Regisztráció  Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Marschalkó Lajos -Vörös vihar1
  2010-11-09 19:33:22, kedd
 
 
Marschalkó Lajos - Vörös vihar

Tartalom

ELŐSZÓ
EGY NÉP MAGÁRA MARAD
EGY MAGÁNOS ÚR
SORSVÁLASZTÁS
ÉDES ERDÉLY, ITT VAGYUNK!
A CSALÓDOTT MENYASSZONY
ÖRÖK BARÁTSÁG JUGOSZLÁVIÁVAL
ÉJSZAKA MAGYARORSZÁG FÖLÖTT
A SZOBOR ELŐTT
AZ ÁRULÓK SZÖVETSÉGE
LÁTOGATÁS EGY MUNKASZÁZADNÁL
AZ AZÚR EXPRESS
SZÖVETSÉGET KÖTÖTTÜNK
A VÁR MESSZE VAN A DONTÓL
AZ EGYETLEN ELLENÁLLÓ
1944. MÁRCIUS 19.
SÁRGA CSILLAG
A LETÉPETT GYERMEKFEJ
NÉMETEK KÖZÖTT
A ROMÁNOK ÁTALLTAK AZ OROSZOKHOZ
1944. OKTÓBER 15.
EGY VÁROS BÚCSÚZIK
"KORMÁNYZÓI KÉZIRAT ÉRKEZETT"
"FELSZABADÍTÓK"
NYUGATÉRT MINDHALÁLIG
FÜTYÜL A SZÉL KŐSZEG FELETT...
SZÁMADÁS
AZ UTOLSÓ HAZAI KARÁCSONY
A C. I. C. ZSOLDOSAI
A MÁSIK AMERIKA



ELŐSZÓ

"Mindenki bűnös volt; és senki sem."
Reményik Sándor

Ez az írás nem tudományos történelmi munka, riport, vagy fénykép. Keskenyfilm a magyar tragédiáról, az antibolsevista Magyarország elpusztításáról. Legtalálóbb az a banális cím volna: "Ahogy az újságíró látta". Látta a riporter szemével, olykor felületességével, a be nem avatott tájékozatlanságával. De látta! S az újságíró szeretné hinni, hogy akkor és ott, ahol történt, így látta mindezt az otthoni nemzet. A "Vörös vihar" nem vádirat és nem kozmetikai művelet. Nem akar szépíteni és régi magyar módszer szerint vádaskodni. Erdély költőjével együtt vallja: "Mindenki bűnös volt és senki sem". Mindenki csak a nemzet nem! Csak az antibolsevista magyar gondolat nem! Magyarország nem bűnös volt, hanem - áldozat. Bűnössé azok akarták bélyegezni, akik a maguk bűneit leplezik és akik a tanúkat ölik meg.
Minden antibolsevistának, aki a vasfüggöny mögül származik, tisztában kell lennie azzal, hogy bennünket magyarokat, románokat, szlovákokat, horvátokat és a többieket a Nyugat adott el. A nyugati Morgenthauk adtak el a keleti Berijáknak. Próbáljuk hát levonni ennek a konzekvenciáit és próbáljuk egymással szövetségben keresni a jövőnket, függetlenségünket.

A magyar emigráció felé megértést kér az író. Sok mindent nem jól csináltunk, de nem csinálhattunk mást. Ezért hát, mielőtt valaki nem ér a könyv végére, ne vádolja pártoskodással a szerzőt. Olykor egymással is szemben álltunk mi, antibolsevista magyarok. Voltunk párt, felekezet, rendszer, mozgalom, de az antibolsevista Magyarország minden árnyalata a halálba egyesülve megváltotta tévedéseit. A mártírok, a hősök megölelték egymást a salzburgi Camp Marcusban, az otthoni börtönben és megdicsőültek a közös halálban. Ez a legszentebb magyar egység. Egyben egység minden szomszéd népek hasonló sorsra jutott antibolsevista mártírjaival is.

A hóhérokkal, nemzetgyalázókkal, hamis tanúkkal szemben, ahányan vagyunk jobb, vagy szélsőjobb oldalon, a mi utunk az az egység, amelyre a halálban egyesülve adtak példát hőseink. A mi kötelességünk, hogy a mártírok példáját kövessük: egység a vértanúságban. De egység! Egység! Végre az életben is. S a mi számunkra az életet úgy hívják: Független Európa! Szabad Magyarország!


EGY NÉP MAGÁRA MARAD

1939. szeptember hó
Volóc fölött fekete felhőrongyokat kerget a szeptemberi szél. Mi pedig állunk a határút mellett, amelyen most jön, árad egy elvesző ország menekülő népé. Mert túl a kárpáti hágókon most egy egész ország ég. Ezek az emberek pedig egyenesen a tûzből jönnek. Krakkói tûzoltók, przemysli rendőrök, lembergi tüzérek. Autón érkező urak, gyalogos parasztok, akik hozzák a batyuikat. Az állomás harmadosztályú várótermében két kis cica fekszik egy kosárkában. Mellette egy kisírt szemû gyermek. A két macskát hozta magával az elveszett hazából.
A magyar rendőrök azt mondják, hogy tegnap óta szüntelenül jönnek. Riadt, meghajszolt emberek, akik szemük recehártyáján a látott borzalmak képeit hozzák. Égő városok, szétvert ezredek, dzsidások, akik lóháton rohamoznak a német tankok ellen. Mesélik, hogy a tankok fölött repülőgépek szállanak és belegéppuskáznak a rohanó sorokba. Nincs menekülés. Nincs ellenállás. Tegnap egész tüzérezred jött át. Az ágyúk csövéről még csak a bőrtokot sem húzták le. A kaszárnyából egyenesen idejöttek - a hontalanságba. Közben, végeláthatatlan sorokban most is érkeznek a lengyel hadsereg vöröskeresztes autói. Aztán megint civilek, újra katonák, gyerekek, asszonyok.

Tegnap a "Magyar Nemzet"-ben még tüntetőleg ott volt Ady Endre verse "A Visztula hajósa" és felmuzsikált a vers refrénje: Lengyelországot Isten óvja!
Most mögöttük jön a tűzorkán, fejük felett pedig kárpáti szél jajgatja: Finis Poloniae.

Az állomási posta telefonjáról felhívom Budapestet. Mi újság? Varsó megadta magát és az oroszok bevonulnak a még el nem foglalt területekre. Tehát csakugyan: Finis Poloniae! - Az Istenért, szerkesztő úr, - mondja az egyik határvadász főhadnagy, aki tud lengyelül, - meg ne mondja a lengyeleknek az igazságot. Agyonverik rögtön. Mert ilyent én még nem láttam, kérem - teszi hozzá. Szegények nem akarják hinni a valót. Azt mondják: majd az angolok! Különben, nézze meg a saját szemével.

Az országúton valami nagy csoportosulás van. Lengyel katonák, civilek százai állanak körül egy összelőtt autót. Előtte bronzhajú lengyel lány két kézzel rázza egy lengyel százados gallérját és zokogva üvölti bele az arcába egy tragikus nép jajgató vádjait.

- Ti! Ti kutyák! Ti vagytok lengyel férfiak? Piszkok, szemetek, gyávák! Forduljatok vissza! Hát nem értitek? Danzigban partraszállt négyszázezer angol. Varsó ellenáll. Jön az orosz segítség és Hitler autóiból kifogy a benzin. Hát nem tudjátok? A franciák áttörtek a Siegfried-vonalon és ti megfuttok? Ti kutyák! Forduljatok vissza! Harcoljatok! Dögöljetek meg!

Ezt a lányt, ezt a bronzhajú varsói orvoskisasszonyt soha az életben nem lehet többé elfelejteni. Az autóján végig stráfozott a német gépfegyver. A szélvédő üveget szétlőtték, míg jött az égő országon keresztül. És most itt van, hogy visszafordítsa a katonákat. Most itt áll, vérfoltos lovagló csizmájában, mint az újkori Jean d'Arc.
Ez a lány talán maga Lengyelország. Az örök: jesze Polska niesz gie nyula! Az örök optimizmus, a hősies balekség. Vagy talán ennél is több: maga a mostani Európa. A vakhit, hogy mi nem veszhetünk el. Hisz a gdyniai rakpartot még védi 192 gyalogos. Az angolok nem hagynak meghalni bennünket.

Hányan hiszik ezt Budapesten is? Hiszen a balekség másik fővárosában most a legnépszerûbb olvasmány Lajos Iván magántanár úr könyve, amelyből kitûnik, hogy a németeknek nincs csak két hétre való benzinjük, hogy a hadseregük rossz és a páncélokat papírmaséból gyártják, mert nincs elegendő vasuk. Mindez a legkomolyabban, az egyetemi magántanár központi tudalmával íratott le és ezt mindenki hiszi. Valahol, valakik így akarják kirobbantani a háborút. Lebecsülni az ellenséget. Valósággá magasztosítani a vágyálmokat! Kik ezek? A német vezérkar szolgáltatta az adatokat, hogy megtévessze a világot? Vagy valaki másoknak őrült ostobasága sûrûsödik ebben a könyvben?

Hiába magyaráz most valamit az egyik sebesült lengyel főhadnagy. Hiába sírnak a parasztasszonyok, akik az égő falvakból jöttek. A vak hit és a gőzfejû honfi lelkesedés üvölti itt a gyávaság vádját a katonák és lengyel hősök arcába.
- Anglia nem hagy elveszni minket. Anglia aláírta a szerződést! Anglia megtartja az adott szót.
A lengyel katonák pedig lehajtják a fejüket. A sebesült főhadnagy megtörli a szemét:
- Finis Poloniae! Én egyetlen angol repülőt sem láttam amikor felmorzsolták az egész hadosztályunkat. Finis Poloniae!
Valahogy másként képzeltük ezt még március 15-én. Akkor a világ megcsodálta a magyar kerékpáros zászlóaljakat, amelyek Munkácstól egyetlen 24 óra alatt kerékpároztak fel az ezeréves határra. Volt szakasz, amelynek tagjai közül tízen is tüdőgyulladást kaptak. Hóban, esőben, Szics-gárdisták géppuskatüzében, szemben a kárpáti széllel egy nemzet szívének sokkal nagyobb vihara kergette őket:
- Lengyel-magyar határt! Lengyel-magyar hazát!

Akkor a lengyel tisztek álltak a határon, hogy a nagyobbik testvér szeretetével megöleljék a magyar honvédeket. Most mi vagyunk itt, hogy fogadjuk az összeomló Lengyelország fiait. S holnap az orosz lesz itt, hogy megszállja az ezeréves határt. Hogy is írta száz év előtt Kossuth?
"Lengyelország angol és francia szimpátiákra támaszkodhatott és Lengyelország nincs többé!"

Vajon mit szólnak mindehhez most Pesten? Vajon megértik-e mit jelent számunkra a lengyel tragédia, vagy majd megint a saját szája íze szerint következtet mindenki. Az egyik azt fogja mondani, hogy Anglia hitszegő, a másik azt fogja üvölteni, hogy most nekünk is együtt kell masírozni az orosszal. A legtöbb pedig azt fogja szajkózni, hogy most aztán igazán nem szabad csinálni semmit. Hiszen a törzsökös magyarok nagyon precízen hirdetik: a magyarság legnagyobb ereje a termékeny lomhaság. Hogy volna valami harmadik megoldás is? Hát igen! De ez a legkényelmetlenebb. Pedig talán még ad az Isten egy évet, vagy legalább egy felet. És ezalatt itt a németek hátában fel kellene fegyverkezni, összeszedni a magyar erőt. Kiállítani egy milliós magyar hadsereget és ha üt az óra - semleges maradni. Mert a totális háborúban csak a totális semlegesség segít és ahhoz nagyobb hadsereg kell, mint a háborúhoz.

Azonban Kossuth Lajos azt is mondotta, hogy a magyar történelemben van egy végzetes szó: Későn! És most későn van Nyugat számára is. Valami hiányzik ennek a Nyugatnak, amit saját kezével zúzott szét Trianonban, Versaillesban, St. Germainben. Hiányzik a dunai monarchia, amelyről Bismarck mondotta, hogy ha nem volna, fel kellene találni. Most már nincs. Masaryk, Clemenceau, Lloyd George, Wilson jóvoltából nincs többé s a középeurópai vákuumba hol itt, hol ott nyomul be a germán hatalom. Amitől legjobban reszkettek Nyugaton, most az következik be. Az egységes dunai monarchia még ellen tudott volna állni Hitlernek. Most külön gázolja le a Trianonban egymás ellen uszított népeket. Ausztria már nincs. Csehország szintén nincs. Szlovákia épp most engedte keresztül a német csapatokat. A hajdani Habsburg birodalom gyepûjén, Galíciában holnap az orosz lesz az úr.

Ki következik soron? Ki menti meg a következőt? A mai francia hadi jelentés azt mondja, hogy a Maginot-vonal előterében járőrtevékenység uralkodik és apróbb lövöldözések folynak, öreg pilouk kedélyeskednek a német Michelekkel. Itt pedig a Kárpátoknál meghal egy nemzet, amely nekünk testvérünk, barátunk volt. Meghal azzal a duhaj önfeláldozással, hősi naivitással, amely mindig jellemzője volt. És már hónapok óta tüzelték őket Nyugat felől és a varsói gettónacionalizmus berkeiből, hogy álljanak ellen. A segítség jönni fog. Hát most meghalnak. Egyedül. Magukra hagyottan.

Hoare Belisháéknak és a mögöttük álló kaftános nácizmusnak ürügy kellett a háború kirobbantására. Brombergben a felizgatott lengyelek a németek legérzékenyebb oldalához nyúltak. Német gyerekeket és asszonyokat mészároltak le. Hát most meg kell halni. Közben az állomásra bepöfög a munkácsi vicinális. Katonákat hoz és rendőröket. Jön egy civilruhás úr is. Megáll a honfitársai mögött, egy ideig hallgatja a doktorkisasszony kitöréseit, aztán lengyelül mondja:
- A budapesti lengyel követség sajtóattaséja vagyok.
Nagy csend lesz és az attasé hangja úgy kong, mint koporsó fedelén a kalapács:
- Varsó megadta magát. Az oroszok a németekkel kötött szerződés értelmében megszállják Keletlengyelországot.
És örökké látni fogom, amint a bronzhajú Pólónia ájultan zuhan az országút sarába s hallani az attasé hozzám intézett szavait.
- Legyen a mi sorsunk önöknek intő példa és figyelmeztetés.


EGY MAGÁNOS ÚR

Vajon hol is kezdődött a magyar dilemma? Vajon miben is mutatkozik meg a keserves lélekhasadás? Vajon miért nem tud egy egységes közvélemény dönteni arról, hogy hova állunk, mit teszünk, ha minket is fenyegetni fog az elsöprés veszélye?

Ez a magyarság húsz évig szenvedte Trianon igáját. Szegények voltunk és kifosztottak. Feldarabolták az országot. Elvették területének kétharmadát. Megtagadták a felvidéki, romániai, bácskai magyarok kisebbségi jogát. Hadikárpótlást fizettettek velünk és nem engedték meg, hogy harmincöt ezer főnél nagyobb hadsereget tartsunk, mikor körülöttünk állig fegyverben állott az egész kisantant. Mindez azonban nem volt még elég. A szomszédok ránk kényszerítették a legkegyetlenebb vámháborút és húsz éven keresztül a kenyerének fogyatékosságán érezte minden magyar, hogy velünk valami szörnyûség történt. Nem lehet nemzedékeken keresztül viselni. Jóvá kell tenni így, vagy amúgy.

Ki haragudhatik meg erre a nemzedékre, azért hogy az igazságtalanság gyûlöletében nőtt fel, anélkül, hogy gyûlölte volna azokat, akik Trianont csinálták? Ki róhatja fel egykor a magyarság bûnéül, hogy az iskolában a Nemzeti Hiszekegyet taníttatta a gyermekeinek, hogy politikusainak legjobbjai szüntelen a jóvátétel gondolatával foglalkoztak. Bethlen István épp olyan revíziós álláspontot képviselt, mint Gömbös, vagy akármelyik szociáldemokrata.

Ez a húsz esztendő a börtönfal lerombolásának két évtizede volt. A trianoni rácson ott dolgozott a magyar szellem gyémántfúrója. Országzászlókat állítottunk és a Nem! Nem! Sohát! esküdtük. Ezt mondták Erdély, Felvidék, Bácska és Bánát magyarjai. Ezt hirdették Amerika és a világ magyarsága.

És a megtiport nemzet soha nem gondolt arra, hogy a fegyver igazságtalanságával teszi jóvá a béke igazságtalanságát. Hiszen a revíziós kampány sokszor már gyermekien naiv elgondolások, reklámtrükkök és propaganda eszközök segítségével folyt. Az Országzászlók talpkövéhez Carrarából rendeltük a márványt és rávésettük: Hiszek Magyarország feltámadásában! De soha, senkinek nem jutott eszébe, hogy egy-egy ilyen országzászlós ünnepség költségeiből megcsináltasson egy géppuskát, vagy felszereljen egy tüzérüteget. Az erdélyi határon a Maginot-vonal erődjeinek mását építették román szomszédaink. Mi országzászlókkal akartuk magunkra fölhívni a világ figyelmét. Túl a határokon repülőezredeket szervezett a cseh, a román, a szerb. Minálunk? A Justice for Hungary átrepülte az óceánt. Mások katonai szövetségeket kötöttek ellenünk, mi pedig százezres tömegekkel, lovasbandériumokkal fogadtunk egy-egy angol képviselőt, ha eljött meggyőződni sérelmeinkről.

Volt idő, mikor még a legkomolyabb magyar politikusok is hitték, hogy a Rothermere lord által megindított revíziós hadjárat mégis csak eredményre vezet. Hiszen már több mint hatvan képviselőből állt az angol parlament magyarbarát csoportja és voltak pillanatok, amikor komolyan lehetett számítani rá, hogy egyszer a közvélemény cselekvésre mozdítja az angol kormányt is. Hiszen - ebben reménykedtek a reálpolitikusok - amint nőni fog a hitleri hatalom, egyszer csak Angliában is észreveszik majd, hogy Kréta szigetét nem a Földközi-tengeren kell védeni, hanem mondjuk - Sopronnál. Egyszer talán észreveszik hogy a Dunavölgyben nem lehet egységet és rendet teremteni az itt élő népek kibékülése nélkül. Ilyen békére pedig nincs remény, ha az igazságtalanságokat nem teszik jóvá.
Vajon látták-e, vagy látják-e mindezt Angliában azok, akiknek látniuk kellene? Amikor Bécs őrjöngő lelkesedéssel fogadta a bevonuló Hitlert, akkor még az úgynevezett németbarát politikusok is azt kérdezték: Vajon tudják-e Nyugaton: mit jelent ez? Vajon nem most volna-e ideje annak, hogy megerősítsék Magyarországot? Védelmet, támogatást, pénzt, fegyvert adjanak neki a germán hatalom ellen, amely épp úgy fenyegetett minket, mint Belgiumot, vagy Franciaországot.

S a nagy dilemmára a godesbergi és a müncheni tárgyalások adták meg a választ. Amikor a híres kommünikéből, amelyet Chamberlain és Daladier is aláírtak, kimaradt Magyarország igényeinek említése is, megdöbbentek Anglia legőszintébb magyar barátai is! Hogy lehet ez? Hitler, aki az erőszakkal fenyegetőzött, megkapja a Szudétaföldet? Mi pedig, akik a békés igazság érvényesülését követeltük, elfelejtődünk? Kisemmiződünk? És ha így van, akkor mondhatjuk-e a Felvidék magyarjainak, hogy mi nem akarunk semmit? Mi nem fogadunk el semmit! Maradjanak rabok! Nekünk nem kell Kassa és Losonc. Nem kellenek a magyarlakta területek!

És a magyar kormány mégsem akarta elfogadni a Felvidéket. A közvélemény kényszerítette rá, hogy mozduljon meg az ezer esztendős jogok érdekében. A felvidéki Magyar Párt, a híres pozsonyi proklamációban önmagát szabadította fel.
Mint a volóci lengyel lány képét, épp úgy nem lehet elfelejteni azt az öreg hetvenkilenc éves magyart, akivel tavaly, a felvidéki bevonulás idején találkoztunk, nem sokkal azután, hogy az insurrectiós módra összeszedett honvédség átmasírozott a párkányi hídon. A sajtócsoport autójával beletévedtünk a novemberi ködbe és egyszer csak azt vettük észre, hogy a kukoricásban, - tőlünk ötven lépésre - már Rosenzweig Manó, az átadó cseh törzskapitány géppuskásai hevernek, s a záróvonalon hirtelen mégis átrobog egy rozzant bérautó. Fehérszakállú, ősz úr szállt ki belőle. Megölelte a magyar századost, aki bennünket vezetett és zokogva mondta:

- Kedves fiam! Ne haragudjon. . . Bocsásson meg. . . Nem akartam úgy meghalni, hogy az életben ne lássak még egy magyar honvédet... Értse meg én már nagyon öreg vagyok.. . Engem minden pillanatban hívhat a halál!

Romantika volt ez? Lehet. De több, mint egy millió magyar várta így a szabadító honvédseregeket. Lehetett ezeknek azt mondani, hogy Magyarországnak nem kell a Felvidék? Lehetett azt üzenni nekik, hogy haljanak meg rabságban és amíg élnek gyûlöljék, átkozzák azt az anyaországot, amely megszabadíthatta volna őket, de félt megszabadítani? Hát mi köze ezeknek a magyaroknak Hitlerhez? És mi köze az egész nácizmusnak a magyar ezer esztendőhöz. Ezek a mieink, a véreink! Ezek idetartoznak ezer év és minden isteni, emberi igazság jogán!

És ha nem Hitlertől kérjük a bécsi döntést, vajon ki segített volna nekünk, hogy ez az egymilliónál is több magyar visszakerüljön hozzánk? S most a múltból felmerül egy másik kép. A kassai főtér, 1938. november 11. Az a pillanat, amelyben Horthy Miklós fehér lova bevágtat a dóm elé. És ott van mindenki! A magyar országgyûlés, a nép, a hadsereg. A honvédruhák, díszmagyarok, gyöngyös pártás asszonyok, lányok forgatagában csak egy magános úr áll. Fekete redingójában, esernyőjével, tükörfényes cilinderével olyan mintha most vágták volna ki a legfrissebb londoni divatlapból. Az angol követ nem jött el. Az egyedüli ő, aki eljött erre a napra Angliából. Csak Rothermere lord van itt. ő még hiszi, hogy nekünk igazunk van!
S ezekből a napokból még egy harmadik kép merül fel. Vitéz Lépés Győző a beregszászi városparancsnok, jelenlétemben nyitotta fel egyik beregszászi villa lepecsételt ajtaját. Előkelő urak, papok, ügyvédek jártak ide a cseh világban. Egy magasrendû humanizmus, egy kegyes világpolgárság szervezetének voltak a hitvallói. S most, amikor felnyitjuk az aktáikat, a jegyzőkönyveiket egyszerre megborzong a hátunk.

A szikár, öreg ezredes azt mondja:
-Olvasd! De minderről egy szót se!
Tizenhét pártot szerveztek a csehek itt Beregszászon. Volt cseh nemzeti párt, magyar párt, zsidó párt, autonómista ruthénpárt, cseh agrárpárt, szlovák párt és csak a jó Isten tudja még hány és miféle párt. De ezeket a marakodó pártokat, ezeket az egymással szemben álló, harcoló, olykor bicskázó pártokat egytől-egyig innen dirigálták. Ebből a villából, amelyben a háromszög és a körző jelvényeit festették Salamon király trónszéke fölé. Igen innen irányították a harcot, a békét, a marakodást. Egy ember irányította és ez a titokzatos férfi, mint a jegyzőkönyvek mutatják - egy félelmetes hatalom ügynöke volt itt a Kárpátokon belül. Moszkva megbízottja. A kommunista Internacionálé legfőbb komisszárja.

Mert, amíg Kassán hull a virágeső, amíg a fehér ló patkója szikrát szór a kövezeten és szólnak a dóm harangjai, addig - igen ezt tudomásul kell venni, ezt nem lehet feledni - Moszkva már itt van a Kárpátokon belül! Moskovits Dávid dr. tisztes ügyvéd úr nappal tyúkpereket intéz, de éjjel a világ legnagyobb perében buzgólkodik. Tizenhét pártot, talán egy egész országrészt irányít. Európa védőfalán belül már itt settenkedik a szibériai farkas és Moszkva azt mondja: nekem nemcsak a Felvidék kell, hanem Berlin, Párizs, Prága, Budapest, London is.
Vajon tudja-e ezt az angol követ, aki nem jött el. Hiszen Anglia részéről nincs itt senki. Csak egy magános úr. Lord Rothermere.
Milyen egyedül van. És mennyire egyedül vagyunk!


SORSVÁLASZTÁS

Minden nép életében vannak feledhetetlen élmények. A magyar nép számára ilyen volt az 1918-as országvesztés és az 1919-es kommunista diktatúra. Az októberi forradalomban - a magyar történelem kezdete óta - először történt meg, hogy belső csoportok kifelé húztak, a cseh, vagy a kisantant érdekét tekintették a magyar érdeknél előbbrevalónak, és idegen erők, sőt az ellenség ereje által akartak felülkerekedni. A másik históriai élmény talán még ennél is nagyobb volt. A Dózsa-felkeléstől eltekintve először történt meg, hogy törvénytelen hatalom, - ismét csak külső erők segítségével - magyarok nevében, magyarok ellen állított akasztófákat.

Egy ilyen élménynek megrendítő erejét talán soha sem fogják megérteni ott, ahol még nem volt bolsevizmus. Ennek a bolseviki diktatúrának vezéreit Kun Bélát, Szamuellit, Korvin Ottót és a többieket végeredményben Moszkva küldötte Magyarország nyakára. Egy idegen hatalom ügynökei, hóhérai és diktátorai voltak, még akkor is ha az internacionalizmus álarcában érkeztek. Idegen eszmét, idegen diktatúrát képviseltek s mindazok, akik önként csatlakoztak hozzájuk ezzel örök időkre a hazaárulás gyanújába keverték magukat a magyar nép előtt.

A magyarság, lelke, öntudata mélyén azt kérdezte: miért húznak ezek kifelé? Mi jogon helyezi valaki, legyen bár munkás, vagy kapitalista, kereskedő, vagy intellektuel, saját érdekét, osztály szempontjait a magyarság érdekei fölé? A kommunista nem az elvei miatt vált gyûlöltté. Nem a faja miatt. Nem az osztálya miatt. A magyarság egyszerûen a hazaárulót látta benne és azt vallotta, hogy aki egyszer elárulta a hazát, aki egyszer idegen hatalom zsoldjába szegődött, el fogja árulni nemzetét másodszor, harmadszor és századszor is, ha erre alkalom nyílik.
Most hát a bolsevizmus ott állt a Kárpátok kapui előtt. S amivel Magyarország erre felelhetett, nem volt más, mint az Árpád-vonal megépítése. Erődökkel rakni meg a hágókat. Bunkert építeni a ruszin parasztház kunyhójába is, s ha eljön az idő védeni magunkat: mindhalálig. A bolsevizmustól való félelem nagyobb volt még a revízió utáni vágyakozásnál is. Nem a rendszer félt, hanem maga a magyarság. Tudta, hogy ha még egyszer beteszi lábát ide ez az idegen hatalom, akkor keresztül gázol úron, paraszton, a magyarság nép jellegén, keresztényi hitén. Végig az életén is.

Azonban az orosz követség, - amikor Budapestre érkezett - rendkívül ügyesen próbálta eloszlatni a Szovjetunió iránti gyanút, bizalmatlanságot. Újságíró kollégák mesélték, akik ott voltak a követségen, a Nagy Péter film bemutatóján, hogy az oroszok éppen a szélsőjobboldalt és a nagybirtokosság, nagykapitalizmus képviselőit igyekeztek finoman megagitálni. A "Nagy Péter" nacionalizmusa a szélsőjobboldalnak szólt. Az orosz követ kivasalt européersége tetszett a nagybirtokosoknak.

Mikor a bemutató után szóba került a magyar "feudalizmus" problémája, az orosz követ, kissé udvariatlanul, de mégis finoman mondta:
- Minket nem érdekel. Legfeljebb, majd belépőjegyeket szedünk a határon és mutogatni fogjuk a magyar grófokat, - mint egzotikumokat.
A magyar arisztokrácia egyes tagjai pedig nem sértődtek meg, hanem levonták épp azt a konzekvenciát, amelyet a követ akart.
- Hohó! - mondták, akkor hát ezek az oroszok nem is olyan rossz fiúk. Egzotikumnak tartanak, de a birtokot meg fogják hagyni.

Az oroszok a magyar parasztnak egyelőre nem mondtak semmit. Nem kezdtek propagandát, nem támogatták azt a pár kommunistát, aki a föld alatt dolgozott, ők most - mindenféle okból - azt a látszatot akarták kelteni, hogy a bolsevizmus megváltozott. Szalonképes lett. S ez a látszat jól jött a baloldali intellektüeleknek. Sajtóban, könyvekben kezdték magyarázni, hogy a bolsevizmus már túljutott a forradalmi Sturm und Drang korszakán. És ha egyszer Sztálin szembefordul Hitlerrel, vagy Hitler Sztálinnal, - mert hiszen egész bizonyos, hogy szembe kerülnek majd - akkor nekünk ott van a helyünk Sztálin oldalán, aki kultúrember és jó demokrata.

Abban a pillanatban azonban, ahogy a Szovjet megtámadta Finnországot, egyszerre vége lett mindannak, amit az orosz követ lassan felépített a magyar grófok és a baloldal álmaiban. A Finnország elleni támadás úgy hatott a magyar közvéleményre, mint a részegre a hidegvíz. Egyszerre kijózanodott mindenki.

A magyarság, a Don mellől hozott ősi ösztönével, a keleti népek titokzatos hetedik érzékével megérezte, hogy Ázsia, a népek temetője nyújtja ki most a kezét a kis finn testvér felé. A Nyugaton lekötött németség hátában a népek legártatlanabb báránykáját akarja elrabolni a szibériai vérmedve. Nem! A bolsevizmus nem változott. És nem fog változni soha! Kényuralom maradt és az marad mindörökké, már pedig - hogyan is írta csak Kossuth Oroszországról - "kényuralom terjeszkedni, vagy bukni kényszerül! És ennek a terjeszkedésnek az útjában ott fekszünk mi is. Rajtunk keresztül visz az út a Földközi, az Adriai meleg tengerek felé.

Ha volt nép Európában, amely a finnekkel együtt mindenkit megelőzve látta a bolsevizmus útját, célját, terjeszkedési területét, akkor azok mi voltunk: - magyarok. Nekünk a bolsevizmus a halált jelenti. Ezt világosan látta a paraszt, a munkás, a középosztálybeli, a polgár, és a katona s nekünk, ha üt az óra, azon az oldalon lesz a helyünk, amely a bolsevizmus ellen felveszi a harcot. Nem Hitler oldalán! Azon az oldalon. . . Hiszen voltak órák, amikor még komolyan hihettük is, hogy ez az oldal az angolszász népek nagy családja lesz.

Ezekben a napokban régi ismerős látogatott meg a szerkesztőségben. Valamikor együtt ültünk a hajdúböszörményi gimnázium padjaiban. Nyolc évig voltunk barátok. Aztán Dénes eltûnt a szemem elöl. Csak mostanában hallottam róla, hogy valahol itt Pesten tevékenykedik - a politikában. Jónevû ügyvéd lett. Nagy irodája volt és kezdett ismertté válni a lipótvárosi társaságokban.

- Nézd, - kezdte, mikor leült a szemközti üres íróasztalhoz - azért jöttem, hogy beszélgessünk egy kicsit. Biztosan hallottad, hogy nekem is sikerült egzisztenciát teremteni. Az irodám jól megy. Az emberek kezdenek rám hallgatni. Téged a cikkeiden keresztül hallgatnak meg. Engemet másként. Tudom azt is, hogy nem vagy a mi ellenségünk. Te is tudhatod, hogy a kommunista diktatúra idején veletek együtt dolgoztam Szmuk elvtárs, meg Rubinstein elvtárs ellen. A nagyapám ott harcolt a szabadságért a Kossuth seregében. Az apám a Te édesapád századában volt káplár. És most, mégis úgy érzem, hogy távolodni kezdünk egymástól. Lélekben, gondolkodásban. Olvasom a cikkeidet és nincs ellenük semmi kifogásom. Azonban a magyar levegő valami furcsa türelmetlenséggel van tele. Az utcán azt üvöltik a nyilasok, hogy le velünk. A határon ott áll Hitler és ti úgy tesztek, mintha nem is vennétek róla tudomást. Mi lesz ennek a vége?

- A határon, sajnos már ott áll Sztálin is, - mondtam. És most arra felelj, Dénes, hogy te, vagy inkább ti melyiket választanátok, ha egyszer nyíltan döntésre kerülne a sor.
- Megőrültél! - mondta. Az unokahúgomat elvitték Bécsből, mikor bevonultak a nácik. A testvérem Prágába nősült és róla sem tudok semmit, mióta oda is kitûzték a horogkeresztet. Én csak gyûlölhetem Hitlert.
- És Sztálint? - kérdettem.
- Nem szerethetem. Én a hajdúk földjén születtem, tehát utálok minden diktatúrát. Azonban. .. Ha egyszer arra kerülne a sor, hogy le lehet számolni Hitlerrel, a véreim gyilkosával, a fajtám üldözőjével, akkor igenis elmennék katonának, vagy partizánnak. Odaállanék a barikádra és lelövetném magam az első részeg SS-től, ha kell.

- Egyszóval ti Sztálint választjátok?
- Ezt nem mondtam! - tiltakozott Dénes. Igaz, hogy az apám csak egyszerû szabócska volt. Ahogy ma a Conti utcában mondanák - proletár. Én azonban már amolyan kapitalista félének számítanék náluk. Tehát valószínûleg ott sem szívlelnének. Nem néznék az orromat, nem vizsgálnák a keresztlevelemet, a véremet, a fülcimpámat. Ha tehát bekövetkezne amitől félek és Magyarország a németek oldalán sodródik be a háborúba, akkor én a másik oldalon fogok állani. Nemcsak én. Azt fogom tanácsolni mindazoknak, akik hallgatnak rám, hogy ha kell szabotálják ezt a háborút, ha lehet legyenek partizánok, kémek, árulók. Ez nem bolsevizmus. Ez egyszerû, érthető, emberi dolog. Mi, akik kisebbség voltunk kétezer évig, akiket hajszoltak, üldöztek, csúfoltak és megvetettek, úgy fogjuk védeni magunkat ahogy tudjuk. Ahogyan lehet.. .

- És pontosan ezt fogjuk mondani mi is! - feleltem. Ha a bolsevizmus betör a kárpáti határon, akkor a magyarság is védekezni fog. Nem Hitlert fogja védeni. Ezt soha, ne felejtsétek el. Védeni fogja az ezeréves földet, a szabadságot, a templomait, az asszonyai becsületét. Mit védtek a finnek egyedül, magukra hagyottan? őrájuk igazán nem mondhatja senki, hogy Hitlert védelmezték a karjalai szorosban? És azokról a magyar diákokról, önkéntesekről, papokról, orvosokról, újságírókról, akik elmentek harcolni a finn szabadságért, szintén nem mondhatja senki, hogy Hitlerért harcoltak. A magyarságnak a bolsevizmus megsemmisülés. Nemzethalál.
- Hátha csak ti mondjátok ezt? Hátha az a bolsevizmus már régen demokráciává változott?

- A döntő kérdés nem ez! - mondottam. Hanem egészen más. Abban a pillanatban, amikor egy nemzet a háborúba sodródik, amikor az élet és halál válasz útjára kerül, akkor még csak az sem kérdés többé, hogy jó ügyért harcol-e? Abban a percben, amikor egy alkotmányos ország törvényes kormánya kihirdeti a hadiállapotot, akkor nincs többé vita arról, hogy jól, vagy oktalanul cselekedett-e. Vajon mit szólna Belgium ahhoz, hogyha a vallonok német oldalon akarnának harcolni. Mit szólna Amerika, ha a japán származású amerikaiak inkább hallgatnának japáni érzelmeikre, mint amerikai érzésükre. Értsd meg Dénes! Egy kisebbség, legyen faj, felekezet, vagy akármi, megtehet mindent. Élhet ellenzékben a kormánnyal szemben. Rendezhet felkelést, ha törvénytelenül elnyomják. Egyetlen egyet soha, de soha nem tehet meg. Nem húzhat kifelé, ha az ország, amelyben él, háborúban áll. A hadüzenet pillanatáig lehet külön vélemény, külön politikája. Attól kezdve azonban: nem!

-És mit tennél te a mi helyünkben? - kérdezte Dénes.
- Én, ha magyar volnék Franciaországban, vagy Amerikában, ha kisebbség volnék bárhol a földtekén, akkor a vagyonommal - ha lenne - és az életemmel odaállnék Franciaország, vagy Amerika mellé. Majd ha Amerika belesodródik a háborúba, - mert ő is bele fog - akkor nézd meg az ottani magyarokat, talán még a németeket, a japánokat is. Ott fognak állani Amerika mellett, amelynek polgárai, amely hazát adott nekik. Lehet a szívük másfelé húz majd titokban. Lehet, hogy nem lelkesednek majd, de meg teszik a kötelességüket. Dénes elkomorodott.

- Nagyon nehéz dolgot mondasz most nekem. Erre én tulajdonképpen soha nem gondoltam. És a többiek se gondolnak rá.
- Pedig egyet ne felejts el. A mi óránk is elkövetkezik és a tiétek is. És ha akkor ti a sajtótokkal, az iparotokkal, a pénzetekkel odaálltok a magyarság harca mellé, akkor itt soha nem lesz nácizmus. Akkor mi fogunk megvédeni titeket a gőzfejûek, a türelmetlenek, a gyilkosok ellen. Az utolsó leheletünkig és az utolsó csepp vérünkig. Mert egyet ne felejts még el. A hazát nem csak akkor kell szeretni, mikor otthont ad, vagyont, gyárat, gazdagságot, hanem akkor is, amikor a haza megtagadja az embert, akkor is, amidőn úgy látszik, hogy az egyéni érdekem szembe került a haza érdekével. Ez a legnagyobb, a legnehezebb próba.

Dénes elment és sokáig nem hallottam róla semmit. A szovjet elleni háború kitörése után néhány héttel a rendőri riporter, félre hívott.
- Ismersz te valami X. Dénes nevû alakot?
- Mi van vele?
- Titkos rádióállomást találtak nála. Sokszorosítógépet. Orosz utasításokat. És a kihallgatásnál rád hivatkozott. Alighanem hadbíróság elé kerül.
- Dénes a másik sorsot választotta! - mondtam. Ennyi az egész. És ha az övéi győznek, akkor mireánk fogják mondani, hogy - bûnösök vagyunk.


ÉDES ERDÉLY, ITT VAGYUNK!

A hadsereg mellé beosztott civil sajtócsoport tagjaival robogunk Törökszentmiklós felé és a kocsiban Liszt Nándor versét olvassuk. Háromnégy strófa az egész: Erdélyről, íz Érmellékről, ahova nem mehettünk húsz éven át, ahonnan el voltunk zárva. Fináncok, csendőrök, katonák, idegen szuronyok, idegen erődök választottak el véreinktől. .
"De most egy kis szőlőlével
Átrepült az őszi széllel,
Most már én is átmehetek,
Ezzel a kis útlevéllel."

Igen! Magyarország most körülbelül eljutott a zenitre és holnap, amikor leomlanak a trianoni határok, valóban egy kis érmelléki szőlőlével is elég lesz útlevélnek. Ki hitte, ki álmodta volna ezt húsz esztendővel ezelőtt? Hiszen most, itt a tükörsima aszfaltos országúton az ezeresztendős történelem legnagyobb magyar hadserege vonul. Aknaszlatinától és Rahótól le egészen Szegedig hatszázezer magyar honvéd fegyverén csillog az őszi nap fénye. Mohácsnál csak 26.000 magyar küzdött, a szabadságharcban másfélszázezernél többet soha sem ért el a honvédség létszáma. és most hatszázötvenezer magyar indult el, hogy a zágoni határokra kitûzze újra a piros-fehér-zöld lobogót.

És ez a hadsereg nem ilyen, amolyan szedett-vedett insurrekciós társaság, hanem nagyszerûen felszerelt, tetőtől-talpig új mundérba bújtatott, kitûnő honvédség, amelynek motoros hadosztálya, remek tüzérsége és harcra kész gyalogsága van.
Debrecen olyan, mintha a kossuthi idők legszebb napjai elevenedtek volna meg. Bevonultak a cívisek, zászlósi, meg hadnagyi uniformisban feszítenek az első világháború öreg katonái, Isonzó hősei. A politika, ez a csúnya magyar betegség megszûnt és az Arany Bika fehér asztalainál most egymással ölelkeznek, akik a várospolitikában folytatott szomorú küzdelmekben gyûlölt ellenségként álltak szemben egymással. ...

Itt a hajdúszoboszlói határban egy öreg őrmester tartóztatta fel az autónkat.
- Ki van itt a Függetlenségtől? - kérdezte.
Reichinger úr, a lap mettőrje állt ott előttem, tábori zöldben, vassisakja mellett egy későn nyílott fehér rózsával.
- Hát ön is itt van? - kérdeztem kissé meglepetten, hiszen a nyomdában azt beszélték róla, hogy veszedelmes marxista, talán bolsevista is. Most a vén szakszervezeti harcos, a nagyszájú elvtárs, boldogan ölelt meg.
- Ezt is megértük, szerkesztő úr! Azt is mondhatnám: ezt az egyet jól csináltuk!
- Ezt ön mondja, a pacifista? Az örök ellenzéki?

- Ebben a mundérban, - mondja, nincsenek ellenzékiek. Azt mondják háború lesz. Erdélyért kell harcolni. Hát eljöttem, önként. Nem hívott senki. És most itt vagyok.
Itt, az Arany Bika fehér asztalánál próbáljuk megcsinálni a mérleget. Honnan indultunk? Hogyan vezetett felfelé az út?
Mi mindent éltünk át e húsz esztendő alatt?

És most, épp Debrecenen keresztül elevenülnek meg az emlékek. A részeg bécsi internacionalista ezred kommunistái lövöldöznek a Kossuth szobor előtt. Aztán románok. Megszállás. Huszonöt bot. Menekültvagonok a pályaudvaron, éhes székelyek, fázó gyermekek. Lakáshiány, nyomor, B-lista. Irtózatos kavalkád ez. A Péterfia kaszárnyában szól a riadókürt. Budaőrsnél most harcolnak a honvédek honvédek ellen. Magyarok magyarok ellen. Benes megüzente, hogy eltapossa Magyarországot.

Most pedig egy hatszázötvenezer főnyi magyar honvédsereg vonul Nagyvárad, Kolozsvár felé. S akik ezt az egyenruhát felöltötték, mind a hatszázötvenezren hoznak egy keserves emléket. A paraszt nem jutott rég megérdemelt földjéhez, mert a koldus országnak még mindig késik a földreformja. A munkás nehéz kenyéren, sokszor a munkanélküliek levesosztó konyháján élt, mert a szomszédok vámháborúval akarták megfojtani ezt a trianoni országcsonkot is. A tisztviselőt elkergette állásából a B-lista, a hadirokkantnak nem tudtunk kárpótlást fizetni, mert jóvátételbe elvitték a magyarság véresen szerzett fillérjeit. Óh hányszor kérdeztük: mit tettél velünk Európa? Mit vétettél ellenünk Nyugat?

És most mégis itt vagyunk! Harc nélkül, háború nélkül. Itt vagyunk egy olyan döntés segítségével, amelyet még csak nem is mi kértünk, hanem a románok. Igaz, - egyszer talán majd azt fogja mondani a Nyugat, hogy mindezt olyankor szereztük vissza, amidőn égett Nyugateurópa, amikor német repülőgépek szálltak Anglia fölött és horogkeresztes zászló lobogott Versaillesen.

- Ennek a világháborúnak a fegyvereit azonban - mondotta Magyarország külügyminisztere, azon a napon, amelyen Trianon elesett, - nem most, hanem Trianonban töltötték meg. S Nyugaton most azok a fegyverek dörögnek. Mi nem a másét vettük el. A magunkét nyertük vissza. Azt, ami ezer esztendőn át a miénk volt és azt sem fegyverrel hódítottuk vissza. Jóvátettük az igazságtalanságot és ki az, aki ezt számon kérheti tőlünk?

Azok, akik a Magyar Élet Pártjához tartoznak azt mondják: íme, mégis jó munkát kellett, hogy végezzünk. A magyar élet megszépült, kiteljesedett. A munkásnak megvan a 48 órás munkaideje, fizetéses szabadsága, minimális bére. A falvakon épülnek az Országos Nép és Családvédelmi Alap nagyszerû mintatelepei. Dolgozik a hatalmas egészségügyi szervezet, a Stefánia, a Zöldkeresztes Akció, melynél modernebb szociális organizáció nincs a nyugati államokban sem. Álláshoz juttattuk az állástalan ifjúságot, megteremtettük a keresztény kereskedelem szervezeteit, csatornával, öntözőmûvekkel látjuk el az Alföldet, egy-kettőre megépül a taracközi nagy vízierőmû. Villany fogja világítani a falusi cselédházakat és rizst termelünk a hortobágyi sziken.

- Nézzétek meg, - magyarázza egyik fiatal képviselő - mit teremtett ez a nép húsz esztendő alatt? Magyarország Európa zöldséges; gyümölcsös kertje lett. A magyar parasztasszony parlagi tyúkja tojással, baromfival látja el fél Európát. Megnőtt a termelés mennyisége, emelkedett a minőség színvonala. Lenyomtuk a csecsemők halálozási arányát, felemeltük a születések számát. Házassági, családalapítási segélyt kap a legegyszerûbb, legszegényebb ember is. A társadalombiztosításunk különb, mint Németországé, vagy Angliáé és mikor bevonultunk a Felvidékre, Kárpátaljára csak akkor tudtuk meg, hogy szociális téren mennyire előbbre vagyunk a hírhedt cseh demokráciánál.

- Igaz, - mondja egy másik képviselő, a független kisgazdapárt tagja - a nemzet sokat végzett húsz esztendő alatt. Talán többet, mint Európa bármelyik nemzete. De ne legyünk büszkék. A falvakon még mindig nyílt a szavazás, a földbirtokreform még mindig késik, és majd ha a világ ítélőszéke elé kerülünk, akkor ezt is mérlegelni fogják.
- Ebben igazad van - bólint rá a kormánypárti. De ti nektek kell tudni, hogy mi soha nem voltunk útjában se a földreformnak, se a titkos választásnak. Azonban a titkos választás nem az urnáknál kezdődik, hanem az iskoláknál.

- Hétezer elemi iskolát épített ez a koldus ország. És ha még öt nyugodt esztendőt ad nekünk az Isten, akkor egy mûveit, felvilágosult, elégedett néppel mehetünk a földreform és a titkos választás elé. Különben is ezt nem lehet tovább halogatni. Erdély, Felvidék, Kárpátalja titkosan szavazott, - ha engedték szavazni - az idegen uralom alatt. Hát most senki sem mondhatja nekik, hogy fordítsuk vissza az idők kerekét és fogadjuk el Bethlen gróf véleményét, amely szerint a magyar ember elég egyenes ahhoz, hogy nyíltan is megmondja a véleményét. A reformokat mi, a jobboldal, akartuk mindig. és nem mi voltunk, akik lekötötték a reformerek kezét.
- Talán hagyjuk ezt, ezen az ünnepi órán! - mondja egy idős felsőházi tag. Holnap indulunk Nagyvárad felé.

És reggel, mikor megérkezünk a biharkeresztesi határra, a hatalmas legelőn olyan kép fogad, amilyet csak a szabadságharc legszebb napjaiban láthatott a magyar. Acélsisakos ezredek fegyvere csillog a hajnali napban és végtelen sorokban vonulnak, tüzérek, huszárok, aknavetők, gépkocsizó gyalogság, ejtőernyősök, határvadászok, csendőrök. Valahol az országút szélén, két testőr tartja a hófehér paripa kantárját. Bíbor-bársony a nyeregtakaró és a nemes, hófehér lipicait az ország első gazdája nevelte: maga Horthy Miklós.

Talán ő is ezen a napon áll a zeniten. Az ő csillaga most jutott legmagasabbra, amikor bevonulhat . Szent László városába. Egy bizonyos. Ma az egész nép szeretete veszi körül az öreg tengerészt, akiről egyszer majd a történelem is ítélni fog, de a nép, amely nem a historikusok mérlegével mér, a szívével, az érzéseivel és a sikerein át ítéli meg az embereket és az államférfiakat. És a nép sikere mellett ez a nap Horthy Miklós történelmi sikere. Akármit mondanak egyesek, Szegedről egy összetoborzott, maroknyi hadsereg élén indult, széttépett, kifosztott, koldusországot vett át. Balsorsot, pártviszályt, elkeseredést, zûrzavart. Trianont! És ma itt van. Egy hatszázötvenezer főnyi hadsereg élén, hogy valóra váltsa egy nemzet álmait.

A történelem sok mindent elmondhat majd róla, de bizonyosan el fogja mondani azt is, hogy magyarnak való államfőnek teremtette az Isten. Van kemény keze, de nem diktátor, odaüt az asztalra, ha kell, de senki nem tartja be úgy a magyar alkotmány rendelkezéseit, mint ő. Magyar még abban is, hogy szereti a külsőségeket, az alabárdos testőrök arany-ezüst sújtásos egyenruháit, de maga nem él sem jobban, sem rosszabbul, mint egyik-másik magyar birtokostársa. Reprezentatív jelenség, aki tud imponálni a magyarnak és a külföldinek.

De vajon nem borzong-e őfelette is a végzet árnyéka? Vajon a szerencsecsillag fénye nem hanyatlik-e mától kezdve. Mélyre, egyre mélyebbre? Mert erre a húszesztendős uralkodásra nem borul-e rá két baljós árnyék? Nem hiányzik-e mellőle valaki, aki az öreg úr mellett, a fiatalságot képviseli? Mert a fiatalság, épp az, amely a jobboldalon állt ma már nem úgy gondolkozik, mint az öregek. Ez a fiatalság olvasta Milotay Ismeretlen Magyarországát, olvasta a népi írókat, Prohászkát, sőt talán Kovács Imréék Néma forradalmát is. És ha ezen a fiatalságon állana, akkor ma nem lenne több nagybirtok, hitbizomány Magyarországon. Ez a fiatalság nem érti többé, hogy miért kell ott ülnie a felsőházban egy csomó embernek, akik összesen vagy két millió hold latifundiumot képviselnek. Nem érti, miért nem lehet megrendszabályozni a nagykapitalistákat, a kartellek vezéreit, a trösztök kiskirályait.

Gömbös Gyula vezetése alatt a Turul fiatalsága megrendezte a nagy népi egészségügyi kiállítást. Belekiáltotta a magyar közvéleménybe, hogy nem lehet tovább várni a földreformmal. és a reform mégis elmaradt. Titkos hatalmak lefogták a Gömbös Gyula kezét, s Gömbös belehalt élete legnagyobb csalódásába. Igen! A fiatalság azt kérdezi, hogy van-e még idő pepecselni itt a germán és a szovjet hatalom árnyékában? Van-e még időnk kímélgetni az előjogokat és nem volna-e ideje végre legaljáról kezdeni az országépítést. Földjéhez kötni a magyar parasztot, hogy legyen mit védenie? Vajon nem nagyobb, nem erőteljesebb volna-e Horthy Miklós hatalma, ha ott nyugodna a virágzó paraszti kisbirtokon, a kisemberek millióin és nem támaszkodna egyik felével a latifundiumok és a nagykapitalisták szûk társadalmára?

Óh ez a hatalom! Szédítő, bûvölő, kegyetlen teher és gyönyörûséges mámor. Horthy Miklós azonban csak a terhét viselte eddig. Nem szédült meg a hatalomtól. Küzdött Trianonnal, a kommunistákkal, leverte a királypuccsot, miközben vérzett a szíve a királyért és a kiontott testvérvérért. De vajon nincs-e mellette valaki, akit megszédített ez a mámor, aki csak a hatalom fényességét látta? Ez a szép, gyönyörûséges, őszhajú asszony, a kisnemesek lánya, nem álmodik-e ott a budai Várban valami örök életre, szóló hatalomról? Dinasztiaalapításról? Miért kell a vezércikkekben óvatos célzásokat tenni a Hunyadiakra, Corvin Mátyásra, akik ugyanígy jöttek a nemzet élére és aztán egy napon fejükre tették Szent István koronáját. Hiszen a miniszterelnökségi sajtóosztály bizalmas utasítása már nyíltan is a Hunyadi "dinasztia" emlegetését tartja kívánatosnak. Ez a szépséges nagyasszony valóban királyi jelenség. Finom, jószívû, méltóságos párja az urának. De nincsenek-e veszedelmes álmai? És vajon nem ezek az álmok zavarják a magyar politikát? Vajon nem ő fél-e az ellenzékiektől, a reformerektől, akik ezeket az álmokat, egy asszony szépséges álmait veszélyeztetik?

De a valóságnak ezen a szép napján, ne beszéljünk se a szép, se a rossz álmokról.
Hiszen, talán észre se vettük, már ott állunk Nagyvárad főterén, ötvenezer ember, harangzúgás, gyöngyös pártás lányok, zokogó székelyek. Az öröm órája ez. Hiszen a rabbilincs letört. A nemzet álma megvalósult és a legnagyobb álmot mégis csak Horthy Miklós váltotta valóra.

- Nézzétek!
A szûk Főutcán ott jön már fehér paripája hátán a Szabadító. Az erkélyeken fürtökben lógnak az emberek. Minden pillanatban lelőheti egy álruhás vasgárdista. De ő ül a paripa hátán. Körötte csak néhány gyalogos, alabárdos testőr és feltámadásra szólnak Szent László harangjai. Zeng az "Erdélyi induló".
De hallga csak! Milyen furcsa, idegen taktusok! Milyen nem magyar hangok ezek. Édes Erdély itt vagyunk! - harsogják a rezes bandák, éneklik a kipirult arcú nagyváradi lányok. Ki gondol most arra, hogy a felszabadításnak ezt az idegen muzsikáját, ezt az operettfináléba illő ,hazafiságot" egy jiddis marsból kölcsönözte a szerző. Ki gondol rá, hogy ezt a botrányt csak a legnagyobb fáradtsággal lehet majd eltussolni az ország szeme elől. Ebben a dalban egy másik világ énekel. Nem az ifjú katonáké, nem a reformereké és nem a szabadítóké, hanem a Színházi Életé.

És mégis! Nézzétek! Itt jön a szabadító fővezér. Fehér paripáján olyan mint a magyar legenda félistenei. Eleven szobor, magyar vezér, Hunyadiak utódja! Csak ezt az Erdélyi indulót ne hallanánk harsogni! Csak ettől a másik Magyarországtól is meg tudná szabadítani már a magyar népet! Hiszen - lássátok - milyen fiatal, milyen daliás. És úgy hull rá a rengeteg virág, mint ha ma csakugyan virágesőt harmatozna az ég is. Ott áll már a fehér paripa, a tribünök előtt. S az ,,öreg úr" kiveti magát a nyeregből. Fiatalon, mint valamikor tengerészkadét korában. Épp úgy, ahogy a bécsi Hofreitschuleban tanulta. Felviharzik az ötvenezer torok. Magasba röpülnek a zászlók, ő pedig belenyúl a tengerészkabát ja zsebébe. Kivesz egy kockacukrot és odaadja a hófehér paripának. Megveregeti a nyakát. Olyan szép, olyan magyar, olyan emberi mozdulat ez, hogy tombol az egész Nagyvárad. Az öreg úr, csak most szalutál!

A Szabadító most köszönti Erdélyt.
S ebben a pillanatban súgja mellettem valaki: - Hallottátok! A román király lemondott a trónról! Még néhány nap és a piros-fehér-zöld zászlót kitûzik a zágoni határon. Magyarország csillaga a zenitre ért.


A CSALÓDOTT MENYASSZONY

Kolozsváron az első ember, akivel találkozom a bukovinai székelyek papja.
Onnan jön a határokon túlról. Jön, mint Julián egykor IV. Bélához. Azt mondja Teleki Pált keresi! Beszélni akar vele. Mert jön a tatár. Az orosz meg fog indulni és akkorra a bukovinai székelyeknek itt kell lenniük a határon belül.
- De vajon nincs-e későn?
Erdély azt mondja, hogy: nincs! A bécsi döntés a Székelyföldet visszaadta Magyarországnak, de tulajdonképpen mégis elvágta tőle. A határok felé nem vezet vasút.

- Nem baj! Megépítjük a dédai vasutat. A határokon, a kárpáti hágókon nincs megfelelő katonai védővonal.
- Nem baj! Meghosszabbítjuk a Horthy-vonalat.
Az alkotás, az országépítés láza festi pirosra az itteni arcokat: Egy szent esküvés az egész Erdély és egész Magyarország!
- Most jóváteszünk mindent! Helyrehozunk mindent!

Feledhetetlen látvány, amint Kolozsvár főterén végigdübörög a magyar hadsereg. Egyszerre megnövekedik az erdélyiek bátorsága, bizalma, öntudata. Nekik azt mondták a románok, hogy egy szedett-vedett, fegyvertelen, mezítlábas társaság fog idejönni. S most virágesőben, könnyzáporban, tankok, autós oszlopok. Egy modern hadsereg menetel itt, ahonnan 1918 karácsonyán megverten, tépetten húzódott ki néhány rongyos század.

Csak ezt az Erdélyi indulót ne hallanánk már! Ezt a szörnyû, idegtépő, operettmuzsikát. Egy másik Magyarország riasztó kakofóniáját. Mert ezt nem értik itt Erdélyben. És nem értenek sok más mindent, ők a rabságban, a nyomorúságban, a kisebbségi sorsban egyszerûbbek, emberebbek, magyarabbak lettek. Minket pedig hamis irredenta cicomáiba öltöztetett egy idegen szellem, amelyet elfelejtettek elpusztítani 1919 után. Õk megtanultak némán, felszegett fejjel nem engedelmeskedni az idegen hatalomnak. Mi ájultan csapdostuk a bokánkat az úgynevezett "tekintélyek" előtt. Nekik, a kisebbségi sorsban nem jutott cím és rang, gyakran még kenyér sem. Mi kegyelmesi, méltóságosi címekkel büszkélkedtünk. Náluk a Nyírők, Reményik Sándorok, Wass Albertek egyszerû nyelvén kellett beszélni. Nálunk a Színházi Élet stílusa lett a társasági modor.

Egy szörnyû, idegen fertőzés bacillusait hozza most egy másik Magyarország ide a havasok szûztiszta levegőjébe. Nem akarjuk észrevenni, hiszen annyit beszélünk a keresztény Magyarországról, de a pesti Lipótváros, a kávéház, a körút, az eszpresszók finom idegen mérgét hinti szét most itt az anyaország. Ez a szellem, amely vereséget szenvedett 1919-ben, amelyet megutált mindenki, két évtized után mesterien átformálta Magyarországot. A forradalom, a bolseviki lelkû zsurnalizmus nem volt már jó portéka 1919 után. Megpróbálták hát mindezt átkenni az előkelőség, a hazafiság, a revizionizmus, olykor az irredenta rikító, olcsó színeivel. A proletárságot nem lehetett megmérgezni többé. Hát megmérgezték az arisztokráciát, és részben a középosztályt. És el kell ismerni, mindez mesteri munka volt.

A lapjaikhoz lassan becsalták a bethleni korszak minisztereit, a Színházi Életükbe lefényképezték a miniszterek estélyeit, a kormányzó Garden Partyjait és melléjük odafotografálták a bankárok, iparmágnások, vagy a lipótvárosi új egzisztenciák zsúrjait, amelyeken az 1919-es kommün zsurnalisztái, színészei "hetyegtek" együtt az azonos körből származó iparlovagokkal és minderre azt mondták, hogy a kettő tulajdonképpen egy. A kormányzó fogadóestje és a Hatvány Lili bárónő zsúrja. Egy és azonos. Una eademque nobilitas! Ezt kell követni. Ezt kell példaképpen magunk elé állítani.

Hiába jajdult fel olykor az Egyház, hiába protestáltak a katolikus újságírók, s hiába írtak hátborzongató riportokat a Mária Valéria telep nyomortanyáiról, áldozatos lelkû páterek hiába dobták a magyar arisztokrácia és középosztály asztalára a "Krisztust, kenyeret!" címû könyv gyilkos vádiratát. A Színházi Élet tulajdonosának, Incze Sándornak nagyobb befolyása volt a magyar társasági élet kialakulására, mint Prohászka Ottokárnak. Prohászka könyvei öt-tízezer példányban jelentek meg. A Színházi Élet százezer példányban. És a Színházi Élet, a napi sajtó társasági rovatai, a pletykakolumnistái szüntelenül azt szuggerálták lefelé, hogy a kegyelmesi címekkel feldíszített tekintélyek előtt meg kell hajolni. Akár Lebédiából indultak, akár Tarnopolból.

Una eademque nobilitas!
És a magyar középosztály, a magyar tisztikar egy része - anélkül, hogy észrevette volna - húsz esztendő alatt átvette ezt a társasági modort. A kérlek alássan kedves bátyám, - amiről az Intim Pisták megemlékeztek, általános megszólítási forma lett. A szabolcsi új dzsentrik disznósörtés kalapját divatként hordták a magyar mágnás ifjak. A társadalmi élet egy idegen, mulatságos majomcirkusszá vált, bokacsapdosással, "tisztellek alássan" szellemeskedéseivel, jampecséggel, fenn az ernyő nincsen kas úriassággal és szívet szorító magyartalansággal.

Ez a szuggesztió lassan hatalmába kerítette a kisközéposztályt, az alantasabb tisztviselőkart. És minden városi aljegyző legalább olyan tekintély akart lenni, mint Vida kegyelmes úr, és minden hivatalnokné olyan perzsabundát akart hordani, mint az "isteni" Karádi Katalin. Minden altiszt olyan tekintély kívánt lenni a maga szemétdombján, mint a titkos tanácsosi címmel felövezett nagyobb kakasok és mindenki "halálosan" meg volt sértve, - nyilas vagy kommunista szemtelenkedésnek vélte, - ha tekintély-mivoltát kétségbe merte vonni valaki. Ez az igazság!

Miniszterek, sőt miniszterelnökök buktak bele abba, hogy ujjat mertek húzni ezekkel a társasági áltekintélyekkel. Mikor a Felvidék magyarlakta része visszakerült, sokan azt hittük, hogy mindennek vége lesz. Hiszen a felvidékiek ugyancsak egy egyszerûbb életformát, a kisebbségi sorsban megtanult demokráciát, emberibb magatartást hoztak magukkal, ők valóságos hatalmakkal - a benesi állam elnyomó erőszakával - nem pedig mondvacsinált tekintélyekkel, nem tízezer pengőért vásárolt kormányfőtanácsosi címekkel állottak szembe, ők nem tudták tisztelni ezt a magyar társadalmi majomszínházat. A magyarság, főként a felelősséget érző jobboldal új lelket, megújhodást várt tőlük. És mindjárt a parlament első ülésén, amelyen megjelentek a visszacsatolt Felvidék képviselői, szemükbe vágta Sztranyavszky Sándor:

- Ez a benesi szellem!
Imrédy Bélának is abba kellett belebuknia, hogy a nemzeti és keresztény demokráciának, a tiszta magyarságnak új szövetségét akarta megcsinálni a felvidékiekkel. Ki akarta szellőztetni a kaszinók társalgójában, kártyaszobáiban összegyûlt, áporodott levegőt. Ez a szikár és komor aszkéta úgy gondolta, hogy elérkezett a belső megújhodás, a nemzeti demokrácia ideje, a társadalmi cirkusz és álarcosbál felszámolásának órája.

És ettől a megújhodástól nagyon félt egy őszhajú, gyönyörûséges asszony, aki a hatalom álmait és örökkévalóságát álmodta a budai Várban. Ha kisöprik a Verbőczi uramék Magyarországával összekevert Tarnopolt, kire támaszkodik majd a hatalom? Hiszen ez az Imrédy már megmutatta, hogy veszedelmes lázadó. Nyilas, vagy talán kommunista is. Feloszlatta a szeszkartellt, amelynek tizenhét azonos származású családja évente legalább harminc millió pengőnyi, illegális, adózatlan jövedelmet tett zsebre. Az ilyen veszedelmes "antiszemitát", mondták, ki kell irtani. Ki kell ütni a kuglipályáról. Ez az ember ért a pénzhez. Európában talán a legnagyobb elméleti és gyakorlati tudósa annak. Amellett megközelíthetetlen. Az ilyen ember előbb-utóbb bajt csinál.

Hetekig, hónapokig jártak a 8 órai Újság munkatársai Imrédy Béla őseit kutatva. Elmentek Németországba, megvesztegették a megvesztegethető vidéki polgármestereket. Pecunia non olet! - Ezek felvették azokat a guruló pengőket, amelyek még megmaradtak a szegény szeszkartell tagjainak. Egy napon aztán a kormányzó elébe tárta ezeket a megkorrigált keresztleveleket Imrédy Bélának:
- A dédapja zsidó volt, kedves Imrédy!
Azt mondják Imrédy Béla elájult.
Ez volt a köszönet a Felvidék visszacsatolásáért.

Most hát majd Erdélynek is meg kell ismerkednie ezekkel a módszerekkel. Hiszen Erdélyben is él az úgynevezett "benesi szellem". Itt sem szeretik a hamis pompát és a hamis tekintélyeket. .

Pedig már nem Imrédy a miniszterelnök, hanem Teleki Pál, ez a száraz, okos és szenvedélyek nélküli földrajztudós, aki méghozzá Erdély fia. Õ egymagában is egész külön világ. Az Angol Királyi Földrajzi Társaság tagja s úgyszólván ez az egyetlen rangja, amire büszke, ő állt ott a trianoni órateremben, amikor Erdély és Magyarország fölött kimondották a halálos ítéletet, s holnap ő fog itt állani Kolozsvár főterén, mikor a kormányzót köszöntik a feltámadásra szóló harsonák. Vajon neki, az Angol Királyi Földrajzi Társaság tagjának se hinné a világ, hogy hû barátja annak a Nyugatnak, amely minket belekergetett Trianon poklába? Ez a száraz, szenvedélyek nélküli tanár talán a legeuropéerebb embere az elmúlt húsz esztendő magyar korszakának. Segített megalapozni a szegedi ellenforradalmat, amikor nyakkendő nélkül, kezében egy kis vulkánkofferrel és benne három millió koronával beállított Szegedre, hogy megkezdje a Horthy Miklós körül csoportosuló tisztek és a nemzeti hadsereg szervezését. Apponyi oldalán ő képviselte a magyar érdeket Trianonban.

Akkor meg se nézték az ő világhíressé vált piros-fehér nemzetiségi térképeit. Most két országrészt segített visszaszerezni velük. S ha valami, akkor az ő magyarsága, az ő politikai érettsége, européersége örök időkre szóló bizonyíték, hogy nem tehettünk másként. Ha Teleki a Bécsi Döntés révén ki merte harcolni a revíziót, akkor azt merni kellett az egész nemzetnek. Ha Teleki elfogadta - mint mondják - "Hitler kezéből" Erdélyt és Felvidéket, akkor elfogadhatja a nemzet is.

Teleki Pálról igazán senki sem mondhatja, hogy ,,nácibérenc". Hiszen ez a professzor és cserkész, ez a katolikus puritán és erdélyi nemes nemcsak a szegedi ellenforradalmat tudta nagyra növelni. Valami egész különös, soha nem látott egyéni módszerrel csinálja a politikát. Németbarátságot emleget kifelé, de a guruló márkák vádját kiáltja a nyilasok, felé - noha ő tudja a legjobban, hogy Magyarországon nem gurul semmiféle márka - s közben Angliának még ma is elküldi a magyar élelmiszerszállítmányokat. Az a típus, akit nem lehet megingatni és még kevésbé megvesztegetni. Utálja a népszerûséget és még jobban utálja az újságírókat. Semmi érzéke nincs a szenzációk iránt. Mikor a padot döngetve interpellálnak a parlamentben, akkor ő három órás beszéd unalmába tudja belefojtani a legdühösebb izgalmakat. Kassán három órát beszélt arról, hogy a magyar ember keveset beszél. Csak egymásra kacsint és érti, hogy mit akar a másik. A beszédet senki sem értette, de mindenki meg volt győződve róla, hogy Teleki valami nagyon fontosat mondott.

Vajjon itt, Erdélyben meg fogják-e érteni ezt a beszédet? Megértik-e hogy húsz év óta ő sem járt itt. Megértik-e majd, ha a magyar mágnásnak akarja visszaadni a románok által elvett földet és nem a magyar parasztnak akarja juttatni? Teleki száz százalékig hiszi, hogy azok az alapok, amelyekre a mai rendszer támaszkodik, jók és helyesek, időtállóak. Õ nemcsak a magyar igazság harcosa, hanem a rendszer katonája is. A változhatatlanság hirdetője. Nem szereti a reformokat, vagy ha szereti, mindig attól tart, hogy a szélsőség esetleg a németek malmára hajtja a vizet, ő nem akarja a "nyilasok vitorláiból kifogni a szelet", mint Darányi Kálmán akarta. Teleki a nádpálca híve minden belső kérdés megoldásánál. Amellett hisz az erdélyi politikában. Hiszi, hogy kétfelé is lehet jó arcot mutatni, két vasat is lehet egy tûzben tartani és egy zsákból lehet egyszerre hideget, meleget fújni. Vajon elhiszik-e neki az angolok? És elhiszik-e a németek? Egyáltalán megértik-e itt Erdélyben, ahol egyszerû szavakat, egyszerû igazságokat és egyszerû embereket várnak?
Teleki neve egybe van kötve a magyarsággal, az angolbarátsággal, de össze a magyar világnak azzal a darabjával is, amely korhadt, amely már nem népszerû.

Hihetetlen és furcsa circulus viciosus ez. A magyar nép nem rajong a felsőházért, a nagybirtokért, a színházi-életes társadalmi majomszínházért, a tekintélyállam áltekintélyeiért. S aki az utóbbit védi, az az angol szimpátiáktól idegeníti el a közvéleményt. A kastélyok, a felsőházi tagok, a kegyelmes urak itt vannak. És Anglia messze van. Ha a mostani németbarátok, a szociális reformok sürgetői csinálnának angolbarátságot, akkor a magyarság egy emberként állana az angolok oldalán. Ezek viszont nem mernek angolbarátok lenni, mert ezt a fogalmat kompromittálták a baloldalon azok, akik a "magyar életformát" védik. A közéleti cirkuszt, a hajbókolást, a margitszigeti golfpályát, a walesi herceg kecskeméti "barackját", amit a hajdani szeszkartell állított elő.

És épp ez a "magyar életforma" az, ami tarthatatlanná vált, mert hiszen nem magyar, nem európai és nem időszerû már. Erdély egy fiatal, szociális Magyarországot vár. Azt várja, amely a tényekben valósággal már megszületett és amelynek minden eredményét, nagyságát, szépségét lerontja ez a "magyar életforma". A bokacsapdosók, tekintélyt játszó kényelmes urak és kormányfőtanácsosok. Erdély fölszabadítót vár és most kap egy otthonról kimustrált hivatalnoksereget, néhány basáskodó tekintélyt, akik nem felszabadított, hanem meghódított területnek tekintik Erdélyt. A megújult Magyarország visszaszerezte Attila földjét és a megkorhadt életforma megszállottjai most elvesztik azt.

-Úgy jártunk veletek, - mondja egy tusnádi magyar - mint a középkori királykisasszony, aki álmaiban meglátta a vőlegényt. Szép volt, fiatal, erős, bátor. Hiszen húsz éven át mi is ilyennek láttunk, ilyennek álmodtunk titeket. És aztán egy napon eljött a vőlegény. És nem olyan volt, mint az álmokban. A menyasszony, - ne haragudjatok - csalódott.

Igen. Mert mi nem álomlovagok, csak emberek vagyunk! Mi történt hát?
És most a oltárkő alatt hirtelen meglátjuk a magunk valóját. Magyarország belekapcsolódott a nagy európai nemzeti áramlatba, amely a versaillesi és trianoni diktátum megdöntésére törekedett. Akarva, akaratlan nemzeti vonalon a Hitler "szövetségese" lett, miután az angolok, franciák nem ismerték el nemzeti igényeinket, nem segítettek hozzá azok megvalósításához. Mint revizionisták tehát egy úton menetelünk a németekkel a békediktátumok megdöntésére és a bolsevizmus elleni harcban.

Annak a nagy európai áramlatnak, amelynek milliószámra vannak hívei, Franciaországban, Belgiumban, Itáliában, Spanyolországban, Svédországban és vannak hívei magában Angliában, sőt Amerikában is, van egy másik oldala: a szocializmus. Szociális téren azonban a mi Magyarországunk felső rétege Anglia szövetségese. Pontosabban az angol életformáé: a kastélyé, a nagyiparé, a kereskedőé. Az angol munkástól éppen úgy félnek, mint a némettől, a Labour Partytól épp annyira, mint a NSDAP-tól.

Nemzeti vonalon elismeri, hogy azoknak van igazuk, akik össze akarják zúzni Trianont. És szociális vonalon azokkal tart, akik fent akarják, vagy legalább is fenttarthatják Trianonnal együtt a nagybirtokot, a hitbizományt, a liberális kapitalizmus megmaradt részeit, a szeszkartellt és a Színházi Életet.
A magyar tragédia itt van. A lélek kettéhasadt. A gondolat, amely Szegedről egyértelmûen indult, kétfelé vált. Egy szociális forradalom elmaradt..
S a résen a bolsevizmus fog beözönleni.


ÖRÖK BARÁTSÁG JUGOSZLÁVIÁVAL

Jugoszláviával aláírtuk az örök barátsági szerződést. A külügyben az öreg rókák, a diplomáciai hivatás professzionistái, sápadtan törlik a homlokukat.
- Úristen! Mi lesz ebből megint?
Végzetesebb politikai baklövést aligha követtek még el valaha. Azt suttogják, hogy Csáky István külügyminiszter minden rábeszélő képességére szükség volt, amíg Teleki Pál beleugrott ebbe a kétségbeesett kalandba. Hitler már elfoglalta Lengyelországot, fél Franciaországot, Hollandiát, Belgiumot, Norvégiát, Dániát. Csapatai ott állnak Romániában és Bulgáriában. Ki hiheti, ki gondolhatja ép ésszel, hogy majd hatszázezer magyar honvéd és egy millió jugoszláv fog ellenállni a kettőszáznyolcvan intakt német hadosztálynak, ha egyszer eszébe jut végleg lerohanni a Balkánt?

Vajon jobb lesz az angoloknak, ha most egyszerre két "semleges" nemzetet nyel le a nacionálszocializmus?

Semmi kétség, hogy Budapesten most a legnépszerûbb nemzet Jugoszlávia. Felelevenednek a Hunyadi korszak emlékei, Rigómező, Nándorfehérvár, Dugonics Titusz, a szegedi ellenforradalom, amelyet egyedül a jugoszlávok segítettek nagy titokban, a kormányzó mohácsi beszéde. Ezek azonban hangulati elemek. Nem is szólva Dugonics Tituszról. Vajon egy ilyen kétségbeesett dugonicsi szerb hősiesség nem ránt-e majd minket is magával a mélybe? És legfőként mi lesz, ha a jugoszlávoknak is nyíltan határozniuk kell Hitler mellett, vagy Hitler ellen? Az egészben ez a leghomályosabb pont. Azt ugyanis a gyermeknek is tudnia kell, hogy tulajdonképpen nem a jugoszlávokkal kötöttük ezt a szerződést, hanem Czvetkovicsékkal, akik nem jelentik a népet, hanem a vékony, felső uralkodó réteget. Sőt, annak is csak egy részét. A jugoszláv opportunistákat jelentik, akik most próbálnak jó arcot vágni Hitler felé és Mussolini felé, de nagyon jól tudják, hogy ezt a fiatal Jugoszláviát nem tradíciók ragasztócementje forrasztotta össze.
Jugoszlávia Trianon, vagy még inkább az első világháború szülötte. Szarajevó és Korfu neveltje. Olyan föld, amelyen királygyilkosságok, pisztolylövések, bombarobbanások, hősi honvédő háború fanatizmusában, partizánharcok és a svábgyûlöletének légkörében született meg a tizenhét fajból álló nemzet.

Mi lesz, ha egyszer ezek a szenvedélyek fölébe kerekednek Czvetkovics és Czinczár Markovics opportunizmusának? Akkor majd azt mondjuk, hogy pardon, mi csak a kormánnyal kötöttünk örök barátságot? Vagy engedjük magunkat belerántani a közös sírba, a közös pusztulásba? A fiatal király rezsimje ugyan antibolsevista. De mi történik, ha valakit megint kidobnak a Konak ablakán és felülkerekednek a pánszláv erők, az oroszbarátok? Akkor majd együtt fogunk masírozni a bolsevizmussal? Méghozzá az "örök barátság" jegyében? Vagy semlegesek maradunk, amíg Hitler engedi, aztán pedig visszavonulunk a tarthatatlan sopronszentgotthárdi vonalról a Duna-vonalra és védjük Jugoszláviát, Trianon Jugoszláviáját azok ellen, akik végeredményben mégis Versailles és Trianon szelleme ellen harcolnak?

Csáky István külügyminiszternek, - mondják - valamikor nagyon súlyos felelősséget kell viselnie a történelem előtt ezért a szerződésért. A belgrádi látogatásról hazaérkezett újságírók pedig lelkendezve beszélnek a fogadtatásról. Remek volt a mézben főtt kompót, a pezsgő, a sligovica. Belgrád utcáin és a vendéglőkben, ahol megfordultak, ismeretlen emberek ölelgették őket. Nagy felköszöntök hangzottak el és Hitlert közösen szidták a magyar és jugoszláv szónokok. Az már kissé kínos volt, hogy még dühösebben szidták Mussolinit. Triesztről beszéltek és Karinthiáról, amelyet tulajdonképpen Jugoszláviától raboltak el az olaszok és a svábok. A magyarok ezzel szemben udvariasak voltak. Nem beszéltek a Bácskáról. Sem a Ferenc csatornáról. A magyarok, a Hotel Moszkva ezüsttel terített asztalainál, és a bárok grell plüsfoteljeiben, szüntelenül úgy érezték magukat, hogy puskaporos hordón ülnek. A szék, az asztal, a padló mind szilárdnak látszott. A baráti karok kemények, ölelők voltak. Mégis azt hitték, hogy mozog alattuk a föld. Egy este, mikor legrózsásabb volt a hangulat, hirtelen egy otthoni arc bukkant eléjük. Keskeny, elegáns profil.

- Hová mégy Tibor? - kérdezte valaki.
- Amerikába! - hangzott a válasz. És Eckhardt Tibor, keresztül ködön, éjszakán elindult Amerika felé.
- Boldog ember! - mondja egy erdélyi képviselő. - ő már kijutott a dilemmából. De vajon csakugyan boldog ember-e? Hiszen ha elmegy, ha túljut a határokon és biztonságban lesz az angol, vagy amerikai lobogók alatt, akkor majd a sajtóosztály kiadja a parancsot: meg kell írni róla, hogy hazaáruló volt. Dezertőr! Otthagyta a vártát. Otthagyta a magyar dilemmát. Közben mindenki tudja és tudni fogja róla, hogy nem magától megy. Teleki küldi. Menjen át Amerikába és ha minket elvisz a germán, vagy a szláv vihar, próbálja menteni a menthetőt, a jövendő reményét.
Soha még politikus nem indult ilyen nehéz feladattal idegen országba. Abban, amit vállal, van valami a Tiszák fanatizmusából és Görgey mártíriumából.

Harcolni egy tragikus nemzetért és közben viselni egy nemzet átkait, az irányított közvélemény szidalmait. Tragikus magyar ő is. Akár csak Teleki, Gömbös, vagy Darányi voltak. Õ is Szegedről indult tulajdonképpen, ő is a magyar ellenforradalom gárdájához tartozott. A fanatikusok, elfogultak, forró fejûek táborában ő volt a hideg ész, a messzenéző okos européerség képviselője. Mikor 1923-ban felülkerekedtek a reakciós erők, a kartellek, a trösztök urai, Eckhardt Tibor megfordult. Gömbösék a magános, kilátástalan harcot, a nyílt elkeseredett ellenzékiséget választották. Eckhardt Tibor lemérte a szemben álló erőket. Alulról kell kezdeni mindent! Visszatérni a magyar fajta ősi alapjaihoz, a faluk népéhez, a paraszttársadalomhoz. Szép lassan le kell faragni a kartellek hatalmát, felszámolni a másik Magyarországot, amely még itt maradt 1914-ből aztán megteremteni egy szociális, demokratikus magyar hazát, amelyben majd ezek az alulról jött emberek, a falusi kisgazdák, a nép fiai fogják vezetni a gyárakat, irányítani a kereskedelmet, eltakarítani tekintély-Magyarország múmiáit, a biciklistákat, akik felfelé hajbókolnak és lefelé taposnak.

A nagy gazdasági válság idején sokszor voltak pillanatok, amikor úgy látszott, hogy egy millió független kisgazda "Marcia su Budapest"-jével ő fogja megteremteni a magyar demokráciát. De jaj, aki Magyarországon demokráciát mond, veszélyes és népszerûtlen dolgot beszél. Ezt a szót, amelynek másutt olyan tiszta és nemes a csengése és amelyet lelkével és szíve mélyéből mondana a magyar nép, talán örök időkre kompromittáltak az 1918-19-es forradalmárok, a Károlyi Mihályok, Hatvány bárók, Kun Bélák. Hiába itt a legtisztességesebb szándék, a legnemesebb magyarság! Aki ma a "demokrácia" szót kiejti Magyarországon, szüntelenül abba a gyanúba keveredik, hogy ő is olyan demokráciát akar, mint Károlyiék. Arról nem tehet sem Eckhardt Tibor, sem a független kisgazdapárt, sem a más ezen a keserû levében forgó világon, hogy nálunk a "demokrácia" fogalmát is megrothasztotta egy kisebbség, amely a demokrácia nemes, plátói fogalmát összekeverte a 19-es hazaárulás, kommunista diktatúra mocskával. S annak, aki angol, amerikai értelemben demokrata, itthon szüntelenül védekeznie kell a "demokraták" ellen. Nem ragadnak-e rá? Nem nyomulnak-e be hozzá is azok, akik előbb csak valami benesi demokráciát, aztán újra egy kisebbség terrorista diktatúráját akarják?

Sehol máshol a világon, de nálunk a demokrácia jelszava tragikusan azonosult a hazaárulás fogalmával. Aki demokráciát mond, az esetleg Károlyi Mihályt mondja, Az Estet, a Pesti Naplót, a trianoni országbomlasztást. Eckhardt Tibor azonban nem akarja, ő egy szociális, nyugateurópai Magyarországot akar. De vajon hogy tudja majd külföldön megmagyarázni Churchillnek, Rooseveltnek, hogy:
-Uraim! az Isten szerelmére, mi nem tudunk demokráciát teremteni, amíg valahogy fel nem számoljuk ezeket a professzionista "demokratákat", akik megint országvesztést akarnak, megint a maguk kisebbségi uralmát akarják rákényszeríteni a magyar parasztra. Mi angolbarátok volnánk, de nem lehetünk azok, mert ezek is Angliához törleszkednek és az angolbarátságot is kompromittálják a magyar tömegek előtt.

Tragikus feladat ez.
- Isten veled! - hangzik a komor búcsú a belgrádi éjszakában.
Menj és vidd hírül a boldogoknak, hogy nem tehettünk mást, mint amit teszünk. Alázd meg magad a nemzetedért és próbálj használni azoknak, akik átkoznak. Próbálj használni azoknak, akiket itt hagysz és próbáld hinni hogy ezek méltók lesznek hozzád: a Tildy Zoltánok, a Nagy Ferencek.

Hisz itt, a belgrádi éjszakában még szól a guzlica, mennydörög az éljen, a zsivió, de a Kalimegdán fölött már a zordon Ananké bontogatja a szárnyait és a fekete bástyákon ott áll Dugonics Titusz ködalakja, amely majd mélybe rántja őket is, minket is. Meg tudod-e magyarázni, hogy nem tehettünk mást? Hisz ez az utolsó kísérlet. És ha ez is balul üt ki, akkor: Finis Hungáriae!
De vajon megértik-e egy nemzet tragikus dilemmáját azok, akiknek meg kellene ezt érteniük? Ha nem segítettek húsz éven át, fognak-e segíteni most, mikor már az ő érdekükről is szó lenne?

Itt, a külügyminisztériumban azt beszélik, hogy Teleki kérdést intézett az angolokhoz, amerikaiakhoz, milyen segítséget ígérhetnek Magyarországnak arra az esetre, ha a németek megkísérlik az előretörést a Balkán felé.
- Semmit! - hangzott a válasz. Anglia maga is nehéz helyzetben küzd. Amerika pedig messze van.
Akkor hát áldozzuk fel magunkat egy távoli álomért. Haljunk meg, mint a lengyelek meghaltak, de a végső győzelemkor álljunk ott a győztesek mellett, akik a békét fogják diktálni. De vajon lesz-e még akkor magyar nép? Lesz-e lengyel nép, jugoszláv nép? Hát nem láttuk a határon a csalódás, magárahagyottság bronzhajú Polóniáját?

Jó magyar szokás szerint ilyenkor vegyük elő az álmokat, az önvigasztalás gyönyörû délibábjait. Minket szeret a magyarok Istene. Minket nem hagyhat magunkra az ég. Különben is ezek a szerbek ki fognak tartani. Harcolni fognak a hegyek között, a Dunánál, ha kell megint Korfuban! De vajon fognak-e harcolni a horvátok, akik már szabadulni szeretnének a jugoszláv igából? És ha nem fognak harcolni, akkor vajon kit szeressünk jobban. A trianoni Jugoszláviát, vagy a horvátokat, akik mégis csak nyolcszáz esztendeig éltek velünk.

A tragikus dilemmába már közbe belehalt Csáky István is, aki megteremtette ezt a lehetetlen helyzetet. A nemzet becsületét, az adott szavát hozzákötötte a gyenge lábon álló jugoszláv rezsim életéhez. és mi lesz, ha Czvetkovicsék megbuknak?
Egy reggel gyanútlanul bemegyek a szerkesztőségbe, mert az ember rendszerint akkor gyanútlan, amikor valami készül, amikor valami lóg a levegőben. Tegnap Czvetkovicsék Németországban jártak, hogy aláírják a háromhatalmi egyezményt. Most Kun Laci bácsi, az örökké ideges és örökké gyanakvó szerkesztő aggodalmas arccal csavargatja a rádiót.

- Valami nincs rendben - mondja, Belgrád nem ad híreket. Csupa indulót közvetítenek. Az indulók mostanában baljós mûfajt reprezentálnak. Ha valahol baj van, zûrzavar, akkor a rádió rendszerint indulókat játszik.
A jugoszlávokkal nem lehet baj, - mondja a külpolitikus. A jugoszlávok becsületes nép. Õk állják a szerződést.
Abban a pillanatban az asztalon telefon szól.
- A Magyar Távirati Iroda jelenti. A jugoszláv nép megbuktatta a Czvetkovics kormányt Belgrád tele van orosz zászlókkal. Czvetkovicsot letartóztatták.
És másnap azt mondja Churchill az angol parlamentben :
- A Balkánról jó hírek érkeztek.


ÉJSZAKA MAGYARORSZÁG FÖLÖTT

Éjszaka van. Illatos, csendes áprilisi éj. A körúton már bimbóznak a gesztenyefák, a kávéházak teraszán húzza a cigány. Mégis, mennyi sötét titok hallgat ebben a magyar éjszakában. A Vár ablakai világosak, de nem a tavaszi ünnep virraszt most, hanem a fekete gond.

A miniszterelnökségi sajtóosztályon megsúgták titokban, hogy Jugoszlávia ellen napok kérdése a német háború. A németek átvonulást kértek s valószínûleg magunk is belesodródunk a háborúba. Most aztán újra itt vannak a felvidéki és erdélyi válság gondjai, csakhogy meghatványozott mértékben. Hova, merre, melyik oldalon? A vezérkari szakértők szerint a Balkánon összesen egy angol páncélos hadosztály áll. Ezzel szemben a jugoszláv hadsereg rosszul van felfegyverezve. Karinthia, Bulgária, Románia felől egész német hadseregek állanak, hogy óriási harapófogóba szorítsák őket. A horvátok nem fognak harcolni Jugoszláviáért, és Pavelicsék az első puskalövésre kirobbantják a polgárháborút. Nem kell tehát stratégának lenni ahhoz, hogy az ember kiszámíthassa: Szimovicsék 99:1 eséllyel máris elvesztették ezt a háborút, mielőtt megindult volna. Mert a jugoszlávok nemcsak a németeket kapják a hátukba, oldalukba. Semmi kétség, hogy a bolgár hadsereg is megindul ellenük.

Valamikor, még két év előtt is sokat csavarogtam a bulgárok földjén. Tudom, hogy ott sok szenvedély, puskapor gyûlt össze a lelkekben, agyakban. Vajon tudják-e a bulgárok elfelejteni Macedóniát, a Véres Földet? Tudják-e feledni a szabadságharcosokat, a macedón hősöket, akik ott hulltak el az őrtornyokkal megerősített határon, a szerb csendőrök gyilkos gépfegyvertüzében? Tudnak-e nem emlékezni a Mara Bunyevákra, akiket a király jelenlétében kínoztak meg a szkopjei börtönben? Vajon nem közelebb állanak-e hozzánk a St. Germaintól annyit szenvedett bulgárok, mint a trianoni és st. germaini békeszerződés haszonélvezői, a jugoszlávok?

S most eszembe jut az az alkonyat, amikor a madarai platón, az ősbolgárok egykori fővárosának kiásott romjai között, hozzám lépett egy szerény, finom civilruhás úr.
- Ön ugye magyar újságíró?
- Az vagyok, felség.
S aztán Európa legigazabb demokratája, III. Borisz király jó fél óráig beszélt a közös sorsról, Árpádról, Omortagról, a Dobrudzsából előzött bolgárokról, akik hatszázezren laktak földalatti kunyhókban, akik csaknem ugyanazt a nyomort szenvedték, mint a mi székely véreink.

- Ne írjon erről, amit beszéltünk! - kötötte a lelkemre végül. De mondja meg a magyar barátainknak, hogy az igazságtalanság nem tarthat örökké. Se Trianon, sem pedig St.Germain.
S ha már mi nem tudunk határozni, vajon mit fog dönteni ez a bölcs, finom és szerény européer: a bulgárok királya. Egy magyar professzor, aki gyakran fordul meg a bulgárok cárjánál, azt meséli, hogy a király kissé fanyarul mondta a minap:
- Én angolbarát vagyok, a királynő olaszbarát, a népem oroszbarát, a hadseregem a németek barátja. De valamennyien St.Germain ellenségei vagyunk.

Magyarország fölött pedig éjszaka van. Az atra cura, a sötét gond beárnyékolja még az áprilisi csillagokat is. Vajon mit gondolnak most a virrasztók, akik a lelkiismeret harcát vívják ezen az áprilisi éjjen. A kormányzó, Teleki, s mindazok, akik forma szerint a felelősséget viselik ezért a nemzetért. Azt szoktak mondani, hogy mikor a nemzet sorsa forog kockán, akkor legelső a nemzeti becsület kérdése. Talán hat hete sincs, hogy aláírtuk az örök barátsági szerződést. Most hát támadjuk meg a jugoszlávokat. Igen ám, de Teleki aláírta a háromhatalmi egyezményt is, amely a németekkel, az olaszokkal szemben sokkal súlyosabb kötelezettségeket tartalmaz. Hol van hát az a "becsületügyi választmány", amely dönteni tudna az erdélyi politika nagy dilemmájában?

Hiszen most ugyanaz ismétlődik, ami az erdélyi politika klasszikus korszakában, egy másik Teleki idején történt. Akkor is magunkra haragítottuk a törököt is, a németet is és aztán megnyugtattuk magunkat, hogy valami rettentő okos és diplomatikus dolgot csináltunk. Most is aláírtuk a háromhatalmi egyezményt, aztán az örök barátságot. És most a kettő szembekerült egymással. Most aztán melyik szavunkat fogjuk megszegni?

Ilyenkor nem dönthet más, mint a realitás. Hiszen azt szokták mondani, hogy az az igazi államférfi, aki két rossz közül tudja okosan a kisebbiket választani. De vajon mi reális ebben a bolond világban?
A pesti kávéházak, eszpresszók és szerkesztőségek világában most vitatkozik a közvélemény. A lelkesek, az érzelmi emberek, a gyûlölködők most is azt mondják: nem engedheti keresztül Hitler csapatait! Ám jöjjön, aminek jönnie kell. Szállják meg Magyarországot. Bombáztassuk össze Budapestet és egy új szabadságharcban temetkezzünk a főváros romjai alá, de mentsük meg a becsületünket. Szenvedjünk, tûrjünk, legyünk partizánok, de majd ha az angolok és amerikaiak győznek, álljunk ott a győztesek oldalán és követeljük a jogainkat. Különben is mért ne állhatnánk ellen? Ha két-háromszázezer magyar elesik a nyugati határokon, legalább megmarad a kaszinók, eszpresszók, nagybirtokosok és nagykapitalisták életformája. Mert nem a hazát kell védeni, hanem az életformát - mondják a Pató Pálok.

Hitler legyőzte ugyan Franciaországot, de nem győzhet le minket. Velünk a Magyarok Istene, és nincs veszve bármi sors alatt, ki el nem csüggede. Valaki közben a legfrissebb Brauschitsch viccet meséli, amelyet éppen az önkínzók és azok terjesztenek, akik legjobban félnek a nyugati szomszédságtól.
- "Hallottátok? Hitler magához hivatja Brauschitschot s azt kérdezi:
- Mennyi időbe kerül Magyarország elfoglalása?
- Háborúval 24 óra, békésen 48 óra.
- Hogyhogy? - kérdezi Hitler.
- Úgy, mein Führer, hogy háború esetén elmaradnak az üdvözlő beszédek.
Ez a vicc ma kísérteties realitás. Talán az egyetlen realitás a sok valószínûtlenségben. Mert éjszaka van Magyarország fölött. S mi lesz, ha mégis ellenségként jönnek be a németek? Mi lesz épp azokkal, akik azt kívánják, hogy tényleg ellenségként érkezzenek?
Erről a kérdésről ma egy igen tájékozott magyar diplomata mondta nekünk, a sajtótájékoztatón:

- Hát igen! A németek a végén valószínûleg elvesztik a háborút. Hiszen a kormányzó már két éve megmondta Hitlernek, hogy el fogja veszteni, mert nincs hadiflottája. Amíg azonban elvesztik, abba belekerül négy-öt esztendő is. Azalatt Magyarország német megszállás alatt marad, ami azt jelenti, hogy előbb elviszik a búzánkat, a gyárainkat, aztán a hadseregünket s végül mindenünket. A németeknek fog dolgozni, harcolni, termelni egész Magyarország. Vajon mivel lesz jobb az angolok számára ez a megoldás, mintha tessék-lássék beállunk a háborúba, vagy éppen keresztül engedjük a német csapatokat? De ez még korántsem minden. A külügy már hetek óta birtokában van egy bizalmas jelentésnek, amely szerint, - ha Magyarország ellenáll a német követeléseknek - a németek az ország elfoglalása után megalapítják a Délnémet Államot, amelyhez odatartozik majd Dunántúl, Bácska, Bánát, esetleg az erdélyi szászság. Apatinban és néhány dunántúli faluban, de Temesváron is, erre az esetre már készen állanak a horogkeresztes zászlók. Hát most tessék dönteni!

- Négy-öt év múlva mindent visszakaphatunk! - mondja egyik baloldali újság munkatársa.
- Mindent! Kivéve önt! - feleli rá a diplomata. Mert ha holnap a németek ellenségként jönnek be ide, akkor el fogják hurcolni önt is és a többi hatszázezer zsidót is, lefoglalják a zsidók gyárait s elviszik önöket aknát szedni, vagy töltényt csomagolni a lodzi gettóba. De elviszik az angolbarát ellenzéket, betiltják az önök lapjait, feloszlatják a magyar pártokat, öt év után - ha majd győzünk - ki él ezek közül? És ki él közülünk?
A szemüveges fiatalember kissé sápadtabban mondja:
- Gondolja követ úr, hogy mindez így történne?
- Nem gondolom. Tudom. Az első huszonnégy órában Magyarország elvesztené jelenlegi területének egynegyedét, hatszázezer zsidó polgárát, hatszázezer német polgárát, vezető intelligenciájának legalább a felét.

- De megmentené a nemzeti becsületét! - próbál védekezni a csontkeretes kolléga.
- Nem mentené meg! - hangzik a hûvös diplomatahang. A németeknek ugyanis lenne annyi eszük, hogy az első órában hatalomra segítenék a legszélsőbb jobboldalt. A piszkos munkát nem a németek végeznék, hanem ezekkel végeztetnék el, s öt év múlva a béketárgyalásokon megint csak azt mondanák, hogy a magyar nép a felelős, mert hiszen akik mindezt csinálták, magyarok voltak. Ergo: a magyarságnak nem szabad visszaadni a saját hazáját. Hát most itt az idő. Tessék dönteni!

Éjszaka van Magyarország fölött. A lelkiismeret órája azt parancsolja:
- Tessék dönteni!
- Pedig még nincs vége! - hallom újra ezt a száraz, nyugodt, diplomatahangot. Hiszen abba, amit eddig mondtam, nincsenek belekalkulálva az ismeretlenségi hányadosok. Nincs benne a legnagyobb kérdőjel: Oroszország. Egyelőre csak bizonyos német jelentések vannak, hogy Nyugatoroszországban szibériai lövészhadosztályok gyülekeznek. Miért? Azért, hogy háborút kezdjenek a németekkel, vagy velük együtt szálljak meg Magyarországot, Romániát? Lengyelországot mindenesetre együtt intézték el. és ha háború lesz, ki garantálja, hogy Magyarország nem kerül-e orosz uralom alá? Ha béke lesz: ki biztosítja, hogy a németek nem adnak-e oda minket is, - legalább félig - az oroszoknak? Milyen támogatást várhatunk mi Nyugattól? Mit kaptunk Trianon után? Mit kaptak a lengyelek?

És most megint megjelenik előttem a bronzhajú varsói lány. Ott áll a volóci határon, az összelőtt autó mellett s egy magára maradt nemzet átkait jajgatja a testvérek és a történelem felé.
- Halljátok? Berlint bombázták! Danzigban partraszállt négyszázezer angol. . .
Éjszaka van Magyarország fölött. Sötét, kegyetlen még a csillagos ég is. és most megint azt a nyolcvanéves öreg magyart látom, aki Vezekény alatt autón robog a magyar csapatok elé.
- Édes fiam! Én nem halhatok meg úgy, hogy még egyszer ne lássak magyar honvédet!

Hát most mondjuk megint a délvidékieknek, hogy huszonkét évig hazudtunk nekik. Hazugság volt az irredentánk. Hazugság a revíziós harc. Nekünk nem kell a Délvidék, nem kell a Bácska. Legyenek továbbra is hû szerbek. Die Fahne Hoch! Nekünk nem kell az árpádi örökség. Mi megvárjuk, hogy az angolok visszaadjanak mindent. Igaz, megmondták, hogy ők nem adhatnak semmit. Nem ígérhetnek semmit. De mi az ő kijelentésük ellenére sem hisszük el, hogy nem akarnak segíteni rajtunk. Nem hisszük! Akármit is mond az angol és amerikai követ. Nem hisszük. Nem! Nem! Soha!

Talán tegnap, tegnapelőtt még lett volna egy kiút. A bölcsek azt mondják, meg kell próbálni semlegesnek maradni. Mi közünk nekünk a nagyhatalmak háborújához? Megvédjük a békénket, a szabadságunkat. De mivel védjük? Hiszen a totális semlegességhez nagyobb hadsereg kell, mint a háborúhoz. Hát kik vették el tőlünk az ezeréves kárpáti védővonalat? Kik parancsolták ránk Trianonban a harmincötezres zsoldos hadsereget? S vajon van-e őrült, aki elhiszi, hogy Hitler eltûrné itt, a romániai olaj, a Földközi tenger felé vezető út közepén a mi semlegességünk akadályát? Berlinben a diktátorok nyelvén beszélnek és vajon nem megmondták-e már a Kárpátalja visszacsatolása idején és nem maga Hitler mondta-e?

- Aki velünk akar enni, annak velünk kell főzni! Az angolszász válasz értelme körülbelül ugyanez, egy kis különbséggel:
- Velünk kell főznötök, de nem fogtok mivelünk enni!
Mit tehet egy ilyen magára hagyott nép? Száz év előtt még írhatta Petőfi: élet, vagy halál! Trianonban a magyar nép számára csak egyet írtak: halál! Mindenképpen halál! Hát soha sem virrad már? Soha sem lesz hajnal?
Reggel mikor bemegyek a szerkesztőségbe: kisírt szemek, csüggeteg arcok fogadnak: Teleki Pál az éjjel öngyilkos lett.
-Mi történt? Hogy történt?

Az utca, a suttogó Budapest azt beszéli, hogy Telekit a németek ölték meg. Nemrégiben új inast fogadott, akit a német követ ajánlott neki. Mire ma reggel felfedezték az öngyilkosságot, az új inas eltûnt. Állítólag a német követ autója csempészte ki a Sándor palotából. Persze, mint a többi suttogás, ez sem igaz. József királyi herceg néhány nappal ezelőtt a felsőház ülésén hosszasan beszélgetett Teleki Pállal, aki már akkor homályos célzásokat tett arra, hogy legjobb volna egy pisztolylövés útján kiszabadulni a dilemmából. A királyi herceg megijedt, felment a kormányzóhoz, akit figyelmeztetett:
-Vigyázni kell Telekire! Nagyon furcsa dolgokat beszélt.
- Igen, a Paja szokott néha furcsa dolgokat mondani! - felelte a kormányzó.
Most, elsőnek őt hívatták át a Sándor palotába, amikor kiderült az öngyilkosság. Utána József királyi herceg is látta a tragikus halált halt miniszterelnököt, ők tanúsítják ketten, hogy mindez, amit suttognak nem igaz. Tévedés, hogy a revolver a bal keze mellett feküdt és hogy a lövést hátulról kapta a tarkójába. A golyó a jobb halántékon ment be és az ágy mellett, a baloldali falon ott voltak az agyvelőfoszlányok.

Teleki Pál, a hívő katolikus - semmi kétség - öngyilkosságot követett el az éjjel. De hát mi történt akkor? Mi játszódott le közben? Hiszen tegnap este a Halászbástyán még együtt sétálgatott Witz Bélával, a gyóntatójával és azt mondta neki, - hogy reggel hét órakor gyónni és áldozni akar.
Mi történt egy éjszaka alatt?
És a beavatottak tudják, hogy Teleki két jelentést kapott azután, mikor visszatért esti sétájáról. Az egyik úgy szólt: a német csapatok megkezdték Magyarországon az átvonulást. A másik jelentés Londonból jött. Barcza londoni követ tudatta:
- Eden angol külügyminiszter közölte: ha Magyarország részt vállal a jugoszláviai német akcióban, akkor Anglia hadat üzen Magyarországnak.
Teleki letette a sürgönyt. Hiszen már előzőleg megmondta:.
- Mindent megtettem. Többet nem tehettem. És most a BBC, az angol rádió azt mondja:
- Anglia nem feledkezik el arról az áldozatról, amelyet Teleki Pál hozott a nemzet nevében.

Az utcán pedig menetelnek a német csapatok. Az Erzsébet hídon fiatal német fiú áll egy tank mellett. A szeme lobog.
- Keine Angst! - vigasztalja a pestieket. - A Führer tíz napot adott a háborúra. Tíz nap múlva nincs Jugoszlávia.
A húsvéti lapokban pedig ott a kormányzó hadparancsa :
- Előre az ezeréves déli határokra! A magyar honvédség megindult. És a végzet is megindult - Magyarország ellen.


A SZOBOR ELÕTT

A kerepesi temető öreg fái alatt állunk egy szobor előtt. Aki alatta nyugszik, maga álmodta magának ezt a síremléket. Örkényt, a honfoglaló lovast, aki nyugodtan lépdel most a paripáján.

Különös magyar sors fölött őrködik Örkény. Megtört, kiégett magyar szívet rejt a sír. Gömbös Gyula nyugszik alatta. Ma már csak név, amelyre legtöbbet esküdtek, amely körül legtöbbet tusáztak és amelyet még ma is legjobban gyûlölnek egyesek. Ha száz év előtt él bizonyosan szabadságharcos lett volna. Vezér valahol a kápolnai csatamezőn, vagy Piskinél Bem apó oldalán, hiszen mikor a vezérkari iskolában megkérdezi a tanárja: mit tenne, ha újra kitörne a magyar forradalom, a fiatal vezérkari százados gondolkozás nélkül mondja rá:
- Életemmel és véremmel a magyar szabadságharc seregébe állnék.

S amikor 1918-ban hazajön Budapestre, amikor Bartha Albert hadügyminiszter megbuktatására Pogány József felvezényli a kommunista csőcselékkatonaságot, a katonatanács frontlógósait, amikor a meggyávult oktobristák között senki sem mer cselekedni a bolsevikiek ellen, a honvédelmi minisztériumban kirúgja maga alól a széket. Kirohan az erkélyre és beszédet tart a csőcselékkatonasághoz. Menjenek a frontra! Védjük meg Erdélyt, a Felvidéket. Lehurrogják! Agyon akarják lőni. S a szabadság szerelmese hirtelen megfordul.
- Ettől, ettől a perctől kezdve, - írja - ellenforradalmár lettem.

Néhány hónappal később már Horthy Miklós mellett szervezi a Nemzeti Hadsereget. Ott van a kezenyoma Magyarország egész mai arculatán. A keresztény sajtó, a hadsereg, a szociális intézmények megalapozása, a magyar parasztság jogaiért vívott harc vonalán mindig az ő nevével kell találkozni. Miért gyûlölték hát, amikor élt? Miért az ő neve a leggyûlöltebb név egy bizonyos szûk körben? Miért az ő emlékére szórják a legtöbb rágalmat?

Igen, végzetes bûne van. Valamennyi magyar közül ő látta meg legvilágosabban, hogy 1919 után itt maradt egy másik Magyarország, amely elavult, elkorhadt. A pókhálós kaszinók, az "öreg csáklyások", nagybirtokok és nagykapitalisták Magyarországa, amely hogy megtarthassa hatalmát, kényszerû szövetségre lépett az oktobrista baloldallal, a kommunistákig nyúló földalatti és föld feletti fronttal.

Meglátta, hogy a szegedi ellenforradalom csak ellenforradalom volt, de nem forradalom. Magyarországon elmaradt egy szociális forradalom. De legalább is elmaradt a Széchenyi-féle reformok bátor folytatása.

A murgai tanító úr fia nem forradalmár, csak reformer. Talán ez a végzete. Ha forradalmár tudna lenni, akkor sok minden másként volna itt. A vezérkari tisztek azonban általában nem forradalmárok, örökké küzdeniük kell a tekintélytisztelet, a subordináció nyomasztó terheivel, amelyeket a vezérkari iskola nevelése rak rájuk. Milyen könnyû volna 1934-ben összefogni Eckhardt Tiborral, a független kisgazdapárt vezérével, aztán két oldalról bekeríteni a kaszinók Magyarországát. Ehelyett egymást tépik, egymást gázolják el egy tragikus választási küzdelemben.
Milyen végzet árnyéka borong itt a tiszta, jó magyar fejek és becsületes szívek fölött? Mikor a hatalomra kerül, mert a hatalomra hívják, mindenki valami csodát vár tőle. Aztán az ország elolvassa a 95 pontját, a beszédeit és megdöbben. Ez nem az a Gömbös Gyula, aki ellenzéki korában olyan egyszerûen, tisztán tudott szólni a parasztokhoz, falusi kisgazdákhoz, hogy sokszor levett kalappal hallgatták a emberek. Ez újra az óvatos taktikus, a vezérkari iskola neveltje, aki mindig a legkisebb ellenállás irányába halad. Vajon milyen titokzatos erők fogják le a kezét? Kik akadályozzák meg a terveit, a földbirtokok, a hitbizományok reformját? Kik szorítják bele ezt az elvetélt reformkort valami leverő aktatologatásba, felsőházi vitákba és elkeserítő pepecselésekbe?

A legnépszerûbb vád, amit ellene hangoztatnak, hogy egykönyvû katonatiszt. Aki azonban a nagytétényi kúriában látta a sûrûn forgatott ötezer remek könyvét, az alig hiszi ezt. De akkor miért álmodik a klasszikus Árpádkor nagy észak-déli magyar védővonaláról, a Helsinkitől Ankaráig terjedő szövetségről? Miért jár Pilsudszkynál, Kemálnál, Szófiában, miért próbálja az utat egyengetni a szerbek, horvátok felé? Azt is mondják róla, hogy Hitler, Mussolini példája lebeg a szeme előtt és diktátor akar lenni. De akkor miért vezet zarándoklatot Rodostóba, miért tanulmányozza a szabadságharc történetét a historikus buzgóságával? Valami más, egészen más lebeg az ő szeme előtt, amit a lapja címében úgy fejez ki: Függetlenség! Nemzeti öncélúság! Eleget hullattuk másokért a magyar vért. Legyünk egyszer a magunk urai, illeszkedjünk bele a népek nagy családjába, mint barátok és mint egyenrangú felek, hiszen valahol Keleten készülődik a rettentő vihar.

A szovjet kínai fala mögött titokzatos erők, titokzatos hatalmak szervezkednek Európa lerohanására. És ez a vihar minket fog elsőnek útjába találni, amint minket talált a sárga vihar is. Ez a felismerés az ő bûne. Látta a bolsevista Sátánt és élesebben, tisztábban látta, mint bárki más ezen a földön. Elsőnek állt vele szemben a honvédelmi minisztérium erkélyén, amikor rámeredtek a Pogány féle terrorista csőcselék fegyvercsövei. Látta az első kommün akasztófáit, de ő látta meg legvilágosabban azt is, hogy azzal a démoni erővel szemben, amely ezeket a bitókat felállította, nincs alkuvás, nincs kompromisszum. Itt csak egész emberek egész lelkek tehetnek valamit. Az a bûne és azért gyûlölik, mert ő tudta, hogy azokkal sem lehet semmit kezdeni, akik a régi politikai trükkökkel, a tehénvásárlók alkuszi erkölcsével, a polgár óvatosságával, a kalmár kockázatmentességével akarnak szembeszállni ezzel a veszéllyel. Az a bûne, hogy nem hitt a polgári rózsaszínûeknek, az úgynevezett liberálisoknak, akik egyszer már bekormozták kezüket a bolsevista diktatúra ördögével történt kézfogás során, és tudta róluk, hogy újra szívesen bekormoznák, ha még egyszer alkalmuk nyílna rá.

"Csak" vezérkari tiszt volt, - mondják az ellenségei. De elsőnek a világon ő érezte meg a magyar titokzatos, hetedik érzékével, hogy a bolsevizmus nem politikai párt, nem valami szekta, hanem egy világot fenyegető hatalom, amely elsőnek ezt a nemzetet fogja eltiporni, amint módja lesz hozzá. Ezért ürítette ki a lőszerraktárakat, mikor Pilsudszky marsall halálra szántan vívta a varsói csatát és amikor a csehek nem engedték keresztül a francia lőszerszállítmányokat. Ezért álmodott mindig másfélmilliós magyar hadseregről, egészséges, apró parasztbirtokokról, a másik Magyarország lebontásáról, hiszen tudta, hogy a bolsevizmus ennek a korhadtságából, ennek a hibáiból fog megélni, ha egyszer Európába teszi a lábát. Ezért harcolt a magyar szociáldemokrácia ellen, amely egyszer már szövetségre lépett a moszkvai diktatúra ördögeivel. Ezért ment talán Hitlerhez is, amikor onnan vélt támogatást kapni a keleti veszedelem ellen. Ezért félt a zsidóság forradalmi részétől, amely 1918-19-ben ott volt az első kommün vezérkarában.

Milyen egyedül, milyen dolgavégezetlenül halt bele abban, hogy lefogták a kezét!
S most itt áll a szobor. Örkény lassan léptet a lován. Messzibe néz. Vajon mit lát ott a távolban? Hiszen, amíg élt olyan sok mindent meglátott. Gömbös Gyula írta le elsőnek a világon, hogy Moszkvát, a nemzetközi összeesküvésnek ezt a székhelyét el kell foglalnia, ki kell füstölnie a Nyugatnak, különben belepusztul az emberiség.
S most, mikor itt a szobor előtt felzúg a Himnusz, meghajolnak a zászlók. Bárdossy László miniszterelnök, aki most érkezett, előbb egy finom főhajtással köszönti a szobrot. Aztán hirtelen hátralép. Az ő arca is olyan, mint a szobor: amint halkan súgja egy mellettem álló úrnak:

- A németek ma hajnalban megtámadták Oroszországot. A háború kitört! Vajon mit látsz Örkény vezér? Életet, halált? Jó ómen ez, vagy rettentő intő jel? Szabad hazában mondjuk-e el egykor, vagy majd csak bujdosásban egy ország romjai fölött a próféciát, amit Te mondtál:
"Igazolni fog engem az idő!. . ."


AZ ÁRULÓK SZÖVETSÉGE

Aszfalt helyett magyar koponyákkal fogjuk kikövezni az utakat! - így hangzik a hadüzenet második része. Ezt a hadüzenetet nem a Szovjet küldte. Talán nem is a kommunisták! Ezt a hadüzenetet nyíltan és gőgösen terjesztik. Kicsodák vajon?

Egyelőre csak annyi bizonyos, hogy szovjet repülőgépek bombázták Kassát. Az egész város az utcákon volt, mikor fényes délben megjelent két szovjet jelzésû repülőgép és ledobált egész sereg bombát. Természetesen azonnal készen van a megszokott formula:
- Kassát a németek bombázták!
Általában ezt hiszik a miniszterelnökségen is. Ezt gondolja ? úgy mondják - maga Bárdossy László is. A kormányzó viszont szentül meg van győződve, hogy a bombát az oroszok dobták. Végeredményben mi hát az igazság?

Az egyik kassai bomba nem robbant fel. Rajta kétségtelenül felismerhető az orosz gyári jelzés, a cirillbetûs felírás. A tüzérségi szakértők szerint a bomba anyaga orosz öntvény, töltete speciális orosz robbanó anyag. Honnan vettek volna a németek orosz bombát ahhoz, hogy azt pontosan Kassára dobják le? Azonban nemcsak Kassát bombázták, hanem mélyrepülésben géppuskázták az egyik gyorsvonatot is, amely békés kirándulókat szállított a Kárpátaljára. Magam beszélek egy vasúti kalauzzal - sajnos a neve elveszett azóta a többi noteszekkel együtt.
- Személyesen láttam, - mondja. Orosz jelzésû gép volt. Egész alacsonyan szállt. Más alakja is volt mint a német gépeknek! - mondja az elfogulatlan tanú egyszerû és természetes hangján.

Rahónál is géppuskáztak az egyik vonatra. Azok is orosz gépek voltak. Végeredményben azonban az a legvalószínûbb, hogy orosz gépről egy cseh pilóta dobta a kassai bombákat. Erre adatok is vannak. De vajon nem mindegy-e az, hogy bombázták Kassát, vagy nem? Tegyük fel, hogy nem is esett bomba. Kívül tudunk-e maradni a Szovjet elleni háborún? Ez itt a kérdés! Miután Teleki már aláírta a háromhatalmi egyezményt, miután nem is tudni hányszor aláírtuk az Anti-Komintern paktumot és aláírtunk minden papirost, mondhatjuk-e azt, hogy majd szépen megvárjuk, amíg Sztálin elérkezik a határokra és kegyeskedik minket megtámadni s akkor majd védekezünk.

Évek múlva bizonyára akadnak bölcsek, akik azt mondják, hogy nem kellett volna belemenni ebbe a háborúba. Mert elvégre a bantam súlyú bokszoló nem ellenfele a nehézsúlyúnak. Csakhogy!. . . Csakhogy a kétszáz német hadosztállyal együtt huszonhat román hadosztály is menetel Sztálin seregei ellen. S amit mi csinálunk, amit nekünk csinálni kell - sőt muszáj! - egy gyilkos versenyfutás most Erdélyért. Elvégre egy háború, abban a pillanatban, ahogy megindul rendszerint egyforma eséllyel kezdődik, különben valamelyik fél nem indítaná meg. Ezt a szovjet elleni harcot, elméletileg megnyerhetik a németek is. És mi lesz akkor? Az a huszonhat győztes román hadosztály abban a pillanatban, ahogy a szovjet fronton végzett, a győztes türelmetlenségével és dühével fogja rávetni magát a Székelyföldre, s ebben a harcában nem lesz egyedül, hanem segítik majd a németek is, akik a románokban már is dicső szövetségest látnak, míg bennünk csak megbízhatatlan szabotőröket.

Mi nem támadtunk meg senkit. De a kassai bombázás figyelmeztetés volt szovjet részről, hogy adott pillanatban mi is megkapjuk a magunkét. Különben is az egész bombázás közömbös dolog. A szovjet már sokkal régebben kinyilvánította, hogy ellenségnek tekint bennünket. Kristóffy moszkvai követ előtt a jugoszláv megszállás pillanatában a Kreml nagyon is határozottan kifejezte rosszallását. Nem mondta ki, hanem annál határozottabban éreztette, hogy Bácska visszacsatolását "ellenséges lépésnek" tekinti.

De különben is. Tegyük fel, hogy ebben a háborúban a Szovjet győz. Ki hiheti, hol akad őrült, aki el tudja képzelni, hogy Európa közepén a győztes Szovjet megtûrhet egy Magyarországot, amely 1920 óta, tehát Hitlert és Mussolinit megelőzve, büszkén hirdette, hogy antibolsevista állam. Ki tudja azt hinni, hogy ez a százszázalékosan világnézeti hatalom eljön majd baráti kézfogásra Horthy Miklóshoz, aki büszkén viseli "Európa első antibolsevista államfője" címét. Hiszen Horthy Miklós sem ment el, mikor a szabadságharcos zászlókat, cserébe Rákosi Mátyásért visszaadták az oroszok. A honvéd zenekarnak az Internacionálét kellett játszani. Magyarország államfője pedig egyszerûen nem hajlandó tisztelegni a gyilkosok Himnuszának, amelynek hangjai mellett az ellenforradalom mártírjait bitókra húzták.

Ezek megint csak érzelmi szempontok. A magyar nép azonban tisztán és világosan lát is valamit. Tudja, hogy mi a bolsevizmus. Ez a nép látta Kun Béla terrorlegényeit, akik bőrkabátjukban, oldalukon revolverrel és kézigránátkötegekkel keresztül-kasul szaladgálták az Alföldet, Dunántúlt és nem grófokat, nem arisztokratákat, hanem munkásokat, katonákat, kisparasztokat akasztottak fel az útszéli akácfákra. Budapest látta a parlamenti pincéket, amelyekben a falak iszamosak voltak a keresztény középosztály vérétől. Azok közül, akik a mai Magyarországot vezetik, nem tízen, hanem százan és ezren néztek szembe a terroristák gépfegyvereivel és ültek a Gyûjtőfogház celláiban. Mindezek tudják, hogy a bolsevizmus a nemzet halála. Diktatúra! Idegen szolgaság! Amellett még szláv imperializmus is. Az európai népek közül egyedül Magyarország van meggyőződve arról, hogy a bolsevizmus semmit sem változott.

A magyar hírszerzés, a titkos szolgálat túlzottan is jó volt, hiszen az európai országok, ha valami kommunista ügyről volt szó, mindig Budapesthez fordultak tanácsért, információért. És minden magyar információ úgy szólt, hogy ott a kínai fal, a szovjet határok mögött egy irtózatos világnézeti hatalom készül most tûzzel-vassal, ötéves tervekkel, az Istentelenek Szövetségének egy egész népet át meg áthálózó propagandájával a nyugati világ lerohanására. A szovjet csak az alkalomra vár, és neki minden eszköz jó, hogy a végcélt, a világforradalmat elérje. Hitlerrel megnemtámadási egyezményt kötött, hogy kirobbanthassa a második világháborút. Mikor Hitler az angol sziget inváziójára készült, akkor Berlin megkapta a titkos jelentést, hogy amíg a németek a szigetországban lesznek elfoglalva, a keleti "szövetséges" hátbatámadja őket. Molotov januárban még Berlinben járt és a világ felosztására tett ajánlatot Hitlernek. Az ajánlat tartalma Berlinnek is sok volt egy kicsit, most hát dörögnek a fegyverek.

A magyar nép nem volt vak. És nem lehetett olyan vak, mint sokan Nyugaton. A sajtó, a menekülők útján a magyar falvakra is eljutott a híre annak, hogy mi történt Litvániában, Észtországban, Lettországban, Lengyelországnak az oroszok által megszállott részein. A finnek téli háborújában résztvett magyar újságírók - a baloldaliak is - megírták, elhozták a hírét azoknak az állapotoknak, amelyek a Szovjetben uralkodnak.

Ha valami, úgy a finn-szovjet háború végleg felnyitotta a szemeket és megértette, hogy szovjet-magyar viszonylatban nincs helye taktikázásnak, erdélyi politikának és a későbbi kállay-kettősnek. Élet, vagy halál! és még mindig jobb az élet reményét választani, mint a szovjet barátság, vagy szovjet megszállás esetén fenyegető bizonyos halált.

Most hát ott állunk a parlament roppant kupolája alatt, amikor Bárdossy László miniszterelnök bejelenti, hogy "Magyarország hadiállapotban van a Szovjetunióval''. Ez a parlament még egy szabad ország képviselőháza. Ott ülnek benne a szociáldemokraták, független kisgazdák, liberálisok, ellenzékiek, keresztény pártiak. Itt akinek aggodalmai vannak, megmondhatja szabadon. Senkit sem fenyeget a Gestapo, senkit nem visz el a titkos rendőrség. S mikor az elnök felteszi a kérdést, hogy a T. Ház tudomásul veszi-e a miniszterelnök bejelentését, nincs ellenvélemény! Pedig ott ül Tildy Zoltán is, aki később majd a szovjet szuronyokkal életre hívott köztársaság elnöke lesz, ott ülnek a szociáldemokraták, köztük Szakasits Árpád, aki szovjet-Magyarország elnöke lesz egy napon. Ott van az ősz oroszlán, Zsilinszky Endre, akit majd Sopronkőhidán akasztanak fel, amiért Malinovszky marsallnak felajánlja a fegyverletételt. Mindenki ott van. Az utólagos bölcsek, az előrelátók, a mindent jobban tudók. Hát miért nem szólnak? Miért nem mernek szólani?

Azért, mert tudják, hogy ebben a kérdésben szemben állnának az egységes nemzeti közvéleménnyel. Nem Hitlerről van itt szó. Hanem az életről, vagy a halálról. Ha valamiben, ebben az egyben, a nyíltan, vagy titkosan választott képviselők egyhangú határozatával, maga a magyar nép szavaz.

És ha a magyar nép szavazott, ha a magyar nemzet kiküldi fiait a frontra, - igen - mikor az egész magyarság az élet és halál mesgyéjére került, akkor nincs, meri nem lehet többé, külön akarat, külön érdek. A parlamenti döntés után nem lehet többé vitatkozni arról, hogy jól csináltuk-e, vagy rosszul, melyik oldalon kellene állnunk és "mi lesz, hogyha mégis?" Magyarországon nincs diktatúra, tehát még csak azt se lehet mondani, hogy a diktatúrával szemben nem kötelező az eskü, a hazafiúi hûség. Magyarországon, most mindenkinek egy kötelessége van, harcolni és részt vállalni a a nemzeti erőfeszítésekből. Aki nem ezt teszi, aki az ellenség győzelmére spekulál, aki idegen fegyverekkel akarja meghódítani a hatalmat és elveszteni az országot, az nem "ellenálló", nem "szabadsághős", hanem, akárhogy is nézzük a dolgokat: hazaáruló!

Milyen más a franciák, belgák, hollandok helyzete, akik most a maquisban, a földalatti mozgalmakban harcolnak a németek ellen. Ezek igenis szabadságharcosok. De őket megszállták a németek, mi pedig az oroszokkal állunk háborúban. Az ő partizánjaik a nemzet szabadságáért harcolnak, még a bukás után is. A mi partizánjaink az idegen terrort, a szovjet szolgaságot akarják a nyakunkba ültetni, mielőtt elbuktunk volna. Szerencsétlenség, balvégzet, ostobaság, de nekünk most a német hatalom fegyvertársunk. A franciáknak, belgáknak, hollandoknak pedig ellenségük. Azokat a hollandokat, belgákat, franciákat, vagy esetleg amerikaiakat, akik most átlépnek német szolgálatba, akik Párizsban együtt beszélnek a berlini rádióban, a háború után, - ha győznek - fel fogják akasztani, vagy börtönbe zárják Vajon mi lesz azonban a mieinkből? Újra nemzeti hős, mint 1918-ban?

Hát még mindig nem tanultunk 1918-ból? Még mindig nem látjuk, hogy az akkori különbéke-kísérleteken, a hatalom, a király ingadozásán keresztül mint ásta alá egy céltudatos kisebbség, egy forradalmi összeesküvés a hadsereg ellenállóerejét és mint pusztította el az országot?

A magyar ezredek most indulnak a szovjet szolgaság ellen. Nem másfél millió ember, amint ezek a fantaszta "jobboldaliak" álmodták. Csupán a hegyivadász divízió. Hadiállapotban vagyunk a Szovjetunióval, - mondja a parlament és ebből mindjárt levonjuk a legvégzetesebb konzekvenciát. Azt tudniillik, hogy nekünk elég tizenhatezer emberrel hadat viselni Sztálin tizenhat milliós hadserege ellen.
Megint a félmunka, a félmegoldások, látszatok politikája következik, mert a háttérben ott állanak a számítgatók, az okosok és a befutóra játszók. Ez a típus, most nagyon elterjedt a mi szép Budapestünkön. A lóversenypolitikusok ezek, akik Alagon tanulták a nemzetpolitikát. Ezek tudják, hogy nem érdemes favoritra játszani, mert nem fizet nagy pénzt. A befutót kell megtenni a bookmakernél. Azt a lovat, amelynek legkevesebb esélye van, s ha bejön, azon lehet keresni: hatalmat, miniszterelnökséget, államtitkárságot. Ezek azok, akik lázasan olvassák a hadijelentéseket, hallgatják a BBC-t és egyértelmûleg megállapítják, hogy Sztálinnak, - ebben a pillanatban - semmi esélye sincs a befutásra. Ha mégis befut, akkor annál jobb. Annál nagyobb pénzt fizet majd. És pont azoknak fizet, akik a leghitványabbak voltak, akiknek semmi esélyük nem volt, hogy valaha is a hatalomra üljenek.

Ezek azonban nagyon kevesen vannak, ők a legerkölcstelenebbek, de legveszélytelenebbek. Veszélyesekké majd akkor válnak, ha mégis megtörténik a csoda, amely megnöveli a befutó esélyeit. Tél tábornok. Vagy a Colorado bogár megeszi a német burgonyatermést. Avagy kiderül, hogy mégis papírból van a tank. Egyszóval valami csoda.

A veszélyes az az embercsoport, amely egységes, zárt falankszként kerül most szembe a parlament által jóváhagyott nemzeti akarattal. Ez az igazi hadüzenet! Nem a Sztáliné. Nem a Hitleré és nem a Bárdossyé!
- Magyar koponyákkal fogjuk az utcákat kövezni! - hangzik a terrorisztikus fenyegetés.

A parlamenti pincék jeges és véres lehelete süvít most felénk. Kun Béla, Samuelly rekedt hangja rikácsol és ez búcsúztatja a halálba induló magyar honvédeket. Hat, vagy nyolcszázezer ember üzeni utánuk, hogy jaj nekik, ha győzni merészelnek és még inkább jaj, ha Sztálinék győznek. Hiszen Sztálin megmondta, - hogy a magyar kérdés vagon kérdés. Ha egyszer győz, akkor a magyarokat ki fogja telepíteni a Golodnaja Sztyepre, az Éhes sztyeppére. Lám, ez a Sztálin még humánusabb, mint a hadat üzenők. Õ csak telepíteni akar. Emezek levágott fejekkel akarják kirakni máris az Andrássy utat.

És ebben nincs különbség a túloldal gazdagjai és proletárjai között. A bankok párnázott igazgatósági irodáiban ugyanaz a gyûlölet sustorog, mint a Karpfenstein utcai kis krájzlerájok sötétjén. S ha erről valaki szól, akkor azt mondják: - "antiszemitizmus". Pedig nem erről van szó. A magyar nép nem antiszemita. A magyar arisztokrácia, tagjai szívesen házasodnak a lipótvárosi új arisztokráciába, a vidéken több mint egy millió hold van az új birtokosok kezén, a budapesti házak ötvenegy százaléka az ő kezükön van, a sajtóban legalább nyolcvan százalék erejéig részesek, a gyáripar, a bankok, csaknem száz százalékig az ő kezükben vannak, a vidéki paraszt üzletet köt velük és a középosztály tagjai, a dzsentrik boldogan barátkoznak a pénz képviselőivel.

Nem antiszemitizmusról van szó tehát, mikor a nemzetet hatalmába keríti egy nyomasztó érzés. A magyar érdek különvált az ő érdeküktől. Nekünk mától kezdve mindenáron arra kell törekedni, hogy Sztálin seregei ne tehessék lábukat magyar földre. Nekik az az érdekük, hogy leverjék a magyar seregeket és Sztálin fegyvereivel töröljék el az egyensúlytörvényeket. Õk a maguk kezében akarják látni az államhatalmat. Mi magyar kézbe akarjuk visszajuttatni azt.

A parlament vezetői politikusán gondolkodtak, ők azzal a politikai érzéknélküliséggel, gyakorlatlansággal, amely érthető és magyarázható egy kétezer éven át üldözött népnél, amely húsz évszázadon keresztül elszokott az államvezetéstől. Ez a nép az üldöztetésben, vándorlásban, hazátlanságban, kegyetlen kényszer alatt tanulta meg, hogy csak akkor élhet biztonságban, ha hatalma, befolyása van az államvezetésre. Ha kezében a pénz. Neki két évezreden keresztül szükségképpen mindig azonosulnia kellett a hatalommal. Most azonban, mikor a történelmi erők kényszere azt mondja nekik, hogy a végzet ellenük fordult, akkor nem a magyar érdekkel akarnak azonosulni, hanem újra a hatalommal, még pedig egy idegen hatalommal, amely nekünk végzetünk és halálunk.

Nem az antiszemitizmus születik itt most azok lelkében, akik ezt felismerik. Sokkal rosszabb és sokkal nagyobb históriai folyamat ez. A magyar érdek, amely azonos volt az ő érdekükkel a szabadságharcban, a kapitalizmus kezdő korszakában, azonos a trianoni időkben, elvált az ő érdeküktől. Nekik nem érdekük, hogy a magyar nemzet megmeneküljön a bolsevizmustól. Nekik az az érdekük, hogy a bolsevista fegyverek győzzenek rajtunk.

Vajon mi lesz ennek a vége? Vajon nem egy szörnyû tragédia baljós árnyai boronganak mindkét nép fölött? Hiszen, ha majd Amerika is belesodródik a háborúba, akkor valószínûleg internálja a japánokat, a németeket, akik nem ismerik el száz százalékban az amerikai érdekek felsőbbségét és elsőrendû voltát. Anglia is internálja Mosley fasisztáit. Hiszen háború van. és még az igazi demokráciák háborúja is kényszerûen diktatúrává változik. A háborúban nincs külön érdek, nincs kifelé húzás. Mi lesz hát ennek a vége? Vajon van-e, vagy lesz majd, akivel még lehet okosan beszélni?


LÁTOGATÁS EGY MUNKASZÁZADNÁL

A sógorom jámbor kishivatalnok, fővárosi adótisztviselő. Kellemes, vidám fiú. Az a fajta embertípus, aki a légynek sem tudna ártani. Most mikor megkapta a S.A.S. behívót, azt hitte, hogy őt is a harctérre viszik. Kétségbeesett, mert egy munkaszázad parancsnoka lett.
- Gyere ki hozzánk, Érdre! - invitál. A város tele van mindenféle szamársággal. Azt mondják, hogy kegyetlenül bánunk az embereinkkel. Hát nézzél szét magad.
- Ha megtudják, hogy újságíró vagyok, úgysem fognak velem őszintén beszélni, - mondom.
- Nem fogják megtudni. Gyere ki, nézz szét.

A Duna fölött ragyog a nap. Boldog nyaralók zsivajától hangos az egész telep. Hol az ördögbe keresse itt az ember a munkaszázadot? Hol lehet itt a barakktábor, vagy a kaszárnya?
- Sehol, - igazít útba egy sortos pesti dáma. Keresse csak a partmenti villákat. Ott vannak.
A munkásszázadok parancsnoksága valóban egész sereg villát foglalt le s most ezekben vannak elszállásolva a század tagjai. Igaz, az ágyakon nagyobbrészt csak szalmazsák van. De vajon jut-e szalmazsák azoknak a honvédeknek, akik már valahol Kolomeán túl járnak? Vannak különböző kényelmetlenségek, amelyeket nem kell végigszenvedni egy-egy polgári lakásban. Például fél hatkor ébresztő. De vajon tudnak-e aludni a honvédek, "mikor siketítően bőgni kezd a gránát"? Az öreg, harcsabajuszú őrmester viszont azzal fogad:
- Egy kicsit várni kell kérem. A hadnagy úr, meg a többi urak még nem jöttek vissza.

A többi urak alatt a század tagjai értendők. Most valami szalmát tömködnek a zsákokba, ami persze szintén nem örvendetes munka. Hiszen a század tagjai között van egy ügyvéd, két banktisztviselő, néhány kisiparos, kereskedő miegyéb.
- A fene se tudja, - magyarázza az őrmester - mit akarnak velük. Egyik nap a strandot kapargatják, másik nap szalmazsákot töltenek a kiképző zászlóaljnál. Tetszik tudni, a régi Dienstreglamában, mikor még a közösöknél szolgáltam, volt egy utasítás: "lázasan csoportosítani a semmittevést". Hát most az urak ezt csinálják.

A hadnagy úrnak egyébként külön villája van. Abban van elhelyezve a századkonyha is, ahol néhány civilruhás, katonasapkás úr buzgólkodik a vacsora elkészítésénél. Az egyik hivatása szerint is mészáros, a másik könyvelő az egyik nagy vasas cég üzletben, a harmadik kiskereskedő Szolnokon, a negyediknek hírlapterjesztőirodája van Hatvanban. Most valamennyien szakácsok, kukták, kisegítők. Azt mondják, hogy kissé meleg a konyha, azonban mosogatás után nagyon jól lehet fürdeni a Dunában. Fürdőtrikót valamennyien hoztak magukkal.
A tûzhelyen hatalmas bécsi szeletek sercegtek a zsírban.
- Kétszáztíz wienerschnitzlit nem olyan egyszerû kisütni ezen a vacakon! - magyarázza Grünspann úr.
- S ha maga látná, mennyi krumplit kell pucolni hozzá. S ráadásul az ember mindig elkésik! Hallja, már jönnek is.
Kint az érdi alkonyaiban katonanóta zendül. "Horthy Miklós katonája vagyok, Legszebb katonája".

Elöl a hadnagy úr ballag, a szalmába fürdött civilruhás, katonasapkás század élén. Valahogy, nagy nehezen megállítja a századot. Jobbra-átot, vezényel, aztán az egészet rábízza az őrmesterre.
- Vacsorázzanak meg! Utána mehet mindenki, amerre lát, - mondja az őrmesternek.
- A nyolcórással megint jön egy csomó pesti dáma.
Mert az asszonyoknak szabad ki-bejárásuk van. Hozzák a cigarettát, a pótélelmiszeradagokat, a tiszta fehérnemût. Éjszakára ott maradnak egy-egy érdi villában az urukkal, vagy a barátjukkal. Kamuti őrmester nem keresi őket. A hadnagy úr még kevésbé. Hiszen a pesti sláger is úgy véli: "Egy kis szerelem kell".

A sógor azt mondja, hogy vacsorázzunk együtt. Ügy készült, hogy vele eszünk. Már bort is hozatott.
- Megőrültél? - mondom. Én itt civil vagyok. Látogató. Képzeld el mit írnának a 8 órai Újságék, ha kiderülni, hogy munkaszázadnál wienerschnitzlit evett a kormánypárti sajtó munkatársa.
- Nekem az embereimmel kell ennem! - mondja a hadnagy úr. Ha elmegyek a vendéglőbe, akkor feljelentenek, hogy a századkonyháról ellopom a járandóságot és abból dorbézolok.
- Jó, akkor vacsorázz velük, én majd a vendéglőben várlak.
A kis dunaparti nyári vendéglőben, egyik asztal mellett fiatal, rőthajú gyerek ír.
- Hohó! - kiáltok rá. Hát te mit csinálsz itt?
- Szolgálok a sógorod századánál. Tömöm a szalmazsákokat.

A fiú debreceni újságíró. Egyik baloldali lap munkatársa volt. Most ő is megkapta a behívót. "Siess! Azonnal! Szalmazsákot tömni!"
Mindjárt a közepén kezdjük a beszélgetést.
- Tulajdonképpen mi a baj veletek? - kérdezem.
- Semmi és minden! - mondja keserûen. - Ami a bánásmódot, ellátást illeti semmi kifogás. A sógorod azonfelül jó gyerek. Nem kiabál, nem csináltat békaügetéseket. Azt is mondhatnám: finom ember. Ügy vigyáz ránk, mint a kotló a csirkéire. Azonfelül nem is antiszemita. Hiszen látom, hogy direkt sajnál bennünket. Sokszor már a bőrét reszkírozza, hogy minél több kedvezést adhasson nekünk. Ha egyszer kapna egy felülvizsgálatot, egész biztosan degradálnák.

- Akkor hát mi a bajotok?
- Ti ezt nem értitek, mondja a kis vörös. - Itt szüntelenül úgy érzem, hogy megalázzák az emberi méltóságomat.
- A századparancsnok? Az őrmester?
- Nem! Mikor a honvédségnél szolgáltam, sokkal jobban megaláztak. Negyvenszer kellett feküdjt csinálni, ha eltévesztettük a lépést. Éjszaka a zugsführer felköltött és az egész szobával kirakatta az ágyakat a hóra. Aztán megint visszarakatta. Hülyeség volt. Szemtelenkedés. Sikantéria. De azt velem együtt csinálták a keresztények is. Érted már?
- Nem értem! - mondom.
- Ezzel szemben itt senki sem szemtelenkedik velünk. Legkevésbé a sógorod. Ha szolgálaton kívül vigyünk, állandóan per "urak" beszél velünk. Ma is velünk tömte a szalmát. Pedig hadnagy. Ha meglátni egy százados, vagy őrnagy, bizonyosan csúnyán letolnák. És mégis meg vagyunk alázva.

- Mondd meg már végre, hogy miért?
- Egyszerûen azért, mert lehúzták rólunk az egyenruhát. Tudod, ez a civil ruha, fölötte a leventesapkával amolyan gettó félét jelent. Azt jelenti, hogy mi nem olyanok vagyunk, mint a többiek. Mi nem lehetünk hadnagyok, nem hordhatunk önkéntesi karpaszományt. A zsoldkönyvünkbe pedig beleütik azt a bizonyos szót. . . Hát érted már?
- Értem, Gyurka! Viszont ti itt ültök a Duna mellett.
- És nyaralunk a kincstár költségén. - mondja keserûen.
- Itt ültök a Duna mellett és bécsi szeletet esztek. A magyar honvéd kint a Dnyeszternél örül, ha babgulyást kap. Ti szalmazsákot tömtök és azok odakint meghalnak. Ti nyugodtan alusztok az érdi villákban, azoknak a. lövészárokba becsorog a víz. Hát még mindig nem értitek, nem akarjátok észrevenni, hogy tiveletek egy életbiztosítást kötött a magyar politika. Ez a fiatal hadnagy, ez a babaarcú adótisztviselő nem a maga jókedvéből vigyáz rátok. Neki nem kell félni semmiféle "letolástól". Neki és minden ilyen munkásszázad parancsnoknak az a kötelessége, hogy megtartson titeket arra az időre, ha az angolok győznek.

- De kint a harctéren nem így van! - veti ellen Gyurka. - Ott aknát kell szedni, lövészárkot ásni, gépfegyvertûzben lőszeres vonatokat kipakolni és a mellett nem is minden századparancsnok olyan mint a mienk. Vannak, akik kéjelegnek benne, ha valami rosszat tehetnek velünk.
- Vannak jó emberek és vannak rossz emberek. A honvédség rendes, fegyveres alakulatainál is vannak jó parancsnokok és vannak rosszak. Vannak emberségesek és brutálisok. A háború háború marad. Itt a Dunaparton és Oroszországban is.
- De ez nem a mi háborúnk! - lángol fel a fiatalember szeme.
- No látod! Erről is szó van egy kicsit. Ti azt mondjátok: ez nem a mi háborúnk. Akkor, hogy kívánhatjátok a világ bármely hadvezetőségétől, hogy fegyvert adjon a kezetekbe és bedobjon a tûzbe. Ha Amerikába azt mondanák a négerek, hogy ,,ez nem a mi háborúnk", akkor az amerikai demokrácia aligha küldené őket a frontra, ha majd belesodródik a háborúba. Ha az amerikai japánok azt mondják majd egyszer, hogy "ez nem a mi háborúnk", akkor aligha fognak bécsi szeletet, vagy candyt etetni velük Miamiban!

- Az amerikai néger azonban harcolni fog Amerikáért! - mondja rá a rőthajú.
- Pedig, látod, én úgy tudom, hogy ott is külön fekete századok vannak. Fehér tisztek parancsnoksága alatt. De ha tőled kérdezném meg, hogy ha visszaadnák a karpaszományodat és ha kimennél a harctérre a századdal együtt: mit csinálnál te? Harcolnál?
- Hitlerért?
- Magyarországért! - mondom.
- Ezekért: a nyilasokért, Horthyért, meg a többiekért, akik egyensúlytörvényt csinálnak, akik a fülcimpámat vizsgálják. Soha!
- És ezt mondják a többiek is?
- Mindenki ezt mondja. Minket megaláztak. ..
- Nem! - mondom. -Csak két érdek külön vált. A tietek és a mienk. Soha ilyen világos nem volt ez előttem, mint éppen most.
- Igen. Mi már nem értjük meg többet egymást! - mondja a fiatalember. - Kár minden vitáért.

Az asztalnál már ott áll a fiatal századparancsnok, s mikor leül mellénk, hosszan nézi a pohárban arányló bort. Mintha csak Pythia aranygömbjét vizsgálgatná. Vajon mit lát benne? Látja-e ezt a fiatalembert, amint egyszer visszajön Moszkvából, - ahova tényleg átszökött - kezében a géppisztollyal? Látja-e a századot, amelyet egyetlen ember veszteség nélkül ad át majd a háború végén? Látja-e ezeket az embereket, amint üvöltve vádolják a népbíróság előtt és leköpdösik a tárgyalóterem folyosóján? Látja-e önmagát megkötözött kézzel, a fegyencek csikós ruhájában? S tehet-e róla, hogy mindez így lesz?

S vajon ez a lobogószemû, fiatal entellektüel látja-e amazokat? A másik szélsőség túlzóit, akik majd nem beszélgetnek, nem próbálják emberi szóval megvilágítani a gyûlölet tüzétől elvakult elméket, hanem a végső pillanatban, az elkeseredés dühével lövik a Dunába azokat, akik a két érdek harcában a maguk érdekét választották?

Tüzes kerék forog most az emberek szeme előtt. A gyûlölet tüzes kereke, amely nő, gyorsul, pereg, mint az ördög motollája és egyszer elkap majd mindenkit. Innen és túlról állókat. Magával ragad egyszer mindenkit. Gázkamrákba, Andrássy út 60 pincéibe, bitóra, tömegsírba. Van-e még kiút? Meg tudja-e még állítani valaki a gyûlölet tüzes kerekét?


AZ AZÚR EXPRESS

A hegyivadász divíziót felváltották. S ezek a fiúk, akik most itt ülnek körülöttünk az aknaszlatinai kocsmában, egyenesen a pokolból jöttek vissza.
- Mert az eleven pokol az, szerkesztő úr! - magyarázza egy tarpai kuruc közlegény. - Tetû, kosz, vérbajos nők, rongyokba burkolt férfiak, szemecski, vagyis napraforgómag, amit az oroszok rágnak. A fene kér abból a munkásparadicsomból.
- Száz esztendővel visszamaradt népség! - állapítja meg egy tizedes, aki civilben bányász volna valahol Borsodban. - Én nem szégyellem: amíg ki nem mentem a frontra, szociáldemokrata voltam. Nyolc éve pontosan beragasztottam minden bélyeget a tagsági könyvembe. De nekem ezután beszélhetnek az elvtársak Marxról, szabadságról, az orosz munkásjólétről.

S így bontakozik ki szemünk előtt annak a világnak a képe, amelyet nem ismert Nyugat, amelybe mint valami meseországban hittek a szalonbolsevisták és a Nagy Illúzió megszállottjai, a magukra hagyott proletárok. Az entellektüelek a maguk vágyálmait, a proletárok a földi paradicsom illúzióját látták. De a magyar paraszt, a magyar munkás a maga szemével nézett. Ezeket az egyszerû, természetes embereket nem lehet becsapni. Az ő látásukat nem lehet megtéveszteni.

A fiatal zászlós, aki civilben tanító, a cirillbetûs iskoláskönyvet mutatja, amit valahol Dnyeptropetrovszk környékén zsákmányolt az egyik iskolában.
Durva, foszladozó, hamar sárguló rotációs papíron mindenféle ábrák. Rikító vörös tankok, géppisztolyok, ágyúk, menetelő tatársapkás katonák.
- Ezt a könyvet - mondja - tanítótársaimnak hoztam. - Nézzék meg mire tanították a szovjet fiatalságot.

Aztán magyarázni kezdi, hogy a szovjet gyerek körülbelül így tanulta az ABC-t. A: ágyú, B: bomba, C: cián harcigáz, T: tank. Csak az Alfa és Omega: Sztálin!
Mert ott a Kárpátok mögött egy csodálatos, kiismerhetetlen világ van. Emitt iparosított Ázsia, amott kolhozparadicsom, egyik helyen modern és félelmetes hadiüzemek, de a szomszédságukban földbe ásott munkáslakások, piszok, szenny, szemét, szolgaság. Áttekinthetetlen világ ez. Bezárt templomok és remegő emberek, akik sírva csókolják össze a szabadító honvédeket és éjszaka rájuk tüzelnek a zsúpfedeles házak tetői alól.

- Egy fiatal orvoskisasszonynak udvaroltam odakint - mondja a karpaszományos őrvezető. - Mikor megmutattam neki a budapesti képeket nem akarta hinni, hogy van Lánchíd, Vár és hogy Budapesten is jár a földalatti. Metró csak Moszkvában van! - erősítette. - Mikor megmutattam neki a húgom és az édesanyám fényképét, akkor meg éppenséggel azt hitte, hogy be akarom csapni.
- Ti bizonyosan grófok vagytok! Vagy burzsujok! - mondta és hiába magyaráztam neki, hogy az édesapám középiskolai tanár. - Ilyen ruhája csak a burzsujoknak van. Meg az amerikai milliomosoknak.

- A legérdekesebb a Pjotr esete volt, - mondja a másik közvitéz. - Az autószerelő mûhelybe osztottuk be ezt a ruszkit. Valami hadiüzemben dolgozott előbb. Valamicskét értett a motorhoz. Első nap, mikor, vége lett a munkának, nem akart haza menni. Lefeküdt a szétszedett motoralkatrészek közé. Felesége utána hozta a vacsorát. Másodnap, harmadnap sem akart hazamenni, pedig volt valami lakása. Végre megkérdeztük tőle, hogy miért akar mindenáron a szerelőmûhelyben aludni.
- Orosz munkás mindig az üzemben aludni - magyarázta kézzel-lábbal. - Ruszki proletárnak nincs órája. Ha ruszki proletár öt percet késik a munkából, ruszki komisszár nyomban főbelőni. Szibériába küldeni.

Így derült ki, hogy nagyon sok orosz munkás bent alszik az üzemben, ahol a munkaidő 12-14 óra. Nemcsak háborúban. Ennyi volt békében is.
A borsodi bányásztizedes valami igen-igen cifrát mond a szocializmusról. Süssék meg! A tetûjükkel, meg a szemecskivel együtt.
Egy hajdúsági honvéd - aki Isten tudja, milyen katonai bölcsesség folytán került a hegyivadászokhoz - az egyik vinyica-környéki kolhozról beszél.
- A kolhozparaszt együtt lakik a kolhozkecskével. A lakásokban még ágy sincs. A kemencén alszik az egész család. Néha 10-12-en egy sorban. Az egész kolhozon egyetlen kőépület van. Abban lakik a komisszár, intéző, vagy mi a rossz istennyila. Csak azt tudom, hogy a parasztnak le kellett térdelni előtte, ha vizitált.
Persze a komisszár nem volt orosz. Abból a fajtából került ki, amely most ott áll az orosz századok mögött és géppuskával, kancsukával hajtja őket a halálba. A fényképeik ott vannak a német illusztrált lapokban. Mindegyik egy-egy Szamuelli. Mindegyik egy-egy riasztó Korvin-Klein típus.

- Miért harcolnak akkor olyan hősiesen? - kérdeni kissé sunyin egyik baloldali lap munkatársa.
- Azért uram, - mondja rá H. A., terebesfehérpataki magyar honvéd, - mert ott jobb meghalni, mint élni. Az életnek nincs értelme.
A baloldali kolléga hallgat. Ezt aligha lehet feltálalni a pesti drukkereknek, akik szorongva olvassák, hogy a koponyákkal való útkövezés lehetőségét egyre keletebbre és keletebbre tolja a félelmetes német hadigépezet.
A fiatal százados, aki barátja, pajtása az embereknek, felteszi helyettük a körkérdést:
- Na fiúk, két liter bort kap tőlem, aki a legtalálóbb választ adja arról, hogy milyen az orosz rendszer.

A tûzben járt katonák közül mindenki mond valamit. Kultúra nincs. A munkások földalatti odúkban és nyomortelepeken laknak a nagy gyárak körül. A templomban szeszgyár van, vagy gabonaraktár. Nincs Isten. A fiatalok elkanászosodtak és fogalmuk sincs róla, hogy van másik világ is.
Végül egy közhonvéd szólal meg.
- Oroszországban nem tudnak mosolyogni az emberek!
- Te nyerted a két litert! - mondja a százados.
Mert ez a lényeg. Az orosz ember arcán meghalt a mosoly. Nem a háború miatt. Sokkal régebben. A bolsevizmus ölte meg. Az állati munka. A rendszer gondoskodik róla, hogy senki se érjen rá semmire. Főként ne tudjon gondolkodni.

- Oroszországban meghalt a lélek!
- Tudod, - magyarázza most már a százados - ez a honvéd találta el jobban, amit én sem tudtam kimondani eddig. Meghalt a mosoly. Ezek az emberek gépek. Egy kicsit állatok. Munkabarmok. Ha egyszer ezek betörnek Európába, akkor vége mindennek. Ez nem ember többé. Tömeg. Gondolat nélkül, hit nélkül, életkedv nélkül, mosoly nélkül. S ez ellen nincs védekezés. Téríteni nem lehet, mert a papot nem értik. Felvilágosítani még kevésbé, mert azt hiszik hazudunk nekik. Harc! Ez az egyetlen menekvés. Harc a pusztulásig. Harc teljes erővel. Ezt írjátok meg.
Mikor beérkezünk a keleti pályaudvarra, valaki mutatja, épp bent áll az Azurexpress.

- A magyar kormány Franciaországtól drága pénzért megvette az Azurexpresst, amely Párizs és a Riviéra között közlekedett. Csupa termes kocsik. A nyaralók ezzel utaznak majd Tusnádra. Kövér, kolozsvári, nagyváradi csonkeretesek terpeszkednek a bíbor-bársony üléseken. Vastag szivarok füstölnek. A Waggon Lits hófehérruhás pincérei Mecsekit és kecskeméti barackot szolgálnak fel az árva üldözötteknek. Az üléseken Népszava, Magyar Nemzet. Gúnyos mosolyok. Ezt a háborút a németek úgyis elvesztik.
A tûzből jött katona utána néz az induló pompás kocsisornak. Vajon nem jobb lett volna ötven tankot venni ennek az árából?
A pirossapkás segédtiszt szalutál a vonatnak, amely - mint írni szokták - méltóságteljesen kigördül az üvegcsarnokból.
- Azurexpress! Kint a fronton pedig halál és halál. Oroszország ahol meghalt a mosoly. Itt Azurexpress! Hova utazol rajta álmok, gondtalanság duhaj hazája. Hova mégy árva Magyarország?


SZÖVETSÉGET KÖTÖTTÜNK

Néha ott is van "demokrácia", ahol ezt nem annak hívják. Például itt a Hajdúságon. Aki meg akarja tanulni, hogy mit jelent ez a sokat vitatott fogalom, jöjjön el ide Hajdúböszörménybe, ahova egy kis közvéleménykutatásra ruccantam le. Ezekre a hajdúkra jobban rá lehet hagyatkozni, mint a pesti politikára, a redakciók gerinctelen intellektüelljeire és a politikus urak nagy részére, akik valami grandiózus tehénvásárnak nézik a világháborút. A hajdúság a magyar politikán belül mindig valami ősi, természetes, nemzeti demokrácia különállását jelentette. Már csak azért is, mert itt mindenkinek megvan a soha el nem ismert hajdúnemessége, amelyet még Bocskay adott, amidőn megcsinálta a magyar történelem egyik legszebb telepítését. Nemes ember az utcaseprő, de demokrata a főkapitányok utóda, a polgármester is, mert ő is parasztfiú, mint a többiek: a rendőrkapitány, a tanár urak, a pap, a gyógyszerész. Az én apámnak nagyon megemelte kalapját az öreg talyigás Kovács Antal, mert az apám tanár volt. De az apám még nagyobbat köszönt Kovács bácsinak, mert az öreg talyigás fia az ő tanárkollégája volt. Hány ilyen életsorsról, hány nagyszerû felemelkedésről és tragikus elhullásról beszél az akác városa! Paraszt apák fia itt mindenki. Káplár Miklós csikós volt a Pródon és még legalább hét nagy festőmûvész él itt. Egy kivételével valamennyi a népből jött. Amellett egy katonanép fegyelmezettsége tölti meg ezt a hajdú demokráciát. Nem hiszem, hogy az angol alsóházban különb gentlemanek üljenek, mint itt a városi közgyûlésen ezek a csizmás magyarok, gazdák, vénkerti napszámosok.

Itt csak a pesti vigécdemokráciával volt baj. Amikor 1919-ben népbiztos lett a nagy lisztpanamák hőse, Rubinstein Benő, Kelemen Győző ügyvéd úr, aki maga is parasztgazda fia volt, felment a nagyhatalmú elvtárs hivatalába.
- Mit akar Kelemen elvtárs? - kérdezte Rubinstein.
- Idesanyám egy kis tojást küldött Rubincsány elvtársnak! - pislantott Győző és letett eléje két tojásgránátot, amely feleslegbe maradt az Isonzó frontról.
- De most oszt pucoljék elvtársam, tette hozzá, - mert hogy ez azonnal robban.
Kun Béla vitéze a városháza ablakán ugrott ki, pedig a gránát nem is volt beélesítve.
- Itt mán csak mi kormányzunk ezentúl! - mondta 1920-ban egy vénkerti napszámos bizottsági tag a közgyûlésen.

A szabadságról itt nem kellett sokat beszélni. Itt mindig tudták, hogy kell megvédeni a szabadságot. Mikor Kossuth Debrecenben székelt, egy egész ezredet ültet lóra a Hajdúság. Maguk adták az embert, a rüsztungot, de még a nyerget, meg a patkót is. Az első világháború után ezerszáz hősi halott nevét vésték fel a hajdúböszörményi városháza márványtábláira. A földosztással volt ugyanis kis baj, a kommunizmus idején. A szomszédságban Balmazújvároson új apostol ütötte fel a fejét, Pokróc elvtárs személyében, aki úgy vélte, hogy az egész Semsey birtokot és az egész hazát fel kell parcellázni a nincstelenek között. Balmazújvároson tetszett is a dolog, mert ott volt a nagybirtok. Hajdúböszörményben azonban csupa kisgazdák birtokolták a Bocskay által kiosztott földeket. Ennek ellenére azonban a földosztás megnyerő programnak látszott. A hajdúk úgy gondolták, hogy akinek van 5 holdja, kap mellé még ötöt és akinek ötven van az újabb ötvenet kap a meglévő mellé.
- Nagybeszédû ember - mondta valaki Pokróc kománkról. - Hívjuk meg szavalásra!
A következő vasárnap legalább ötezer ember hallgatta a földosztó apostolt. Eleinte tetszett is, amit mondott. Mikor azonban arról kezdett beszélni, hogy a tíz holdas birtokot is el kell venni, oszt' odaadni annak, akinek semmije nincs, kitört a gyalázat. Előbb felemelkedett egy görbe bot. Aztán tíz, aztán száz, ezer, ötezer.
Dobos Nagy Imre a városi dobos hajdú elkiáltotta :
- Usgyé!

Pokróc elvtárs egy mókus fürgeségével leszökkent az emelvényről. Utána pedig ötezer hajdú trappolt, ötezer görbe bottal, mindaddig amíg csak el nem érték a város határát, így aztán a földosztás mindmáig elmaradt. Telepítésre, a túlzsúfolt méhkas kirajzására lett volna szükség. Azonban hiába csatáztunk. A felsőház azt mondta: nem!

Most hát a pesti kávéházak után itt volnánk egy kis közvéleménykutatásra. Lássuk hogy is áll az a belső front, amiről olyan sokat kell írni a pesti redakcióban.
A Közép-Kertben, a város szegénynegyedében ülünk Gál Imre uram portáján. Három hold földje van, meg egy kis szőlője a Bodán. Olykor napszámba jár a nagyobb gazdákhoz. A felesége kofálkodik. De a fiuk már hadnagyi rangban szolgál kint a Donnál. A lányuk most végzi a tanítóképzőt és egy év múlva meglesz a diplomája, meg az állása is. Az egyházi iskolában fenntartott hely várja. Most azt kérdezem ettől a szíjasarcú hajdú gazdától, hogy mi lesz ha elveszítjük a háborút. Rámnéz és még ma is hallom a hangját:
- Nem szabad elveszíteni. Mert most már van miért élni!
A magyar élet egy kis darab csodája az, ahogy ez a nincstelen, földtelen magyar, hazatérve az orosz hadifogságból felépítette a családot, a kis földecskét, szőlőt. . . az életet.

- Nézze, - mondja - csak azért sikerült, mert segítettük egymást. Segített a kormány, amely a kölcsönt adta, a város, amely a fiamat hozzásegítette az ösztöndíjhoz. Dógoztunk, de most már nem éreztük, hogy olyan elhagyott a magyar, mint 1918 előtt volt. Higgye meg, nekünk semmi bajunk a kormánnyal. Visszaszerezték a Felvidéket, Kárpátalját, Erdélyt. A gyerek járhat iskolába, lehet tanító, pap, orvos. Hát most védjük a magunkét.
- Odafent azonban Pesten azt mondják, hogy demokrácia kell, meg az angolok oldalán kell harcolni.
- Mit segítettek nekünk Trianonban? - kérdi Gál Imre uram. - Na látja! Hát most visszaadjuk nekik a segítséget. Ellenük se, de velük sem. Nekünk a muszkával van bajunk. Vagy még inkább a bolsevikokkal. Én láttam őket a krasznojarszki fogságban. Hát én csak azt mondom: ide aztán egy se tegye a lábát.
- Mások is ezt mondják?
- Ezt! - bólint rá Gál Imre uram. Hallgassa csak meg azokat, akik hazajöttek szabadságra. Mind azt mondja, hogy inkább lesz hóttáig szegény napszámos, mint egy napig felszabadított proletár ott a tetők országában. Inkább meghal a Kárpáton, mint hogy ide eressze azt a nyomorúságot.

Igen! Ez nem politika többé. Ez az élet, vagy halál kérdése. És ezt így látja nemcsak a böszörményi hajdú, hanem az egész Magyarország, így látja a nép, amely az újságok hírein, a hazatérők elbeszélésein keresztül, egy új tatárjárás hordáinak dübörgését hallja. Az ősi magyar ösztön, az ázsiai halál elől ezer éve menekült nép tudatalatti veszélyérzete ez. A halál rettentő látomása, amelyet még csak egyetlen nép érez ilyen közvetlenül közel valónak. A finn testvér. A finn "demokrácia", mint ma mondanák. Roosevelt a kandalló mellől arról cseveg, hogy a diktatúra orosz formája nem olyan veszélyes az emberiségre, mint a diktatúra "német formája". Mennyivel ösztönösebb államférfi ez a szíjas vénkerti hajdú! Mennyivel jobb politikus azoknál, akik most a Törzsökös Magyarok szövetségiben a termékeny lustaság elméletét prédikálják és akik azt mondják, hogy nem kell semmit sem csinálnunk. Semlegeseknek kell maradnunk a halállal szemben. Minket szeret a Magyarok Istene. Nekünk nem történhetik semmi bajunk. és ez a másik látomás még kísértetiesebb. Az első világháborúban alulról vesztettük el az országot. Most felülről akarják elveszteni. Akkor a külvárosi proletárdemagógia zúzott szét mindent. Most a kaszinói demagógok, s a koponyás útkövezők prédikáljak a "nem akarok többé katonát látni" dicsőséges elméletét.

És ez a magyar végzet titka. A nagybirtok, a liberális kapitalizmus Magyarországa el fog veszni, akár győzünk, akár nem, mert megingott magában. Nincs többé hite. Most az angol, de rossz esetben az orosz fegyverekkel is hajlandó megmenteni nem a hazát, hanem a "magyar életformát". A kaszinók pókhálóját és a liberális nagytőke által adott sine curat. Velük szemben most a nép, a paraszt, a katona, a munkás mondja:
- Harcolni!
Mikor ezekről a dolgokról beszélünk Gál Imrével, a magyar nép, a hajdúszabadság hangját hallom az okos, egyszerû beszédben.
- Maga meg ne hallgassék arra, amit a pesti aszfalton beszélnek. Ha írja a cikket, mindig mi ránk nézzen. Mi ránk gondoljon. Oszt higgye el nekünk, hogy vagyunk olyan magyarok, mint akárki más.
- Szóval kössünk szövetséget! - mondom mosolyogva én.
- Nem a nimettel, nem az angollal, nem is a pesti vigéccel! - bólint rá Gál uram. - Majd én megírom olykor egy-egy levélben, hogy mit gondolunk mi. A nép. . . Magyarország. . . Hajdúság. . . a Vénkert. . .

Az utolsó levelet azután kaptam Gál Imre uramtól, hogy a minisztertanács elutasította Erdély védelmének gondolatát.
Elvesztünk! - írta. Csalódtunk. . . Azokban csalódtunk, akik felül voltak.
Most azonban még messze vannak 1944 őszének árnyai, rémei. Néhány nap múlva ott állunk Kassán. A hatalmas Főutcán tíz és tízezernyi ember. Piros-fehér-zölddel letakart emelvény. A katonazenekar hangjain harsog a Hunyadi induló. Kállay Miklós miniszterelnök most búcsúztatja a kassai hadtestet. Köztük a saját fiát is, aki most indul a doni frontra.
Végre! Talán megmozdul a föld. Hiszen Kállay Miklós ott áll, tőlem három méterre az emelvényen. Mondja a búcsúztató beszédet:
- Én most a magyarság szent háborújába viszem a nemzetet!

És visszafelé utazva, azt mondja az étkezőkocsiban Mezey Lajos, MEP képviselő:
- Az egészet ne vegyétek túlságosan komolyan. Ez a kétszázezer ember, aki most a harctérre megy, nem fog komolyan harcolni. A németek felé bizonyítjuk, hogy jó szövetségesek vagyunk, az angolok felé, hogy még sem harcolunk.
Óh dicsőséges erdélyi politika! Vajon mivel vagyunk jobbak, mint a Molochállam, amely a bálványnak áldozatul dobta saját fiait?


A VÁR MESSZE VAN A DONTÓL

A katona számára nincs végzetesebb, mint nem tudni: melyik oldalon áll. Ezt mondja egy lovagkeresztes százados, aki most jött a frontról. Gyakorlatilag e pillanatban nincs is magyar front. A voronyezsi hídfőnél álló magyar hadsereget megsemmisítette az orosz roham és a tél. Nyolcvanhétezer embert elfogtak. Ami ennél is rettenetesebb, a magyar honvédséget valakik nem szerelték fel kellően. A téli ruhákat nem osztották ki. A fegyverzet elégtelen volt, mert a belső, front spórolt. A magyar gránát tízszer annyiba kerül, mint az angol, vagy a német.
A liberális nagykapitalizmus meg akarja mutatni, hogy ő az angol nagykapitalizmus barátja. A katona tehát fagyjon meg.

- Kihez tartozunk mi? Melyik oldalon állunk? . - kérdezi a lovagkeresztes százados. - Kik a szövetségeseink és kik az ellenségeink? Értsd meg: én nem politizálok, nekem semmi közöm hozzá, hogy ki milyen irányba vezeti az államot. De annyit elvárhatok, világosan mondják meg nekem: ki ellen harcolunk, vagy kell-e harcolni egyáltalán?

- A katona egész életében arra készül, hogy meghaljon ha kell a hazáért. Ez a hivatásos tiszt hivatása. Mi azonban azt sem tudjuk, hogy szabad-e meghalni a hazáért? Nem tudjuk nem követünk-e el valami helyrehozhatatlan bûnt, ha teljesítjük, amire megesküdtünk. Itthon harcra biztat a sajtó, a politika, a hadparancs, de ha kimegyünk a frontra, ha végre akarjuk hajtani a parancsot, akkor négyszemközt azt mondják nekünk, - néha éppen a parancskiadók mondják:
- Megbolondultatok? Mit szólnának hozzá Pesten? Mit szólnának Londonban? A parancs arra jó, hogy legyen írásos bizonyíték a németek felé. Pest és az angolok irányában azonban a régi Dienstreglama érvényes: lázasan csoportosítani a semmittevést. Azt azonban senki nem akarja tudomásul venni, hogy a Donnál nem angolokkal állunk szemben, hanem bolsevikiekkel. Odakint, akár tetszik, akár nem, nekünk a német katona a szövetségesünk, ők akik mindent feláldoznak, akik jó bajtársak lennének, megvetnek minket, mert látják a bizonytalanságot, a háború szabotálását, a rongyos, téli ruha nélküli bakát. Azt mondják: segítsen rajtatok a saját országotok. Nekünk éppen elég bajunk van. Épp elég áldozatot hozunk. Erre, mivel saját hazánkat nem szidhatjuk, szidjuk a német - bajtársiasságot. Sokszor úgy látszik: azért küldtek a frontra bennünket, hogy bosszantsuk a német szövetségest.

Igen! A katona dilemmája a legszörnyûbb és legvégzetesebb. Mert a Várban, a Sándor palotában, a Törzsökös Magyarok Egyesületében lehet Kállay-kettőst járni, a fronton azonban csak egy politika lehet: élet, vagy halál? Pedig egyszer már a fiatal Károly királynak egy ilyen front mögötti békekísérletébe bukott bele a monarchia. Most azok folytatják a Sixtustárgyalásokat, akik Budaőrsnél rálövettek a királyra, mert "gyengekezû volt".
- Magyarország a harctérre küldött kettőszázezer embert. Ezt tekintsétek úgy, mint a nemzet áldozatát, amelyet meghoz azért, hogy ép bőrrel kerülhessen ki a háborúból - mondja egy sajtótájékoztató is.
- Mi mindent csak félig csináltunk! - mondta 1918-ban Gömbös Gyula.
- Én a magyarság szent háborújába viszem a nemzetet! - mondta a kassai főutcán Kállay.

Most ugyanez a Kállay tárgyalni fog, hogy miként lehet a szent háborúból kivonulni. Vannak, akik azt mondják, hogy a becsületet, a szövetségi hûséget, vagy kényszert nem lehet függővé tenni a harctéri helyzettől. Ezekre mások azt mondják, hogy "nyilasok".
Az újvidéki partizánakció leveretésének tetteseit megdícsérték. Most keresik őket, hogy lefokozzák és felakasszák.

Az a csodálatos, hogy a hadsereg mégis harcol odakint. Harcol úgy, mint még nem harcolt egy magára hagyott hadsereg. Százával teremnek a hősök, a magyar vitézség, hûség példaadó helytállói. És a karádikatalinos, színháziéletes, belső frontnak is megvan az ellentétele. A keresztény gyárosok, iparosok, akik most nagyszerû szociális érzékkel rendezik be a gyári étkezőket, megfizetik a munkást, biztosítják a. hadiüzemi ellátást, a fiatal kereskedők, akik nagy összegeket áldoznak szociális célokra, a kishivatalnokok, akik példaadó szorgalommal végzik a munkát és mindenek fölött a magyar paraszt, aki nem ingadozik, hanem termel, dolgozik, mert ösztönösen érzi, mi vár rá, ha jön az orosz. A katonák azonban néha megkérdezik:
- Miért halunk meg?

A voronyezsi katasztrófa idején a budapesti lokálokban, a Lipótváros magánlakásaiban és a rózsadombi villákban felbontották a "sztálingrádi pezsgőt" a szegény üldözöttek. Ez a sztálingrádi pezsgő fogalommá vált. Az ordító szibériai buránában, a véres hóban megfagyott tíz és tízezer magyar. Budapesten pedig pezsgőztek, azok, akik a sorsukat, a vágyukat, álmaikat, kötelességeiket elkülönítették a nemzettől.
- Prosit a győzelemre! Mert mi fogunk győzni, akárki győz is!
A katonák pedig újra azt kérdezik:
- Miért halunk meg? Azokért, akik pezsgővel ünneplik hatvanezer magyar halálát és nyolcvanhétezer magyar hadifogságba jutását?
- Majd meglásd, - jövendöli az én lovagkeresztes barátom - a végén minket katonákat fognak odaállítani bûnbakul. Azt fogják mondani, mi nem harcoltunk jól. De lehet itt harcolni? A katonát, ha átmegy az ellenséghez - főbelövik. A politikust, aki ugyanezt teszi - az egekig magasztalják. A politikus, aki áruló, - mint a nemzeti függetlenségi front tagjai - nem lövetik főbe a katonák. Majd ők bitóra húzatják a honvédet, mert harcolni mert.

Az ellentmondás, a kétértelmûség, a sehova sem tartozás néha egész különös formában érvényesíti hatásait. A katonák, akik már nem bíznak a felső vezetésben, szükségképpen megpróbálnak mindent maguk csinálni. Olyan dolgokat is, amihez nem értenek: rádiót, színházat, újságot, hadiüzemet vezetnek. Nem jobb lenne ehelyett egy kétértelmûségtől mentes polgári vezetés? Egyenes irány? Aztán tessék harcolni!

Vajon tudják-e, akik mindezt csinálják, hogy illúziók után futnak. Van valami biztosítékuk arra, hogy az ország nyugati és nem orosz megszállás alá kerül? Vajon a végső pillanatban nem fogunk-e egyedül állani, mint Rothermere lord állt a kassai főtéren? Lesz még egy Rothermere lord egyáltalán? Vajon a nyugati humanisták nem fogják azt mondani végül, hogy menjünk és kérjünk kegyelmet Sztálintól.
A lovagkeresztes századossal megyünk, megyünk a behavazott budai éjszakában és még ma is hallom a hangját.
- Holnap elbúcsúzom a családomtól, aztán megyek vissza a frontra. Tudom, hogy nem jövök vissza többé, de azt sem kérdezem már, miért halunk meg.
- Mi odakint tudjuk, hogy értelme van a halálnak. Onnan, Keletről nem az élet közelít felénk, hanem a biztos nemzetpusztulás. Odakint csak egy értelme van a szónak és minden szó azt jelenti, hogy a bolsevizmus elpusztítja a világot. Magyarországot. A kultúrát. Mindent elpusztít, ha nem állítjuk meg: a sztálingrádi pezsgőzőket, az optimistákat, az árulókat, az angolbarátokat, a németbarátokat, talán ezt a büszke Várat is.

A Duna fölött hallgat az éj. Egy magyar honvédtiszt felnéz a királyi palota ablakaira.
- A Dontól - hallom a sóhaját - messze van a Vár. Nagyon messze. És talán egyre távolabb.


 
 
0 komment , kategória:  Marschalkó Lajos -Vörös vihar1  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.08 2018. Szeptember 2018.10
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 43
  • e Hét: 43
  • e Hónap: 18447
  • e Év: 338479
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.