De ezenfelül céltalan lenne bűnről beszélni azokkal szemben, akik talán szívük legmélyén mindnyájan hasonló szeretettel csüngtek népünkön, és akik talán eltévesztették a közös utat, vagy nem ismerték azt fel.
Hazánk szerencsétlenségének láttán ma nem szeretném azokat az embereket elkeseríteni és elriasztani, akik a jövőben egy szép napon mégis meg fogják teremteni a szívük mélyén lángoló igazi német egységet, amelyre szükség van népünk ellenségeivel szemben. Mert szent meggyőződésem, hogy eljön az idő, amikor még azok is, akik szemben állottak velünk, tisztelettel fognak gondolni mind azokra, akik német népünkért vérüket ontották.
Azt a tizenhat hőst, akiknek művem első kötetét szenteltem, a második kötet végén olyanokként kívánom tanaink híveinek és védelmezőinek szeme elé tárni, mint akik tiszta öntudattal áldozták fel magukat értünk, mindannyiunkért.
Az ő példájuk kell, hogy a gyöngéket és ingadozókat ismét megtanítsa arra a kötelességteljesítésre, amelyet ők maguk is tiszta hittel, utolsó leheletükig teljesítettek. Ezek közé sorozom azt a férfit is, aki mint a legjobbak egyike, költészetében, nagy gondolataiban és végül tetteiben is egész életét népünk felébresztésére szentelte. Ez a férfiú:
Eckart Dietrich.


Zárszó

1923. november 9-én fennállása negyedik évében a Nemzeti Szocialista Német Munkáspártot az egész Német Birodalomban feloszlatták és betiltották. Ma, 1926 novemberében ismét az egész országban szabad mozgalomként, erősebben és belsőleg szilárdabban áll, mint valaha.
A mozgalomnak semmit sem árthatott az egyes vezérek üldözése, gyalázása, gyanúsítása. Eszméjének helyessége, szándékának tiszta, becsületes volta, híveinek áldozatkészsége folytán eddig minden elnyomásból megerősödve került ki a mozgalom.
Ha a parlamentáris korrupció mai világában mindig küzdelme legmélyebb lényegét tartja szem előtt, és a faj és egyéniség értékének tiszta megtestesítőjét látja magában és aszerint is cselekszik, akkor majdnem számtani pontosságú törvényszerűséggel küzdelmében a győzelem pálmáját fogja elvinni, éppen úgy, mint ahogy Németországnak is szükségképpen el kell nyernie az őt e földön megillető helyet, hogyha hasonló alapelvek szerint vezetik és szervezik.
Az az állam, amely a fajmérgezés mai korszakában magát a legkitűnőbb faji elemek gondozásának szenteli, egy napon a föld ura lesz.
Ezt sohase felejtsék el mozgalmunk hívei, ha valaha is az áldozat nagyságát félve összehasonlítanák az elérhető eredménnyel!
 
 
0 komment , kategória:  Adolf Hitler - Harcom -5. rész  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.08 2018. Szeptember 2018.10
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 784
  • e Hét: 5050
  • e Hónap: 18327
  • e Év: 338359
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.