Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Marschalkó Lajos -Vörös vihar2
  2010-11-10 14:32:37, szerda
 
 
Marschalkó Lajos - Vörös vihar 2.rész

AZ EGYETLEN ELLENÁLLÓ

Soha többé 1918-at! - mondja a kormányparancs. Erről kell írni, szónokolni. Ugyanekkor a svájci lapokban vidám karikatúrák jelennek meg Kállay Miklósról, amint borjúszájú ingben, lobogó gatyában, kezében fokossal járja - Hitler és Churchill között - a kállai-kettőst. És ezzel a tánccal nem is volna semmi baj. Hiszen úgy beszélik, hogy a magyar kormány komoly tárgyalásokat folytat az angolokkal arról, hogy miként lehet a háborúból kikerülni. Ha Magyarországot a nyugati csapatok szálljak meg, akkor a szovjet veszély elmúlt. S nekünk csak ez a fontos.

Persze Pesten, ahol a pletyka úgy terjed, mint a náthajárvány, a kávéházakban is beszélik már az ankarai tárgyalások hírét, fázisait, a tárgyaló személyek nevét, állását, útirányát, amelyen kijutottak Magyarországból. Ezzel párhuzamosan folyik a közhangulat átgyúrása. Mindenféle szervezkedések zajlanak arra a esetre, ha az angolok jönnek. Ennek a mozgalomnak különféle árnyalatai vannak. Hősök, gengszterek, szentek és spekulánsok, patrióták és hétpróbás hazaárulók kavalkádja ez. Kik a hősök? Például az ősz Zsilinszky Endre, ő a szabadságharcosok forrófejûségével, a meggyőződött ember puritanizmusával áll szemben, mindazzal, ami német. Az indulatai vezetik. Az indulataitól nem lát. Sokkal fanatikusabb, mint a nyilasok, akiket a fanatizmusuk miatt gyûlöl. Gyûlöli a németeket és ez elég ok arra, hogy összekeveredjék mindenféle emberrel. Nemcsak a hősökkel, hanem a spekulánsokkal is.

"Bandi bácsi" mindenesetre nagy utat tett meg az Áchim-pertől a szélbaliakkal való sugdolódzásig, az utolsó huszárszázadtól, - amelyet ő vezetett haza az első világháborúból - a függetlenségi népfrontig és a Malinovszkihoz írott levélig. Nagy út volt ez a Szózat szerkesztőségétől a Magyar Nemzetig, a fajvédő párttól a Dob utcai titkos félkommunista gyûlésekig, a Szózatban írt "Schulter ám Schulter" címû vezércikktől a németgyûlöletig. Egy tiszta, igaz ember azonban néha veszélyesebb, mint a szélhámos. Fehér haja zászlóként lobog a csirkefogók, zilált jellemek, befutóra játszók előtt, akik azt mondják: nézzétek! Zsilinszky a vezér. Háta mögött ijesztő figurák csinálják a maguk kis politikai üzleteit, vigécek adják-veszik az országot, a jövendő hatalmat és spekulálnak az orosz győzelemre. A németellenes vonalat jelenti a Nemzeti Kaszinó, a törzsökös Magyarok Szövetsége, s a kaszinói urak eszmei cinkostársai - a kommunisták. Zsilinszky Endre szlávvérû apjával szemben büszkén viseli édesanyja, nemes Bajcsy Mária nevét és németnek tartja a halott Gömbös Gyulát, akinek az anyja volt német származású. Az angolbarát vonaton ott a legitimista arisztokrácia nagy része. Akiket a haza kevésbé érdekel. A haza elveszhet. Az életforma megmarad. A hitleri imperializmust nem nagyon gyûlölik, annál inkább a német nacionalizmus szociális tartalmát. Ha az angolok győznek, akkor megmarad a nagybirtok, ha a németek győznek, akkor itt a szomszédságban nehéz lesz fenntartani a nagybirtokot, a szociális vákuumot is ha az oroszok győznek? Erre nem gondol senki.

A kevés hős és ritka jószándékúak mögött azonban ott áll egy sötét, bizonytalan csoportocska, az átmentők, a minden rendszerben jók, a magukat átkártyázók. Egyik Károlyi gróf meglátogat a szerkesztőségben:
- Kérem kedves barátom, szerezzen nekem egy három-négyezer pengős Aladárságot - mondja így szóról szóra.
Mondom, hogy magamnak egy telefont sem akarok szerezni.
- Sajnálom, pedig viszonoztam volna, ha majd az angolok jönnek.
A zsidótörvényeknek ezek a haszonélvezői. A keresztény szakembert, a kisembert félreszorítják és osztogatják a megüresedett igazgatósági tagságokat, szerkesztői stallumokat, a lapengedélyeket. Ezek olyan Magyarországot akarnak, amelyben a szocializmus ismeretlen fogalom.

A legveszélyesebb szakma azoké, akik még nem kaptak semmit, de akik mindenek lehetnek, ha előbb elpusztul az ország. Sértődött egzisztenciák, ominózus törtetők. Egy Sulyok Dezső, akiből Gömbös nem akart igazságügyminisztert csinálni. Most törpe Herostratesként fel akar gyújtani mindent maga körül. Itt van Tildy Zoltán, akinek szeghalmi panamájáról, a református parasztok közönséges meglopásáról egész jegyzőkönyvgyûjteményt őrzök az íróasztalomban.
- Ezt a sötét embert le kell leplezni! - mondom egyszer Hubay Kálmánnak.
- Ki ez a Tildy? Jelentéktelen ellenfél! Nem érdemes vele foglalkozni.
Később ugyanez a Tildy írja alá, mint köztársasági elnök Hubay Kálmán halálos ítéletét.

Aztán itt van Szakasits Árpád, aki kötéltáncot jár a ligitimista grófoktól a kommunistákig. Később egy Krisztusgyalázó cikkét akarom fejére olvasni. Ijedt tiltakozás. Szakasitsot ne bántsuk. Te nem tudod, hogy a német Gestapónak dolgozik.

A legveszedelmesebbek a második vonalban álló stréber parasztok, a Nagy Ferenc-féle mûveletlen, lakkcipős jampecek, akik bedugják a fülüket a magyar parasztfiúk háborús tapasztalatai előtt és a szovjetet várják. Kovács Imre, Pfeiffer Zoltán, Peyer Károly és többiek tulajdonképpen tisztánlátó emberek. Világosan látják, hogy nincs olyan rendszer Magyarországon, amelyben ők képességeik jogán államférfiakká magasztosulhatnak. Hogy azokká váljanak, ahhoz előbb le kell rombolni Magyarországot. Valami nagyon nagy szemétdombon majd lehetnek miniszterek, államtitkárok. Lám, ebből a tökkel ütött Károlyiból egyszer miniszterelnök lett. Miért ne lehetne Nagy Ferencből is?

A törtetők mögött ott szervezkedik egy csomó másodrangú hírlapíró, alkoholista színész. Ezek azért ellenállók, mert Kiss Ferenc, Páger Antal, Vaszary Piroska, Muráti Lili, Szeleczky Zita nagyobb tehetségének állanak ellen. Nem tudják elviselni, hogy mások is kapjanak tapsot. Azokat majd fel kell akasztani.
A tömeget, a meggyőződést az egyensúlytörvény által érintett nyolcszázezer ember képviseli, ők az oroszokat várják. Ez érthető, világos. Keresztény koponyákkal fogjuk kövezni az utakat! - üzenték a bolsevista háború pillanatában. S erre a célra alkalmasabbak az oroszok, mint az angolszászok.

Kállay Miklós és a propagandaminisztérium javában íratja velem a "Kik árulták el 1918-ban Magyarországot". Kiélezni az új népfront ellen. Ez a parancs. Ugyanakkor a cenzúra kitörli a könyv felét. Karádi Katalin, az itatólányból lett sztár, a honvédelmi cenzúra legfőbb védnöksége alatt áll. A kártya és rulettbotrányairól szóló tudósítást hadi érdekből törlik a lapból. A Magyar Nemzet megszámozza előfizetőit. Erre valósággal kitör a hisztéria. Hiszen aki legalacsonyabb számú igazolványt kapja, annak nem lesz semmi baja. Visszakap mindent.

Az 1918-as forradalomig szerte a világon a hősök, a különbek vezették a forradalmakat. Ez azonban a karrierizmus, gyávaság, jellemtelenség, hatalomvágy riasztó összeesküvése, ötszáz ember ügye amihez semmi köze nincs a magyarságnak. Sokkal kevesebb, mint az 1918-as forradalomhoz volt. A felső ötszázak és jellemileg alsó százak új patkánylázadása ez. Olykor hivatalos kormánysegédlet mellett.

A nemzet azonban a térképre néz és látja, hogy a legközelebbi angolszász csapat még Szicíliában van, de a bolsevikiek jönnek Keletről. A Nemzeti Színház Herczeg Ferenc Bizáncát játssza. Milyen kísérteties analógia mindez. A tábornok, aki sértett hiúságból nem akar harcolni, a császári hercegnők, akik Mohamed katonáinak ölelésére várnak, a metropolitán, aki a homoiuzionról vitatkozik. Bizánc ez, Konstantin és Iréne nélkül. De Kiss Ferenc, Giovanni a zsoldos elmennydörgi a figyelmeztetést:
"Ha bebocsátod a szultán követeit és lépésük végigkopog a bizánci kövezeten, királyi almafád egész termését elviheted a félkezedben, felséges Konstantin."
Ilyenkor estéről estére felmennydörög a taps. Vajon hallják-e ezt a tapsot a kormányzói páholyban? Hallják-e a nemzet népszavazását az antibolsevista háború mellett és vajon fognak-e emlékezni rá?

A cenzúra a színházi kritikából törli a vakmerő idézetet. Herczeg Ferenc is fenyegeti már Bizánc rendjét. Herczeg Ferenc "hungarista" lett?. . .
A katona harcol a fronton és küzd az élet, vagy halál egyértelmûségével. Itt pedig minden csupa, csupa kétértelmûség. Csak Mohamed vörösruhás hóhéra biztos, aki majd megjelenik az utolsó felvonás végén.
Kállay Miklós a Magyarországban vezércikket irat Szvatkó Pállal "A feltétlen megadás elve" cím alatt. Kinek adjuk meg magunkat, amikor nincs közelünkben egyetlen ellenséges csapat sem. Ez a probléma. De hát, majd jönnek az angolszászok!

Kissé aggodalmas ugyan, hogy a Népszava és a Mai Nap, a cenzúra fényes segédlete mellett nyilvános vitát rendezhetnek ezen a címen: "Ki fog akasztatni" Parragi György azt mondja, hogy az akasztás a "tory demokrácia" feladata lesz. A háttérben Szakasits, Peyer és a kommunisták maguknak vindikálják ezt a jogot. Szamuelli óta ők már járatosabbak a szakmában.

Szófia bombázása arra mutat, hogy az angolszászok valóban a Balkánon akarnak partraszállni. Különben miért is bombáznák a gyönyörû Szófiát, amelynek cipő- és fogpasztagyárai nem nagyon zavarhatják a demokráciák hadicéljait. Az angolok jönni fognak! Hiszen épp most volt a teheráni konferencia, amelyen a második frontról tárgyaltak Sztálinnal. Közben a pécsi kémelhárító osztály elfogja Sztálin kiküldöttjét, aki Titóhoz igyekszik. Sztálin azt parancsolja a balkáni kommunista vezérnek, hogy a németekkel egyesülve támadja meg a Balkánon esetleg partraszálló angolszászokat.

S ilyen hangulatban egyszer csak azt mondja Kállay Miklós, aki pontos értesüléseket kapott a teheráni konferenciáról:
- Az angolok elmentek. A balkáni partraszállás elmarad.
De ha ez igaz, akkor az angolbarátok, az amerikaibarátok mától kezdve már nem számíthatnak senkire. Ha az angolok nem jönnek, akkor csak Sztálin jöhet. És akkor nincs más megoldás, mint harc a végső lehelletig. Aki mást mond, vagy bolond, vagy kommunista, vagy csak közönséges hazaáruló.


1944. MÁRCIUS 19.

Hogy is mondta csak Kállay Miklós? "Az angolszászok elmentek". De ha elmentek, akkor miért tart tovább ez a bizonytalanság? Március közepén vagyunk és Budapest tele van újra rémhírekkel és rém jó hírekkel. Az angolok elmentek, de most az a hír járja, hogy mégis jönni fognak.

Churchill kétségtelenül a Balkánon akart partraszállást csinálni. Roosevelt elnök azonban nem járult hozzá ehhez. Az angolok tehát elmentek, de mégsem mentek el. Néhányan úgy tudják, hogy egyenesen Washingtonból egy amerikai ezredes érkezett Magyarországra. Roosevelt elnök különmegbízottja. Március 20-án Kossuth ünnepély lesz a pesti Vigadóban és az ünnepi beszédet maga Kállay Miklós miniszterelnök mondja.

Ugyanakkor a miniszterelnökségi sajtóosztályon valaki tudni véli, hogy a kormányzó a német főhadiszállásra megy és visszakéri a Varsó környékén harcoló magyar csapatokat.
Ha igaz, hogy Roosevelt elnök megbízottja csakugyan Magyarországon van, akkor megeshetik, hogy igazuk lesz azoknak a híreknek, amelyek szerint Kállay Miklós miniszterelnök Kossuth-beszédének időpontjában angol amerikai ejtőernyős csapatok szállanak le a Dunántúlon és Magyarország csatlakozik a nyugati hatalmakhoz.

Egyelőre ezek persze csak a megszokott ellenőrizhetetlen hírek. A Magyar Távirati Iroda szigorúan bizalmas jelentéseiben ott olvassuk Churchillnek egy interpellációra adott válaszát.
- Miért nem bombáztatja Budapestet? - kérdezi egy képviselő.
- Mert a budapesti parlamentben több barátom van, mint az angolban - mutat Churchill az alsóház soraira.
Ugyanakkor a szokásos sajtókonferencián az újságírók felszólítást kapnak, hogy részletesen előre méltassák Kállay Miklós Kossuth-beszédét, amely döntő fontosságú lesz az ország életében.

Szombat van, március 18-ika. A közvéleménygyártás mûhelyében már íródik a vezércikk: Kállay hangsúlyozni fogja, hogy Magyarország mindig a nyugati kultúrvilághoz tartozott, annak a nyugati szellemnek szabadságharcát vívta Kossuth Lajos és a magyarság a második világháború döntő pillanataiban is ragaszkodik a függetlenségnek, önálló cselekvésnek ahhoz az ideáljához, amelyeket Kossuth testesít meg. Ha a legitimista mágnások is felfedezték Kossuthot, akkor az angolszászok mégis csak jönni fognak.

Ebben a pillanatban belép a szerkesztő. Arca kicsit sápadt. Azt mondja:
- Hagyd abba! A Kossuth ünnepély elmarad. A kormányzóról rossz hírek jöttek. Egyelőre senki sem tudja, hogy mi baj lehet. Hivatalos jelentés nincs. A kormányzó németországi útjáról egy betût sem szabad írni. A cenzúra két kézzel dolgozik és kidobál a lapból okosat, bolondot. Valószínûleg a cenzorok sem tudnak már eligazodni.

Éjszaka minden csendes. A város nyugodtan alszik. Reggel hét óra tájban azonban repülőgépek légcsavarja mennydörög az égen keresztül. Mi lehet ez? Gyanútlanul bemegyek a Hétfő szerkesztőségébe, ahol vasárnap délelőtt lévén most kezdik a munkát. Ugyanazok a riadt arcok, amelyek Teleki halála idején fogadtak.

- Mi történt? - kérdezem. A kollégák riadtan néznek rám.
- Nem tudod? - A németek hajnalban megszállták Magyarországot.
Az elmúlt két nap eseményei csak napok múlva tisztázódnak, már mennyiben mostanában tisztázni lehet valamit.
Amikor a kormányzó különvonata, a ,,Turán" Németországba érkezett, mindenkinek feltûnt a kísérők közül, hogy a határokon a szokásosnál jóval nagyobb SS-őrséget csatoltak a vonathoz. A Salzburg melletti kis állomáson a fogadtatás több mint fagyos volt. A kormányzót valósággal, mint foglyot kísérték Hitler elé s jóformán csak annyi időt engedtek neki, hogy letegye a kabátját.
Utána Ribbentrop behozott egy vaskos dossziét, amelyben azok a titkos jelentések voltak, amelyeket a német Abwehr készített Kállay megbízottjainak az angolokkal folytatott törökországi tárgyalásairól. Az egyik "angol" megbízott állítólag német generális volt. A dossziéra ez volt felírva: A magyar árulás bizonyítékai.

Hitler ultimátumszerûén követelésekkel árasztotta el a kormányzót. Rendeljük el a mozgósítást. Totálisan. Szolgáltassuk ki az összes zsidókat. A kormányzó minden pontra, erre is azt felelte:
- Nem!
- Ön át akart pártolni az angolszászokhoz! - mondotta Hitler. A kormányzó felállt és otthagyta a tanácskozótermet.
Hitler azonban előzőleg közölte azt is, hogy megszállja Magyarországot. Mindenesetre ez olyan pont volt, amelyre számítani kellett volna a kállai-kettős idején. A protokollfőnökök az utolsó pillanatban is megkíséreltek egy végső tanácskozást, azonban Keitel hûvösen felelte:
- A repülőtámadások megszakították a vonalakat. A csapatok már menetelnek. Most március 19-én délelőtt nem lehet semmiféle telefonösszeköttetést kapni a Dunántúllal. A katonaság minden vonalat lefoglalt. A vidéki vonatokkal beérkező utasok mesélik, hogy a németek már elérték Győrt, Komáromot. Ellenállás nincs. Hiszen az sincs, aki erre parancsot adjon. A német titkos szolgálat emberei már hajnalban öt órakor repülőgépeken megérkeztek Budapestre. Zsilinszky Endre az egyetlen, aki ellenáll. Revolverrel fogadja a géppisztollyal rátörő német katonát.

Zsilinszkyre rálőnek, de él. Keresztes-Fischer Ferenc belügyminisztert elfogják, Kállay Miklós a török követségre menekül. Általában, aki magyar hazafias alapon próbált ellenállani, annak veszélyesebb a helyzete, mint az árulók bûnszövetségének. A pfeifferek, sulyokok, a nagy ferencek, az árulás bacilushordozói eltûntek. Tildy Zoltánt, a későbbi palástos hóhért Jaross Andor bújtatja el. Szakasitsnak legjobboldalibb kollégája üzeni meg, hogy hová rejtőzzék. Vajon hálásak lesznek-e ezért a Tildyek, Szakasitsok, mikor megmentőik állanak majd a kivégző oszlophoz kötözve?
A kormányzó - mondja valaki - meglássátok repülőgépre ül és holnap valahonnan az angol főhadiszállásról vezeti a magyar ellenállást.

Az országba azonban árad befelé a háromszázötvenezer német. Magyarország feláldozta magát egy illúzióért. A mi sorsunk? Istenem, ki törődik velünk? Az ország függetlensége odadobatott az angolszász szimpátiákért. Az életforma megszállottjai azt érték el, amitől legjobban féltek.
- Meglássátok - vigasztalják magukat, akik még mindig nem ismerik a tényleges erőket, - a kormányzó menekülni fog.
Igen! De a repülőtereket már megszállottak a németek. A határokon már fegyver őrködik és valaki most szalad fel az utcáról:
- Azonnal jön a kormányzó!

S mikor elsuhan előttünk a jól ismert sötétkék autó, hirtelen összeszorul a szívünk. Mögötte kétméteres SS-katonák, Hitler legmegbízhatóbb testőrei. A kormányzó gyakorlatilag fogoly.
Hogy is mondta Teherán után Kállay:
- Az angolok elmentek.
És a németek itt vannak. Ehhez nem kellett a politikai előrelátás tudománya. De most talán megindul a harc. Harc a bolsevizmus ellen. Életre, halálra, - egyértelmûen.
Mert hallga csak, mit mond a BBC-ben Sir Strafford Cripps? Azt mondja: a háború után Sztálin birodalma lesz a legnagyobb és leghatalmasabb Európában. Sztálin fogja nagylelkûen és nemesen védelmébe venni Európa összes kis államait.


SÁRGA CSILLAG

. . . Nézzünk hát szembe végre ezzel is! Akár hiszi valaki, akár nem, a magyar fajvédő párt - Gömbös Gyula, Zsilinszky, Eckhardt Tibor, vagy a katolikus szellemi vezér, Prohászka Ottokár "zsidóprogramja" pontosan azonos volt Herzl Tivadar programjával.

Gömbös Gyula 1920-ban írta meg a Szózatban, hogy a magyar kormánynak érintkezésbe kell lépni a cionista világszervezetekkel és hazát kell adni egy hazátlan népnek. Akik ezt hirdették, azokat "antiszemitának" kiáltották ki. Később Ben Gurion valósította meg a programot. Ha Herzl Tivadarra, vagy a magyar "antiszemitákra" hallgatnak, akkor nincs 1944. március 19.

Ez a program egyébként egy jottányit sem változott. Senki sem akart többet. Aki az úgynevezett magyar antiszemita újságokból ki tud mutatni egyetlen harcra, pogromra, gyilkosságra, vagy akárcsak utcai atrocitásra uszító sort, az megérdemli, hogy valami különleges, sok milliós díjat adjanak neki. Dollárban, aranyban, platinában! Mindegy. A magyarság nem volt soha antiszemita. Amit "antiszemitizmusnak" neveztek, az kizárólag egy védelmi állapot volt, a zsidóság nacionalista, vagy kommunista túlzóival, főként az intellektüelekkel szemben, akik a magyarság, sokszor a kereszténység gyalázásával, a destruktív tendenciákkal sokat ártottak a magyarságnak, de még inkább a zsidóságnak. A kommün 42 népbiztosa közül 35 zsidó volt. A terroristák csaknem kivétel nélkül azok. A munkások, papok, parasztok, katonák 1919-es akasztófáinak árnyékában a magyar nép megdöbbenve kérdezte: mivel érdemeltük ezt? Az 1918-as országvesztésben részt vett zsidók meglepően nagy aránya, a külföldre menekült emigránsok magyargyûlölő propagandája, a rengeteg kihívás ellenére a magyarság jogállamhoz méltóan számolta fel ezt a kérdést, amint a jogrend helyreállt.

Most pedig, amikor bejöttek a németek, egyetlen plakáttal intézik el a kérdést. A zsidókat - lengyelországi példára - gettóházakba költöztetik. A vidéki zsidóságot a német parancs szerint a német birodalomba viszik. Ki viszi? Horthy Miklós még csak tegnap tagadta meg Hitlernek a nyolcszázezer zsidó kiszolgáltatását.
- Nem! - mondta.

És ez az egyetlen "nem" Magyarország önállóságába került. Roosevelt még csak tegnap köszönte meg a magyar kormányoknak, hogy olyan humánusan bánt az üldözöttekkel a megszállásig. A két egyensúlytörvény kétségtelenül létrejött. De hol volt azokban inhumanitás? Azokat a felvidéki, erdélyi zsidókat, akik az idegen uralom alatt hûek voltak a magyarsághoz, kivételezték. A háborús hősöket, vitézségi érmeseket kivételezték. A pesti vicc azt mondja, hogy kivétel az, akire rá lehet húzni egyetlen rendelkezést. Hogy az ötödik hadoszlop nyilvánvaló tagjaival nem tettek kivételt? Istenem! Mit csinálnának az árulókkal Amerikában? Erről nem szólt Roosevelt rádióbeszéde.

Tegnapelőttig mi voltunk Európa egyetlen állama, ahol szabadon, háborítatlanul élt a zsidóság. A németek lengyelországi hadjárata elöl idejött hetvenezer zsidó. Befogadtuk őket. Jöttek a bukovinai zsidók, szlovákiaiak. Ki bántott közülük egyetlen egyet is? Egy hónappal ezelőtt a máramarosszigeti rendőrkapitányság vezetője, kissé savanyúan mondta nekem: három év alatt háromezerötszázzal emelkedett a máramarosszigeti zsidóság létszáma! No és mit tesztek velük? - kérdeztem. - Semmit. Még csak nem is regisztráljuk őket.

Mutasson nekünk valaki egyetlen országot, ahol ilyen nemzeti öngyilkosságig terjedő liberalizmus uralkodik. Svájcban lágerekben éltek a menekülök. Svájcban sokszor nem is fogadták be őket. Hozzánk mindenki jött. A szélsőjobboldaliak azt állítják, hogy Erdélybe csak úgy özönlenek át a romániai, moldvai zsidók. Miért? Indokolás: itt jobb az élet! Úgynevezett demokratikus országokban is lágerekbe zárták a jövevényeket. Nálunk szabadon mozogtak, üzleteket kötöttek, az Azur-expresszen utaztak és azzal fenyegették a magyarságot, hogy keresztény koponyákkal fogják az utakat kövezni.

Amerikában koncentrációs lágerben élnek a németek, a japánok. Magyarországon 1944. március 19-ig csak a hungaristák voltak internálva. Anglia bezáratta Mosleyt és híveit. Nálunk a baloldali sajtóban szabadon lehetett uszítani az antibolsevista hadjárat ellen. Néhány hete a Mai Nap és a Népszava hasábjain nyilvános vita volt arról: ki fog akasztani? Talán nem mondunk semmi rosszat, ha azt mondjuk, hogy a háborús események, főként a hitlerizmus elleni gyûlölet következtében a magyarországi zsidóság subverzív párttá alakult. Kifelé húzott. Minden tagja! Egyik csupán okosabban leplezte érzelmeit, másik egyáltalán nem is leplezte, hanem tüntetett velük. A budapesti zsidó hitközség akciója: ,,légy szerény", néhány okos, világosan látó zsidónak figyelmeztetése volt a túlzók, a hangosak, az útkövezők felé. Negatíve azonban mutatja, hogy volt ok a figyelmeztetésre. Hogy Hitlert gyûlölték? Ez emberileg, nemzetileg érthető. De Magyarországon szabadok voltak...

Magyarország 1941-ben saját érdekeit feláldozva megmentette zsidó polgárait. Saját akaratuk ellenére mentette meg őket.
- Mindent vissza fogunk kapni! - hallom ma is a csontkeretes baloldali kolléga hangját.
- Kivéve önt! - válaszol rá egy hûvös diplomatahang.
Ha 1941 áprilisában Magyarország beavatkozik Hitler ellen, mint azt a zsidóság túlzói sürgették, vagy mint újságjaik szuggerálták, tíz nap alatt legyőzik Magyarországot. Lehet hogy hazánk a győztesek oldalán áll a békekötésnél, de ezt már senki sem ért meg a magyarországi zsidóság tagjai közül,

Talán a számûzetésben élnek még azok a magyar zsidó iparmágnások, akik annak idején egyenesen a németek átbocsátása, a jugoszlávok, elleni háború megindítása érdekében vetették latba befolyásukat a kormányzónál, vagy legalább is a kormányzó környezetében. Miért nem jelentkeznek? Miért nem mondják meg, hogy ők is azok közé tartoztak, akik e háborút akarták, mert az egyetlen reményük volt nyolcszázezer zsidó honpolgár megmentésére. Időt nyerni. Átvészelni! - mondták akkor. Miért nem jönnek ma és miért nem tesznek vallomást, hogy Magyarország legalább kétszer, ha nem háromszor áldozta fel magát miattuk?
A németeket kezdettől fogva szenvedélyesen nyugtalanította az a nyolcszázezer ember, aki a bolsevistaellenes front, a harcoló katona hátában élt. Propagandát csinált, újságjai voltak, gyárai, hadiüzemei, olykor titkos rádióállomásai és külföldi összeköttetései, külföldi bankbetétjei.

- Spionagezentrale von Budapest! A németek egyszerûen így nevezték Magyarországot. A magyar kormány állandóan az ország függetlenségével, a fronton harcoló honvédek életével játszott, mikor bátran és ravaszul bújtatta az üldözötteket.

Abban, hogy a németek most mégis megszállták az országot, nyolcvan százalékos része van a magyar kormány falazó politikájának. Az ankarai tárgyalásokról mindent tudott a német Abwehr és a Sicherheitsdienst. Azt is tudta, hogy ezek nem vezettek semmiféle eredményre. Fel kell tételezni, hogy a németek mégis csak jobban tudták, hogy "az angolok elmentek". Az ankarai tárgyalásokat ürügyül használta fel Hitler, hogy a magyarországi zsidóságra rátehesse a kezét. A magyar nép függetlenségébe került, hogy védte, rejtegette,humánusan kezelte az ellene is szervezkedőket.

Hát majd meglátjuk, hogyan hálálják meg mindezt, ha visszajönnek Németországból!
A németek, kifelé egyszerûen indokolják az egész akciót.
- A zsidók munkát fognak végezni a németországi hadiüzemekben. A német férfiak a fronton harcolnak, a birodalomnak tehát munkaerőre van szüksége. Mint külföldi munkások ugyanolyan élelmezésben és ugyanolyan fizetésben fognak részesülni, mint a német munkások.

A németek azonban most nemcsak a Kállay kormány politikájáért, az ankarai tárgyalásokért állanak bosszút, hanem mindazért, ami 1938 óta történt, vagy nem történt. Az a körülmény, hogy elsőnek Keresztes-Fischer Ferencet, a kormány belügyminiszterét, a zsidóság legnagyobb védelmezőjét, a lengyel, francia hadifogoly tömegek bújtatóját és a zsidó menekültek őszinte barátját hurcolják KZ-be, szimbolikus cselekedet. Nem az ankarai tárgyalások miatt vesztették el a németek a türelmüket. A tendencia világos. A magyar népen, a kormányzón akarnak bosszút állani. Ez már a pártfanatizmus tipikus dühe. Magyarország az egyetlen ország, ahol nem ők maguk vállalják a "piszkos munkát" - ahogy ők nevezik mindezt. A magyar csendőrséget, a rendőri, polgári hivatalnokokat vezénylik ki.
- Most megmutatjuk Horthynak! - szikrázik a Pestre küldött pártfunkcionáriusok szeme.

A "kompromittálódjunk együtt" későbbi bolsevista elmélete ez. A kormányzónak, ha lenéz a Vár ablakából látnia kell az ő nagyszerû csendőreit, a magyar faj büszkeségeit, amint a németek velük kísértetik a deportálandókat. A vidéki zsidóság elszállításáról a németek filmet vesznek fel. Az áldozatok mögött ott a kakastollas, szuronyos csendőr, a magyar rend büszke és tiszta katonája, aki eddig a Kárpátalján a legközelebbi hitközséghez kísérte a Lengyelországból menekülő zsidót, aki eddig fedezte Keresztes-Fischer nagy dunántúli emberbaráti akcióját. A filmet azonban már német regisseurök rendezik. A magyar csendőr, - épp úgy mint a bolseviki filmeken - "brutális". A szőke német lány, aki a birodalmi határon teával, kávéval kínálja a deportáltakat a tüchtigség mintaképe. A filmet aztán a németek prezentálják Svájcnak. Bemutató, újságcikk, Weltwoche és humanizmus!
Hogy mennyire nem ura a magyar kormány ennek a kérdésnek, arra mi sem jellemzőbb, mint a zsidó iparmágnás famíliák 39 tagjának külföldre mentése. A németek a csepeli és egyéb gyárak részvénytöbbségéért vállalják az életmentést. A magyar kormány tagjai, egy Portugáliában megvásárolt képeslapból értesülnek arról, hogy a 39 iparmágnás leszállt a lisszaboni repülőtéren. A német propaganda, titokban még mindig a Horthy rendszer, a kormány tagjai ellen akarja felhasználni azt, amit a németek csináltak. Látjátok, - mondják - a nagyokat kiszöktették. A kicsiket deportálják".

De vajon fognak-e valaha filmet készíteni a Szovjetbe hurcolt hatszázezer magyarról? Fognak-e törődni a sorsukkal? Mondhat-e köszönetet Roosevelt utóda Sztálinnak, hogy humánusan bánt velük? És vajon a magyar nép, amely most kenyeret ad az üldözötteknek, amely elrejti az értéktárgyaikat, vajon mit kap hálából, ha majd egyszer visszatérnek? Leköpik-e majd a Szovjetből szabaduló magyar hadifoglyot s megkérdezik-e, hogy miért harcoltál disznó magyar? Vajon mit fognak kapni a papok, püspökök, egyházak, akik most a pápai, a svéd misszió, a különféle nemzetközi szervezetek menleveleit osztogatják. Péhm József, akiből később Mindszenty lesz? Vagy Ravasz László? És mindazok a papok, szerzetesek, akik most a Rózsák terén tízezrével sorban állóknak osztogatják a menleveleket, kivételezést, akik keresztelnek, vagy hamis keresztleveleket adnak? Vajon értük elmegy-e majd valaki a newyorki főrabbihoz, vagy Kahána Mózeshez, aki tízezer szerzetest deportáltat egyszerre?

Ami most folyik Budapesten, arról csak egyet lehet mondani: a magyar nép nem akarta ezt!
A Joint későbbi kimutatása szerint a német KZ-ekből percentuálisan és számszerûen a magyar zsidók közül tértek vissza legtöbben. Lengyelország zsidóságának kilencvennégy százaléka megsemmisült. Ha Magyarország 1941-ben beavatkozik Hitler ellen, a magyar zsidóság kilencvennégy százaléka is elpusztul, így a csonkaország területére az ott lakott hatszázezerből háromszázhatvanezer tért vissza. Tízezreket el sem szállítottak. Tízezrek megmenekültek a munkaszázadokban. Hol van a hétszázezer áldozat, amelyről a propaganda beszél? Ha egyetlen egy halt volna meg, bûn lenne az is. De nem a magyarság bûne. A zsidókat nem a magyarok adták ki nem a magyarok szállították el, hanem a megszállott országból elszállíttatták a német funkcionáriusok. "Nincs jobboldali és baloldali bûn" - írja egy magyar író. Azok, akik elítélik, ami a tengelyországokban történt, Katynról hallgattak. A szovjet koncentrációs lágerekről is hallgattak. Millió lengyel elszállításáról hallgattak. és ez a hallgatás, a nyugati némaság végzetes példa volt. Azt tanácsolta a német pártembereknek, a hitlerizmus túlzóinak: ha ti is úgy, mi is úgy. Ha egyfelől lehet ölni, akkor az nem lehet tilos a másik oldalnak sem.

Ha 1943-ban a Nyugat bátran megbélyegzi a katyni tömeggyilkosságot, akkor egész bizonyos, hogy a német túlzók soha nem mertek volna kegyetlenkedni a zsidókkal. Minden brutalitás, a katyini rémtett nyugati elhallgatása után kezdődött. Nincs jobboldali bûn és nincs baloldali bûn. És nincs kétféle erkölcs. Vagy, vagy! Nem lehet azt mondani, hogy ha erről nem tehetünk, mert ezt a nagy és dicső szovjet szövetséges cselekedte. Mert akkor azt mondja a másik fél: amit a szovjet megtehet, azt megtehetem én is. És valahol, valami nagyon magas német pártbüróban ezt mondta valaki: A zsidóság ennek köszönheti a borzalmas, véres és brutális tragédiáját, amely azonban legalább annyira nyugati szégyen, mint amennyire német szégyen. Az emberiség szégyene. És ebben legeslegkevésbé a magyarságé.

A németországi KZ-ekről először 1945. május 11-én az angol, amerikai rádiókból hallott a magyarság. Azokról nem tudott senki. Az orosz KZ-ekről, a bennük szenvedő magyarokról, németekről, az eladott kettőszázezer lengyelországi német gyerekről, a magyar gyerekről, aki elpusztult a Szovjetben mindenki tud. És ez nem az emberiség szégyene? Ez nem bûn? A katyini gyilkos fent ül majd a nürnbergi emelvényen és a magyar munkaszázad parancsnokát, aki egy ember veszteség nélkül hozta haza a századot - felakasztják.

De hát most még csak 1944 júniusát írja a naptár, és az üldözöttek azt vágják a magyarság szemébe:
- A magyar nép és a magyar középosztály nem védte meg őket a függetlensége, nemzeti léte, szövetségi becsülete és megbízható hírneve szüntelen veszélyeztetésével. Most már nincs mód a védelemre. Magyarország megszállás alatt áll. A rádió jelenti, hogy New Yorkban Takaró Géza nagytiszteletû úr, szimpátiájának kifejezése céljából feltûzte a sárga csillagot. Vajon feltûzi majd, a hatszázezer magyarért is a keresztet, az angyalos címert? Itt nem lehet szimpátiatüntetéseket rendezni. A katonák a fronton küzdenek. A bolsevizmus közelít a határok felé. Házaink, templomaink, gyermekeink holttestét betakarja a nyugati bombaszőnyeg. "Nem védtük meg őket". Már magunkat védeni sincs erőnk. S ha most már csak magunkat védjük, vajon bûn-e az?
Mert ha bûn, akkor bûnösök vagyunk!


A LETÉPETT GYERMEKFEJ

Nem tudjuk, mit sejtenek odaát a tengeren túl ennek a szónak jelentőségéből: Légiriadó! A bolsevisták csak kétszer bombázták Budapestet. Leszórtak néhány kis bombát, nem okoztak semmi kárt, aztán sietve elmentek. Másodszor lelőtték mind a hetvenhat hazatérő gépüket. Azóta nem jöttek.

Most a HÉV soroksári úti végállomásánál hirtelen megszólalnak fejünk fölött a szirénák. Körül gyárak, hidak, vasúti átjárók, gáztartályok. Közelben Csepel és a ferencvárosi pályaudvar. Egy földszintes ház pincéjében nyilvános óvóhely. Ha valaki rádob egy nagyobb követ, beomlik az egész. Mégis legalább száz ember zsúfolódik össze benne. Egy német katona kimegy az udvarra, leteszi maga mellé a puskáját, odahívja a ház nagy farkaskutyáját. Egészen mindegy - mondja.- Idekint legalább ez a viskó nem temeti be az embert.
Az emberek kint állanak az udvaron. Egyhangú vélemény: bombázás nem lesz. Miért bombázzanak bennünket az angol-amerikaiak. Hiszen Churchill megmondta: nem bombáztatom Budapestet, mert a magyar parlamentben több barátom van, mint az angolban. Az oroszok nem mernek nappal jönni. Tehát bombázás nem lesz.
Fél óra múlva a soroksári dombok fölött hirtelen apró, kerek fehér foltok jelennek meg. Valaki elkiáltja magát!

- Jönnek az amerikai ejtőernyősök! A pesti pesszimista azonban azt mondja.
- Pucoljunk lefelé az óvóhelyre!
Néhány pillanat múlva Soroksár fölött feltûnik egy amerikai légiraj. Ezüstfehér óriási gépek szárnya csillog az áprilisi napban. Utána pedig egyszerre megremeg a föld. Mintha óriási acélöklök vernék körülöttünk a talajt, az eget. A légelhárítók lőnek? Vagy ez már a bombázás? A következő pillanatban remegni, inogni kezd az egész épület. A pince vasajtaját bevágja egy titokzatos erő. Keserû-édes füst ömlik be rajta és a füst közepén ott áll az öreg német baka. Mellette a farkaskutya.
- Ez bomba volt! - mondja. Itt esett le húsz méterre.

A németnek és a kutyának semmi baja sincs. A légnyomás azonban összetörte szemüvegét.
Kint újra süvít, újra dörren valami. Aztán fél órákon keresztül zuhog a bomba. Az asszonyok sírnak, imádkoznak. A férfiak sápadtak. Végre valaki jön. Lefúvás!
Kimegyünk az utcára. Az óvóhelyet valósággal körülbombázták. Az úttesten szétgörbített villamos sínek, eltört lámpaoszlopok, letépett háztetők. Füst. Tûz. Vér.
Az első gondolatunk: vajon mekkora pánik lehetett a városban? És amit látunk az a magyar élet különös csodája. Mellettük egy fiatal asszony megy vassisakban. Kilátszik alóla a lőporfüstös, szőke haja. És ma ráismerünk. Ez Budapest! A hősi város. A suttogó, vicces, örök pánikban élő Budapest, a tûzből, a lángokból felemeli a fejét. Magára ölti a vassisakot és egyszerre a hősök városa lesz! Ha az angolszászok egységet akartak volna teremteni a német megszállás ellen, akkor nem lett volna szabad bombázniuk Budapestet. Ez a város most egybekovácsolódik, hőssé válik és tûrni, harcolni fog. A lelki hatás pontosan az ellenkezője annak, amit mindenki várhatott.

Az édesanyám, aki az édesanya örök aggódásával kíséri minden lépésünket - mikor újra találkozunk - megölel. Nem azt kérdezi, hogy nem történt-e bajunk.
- Ugye nem féltetek? - ez a legelső szava.

A bombaorkánból azonban a magyar nép riadtan kérdezi: Miért kapjuk ezt? A Szent László gyermekkórházat telitalálat érte. Letépett gyermekfejeket gyûjtenek egy ruhás kosárba. A Mária Valéria telep nyomortanyáján százak haltak meg.
Azt már megértük, hogy - a rádió híradása szerint - Takaró Géza nagytiszteletû úr az együttérzés jelképeként felvarrta magára a sárga csillagot. De vajon tiltakozik-e valaki az ellen, ami a gyermekeinkkel történik. Ezek a gyermekek nem nácik, nem hitleristák, nem pronácik. Ezek csak gyermekek. Magyar katona egyetlen egy sem harcol a nyugati fronton. A légvédelmi tüzérségnek rá sem volt szabad lőni a magyar légi térben akadálytalanul röpdöső angolszász gépekre. Vajon milyen indok alapján kapjuk mindezt? Bárdossy papírhadüzenete, amelyet Roosevelt sem vett komolyan, volna a jogcím erre, ami történik? Roosevelt csak annyit jelentett be a Kongresszusnak, hogy Amerika hadban áll a magyar - kormánnyal. De nem a magyar néppel. A bombákat azonban nem a Sándor palota, nem a kormány kapja, hanem a gyermekkórház, a pesti polgár és nyomortanya. A magyar nép!

Igaz, hogy Hitler valóban bombáztatta annak idején a katonailag védett Varsó teherpályaudvarát, a londoni dokkokat, a Coventry repülőgépgyárat és a Rotterdamban maradt védekező, holland katonai egységeket. Azonban mondják meg nekünk végre, melyik magyar repülő dobott csak egy gyufaszálat is az Empire Staate Buildingre? Hol harcol egyetlen magyar katona a nyugatiak ellen? Az angolszász gépek azonban jönnek és - úgyis mint hadicélpontot - a Városliget kellős közepén telibe találják Washington szobrát. A Dunántúlon mélyre ereszkednek az amerikai vadászok és belegéppuskáznak a mezőkön szántó parasztba, mint hadiüzembe! Ugyanekkor a barbár magyarok a dunántúli kastélyokban, Siklóson, a Sigray grófoknál őrzik az angol-amerikai hadifogoly repülőket. Ugyanekkor amerikai vadászok lövik az égő gépekből ejtőernyővel kiugró magyar repülőket. Egyik repülő zászlós az ég és föld között kap hetvenkét lövést. Miskolcon telibe találják a vásárcsarnokot.

- Ez a háború - mondják odaát. De a magyar katona nem harcol Amerika és Anglia ellen. A magyar repülök, még Oroszországban sem bombáztak lakó negyedeket. A magyar katona szûkös prófuntját megosztja az ukrán gyerekkel. Miért bántják hát a mi gyermekeinket, templomainkat? A németek szövetségesei vagyunk! - mondják odaát. Érdekes! Március 19-ig, mikor Magyarország még független volt, nem voltunk a németek szövetségese. Most hogy a németek megszálltak, elvették a függetlenségünket, egyszerre német szövetségesek lettünk.

A magyar nép felnéz a kék tavaszi égre. A repülőgépek szárnyán ott a fehér amerikai csillag. A kastélyokban nyaraló "hadifoglyok" legtöbbjén amerikai egyenruha van. Vajon, akik a parancsot adják nekik amerikaiak-e valóban? Morgenthau Kasselből, Baruch Königsbergből, Frankfurter Bécsből... és a magyar nép véres könnyei között is azt mondja: Nem Amerika!

Más kérdés aztán kinek használnak vele? Szófiából most jön haza a magyar követség sajtóattaséja, aki végigélte a bolgár főváros bombázását. A városban, ahol ha jól emlékezem két fogpaszta és egy cipőkrémgyárból állott a hadiipar, csak egy-két emeletes házak voltak. Katonai célpont aligha akadt. A bolgárok meg éppenséggel senki ellen sem harcoltak. Hiszen Borisz király maga mondta: "A népem oroszbarát, a hadseregem németbarát, a királynő olaszbarát. Bulgáriában én vagyok az egyedüli angolbarát", és mikor most Szófiára is ráterül a bombaszőnyeg, amikor a foszfortól égő aszfalton botokkal kell agyonverni az állatkert elszabadult majmait, akkor hirtelen megszólalnak a nagyon csekély számban lévő bolgár kommunisták.

- Nézzétek! - mondják a bolgároknak - a németek itt vannak ugyan, de az oroszok azért nem bántanak titeket. Csak az amerikai "kapitalisták" bántanak.
Roosevelt bombázói nem a demokrácia, hanem a bolsevizmus előtt törik az utat. A bombaszőnyeg nyomán úgy terjed a bolsevista hangulat, mint a gyeptûz. Nemcsak Bulgáriában, hanem Szerbiában is. Belgrádra épp ortodox húsvétkor terül rá a bombaszőnyeg. Tízezer halott. A szerb nép méghozzá nem is ellenség. A szerbek megcsinálták a Szimovics-puccsot és azzal a hat heti késedelemmel, amit a németeknek okoztak az orosz hadjárat megindítása előtt, körülbelül megnyerték a háborút a Nyugat számára. Jó hírek jöttek a Balkánról - mondta Churchill. Most Nedics valósággal zokog a rádióban, amikor azt kérdezi az Angliában lévő szerb királytól: "Felség! Hogyan történhetett ez?" A szerb kommunisták, Titóék pedig azt mondják: az oroszok nem bántanak titeket. Az oroszok a mi szövetségeseink.
Vajon tudják-e mindezt Nyugaton? Tudják-e milyen hatása van egy ilyen nyugati bombázásnak ott, ahol minden az orosz "felszabadítókra" emlékeztet? Vagy talán éppen ezt akarják, akik a háttérben állanak? Valakik Európát akarják elpusztítani. A kereszténységet. Nem az amerikai repülök. Nem az amerikai katonák. Hiszen a katonának parancsolnak. Azt kell megnézni ki parancsol. Háttérben, a függöny mögött.

A német háborún kívül van egy Európa is. Van kereszténység. A kölni dóm, a bécsi Stephanskirche, Monte Cassino, a müncheni Pinakothéka nem hitlerizmus. A debreceni Ispotály-templom nem "nyilas" párthelyiség. De itt az pusztul, ami köbe vésve, pergamentre írva, kőcsipkékbe metszve eleven tiltakozás a pártdiktatúra ama része ellen, amelyről azt mondják: új pogányság.
Ez a Washington szobor itt a Városligetben tragikus szimbólum. Valakik Amerikával Washingtont bombáztatják. Kicsodák? Csak sejtjük. De majd mikor egyszer Münchenben, Regensburgban találkozunk Amerika katonáival - az igaziakkal - a romok előtt eltakarják a szemüket és szégyenkezve mondják:
- Ezt nem lett volna szabad! Ezt nem Amerika csinálta.

Vajon tiltakozik-e mindez ellen az a célirányos humanizmus, amely csak a sárga csillagokat látja az egész világbomlásból? A magyar gyereket ki sajnálja? A magyar parasztért kinek vérzik a szíve? Ismét egyedül vagyunk. A Nyugat ellenünk fordult. Vajon miért? Vajon le merjük-e tenni egyszer Bárdossy papírhadüzenete mellé a letépett gyermekfejet? Vagy majd felakasztjuk-e azokat, akik láttak és kiábrándultak?


NÉMETEK KÖZÖTT

Lehet, hogy mások egy másik arcukat látták. Én ezt láttam.
Mindig borotváltak, mindig jókedvûek. A pesti kávéházban együtt ül az átutazó tiszt az altiszttel. A gulyás, a wienerschnitzli ott párolog az orruk előtt, de enni nem szabad nekik. Húsjegyük nincs, valutájuk nincs csak éppen annyi, hogy a sört, bort kifizethessék. Hol vannak a rabló németek? Mi csak akkor látjuk őket, amikor segítenek az amerikai bombák által összeomlasztott házakat kiásni, a halottakat, sebesülteket hordani. A falukon szívesen látott vendégei a gazdáknak, parasztházaknak. Mikor a vendégségnek vége, elfogyott a szalonna, száraz kolbász, a bor, vagy szilvórium, udvariasan megkérdezik, hogy mivel tartoznak. "Nálunk ez nem szokás". - mondja mosolyogva a gazda. Jó szívvel adtam. Michelék csodálkoznak, mosolyognak. Másnap egy kanna benzint, vagy valami mást hoznak a gazdának. Ez nem a dunántúli német falvakban van így. Ott ahol színmagyarok laknak.

Most, mikor Lajta-Brucknál átlépjük a határt, szőke, hadiszolgálatos német lányok integetnek. Valami nagy újság van. Lobogtatják az újságot. Ma reggel titokzatos, messzehordó fegyverek lőtték Londont. Az új fegyver neve V. 1. (Vergeltung 1.)
Amit Pesten senki nem fog elhinni, csodálatos rend és fegyelem a háború negyedik évében. A határon átlépő megkapja az élelmiszerjegyeket. Pontosan annyit, ahány napra a tartózkodási engedélye szól. Bécsben még alig látni több romot, mint Pesten. Münchent az éjjel bombázták, de már helyreállították a pályatestet.
A Taunus sötét erdei között házigazdánk százéves rajnaival vár. Egyébként a koszt ugyanaz, amit a harcoló katona, a munkás, a paraszt eszik. A pesti kaszinó és eszpresszó ezt gyûlöli legjobban Németországban. Szocializmus és rend! Pesten ez elviselhetetlen. Itt nincs feketepiac, jegy nélkül mért sertéskaraj. Itt valami hihetetlen önfegyelemmel csinálja a háborút egy egész nép. A holtakról, elesettekről kevés szó van. A légiháború! - mondják és ilyenkor megremeg kissé a szájuk széle.
- Látta Pauluskirchét? A müncheni Frauenkirchét, a Pinakothékát?

Valahogy innen közelről más arca van az egésznek, mint ami a propaganda görbe tükrében látszik. Itt nem a párt harcol, hanem a nemzet. A fiatal, huszonnégy éves repülőőrnagy, aki most jött haza a Földközi-tengeri frontról, arról mesél, hogy az utolsó légi ütközetben egy angol vadásznak kifogyott a lőszere. Erre természetesen ő is abbahagyta a tüzelést. "Védtelen emberekre nem lövünk - mondja. Legalább is mi európaiak nem!"
Mennyire különböznek a pesti anglomániások a németek határozott angolbarátságától. Ezek nem a skóciai kastélyt, az arisztokratikus életformát tisztelik bennük, hanem a kemény lovagias harcost. Milyen más lenne minden, ha Hesst nem fogatja el Churchill.

- És az amerikaiak?
A lovagkeresztes repülő mosolyog. Kihallgatott Itáliában egy elfogott angol ezredest.
- Mi a véleménye az amerikai szövetségesről? - kérdezte.
- Ugyanaz, ami önnek az olasz szövetségesről! felelte az angol.
Egy este a magyar kérdésről is szó kerül. A fiatal professzor, aki tökéletesen megtanult magyarul, azt mondja:
- Ez a háború egészen más, mint aminek általában látják. Nem a nemzetiszocializmus, nem a demokrácia, nem életformák, nem országok és nem imperializmusok harca ez. A kultúráé és a tömegemberé. A fellázadt embermasszáé, amelyet most kancsukával hajszol Európa ellen a komisszár és amelyet egy másik tömeg segít: Amerika. A kultúra van veszélyben. Az angol, francia, német, magyar, svéd, olasz, szóval az európai mûveltség. Ha mi megmaradunk, akkor megmarad mellettünk a magyarok Budapestje, Debrecenje, Pannonhalmája. Ha mi elveszünk, akkor elpusztul mindaz, ami tőlünk Keletre fekszik.

- Ha Németország győz, akkor egyszerûen el fogja nyelni a kis államokat. - Legalább is ezt mondják.
- Németország azonban nem fog győzni. Anglia sem. Vagy a konstruktív erők győznek: rend, tisztesség, istenhit, család, kultúra, vagy a tömegember - veti közbe a lovagkeresztes őrnagy. - Csak két front van: vagy a bolsevizmus, vagy Európa. Vagy az eltömegesedés és a káosz, vagy a konstruktív szocializmus.
- A háború ehhez a folyamathoz sehogy sem járul hozzá. Keleten elpusztult egy csomó város. Azt mondják, a németek gyújtották fel, vagy lőtték össze.
- Nézze meg Párizst! - mondja a professzor.
- A német hadsereg megkímélte. Csak annyi kár van benne, amennyit a franciák szövetségeseinek bombái okoztak. Nézze meg Rómát! A barbár hun kiürítette. És nézze meg Monte Cassinot.

- A szocializmus mellett azonban van egy másik arca is az önök mozgalmának! - vetjük közbe. A nacionalizmus. És a német nacionalisták a Dunántúl elcsatolásáról álmodnak. Schwäbische Türkei.
- Lehet, hogy vannak ilyenek is. Azonban a magyar vezetés nem a nacionalizmusunktól fél, hanem a szocializmustól. A pesti bankár nagyon jól megérti magát a német, angol, vagy newyorki pénzemberrel. A magyar gróf azonban nem az angolok barátja, hanem az angol életé. Ezt mi nagyon jól tudjuk. Látja, mi az angol faj barátai volnánk. A rendező erőké. Nézzék meg különben, melyik a legnémetellenesebb párt Magyarországon!
- A szociáldemokrata!
- Nem! - ellenkezik a német professzor. - A magyar hungaristák, ők a nacionalizmusuk miatt féltékenyek a mi nacionalistáinkra. Gondolja, hogyha megnyernénk ezt a háborút, akkor kedvünk és erőnk volna még Keletnémet államokat csinálni? Hódítani? Különben is, minél inkább vesztésre áll a háború, annál inkább előtérbe nyomul a párt. Minél inkább közelebb volna a győzelem, annál inkább előtérbe kerülne a Wehrmacht, a német tudós, a mûvész, a diplomata. Azok az emberek, akiknek Angliában hisznek. Anglia nélkül sem így, sem úgy nem lehet újjáépíteni Európát.

A Taunus felett szállnak az amerikai repülőgépek. Az erdők tele vannak leszórt ónforgáccsal és Frankfurt negyvenöt százaléka már romhalmaz. Nem a német nácizmusra hullanak a bombák. A lőszeres vonat robog a sínen. A front áll. A V. 1. lövi Londont. Testvérháború! - mondják szomorúan a németek. A templom itt is rom, és ott is rom lesz, ha nem sikerül kiegyezni, vagy győzni. Európa pusztul el. A kétezeréves kultúra, amelynek talán ezek a végnapjai. A bátrak, a konstruktív emberek itt és amott elesnek a frontokon. A háború fordított kiválasztása érvényesül. A gyávák, a szabotőrök életben maradnak. A kisebb értékû ember, a tömeg elszabadul egyszer. Ez a probléma. Ezért nem tarthat sokáig a háború. A kultúremberből tömeg lesz. A helyhez kötött családból feloszlott embermassza. Ez a vég!

A professzor egy német költőnőnek az első világháború után írott versét idézi. A címe England. A ballada a német-angol testvérpár beszéde. Egymáshoz szól a két nép, két európai kultúrfaj megrendült szavaival keresi az egyetlen kiutat. Megértés! Béke! Legalább a konstruktív erők között.
"Dann ruft Gott selber vom Dach der Welt
bis zum äussersten Meer
Heute noch einmal der Weisse Mann,
und dann nimmermehr."

Igen! Ez az utolsó esély. Európa nem látja önmagát, se Pestről, se Párizsból, talán Londonból sem. A bomba, ami lehull nem Hitlert pusztítja, nem a párthelyiséget, Sztálint segíti és a templomot zúzza porba. A párt már itt is maga mellé szólítja a legveszedelmesebb szövetségest: a tömeget. A Rommeleknek fölébe kerekedik a pártfanatikus és dilettáns, aki semmit nem lát abból, ami a hallgató, komoly européerek, családapák, képzett katonák, mérnökök, családanyák forradalma volt a tömeg fölött - a rendért.

Éjszakánként pedig ezer repülőgép jön a semleges Svájcon keresztül. Európa meghal. Ami hősiesség, szépség, nagyság volt benne, azt a propaganda majd összekeveri a pártbonzok, a tömegember és dilettáns bûneivel, baklövéseivel és épp azt gyalázza meg, ami Európa volt benne.
Valahol újra a határ közelében, ukránok ekhós szekerei vonulnak. Végtelen sor. Menekülő nép. Gyerekek, férfiak, asszonyok. Valamikor így jöhettek Kuthen kunjai a Kárpátokon belül lévő Európába a tatárok elől. Az egyre előbb nyomuló bolseviki seregek elöl vándorútra kél egy nép. Németországot keresik? Nem. A rendet. Európát. Eljönnek a saját hazájukból, hogy ne legyenek szolgák.

Az új tatárjárás menekültjeinek első hulláma ez. Mit tudsz te erről, gőgös Napnyugat, Sztálin szövetségese! Lajta-Brucknál szétlőtt szekerek, véres gyermekek, holttestek feküsznek az országúton. Amerikai repülőgépek géppuskázták a menekülő ukránok oszlopait. A holttestek, véres rongyok között csukaszürke katonák forgolódnak. Mentőautók állnak az úton.
Minket újra várnak az aratásra készülő magyar mezők. Béke. Rend. Fegyelem. Ez is egy darab Európa még.

Hegyeshalomnál az első magyar újság. Súlyos harcok a Kárpátok előterében.
Pesten a József körút sarkán egy csomó ember állja körül az újságárus standot, amelyen a déli lapokat árulják. Most jönnek a bevásárlásból. A csillagos házak lakóinak ilyenkor lehet a vásárcsarnokba menni. Zöldség, hal, friss cseresznye van a cekkerben és hallom, amint az egyik széles vigyorral mondja:
- Nem tart már soká! Jönnek a felszabadítók!
A tatár jön. Az européerek a tatárt várják. Idehaza vagyunk - Magyarországon!


A ROMÁNOK ÁTALLTAK AZ OROSZOKHOZ

Ha dátum szerint meglehetne állapítani, hogy Magyarország melyik napon veszett el, mindenki mást mondana. 1941. április 2., amikor Teleki öngyilkos lett? 1944. március 19., mikor a németek megszállták Magyarországot? 1944. október 15., mikor a kormányzó le akarta tenni a fegyvert?
A történelem alighanem egy más dátumot fog megállapítani: 1944. augusztus 24.
Románia, Bulgária letették a fegyvert. A Sándor palotában órák óta tart a minisztertanács. A portás azt mondja: "A miniszter urak veszekednek. Verik az asztalt". Végre valaki lejön, az arca halálsápadt és azt mondja:
- Elvesztünk! Két hét múlva itt van az orosz!

A minisztertanács tagjai közé bombaként csapott le a hír, hogy éjszaka a románok átálltak az oroszokhoz. A bukaresti német követ vadászott. Az Abwehr csődöt mondott. A Kárpátok déli hágói pedig védtelenül állanak. S a minisztertanácson nyomban azt mondja a két legpolgáribb miniszter, Reményi-Schneller és Szász Lajos:
- Azonnal be kell nyomulni Dél-Erdélybe! A honvédség szállj a meg a déli szorosokat és védjük magunkat addig, amíg Nyugatról beérkezhetnek az angolszászok.

Igen. Most itt van a nagy pszichológiai pillanat. Ezt a kényszerből és kelletlenül viselt háborút most lehetne átváltoztatni szabadságharccá. Ehhez a németeknek semmi közük. Erdély a miénk, a Kárpátok ezer év óta a magyar védővonal. És a Kárpátokat, ha véges-végig magyar kézben vannak a hágók, meg lehet védeni, még most, az utolsó pillanatokban is. Hiszen - és ezt kevesen tudják - az Árpád vonal a Kárpátalján és a Horthy vonal a visszacsatolt erdélyi részen, a világ legkülönb erődítményrendszere. A Kárpátalján, Vereckén, a Tatárhágó, Kőrösmező környékén minden ház álcázott bunker. Egész falvak vannak, amelyek csupa acél és betonerődítményt rejtenek. Erdélyi kirándulásaim közben magam is láttam a sziklába vágott erődöket, tankcsapdákat, az útelzárók végtelen sorát. Ha Dél-Erdély és az Ojtózi szoros is magyar kézen van, akkor még a gyengén felszerelt magyar honvédség is megállíthatja az új tatárjárást. Hiszen a Tatárhágót már hetek óta tartja kisbárnaki Farkas Ferenc hadseregcsoportja. Sztálin a legjobb ezredeit és a "felszabadított" ukránokat küldi rohamra. Tizenhatsoros hullámokban. Egyetlen nap alatt ötezer bolseviki vérzik el néhány magyar gépfegyver előtt.

Tehát be kell nyomulni Dél-Erdélybe! - mondja Szász Lajos.
Vörös János vezérkari főnök, ez a karrierista áruló, azt mondja nem lehet, mert nem áll rendelkezésre elég fegyveres erő.
- Jöjjenek be a vezérkari előadók! - verik az asztalt a miniszterek.
Pár perc múlva az Észak és Dél-Erdélyi vezérkari előadókra zuhognak a kérdések:
- Milyen román erők állanak Dél-Erdélyben?
- Harminckilenc zászlóalj nehéz fegyverek nélkül.
- Milyen a román csapatok hangulata?
- Lelövöldözik a tisztjeiket és egész századok szöknek.
- Milyen magyar erők szükségesek Dél-Erdély megszállásához?
- Elég a kolozsvári, szegedi, sepsiszentgyörgyi helyőrség, az Észak-Erdélyben lévő erők, a határ menti csendőrség és rendőrség.
- Ha megszálljuk az Ojtózi szorost, mennyi ideig lehet, tartani a Kárpátokat?
- A háború befejezéséig! - hangzik a válasz.

Most, a mohácsi csata évfordulója előtti napon, itt van a nagy történelmi pillanat. Azok, akik eddig nem akartak harcolni a Donnál, mert messze van, és akik gyûlölettel nézték a német megszállókat, most egy új szabadságküzdelem hangulatában cserélnek meggyőződést. Egy öreg marxista nyomdászunk, azt mondja:
- Megint csak önként jelentkezem a frontra. Erdélyért harcolok én is.
Körülbelül ezt mondja mindenki. Az erdélyi induló híg operettmuzsikája most egy új szabadságharc hősi riadójává változhatik.

"Édes Erdély itt vagyunk!
Érted élünk és halunk!"

Valakik azonban azt mondják, hogy Erdélyért nem szabad meghalnunk, nem támadhatjuk meg Romániát, mert ez nem "fair" dolog. Erdélyt elvenni "fair" dolog volt. Visszafoglalni nem fair. Az életünket védeni úgy látszik nem "fair" dolog.
- Ha a románok megtámadnak, akkor majd visszatámadunk! - mondja valami magasabb bölcsesség. - Ha megszállnák Erdélyt, akkor erősebben bombáznák Budapestet.

A felsőházi Magyarország, az öreg csáklyások Magyarországa most a budapesti épületeket félti. A birtokok, a nagybirtokok Magyarországa, még mindig abban reménykedik, hogy az életformát meg lehet menteni, a haza elvesztése árán. Ez a Magyarország most pusztul el. és ez a pusztulás végérvényes és tökéletes. Ennek a magyar rendszernek nincs és nem lesz feltámadása. Megingott önmagában, megingott saját hitében. Vége.

Ha nem szálljuk meg Dél-Erdélyt - veri valaki az asztalt a minisztertanácson, akkor az Ojtózi szoroson betör az orosz. A T34-esek ellenállás nélkül fognak a Alföldön végigrohanni.
Az utcákon már kint van a hatalmas piros-fehér-zöld plakát. Rajta egy kis magyar tank, amely kúszik fel az erdélyi hegyekre. S alatta ott van a vérző ország csatariadója.
- Fel a Kárpátokra!
Itt a minisztertanácson azonban azt mondja a külügyi előadó, hogy "legfelsőbb helyen" rejtélyes üzenetet kaptak. Az üzenet valahonnan Nyugatról jött. Magyarország ne védje meg Dél-Erdélyt. Magyarországot később meg fogják jutalmazni. Igaz ez az üzenet? Vagy csak kitalálta valaki? Vörös János azt mondja, hogy a Kárpátok védelmére nincs erőnk. A pécsi páncélos hadtest viszont itt cirkál Budapesten. Azt mondják: német puccs ellen védi a Várat. Az életformát. Ki védi Erdélyt?

- A németek egyetlen rendőrezreddel tartják a brassói repülőteret.
- Miért ne küldhetnénk a segítségükre egy sepsiszentgyörgyi magyar zászlóaljat? - kérdi Szász Lajos.
Az életforma képviselői azt mondják, hogy mindez nem "fair".
Rejtély, valami iszonyatos és kísérteties rejtély ez. Új Mohács és új Zápolyák. Várjuk meg lábhoz tett fegyverrel, amíg elgázol az új Szolimán. Hiszen a Kárpátokon belül még nincs egyetlen orosz sem. A muszkák még legalább ötszász kilométerre vannak az Ojtózi szorostól. Hát most kívánják tőlünk, hogy áldozzuk fel magunkat és dobjuk oda egy ezeréves országot? Csak azért, mert nem akarunk unfairek lenni. Dehát ez a Kárpát nemcsak magyar védelmi vonal, hanem európai is. Az a magyar honvéd, aki meghal nemcsak a maga ezeréves földjét védi, hanem talán az egész Európát, a Földközi tengeri angol flottabázist és talán a Rajna keleti partját. Ha mi kitartunk, akkor egy év múlva nem lesz Ausztriában orosz zóna.
A szabad Magyarország és az osztatlan szabad Európa hal meg itt ma egy észvesztő rejtélyért. Ojtóznál nem a németeket védnénk. Ojtóznál nem fog harcolni egyetlen angolszász katona sem. Az angolszászok még valahol Párizsnál küzdik előre magukat és nekik az volna az érdekük, talán a világ érdeke is, hogy ne Keletről ömöljék össze Németország, hanem Nyugat felől és Európának minél nagyobb darabja kerüljön a kultúrnépek megszállása alá.

Itt van a nagy pillanat, amikor megmenekülhetünk, amikor újra szolgálatot tehetünk a nyugati világnak és most azt mondja a minisztertanácson elhangzó parancs:
- Dél-Erdélybe nem nyomulunk be.
Feláldoznánk magunkat Nyugatért és Nyugat megtiltja az áldozatot. Akik meg akarták védeni, akik itt most kétségbeesett elkeseredéssel verik az asztalt - azokat épp e minisztertanács miatt végzik ki majd, mint háborús bûnösöket.
- Elvesztünk! - mondja egy sápadt arcú katona, aki szinte tébolyodottan jön le a minisztertanácsról. Magyarország veszett el s talán egy darab Európa veszett el.
A Sándor palota falán ott a plakát:
"Fel a Kárpátokra!"

De a valóságban már más van a plakátokon. Már ott van Erdély, a civilruhás öreg székelyek, a határőrök, akiket legázolnak Sztálin tankjai, melyek akadály nélkül jönnek be az Ojtózi szoroson. Ott látni már a meggyalázott nagyszalontai nőket, a falhoz vágott magyar csecsemőket. Ott van már a jövő: az Alföldön keresztül özönlő orosz páncéloscsorda. Ott van a honvédség, amely mikor a románok mégis megtámadnak, az utolsó fergeteges rohammal elfoglalják Aradot. Ott a tatárhágói csoport, amelyet csak október közepén hátulról tudnak kifordítani, felgöngyölíteni az oroszok, bizonyságául annak, hogy a Kárpátokat időtlen időkig tudtuk volna tartani.

"Fel a Kárpátokra!" és valami üzenet, valami láthatatlan kéz lefogta most a magyarság kezét.
- Elvesztünk! - mondja a minisztertanács résztvevője, aki ott hal meg majd a kivégző oszlophoz kötve.
De valahol egy külügyminisztérium irattárában meg lesz még valahol az a chiffre jelekkel írott üzenet, amely úgy szólt, hogy Magyarország ne védje magát, mert az igazát meg fogják védeni mások. Sztálinnal szemben is. Igen valahol van egy váltó, egy ígéret. Talán éppen ott az Atlanti Charta szomszédságában. Dátuma: 1944. augusztus 24. Valahol megvan. Washingtonban, vagy a Downing Streeten. A világ lelkiismeretében. És talán ezt a címet írták rá: Szabad Magyarország!


1944. OKTÓBER 15.

Vasárnap délelőtt. Kedves régi barát jön hozzánk a feleségével. Kissé titokzatosak. Véletlenül jöttek. Az asszonyok kimennek a konyhába s a jóbarát, akivel együtt töltöttük gyerekkorunkat, hirtelen a politikára fordítja a szót.
- Nézd, a kommunista földalatti mozgalom halálra ítélt. Nem okos dolog itthon tartózkodnod. Jobb, ha vidékre mégy! - tanácsolja. Az ebédlőben szól a rádió, de mi nem figyelünk rá. Inkább a barátot hallgatom, aki óvatos formában példálózni kezd.
- Ki tudja, meddig marad helyén a kormányzó. Azt beszélik le akarják tenni a fegyvert. Lehet, hogy abban a pillanatban letartóztatják az egész jobboldalt. Ebben a pillanatban felcsapódik az ajtó. A konyhából a két asszony rohan be:
- A kormányzó hadparancsát közvetíti a rádió. Egy remegő hang máris olvasni kezdi:
- Magyarország leteszi a fegyvert!

Napok óta sejteni lehetett, hogy valami készül. Ilyen gyors döntésre azonban nem számított senki. Néhány nappal ezelőtt a képviselők nemzeti szövetsége Lakatos miniszterelnöknél járt, megkérdezte tőle. Igaz-e, hogy a kormányzó legnagyobb titokban megadásról tárgyal? Igaz-e, hogy le akarja tenni a fegyvert az oroszok előtt? Igaz-e, hogy ezerháromszáz politikus, szellemi ember letartóztatására listák készültek. Lakatos Géza azt felelte: mindez nem igaz, és most a rádió azt mondja: mégis igaz! Az utcákon izgatott emberek csoportosulnak. Pesti kisemberek, a józsefvárosi sörözők, házmesterek, lakók. Nem viselnek zöld inget. Egyszerû polgárok, kisemberek. Mégis egyértelmûen kiáltják:
- Lehetetlen! Vesszenek az árulók!

A nemzet, a névtelen, közvetlen közelből fenyegetett nép úgy látszik nem akarja a becstelen halált. Az utcán piros-fehér-zöld karszalagos nemzetőrök, a Lakatosék által életre hívott megadási gárda tagjai sietnek ismeretlen célok felé. A német csendőrség, a Hotel Wien előtt gépfegyvereket rak ki az utcára. Ugyanekkor egy zöldinges fiatalember siet felém:
- No most kinyírjuk őket! - kiáltja. A sárgacsillagos házakból egyszerre tízezrek özönlenek az utcára. Győztünk!
Magyarország elveszett, tehát ők győztek! A körúton egy csomó fegyveres fiatalember siet gyalogszerrel és egy másik kiáltás hangzik:
- A hatalmat akarjuk!

A hungaristák! Most úgy érezzük, hogy lényegében nekik volt igazuk. A forma, a módszer elválasztottak tőlük nagyon sok jó magyart. A felvidéki válság idején ők képviselték a maximumot. Képviselték a nemzet kritikáját. Viszont a Felvidékért tüntető tömegük nagyon kétes elemekből állt. A szentek és hősök mellett ott menetelt a csőcselék. Nem volt felemelő és megnyugtató látvány. Mikor ezt megírtuk a Függetlenségben, Hubay Kálmán azzal válaszolt a Magyarság hasábjain:
- Tessék tudomásul venni, mi nem Nemzeti Kaszinót szervezünk, hanem mozgalmat.

Hubay Kálmán tiszta ember volt. Jó magyar. Kitûnő szerkesztő. Sérelmet szenvedett ember volt és azonfelül az a magyar típus, amely nem szenvedi a jogtalanságot, hanem visszaüt, még ha az életébe kerül is. Mikor egy cikke miatt elbocsátottak a Függetlenségtől, mert a cikk nem tetszett Darányi Kálmánnak, felállt az asztaltól és azt mondta:
- Most megmutatom nekik!
Ha 1848-ban élünk, ő is ott ül a Pilvaxban és szabadsághős lett volna, így a szélsőjobb oldalra ment. Szálasi Ferenc a Csillagbörtönben ült és a mozgalmat ezalatt Hubay Kálmán dinamikája sodorta előre.

A mozgalom most itt masíroz az utcán. Tragikus órán, végzetes pillanatban fogja kezébe kapni a hatalmat. Akkor, amikor a hatalomból már csak az ódium, a teher juthat neki. Mégis, most mikor a falakon felvirul a plakát: "Sztálin, vagy Szálasi?" - akkor a nemzet azt mondja:
- Nincs más menekvés!
És mi, akik tíz, húsz, huszonöt évig álltunk egy másik zászló alatt, megroskadunk a tragédia, a kiábrándulás súlyától. Mindent lehetett volna! Semlegesen az öngyilkosságba rohanni, meghalni az angolszász illúzióért, százszázalékban odaállani a német oldalra. Mindent, de mindent megtehetett volna "a szegedi Magyarország". Egyetlen egyet nem tehetett. Hogy Sztálin előtt lerakja a fegyvert.
Mikor augusztus 25-én a Lakatos-kormány jött, mindenki azt mondta: Lakatos katona, tehát mégis csak harcolni fogunk. Hiszen a tatár már döngeti a Kárpátok kapuit. A Lakatos-kormányban azonban ott ültek a régi Tisza párti öregek, jogászok, reakciós aggok és kúriai tanácselnökök. Tehát mégis csak megadjuk magunkat. Augusztus 25-től október 15-ig mindössze hat hét telt el. A bizonytalanság nagyobb volt, mint valaha. A kétértelmûség még annál is nagyobb. Az orosz már betört a védtelenül hagyott erdélyi hágókon, mire mégis csak megtámadtuk Romániát.

Huszonnégy órára visszafoglaltuk Aradot, aztán elvesztettük Kolozsvárt, Nagyváradot, Debrecent. Menekülők hada érkezett Erdély felől. De most legalább a köd egy része eloszlik. Akik azt mondták, hogy az "orosz is ember", most a saját fülükkel hallják.
- Nyakunkon a tatár!
- Meggyalázták a lányom, az asszonyom!
- De hát akkor miért nem védjük magunkat! - ordít fel a maradék nemzet.
A régi Magyarország, fáradtan mondja: későn van. S a mozgalom, amely most a Keleti Arcvonal bajtársaival egyesülve rohan az utcákon azt kiáltja:
- Védjük meg Magyarországot!

A Tatárhágó még áll. Debrecen környékén még tombol az óriási páncélos csata. Guderián vezérezredes vezetésével több ezer német és orosz páncélos, irtózatos karusszelje rohan végig a Hortobágyon, az összelőtt, eleső, újra felszabadított városokon s ebben a tûzorkánban most ég hamuvá a nyugati illúzió utolsó foszlánya. Majd napok múlva megtudjuk, hogy a nyugati hatalmak az oroszokhoz utasították a kormányzó kiküldötteit. Moszkva október 16-án reggelre várta a választ. A feltételek között szerepel, hatszázezer magyar, az élő jóvátétel kiszolgáltatása. Nem! Ebbe nem mehet bele a "szegedi Magyarország". Ezt az egyetlen feltételt nem teljesíthetjük.
- És most mégis! Magyarország leteszi a fegyvert. Délelőtt ifjú Horthy Miklós Lukács Béla lakásán fogadta Tito kiküldötteit.
- Mi a Gestapótól vagyunk! - mondják hirtelen a Tito kiküldöttek.

Skorzeny Ottó jön. Lövöldözés. Ifj. Horthy Miklóst egy szőnyegbe csavarva elviszik. A Várban koronatanács. Lakatos Géza nem írja alá a kormányzó hadparancsát. Mindegy! Vigyék ellenjegyzés nélkül a Stúdióba. Olvassák fel. A speaker, háta mögött revolveres katonákkal, olvas. A hangja remeg. Magyarország lelke is remeg. A frontokról jönnek vissza a katonák. Nem! Ezt nem tehetjük soha.
Délután három óra tájban, a Szentkirályi utcán sietek végig. Egyik ablakból hangszóró üvölti Vörös János hadparancsát. A kormányzói hadparancsnak nem kell engedelmeskedni. Egy fél óra múlva vad lövöldözés.

- A németek lövik a Rádiót.
A németek elfoglalták a Stúdiót. Bedobtak egy kézigránátot és a harcnak vége. Most már percről percre hangzik a Vörös János-féle hadparancs. Dalnoki Miklós Béla vezérezredes a hadipénztárral átment az oroszokhoz. Az utcán tankok, német "királytigrisek" vonulnak, magyar motorosok állnak a Rákóczi úton végig. Kinek fog engedelmeskedni a honvédség? Kinek a nemzet?
S akik október 15-ét végigéltük a tûzből, zavarból, káoszból egy tanulságot viszünk majd magunkkal. Egy politikai rendszer, kormányzati forma, akkor pusztul el, mikor már senki sem akad, aki meghaljon érte. A kállai-kettősnek ez a vége. Nincs Magyarországon egyetlen ember, egyetlen kegyelmes titkos tanácsos és egyetlen árva közbaka se, aki meghaljon a megadási parancs teljesítéséért.
A rendszer, - ezt mi látjuk legjobban, akik hozzá tartoztunk - elpusztult. Vége. Nincs tovább! Belülről ingott meg. A lelkekben halt meg. Megölte az illúziókergetés. A nemzetnek nincsenek már illúziói és azt mondja:

- Harc! Becsületes halál!
Felhívom a miniszterelnökségi palotát, ahol egy rokonom teljesít szolgálatot. A felesége jelentkezik.
- Mi történt? Mi újság? Síró női hang feleli:
- Nem mondhatom meg. Rettenetes dolog.
Utólag tudjuk meg, hogy ezekben a pillanatokban mond le a kormányzó. A Várudvaron német páncélosok állanak. Állítólag a testőrség parancsot kapott, hogy védje a téglákkal eltorlaszolt Szarvaskaput. A Királytigrisek belőnek a téglahalmazba. Géppisztolyos SS-ek íratták alá a kormányzóval a lemondási okmányt, vagy ő maga írta alá a lépcsőházban s dobta oda Veesenmeyernek? Talán nem is ez a lényeg. A nemzet mond le a rendszerről, amikor egy tagja sem akar meghalni érte.

A rendszert az erdélyi politika rendítette .meg. A kormányzó végzete magyar végzet. A Nyugatban bízott és Nyugat Kelethez küldte. Hitler "szövetségese" volt és most Hitler fogatja el. A rendszer felett egy régi prófécia mondja a gyászbeszédet. Gömbös Gyula szól a túlvilágról:
- Mi mindent csak félig csináltunk!
A rendszer félig a Hitler szövetségese volt, félig az angoloké, félig a németek barátja, félig az oroszok ellensége, félig reformer, félig konzervatív, félig "feudális", félig szocialista, félig tekintélyállam, félig demokrácia, félig liberális, félig nacionalista, egészen magyar, de félig keresztény.
Este nyolc óra tájban kinyitjuk a rádiót, amely hirtelen friss indulókat kezd játszani. Aztán egy izgatott hang mondja:
- Beregffy vezérezredes jöjjön Budapestre!
Beregffy? Ki lehet ez?

Utána újra indulók. Egyszer csak felharsan a betiltott muzsika, a hungarista induló:
"Riadó hangzik, testvér, hallod-e?
Sorakozó! Sorakozó!"
Kint valahonnan ágyúdörgés hallatszik. Majd a speaker mondja:
Szálasi Ferenc hadparancsát közvetítjük!


EGY VÁROS BÚCSÚZIK

A falakon plakát: mindenki tartozik bevonulni 45 éves korig. Másnap új plakát: a bevonulás elmarad. Néhány nap múlva újra plakát. A főváros férfilakossága köteles elhagyni Budapestet. Negyvennyolc óra múlva plakát: vissza az egész! Soroksárról az orosz ágyúk belőnek a Ludovika elé. A Gellért szálló elé ebéd közben ledobnak egy orosz repülőbombát. A város tele van menekülőkkel. A városon át ijesztő torzonborz alakokat kísérnek. Ázsia népszemete, a géppisztollyal ellátott barbár itt menetel hadifogolyként a körúton. A suttogó propaganda azt mondja: ezek partizánok. Budapestre elitcsapatok jönnek. A háztetőkről ismeretlen tettesek lövöldöznek.

Az új uralom rossz előjelek között indul.
Egységes, határozott vezetést várt a magyarság és most kétségtelen kapkodás folyik. De vajon melyik kormány, melyik hadseregparancsnokság tudna ilyen viszonyok között rendet teremteni?
A régiek azt mondják az újakra: Hja, persze dilettánsok! Odaengedték-e azonban valaha őket, ahol megtanulhatták volna a kormányzás mûvészetét, a tisztább, európaibb hangot? Hiszen az állástalan diplomásnak azt mondta a Goldberger Magyarország, mikor Hóman Bálint be akarta őket telepíteni a gyárakba, bankokba:
- Itt a pénze fiatalember. Fogja a nyolcvan pengőjét és menjen. Ne lássuk itt a nemzetgazdaság szent és titokzatos sekrestyéjében, ahol mi csinálunk numerus clausust - a magyarok ellen.

Sokan azt mondják, hogy az újakkal baj lesz, mert fanatikusok. Persze, hogy azok! Egy rendőri fanatizmus, a Hetényi Sombor-féle politikai osztály pofozta és gumibotozta őket fanatikusokká. Csak gumibotokat kaptak a tegnapi Magyarországtól, amelynek egyetlen komoly szégyene volt, és ezt Sombor Schweinitzernek hívták.

Hogy vannak közöttük, akik egy párturalom nyers kiváltságának tekintik a hatalom kötelességét? De vajon van-e most idő arra, hogy valaki félreállítsa a Röhmöket? A forradalmakat, rendszerváltozásokat sehol a világon nem csinálták kaszinótagok.
És egyszer majd mondani fogják azt is, hogy akadtak köztük olyanok, akik bevérezték a kezüket. Igaz. De a vezetők legalább most megpróbálnak ezek ellen harcolni. Annyival is inkább, mert kiderült, hogy a Sombor-féle rendőri bölcsesség egész sereg nyilvántartott kommunistát épített be a mozgalomba. Ezek a leghangosabbak és legveszélyesebbek.

Azonban látjuk-e végre a másik oldalt is? Azt a nyolcvanszázezer főnyi 17-18 éves fiatalembert, akik a nélkül, hogy a hungarista mozgalom tagjai lettek volna, vagy akár csak egy pillanatra is szimpatizáltak volna velük, most beállanak a Hunyadi páncélgránátos hadosztályba, a Görgey Arthur divízióba. Ez a forradalom! A fiatal Magyarország, az egyenes gerinc, nem alkuvó becsület népszavazása az apák ellen. Ez a halál küszöbén a nemzet vallomása. Azt mondja: ezt kellett volna csinálni! Az első naptól kezdve! Nem elnyomni az antibolsevista harcra kész energiákat, hanem felszabadítani őket a küzdelemre és a védelemre.

Most aztán itt vannak az "átvészelők", a múlt maradékai, akik egy csodálatos hisztériával akarják a nemzeti összeomlásból és kötelességteljesítésből kivonni saját bőrüket. A szerkesztőségekben, október 16-án reggel többen előveszik a nyilaskeresztes párt tagsági igazolványát. A másik zsebükben a kommunista, vagy szociáldemokrata pártigazolványa van. A gerinctelen, elvtelen újságíró, a sodródó intellektüel úgy látszik kikapcsolhatatlan veszélyességi tényező minden változásban. Vannak, akik Budára akarnak költözni, mert Budán nem lesz ostrom. Az orosz tiszteli a nemzeti történelem emlékeit. A budai átvészelők, nagyobbrészt jólszituált kapitalisták viszont Pestre jönnek, mert ott hamarabb találkozhatnak a bolseviki felszabadítókkal.

Eközben a Népszínház utca sarkán, a Simplon kávéház előtt apró magyar páncélos áll. Katonák, motoros járőrök, hungarista-karszalagos emberek.
A Népszínház utca háztetőiről ismeretlen tettesek lövöldöznek a békés utcai járókelőkre. Nem a németekre. A magyar civilekre. A páncélosból olykor visszalőnek. Szabályos ostrom. Végül lehoznak három fegyveres fiatalembert. Szökött munkaszolgálatosok. Ha most megbüntetik őket, azt mondják majd: tömegmészárlás!- És felakasztják majd a rendőröket.
A József utcában is lőnek. Egy romház tetejéről leszedik a partizánokat. Mit csinálnának velük, ha Amerikában lövöldöznének egy ostromra készülő város polgáraira?

Pontosan ugyanazok csinálják ezt, akik október 15-én délután két órakor Sztálint éltetve vonultak ki az utcára. A Lakatos-féle megadási gárda fegyverei hozzájuk kerültek és most a civilekre lövöldöznek velük, így akarják előre megfélemlíteni a halálba induló várost.
Az új rendszer azonban egy tekintetben kétségtelenül messzebb lát a réginél. A rendelkezésre álló minden erővel folytatja Budapest polgári kiürítését. Nyugatra települnek a gyárak, a fontosabb hivatalok, minisztériumok. Egész hatalmas üzemeket szerelnek le és szállítanak a Dunántúl, Németország felé. Sopronban székel majd az országgyûlés és Kőszegen a miniszterelnökség. . . . .

Itt aztán újra kitör a suttogó propaganda:
- Aki elmegy Budapestről, az soha többé nem térhet vissza. Aki magára hagyja a várost, hazaáruló. Elvégre az orosz is ember.
Valami csodálatos pszichózis folytán épp azok maradnak itt, akik semmi esetre sem lehetnek kedvesek a bolsevisták előtt. Százak és százak ülnek majd börtönbe egykor, mert elhitték, hogy a bolsevizmus megváltozott és hogy a pesti üldözöttek a nemzet hû fiai.
Egy város meghal. Egy város búcsúzik. Soha sem ismerünk már rád többé, gondtalan, virágos, cigányos, vicces, léha Budapest! (A Margithíd, egy szerencsétlen véletlen folytán november 4-én felrobbant.) A Dunában fognak heverni büszke hídjaid és holttesteket temetnek majd a parkjaidba, ahol eddig csak a kannák virágoztak izzó vörösen. Meg fogsz halni mosolygós, szerelmeskedő, orgonaillatos város, de majd egyszer, nagyon sokára, mikor eljön a feltámadás, csak az erényeid fognak feltámadni és a bûneid nem.

Vajon nem jobb volna-e meghalni és ide temetkezni a romjaid alá?
A parancs azonban azt mondja, hogy menni kötelesség. Onnan a maradék országból, a nemét birodalomból fog majd szerveződni az új hadsereg, új ország. Onnan indul meg a nagy offenzíva, amely ezeket a szakállas partizánokat, az ázsiai szifilisz hordozóit kiszorítja a Kárpátok mögé.

Van-e még erre remény? Vagy minden álom, fantazmagória, valószínûtlenség lett már itt a légibombák zuhogása, a partizánok lövöldözése, az átvészelők és rettenthetetlenek harcában. Mire lehet még számítani?
- A németek bevetik a titkos fegyvereket!
Valahányszor a háború rosszul áll, úgy merül fel a titkos fegyverekről szóló hír, mint az utolsó lapis refugii. Néha azt kell hinni, hogy az egész nem más mint egy óriási blöff, egy hihetetlen méretû propagandafogás, amely arra irányul, hogy a katonákban és a civil lakosságban tartsa a lelket. Máskor viszont képtelenség nem hinni, hogy vannak. A V1, a V2 után még kilenc új fegyvernek kell lennie. Magasállású katonák, a kormány bizalmi emberei, civilek, akik Németországban jártak egytől egyig megesküdnek rá, - négyszemközt is - hogy látták ezeknek az új fegyvereknek a gyárait. Napok alatt fogják eldönteni a háborút.

Valaki esküszik rá, hogy Bécs fölött már látta az új rakétamotoros gépeket.
- Csalás! Hazugság! - mondja a másik.
Félévvel később majd Németországban fogunk találkozni velük, amint a friesheimi erdőben éppen felrobbantják őket a visszavonuló német csapatok. Voltak és vannak-e titkos fegyverek? S az összeomlás, a fegyverletétel hajnalán halljuk majd a BBC magyar adásában azt, amiről azóta sem beszélnek a nyugatiak:
Ezt a háborút az utolsó öt percben nyertük meg, - mondja a londoni híradás. - A németeknek készen állottak azok a fegyverei, amelyekkel lelőhettek volna minden repülőgépet és azok is, amelyekkel lőhették volna New Yorkot.

A második világháború legnagyobb és legizgalmasabb titka a titkos fegyverek problémája. Vannak-e egyáltalán és ha vannak, elkészülnek-e idejére? Hiszen most már világos, hogy az utolsó öt percért folyik a versenyfutás és talán azoknak van igazuk, akik Magyarországot meg akarják tartani erre az öt percre és az azután következő évszázadokra is.


"KORMÁNYZÓI KÉZIRAT ÉRKEZETT"

Éjszaka két óra tájban hirtelen megszólalnak a Citadella légelhárító ütegei. Mi ez? Légiriadó, zavaró repülés? A sziréna nem szólt, az udvaron nem kolompoltak. Akkor miért ágyúznak? Kimegyek a sötét utcára, amelyen egy lélek sem látható. A Baross utcán azonban égnek a villanyok, jár a villamos, ágyúk, szekerek vonulnak végtelen sorokban. A villamoskocsikban fegyveres honvédek, sebesültek ülnek. Az újságárus azt mondja, hogy ezek a frontról jönnek. Visszavonulók. De hát hol van most a front? Soroksáron!

A Baross kávéház előtt szürke taxi áll. Benne a sofőr cigarettázik.
- Miért ágyúznak? - kérdezem tőle.
- Az oroszok Soroksáron vannak. Délre itt lehetnek! - mondja olyan közömbösen, mintha a világon semmi köze nem volna az egész ügyhöz.
A hír lehet igaz is, nem is. De ha nem igaz, miért lőnek a Citadella ütegei? Reggel meg fogjuk látni. A tisztelt Ház reggel választja meg az új államfőt.
Mikor kimegyek a körútra, a Népszínház utca sarkán sósperecet árul egy ember. Közben egy német ezred vonul végig a körúton. Ceglédről jöttek vonaton. Ceglédet kiürítették. Most Soroksáron fognak harcolni. Németek! Akárhonnan jönnek mindig frissek, simára borotváltak és mindig tudnak mosolyogni.

Egyébként kiderül, hogy az oroszt az ejtőernyős hadosztály állította meg. Ha ezek az elszánt fiúk nincsenek, akkor már a körúton vannak Sztálin páncélosai. Mindezt azonban már a Ház folyosóin mondják, ahol teljes nyugalom uralkodik. "Előreszaladt ék" - mondják a szakértők. Nem lesz semmi baj. Ez már újból a másik pszichózis. Minket szeret a magyarok istene, nekünk nem lehet semmi bajunk. Az orosz nem állt meg a Kárpátoknál, de megáll Soroksáron, ez egész bizonyos.

Azért mégis úgy érezzük, hogy ez az ünnepélyes ülés, talán utolsó búcsú a tisztelt Háztól. Klub és folyosó! Mikszáth, véderővita és most Soroksáron az orosz. A padok közt Tisza alakja rémlik, amint egy másik világháború messzijéből mondja: "Ezt a háborút elvesztettük!" És ezt is elvesztettük? Trianon gyásza borong az üléstermen és zokogásba fúlt Himnuszt énekelnek a képviselők. Aztán Csákyt. hallom, amint az ülésteremben felcsattan a hûvös diplomatahang. Versaillest elfoglalták.
"És ezeket a fegyvereket, amelyek ma Európában dörögnek Versaillesben és Trianonban töltötték meg".

Óh tisztelt Ház! - most fel kellene állani valakinek és elmondani, hogy e kupolák alatt szakadt meg a magyar lélek. Mikor mindig csak a félmegoldásokig merészkedtünk, mikor mindig félkézzel csináltunk békét, háborút, szociális reformot, amikor minden csak kompromisszum volt. Gömbös Gyula alakja ragyog egy pillanatra a gótikus ívek alatt. A Dunán szállnak a fekete varjak, a halált vijjogó sirályok. Hogy is jövendölte 1918 októberében; "Egy államférfi vagy csináljon háborút, de akkor tegye azt egész szívvel lélekkel, vagy ne csináljon semmit". Egyfelől harctérre küldeni az embereket, másfelől békét prédikálni a bársonyszékből, nem lehet. Itt bukott el a magyarság harca. Itt szakadt ketté a lélek. Merjünk magyarok lenni! És nem mertünk magyarok lenni! Hiába ajánlotta Teleki.

Se háború, se béke. Se semlegesség, se harc! És most Soroksáron az orosz.
A parlamenti büfét és trafikot kinyitották. Ez a legfontosabb kérdés. Sztálin befutott ékje Soroksáron állomásozik és itt a parlamenti büfében még van francia konyak, Porter sör, száraz kolbász, tepertős pogácsa. A trafikban pedig Symphoniát, Virginiát, Memphiszt kapnak a képviselő urak. A rendszerváltozás csak annyiban észlelhető, hogy a régebbiek, a kormánypárt tagjai most előre tessékelik a fiatalokat, akik csizmában, zöld ingben, egyenruhában jöttek el. - Parancsolj, kérlek alássan! - mondja ár egyik idős honatya a fiatal államtitkárnak. - Most ti vagytok hatalmon.
- Szó sincs róla! - kérlek. - Te vagy az idősebb kegyelmes uram!

A nemzeti egység tehát alakul. Legalább is itt a trafikosztásnál. Különben az orosz Soroksáron van. A bíborszőnyeges folyosókon hirtelen megszólalnak a csengők.
- Az ülést megnyitom! - mondja Tasnádi Nagy András.
Pillanatnyi csend. A baloldal sorai üresek Egyik vitéz honatya, a régi kormányzó pártból a karzaton helyezkedett el, mint megfigyelő. Ez a múlt. Ez a lélekhasadás. Ha fordul a kocka, mégis jelen voltam, kérlek alássan. Ha pedig másként fordul, akkor én részt se vettem az ülésen, csak a karzatról néztem.
S most újra halljuk Tasnádi Nagy András hangját.
- Jelentem a tisztelt Háznak, hogy kormányzói kézirat érkezett.

A teremben szinte érezzük, hogy befütyül a burána szele. Jeges csend. Némaság, óh régen, még csak egy hónappal ezelőtt is, mi volt itt, ha ugyanezt jelentette Tasnádi Nagy András.
- Kormányzói kézirat érkezett! Hogy pattant talpra a többség! Kigyúltak az arcok, véresre tapsolódtak a tenyerek. Marci bácsit szinte le kellett fogni, hogy az emelvényre ne rohanjon a lelkesedéstől. Régen mindenki úgy érezte ilyenkor, hogy az Isten az ő kezébe adta a tárogatót és lelkesedésében most fel kell kiáltsa a halottakat. Most a voronyezsi szél hidege szorítja össze a szíveket. Óh, aki elmentél, Nagyúr, most szeretném ha látnád tegnapi szolgáidat. Milyen némák az ajkak, milyen hidegen fegyelmezettek a tegnapi lelkesedők. Nincs, aki már éljent kiáltson nevedre.

Ez a borzalmas, hogy egyetlen egy sincs! Pedig ez a huszonöt év mégis csak egy negyed magyar század volt. Szeged. Sastollas katonák. Ellenforradalom. A szabadító Fővezér, a kommunisták által legázolt Budapesten. Hiszen a kép még itt van. Itt van a falon a freskó. Emlékeztet, vádol, figyelmeztet, fis előttünk életnagyságban itt vannak azok is, akik talán ezen a freskón modellt állottak, akik ezt a huszonöt esztendőt végig csinálták, hibáival, dicsőségével, szépségével és tévedéseivel együtt. Itt vagyunk mind, mind, akik láttuk, akik veled mentünk, akik hittünk és lelkesedtünk. Sírtunk Trianonban, sírtunk, mikor a fehér lipicai paripa bevágtatott Komárom, Kassa, Nagyvárad főterére. Hol szakadtunk el, hol szakadt meg a lélek?

Egyszer majd jönnek a történetírók, a tudósok, akiknek nem fojtogatja torkát a sírás. Majd ők hûvösen, tárgyilagosan elmondják: "mindenki bûnös volt és senki sem". Majd tanúságot tesznek az unokáknak, hogy nem a Horthy Miklós, nem a Szálasi Ferenc, nem a Hitlerpártiak és Hitler ellenesek tragédiájának zárójelenete ez. Magyar végzet. Nem tudtunk választani. Nem tudtunk hova állani. A Nyugat magunkra hagyott. A Kelet ellen harcoltunk és a Nyugat dobta ránk a bombáit. Nem mi hagytunk el téged, huszonöt magyar esztendő. Európa hagyott el minket. És Európa hagyta el ezeket a fiatalokat is, akik most azt mondják, hogy elhagyottan is harcolni kell Európáért. Az ördöggel, a halállal. Hiszen Soroksáron van az orosz. Úgy látják, hogy soha, soha nem lett volna szabad elhangzania annak a fegyverszüneti parancsnak. A bolseviki pestis előtt nem lehet letenni a fegyvert. Csak meghalni lehet. Hátha nekik van igazuk?

Ami ma őrültségnek látszik, holnap talán ragyogó történelmi tett lesz. A pesti hidak alatt már ott az akna. Ma azt mondják, gazság, öt, tíz év múlva, talán egy emléktábla lesz a hídon: Itt állította meg Ázsiát a magyar katona!
A jegyző már olvassa a kormányzói kéziratot. Az elnök már hirdeti az eredményt. A képviselőház egyhangúlag Nemzetvezetővé választotta. . .
Most már felviharzik az éljen. Kint szól a légiriadó. Az orosz Soroksáron áll. A Várból kerékpáros csendőrök rohannak a front felé. És a lelkeket megint elkapja valami vak remény. Hátha most? Az utolsó pillanatban? Az utolsó ütközetben? Vagy majd csak a hontalanságban, a bitófán, vagy a Vár és a Parlament romjai alatt?

Mi az igazság? Mi a jövő? Bizánc sorsa ez? Bizáncé, amely nem akart harcolni s ahol már csak az idegen zsoldos tudta kiáltani: Minden nemzet akkor hal meg, mikor megásta a maga sírját. Vagy valami más ez? A feltámadás kezdete? Vagy sokkal inkább a mártíromságé? Mert a bitófák alatt már nem lesz meghasadt lélek, kétértelmûség.


"FELSZABADÍTÓK"

Gyula bácsi, egy öreg dunántúli polgár ma azt mondta: Minek harcolni? Elvégre az orosz is ember. Szinte már magunk sem hiszünk az érzékszerveinknek. Ha az oroszok rémtetteiről érkezik hír, azt mondják: "német propaganda". Az ország ebben a babonába pusztult bele és ezen fog elveszni a maradéka is. A nyugati gondolkodású ember külön módon reagál az oroszok rémtetteinek hírére: "Ami hihetetlen az nem is igaz".

Most azonban azt jelentik, hogy a körülzárt Budapest felmentésére indított offenzíva részben eredményes volt. Mert Székesfehérvár, Lepsény, Enying újra szabad. Gyerünk hát nézzük meg mi az igazság. Újság már nincs, rádió alig. Az újságíró legfeljebb a honvédtudósító század bulletinjei, vagy a négy-ötezer példányos vidéki lapokká zsugorodott Függetlenség, Új Magyarság számára ír. Menjünk, bár a behavazott utakon minduntalan elakadnak az autók. Hó, rengeteg hó esett három napon át, és a hóba belefúl a Pest felmentésére indított offenzíva is.
A Dunántúl a világ legkülönösebb arcvonala. Tihanynál a mólón behavazott kerti ernyők alatt ülnek a német és magyar őrszemek. Az orosz aknát lő Tihanyra, de a villák előtt nyugodtan sepergeti a havat egy öreg pesti bíró. Siófok nyugati felében oroszok ülnek, a Sió csatornán innen magyarok. Lepsény táján előre küzdi magát egy halálraszánt magyar hadseregcsoport.

Mikor berobogunk Lepsénybe, valami halálos levertség fogad. Az emberek olyanok, mint az eldorongolt kutyák. Itt nem a háború járt, hanem Ázsia. A mongol volt itt. A tungid terror. Pedig orosz elit katonák voltak. A Sztálin gárda tagjai. Éjszaka kinyitották a templomot, az Oltáriszentséget kivették a szentségtartóból.
- Lássa a Krisztusotok! - ordították a "felszabadítók". Aztán ott a templom kövén gyalázták meg Lepsény asszonyait és leányait. Aki ellenállt, agyonlőtték. Köztük egy 65 éves asszonyt is. "Ázsia" - borzong meg az egyik pap.

Vajon tudják-e a nyugati rádiók, amelyek felszabadításról beszélnek, hogy mi történik a halálba hulló Magyarországon? Ázsia! És ezt nem érti senki. Mikor megindult a magyar-német támadás, az egyik falu lakosságát árokásásra rendelték ki az oroszok. A fagyos földben nem ment a munka. Az oroszok azonban hihetetlen gyorsasággal megásták a lövészteknőket. Különleges kiképzést kapnak erre. Az orosz gyakorlótéren felállítják a legénységet és szemben velük a géppuskát. "Ásni!" - adja ki a parancsot a tovaris. Aki húsz perc alatt nincs kész a lövészteknővel és nem bújik abba bele, azt lekaszálja a géppuska. A gyakorlat második menetében csak tizenöt percet adnak és az utolsóban mindössze tízet. Lepsény alatt huszonhét öreg parasztot öltek így meg Ivánék. De ez nem háborús bûn.

A legszomorúbb élmény Enying, a Festetich grófok birtoka. Minden ember mezítláb, vagy rongyokba burkolt talpakkal ácsorog a havon. A birtok legszegényebb mezőgazdasági munkásairól is lehúzták a csizmát a "felszabadítók". A református lelkészt pőrére vetkeztették és órákig kergették a havon, a tizenöt fokos hidegben.
- Valami szórakozás csak kell a katonáknak! - mondotta az orosz parancsnok. A nők közül csak azok menekültek meg, akik elbújtak a krumplis és répás vermekbe. Három hétig laktak ott. Kinek a lába fagyott meg, kinek az arca. Akik nem tudtak elbújni, azok valamennyien tetvesek és szinte mindnyájan nemibajosok. "Elvégre az orosz is ember".

Késő délután érünk be Székesfehérvárra, az ősi koronázó városba. Itt, az utcákon folyt a páncéloscsata. Kilőtt orosz és német tankok hevernek a város körül és a külváros utcáin. Kiégett üzletek, összelőtt házak, feldúlt királysírok. És a város polgármestere csaknem sírva mondja el, hogy Fehérvár asszonyainak, leányainak hetvenöt százalékát erőszakolták meg az oroszok, tizennégy éves kortól hatvanötig. Különösen az apácákra vadásztak nagy kedvteléssel. A gyógyszerészeket levetkőztették és meztelenül hajszolták őket a havon. Közben egy német orvosság nevét üvöltöttek: "Sulfamid! Sulfamid!"

Valamennyi orosz beteg. Most betegek a magyar nők. Ötszázat már elszállítottak a győri kórházba, de még ezrével vannak a súlyosan fertőzöttek. A város orvosi bizottságot szervezett, amely kéri az egyházakat, hogy bizonyos feltételek mellett járuljanak hozzá a magzatelhajtáshoz. Sok nő lesz öngyilkos. Orvosság nincs. Hiába dugták el az oroszok elől a nőket. Jött velük egy harminc főnyi, magyarul beszélő bőrkabátos csoport. Szökött munkaszolgálatosok. Ezeknek jutott eszükbe, hogy sáncásásra kell kirendelni a nőket. Ott gyalázták meg őket a lövészárokban.
A városházán felismer egy fehérvári munkás. Nagy marxista volt. Most félig sírva mondja: "Magának volt igaza; a házam kirabolták, az abroszokból kapcát csináltak, azt ordítozva a fülembe, hogy piszok burzsuj vagyok, mert abroszom van. A két lányomat megfertőzték".
- Az orosz is ember? - kérdezem. Az öreg kommunista egyszerre odarohan egy magyar tiszthez:
- Fegyvert adjatok! Ha visszajönnek, legalább dögöljünk meg tisztességesen.

Valaki azt mondja, hogy Móron megölték Paulini Bélát. Mire odaérünk öreg este van. A haditudósító század fotográfusai már a kész fényképeket mutatják. Paulini Béla a pesti harcok elöl móri házacskájába húzódott feleségével. Az oroszok meglepték őket, és az idős hölgyet tíz orosz katona, férje szeme láttára meggyalázta. A magyar csapatok már holtan találták Paulini Bélát és feleségét. A katonaorvos azt mondja hogy nagyon erős mérget ittak mind a ketten.
S most a fényképekről ránk néz Paulini Béla halott arca. Eszünkbe jut a tegnap. Ott megy a Gyöngyösbokréta élén, ő, aki újjá teremtette a magyar népmûvészetet. Ott hajlong a szabadtéri színpadon, mint a Háry János szövegírója, Paulini Béla! Szegény, amolyan igazi magyar költő volt. Keletről jött nyugatos. Kuruc baloldali egyben angolrajongó. Egy túlságosan progresszív szatírája miatt Bethlenek majdnem becsukták.

Ritkán láttam csalódottabb arcot, mint amilyen most a fényképről tekint ránk. Paulini Béla a másvilágon már látja a valót. "Kultúra! Felszabadítás! Ne harcoljatok!" S a Gyöngyösbokréta szépségeiről most rángatja le a százráncú szoknyát a barbárság. Oltárról a szentséget, bölcsőből a csecsemőt és a koporsóból a halottat is, hogy keresse csontujján a karikagyûrût. El fogják-e hinni egyszer Nyugaton, hogy ez így volt? Meg lehet-e írni még valaha a meg nem írt riportot? És ki jajgat a téli éjszakában? A halott Paulini Béla: a megölt magyar kultúra lelke, vagy a fehérvári marxista munkás? Hullott angyal, tört szív, őrült lélek? Vert hadak, vagy vakmerő remények?

- Fegyvert! Fegyvert! És haljatok meg, mert Európa kapujában itt van a mongol!
Valaki felcsavarja a rádiót. S a rádió azt mondja: "Jaltában konferenciára ülnek össze és határozni fognak Magyarország felett is". A beteljesedett magyar sors felett.


NYUGATÉRT MINDHALÁLIG

A kőszegi evangélikus gimnázium egyik termében most adják ki a miniszterelnökség hivatalos jelentését: "Az ország szíve megszûnt dobogni. Az ország szív nélkül él tovább" - Budapest elesett.

És most még egyszer utoljára robog velünk az autó a Bakony erdői között. Farkasgyepûn az iskolaszanatóriumban magyar hadseregparancsnokság székel. Talán itt megtudják mondani, hol vannak, akik Budapestről kitörtek az ostromgyûrûből. A német Wehrmacht 12.000 emberről beszél? Hol vannak?
Végre kiderül, hogy a győri kórházban van összesen négyszáz német és valahol tizenhét magyar. Végre, egyheti utazgatás után felületesen sikerül összeállítani a pesti ostrom történetét. A kórházi ágy mellett ülve, halálborzalom árnyékában meglátjuk azt, amit az ország nehéz óráin sokáig hiába keresett ez a nemzedék. Budapest a virágos város, a bohém, suttogó, vicces, cigányozó Budapest, most az utolsó órán felnőtt a világtörténelem horizontjára. Bizánc, Nándorfehérvár, Bécs, Varsó! A világtörténelem nagy, döntő csatái hasonlíthatók most arra, ami a magyar fővárossal történt.

- Budapest meghalt, de talán megmentette Európát!
Ez az ötven nap döntő volt a második világháború történetében. Később egy magyar tábornok mutatja az európai térképet.
- Karácsony estjén zárták körül az oroszok a magyar fővárost. Akkor, az angol-amerikai csapatok pontosan ugyanott álltak, ahol a háború 1939-ben kezdődött: a Maginot-vonalnál. Az oroszok akkor kezdtek előre törni Breslau felé. Budapest és a Rajna között légüres tér van. Katonai vákuum, amit már a németek sem titkolnak. Pókhálóvékony elhárító vonal a Dunántúlon. Aztán Balatonfüredtől a Rajnáig semmi. Az osztrák-bajor Volksturm ócska flintákkal. Ha Budapest és Breslau nem áll ellent, akkor Ausztria és Németország Keletről omlik össze. Az orosz páncélosok tíz nap alatt a Rajnánál vannak és ott találkoznak az amerikaiakkal. A németek Nyugaton még jó erőben voltak. Az ardennesi offenzíva a budapesti ostrommal egy időben folyt, sőt majdnem sikerült is. Sztálin a jaltai konferencián jelentette be Budapest elestét. Azonban február 10-én, nem tudjuk, lett volna-e konferencia Jaltában, ha az oroszok január 10-én a Rajnánál lehettek volna, ha Budapest ostroma nem tartja fel őket. Ez esetben nem konferenciázgatnak sokat, hanem egész Európát kérik az amerikaiaktól.

- Az orosz nem merte volna megtámadni a nyugatiakat! - ellenkezik valaki. A tábornok egy csomó kihallgatási jegyzőkönyvet mutat. Orosz tisztek, altisztek, közkatonák, politrukok egyértelmûleg vallják:
- Ha a németet legyőztük, megyünk a nyugatiak ellen.
Lehet, hogy Sztálin nem kockáztatná meg ezt a lépést. Sztálin ismeri a maga ötödik hadoszlopát, amely a nyugati szövetségesek legfelsőbb vezetésébe is be van építve. Az orosz közhangulat azonban új háborúra készül. A hadsereg mindezt így tudja. A tisztek erre készítik elő a katonákat. Budapestet százötvenezer magyar, német tartotta ötven napig. Két millió oroszt kötöttek le. A Vörös Hadsereg legjobb csapatait. Ezek közül négyszázezer esett el, vagy sebesült meg. Az anyagveszteség behozhatatlan. Ha ez az ötven nap nincs, az orosz előőrsök nem csak a Rajnát érik el, hanem a Brennert, esetleg Milánót, Rómát. Sztálinék elkövették a legnagyobb stratégiai hibát. Ha ezt a százhúsz hadosztályt, - az ostromot kerülve - Nyugatra küldik, akkor már Kölnben vannak, így Budapest Nyugat Sztálingrádja lett.

- Vajon nemcsak önmagunkat vigasztaljuk-e? Vajon nem megint valami magyar legendát akarunk kitalálni?
- Nézzétek - mondja a külügy egyik diplomatája, aki mellesleg egy szombathelyi üzletben ütötte fel hivatalát, - Európa most a rollóhúzás előtt áll. A németek már csak azért harcolnak, hogy a nyugatiakat valahogy elválasszák az orosztól. Az ardennesi offenzíva egy végső, kétségbeesett tüntetés volt. Mikor megbukott, akkor nyomban előnyomult az a német irányzat, amely a nyugatiakkal keresett békét, szövetséget Kelet ellen. Göring, az angolok reménytelen szerelmese még talán hiszi, hogy az utolsó pillanatban felülkerekedik a belátás. A németek tehát nem ok nélkül védték Breslaut és mi a németekkel együtt nem hiába védtük Budapestet.
Később majd olvassuk valahol Nyugaton egy bujdosó lapban Hindy Iván vezérezredes utolsó nyilatkozatát, aki azt mondja a körülzárt Budapesten.

- Buda szerepét most Budapest viszi a történelembe. És Buda mindenkor keleti végvára volt Európának, a keresztény civilizációnak, amelynek egy tetemes részével az események tragikus alakulása folytán ma papíron szemben állunk. Budapestet védeni fogom, amíg élek és eszközeim lesznek hozzá.
Azok, akik a harcot vezették így látják. A tûzből, füstből, ágyúdörgésből, a repülőbombák zuhogásából és a véres bukásból kirajzolódik az örök magyar arc. A nyugati hivatástudat. Magunkat már nem tudtuk megmenteni. De Európát a bolsevizmustól még - igen!

Vajon Európa, a Nyugat, Amerika látta-e legalább ugyanennyire a keresztény civilizáció végveszélyét, amikor, - még az ostrom ideje alatt is - amerikai repülőgépek bombázták a vörös horda által ostromolt várost? Vajon hálásak lesznek-e egyszer Magyarországnak, akik Jaltában ott ültek Sztálinnal? Vajon meg fogják-e tudni, elismerik-e valaha, hogy egy kis nemzet mit áldozott Nyugatért és mennyire világosabban látta a jövőt, mint a nagy államférfiak. A kétlelkû ország,. Muhi és Mohács nemzete az utolsó pillanatban felmagasodott újra a véres, lőporfüstös európai horizont fölé. A politika kis lókupeceivel szemben megtalálta az európai hivatást. A suttogóból Szent György lovag lett, az átvészelőből hősi halott.

A marosvásárhelyi, pécsi, soproni katonaiskolások, a 16-18 éves fiúk megszöktek intézeteikből és fegyveres szolgálattételre jelentkeztek. Az apák, mint Dalnoki Miklós Béla, letették a fegyvert. A fiúk ott harcoltak Budapest védői között. Ott véreztek el a rettentő, ötven napos harcban. Harc házról-házra, harc emeletről-emeletre. Az orosz áttör, a légvédelmi folyosókon küzdi előre magát. A zálogház tetején mûködő légvédelmi üteg még a bekerítés után napokig harcol, míg elesik mellőle az utolsó ember. A hidak, a gyönyörû pesti hidak beleomlanak a Dunába, amelynek piszkos hullámain holttestek úsznak lefelé. Egy csendőrtisztnek nyolc napjába kerül, amíg a Múzeum körútról át tud törni az Irányi utcába. A vizet a Dunából hordják. Emberek ötven napig ülnek a pincében. A táplálék legtöbbször egy marék bab, vagy lóhús, amit onnan vágnak ki az utcán heverő döglött lovakból. Ahol pedig elfoglalnak egy-egy légvédelmi pincét, ott jönnek a szifiliszes felszabadítók és sorra gyalázzák az asszonyokat. A megfertőzöttek százával ugranak le a romházak kormos, kiégett csonkjairól.

Régi jó Budapest, - aki morogtál, ha nem volt finom az eszpresszó kávé és a főúr nem tudott Brittanica szivart adni, - régi jó Budapest hol vagy? A romok felett nem a Zerkovitz sláger szárnyal már. Hősök éneklik a partizánlelkû Európa és új, jobb évszázadok felé:
"Pajtás, előre, még öt perc az élet!"
Csodálatos rapszódiája ez a halálnak, élniakarásnak, a bukásnak, megtisztulásnak. Felemelkedés a kávéházak látóköréből, a nándorfehérvári bástya magasságába, ahonnan Dugonics magával rántja a halálba a barbárt. Fel újra az európai Magyarországhoz, Békefitől Szent Györgyhöz, Hacsek és Sajótól fel újra a Hunyadiakhoz, és ami dicsőség benne, még sincs nevekhez kötve. A névtelenek eposza ez! Budapesté! Magyarországé!

Majd lesznek, akik azt mondják, hogy Budapestet fel kellett volna adni. Mennyi magyar életet lehetett volna megkímélni, is valaki elmeséli majd:
- Újpestet harc nélkül ürítették ki a magyar és német csapatok. Mikor Budapest elesett, Újpestre mentünk ki egy ismerős családhoz. A város ép volt, A romok hiányoztak. Az ismerősök jó ennivalóval, hetek, óta nem látott kenyérrel fogadtak.
- Mégis jó volt feladni Újpestet! - szólít meg valaki az újonnan érkezettek közül.
Abban a pillanatban egy fiatal asszony ájultan fordult le a székről.
- Ezt még sem kellett volna mondani! - szólalt meg a házigazda.

Így tudtuk meg, hogy Újpestnek csaknem egész férfilakossága hiányzik. Ahogy bevonultak az oroszok nyomban kivezényelték őket a Margitsziget ostromához. A befagyott Duna jegén tûz és vasviharban kézről-kézre kellett adogatniuk a lőszeres ládákat. Aki megmaradt, elvitték Szibériába.
Mikor fogja megtanulni Napnyugat, hogy a szovjet halállal nincs alkuvás. Nem lehet egyezkedni, nem lehet senkinek magát megadni. Mi a magunk bőrén végig próbáltuk a szovjettel való érintkezés minden formáját. A diplomáciai viszonytól a hősi halálig. A végeredmény mindig egy. Mindig ugyanaz. Halál. Csak egy a kérdés: becstelen, vagy becsületes halál?

Budapest nemcsak a Nyugat egy részét mentette meg. A magyar hősiesség becsületét is, amelyet 1944 augusztusában elhomályosított a déli Kárpátok fegyvertelen feladása. Mikor Nándorfehérvár felszabadult, Európaszerte megszólaltak a déli harangok és szólnak azóta is az egész világon. Most, mikor az új Nándorfehérvár elesett, Nyugat rádióinak furcsa orrhangja a szovjet győzelmet ünnepli. Majd jön a tollnok, aki meggyalázza a hőst, jön a hóhér, aki bitóra húzza a mártírt, jön a Halál, a szovjet felszabadító, aki Szibériába hurcol civilt, nőt, gyereket. Hiszen újra itt van egy repülőfelvétel. A kárpátaljai utak megint tele vannak a Szibériába hurcolt magyarok kísértetiesen kígyózó tömegeivel.
Mohács után Európa csak hallgatott. A megmentett Nyugat most az arcunkba köpdös. Csak a Vár, a hidak, az ostromlott házak alól mered ki egy csontkéz. Csak a néma tettek ordítják: Európa ébredj!


FÜTYÜL A SZÉL KÕSZEG FELETT...

Heteken belül újra ott leszünk az ezeréves határokon! - hangzik a legfelsőbb hely hivatalos március 15-iki üzenete.
- Honnan ez az optimizmus? Vagy újra csak ígéretről van szó?

Ezúttal úgy látszik, hogy mégis csak többről és másról. A németek ezernél több óriási "királytigrist" hoztak a nyugati frontról. Ez már a göringi politika. Kelet ellen védekezni. Csupa 180 centiméteres, magas szőke fiúk ülnek a páncélosokon. Mind fiatalok. Szinte gyerekek. Dán, norvég önkéntesek. A Wikinghadosztály és a VIII. nyugati hadsereg fele. A haditerv megértéséhez nem kell stratégának lenni. Budapest eleste után az oroszok Keletporoszország és Berlin irányába vonták el csapataikat. Magyarországon csak szedett-vedett, rabló, szétzüllött orosz erők maradtak. A magyar nép sanyargatására túl sokan, azonban harcra, védelemre kevesen. Az ezer tank, a magyar gyalogság támogatásával egy-kettőre végigrohanhat az Alföldön, hátába kerülhet a Keletporoszországi szovjet erőknek.
Hát még mindig van remény?

A beavatottak, a hungarista vezetők tele vannak bizalommal. Holnap indul a nagy offenzíva. Holnap, holnapután azonban néma csend. Csak az angolszász repülőgépek jönnek szakadatlan rajokban Olaszország felől. Aztán egyszerre valaki azt súgja, hogy a nyugatiak felgyújtották az offenzíva számára készen álló lőszeres vonatokat. Benzin nincs több, egy liter sem. Az ezer páncélost fel kell robbantani, a nélkül, hogy a nagy támadás megindulhatna. A Vértesben egy magyar hadosztály letette a fegyvert és a támadt résen jön, árad az orosz.

Magyarország elveszett és elveszett Európa is. Tíz benzines vonaton múlt az egész, vagy valami máson? így még maradt volna remény, hogy az összeomló olaszországi német fronton keresztül az angolszászok jönnek. Most az orosz jön. Már a sárvári menekülők szekerei zörögnek Kőszeg utcáin keresztül. Az enyingiek, fehérváriak, pápaiak jönnek, akik nem akarják még egyszer leányaikat, asszonyaikat az oroszok kezében hagyni.

Az illetékes helyeken az offenzív tervek helyett újra előveszik a kiürítési terveket. A magyar menekülök, mint a harmadik birodalom vendégei találnak elhelyezést Bajorországban. Feltéve, ha lesz szállítási eszköz. A menekülök vonataiba belegéppuskáznak az alacsonyan szálló Mustangok. Gyerekek, asszonyok halnak meg. Ezek már az új háborús bûnösök. Az a bûnük, hogy el akarnak menekülni az orosz barbárság, az asszonygyalázók, a csecsemőgyilkosok elől.

A kőszegi utcán a menekülök szekerei állnak. Rongyos napszámosok, az enyingi gróf cselédjei mesélnek a megszállás alatti napokról. A kőszegi polgár pedig legyint:
- Az orosz is csak ember!
A bolsevizmusnak ez a legnagyobb ereje. A vakhit, hogy az orosz is csak ember. Ma még nem akarja tudomásul venni senki, amit később egy svájci író lát meg. "Emberek, állatok, oroszok" - mondja.

Mikor a délibáblátók még mindig a szovjet ember ember voltában reménykednek, a magyar búza ismét szétválik a konkolytól. A gerinctelen hivatalnok, rothadt entellektüel, a stréber paraszt és a tudatlan most megfordul. Aki minden rendszerben jó volt, majd jó lesz most is. Szeretném én látni azt a kormányt! - mondták. Hát majd most látni fogják!
- Kérlek alássan a nyugdíjam nem hagyhatom itt nekik! - mondja egy öreg méltóságos.
- Az éri birtokomat háromszáz holdig biztosan meghagyják! - véli egy tiszántúli ismerős, aki hirtelen felfedezi magában a demokratát.
- Én kisember voltam! - hangoztatja egy miniszteri titkár. - Biztosan visszakapom az íróasztalom.

A józan eszûek azonban jönnek.
- Én jártam Oroszországban! - mondja egy közhonvéd. - Nekem nem kell a bolsevizmus.
Lassan hát búcsúzunk Kőszeg! Magyar meseváros, kőszegi barokk! Az utcákon itt-ott még feltûnnek a régi ismerős arcok. Szekér, ló, autó után fut mindenki. A honvédelmi minisztérium pakol. A miniszterelnökség útra kész. A Margitvonalat, a Rábát már nem lehet tartani, de majd a birodalmi határon, vagy a Semmeringnél biztosan megáll az orosz. Valaki a jaltai térképet mutatja. Bajorországba kell menni. Ez a rész amerikai megszállás alá kerül. Az amerikaiak nem fogják bántani a magyarokat. Kossuth, Washington, szabadság, demokrácia! És soha sem lehet elfelejteni azt az ősz professzort, aki most nézi a térképet s azt mondja:
- Én az angolokhoz megyek. Amerika nagy és hatalmas, a jó amerikai típus a jenki szereti a magyarokat. De biztosak vagytok ti benne, hogy Amerikát amerikaiak vezetik? Morgenthau, Baruch, Frankfurter. Én mégiscsak az angolokban bízom.

A kőszegi utcán patakokban folyik a vérvörös bor. A polgár eddig aranyért sem adta oda katonának. És most be kell verni a hordók fenekét. Jön a tatár. Itt van az orosz. A ruszin munkaszolgálatosok sapkából isszák a bort és éltetik Sztálint.
Valahol a Kálvária úton egy kis villában most búcsúzom a régi baráttól. Az oldalán revolvertáska és mosolyogva mondja.
- Engem nem fog megkínozni valami szökött munkaszolgálatos.
Most sokan gondolnak erre. Minek élni? De majd ott az osztrák hegyek között szembenéznek a győztes Nyugattal. gyûlölet, tudatlanság, elfogultság és Európa nemismerése. Vigécek, egyenruhás hóhérok amerikai csillaggal szaladgáló európai gyilkosok, ötödik hadoszlop. És akkor majd felködlik egy másik út. Nem a menekülésé, hanem a hosszabb, nehezebb, igazabb út. A mártíromságé. Akkor majd megindul az új magyar vértanuk menete az akasztófa felé s aki most utoljára felém mosolyog, elkiáltja a kivégző oszlop előtt.
- Ügyész úr! Utolsó kívánságom: ne kössék be a szememet.

Ne kössék be a szememet! Európa, világ, emberek! Erről van szó! Ne engedjétek bekötni a szemeteket.
A kőszegi apácazárda földszintjén lesötétítve, üresen áll már a kis nyomda. Ez az utolsó éjszaka Magyarországon. A tördelő asztalon gyertya ég. Mellette két német katona valami cigarettapapíron és magyar szőzdohányon osztozik. Itt a nagy szalmásüveg alján maradt még egy kis törköly. Töltsük ki, nézzünk bele a pohárba, mint Pythia az aranygömbjébe. Múlt, jelen, jövő. Népügyész úr! Ne kössék be a szemem! Lássunk. És csináljuk meg a végső számadást!


SZÁMADÁS

Polónia a bronzhajú lengyel lány áll a volóci határon és fölötte kárpáti szél zokogja a Kossuth látta végzetet:
- Lengyelország csak angol és francia szimpátiákra támaszkodhatott és Lengyelország nincs többé. Magyarország sincs többé és sokáig Európa se lesz.
A világtragédiát mi kis statiszták nem befolyásolhattuk volna, akármelyik oldalon állunk. De legalább azt volna jó tudnunk, hogy mi magyarok hol vesztettünk utat. És az orosz Ráták aknaviharján keresztül most újra Gömbös Gyula szellemhangja szól: Mi mindig, mindent csak félig csináltunk.

A nemzeti és szociális Magyarországnak csak egyik fele valósulhatott meg. Az országot, népet, a vezető magyarokat tiszta és nemes nemzeti meggyőződés vezette. Ami a most elvesztett Magyarországon jó volt: antibolsevista állásfoglalás, a hithez, hazához, népi hagyományokhoz, a fajtához való ragaszkodás, a nemzeti kultúra mûvelése, a nemzeti szellem megtisztításnak akarata, a barbár trianoni diktátum elleni küzdelem, jó volt. Tehát egyszer fel fog támadni. Azonban, amíg a nemzeti ideálokhoz ragaszkodtunk, amíg Trianon ellen küzdöttünk, addig elhanyagoltuk a koreszme másik felét. Egy szociális, vagy ha úgy tetszik nemzeti irányú forradalom elmaradt. Mindegy lett volna, hogy ezt a jobboldal, vágy a független kisgazdapárt, vagy az egészen szélső jobb robbantja ki. De jönnie kellett volna.

Meghasonlottunk. Kétfelé szakadt a lelkünk. A nemzeti gondolatnak nem volt teljes tartalma, amíg a magyar nemzet egy része három millió koldusból állott. Ahol hitbizományok vannak, ott a nemzeti szó nem jelent nemzetet. Ahol a liberális kapitalizmus élhet és virágozhat, ott a kereszténység csak a templom hûvös hajójába zárt dísznövény. Ahol a nagybirtok mellett egypengős napszámok vannak, ott nem illik Krisztusról beszélni.

Szociális forradalom kellett volna, hogy igazán nemzetiek és antibolsevisták lehessünk. Kiseperni a kaszinót, a bankot, a gyárat, a bankkapitalizmussal szövetkezett földbirtokos koalíciót és egy földdel, tulajdonnal, Istennel, hazával rendelkező nemzet másfélmilliós hadseregével kimenni a frontra 1941 júniusában.
Ami utánunk jön, nem lesz "demokrácia". Magyarországon nincsenek demokraták a szó svéd, finn, vagy svájci értelmében. A demokráciát eddig hazaárulók csinálták. Károlyi Mihályok. Ezután is azok csinálják majd. 1918-ban cseh szurony. 1945-ben bolseviki szurony. Egyszer talán majd UN bajonett s világállam, amelyben gummigerincû magyar demokraták fogják végrehajtani egy titokzatos földi hatalom parancsait.

Valahova tartoznunk kellett volna. És mondjuk ki végre: nem tartozhattunk volna máshoz, mint az antibolsevista szocialista és nemzeti irányzathoz, így mint egy elvetélt szociális forradalom emigránsai fogunk szétszóródni az idegen csillagok alatt. De a forradalom nemzeti és antibolsevista része félig mégis megvalósult. Az utolsó pillanatban.

Óh bronzhajú Polónia, lásd nővéredet Hungáriát, amint Budavár fölött kibontja az Árpádok lobogóját és fellép a bástyára, hogy a jövő számára megteremtse az új ideált az egyértelmû, szociális és nemzeti megújhodást. A száz százalékot! Ez már a forradalom. Az elmaradt, hősi nemzeti revolúció, amelynek már nincs ideje szociális programokkal bíbelődnie. Ennek már csak meghalni van ideje. De mégis forradalom. A katonaiskolás gyerekek fellázadnak az apák ellen, akik letették a fegyvert és meghalnak helyettük. A csendőr, a rendszer leghőbb katonája fellázad a megadok ellen és tizenötezred magával odatemetkezik a romok alá. Forradalom ez, olykor a forradalom zûrzavarával, kilengéseivel, dilettantizmusával, de mégis forradalom. Semmi kétség, akik átvették a hatalmat nem hasonlítanak azokhoz a német forradalmárokhoz, akik 1918-ban megszállták a császári palotát és tovább vezették a kettős könyvet a császári udvartartás pincében talált élelmiszerkészletéről. Körülzárt városban, mint egykor a párizsi kommunárdok, de harcolnak, hogy még öt percig legyen Európa, amelyet a kétlelkû tegnap eladott a nemzetközi kalmárnak.

Óh, szép húgunk, kedves Polónia, aki elvesztél, nézd most a halálban egyesül majd mindegyik Magyarország: a tegnapi, mai és holnapi is. A bitóra együtt lépnek a szegedi Magyarország és a késői nemzeti forradalom képviselői. Az a magyar rendszer, amely egy illúzióért és önmaga hatalmának védelméért Budapestig engedte jutni az ázsiai halált, a színházi életes une eademque nobilitas, a hitbizományos, lipótvárosi Magyarország, a közénk ékelődött idegen erő Magyarországa nem fog feltámadni többé. De ez a Hungária, amely a mártíromságban és a hősi halálban újra egyesült, a hősök és mártírok Magyarországa, feltámad. Nem lesz olyan az arca, amilyennek mi láttuk. Nem hord majd színes inget, talán a szavai tisztábbak lesznek, a hangja egyenletesebb, de a halál egyértelmûsége, a hősiessége, alkudni nem tudása megadja majd neki a jogot, hogy megcsinálja az igazi forradalmat. Az igazit. Együtt azokkal az otthoniakkal, akiket a bolsevizmus pokla tanít meg arra, hogy a bolsevizmussal nem lehet alkudni.

A vér és a mártíromság elmossa majd a régi ellentéteket. Isten veled hát Kőszeg! Mi elmegyünk innen. Egy jogunk van még arra hogy éljünk, egy kötelességünk: megőrizni a hősök .emlékét. Vinni, hordozni az eszményt, a hitet, hogy a most összeomló Európát, egyszer, talán nem is sokára, nem a komisszár, nem a kalmár, hanem a hős, a tisztesség, az istenhit, a halálig tartó hûség fogja feltámasztani.

Messzi, messzi vándorút lesz ez. Talán Amerika, talán Brazília dzsungelje, Argentína pampája, Ausztrália sivataga. Kinek a bitó, kinek a nyomor és mindenkinek a hontalanság. és ezen a végtelen úton majd sok mindent mondanak nekünk. Azt mondják majd, hogy bûnösök vagyunk, mert védtük a hazát. és nem felelünk. Azt mondják majd, hogy higgyük és gondoljuk azt, amit a világpolgárok parancsolnak. és mi nem fogjuk hinni. Azt mondják: törjünk meg, legyünk árulók, lakájok, átkozzuk meg a magyar vitézséget. és mi nem fogjuk ezt tenni. Azt mondják majd, hogy okoljuk magunkat mindenért, mert nem voltunk reálpolitikusok és akkor is védtük a magunkét, mikor már minden reménytelen volt. És mi várni fogunk, amíg azt mondják: nekünk volt igazunk.

Sok mindent fognak nekünk mondani. Azok, akik magunkra hagytak, akik elárultak, lebombázták városainkat, azt fogják mondani: nem okosabb lett volna mivelünk harcolnotok? S akkor majd rádmutatunk Polónia húgunk. Miben különbözik a sorsunk a tiedtől? Azt mondják: jobb lett volna idejekorán letennünk a fegyvert, és mi majd azt kérdjük: szabad-e Románia? Bulgár zászló leng-e a rilai monasztir ormán? Azt mondják: egyáltalán nem kellett volna harcolnunk. és mi azt kérdjük: mi van Csehszlovákiával? Azt mondják majd: demokratának kellett volna lennetek. és mi azt kérdjük, mi lett Keleteurópa és a Baltikum demokratáival? Hol van Masaryk, Maniu, Mihajlovics, Petkoff? Hol van a Prímás?

És azt mondják majd: emberebb embernek kellett volna lennetek. Negyedszer is fel kellett volna áldoznotok magatokat az üldözöttekért. És mi azoktól, akik ezt mondják, megkérdezzük majd: hol van a balti államok népessége, hol vannak a magyar hadifoglyok, miért hiányzik harmincmillió békehalott és rabszolga Európából? Azt mondják majd és azok mondják, akik destruálták a szabadság fogalmát, hogy nem voltunk elég szabadok. és tőlük, ha nyílt, vagy titkos cenzúrájuk megengedi - megkérdezzük majd: hova tettétek a világ szabadságát, a nemzetek függetlenségét? Bûnösök vagytok! - vágják a szemünkbe a foszforbombák vallásának prófétái. S akkor azt mondjuk:
- Magyarország nem bûnös volt, hanem áldozat. A Ti áldozatotok!

S végül azt mondják majd: megígérjük nektek a szabadságot, ha jó "demokraták" lesztek. Akkor majd azt mondjuk: nemcsak szabadságot akarunk, hanem függetlenséget is. Mert a hősök ezért is haltak meg Budapest romjai között. Ez a mi forradalmunk, egyedülvalóságunk, múltunk, feltámadásunk vérrel megszentelt célja és értelme. Ezért megyünk és vándorolunk a világban, hogy egyszer majd ne csak szabadok legyünk, hanem függetlenek is.

Kint az éjszakában már indul egy régi teherautó. Rajta a Szent Korona, a kard, a jogar. Az ország függetlenségének jelképei. Hull már az aknaeső és jön a hajnal.
- Itt van az orosz!
A kőszegi bencések templomában szól a harang, bent gyóntatnak a papok. Palástos Madonna, takarj be minket, akik elmegyünk innen.

A határon egy öregember ássa a földet. Magyarország utolsó rögét. Hiszen csak ennyi maradt már. Egy véres rög, amit majd betesznek a koporsóba, a fejünk alá, hogy ott is rólad álmodjunk, hősök megdicsőült Magyarországa.
Feledhetetlen, szent hazai föld!


AZ UTOLSÓ HAZAI KARÁCSONY

Különösebb fővárosa aligha volt még Magyarországnak, mint Kőszeg. A miniszterelnökség az evangélikus líceum néhány termét foglalja el. A sajtófőnök a hivatal berendezéséhez maga hozza le a padlásról a bútorokat. Az altiszt telefonszolgálatot tart éjszaka és ott alszik bent a miniszterelnökség közepén felállított vaságyon. A honvédelmi minisztérium a Hunyadi főreálban van. Ez már valamivel előkelőbb hely. Az apácák zárdájában együtt étkeznek az ezredesnék és a katonai sofőrök hozzátartozói. A Függetlenséget két sebtében felállított szedőgépen szedik, a lap már nem jelenik meg Budapesten. Rádió nincs, ha a híreket meg akarjuk hallgatni, akkor ki kell menni az autóba. Annak van rádiója. Később egy Hell-gép jelenti a világgal való összeköttetést.

A kőszegi Korona kávéház, ahol egykor békés polgárok alsóztak, most a világ közepe lett. A tegnapi és mai Magyarország minden ismertebb személyisége ad egymásnak találkozót. Az országgyûlés Sopronban van. A miniszterek Csepregen laknak. A Nemzetvezetőnek most építik a bunkert a Szabó-hegyen.
Olykor, ha elmegyünk a Jurisics vár előtt, eszünkbe jut: vajon mi lesz ebből a kis barokk városkából? Vajon itt áll majd meg a keleti áradat, vagy ez már az utolsó állomás? Búcsú az elvesző hazától?

Lehet-e itt még valami remény? Hiszen az orosz már Kiskőszegnél átjött a Dunán. A front egy része már ideát van a Dunántúlon, de Budapest felé még szabad az út. Szombathelyen harmincezer vasúti kocsi van egymásra torlódva és a vasutasok, katonák már nem tudnak eligazodni köztük. Ha egy bombatámadás jön, akkor odavész az egész Budapestről kihozott ipari anyag.

A Felvidéken, Gödöllő táján még folynak a harcok. Magyar és német csapatok tartják az arcvonalat, amelyet egyre hátrább és hátrább szorít egy félelmetes erő. Azonban a katonák azt mondják, még nincs elveszve semmi. A magyar hadsereg élelmezési létszáma még mindig kilencszázezer fő körül mozog. A németek próbálják megadni, ami még a sok oldalon igénybevett Birodalomtól telik. Páncélosok érkeznek, nagy csapatszállítások folynak Budapest felé. Tehát remény még van. Mert, ha a magyar gyalogságot be lehet vetni a német páncélosok mellett, akkor az orosz még mindig megállítható.

Csak a nyugati légifölény félelmetes. Délelőttönként, ha megszólalt a sziréna, ötszáz, ezer gép húz el a fejünk felett. Mennek Wiener-Neustadt felé és a határokon áthallatszik, amint a föld reng a bombázások alatt. Remeg a levegő. De nemcsak az ipari negyedek kapnak a bombaesőből. Az egykori büszke császárváros is tûzben, füstben áll. Egy évezred csodálatos gazdag kultúráját temeti most a porba a légiháború, amely különben teljesen egyoldalú. A légelhárító ütegek még lőnek. A német vadászok azonban már nem szállanak föl.
- Majd tavasszal, - mondják. Mikor egyszerre fogják bevetni a 25.000 új rakétás gépet.

December elején még egyszer fölmegyek Budapestre. Húsz nap alatt a város arca teljesen megváltozott. Köd van. Esik. Az utcákon sorban állnak az emberek. Most árusítják ki az üzleteket. A Várból csendőrök rohannak a frontra, a körutakon német királytigrisek vonulnak és a hidakon órákig nem lehet átmenni. A rádió már nem szól, a lakihegyi nagyadót elfoglalták az oroszok, légiriadó nincs. Olykor megjelenik egy német jelzésû gép, amelyet a románok zsákmányoltak a német hadseregtől. Ledob egykét bombát. Az emberek azonban mennek tovább. Az amerikai bombázás megszûnt. A lakosság azt hiszi, hogy az amerikaiak már nem segítik az oroszokat. Vagy teljesen átengedték Magyarországot a bolsevikieknek.
Az "átvészelők" teljes üzemben vannak. Most már egyre felismerhetőbb a cél. A propaganda minél több magyart akar az orosz gyûrûbe bezáratni és kiszolgáltatni a bosszúnak, amelynek boszorkánykonyhái már javában rotyognak. Szegény Gáspár Jenő, a Sajtókamara főtitkára maga mondja:
- Aki elhagyja Budapestet, az soha többé nem jöhet vissza!

E bölcs tanács miatt legalább száz újságíró került börtönbe, akasztófára, Gáspár Jenőt pedig tíz évi fegyházra ítélik. A lapok már alig jelennek meg. Néhány ember lézeng a szerkesztőségekben. Akik október 15-én a nyilaskeresztes igazolványt mutogatták, most a szociáldemokrata párttagsági könyvet veszik elő. "Nekünk nem történhet semmi bajunk!" Ezek már felszámolták magukban a háborút. Majd szolgálják az új rendet, ami jönni fog és felakasztatják régi kollégáikat, akikkel együtt dolgoztak. Kezdünk tanulni a jövő számára. Most kezdjük újra látni, hogy sok mindent másként kellett volna csinálni. A gerinctelen entellektüel vesztette el az országot és megtartani azok fogják a magyar jövőt, akik most vagy elmennek és a bujdosást választják, vagy a toll helyett a Mannlicherrel védelmezik meg ideáljaikat.

Éjszaka egy magánlakásban alszom, a régi jóbarátnál, aki majd autóján visszavisz Kőszegre. Azt mondja sietni kell, az orosz újra átjött a Dunán Mikor kimegy a lakásból még egyszer végignéz gyönyörû könyvein:
- Ezeket se látom többé! - mondja. S itt, a ködös decemberi hajnalon érezzük meg először a halál leheletét, az elmúlást, amelynek ágyúi most tompán dörrennek bele a budapesti ködbe. Egy város meghal, hogy feltámadhasson.

Az Est, a Körút, az Incze Sándor - az una eademque nobilitas, a sztálingrádi pezsgőzők Budapestje most majd szembenéz azzal, amit akart, amit keresett és meg fog kapni a szovjet halál alakjában. Aki kényelmét nem akarta felcserélni a nemzeti kötelesség teljesítésével, aki egy kávéért eladta az elvét, a sodródók, átvészelők, álforradalmárok és áldzsentrik Budapestje eltûnik most a ködben, a légó pincék mélyében. De a másik Budapest, a magyar főváros, Budavár utóda most születik meg Pesten és Budán.

Mert elérkezett az óra. János jelenéseinek látomása teljesül és nincs átvészelés. Mi látjuk, hogy nincs. Ázsia itt áll Soroksáron! Ázsiát Európára szabadította a nyugati kalmár. Amerikai fegyvert emel ránk a mongol és Chaim Weizman bombái hullanak a keresztény templomokra. Ebbe a harcba nemcsak mi pusztulhatunk bele, nemcsak Németország, hanem a keresztény kultúra és az egész fehér emberiség, amely vad testvérharcban önmagára szabadította a bolsevizmust és mögötte Ázsiát.
Nézd, itt Dunaalmáson, valaki leszállít a autóról. A kihallgató tiszt előtt ott áll egy ferdeszemû kirgiz. Oroszul beszél. Ruhája rongy. Minden ízében remeg. Neki azt mondták, hogy a fehérek, agyonlövik a színes katonákat. Nem a németek, nem a magyarok. A fehérek! De hisz az oroszok is fehérek. Nem! - tiltakozik. - Azok bolsevikiek.

Vajon mit szólna ehhez a vallomáshoz a Fehér Házban Roosevelt, vagy még inkább Churchill, akinek talán van valami távlata, mikor Ázsia felé tekint. Valahonnan a kísérteties múltból, egy magyar katolikus pap próféciáját hallom. A nyugati zsidó egyszer húsz milliós keleti sereget szerel fel, hogy megvalósítsa a világuralmat és elpusztítsa nyugatot. És most az amerikai Lehmanok, Morgenthauk odanyomják a Sztálin kezébe a dollárcsekket, a milliárdokat, a Dupontgyártású géppisztolyokat:
,,- Kést a kezetekbe és romboljátok le a civilizációt!" - kiáltja az alkonyati sötéten át Barbusse.

Kísérteties látomás ez. Az őrnagy előtt ott reszket a kirgiz. Nem akarja elhinni, hogy a fehérek, akik nem bolsevikiek, őt nem lövik főbe, hanem elküldik a hadifogoly-lágerbe.
- Kik vagyunk mi? - kérdezi a tolmács útján a tiszt.
- Németek! - mondja a kirgiz.
- Soha sem hallottál Magyarországról?
- Én csak azt tudom, hogy a germánok ellen harcolunk.
- Mit tudsz arról, hogy mi lesz, ha véget ér a háború?
- Nem ér véget. Akkor megyünk tovább! - mutat nyugat felé.
- Kik laknak ott? Milyen népek?
- Nem tudom! Gazdagok. Kapitalisták. Sok arany, sok nő. Sok ennivaló.
- Milyen emberek?
- Fehérek! - mondja csökönyösen a kirgiz.

Milyen végtelenül leegyszerûsödött a marxista program, a lenini tanítás. Mintha Jókai nihilistái vonulnának végig Európán, a Jövő század regényének egyetlen program javai:
"Megyünk, hogy megigyuk borod,
Megyünk ölelni asszonyod,
Megyünk elvenni aranyod!
Hurrá!"
Hallod-e fehér ember? Hallod Washingtonban, Londonban, Párizsban? Hallod? A kirgiz katona most vallja ki a te halálos ítéletedet.
Az autó befut Kőszegre. Nemsokára karácsony lesz. Anna néniéknél már ölik a disznót. Itt a bolthajtásos szobákban még béke van. Európa. Otthon. A Pali puli visítva üdvözöl és aztán ölembe hajtja a fejét.

Karácsony lesz. És karácsony éjszakáján olyan Kőszeg, mint egy cukorból, habból faragott meseváros. Millió kristálytiszta csillag ragyog az égen. Telihold és behavazott házak, óh kőszegi barokk, csakugyan ez volna az utolsó otthoni karácsony? Hiszen nézd, nézd a Jézus Szíve templomában és a kőszegi palástos Madonna előtt együtt térdel már a maradék ország. Talán amiről húsz éve álmodtunk, most megvalósul. Nincs többé rang, cím, talpnyalás. A közbakák és a kegyelmes asszonyok, katonasofőrnék és ezredesnék együtt térdelnek a Te nagyságos színed előtt, Mária. Ha mi egyszer visszamehetünk innen, akkor már egy új lelkû ország tér vissza. Azt mondják rá pogány, istentelen. És Te látod betlehemi kisded, hogy ott térdel a jászolod előtt. Azt mondják átkos Isten nélküli ország ez, mert védi a hazáját, védi a bölcsődet, a kőszegi barokkot és szabadságról álmodik az ázsiai rabság közelében. A világ szabadságáért vérzik Budapest, Keszthely, Fehérvár alatt.

Ugye kőszegi karácsony, visszatérhetünk egyszer. Megújultan, győztesen, mint igazi testvérek? Ugye nem huny ki a betlehemi csillag fénye?
S másnap délelőtt a magyaróvári rádió világgá kiáltja a hírt. Budapestet bekerítette az orosz. Budapesten ez volt az utolsó karácsony. Többé nem a háromkirályok fehér csillaga, hanem a vörös csillag világít a Várhegy fölött.


A C. I. C. ZSOLDOSAI

Az eldugott hegyi faluból egy napon leutazom Passauba. Köd szitál a lebombázott, feldúlt Európa fölött. A város tele van menekülőkkel. Lengyelek, magyarok, kiutasított svábok, románok, bolgárok. Mintha Keleteurópa minden nációja itt adott volna egymásnak találkozót. Amerikai katonák. Jugoszláv hajósok. Magyar folyamőrök fegyver nélkül. Német rendőrök megbilincselt "párttagot" kísérnek. A kávé házban pockingi feketések, akik aranyat árulnak, női testekkel és emberfejekkel kereskednek.

- A néger sergeantnak egy rassz kis német nőt liferáltam! - meséli az egyik magyarul. - Két karton cigarettát kerestem rajta.
Egy magyar újságíróval találkozom. Most jön ő is a hegyekből. Még mindig az 1943-as otthoni pszichózisban él.
- Tudod ezek a megszállók mégis nyugatiak, - magyarázza. Mindig vasaltak. Jókedvûek. Mindig humánusok. Ott a bajor erdőben különben nem is találkozunk velük.
Sötétedés után bekopogok a magyar iparügyi minisztérium egyik vezető tisztviselőjéhez. Mikor meglát elsápad.
- Mit keresel te itt? Tûnj el azonnal. Rajta vagy a háborús bûnösök listáján.
- Mit csináltam én?
- Cikkeket írtál, s ezzel meghosszabbítottad a háborút.

És nyomban mond egy csomó nevet. Ismerősöket, barátokat már hazaszállítottak. Mutatja a képet. Otthoni újság, írók, színészek, politikusok megbilincselt kézzel állnak a repülőgép mellett.
- Kicsodák adták ki őket?
- Az amerikai C.I.C. - Aztán a magyarok, akik a zsoldjukban dolgoznak. Sombor-Schweinitzer és a többiek.
- De hiszen nem csináltak semmit!
- Persze, hogy nem csináltak. De azért felakasztják őket. Tûnj el, amíg nem késő.
Hajnalban mondja valaki, hogy az újságíró ismerősömet az utcán elfogtak. Valaki, akinek egy nagyobb sikkasztásáról leleplező cikket írt, felismerte. Most "háborús bûnösként" hazaviszik.
Hogy is mondta csak néhány órával ezelőtt: Ezek a megszállók mégis nyugatiak. Kultúremberek. Humánusak. Ezek nem oroszok, kérlek. Nézd meg milyen fényesre van pucolva az utolsó közbaka cipője is. Csokoládét esznek, Camelt szívnak. A félcipőjük egészen olyan, mint egy otthoni Salamander, amilyet még mi is hordtunk tavaly ilyenkor.

A nyugati álmodozó azóta ül egy börtönben. Mindenki ül, aki a civilizációt összetévesztette a kultúrával, a nyugati demokráciát a kereszténységgel. A keleteurópai entellektüel, aki esténként az angol rádiót hallgatta, aki Roosevelt kandalló melletti csevegéseiből merített lelkierőt, aki az amerikaiak partraszállását várta Fiuméban és aki csillagos amerikai zászlót hímeztetett a feleségével, most szembenéz a valósággal. Az antibolsevista Keleteurópa szembetalálkozik Nyugattal, amelyben hitt, bízott, amelyért feláldozta önmagát.

Ez a végső és halálos kiábrándulás. Ez nem Anglia, talán nem is Amerika. Ez a jószándékú nyugati tömegember, amelyet azonban nem demokraták és nem humanisták vezetnek, hanem az élen ugyanazok a profilok nyüzsögnek, amelyek a szovjet vezetés jellemzői. Egy céltudatos bosszú, gyûlölet prófétái öltöznek be a demokratikus egyenruhákba, és a tengerentúli dilettáns az európai káosz sötétjében nem tudván eligazodni, most összezúz maga körül mindent, ami még megmaradt. Riasztó tájékozatlanság mindenütt. Az otthoni orosz dúlásokra legyintenek: Germán propaganda. Valaki meséli, hogy Szent István-napra kért engedélyt. Kidobják. Mikor uralkodott az, a Szent István? 1001-ben. Az lehetetlen. Akkor Amerika még fel se volt fedezve. Ezt a tájékozatlanságot vezeti egy nagyon is tudatos, nagyon is tájékozott ötödik hadoszlop.

Vajon ezt vártad, te szegény Keleteurópa?
Itt Passauban mesélik most, hogy a kormányzót Nürnbergbe vitték. Vajon mit érezhet most Horthy Miklós a nürnbergi cellában? Az ő illúziói omlanak szét most legkeservesebben. Hiszen a legbecsületesebben ő gondolta mindazt, amit Keleteurópa gondolt. Levélváltások Roosevelttel. Tengerészbarátság. Vadászat a walesi herceggel. Szembeállás Hitlerrel. Teleki a ravatalon. Az angolok jönni fognak. Az angolok elmentek. Március 19, október 15. Hitleri börtön, és a végén Nürnberg! Nyugat lovagjára ránéz egy Szamuelli-pofa. Ez a szembenézés a hideg zuhany. Az álmok, a délibábok vége. Ezért az illúzióért halt meg Középeurópa?

A salzburgi Camp Marcusban már készen állanak a bilincsek s a repülőgépek, amelyek majd hazaviszik Szálasi Ferencet. Valaki elhiteti a rabokkal, hogy az amerikaiak leszámolnak az orosszal. Nem hazaviszik őket, hanem hazahívják. A fogolytáborban még kinevezik az új kereskedelmi minisztert. Mi ez? A kajánok viccelődnek. Pedig más történik. Középeurópa, nem akarja elhinni, hogy Nyugat így eladhassa. Nem! Nyugat nem lehet rossz! Nyugat nem lehet a bolseviki halál szövetségese.

Bárdossy László, aki már Svájcban van, visszafordul. Középeurópa legmûveltebb, legártatlanabb főjét nem bánthatják a nyugatiak. Az utolsó pillanatig reménykedik, hogy az angolok, az amerikaiak nem engedik kivégezni. Aztán odaáll a bolsevisták hóhérai elé: "Isten! Szabadítsd meg ezektől a banditáktól Magyarországot!"
Vajon csakugyan jobb a nyugati ötödik hadoszlop, mint maguk az oroszok? Igaz itt nem veszik el az aranyórákat, nem hajtják el az állatokat, nem tüzelik fel a biedermeyer bútort. A nőket két csomag cigarettáért veszik meg, egyenesen a keleti menekültek lágereiből. Ez a hivatalos árfolyam. Egy-egy európai tudós, mûvész fejéért négyszáz dollárt kapnak a C.I.C.kopók. Himmler Márton "amerikai ezredes" szökött munkaszolgálatosai Wlassov antibolsevista kozákjait géppuskával terelik be a vagonokba, hogy kiszolgáltassák Sztálinnak. Az utolsó golyóval, amellyel még Nyugatért akartak harcolni, most a saját koponyáikat lövik keresztül a szerencsétlenek. Wlassovot kiadják Sztálinnak, hogy nyilvános és ünnepélyes akasztást rendezhessen a keleti szövetséges. Drazsa Mihajlovicsot, majd felakasztja a másik szövetséges: Tito. Maniuért, aki egy államot alapított a nyugati demokráciák barátságára senki se tiltakozik. Tisót, a katolikus papot felakasztják. A pápa hiába emel szót. Ügy látszik Nyugaton is kell a példa. Egy akasztott pap mindig jó ómen megalapítandó demokráciák számára.

Iszonyú színjáték ez! Pokoli hajtóvadászát. A bolsevisták elől menekült észtek egy csapatát hazaküldik a bolseviki akasztófára. Miért menekültek a németekhez? Haljanak meg! Biztosan nácik. A balti államok számos menekültje asszonyostól lesz öngyilkos. Nem akarnak Szibériába menni.

Fedák Sárit egy passaui uszály matrózfülkéjéből hurcolják haza. Kiss Ferencet elfogják, megbilincselik. Dohnányi Ernőt amerikai egyenruhába öltözött lókupecek hajszolják. Hogy is mondta Dohnányinak a Collégium Hungáriáim suszterből lett vezetője 1945 telén: "Cigányokra, muzsikusokra nincs szüksége az új államnak". Orsós Ferencet, az európai hírû törvényszéki orvosprofesszort halálra keresik. Ott volt Katynban. Megállapította - svájci, svéd, holland kollégáival együtt -, hogy az oroszok mészárolták le a tizenegyezer lengyel tisztet. Orsós tehát "náci". A tanúkat kell megölni! - mondja az új erkölcs. A gyilkosok bírói talárban ott ülnek a nürnbergi emelvényen a nyugati kultúra bírái mellett.

Ó, mûvelt Nyugat! Hollywoodilag kulturált szabadság! A bolsevikiekről legalább mindig tudtuk, hogy kicsodák. Nyugatról valami egészen mást vártunk. A szabadság, humanizmus, demokrácia lobogói, a propaganda és az államférfiak hallgatásának összeesküvése mögött azonban a világtörténelem legnagyobb embervadászata folyik most. A náci pártfanatizmus által elkövetett bûnöket elítélik Nürnbergben és ugyanekkor a nyugatiak megismétlik pontosan ugyanezeket a bûnöket.

Mert a potsdami megállapodáson, amelynek alapján mindez történik, ott van Truman elnök aláírása. Prágában kiszúrják tízezer német sebesült szemét és a mészárosok horgára akasztják a 45 éves gyermekek testét. Märisch-Ostrauban egyetlen napon 275 asszony menekül halálba a meggyalázások elől. A nyugati propaganda hallgat. A látható és láthatatlan cenzúra elhallgattatja a lapokat. Az újvidéki partizánok elleni akcióról üvölt a humanista sajtó. De vajon ki tudja, hogy ugyanezen az Újvidéken a vágóhídra viszik a magyarokat és ott végzik ki őket százával, mint a marhákat.

Óh, dicsőséges Napnyugat, ki büszke vagy a demokráciádra és a humanizmusodra! Nagy Napóleon nyolcezer embert lövetett agyon Jaffában, hogy ne kelljen élelmezni őket. Nem büntették meg háborús bûnösség címén. Hallottunk egyet mást a búr anyákról, akik elpusztultak a gyermekeikkel együtt, mert búrok voltak. Mi nem hittük mindezt és legyintettünk, mint most a csinos amerikai tiszt legyint a borzalmakra: német propaganda! Most azonban mégis hinni kell.

Huszonöt millió embert büntetnek meg párthoz való tartozandósága miatt. Tizenöt milliót utasítanak ki és rabolnak meg mindenétől, mert egy fajhoz tartozik. És minderre egyetlen mozdulattal legyintenek azok, akik elátkozzák a fajelméletet: Németek! Ugyanazok teszik ezt, akik saját, harcoló katonáikkal nem hajlandók egy helyiségben tartózkodni: Négerek! - mondják.

És itt vagyunk mi Középeurópaiak, akiknek egyetlen bûnünk, hogy nem vagyunk hajlandók bolsevistává válni. S azoknak, akik 1944 tavaszán titokban az amerikai lobogókat varrták, azt vágják szemükbe a C. I. C. kopói: "a magyarok mind nácik". Egyik honvéd tisztnek, aki az amerikai repülőket bújtatta, szökni segítette azt mondják "fasiszta". És ez elég jogcím arra, hogy elvegyék maradék pénzét. A magyarok mind nácik!
- Most már sajnálom, hogy nem voltam az! - mondja az egyik magyar.

A Camp Marcusban összegyûjtött szellemi embereket, írókat, politikusokat, egyetemi tanárokat, színészeket odadobják az Andrássy út 60 vérebeinek. A német KZ-ekből kijönnek az üldözöttekkel együtt a közönséges bûntettesek és az utóbbiakból polgármestert, város és országvezetőket csinál a nyugati tájékozatlanság. Akik nem csináltak egyebet, mint valami pártegyenruhában gyakorolták a keresztényi erényt, segítették a kibombázottakat, menekülteket, azokat elviszik 45 évi munkatáborra.

A jótékonyság, a humanitás a bosszú eszközévé . vált. Az amerikai kaszárnyákban ládaszámra dobják ki a pulykacombokat, mazsoláskenyereket, félkonzerveket. Valaki megtiltja, hogy a kaszárnyákból elvigyék a maradék élelmet. Petróleummal leönteni és felgyújtani! Itt Regensburgban az utca másik oldalán lévő menekülttáborban éhen halnak a gyermekek.

Aki a bolsevista megszállás alatti országokban élt, nem kaphat UNRA ellátást. Az UNRA áruit a fekete piacon árulják, akik a KZ-ekből kiszabadultak, vagy Brooklyn legsötétebb negyedeiből jöttek felszabadítónak. Brilliánsokat vesznek érte. Nőket vesznek. Rabszolgavásár humanista takaró alatt. Az I.R.O. pedig majd jön és megtapogatja Keleteurópa szellemi elitjének izmait, megnézi a fogsorait, mint a lónak és a humanista konzul legyint: jó favágó lesz Ausztráliában. Kissé öregecske, de kígyóvadásznak, vagy vasúti munkásnak beválik Brazíliában.

Mindennek már semmi, de semmi köze Hitlerhez, a háborúhoz. Ez már a demokrácia. Ez már a Nyugat. Atlanti Charta! Humanizmus. Csevegés a kandalló mellől. Kísérteties folyamat ez. Eltömegesítés, a társadalmi rétegek, erkölcsök gigászi felfordítása. A kollektív büntetés, bosszú, a kétféle erkölcs mélybe nyomja a jókat és magasba löki az alja embert, az árulót, feketést. Nem azt pusztítják ki, ami az európai mozgalmakban bûn volt és tévedés volt, hanem azt ölik meg, ami jó volt. A faji stemplizés Potsdamban megmarad. A kollektív büntetést elítélik a nürnbergi törvényszéken és folytatják Washingtonban. A sajtó szabadságról és demokráciáról ír - de cenzúra van.

A propaganda elítéli, hogy Hitler 92 egyetemi tanárt elmozdított állásából. A demokrácia ürügyén elmozdítanak 9.700 egyetemi professzort, tanárt és munkatáborba zárják a falusi tanítók ezreit. Nyugati humanizmus! Demokrácia! Vajon észreveszed-e, hogy a bolsevizmusnak nyitogatod az utat, mikor megölöd a bolsevizmus ellenségeit, megbünteted a tömegeket, üldözöd a konstruktív társadalmi erőket és nihilistákat csinálsz hívő keresztényből, felbontod a családokat és proletár rabszolgának szolgáltatsz ki egész nemzeteket?

Fölötted a végzet, rajtad az ítélet! Sztálin, a te nagy és dicső szövetségesed mondja:
"Európa ellen nem kell háborút indítanom. Európa feloszlik önmagától". Az optimista azonban csalja önmagát. A Nyugat nem lehet rossz. A Nyugat egyszer észreveszi, hogy nem az ötödik hadoszlop a szövetségese, hanem mi akik hiszünk a hősiességben, a konstruktív társadalmi erők érvényesülésében. Hiszünk Istenben.
Gutenburg ősi várában lelkigyakorlatot tart egy hazulról elüldözött nagyszerû, magyar katolikus pap. Szétvert, hazátlan magyarok, írók, tábornokok, tisztviselők hallgatják áhitatos lélekkel. Imádkozni még szabad, Európában is. Jöjj hát szétüldözött, lefejezett nemzet. Térdelj le itt a messzi Nyugaton, ahonnan egyszer Szent István vitte a keresztet.

Aztán a lelkigyakorlat közepén hirtelen autósziréna. Jeep! C.I.C. Háborús bûnösöket keresnek. Gutenburgban sok magyar gyülekezik. Gyanús. Szerencsére az előrelátó német lovag hátsó kijáratot is épített a várára. Gyerünk! Az udvaron ott áll a jeep. A folyosókon C.I.C. profilok, Morgenthau-boyok keresik a bûnös keresztényeket. A jeepen a tavaszi szél lengeti a - szabadság zászlaját.
- De hát mindez megváltozik egyszer! - mondjuk egy franciskánus szerzetessel, akivel együtt megyünk el Gutenburgból.

Mert múlik az idő, mennek az évek és a hazátlan Columbusok elindulnak megkeresni a másik Amerikát. Mert bizonyosan megvan. Nem a Roosevelté, nem a Frankfurter Félixé, hanem a Washington és a Lincolné, nem a newyorki internacionalista tömegé, hanem a Mayflower utasainak unokáié. Túl az álmokon és a propaganda mennydörgésén keresztül egészen bizonyosan lennie kell egy Amerikának, ahol a pionírok szelleme él, ahol Henry Ford az ideál és ahol nem Hollywood méri a kultúra fokát, hanem a Harward-egyetem és a Carnegie Hall. Van egy másik Amerika, amelyet mi magyarok láttunk, szerettünk, amely megölelte Kossuthot és befogadta egymillió vérünket. Theodore Roosevelt Amerikája, amely látta még a mi népünk nagyságát, hivatását, Amerika amely nem írta alá Trianont és amelynek követe Sir Montgomery olyan átérzéssel szólt a mi elveszett keresztény nemzeti Magyarországunkról. Igen! Valahol megvan Amerika az alkotó ember, a regulátorok hazája, amely a világ legnagyobb ipari organizációját teremtette meg, Amerika, amelynek templomai és katedrálisai vannak. Amerika, amelynek katonafiai hősök, lovagiasak és nemesek, mint egy Mac Arthur.

Valahol van egy Amerika, amely az európai kultúrember elfogulatlan szövetségese, a konstruktív erők segítőtársa. A Morgenthauk uralma mögött van egy Amerika, amelynek semmi, de semmi köze nincs ahhoz, amit velünk és Európával csináltak - Amerika nevében. Nekünk ezt az Amerikát kell megkeresnünk. A bolsevisták, a tömegember ellenségét. A világ reményét. Lehet ez is elnyomott, mint mi vagyunk. Lehet ma még nem ez vezeti saját birodalmát sem. De nekünk, akik üldözöttek vagyunk az antibolsevista gondolat miatt, ez az antibolsevista konstrukciójú igazi Amerika, a megalkuvás nélküli, konstruktív, keresztény Amerika az egyetlen reményünk, egyetlen szövetségesünk.

Ez az Amerika létezik. Csak meg kell keresni. Hiszen a kikötőben már szólnak a hajósípok, feltûnnek a Manhattan felhőkarcolói, öt évvel a háború után, - íme - van feledés, béke. Hiszen, nézd, nézd már tartja a fáklyáját Washington Amerikája.
és a kikötőben egy C.I.C. profil, az odaáti egyenruhás Morgenthau-boy azt kérdezi:
- Mit írt maga tíz évvel ezelőtt?

Az aktatáskájából kihalász egy hosszú papírt. Ráírja az amerikai koncentrációs láger nevét. Ellis Island O.R.F. És aztán egy évig, vagy kettőig a rács fölött tartja a fáklyát a Szabadságszobor!


A MÁSIK AMERIKA

Amerika előszobájában, az ellis-islandi óriási csarnokban egy gyapjashajú, csontkeretes fiatalember végigmér bennünket. Szamuelli Tibor nézhette, vagy Péter-Auspitz Gábor méregetheti ezzel a zöld szemmel a prédát. Mr. William Flyegelmann a többi hasonló Flyegelmannokkal, a Katz Dáviddal, a Danielsohnnal együtt inspektor. Most ő határozza meg, hogy kinek van joga arra, hogy Washington Amerikájába betegye a lábát. S a tengeri szél, amely egyenesen a Szabadságszobor irányából jön, a nyúlketrecszerû rácsokon át, most a fülünkbe súgja: "Harcoltál, küzdöttél. Jutalmul most megkapod érte a kitüntetést."

A joviális öreg rendőrőrmester nyakadba teszi a táblát. Rajta egy hosszú szám. Aztán Jupiter lámpa, reflektor. Otthon szegény Szinnyey Merse Miklós fényképezte így a betörőket, mielőtt elesett Budapest védelmében a bolsevisták elleni harcban. Az asszony nyakába is táblát tesznek. Újabb fénykép.
- War criminal! Háborús bûnös!
Az asszony is, a magyar honvéd is, akit később hoznak a hajókról, a litván harcos, az ankarai német sofőr, a miskolci Baross-szövetségi tag, az öreg kaunasi postafőigazgató, akinek az orvos receptre írja fel a szabadságot, hogy meg ne haljon a Szabadságszobor árnyékában.

Az udvariasság határtalan. Lakkozott körmû rendőrnők - nylontáskába rejtett piciny Browninggal - kísérik az étterembe a háborús bûnöst.
- Kósert parancsol, vagy rendeset? Választhat. Ez itt a kóser dining room.
Stílszerûség kedvéért a tréflit választjuk. Egyébként központi fûtés, DP koszt után amerikai étkezés, tengerre néző szoba. Ablakán rács, ez egy kissé megtöri a Szabadságszobor fáklyafényét, amely ötszáz méterről pontosan idevilágít. Szemben a Manhattan felhőkarcolói. Fél négyzetkilométer területen egy millió ember dolgozik. Kint szédületes hajóforgalom. Olykor csatahajók, vagy a Queen Mary, újabban szürke DP hajók vonulnak el az ablak előtt. Ez Amerika!

Közben odakint elszabadul a sajtópokol. Az ember csak most tudja meg, hogy mi minden volt otthon. Vértől csepegő fogú farkas. Kilenc millió zsidó haláláért felelős fenevad. Mr. Walter Winchell egyenesen azt mondja, hogy én ölettem meg azokat az amerikai repülőket, akik kacsapecsenyén éltek a Sigray kastélyban s most bizonyára meglepetve értesülnek a rádióból, hogy milyen barbárok voltak velük szemben azok a magyarok. Kint már masíroznak a Jewis War Veteránok, az Antidefamation League hősei, s közben, a látogatóteremben kedves jó emberek hajolnak az ember füléhez. Körülbelül úgy mint otthon, ahol Sztálin szuronyai villognak.
- Mi nem tehetünk semmit. Roosevelt óta ők az urak Amerikában.

Már mint a Flyegelmannok. Mert ez is Amerika. A honvédszabótól azt kérdezik: miért nem ment orosz hadifogságba? A litván harcostól, hogy miért nem harcolt Amerika oldalán. Az észt miniszteri tanácsostól, hogy miért menekült a mi ellenségeinkhez, a németekhez? Aztán, mikor hat hónap múlva a bürokrácia kegyesen engedélyezi a kihallgatást, a rácsok mögött még egyszer megjelenik az elsüllyedt Atlantisz sötét árnyéka. Mintha csak most ébredne fel Rip van Winkle. Egyszerre itt van mindaz, ami mérgezett, rombolt, elárult, mocsárba vitt, megfojtott.

Az amerikai lobogó árnyékában magyarok "vallanak" a magyar ellen. Peyer Károly, Pfeiffer Zoltán, Erőss János és Sombor-Schweinitzer József, Beregi Oszkár, a megrokkant Oszi. Ma ők a "magyar nemzeti bizottmány". Ma ők az "amerikai kormány" tanúi. A kísérőzenét Rákosi unokaöccse által megszervezett kommunisták szolgáltatják. Bolsevikiek tüntetnek a bevándorlási hivatal előtt. Este Walter Winchell üvölti bele a mikrofonba: Out with him! Ki vele! Ki mindenkivel, aki a kommunisták ellen harcolt. Vagy adjon egy nyilatkozatot Herbert H. Lehmann szenátornak, hogy mindent megbánt. Mindent visszavon. Akkor lehet edénymosogató. Hiszen a vád, ami marad, valóban szörnyû. Az amerikai repülők 1944. április 16-án telibe találták a budapesti Washington szobrot. S aki szerényen tiltakozott Washington kibombázása ellen, az háborús bûnös. Akik a repülőket küldték a Washington szobor felé, azok ma is az amerikai hatalmat jelentik: Morgenthau, Frankfurter, Lehmann.

Az ő nevükben vallja Peyer Károly, hogy a "Horthy rendszer fasiszta diktatúra volt, amelynek során százezreket öltek még, köztük többszáz amerikai repülőt" s amely alatt hét és fél millió pengős vagyont keresett egy Peyer Károly nevû szakszervezeti vezér.

Az amerikai zászlót meglebegteti a hudsoni szél. De talán nem is hudsoni szél ez. Otthonról jön - a vörös vihar! Véres szél, keserû orkán. Hozza az anyák sóhaját, a parasztok átkait, a proletárok verejtékét, az anyák könnyét. A tolmács nem fordítja, hisz nem is hallja, amint újra Gömbös Gyula hangja mondja:
- Mi mindent csak félig csináltunk!
Nem fojtottuk meg a vörös hidrát, nem tömtük be a Conti utca, Dob utca, Erzsébetvárosi Kaszinó Aeolus barlangjait, a Peyerek torkát, futni hagytuk a Kéri Pálokat. Mi mindent csak félig csináltunk.

És most a Hudson felett fúj az otthoni szél. A keleti burána. A vörös vihar. Tépi szaggatja a magyar álmokat. Szétûzi a délibábokat, amelyek után futottak politikusok, fanatikusok, fantaszták és balekok, új kossutovskák és megsápadt DP-k.

A hudsoni szél és a doni burána ma még ugyanaz a vörös vihar. Odaát, ha megmondod az igazat elvisz az ÁVH. Itt ha hazudnak rólad nem tudod cáfolni, ha nincs tízezer dollárod a bírói költségre. Ott a terror dirigálja a sajtót. Itt a pénz. Televízió, rádió, sajtó végeredményben ugyanabban a kézben van, mint túl a vasfüggönyön. És mindkét sajtó azt mondja a Tömegnek: ne láss! Mi szépen bekötjük a szemedet: szocializmus, demokrácia, úttörők, vagy baseball mérkőzés, szovjet film, vagy Hollywood. Mi gondoskodunk a szórakoztatásodról, hogy ne legyen alkalmad meglátni ugyanazt a világhatalmat, amely a Kreml és a Wall Street falai között ül. Szabadság? Igen! Hiszen Washington keresztény utódjáról meg lehet írni a Daily Newsben, hogy ő a "little stupid Harry", de próbálj egy hangos szót kiejteni a Lehmannok, a Morgenthauk ellen, vagy a Kaganovicsok ellen. Odaát akasztófa. Itt éhhalál, kiûzés, egzisztenciamegvonás vár rád. Testvériség! De vajon csakugyan testvér-e a néger, aki hamarabb volt őslakó, mint a bevándorlók túlnyomó többsége? Egyenlőség! De próbálj meghívó nélkül bemenni Sea Gaten, ahol morgenthauista milliomosok luxusvilláit őrzi az ír rendőr. For christians only! - mondja az egyik klub tilalmi táblája. "Keresztényeknek tilos a bemenet!" - hirdeti a Jewish Club szerény felirata.

A vörös vihar itt is ugyanazt a nótát fújja, mint túl a vasfüggönyön.
A sajtó azt mondja: ne láss! De az elviselhetetlen, hogy mi, akik onnan Keletről jövünk, mégis csak látunk. Hiszen ebben az egyetlen Bábelben három és fél millióan élnek azok közül, akik Oroszország gettóiból hozták a világuralmi fanatizmust, akik Szamuelli terrorcsapatának tagjai voltak, akik ott nyüzsögtek, mikor kiirtották a cári családot és akik a pénzt adták Trockij hatalomátvételéhez. A New York Times büszkén írja, hogy egyedül New Yorkban két millió kétszázezren beszélnek jiddisül. és a vörös viharnak ők voltak az elindítói, ők a hangadói mióta világ a világ. Egy gigászi Terézváros és monstruózus Király utca ez, kaftánok nélkül és rókaprémes kalapok nélkül, de lehetetlen szabadulni attól az érzéstől, hogy mint a lodzi, varsói, budapesti sikátorokból, egyszer innen is előlépnek ugyanazok az arcok: a Jagodák, a Kun Bélák, a Kaganovicsok, a Szamuelliek.

Hiszen megszázszorozódott arányok között ugyanaz a progresszív szellemû zsurnalizmus, ugyanaz a merkantilizmus, ugyanaz a gátlásnélküli kizsákmányolás uralkodik, amely mindenütt elindította a vörös buránát. A luxuriőzen berendezett klubokban ugyanazok az arcélek rajzolódnak ki, amelyek összehajoltak a cárok, a Tiszák, a Stürghkök meggyilkolására, vagy amelyek a Kreml falai között uralkodnak szent Oroszországon. Néha még személy szerint is ugyanazok. Bábel falai között az öreg Kéri Pál hörgi átkait minden ellen, ami "reakciós". A kommunista pártok, fedőszervezetek élén újra csak ők hirdetik a világkirályság progresszívebb formáját: a bolseviki rendszert. S Amerikát sem fogja megmenteni a bolsevizmustól a magas életstandard, ha Amerika nem tudja megmenteni magát őtőlük: a föld savaitól.

Amerika erős és hatalmas. De vajon nem volt-e nagy a római impérium, a portugál, a spanyol világbirodalom? Nem volt-e félelmetes hatalom a cárok birodalma? S vajon ki látott jobban: Roosevelt, aki hatvannégy tanácsadóját közülük választotta, vagy Jefferson, aki azt mondta az alkotmány szövegezésekor, hogy Amerika számára ők a legnagyobb veszély? Egyarcú milliárdosok és egyarcú atomkémek. Egyarcú bankárok és egyarcú kommunistavezérek? Vajon van-e világbirodalom, amely kibírja őket? Róma, Spanyolország, Portugália, Oroszország belepusztultak.
Tizenhét hónap után, mikor szabadon járunk a felhőkarcoló Bábel palotáinak aljában, mégis megtaláljuk a picinyke zöldellő oázist. Amerika régi magyarjait. A lapjaikat idegenek írják, a pénztárcájukat végigfosztotta minden szent ügy és minden szélhámosság. Ezek az öreg amerikások azonban minden csalódás, minden távolság, minden félrevezetés ellenére megmaradtak jó magyaroknak, Sokszor jobbnak is, mint mi magunk, akik szeretjük hinni, hogy harminckét év vörös viharában mindent megtanultunk a. magyarságból.

Ahogy a Rosenfieldek kontrollján, az IRO dob utcai jenkijein keresztül idementették a hontalanokat, ahogy segítették őket, ahogy a hónuk alá nyúltak, az maga a magyarságnak, az összetartásnak egyik legnagyobb csodája. Pedig őket, amikor jöttek, nem várta senki. Rajtuk nem segített senki, csak a két dolgos kezük. S őket nem is Rákosi ûzte el, hanem a keserû magyar szegénység. Még a nagybirtok árnyékából jöttek, vagy sokan még azokkal a kivándorló hajókkal, amelyek az eszlári per után igen megteltek magyarokkal. Még sincs bennük harag, megbántottság a régi hazával szemben. Pedig ők még nem látták, nem ismerték a Zöld kereszt, a társadalombiztosítás, az ONCSA, a munkásnyugdíj Magyarországát, amely akkor kezdett kicsírázni, mielőtt ránk tört a vörös vihar. És azt a Magyarországot hozták el, amelyet otthagytak. Úgy hozták el, ahogy akkor volt és úgy őrizték meg amilyennek ők látták.

A garázsban már új Cadillac áll, de a falon még ott vannak a régi Kossuth képek, a vitrinekben valamelyik Iparos Dalkör zászlószalagjai, a könyvasztalon a revíziós album, vagy az ezeréves Magyarországról valami nagyon szép és drága díszkiadvány. Ahol összejönnek, a Verhovay Egylet vacsoráján, vagy máshol, még a régi irredenta nóták sírnak, a régi pártás, pruszlikos, piros csizmás primadonna ropja a csárdást. A szívekben, az emlékekben és a lelkek mélyén él az old country, amely épp úgy elveszett nekünk, mint az ő számukra is. És hogy mi az amerikai szív, az amerikai magyar barátság, hûség, kemény jellem, azt csak én tudom, aki most búcsút intek egy szép régi brooklyni ház minden lakójának és gondolatban megsímogatom még a Blackie kutya bozontos, buksi fejét.

Odaát senkiben se csalódtam! S talán ez a legtöbb, amit a bujdosó vándor elmondhat Amerika magyarjairól. A másik kérdés, vajon nem fognak-e csalódni azok, akik onnan várnak mindent: életet, szabadságot is? Az erősek, a pionírok, a harcos kemény nagyszerû magyarok, akik még mindig vannak vagy hatszázezerén, egy napon elmennek és eltûnnek, mint ahogy egyszer mi is el fogunk tûnni idegen sírhantok, vagy otthoni temetők akácai alá. Lesz-e aki úgy tud kiáltani az ócountryért, ahogy ők kiáltottak 1938 szeptemberében? Jók lesznek-e erre a DP-k, akiket most nem érdekel más, csak az első autó és elfelejtik sorstársaikat, akik ott maradtak a bajor padlásszobában, a kietlen lágerekben? Elválik egyszer.

Pedig ennek a magyarságnak nincs más reménysége, mint Amerika. S ha egy sokat csalódott tollforgató mondja el, talán kétszeresen igaz ez. A másik Amerika! Amely most küzd azért, hogy betömje a vörös viharzók száját, a Jewish War Veteránok és az Antidifamation Leaguek őrjöngő derviseinek Jerikói trombitáit. Ott volt a másik Amerika, amikor az Ellis Islandi szabadság után, végre valóban szabadon, láthattuk Mac Arthurt, az öreg sast, aki hét millió ember ujjongása közt úgy vonult végig az East River Drywon, mint valamikor a római hadvezérek. Nem heroldok jártak előtte, hanem filmriporterek, nem aranykorona volt a fején, hanem egyszerû, lapos, amerikai tábori sapka, nem "heilt" kiáltottak az öreg kikötőpatkányok, hanem csak úgy könnyedén, amerikaiasan odaszóltak a rakpartról: Helló Mac! Helló öreg sas! Hát csakugyan megjöttél? Hiszen Téged és titeket vár a világ. Az amerikai munkás, a német munkás és talán ott. . . ott valahol messze a vasfüggöny mögött Gál Imre uram.

- Helló Mac!
Eljött-e már az idő? A becsületeseké, a hûeké, a rettenthetetlen katonáké és az egyszerû dolgozók napja? Kinyúlnak-e egyszer a kezek az East River Drywon is? Vagy Morgenthau hatágú csillaga fog világítani továbbra is a Manhattan felett? Ez a világ jövője és ez Magyarország holnapjának kérdése is. Leszünk, vagy nem leszünk?

És mert lenni kell és harcolni kell, amíg van remény, most búcsúzzunk szépen, öreg brooklyni ház. Apa az apám helyett, testvér a testvér helyett. Barát és hős! Magyar és amerikai. Számomra te maradsz mindig és örökké az álmok országa: - Amerika!
State Islandról már indul a szürke Liberty hajó. Fedélzetén kétezerkétszáz amerikai fiú. Katonák. Jönnek, hogy fiatal arcukat szembeszegezzék a vörös viharral, hogy őrködjenek a hof-i határon, vagy ott Szentgotthárd közelében, ahol már nem állanak őrt a honvédek, a német bajtársak, és ahonnan eltûnt valami, amit úgy hívtak kétezer éven át: Európa. Jönnek és ahogy visszaintegetnek a tûszerûvé keskenyedő felhőkarcolóknak, a hazai partnak, abban már nincs semmi öröm, semmi katonás vigasság. A connecticuti gyerek Rooseveltről beszél: You are crazy! És nekünk most azért kell Európába jönni, mondja hangosan, demokratikusan.

Európa! Különös világ. Itt taposta valamikor a Via Appia kövét Péter és Pál apostolok lába. A Monte Casinoi bencések innen hordták szét valamikor az írás, földmívelés tudományát, itt írták a chorálokat. és festették a Máriaképeket. Michelangelo, Kepler, Shakespeare, Goethe, Beethoven, Petőfi Sándor. Európa a lélek földrésze! A szellem országa! Európában hazátlanul is ott a mi hazánk!
A júniusi hajnalban a szürke Liberty hajó mellé odakanyarodik a kis német vontató. Fedélzetén tengerészkék ruhás matrózok azzal az utolérhetetlen keménységgel és humorral, ami csak itt van, ahol kétezer éven át lélek élt. A német Wachtmeister kéri az útlevelet. Nézi mellemen az amerikai "kitüntetést", a fényképen látható számsoros táblácskát.

- Ne féljen semmit! - mosolyog - Itt jól fogja érezni magát. És ebben a pillanatban valahol a Weser-csatorna partján csilingelni kezd a hajnali harang. Különös.. . Amerikában húsz hónapon át nem hallottam harangszót. Hazajöttem. És itthon maradok.

Vége.
 
 
0 komment , kategória:  Marschalkó Lajos -Vörös vihar2  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.11 2018. December 2019.01
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 304
  • e Hét: 1754
  • e Hónap: 5125
  • e Év: 388161
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.