Regisztráció  Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Kolosváry-Borcsa Mihály 1.
  2010-11-10 19:00:33, szerda
 
 
Kolosváry-Borcsa Mihály:
A zsidókérdés magyarországi irodalma I. rész

ELŐSZÓ

Ezzel a könyvvel kettős célom volt: mulasztást pótolni és serkenteni. Helyrehozni az ellenforradalom óta eltelt negyedszázad érthetetlen és megmagyarázhatatlan mulasztását, azt, hogy úgy a politikai tényezők, mint a tudományos intézmények és társadalmi testületek mindmáig megfeledkeztek a legtöbbet vitatott magyarországi probléma: a zsidókérdés irodalmának összegyűjtéséről és rendszeres feldolgozásáról. Amikor ezt a hiányt kevés szabadidőm és az éjszakai pihenés óráinak feláldozásával pótolni törekedtem, egyúttal serkenteni is akartam. Íme, itt a zsidókérdés és a vele szervesen összefüggő jelenségek önálló művekben közzétett magyarországi anyagának irodalmi kalauza: most már jöjjenek azok, akik ezt az anyagot értékesítik, mindenekelőtt pedig kiegészítik, főként a problémáról a napisajtóban és folyóiratokban megjelent közleményeknek bibliográfiájával.

Mert bármennyire is gazdag forrása a kérdés tanulmányozásának a könyv- és röpiratirodalom, esztendőkön át folytatott kutatómunkám meggyőzött arról, hogy a zsidóság hatalomra jutásának egyes fázisai, a szívós offenzív hadmozdulatok, valamint a magyarság megújuló önvédelmi harcai tökéletesen csak az újságok hasábjairól ismerhetők meg s ha végre sikerül a száz esztendő céltudatos zsidó felülkerekedésén erőt vennünk, az mindenekelőtt és mindenekfölött a magyar sajtó bátor és fajukhoz hű orgánumainak köszönhető.

Ez a könyv úttörő munka. Matériáját darabonként kellett összehordanom könyvészeti művek ezer és tízezernyi címének áttanulmányozásával, közkönyvtárak hiányos katalógusaiból, szakmunkák jegyzeteiből, fogyatékos bibliográfiai felsorolásaiból, újságokból, folyóiratokból, könyvár jegyzékekből, antikváriumokból, baráti közlések alapján, nem egyszer a szerencsés véletlen segítségével, olyan szerteszóródott anyagból, amit Magyarországon soha nem dolgozott fel senki.* Az ilyen munka, bármennyire fárasztó és időtrabló, természetesen nem tarthat számot a teljességre. A felsorolt kiadványok között igen sok hozzáférhető módon sehol fel nem lelhető. Ha néhol tehát a művek adatainál jóhiszemű tévedésekkel találkozik az olvasó, vagy szakember, az ennek az oknak tudható be. Mert bár a jegyzékbe szedett könyvek és füzetek legnagyobb részét olvassam, vagy ismerem, nem egy közülük újbóli felfedeztetésre vár. Megállapíthatom, hogy nincsen egyetlen olyan könyvészeti munkánk, amely felsorolná, vagy közkönyvtárunk, amely hiánytalanul gyűjteményében őrizné a magyarországi zsidókérdés egész irodalmát s ez a helyzet megérdemli, hogy elgondolkozzunk felette s a hiányosságok okát keressük. Mert itt valóban helytálló az öreg latin közmondás: ,,habent sua fata libelli", s hogy a zsidókérdéssel foglalkozó művek elvonása a nagyközönség elől kiknek az érdekeit szolgálja, könnyű megállapítani.[1] Ezeket a könyveket és röpiratokat ugyanaz a sors érte, mint amelyek a szabadkőművesség törekvéseit leplezték le. Ismeretlen kezek körültekintő alapossággal felvásárolták és eltüntették. Ennek az agyonhallgatással párosuló céltudatos eljárásnak következménye volt az, hogy a nyolcvanas évek igen tartalmas és tájékozott antiszemita irodalma csak igen hézagosan ismerte a század megelőző kétharmadának jelentős zsidóellenes megnyilatkozásait, az 1919. utáni kereszténynemzeti irány pedig alig tudott valamit Istóczy Győző és társainak mozgalmáról, gazdag irodalmi anyaguk pedig a közelmúlt esztendőkig úgyszólván teljesen feldolgozatlan és felhasználatlan maradt. Holott kétségtelenül erkölcsileg erőteljesen alátámasztotta volna az 1920-as évek keresztény-nacionalista törekvéseit, ha hivatkozni tud a magyar elődöknek a zsidóság százéves együttélése alatt állandóan megnyilatkozó, azonos állásfoglalásaira. Így viszont a zsidók érdekeit szolgálta ez a mesterségesen előidézett tájékozatlanság, mert a húszas években épp úgy, mint a múlt század nyolcvanas éveiben a soha ki nem alvó és mindig magyar kezdeményezésre fellángoló antiszemitizmust most és akkor is egyszerűen frisskeletű, idegenből beplántált divatnak lehetett minősíteni.[2]

A zsidó álláspont az emancipáció kivívása óta következetesen és pontosan azonos maradt: a merev tagadás.[3] Nincs zsidókérdés hangoztatták minden alkalommal, ha ez a mesterségesen lefojtott és kínos gonddal leplezett probléma időnkint kirobbant a nyilvánosság elé. Nincsenek zsidók, csak izraelita felekezetű magyarok, akik ezer éve élnek hazafias testvéri együttérzésben és közös munkában azokkal a magyarokkal, akik más templomba járnak s a ,,középkorian" sötét felekezeti gyűlölködés csak a becsületes szorgalom gyümölcseit irigylő bujtogatás múló következménye külföldi, idegen behatásra. Mert a humánus és liberális magyar nemzet soha sem tett különbséget magyar és zsidóvallású magyar között, Magyarországon nincs előzménye, nincs múltja az antiszemitizmusnak. Ez a huszadik (vagy tizenkilencedik) század felvilágosult és emelkedett szelleméhez méltatlan hajsza épp annyira távol áll ma a magyar lélektől, mint amennyire ismeretlen volt előtte a letűnt időkben is.

Ennek az érvelésnek alátámasztására szokásos módszer volt élő és holt magyar nagyságok megnyilatkozásait idézni. Erre éppúgy alkalmasnak tartották a tisza-eszlári-ügy idején az agg Kossuth Lajos nevében Eötvös Károlyhoz intézett filoszémita levelet hamisítani, mint az összefüggésükből kiszakított vagy más vonatkozásokban elhangzott szavak citálását. Így sorakoztatták fel a társadalmi, vagy gazdasági befolyásuk alatt álló eleven előkelőségek mellé az eltávozott halhatatlanokat. Kossuth Lajos, Széchenyi István, Kölcsey Ferenc, Vörösmarty Mihály, Dugonics András, Virág Benedek, Czuczor Gergely3a, Berzsenyi Dániel, Arany László élesen emancipáció-ellenes, vagy éppenséggel antiszemita állásfoglalásai egyszerűen eltűntek a köztudatból. Még mostohább sors jutott osztályrészül az elmúlt század kiváló tehetségű szépíróinak, Nagy Ignácnak, Kuthy Lajosnak és másoknak, akiket fokról-fokra a hivatalos iskolai irodalomtörténetírás is jelentéktelen, erkölcsileg értéktelen, vagy nevetséges figurákká degradált, mert a maguk idejében felismerték a zsidókérdés jelentőségét s veszedelmeire, a zsidók befogadásának jövendő következményeire bátran reá mutattak műveikben.

A zsidó álláspont, amely a pedagógiai pályák múltszázadvégi megrohanása révén még az irodalomtörténeti értékelés terén is nemzedékek tudatába szivárgott szét, zsidó szempontból tökéletesen logikus és érthető. A magyar mulasztás viszont mélyen leverő kortörténeti jelenség. Csak az úgynevezett korszellemmel nem lehet kielégítő mentséget találni rá. Letagadhatatlan, hogy a letűnő liberális nemzedékek passzív magatartásának nem utolsó tényezője a célszerű óvatosság volt. A zsidókérdéshez nyúlni felettébb kockázatossá vált, mióta a hagyományos társadalmi és gazdasági rendjéből rohamosan kiszakított országra rászakadt a kapitalista átalakulás, élelmes haszonélvezőivel: a zsidókkal. Még veszedelmesebb lett e probléma bolygatása, hogy az új világrend járuléka, az üzleti hírlapírás minálunk is felburjánzott s a régi nevelő és irányító célzatú sajtóorgánumok elbuktak az egyenlőtlen eszközökkel folytatott versenyben, vagy szintén zsidó kézre kerültek. A lelkek elrettentésére intő például szolgálhatott Tisza-Eszlár magyar szereplőinek, vagy az antiszemita mozgalom vezetőinek sorsa, akiket irgalmatlan és szívós hajsza taposott egymás után a társadalmi és financiális bukásba. A kárpátaljai nép megmentésére kiküldött kormánybiztos, Egan Ede rejtélyes halála,[4] védelmezőjének, az országszerte népszerű Bartha Miklósnak meghurcoltatása megtaníthattak mindenkit arra, hogy a korlátozatlan véleménynyilvánítás szabadelvű korszakának is van tilalmas területe. Kényelmesebb és hasznosabb volt az asszimiláció és magyarosodás tetszetős jelszavait ismételgetni, mint ennek a tilalmas területnek mélyére hatolni, amelynek egyébként a század utolsó évtizedeitől kezdve legerőteljesebb védelmezője az elzsidósodott szabadkőművesség lett mindenfelé szétágazó szövevényével.

Szekfű Gyula három liberális nemzedékének két elsőjét mentheti még a tájékozatlanság és a jóhiszeműség, a harmadikat azonban, amelynek lépten-nyomon tapasztalnia kellett a zsidóság féket és határt nem ismerő társadalmi és gazdasági előretörését s az ennek nyomán elharapódzó erkölcsiséget, a nemzetellenes törekvések irodalmi és szociális térfoglalását, osztoznia kell a felelősségben a történelem előtt a végkifejlés: az októberi lázadás és a bolsevizmus miatt.

Felelősség terheli az összeomlás előtti évtizedek tudományos köreit is magatartásukért. Ez a korszak, amelynek emberi elbizakodottsága materialista gőggel vetette el az Istent s a kereszténység igazságait olyan vakmerőséggel taglalta, mintha valamely kórokozótól fertőzött háziállat élve-boncolását végezné, óvatosan elkerülte azt a komplex problémát, amit a zsidóság szelleme, törzsi vallása, erkölcse, antropológiai alkata, gazdasági és szociális elhelyezkedése jelentett. Megdönthetetlennek hitt pozícióiból a zsidó társadalomtudománynak[5] kellett megtennie az első lépést ezen a téren, a magyar tudomány évtizedes érthetetlen némasága után. Ez a magatartás 1918—1919 tanulságai után is alig változott. A Magyar Tudományos Akadémia, amelynek legnagyobb kezdeményezője és alapítója gróf Széchenyi István már a negyvenes években felismerte a zsidókérdés egész horderejét, mind a mai napig nem volt hajlandó foglalkozni ezzel a problémával s egyetlen lépést nem tett, hogy tudományos feltárását elősegítse.[6]

Magyarországon nincsen sem kutató-intézete,[7] sem könyvtára a zsidókérdésnek, amely pedig az egész világon nálunk a legbonyolultabb és legsúlyosabb. De megütközéssel kellett tapasztalnom, hogy azok a társadalmi egyesületek sem gyűjtötték össze az idevágó irodalmat, amelyek antiszemitizmusukkal szereztek maguknak tekintélyt és népszerűséget, sőt nem egy testület még saját kiadványait, vezéreinek megnyilatkozásait sem tudta megőrizni, vagy legalább címeiket rendelkezésemre bocsátani.[8] Olyan mulasztások ezek, amiket ma már pótolni, helyrehozni alig lehet.

Viszont közkönyvtárainkban még ma is változatlanul ott találhatók magyar művekként a zsidó szerzők szépirodalmi és egyéb munkái, hogy akadálytalanul terjesszék a gyanútlan közönség körében azt az idegen lelkiséget, amely ellen negyedszázad óta küzdünk a fórumon.

Ebben a könyvben, amennyire a fentebb vázolt körülmények lehetővé tették, igyekeztem összegyűjteni a zsidókérdés magyarországi vonatkozású irodalmát, tehát a zsidókérdéssel foglalkozó magyarnyelvű műveket és a magyar-zsidó problémát érintő, idegennyelvű, külföldi munkákat, lehetőleg tökéletes bibliográfiai pontossággal. Hogy a kérdés egész forrás-irodalmát összeszedjem, ez meghaladja egy ember erejét és idejét. Így is esztendők munkájának eredménye ez a gyűjtemény, amelyben a zsidóproblémára és a vele szervesen összefüggő kérdésekre rávilágító, önállóan megjelent művek: könyvek, röpiratok, vitairatok, különlenyomatok jegyzékét a nyilvánosság elé tárom.

Aligha tévedek, ha úgy vélem, hogy ennek az irodalomnak, korántsem teljes, terjedelme meg fogja lepni a bibliográfus szakembereket és a zsidókérdés ismerőit is. Pedig tudatosan mellőztem a zsidóság belső hitéletével kapcsolatos teológiai, dogmatikai stb. művek közlését. A zsidó felekezeti életnek csak azokat a megnyilatkozásait vettem szemügyre, amelyeknek szélesebb körű kihatásai észrevehetőleg jelentkeztek a magyar társadalmi, vagy szellemi fejlődés kialakulásában. Már itt elöljáróban megállapíthatom: azt a jelszót, amivel a kényes ízlésű és művelt magyar közönséget évtizedeken át sikeresen riasztották el a kérdés vizsgálatától, hogy a magyar antiszemitizmus felekezeti gyűlölködés, éppen az antiszemita irodalom cáfolja meg a legfrappánsabb módon. Térítőszándékú kegyes műveken és a kitérések ellen hadakozó szenvedélyes zsidó apológiákon kívül a magyar közfelfogás a zsidókérdés száz év előtti aktualizálódása óta több-kevesebb öntudatossággal mindig a zsidó idegenség, a zsidó morál, a zsidó felsőbbrendűségi hóbort, hatalmi éhség, eszközöket nem válogató pénzszerző mohóság, röviden: a zsidó faj és zsidó szellem ellen harcolt.

Ennek a százados küzdelemnek elvi síkon összefüggő etapjai: az emancipáció, asszimiláció, recepció, a gyakorlati élet terén pedig az abszolutizmus alatt teljessé lett társadalmi felszabadulással a gazdasági térfoglalás, a szellemi pozíciók meghódítása, szabadkőművesség, radikalizmus, szociáldemokrácia, októberi forradalom, bolsevista diktatúra. Mindezeket mellékjelenségeikkel együtt (sajtó, irodalom, stb.) hol eltűnő, hol előbukkanó életidegként szövi át a fajiság nyílt megvallása, amit nagyjából találó szóval ma cionizmusnak nevezhetünk, és ami Európa újjáalakulása óta az egész fiatal magyarországi zsidó nemzedéknek is többé nem leplezett álláspontja.

Mert ha valaki tájékozatlanságból, elfogultságból, vagy opportunitásból még ma is azt vallaná, hogy a szabadkőművesség, szociáldemokrácia, az októberi lázadás és a bolsevizmus s vele együtt az emigráció nemzetgyalázó és hazaáruló tevékenysége nem írható a zsidóság rovására, annak egyszerűen elébe tárjuk e kérdések irodalmát: a szerzők neveit.

És végül igyekeztem felkutatni szépliteratúránknak a zsidóproblémával foglalkozó jelentősebb termékeit. Bevallom, munkámnak ez a része a leghiányosabb. Kötetekben lehetne feltárni a magyar irodalom idevágó műveit, rendkívül tanulságos kötetekben. Sok magyar író meg nem érdemelt népszerűsítésére és még több magyar író méltatlan feledésbemerülésére találnók meg a magyarázatot a zsidóság iránti személyes és irodalmi relációikban. De nem kevésbé volna tanulságos feldolgozni azt, amit a zsidókról maguk a zsidók írtak véglegesnek és visszavonhatatlannak hitt pozícióik biztonságában.

A nagyközönség tájékoztatására függelékül felsorolom a magyarországi zsidószármazású írók névjegyzékét.

Könyvem bevezetését kéréssel zárom. Munkámat nem tekinthetem sem teljesnek, sem befejezettnek, pedig az alapvetés kell, hogy tökéletes legyen. Kérem olvasóimat, hogy az esetleges tévedésekre hívják fel figyelmemet s a bibliográfiánkban fel nem található adatok közlésével segítsenek hozzá a hiányok kiegészítéséhez.

És végezetül komoly szóval fordulok fiatal tudós nemzedékünkhöz. A magyar könyvtermelés áttanulmányozása során elkedvetlenedve kellett olvasnom, mennyi improduktív, haszontalan, légüres térben imbolygó témára pazarol az egyetemek ifjúsága tintát és energiát. Mintha meg nem bűnhődtünk volna már azért a szellemi pepecselésért, amit a hosszú Ferenc-józsefi béke alatt végeztünk a húsunkba metsző problémák feltárása helyett.

Több bátorságot és több magyarságot! Ne féljünk foglalkozni azzal a kérdéssel, amelyet olyan óvatosan kerülgetett a kényelmét és nyugalmát mindennél jobban féltő, előttünk járt nemzedék. Ne restelljünk a példa után indulni, amit Prohászka Ottokár, Gömbös Gyula, Wolff Károly, Dánér Béla s a velük együtt idő előtt elégett hű magyarok mutattak, akiknek irányítása és barátsága indított bennünket, az első világháborúból hazatért ifjúságot arra, hogy jövőt és exisztenciát kockára vetve, eljegyezzük magunkat halálig a magyarabb Magyarországért vívott küzdelemmel.

ÁTTEKINTÉS

EGY ÉVSZÁZAD

A Tudományos Gyűjtemény 1827. évi folyamában B. P. A.[9] a magyar nyelv pallérozásáról értekezve rátér ,,Mózes tudományának habartnyelvű követőji"-re és felveti a kérdést: ,,Írt-e valaha Zsidó magyar munkát? Saphir, nálunk jeles német író példát kezdhetne." Ez a példakezdés azonban soká késlelkedik. Toldi Ferenc, amikor 1841-ben a ,,héber-magyar" irodalom felett tart szemlét, megállapítja: ,,E czím még most majdnem egy ezzel: Bloch Móricz munkálatai."[10]

A közelmúlt években, mióta elhangzott végre felelős magyar kormány elnök, Darányi Kálmán, ajakáról ez az egyszerű mondat: ,,Van zsidókérdés. S ez egyike elintézetlen problémáinknak",[11] az érvek és ellenérvek légiói ütköztek meg egymással, mi ennek a kérdésnek a lényege és mi legyen igazságos és célravezető megoldása. Ebben a szenvedelmes vitában sok minden tisztázódott, csak a leglényegesebb motívumok egyike maradt homályban. Az, hogy a magyarországi zsidóságnak visszaszorítása nemcsak azért jogosult, mert elhatalmasodott minoritásként reátelepedett a gazdanép nyakára, hanem azért is, mert a magyarság ezer esztendejével szemben legfeljebb egy évszázad igazi együttélésre hivatkozhatik. Amikor a zsidóság a recepcióval 1895-ben elérte az autochton őslakosságot megillető jogok teljességét, alig múlt ötven-hatvan éve, mióta, még akkor sem az egész ,,zsidó nemzet", szorgalmazni kezdte ezeket a jogokat. Ilyen gyors karriert talán soha nem futott be népfaj idegen államban s a liberális korszellem ez előzetesen meg nem szolgált ajándékát sem játszotta el olyan gyorsan soha még nép, mint a zsidóság. A XIX. század első harmadában csak kiművelt elmék elvi humanizmusa akarta az elzárkózó, külsejében szennyes, műveltségben szörnyen lemaradott népréteget emberi sorba emelni, hogy az emancipáció lehetőségeit felismerő s azért szívósan küzdő zsidóság a század utolsó harmadában egyetlen döntő rohammal foglalja el mindazokat a magyar pozíciókat, melyekről a szabadságharc bukása előtt még álmodni sem mert. El sem képzelhető groteszkebb különbség, mint a század első felének alázatos esdeklései, fogadkozásai, ígéretei s a századforduló utáni elbizakodott és diktátori magatartás között.[12] Mit jelentett a magyar állam és magyar nemzet számára a liberalizmus, mindennél jellemzőbb képet nyerhetünk, ha szembeállítjuk az emancipáció előtti és utáni zsidó társadalmat: a hullott állatok bőrével kufárkodó alkuszt a bankhatalmasságokkal, a jiddis-német nyelven irkáló redaktort a forradalmi nagysajtóval, a márciusi eszmékről tört magyarsággal verselgető első zsidó poétákat pár év előtti irodalmi és színházi egyeduralmukkal, a Kossuth Lajos környezetébe furakodott apró politikai kalandorokat a bolsevizmus népbiztosaival.

Mindez egyetlen évszázad műve! Mert a liberalizmus időszakát megelőzően, a magyarországi zsidóságnak nem volt a magyar törekvésekkel, a magyar szellemi élettel, a magyar fajjal, a magyar sorssal soha semmi néven nevezhető közössége. Éltek zsidó, szórványok a Duna-völgyében már a honfoglalás előtt is.[13] Ez a föld akkor sem volt hazájuk, hanem mint későbben is, átvonulási területük, vagy azilumuk. Ide menekültek nyugatról, ha a keresztes háborúk szenvedélyes hitbuzgalma sújtott le rájuk, vagy a Habsburgok korlátozták örökös tartományaikban családalapításukat. Ide rajzottak keletről, ha a vérig uzsorázott kozákok, vagy más szláv törzsek bosszúja perzselte fel gettóikat. Jöttek és elvonultak, mint a másik, magyarok szemében titokzatos törzs: Pharao unokái, a vándor cigányok s éppen olyan örök idegenül. Gyérszámú konvertitától eltekintve, akik közül az ál-keresztény Szerencsés Imre vergődik különleges hírhedtségre, ellenségesen elzárkóznak a keresztény magyarságtól. A tatárnak kémei; a töröknek a hódoltság alatt szövetségesei vallási okokból. Budavára visszafoglalásakor felkoncolják, rabságba vetik, elkergetik őket az ozmán ellenséggel való cimborálásuk miatt.[14] Nincsen olyan nemzetisége Magyarországnak, amely ennyire megtagadott volna mindennemű közeledést a magyarság felé. Elbástyázva magát a Tan mögé, ismeretlenül a haza fogalmával szemben, vérét nem ontotta annak védelmében. Megvetvén a ,,föld népét", az ,,am hóreczet", megmunkálásán nem fáradt arca verejtékével. Képtelen volt, mert nem is akart beilleszkedni a befogadó nemzet szellemi, erkölcsi, vagy társadalmi közösségébe. Nyomtalanul múltak el feje felett kilenc évszázad történelmi eseményei; s reájuk nem fénylett a szent királyok glóriája, nem ragyogott szemükben a birodalmat hódító uralkodók dicsősége s nem borította őket gyászba Mohács. Nem osztoztak a felkelt magyarság honfiúi gondjaiban, nem lelkesítette őket a Zrínyiek, a fejedelmek, Rákóczi Ferenc példaadása. Nem érték fel Pázmány Péter zordon fenségét s a lantos Tinódi és Balassa Bálint poémáit éppúgy nem ismerték, mint ahogy nem vettek részt a nemes testőrifjak, vagy Kazinczy apostoli buzgalmában. Nem érintette meg őket Berzsenyi páthosza, nem Kölcsey magasztos humánuma. Míg Magyarország egyre szaporodó nemzetiségeivel együtt aktív részese az európai szellemi áramlatoknak: harcol a pogány ellen, megrázza a reformáció, művészete; irodalma fejlődik és változik a nyugattal, alkotó tényezője a művelődő emberiségnek, a zsidót mindebből nem érinti semmi.

Kilencszáz esztendő szüntelenül változó magyarországi zsidóságának úgy múlt el itt az élete, hogy nemcsak nem énekelt, nem írt, nem épített, de be sem fogadott semmit a magyarságtól. Rabbinusainak szigorú ellenőrzése alatt, a magyarországi zsidóság majd ezer éven át még egy nevesebb talmudtudóst sem tud felmutatni, befelé fordulva élt. Üzérkedett, kufárkodott, féltékeny, makacs elzárkózással minden iránt, ami igazi hazájának, a Talmudnak határain, kívül esett. Hogyan válhatott volna ennek a gyökértelen, örökidegen fajnak élményévé egyetlen félszázad alatt a magyarság s micsoda érthetetlen illúziók, elfogultság vezethették a liberális korszaknak magyar írástudóit, igaz, ezek javarészt friss asszimilánsok voltak , hogy hirdetni tudták, talán hinni is tudták néhány hevenyészve külföldről beplántált törvény alapján annak a zsidóságnak átidomulását, amely kilenc századon át erre a legcsekélyebb hajlamot, szándékot, vagy képességet sem mutatta.[15]

Ebben a könyvben a magyar szellemi élet rétegeit igyekeztünk felásni s megkeresni, milyen nyomokat hagyott a zsidó a múltunkban s mi volt a hatásuk a magyarságra. És ha a búvár szemével nézzük ezt a sajátszerű társadalmi képződményt, olyan az, mint egy korall-zátony: irdatlan mélységekből építi fel a fajiság évezredes parancsa, a felszínen nyüzsgő, hemzsegő, zegzugos útvesztő, amely elszívja az éltetadó oxigént a többi teremtmények elől, akadálya mindenki más mozgási szabadságának és boldogulásának, anyagában értéktelen, hasznavehetetlen, egész létében nem egyéb, mint öncél.

A magyarság kilenc évszázadon át alig ismeri a zsidóságot. Keletről hozott türelmével szemléli e különös és ellenszenves idegenek felbukkanását és eltűnését. Néhány nyugati várostól eltekintve (mint Pozsony, Sopron, Szombathely stb.), ahonnan időnként kifüstöli ezeket az utcányi településeket a municipium, csak egyes nagyurak birtokain húzódik meg némi zsidóság. Debrecen, Kassa s a többi magyar városok még a XIX. század negyvenes éveiben is fenntartják azt a tilalmat, amely zsidót meghálni sem enged falaik között. A zsidó a magyar köztudatban inkább csak metafora, mint eleven valóság.[16] A Biblia népe, a választott nép papi ajakakon, a nép ítéletében a Krisztust megfeszítő átkozott pogányság. Problémájuk megoldása: a keresztvíz.

Nincs személyiségük, nemcsak az alkotmány nem fogadja be őket, de a népi magatartás sem. Nincs nevük, csak gúnynevekkel illetik őket, sokáig, József császár reformjai után is, amelyek az állampolgárság valaminő legalacsonyabb szintjére emelik a zsidót s közrendészeti szempontokból családi név felvételére kényszerítik. Ekkor szüli az alárendelt hivatali közegek vaskos humora azt a sok hangzatosabbnál-hangzatosabb német-zsidó vezetéknevet, amelyeket nem ok nélkül siettek az előírt ötven krajcáros taksa fejében viselőik történelmi magyar nevekre átváltani.

A zsidóságban rejlő, eljövendő veszedelmet még valóban csak a vates-ek érzik. Virág Benedek már 1798-ban így ír ,,Tolnai Festetics László ifjú grófhoz" intézett episztolájában:

...Zsidók jőnek lármázva, mekegve,
Mert a városnak bérlelt szolgái lopásért
Hajtották: nagy zaj támadt, Mózes követői
Mint a hangyaboly, úgy forrtak. Várj egy kis időig:
Többen lesznek ezek, mint Árpád magzati; ritkán
Vesznek, szüntelenül szaporodnak.

Dugonics András regényeiben és ,,Az arany perecek" című drámájában (1790) megjelenik az antiszemitizmus.

Miként vélekedik a zsidókról a gyakorlati élet terén működő, gazdálkodó magyarság, amelynek lépten-nyomon érintkeznie kellett velük, értékes dokumentum Csondor Jánosnak 1819-ben Keszthelyen, gazdatisztek vezérfonalául kiadott rendszeres és alapos munkája, amelyben fejezetenként praktikus példákkal figyelmeztet a zsidók csalárdságára, összejátszására és álnok üzelmeire.[17] A XVIII. század utolsó tizedében foglalkozni kezd a zsidók sorsával az illuminatus-szabadkőműves testvérekkel bővelkedő magyar diéta, ha egyelőre bizottsági munkálatban is. Ekkor észlelhető a magyarországi ,,zsidó nemzet", még közel félszázad múlik el, míg egyesek közülük magyar izraelitákról kezdenek beszélni, első, igen szerény jelentkezése, nem héber, hanem végre európai nyelven. Ezek az úttörő szellemi termékeik dagályos, cikornyás hódolóiratok, imák, versezetek, beszédek, királykoronázás, uralkodói látogatások, püspöki bevonulás, főispáni installáció s más hasonló ünnepi események alkalmából. A nyelvük, úgyszólván kivétel nélkül fölöttébb jiddis-jellegű német. És itt meg kell állapítanunk a propaganda útján köztudatba átvitt állítással szemben egy igen jelentős tényt. A zsidóság, még a magyar közönség megnyerésére írt és kiadott röpirataiban is előszeretettel használja évtizedeken át a német nyelvet. Mint ahogy német nyelvűek a Magyarországon indított hírlapjaik is. A század első felének zsidó nyomtatványai bizonyítják, hogy a zsidóság városaink nyelvi magyarosításában említésre méltó szerepet nem játszott.[18]

HARC AZ EMANCIPÁCIÓ KÖRÜL

A liberális évszázad egyik legfontosabb törekvésének, a zsidók emancipációjának lényegét jótékony fogalomzavar burkolta el már az utolsó évtizedek magyar közvéleménye előtt. Olyan tartalmat tulajdonítottak az emancipációs tendenciáknak, mintha a mozgalom célja asszimiláció, a magyarságban való feloldódás lett volna. Vissza kell térnünk a kérdés egykori irodalmához, hogy megállapítsuk, ez a szándék vajmi távol állott sürgetőitől. A zsidók nem magyarságuk elismeréséért harcolnak, csak az egyenjogúságért. Nem magyarok akarnak lenni, hanem polgárok. És a magyar államférfiak, politikusok, közírók, akár szorgalmazzák, vagy ellenzik az emancipációt egy pillanatig sem gondolnak asszimilációra, hanem a kérdéssel a jog, a humanizmus, a közérdek, a korszellem szempontjából foglalkoznak.

Az indítóok sem a magyar közösség iránti vágy, bár néhány, hitét hagyó zsidó az asszimilációban keresi boldogulását hanem Mendelssohn Mózes kezdeményezésének megkésett hatása. Tehát olyasmi, amit időnként annyira perhorreszkálnak későbbi idők ,,magyar-zsidói": külföldi eszmeáramlat. A berlini zsidó Sokrates, ahogy elvbarátai és hívei nevezték nem asszimilációt akar, hanem a megváltás új tanát hirdeti, anélkül, hogy lemondana a kiválasztottság pretenziójáról. A zsidó világuralom eszköze nem egy személyes Messiás nála, hanem a jogegyenlőség, az emancipáció, amely megnyitja az utat a zsidóság érvényesülésére és felülkerekedésére. És bár Budán jelenik meg a zsidó reformer műveinek első gyűjteményes, ha nem is teljes kiadása, a magyarországi kisszámú, műveltségében elmaradott, a konzervatív rabbinizmus befolyása alatt álló zsidóság csak lassan és sok ellenállás után érti át tanainak teljes jelentőségét. Tévedés volna azt hinni, hogy a magyarországi röpiratszerzők és zsurnaliszták itt élő fajtestvéreik egész tömegének, vagy csak többségének érzelmeit és álláspontját juttatják kifejezésre. Ez a zsidóság zömében továbbra is az elzárkózás konok híve s szellemi és erkölcsi szempontból olyan színvonalon stagnál, hogy a reformkor megértő szellemei is csak mélységes sajnálkozással, szánalommal, de még inkább megvetéssel és irtózattal szólnak róluk.19 A zsidó propaganda sokat és szívesen emlegeti ezt az emancipációra törekvő minoritást, magyarosító egyletüket, mélyen hallgat viszont a merev rabbinisztikus felfogásban ellenálló többségről, holott a zsidóság e módszerbeli kérdésben történt belső meghasonlásának aránylag jelentékeny irodalma is van.

1818-ban jelenik meg az első magyar nyelven nyomtatott zsidó szellemi termék, Krakauer Salamon nagy-körösi rabbinak zsinagóga avatás alkalmával tartott ,,prédikátziója". Ezt a kezdeményezést soká nem követi semmi s méltán keresheti a Tudományos Gyűjtemény 1827-ben a Zsidót, aki magyar munkát írjon. Saphir, akit aposztrofál, egy új nemzedék csillaga, azoké a magyarországi zsidóké, akik első ízben pendítik meg igen szerény tehetséggel a lantot s akik elsőkként ismerik fel a sajtóban rejlő hatalmi és üzleti lehetőségeket. Saphir Móricz Gottlieb jiddis bohózattal[19] kezdte, s nemzetközi rím-virtuozzá, szellemeskedő, élcelő, álszentimentális, gúnyoros és alázkodó irodalmi kalandorrá nőtte ki magát, aki a politikai spion-szolgálatokat sem vetette meg.[20] A biedermeyer publikum egy részét valósággal elkápráztatta formakészségével, naivabb kortársai kivételes tehetségű poétának tartották. Ő is, akárcsak verselő és lapszerkesztő hitsorsosai (bár Saphir utóbb megfelelő görögtűz mellett kitért), németül írt. Ők voltak az alapvetői annak a zsargon-kauderwelschből származó sajátszerű idiómának, amely oly sokáig élt a Pester Lloyd-ban s a pesti németnyelvű lapokban, a tőzsdén, a rohamosan elzsidósodó magyar fővárosban s Bécs rokonszellemű sajtójában. Ezek az írók és hírlapírók, akik egyúttal az emancipáció előharcosai is, a császárvárosból, az osztrák örökös tartományokból költöznek be Magyarországra, mint Rosenthal Sámuel, a ,,Spiegel" szerkesztője, Klein Hermann (később Kilényi János), aki az ,,Ungar"-t indítja meg, Saphir Zsigmond, Kornfeld Móricz és mások, valamennyien zsurnaliszták és igénytelen képességű szépírók.

Ezeket az éveket a fordulópontot jelentő 1840. XXIX. törvénycikk előtt és után 1848-ig úgy lehetne jellemezni, mint a zsidó fogadkozások és ígéretek korszakát. Számtalan, főként németnyelvű újságcikk és röpirat jelenik meg, amelyeknek szerzői többé-kevésbé beismerve a ,,zsidó nemzet" eddigi bűneit és mulasztásait, mindez természetesen az évszázados elnyomatásnak és üldöztetésnek rovására írandó, minden szépet és jót ígérnek a hazának és magyarságnak, ha elnyerik a polgári egyenjogúságot. Mint ahogy a zsidó dalnok zengi ,,érzeményeit" az első emancipációs törvényt megszavazó 1840. évi ,,dicsőséges országgyűlés" eloszlása után:

Tettetekben, melly az égi jó magvából fakadó,
A magasztos nagylelkűség szép gyümölcse sarjadó.
Mint a minden jó urának legmagasb malasztiér
Kél a jóból, mellyel adtok, a legtisztább hálabér.
(A zsidó) Puszta földből gyors ekével ért kalászt fog csalni ki,
A Dunának szőke árján evezőt irányzani,
Műiparral sürgölődik a művészet mezején,
S mentve Merkúr bakóiból áldás lészen kézművén...[21]

A zsidóság sokszor igen tolakodó formában jelentkező emancipációs törekvései, melyeket számos humanista szép-szellem támogat elméleti alapon, főként a reformer-doktriner arisztokraták közül, rendkívül éles ellenhatást vált ki a magyarság legszélesebb köreiből. A liberális történetírás részben érdekelt elfogultságból, részben szabadelvű restelkedésből leplezni igyekszik ezt az ellenállást, amely elsősorban a törvényhozás karai és rendei sorában jut kifejezésre, de igen erélyesen nyilatkozik meg a magyar napisajtóban is. Az alsótáblán számos vármegye követei mellett az ország második városának, a színmagyar Debrecennek képviselői állanak, a többi városokkal együtt, az emancipáció ellenzőinek élén.[22] De kifejezésre jut az aggodalom a következményekkel szemben a főrendek között is s az államférfiúi előrelátásnak és a jóserejű fajszeretetnek klasszikus megnyilatkozása gróf Széchenyi István 1844. október 1-i beszéde a felsőházban.[23] Kossuth Lajos ezidőtájt a Pesti Hírlapban határozottan ellenzi a zsidóság emancipálását s álláspontját a kérdés körül meginduló vitában is szilárdan fenntartja. Cikkeiben, minden liberális humanizmusa dacára, találóan mutatott reá a zsidóság szociális elzárkózására s arra a később annyiszor tagadásba vett tényre, hogy a zsidóság nem csak vallás, de nép is.[24] Az erőszakos egyenjogúsítási követelődzések széles hullámokat keltettek országszerte. Minden ilyen alkalommal, főként pedig 1848. tavaszán Pesten éppen úgy, mint a vidéki városokban, tüntetésekkel ad kifejezést a nép ellenszenvének és tiltakozásának, s ahol túlságosan éles a provokáció, ott a zsidó lakások, üzletek összerombolása és a zsidóverések sem maradnak el. A főváros lakossága 1848. lelkes forradalmi napjaiban is falragaszokon követeli a zsidók kiűzetését s mindenütt protestálnak az ellen, hogy zsidók beléphessenek a nemzetőrségbe. A zsidóban annyira mindenki a kártékony idegent látja, aki főként uzsorából és alantas üzérkedésből él, hogy az egész magyar alkotmányfejlődést gyökeresen felforgató törvényalkotások napjaiban Kossuth Lajos jelenti ki az emancipációnak napirendről való levételét kérve: ,,vannak akadályok, mikkel bizonyos percekben istenek sem küzdhetnek meg. ...Most a zsidókra nézve rendelkezni annyi volna, mint e népfaj közül tömérdeket áldozatul vetni ellenségeik dühének..."[25] Szemere Bertalan benyújt ugyan 1849. július 28-án Szegeden, az összeomlott nemzeti ellenállás menekülő, csonka parlamentje elé egy emancipációs javaslatot, azonban ez sohasem emelkedett törvényerőre. Mi lehetett a célja ennek a féktelen ambiciójú forradalmi kormányférfiúnak ezzel a javaslattal, két héttel a világosi fegyverletétel előtt, a teljes politikai szétesés fejetlensége közepett, nehéz volna megmondani.

Mi a szerepe a zsidóságnak a magyar szellemi életben? Helyesen mondja Toldi Ferenc, hogy a héber-magyar irodalom kimerül Bloch Móric, a későbbi Ballagi Mór munkálataival. Bloch Móric sem ír egyebet, egészen váratlan kitéréséig, mint zsidó-védő röpiratokat és újságcikkeket s Mózes öt könyvét kezdi magyarra fordítani. Még ekkor sincs egyetlen, bárcsak Kerényihez, vagy Vachothoz fogható magyarnyelvű zsidó író. Ne feledjük, hogy ez a Petőfi Sándor, Arany János, Jókai Mór felragyogásának korszaka; Kazinczy, a Kisfaludiak, Berzsenyi, Csokonai Vitéz Mihály s számtalan más szépíró és poéta már bevégezte életművét, jórészt földi pályafutását is. A nemzetnek olyan költővezére él, mint Vörösmarty Mihály — ám a zsidóság kapcsolata a magyar literaturával, de a magyarsággal még annyira laza, hogy a Zerffi Gusztáv impertines kritikái[26] a legmagasabb nívójukat képviselik. Más hiányában az írás groteszk, de igen fogyatékos tehetségű mániákusát, Hugó Károlyt próbálják magyar zsenivé és klasszikussá magasztosítani, amit a jellegzetesen önbálványozó irodalmi Ahasvérus vállalni is hajlandó.[27] Mivel azonban nem vette körül az a feltétlen hódolat, amit szülőföldjétől megkövetelt, visszatért a külföldre s a ,,Hugo-sophia" tanainak ,,automimikai" hirdetése közben olasz földön végezte be hányatott életét.

A tehetségesebb zsidó írók németül írnak, így a csodagyermeknek induló Falk Miksa is. A legkülönbnek közöttük, Beck Károly németnyelvű poétának, csak annyi köze van Magyarországhoz, hogy időnként magyar jelmezt ölt s bőven merít a biedermayer ízlésnek annyira tetszetős ,,tschikosch-gullasch-betjar" romantikából.[28] E folklorisztikus kirándulásaiért, bár teljesen indokolatlanul, szeretik Lenau Miklóssal összevetni, akinek pedig valóban sírigható mély élménye volt magyarországi ifjúsága.

A negyvenes évek magyar szépirodalma, mint az minden életképes nép irodalmának jellemző sajátsága korszakos társadalmi és politikai átalakulások idején, eleven érdeklődéssel fordul a magyarság sorsproblémái felé. A desztillált zsidó típusok mellett, amelyek sablon-alakjaivá lettek a Scott Walter divatját követő regényeknek és beszély-irodalomnak, (a zordon rablólovagok vagy szemforgató inkvizitorok által kínpadra vont evangéliumi lelkületű, hattyúfehérszakállú agg kufárok s angyaltiszta erényében meg nem ingatható, hollófürtű hajadonleányuk), megjelenik a húsból-vérből való zsidó kortárs is, ahogy azt a magyar szemlélet megismerte. Ezt a zsidót pedig még az idealista emberbarát, az emancipációért szóval és tollal küzdő báró Eötvös József sem tudja másként rajzolni, mint a legsötétebb színekkel.[29] Ezek a szépírók a kor szellemének megfelelően hisznek a szabadságjogok javító erejében, s éppen ezért bátran és szépítés nélkül mutatják be a magyarországi társadalom legalját, amelynek förtelmes erkölcsi mivolta, visszataszító külső megjelenése a divatos közfelfogás szerint az évszázados üldözés és elnyomatás következménye. De vannak közöttük olyanok is, mint elsősorban Kuthy Lajos, a ,,Hazai rejtelmek" írója, aki száz évvel napjaink előtt döbbenetes látnoki képességgel jósolja meg egyik zsidó alakjának szóáradatában mindazt, ami az emancipáció következményeképpen pontról-pontra be is következett.[30] Csak ma értjük meg igazán, miért száműzte liberális irodalomtörténetírásunk s a zsidó és szabadkő műves pedagógusok befolyása alá került iskola ezt a kivételes tehetségű magyar prózaírót az őt megillető előkelő helyről. Ugyanez okból érte hasonló sors a kitűnő elbeszélő és karcolatírók egész sorát, mint aminők Nagy Ignác, Beöthy László, Bernáth Gáspár és számos társuk. Ezeket az írókat kötelességünk kiásni abból a jeltelen irodalmi tömegsírból, ahova nagyon is tudatosan temették el őket. Nemcsak erkölcsi bátorságukkal érdemlik ezt meg, ami antiszemita magatartásukban nyert kifejezést, hanem mert sokoldalú tehetségek, akiket ízes, fordulatos, ma is elevenen ható stílusuk messze fölibe emel a századvég bármely ernyedt középszerűségének.

Heves tiltakozások ellenezték a zsidók egyenjogúsítását a hírlap- és röpiratirodalomban is. Március idusa előtt éppúgy, mint ezt követőleg. A zsidóság évtizedeken át teljes eredményességgel leplezte el ezt a tényt a magyar utókor előtt s merészen hivatkozott forradalmi részvételére és a szabadságharcban arányszámát meghaladóan vállalt hősi szerepére. A 20.000 zsidó negyvennyolcas honvéd meséjét, amit már-már köztudattá tettek s manapság is úton-útfélen szeretnek hangoztatni, valóban csak az alaptalan, de annál céltudatosabb nagyzolás példájaként említhetjük fel.[31]

Számarányán felül vett részt a zsidóság a hadbiztosok, orvosok, számvevők, élelmezők, főként pedig a hadiszállítók sorában mindkét fél oldalán s Görgey már zsidókat akasztat hadicsalásért.[32] Befurakodtak a politikai bizalmi állásokba is, számosan a Kossuth és családja közvetlen környezetébe. Ezek az emigrációban is nyomon követték[33] s a turini remete aggkori filoszemita megnyilatkozásainak ők voltak tulajdonképpeni szerzői és Magyarország felé közvetítői. Helfy Ignác éppenséggel mint Kossuth ,,paladin"-ja szerepelt...

A magyarországi emigráns-zsidó kalandor közismert alakja lett a nyugati országoknak, az Uniónak, sőt Latin-Amerikának is. Lapszerkesztéssel, pamfletírással, forradalmi propagandával, s mindennemű nemzetközi ügynökösködéssel foglalkoztak. Annak a 43 ,,magyar-zsidó" irodalmi vagy publicisztikai műnek legnagyobb része, amit Venetianer idézett könyve ebből az időszakból felsorol, ilyen emigránsok munkája (magyar nyelvű csak 7). Az egyik legtermékenyebb szerző Einhorn Ignác, aki később, mint Horn Ede magyar kereskedelmi államtitkár lesz; említésreméltó műfordító Dux Adolf. Ormódi Bertalan (Berger Baruch) olcsó fajsúlyú regényéket ír. Ennek a korszaknak zsidó írói még majdnem valamennyien chéderekből és jéshivákból kikerült, volt rabbijelöltek.

Mint láttuk, a magyarság a szabadságharc bukásáig, tehát a század közepéig, forradalmi átalakulások viharai között sem volt hajlandó a zsidókat bebocsátani az alkotmány sáncai mögé, holott válogatásnélküli nagylelkűséggel egyenjogúsított minden társadalmi osztályt, felekezetet és nemzetiséget. A törvényalkotó magyar nemzet tehát kifejezett akaratával különítette el a zsidóságot, amelyet a közfelfogás még 1849-ben sem tartott méltónak arra, hogy a többi kisebbségekkel egyenlő közjogi rangra emelje. Ezt a meg nem ingatható magyar magatartást a tendenciózus liberális történetírásnak és publicisztikának épp úgy sikerült homályba borítani a következő magyar generációk elől, mint azt a nem kevésbé jelentős históriai tényt, hogy a zsidóság polgári és politikai egyenjogúsítása nem a kiegyezés utáni magyar törvényhozásnak, hanem a megelőző korszak abszolutisztikus bécsi kormányainak műve. Az 1867 : XVII. törvénycikk lényegileg csak szankcionálta azt a tényleges helyzetet, amit a magyarországi zsidóság pénzügyi befolyásával s politikai szolgálataival 1849-től 1867-ig Bécs jóvoltából kivívott magának. Kétségtelen, hogy ez, a magyarságra nézve végzetes közelmúlt két évtized hozta meg az emancipációra törekvő zsidóságnak a jogok teljességét s teremtette meg számukra azt az alapot, amelyen hatalmi rendszerüket a század végéig kiépítették.[34]

Míg az úrbériség megszüntetésének pénzügyi megalapozatlansága következtében a nemzeti ellenállás terhét viselő nemesi középosztály tönkremegy,[35] a hitel és instrukció nélkül földhöz juttatott, felszabadult jobbágyság pusztul és szegényedik, a zsidóság olyan tömegben zúdul Magyarországra, mint sem azelőtt, sem azóta soha.[36] Bach és utódainak rendszere valóságos Kánaánt teremt Magyarországon e németnyelvű kisebbségnek s ez igyekszik is ezt túlhajtott lojalitásával megszolgálni. A nyelvi magyarosodás legfőbb akadálya a rabbinizmus. Még 1865-ben is 69 rabbi írja alá Nagymihályiban azt az átkot, amely minden, zsidót ér, ha zsargonon kívül más nyelven prédikál, vagy ilyen istentiszteleten résztvesz.

A JOGEGYENLŐSÉG KIVÍVÁSA UTÁN

Az 1867 : XVII. törvénycikk kimondotta a zsidók polgári és politikai jogegyenlőségét. A törvény létrejöttének különös érdekessége, hogy a képviselőházban egyetlen-egy felszólaló sem akadt, aki vállalta volna a javaslat támogatásának ódiumát. Vita nélkül ment keresztül a két száraz paragrafus és 1867 december 28-án kihirdetése is megtörtént.

1867-et megelőzőleg volt az emancipációs folyamatnak egy olyan epizódja, amelyet érdemes feljegyezni, elsősorban a zsidóság politikai rövidlátásának és faji összetartásának jellemzésére. 1861-ben, az alkotmányosság visszaállítására történt kísérlet idején a magyar közélet vezető egyéniségeinek egy része hajlandónak mutatkozott arra, hogy a földbirtokos és értelmiségi pályán tevékenykedő zsidók, tehát akiknek asszimilált volta leginkább feltehető, egyenjogúsítása mellett állást foglaljon. A zsidók műveletlen, idegen nyelvű és szellemű tömegeit azonban csak megfelelő átnevelés után óhajtották idővel emancipálni, lezárva a határokat a további bevándorlás elől, mint azt Deák Ferenc még 1867-ben is hasztalan követelte.[37] A zsidóság vezetőinek túlnyomó többsége azonban oly szenvedélyesen tiltakozott a terv ellen, kétségen felül fajiságának fennmaradását féltve, hogy az elgondolás már csírájában meghiúsult.

A kiegyezés előtt és után még mindig heves viták folynak a lapokban, röpiratokban, majd a parlamentben is, az emancipáció kérdése körül. A sajtó szinte észrevétlenül kerül zsidó kezekbe. A Pollák testvérek 1858-ban kőnyomdát alapítanak Pesten s húsz év múlva az egyik testvér, már mint Légrády Károly, megindítja a Pesti Hírlapot. A Pester Lloyd 1854-ben jelenik meg, Falk Miksa 1867-ben veszi át vezetését. Ez a lap és a kis-zsidók orgánuma, a Neues Pester Journal képviselik Magyarországon azt a különleges, Bécsben otthonos sajtó-nyelvjárást, amely kifejezésbeli, mondatfűzési sajátosságait a jiddis-zsargonból meríti, keverve ezt az osztrák Kanzlei-stílussal s évtizedeken át rontja a művelt publikum német nyelvérzékét. A magyar szellemi életben számbavehető szerepe nincs a zsidóságnak. Ez az időszak honfoglalásuk kora, a gazdasági válságoktól lázas Magyarország pénzügyi pozícióinak megszállása. A magyarság legkeservesebb problémái közül is kiemelkedik az uzsora kérdése, sok zsidó vagyonnak dúsan bugyogó forrása. 1868-ban jelenik meg egy kis héber tanítónak, a majdani magyar irodalmi vezérnek, Kiss Józsefnek ,,Zsidó dalok" című könyve. A zsidó írástudók hatalmas tömege, kiszakítva magát a Talmud zárt világából, ekkor özönli el a pedagógiai pályát, részben szellemi elfoglaltságot kereső hajlamaitól, részben annak felismerésétől vezettetve, mennyire jövedelmező mesterség a tankönyvírás.[38] Frissen asszimilált, gyermekségüket még a jiddis ölén töltött filológusok rendszerezik a magyar nyelvet s vitáznak nemkevésbé újdonsült, németeredetű magyar nyelvészekkel.[39]

A kiegyezés után még soká sínyli a magyar társadalom azoknak a megrázkódtatásoknak utókövetkezményeit, amelyeket az 1848-49-es évek radikális átalakulása, a szabadságharc, majd a két évtizedes elnyomatás idéztek elő. A gyökeréig felkavart hagyományos és bevált társadalmi rend nem képes harmonikusan és egészséges, tartós formákban újjáépülni, mert minden repedésén, minden törésén új oldóanyag tódul be: a zsidóság. A közgondolkodás néhány évtized alatt megdöbbentő változáson megy át. Mindenekelőtt elveszíti történelmi tudatát. A zsidók magyarországi története a negyvenes években veszi kezdetét, rövidesen a magyarság nemzeti öntudata és lelkesedése is erre az időre korlátozódik, mert különben rikítóan volna érezhető a magyarok és a ,,magyar zsidók" közötti távolság a nemzethez tartozás és a boldogulásra innen származó jogosultság szempontjából.[40] Pár évtized alatt sikerül elhalványítani a magyar tudatban mindazt, ami március idusa előtt történt, holott még az ú. n. ,,nemzetietlen" kor magyarja is Attiláig ívelő históriai távlatban gondolkozott és érezte fajiságát. Itt, sajnos, önkéntes szövetségestársra talált a zsidóság a magyar belpolitika rövidlátó pártos szellemében is, amely a maga béka-egérharcait 48 és 67 jelszavaival patvarkodta végig.

Mert a zsidóknak nem voltak ősei e honban, lassanként restelnivalóvá lett számon tartani a magyar ősöket. A nemzeti öntudat ez elvértelenedésének teljes horderejét csak úgy mérhetjük fel, ha meggondoljuk, hogy a történelemnélküli oláhság ekkor élte be magát esztendőről-esztendőre mélyebben az aktív politikai célt jelentő, alig száz évvel előbb kieszelt dákó-román mithoszba.[41]

A zsidóság szellemi befolyása megfosztotta tehát a magyart történelmi öntudatától és őseitől is.[42] Ehelyett megajándékozta, önmaga javára, az asszimiláció illúziójával. A magyarság, mint államalkotó nép, valóban felvett magába más népelemeket is, elsősorban a rokonokat: bessenyőket, kunokat, bolgárokat s kisszámban germánokat és szlávokat. Ehhez azonban hosszú évszázadokra, közös sorsra, harcra, munkára, közös örömökre és szenvedésekre volt szükség. Széchenyit még mindig ,,legnagyobb magyarként" ünnepelték, de mindenki megfeledkezett a külsőséges, nyelvi magyarosodással szemben emelt kétségbeesett tiltakozásáról.[43] Majdnem hihetetlenül hangzik a mai kor legegyszerűbb, józanelméjű magyarja előtt is, hogy évtizedeken át egy örökidegen, vérségben, hagyományokban, múltban, erkölcsben, testi alkatban tökéletesen más embercsoport bármely tagja azonnal magyarnak számított, mihelyt átlépte a kárpáti határt, s éppenséggel nagyszerű hazafinak, ha úgy-ahogy megtanult magyarul s húsz tojás árán tetszésszerinti magyar nevet vásárolt magának. De miként is hasonulhatott volna át magyarrá ez a XX. század elejére már egymilliónyi zsidóság, amikor a magyar parasztsággal soha nem keveredett, s legfeljebb a főrangú és középosztálybeli családokkal történt, szerencsére, nem jelentős mérvű összeházasodás. Szerencsére, mert ha ez a folyamat bekövetkezik, a nagyobb számú zsidóság elnyeli az egész magyar vezetőréteget...[44]

Ennek a máról-holnapra magyarosodásnak illúziója teremtette meg a ,,magyar-zsidó" képletét. Többé tehát nem nép, nem nemzet, nem faj, mint még alig pár esztendővel előbb. Magyarországon bekövetkezett a XIX. század bűvészmutatványa, egy kétezer év óta elzárkózó, beltenyészetben élő, idegen faj, amelynek még 1880-ban is 45 százaléka vallotta magát német (recte jiddis) anyanyelvűnek egycsapásra magyarrá és felekezetté lényegült s ezt a csodálatos átalakulást az e szellemben készült tételes törvények alapján legfelsőbb bíróságunk elvi döntvénye is szankcionálta.

,,Lelkébe óvakodtunk beletekinteni, írja Szekfű Gyula a ,,Három nemzedék"-ben, megelégedvén ruha- és beszédkülsőségeivel...: összetévesztettük a nemzetiséget a nyelvvel, a magyarságot a magyarul csevegéssel, a halhatatlan lelket a múlandó, színét váltó külsővel. Vétkünk a legsúlyosabb, mert az Ige a Lélek ellen való..."

Ha az okát keressük ennek a mai felfogásunk szerint megérthetetlen behódolásnak a zsidó-asszimiláció illúziójával szemben, nem elég a liberális korszellemre utalnunk. Nemzetiségi állam voltunk, jogos volt bizalmatlanságunk a habsburgi Bécs felé is, a magyar politikusokat és a közvéleményt vitathatatlanul jószándék és jóhiszeműség vezette, amikor így akarták javítani a ,,magyar anyanyelvű" elem statisztikai pozícióját.[45] Az államférfiúi előrelátás és a faji öntudat viszont indokoltan vitatható el ennek a nemzedéknek vezetőitől. Mert akik magyar szupremáciát, hegemóniát, impériumot hirdettek, azoknak nem az asszimiláció szurrogátumához kellett volna nyúlniok, hanem a magyar néprétegek szociális boldogulását elősegíteniök, ami által itthon lehetett volna tartani a magyar parasztság kivándorlásra kényszerült százezreit.

De elvitatható a jóhiszeműség és judicium igen sok politikai vezetőtől azért is, mert már 1875-ben megindult Magyarországon, minden külföldi előzmény és behatás nélkül az a hatalmas mozgalom, amely a szó-szoros értelmében vett kiirtásáig nem szűnt meg a kétségbeesés bátorságával harcolni a zsidók felülkerekedése ellen és hirdetni a magyarság pusztulásának a zsidóság elhatalmasodásával együttjáró végzetes veszedelmét.

AZ ANTISZEMITA MOZGALOM ÉS TISZA-ESZLÁR

Az Istóczy Győző által kezdeményezett mozgalmat általában két szempontból ítélik meg tévesen még magyar oldalról is: egyrészt, mert a jóval később indult németországi antiszemitizmus egyik kiágazásának tekintik; másrészt, mert kevesek elszigetelt és jelentőségnélküli, szűkkörű akciójának tartják. A zsidó szellemi befolyás példátlan eluralkodását mi sem bizonyítja inkább, mint az, hogy ezt a hiedelmet egy nemzedék-forduló rövid évtizedei alatt sikerült köztudattá tennie, sőt az antiszemitizmus vezéreinek és munkálkodásuk eredményeinek még az emlékét is gyökerestül kiirtania.[46] Elsősorban Bosnyák Zoltán tanulmányainak köszönhető, hogy újból világosan áll előttünk a mozgalom, s tisztán látjuk ismét vezetőinek nemes és az ideális magyar célokért önfeláldozással küzdő alakjait. Ezek a férfiak, az ősnemes, nagyműveltségű Istóczy Győző; a Huba nemzetségéből származó Simonyi Iván, a mai szemmel is modern nemzetiségi és társadalompolitika publicista; a tisztántúli nagybirtokos, Ónody Géza; az Európa-szerte ismert tudós, Nendtvich Károly, kémikus-professzor és .akadémikus; Verhovay Gyula, a nagyszerű szónok és az egyetlen antiszemita napilap, a ,,Függetlenség" szerkesztőtulajdonosa, s társaik és elvbarátaik, (földbirtokosok, ügyvédek, lelkészek, újságírók, valamennyien a magyar középosztály legértékesebb, s szinte kivétel nélkül származásukban törzsökös rétegét reprezentálták. Ez a mozgalom egyáltalában nem a ,,sötét középkor felekezeti gyűlölködésének" szellemében vette fel a harcot. A zsidókérdés szociális és gazdasági, erkölcsi és közművelődési vonatkozásait ragadták meg, a zsidók materiális és spirituális előretörésére mutattak reá s ez ellen küzdöttek. Országos visszhang kísérte törekvéseiket, a megértés visszhangja. A közjogi kanapé-perekbe merült szabadelvű pártok között nagyszerű lendülettel tört előre a parlamentben is ez a merőben új, világnézeti csoport, s igen sokan rokonszenveztek elveikkel a képviselőház és főrendiház jobb- és baloldali padsoraiban olyanok, akik nyíltan nem csatlakoztak hozzájuk.[47] Az antijudaizmus európai áramlatának megindításában épp úgy elöljárt a múlt század utolsó harmadának magyarsága, mint a háború után Szeged a fajvédelem és a keresztény-nemzeti irány kezdeményezésével. A Németországban a mieinkkel hasonló okokból elterjedt mozgalom Istóczyt és Simonyit mestereként hívta meg az első nemzetközi antiszemita kongresszusra, ahol kimagasló, valósággal vezető szerepet töltöttek be.[48]

Istóczyék fellépésének sajtó-reakciója igazolta, mennyire elzsidósodott a kiegyezés óta a lapkiadás. Ha voltak is még magyar publicisták, az üzlet és irányítás már túlnyomó részben zsidó. Ez a sajtó egységesen veti rá magát az antiszemitákra s Ágai-Rosenzweig Adolf ,,Borsszem Jankó"-ja az élcelődés és gúny egész fegyvertárát támadásukra és a zsidóság népszerűsítésére állítja be[49]. Ebben a harcban a szabadelvűség és felvilágosultság nevében sopánkodó sajtó pártkülönbség nélkül vállvetve küzd Tisza Kálmán kormányrendszerével, amelynek költségvetési deficitben fuldokló gazdálkodása nem nélkülözheti a Rothschild-ház és magyarországi függvényei jóindulatát.

Istóczy antiszemita csoportja a választási erőszak ellenére 1884-ben 17 képviselővel[50] kerül be az országházba, azonban pártját csakhamar megbontja a korszak átka, a közjogi ellentét. Maradandó értékű az a sokoldalú és gazdag irodalom, amellyel a zsidókérdést nemzeti, társadalmi, erkölcsi, szellemi és gazdasági vonatkozásaiban ismertetik a nagyközönség előtt. Istóczy Győző ,,12 röpirata" a vezető helyet foglalja el ebben az alapos és tartalmas felvilágosító munkában; vele szemben kéteshírű zsidó zsurnalisztákat és vagyonbukás szélén álló keresztény közéleti embereket vonultatnak fel. Istóczy maga, mint legtöbb elvbarátja, puritán, elvei mellett szilárdan helytálló férfiú, az eszközök viszont, amelyekkel becsületükre és exisztenciájukra törnek, a legtisztességtelenebbek.[51]

A korszak annyit emlegetett közéleti módszere: a korrupció, a zsidóság pénze, sajtója, politikai összeköttetései egymásután terítették le az antiszemita mozgalom vezetőegyéniségeit. Pártjuk maradványait hatalmi eszközökkel szétszórják, munkájuk termését eltüntetik, megsemmisítik. Társtalanul, egymagában küzd még némelyikük a századforduló idején, nyilvánosság és megértés nélkül.[52]

Ekkorra ugyanis már teljes mértékben kibontakozott a lelki hatása annak az eseménynek, amelyet általában csak kriminalisztikai szempontból szokás elbírálni. Ez a tiszaeszlári vérvád. Nem szándékunk itt részleteiben feltárni ezt a rémregénybe illő bűncselekményt, az ártatlan magyar parasztleányka, Solymosi Eszter meggyilkoltatását, irodalmát könyvünkben igyekeztünk összegyűjteni. A háborúelőtti nemzedék lelkületében már csak homályosan élt az emléke, mint valami félelmes, szörnyű titoknak, amiről nem illik, de nem is tanácsos beszélni. Ezen a nyomasztó emléken mitsem változtatott a vádlott sakterek védőjének, Eötvös Károlynak ,,A nagy per" című regényes előadása, amelynek felelőtlen fecsegését és tudatos hamisításait cáfolhatatlanul, irgalmatlan alapossággal tépték ronggyá néhai Bary József törvényszéki elnöknek, az ügy vizsgálóbírójának posthumus emlékiratai.[53] Az előttünk járt nemzedék tudat alatt érezte még azt a borzalmat, ami a tisza-eszlári per kortársainak megrázó élménye volt, ami megtörte a magyarság önbizalmát s megfosztotta évtizedekre a zsidókkal szemben való ellenállás képességétől.

Mert Tisza-Eszlár sokkal többet jelentett, mint egy szenzációs bűnügyben elhangzott felmentő ítélet. S ebben és a francia népre gyakorolt hatásában hasonlatos a Dreyfusz-perhez. Az egész magyar közvélemény meg volt győződve arról, hogy a sakterek gyilkolták meg Solymosi Esztert. És ekkor tapasztalnia kellett, mint vonulnak fel váratlanul, nem is sejtett hatalmak a félcivilizált, visszataszító együttes megmentésére. Már nem a vádlottakkal állott szemben az igazságszolgáltatás, hanem egy emberként sorakozott fel az egész magyarországi zsidóság fajtestvéreiért, s ott hadakozott velük hátvédként a rokonszellemű európai sajtó. A kortárs megdöbbenve látta a tisztükben lelkiismeretesen eljáró hatóságok elleni féktelen hajszát, a vesztegetéseket, a hamis tanúzásokat, — hogy a kir. ügyész a vád helyett a védelmet képviseli. Elborzadt a tiszadadai hullaúsztatás alvilági históriáján.[54] Nyers nyíltsággal világosodott meg előtte a valóság: itt nem azért védik ilyen hallatlan apparátussal a vádlottakat, mert ártatlanok, hanem azért, mert zsidók. Szávay Gyula, a lelkes liberális poéta megrázó szavakkal fejezi ki a magyarság megrendülését:

Miért az általános síkraszállás,
Mikor nincs általános támadás?
Ha egy ember feljajdul népetekből
őt megbosszulni mért jön annyi más?
Vigyázzatok, mert egyszer összehozza
A más tábort is szenvedélye majd
Tudhatjátok, hogy az megsemmisíthet,
S ti győzelmet nem birtok venni rajt!

Min függtök össze ti a sakterekkel?
Sorsuk olymódon miért érdekel?
Talán a bűnöst, ha zsidó, ezentúl
Miattatok már büntetni se kell?
Azért van a vallási türelem,
hogy Gazoknak rajta kibúvó legyen
Hogy saját arcát azzal eltakarva
Arcunkba másszék egy-egy szemtelen?...*

Úgyszólván egyik napról a másikra szorította el a magyarság lélegzetét szörnyű szolidaritása annak a zsidóságnak, amelyet alig másfél évtized előtt emelt ki jóindulatú leereszkedéssel a jogtalanságból. És amikor le próbálta rázni ezt a lidércnyomást, magyar mivoltában szembentalálta magát a magyar kormánnyal és a magyar karhatalommal. A Kúria végső fokon is felmentette bizonyítékok hiányában a vádlottakat, de megállapította, hogy Solymosi Eszter halálának körülményei nem tisztázódtak. Az igazság tehát, amit éveken át szenvedélyesen követelt az egész nemzet, nem volt kideríthető, mert hatalmasabbnak bizonyultak a magyarság akaratánál, az igazságszolgáltatás apparátusánál azok az erők, amelyek leplezetlenül dolgoztak a bizonyítékok eltüntetésén, a bűnügy szálainak összekuszálásán, a hatóságok félrevezetésén és megfélemlítésén.

A járadék-kölcsön, ami ezt követőleg pillanatnyi enyhülést jelentett az ország pénzügyi helyzetében, nagyon csekély ellenszolgáltatás volt azért a lelki törésért, amit a magyarság önbizalma szenvedett. Tisza-Eszlár után még harcolnak folyton hanyatló erőkkel az antiszemita mozgalom gyérülő hívei, elhangzik még egy-egy magános, pusztába kiáltó szózat, — a borzalom azonban megüli a lelkeket: Tisza-Eszlár óta szabad az út a zsidó hatalmi törekvések számára.

SZABAD AZ ÚT

Az az ellenállás tehát, amely a magyarság magatartását jellemezte történelmének kezdetei óta a zsidósággal szemben, megtört a tisza-eszlári ügy miatt országszerte fellángoló tüntetések és zavargások kérlelhetetlen elfojtásával. A világháború kitöréséig egy egész emberöltő, három évtized állt a zsidók szabad rendelkezésére, hogy megnyugtató formában helyezkedjenek el a magyar társadalom kereteiben. Ha lett volna bennük kellő belátás és önmérséklet, ha komolyan veszik az emancipáció sürgetésekor tett ünnepélyes ígéreteket, ha vannak előrelátó és józan politikai érzékkel megáldott vezetőik, problémájuk kétségkívül kedvezőbben alakul számukra és Magyarország számára is. A nagy történelmi alkalommal nem tudtak élni, ellenkezőleg, visszaéltek vele olyannyira, hogy végül is ez idézte fel a magyarság trianoni tragédiáját s a magyarországi zsidóság végső és elodázhatatlan katasztrófáját is.

Ha az elemeit kutatjuk ennek az esztelen magatartásnak, két okban, mondhatjuk úgy is: adottságukban találjuk meg. Ezek egyike a kihívóan öntelt faji öntudat s az ezzel kapcsolatos faji szolidaritás, a másik a zsidó intellektualizmus. A századelő egyik ötletes zsidó politikai vezére adta igen találó meghatározását ennek a zsidó-tudatnak, mondván: egy magyar zsidóhoz mindig közelebb áll egy nem magyar zsidó, mint egy nem zsidó magyar.[55] Ennek volt a következménye, hogy mellőzve a megoldhatatlan fajbiológiai ellentéteket zsidó asszimilációról már csak azért sem lehetett komolyan soha szó, mert a kelet felől szüntelen beáramló tömegek elszigetelését, a határon túlra való visszaszorítását, vagy akárcsak beköltözésük megakadályozását a ,,magyar zsidók" szolidaritása tette lehetetlenné.[56]

A zsidóság tehát megőrizte különállását, nemcsak a kaftános, orthodox, műveletlen keleti tömeg, de a városi, mimikriben élő zsidó is, mert a vér szava mindvégig erősebben parancsolt benne, mint a szándék a magyar közösségben való feloldódásra. De meggátolta ezt az is, hogy a zsidó csak bizonyos társadalmi rétegekben, csak olyan foglalkozási ágakban volt hajlandó elhelyezkedni, amelyek nem követelnek fáradtságos fizikai munkát.

Ez a zsidó intellektualizmus öntudatuk egyik főforrása s félelmes titok a hazát ismerő, közösségi érdekek szerint tagolt nemzeti társadalmak szemében. Hiszen abban a rövidéletű, Jordán-parti, puffer-államocskában, amely 30.000 négyzetkilométernél soha nem nagyobb területen ott feküdt az egyiptomi és a mezopotámiai nagyhatalmak érdekszféráinak érintkezési határán, írástudókon kívül, ha művészek és tudósok nem is de éltek földművesek, mesteremberek, sőt a nép nagyrésze mindvégig nomád pásztor maradt. Voltak harcosaik is, ha az ószövetségi hadseregek nagyzoló beállítása minden, csak nem történelmi valóság. A mai zsidót nem ez a bibliabeli patriárkális világ, hanem az ú. n. babiloni fogság, az azt követő teokratikus tartományi-autonómia és világszerte történt szétszóródásuk, a diaspora, vagy ,,galuth", alakította át írástudó-néppé. Ennek a sajátszerű életformának nemcsak megteremtője, de szilárd vára és börtöne a Talmud.[57] Ez az egyetlenegy könyv, amely gyerekes képzelgések, erkölcsi elvek, egymásnak ellentmondó normák, apró részletekre kiterjeszkedő életszabályok, adomák, trágár és obszcén fejtegetések, a kereszténység elleni gyűlölet parancsai, bölcs mondások rendszertelen tömkelegével a Krisztus előtti hatodik századtól időszámításunk ötödik századáig zárt egységbe foglalta azt a világképet, amelyben és amelyért élt az egész zsidóság, míg egy részüket új útra nem vonzotta a bűvös körből Mendelssohn Mózes nagy találmánya: az érvényesülés és hatalom megszerzésére alkalmasabbnak tetsző módszer, az emancipáció gondolata.

A zsidónak másfélezredév óta egyetlen, kizárólagos kötelessége és hivatása a Könyv rendelkezéseit szó szerint követni s e célból éjjel-nappal tanulmányozni a Tant. Ez a parancs zárta el más népekkel való keveredéstől, sőt az élet legtöbb hétköznapi vonatkozásában (étkezés, stb.) még az érintkezéstől is; ezért csukta magára a zsidó a gettót, ezért nem szerzett hazát s főként ez okból vállalt csak olyan foglalkozásokat, mint a pénzüzlet, uzsora, kufárkodás, üzérkedés, amelyek fizikumát és szellemének érdeklődését nem vonták el e kizárólagos feladatának teljesítésétől. Ennek a kétségtelen áldozatokkal is járó életberendezkedésnek jutalomra várakozása korántsem irányult metafizikai magasságok felé. Nagyon is racionális céllal várta és várja ma is a Talmud népe a Messiást, aki csak az ő számukra eljövendő[58] s megváltása nem több és nem kevesebb, mint uralom a földi világ minden népe és gazdagsága felett. A kiválasztottságnak ez az önző tudata késztette a zsidót arra, hogy a megváltás ez egyetlen útját, útvesztőnek is lehetne nevezni, a Talmud útját járja. Hogy cseperedő gyerekkorától a Tant memorizálja, kellő felkészültség után a minden szofisztikát felülmúló pil-pulban a részletek értelmezésén vitatkozzék hitsorsosaival, mindig új és új árnyalatok és finomságok kiszálazásán törve a fejét, világtól elfordult betűrágásban egészen a kabala tébolyító szófacsarásáig és számzsonglőrködéséig.

A liberalizmus századában, amikor a zsidó előtt az emancipáció kitárja a hatalom, bőség és élvezetek kapuit, a rabbinizmussal bekövetkezett meghasonlás nem tudta többé megváltoztatni a modern, sőt hitehagyott zsidó szellemi alkatát. Kétezer esztendő be-idegzettsége tette alkotásra képtelenné és arra, hogy önálló, nagy gondolatokat termeljen, de adott ezzel szemben sokoldalú készséget a kritikára, az eszmék szétbontására, gyakorlati értékesítésére, vagy lejáratására. A bölcselet mélységeit feltáró germán szellem, a transcendentális magasságokban otthonos turáni lélek megérthetetlen és megközelíthetetlen idegenség ennek a fürge, csiszolt, de formalisztikus korlátok közé zárt zsidó elmének. Ezért nincs európai vagy ázsiai értelemben vett zsidó filozófus és nincs igazi zsidó költő egyetlenegy sem, — a ritka kivételek, akik annak látszanak, csak jobb-rosszabb intellektuális utánzók.[59] ,,A zsidóság az ő fizikai és kulturális elkülönülésével kirekesztette magát a keresztény világ kiépülő kultúrközösségéből, állapítja meg a zsidó Fejér Lajos. A zsidóság egész kultúrája nem egyéb, mint a Szentírás (recte: a Talmud) végeláthatatlan magyarázata. Az igazi zsidó szellem, amely nem ismer mást, mint az ősi hagyományt, nem hozhatott újat, hanem mindig csak a magyarázatát és értelmezését az ő egyetlen tanának a mózesi tannak".61a

Mindezeket a hosszú évszázadok alatt kialakult szellemi adottságokat a Talmud támadhatatlan tekintélye tartotta keretek között. A zsidó pszihé, amikor kiszakítja magát az ősi korlátok közül, úgy tör az új és határtalan világra, mint az Ezeregyéjszaka meséinek gonosz szelleme a bűvös palackból, amelyről letörték Salamon király pecsétjét.

Azoknak a zsidó szépíróknak neveit, akik a XIX. század utolsó évtizedeiben próbálkoztak meg a legkülönbözőbb műfajokkal, nem vésték márványba maradandó értékű alkotások. Húsz-huszonöt évvel a zsidó hatalmi törekvések csúcspontja, egyben pedig a magyarság összeomlása előtt még mindig csak úttörő középszerűségek azok, akik szépirodalmi folyóiratokkal, vérszegény regényekkel, külföldi mintákat követő novelláikkal, halovány verseikkel észrevétlen illeszkednek be a századforduló meglepően tehetségtelen miliőjébe. Kiemelkedik egy-egy irodalomban is tevékenykedő karrier, ezek közül talán legsikeresebb, egyben legtipikusabb a Duks Baruchból ünnepelt szerzővé és magyar báróvá avanzsált Dóczy Lajosé, aki néhány művében már, célzatos formában, érinti a zsidó asszimiláció kérdését is.[60] Ez a fényes pályafutás azonban nem egyéb, mint a kis német államocskákból ismert ,,Hof- und Hausjud" jutalmazásának a kettős monarchia méreteihez alakuló példája. Dóczy Lajos id. Andrássy Gyula gróf egyik kegyence, akiből sorra csinál udvari tanácsost, külügyminisztériumi osztálytanácsost, majd bárót. (Rákosi Jenő, Dóczy barátja csak nemességet kap.) Általában ekkor kezdődik meg nagy lendülettel a zsidók nemesítése és bárósítása (az osztrák nemességet éppen nem osztogatja az uralkodó ilyen bőkezűen), úgy, hogy főként közgazdasági érdemek címén, nem kevésbé a kormánypárt kasszájának megfelelő támogatása alapján, a monarchia összeroppanásáig 26 zsidó család nyer magyar báróságot, 290 - 300 magyar nemességet. Számos zsidót díszítenek fel királyi és udvari tanácsosi címekkel s megnyílik előttük a főrendiház is.

1889-ben indítja meg az aprótermetű, szívós kis zsidó tanító ,,A Hét" című folyóiratot. Kiss József szépirodalmi szemléje nemcsak azzal tör új utat, hogy jólfizető közgazdasági rovata van, hanem azzal is, hogy szerkesztői és irányadó munkatársai kivétel nélkül zsidók. Feltűnik a szerkesztőtulajdonos mellett sógora, a Kóbor Tamás álnévvel író Berman Adolf, segédszerkesztője a korán elhalt Makai (Fischer) Emil, akit zsidó költők verseinek átültetéséért ma is érdemén felül tartanak nyilván, s ennek a lapnak díszei Ignotus (Veigelsberg Hugó),[61] Heltai Jenő, a cionista úttörő Herzl Tivadar unokaöccse, Szilágyi Géza,[62] a Szomory Dezső írói álnévvel dolgozó Weisz Mór, a későbbi bolsevista emigráns Barta Lajos, Bródy Sándor, Molnár Ferenc és sokan mások. ,,A Hét" lett a gyűjtőtábora mindazoknak, akik a zsidó hiperkriticizmus, gúny, fölényeskedés szellemét a szépirodalom eszközeivel fordítják a magyar hagyományok és magyar tekintélyek ellen. A majdani ,,Nyugat" vezetői majdnem valamennyien elvégezték ezt az előkészítő iskolát. Maga Kiss József megkövetelte kortársaitól, hogy Arany János méltó utódjaként ünnepeljék s bár ebből az ünneplésből ugyancsak kijutott neki, anyagiakban és az elismerés minden formájában bővelkedett, mégis élete végéig a felekezete miatt mellőzött nagy magyar poéta pózában tetszeleg. Halála előtt levetette magáról a terhes kettős szerepet: a ,,Zsidó dalok" szerzője visszatért zsidóságához s ,,Legendák a nagyapámról" című rapszodikus, de legjellegzetesebb és kétségkívül legőszintébb verses elbeszélésében emléket emelt a csavargó galíciai ősnek, a magyarföldi honfoglaló Reb Mayer Litváknak. Ha arra gondolunk ma, milyen hosszú időn át volt kötelező olvasmány a magyar iskolákban perverz témájú balladája, a hírhedt ,,Simon Judit" s hogy hány serdülő leányka és fiú lelkét zavarta meg e vers félig értett szennyes titka, vagy a vizsgáknak hasonlóképp állandó szavalati tárgya, a nem kevésbé erotikus ,,Gedővár asszonya", csodálkoznunk kellene az egykorú magyar pedagógusok vakságán, akik ezt a két verset megtűrték a magyar ifjúság körében.

A magyarázatot erre is megadja a magyar könyvészeti szakmunkák, tanulmányozása. A század utolsó negyedében, mint már előbb is említettük, hihetetlen mértékben özönlik el a magyar tanügyi pozíciókat a Talmud világából kiszakadt zsidó írástudók.[63] A tankönyvírást úgyszólván teljesen kisajátítják, számtalan tanár, iskolaigazgató, tanfelügyelő, sőt tankerületi főigazgató kerül ki soraikból. Ezek az esetleg már keresztvízzel is érintett tanférfiak egyben túlnyomórészt buzgó szabadkőművesek is. Külön kultúrtörténeti tanulmányt kívánna ennek a zsidó térfoglalásnak feldolgozása, hatásainak megállapítása. S ez a hatás felmérhetetlen jelentőségű, ha hatókörére, az ifjúság fogékony lelkületére gondolunk. A zsidó szellemnek ez a beszakadása a magyar nevelésügy területére sok tekintetben magyarázatát adja, miért volt 1918—19-ben ellenállásra lelkileg annyira képtelen a középiskolákban nevelt magyar vezetőréteg.

De nemcsak a nevelésügy terén foglalnak el a századfordulókor fel sem mérhető jelentőségű szerepet, élükön a zsidók által büszkén ,,praeceptor Hungariae"-nak nevezett Kármán (Kleinmann) Mórral, hanem nyelvfejlődésünk, grammatikánk kialakításának végtelen kárára, rávetik magukat frissen elsajátított magyarságukkal, a teljesen idegen szerkezetű héber és zsargon nyelvre beidegzettségükkel a magyar nyelvtudomány ,,művelésére" is. Megszállják a világnézeti stúdiumok tanszékeit is egyetemeinken: bölcsészetet Alexander Bernát-Bánóczy (Weisz) József szellemében tanítanak, a történelem mestere pedig Marczali (Morgenstern) Henrik és iskolája, s ez még konzervatívnak tűnik fel a mindjobban elharapódzó történelmi materializmussal szemben. Hatásuk alól tulajdonképp csak a kilencszázhúszas években szabadítja fel magát az ismét magyar, zsidó elődeinél sokkal alaposabb tudományos felkészültségű, modern históriaírás, amelynek legkiválóbb képviselője, vezető szelleme Hóman Bálint.

Utalnunk kell még a talmudi gyökereiket veszített zsidó írástudók politikai szempontból nem kevésbé jelentős megszállási területére: a társadalomtudomány egyoldalú, ú. n. progresszív művelőire, élükön Pikler Gyulával és Jászi (Jakubovics) Oszkárral s tudatlanabb, kevésbé tanulmányos elvbarátaiknak a rabbiivadék Marx Károly szellemében és betűszerinti követésével a munkásmozgalmak vezető pozícióiban történt elhelyezkedésére. A zsidókérdés magyarországi irodalmának feltárása véget vet mindennemű vitának, kik lobbantották fel és élesztették a bolsevizmus tűzvészéig az osztályharc pusztító lángjait. Az agitátorok, az izgatok, a röpiratszerzők, a tanulmányírók néhány szűklátókörű szektárius kivételétől eltekintve, egytől-egyig zsidók.

A zsidóság múlt századvégi példátlan tempójú előretörése meghozza a törvényelőtti egyenlőség teljességét is az 1895. évi XLII. törvénycikkel, az ú. n. recepcióval. Erre már 1883-ban kísérlet történik, de a főrendiház, főként a katolikus főpapság nyomatékos fellépésére elhárítja a keresztények és zsidók házasságáról benyújtott javaslatot. Óriási politikai skandalumok közepett sikerült keresztülhajtani 1895-ben a recepciós törvényt, amelyet kétízben utasít vissza a főrendiház, mígnem harmadszor elfogadja egy, az elnöki, szavazattöbbséggel.[64]

Az asszimilációs buzgalom, amely hangzatos jelszavak, színes illúziók ködébe burkolta a magyar sorsproblémákat s az ezeréves faji öntudatot sovinizmussá igyekezett nem siker nélkül felhígítani, nemzeti üggyé magasztosította a ,,magyar-zsidó" magunkhoz ölelését, sőt mintegy köz-kötelességgé tette ünneplésüket azért az egyszerűen praktikus célú és szükségszerű folyamatért, hogy elhelyezkedésük simábbá tétele céljából elsajátították a magyar nyelvet,[65] sőt, sajnos, az ősi magyar neveket is. Ennek az irányzatnak kétségkívül legeredményesebb képviselője a szintén Kremsnerből asszimilálódott Rákosi Jenő,[66] aki a ,,Magyarosan, magyarul, magyarán" jelmondatát a külföldi helynevekkel szemben is érvényesítette a egy ,,Weiszfeld" című vezércikkben glorifikálta a majdani Vázsonyi Vilmos egyetemi köri felbukkanását. A meghirdetett harmincmillió magyar tetemes hiányát csak logikusan serénykedett a korszak képzelgéseit igen gyorsan felismerő és önjavára értékesítő galíciai jövevényekkel pótolni. A kivándorló színmagyar parasztság százezreiről jóval kevesebb szó esett. Észrevenni ezt a kiáramló sötét folyamot sehogysem illett volna a millenium liberális farsangjának optimizmusához. Bár ,,címert aranyozó" érdekfrigyeken s jelentéktelen számú összeházasodáson túl egyetlen magyar társadalmi osztállyal sem történt keveredés, vagy éppen összeolvadás, a zsidókról már úgy illett beszélni, mint egy magyar vallásfelekezetről, ha ennek a felekezetnek lényege és belső élete továbbra is idegen, titokzatos és megközelíthetetlen maradt a magyarság számára. De nemcsak ildomos nem volt bolygatni, hanem egyenesen balvégzetét jelentette annak, aki kompromittálta magát ezzel a kérdéssel. Felekezeti izgatási per, mindjobban elzsidósodó esküdtszékek, egzisztenciális romlás, a sajtó nyilvános ítélkezése ez az egész védelmi falanx elriasztotta a századforduló békességre áhítozó polgárát attól, hogy a megtorlás szellemeit enfejére idézze. Az utolsó, esetleg még keresztény vezetés alatt álló lapok sem mertek — a gúny és gyűlölet céltáblájaként egyedül hadakozó klerikális újságot kivéve a zsidóproblémával szemben kedvezőtlen állásfoglalást megkockáztatni, mert a zsidóság befolyását a sajtóban már nemcsak mint kiadó és zsurnaliszta, hanem mint pausálét fizető financiális hatalom, mint fürge hirdető, sőt lassanként elszakadva a Pester Lloyd és igénytelenebb társainak nyelvi közösségéből, mint előfizető és olvasó is érvényesíti.

A bátor férfiak között, főként a szabadkőművesség és a szociáldemokrácia ellen küzdő katolikus papok ezek, akik ezidőtájt szóvá merték tenni a zsidókérdés jelenségeit, igen tiszteletreméltó helyet foglal el az idealista erdélyi közíró és szónok, Bartha Miklós. Amikor ugyanis a vérig nyúzott ruténföldi nép megmentésére a földmívelésügyi kormány (Darányi Ignác volt e merész miniszter) kiküldötte kormánybiztosként a puritán jellemű Egan Edét, az egész pesti sajtó felvonult az északkeleti Kárpátok zsidóságának védelmére. Bartha Miklós, aki mögött harcos liberális múlt állott, a kormánybiztos munkájára szórt rágalmak felderítése céljából személyesen utazott a helyszínre s megírta megrendítő könyvét, amely 1901-ben jelent meg ,,Kazár földön" címmel.[67] Az ügyből újabb tiszaeszlári győzelem kerekedett. Bartha Miklós hiába tiltakozott az ellen, hogy vallási elfogultság vezetné. Hasztalan kérte-kérve a ,,magyar zsidókat" ne azonosítsák magukat a szörnyű fajjal, amelyet ő éppen ezért nem is zsidónak, hanem kazárnak nevez.[68] Páratlanul heves és durva támadások érték az addig széltében népszerű függetlenségi politikust. A ,,kazárok" ellen indított önvédelmi harc pedig tragikus eseménnyel ért véget. Egan Edét orvul agyonlőtték...

Joggal merül fel a kérdés: hát a századvég szépirodalma, amely külfödi hatásra növekvő érdeklődéssel fordul a társadalmi problémák felé, nem vette észre a zsidókérdést? Hiszen Toldi Ferenc ,,tékozló fia", Toldi István már 1874-ben filoszémita színművet ír az ,,Új emberek"-ről. Tolnai Lajos regényeit (,,Báróné ténsasszony" 1882.) és bírálatait erőteljes antiszemitizmus hatja át, bár a meghasonlott, elkeseredett írót folyóiratának zsidó-ellenes beállítottsága miatt történt bukása revízióra kényszeríti s élete végén zsidó munkaadó szerkesztőjeként alkalmazkodni kényszerül a kor asszimilációs divatjához.[69] Lelkes hirdetője ennek ifj. Ábrányi Kornél (,,Régi és új nemesek", 1881; ,,Nemzeti ideál" 1896.), míg Szigligeti Ede sűrűn szereplő zsidó alakjai éppen nem vallanak különösebb rokonszenvre a jövevények iránt. Az elvízenyősödő népszínműírás megteremt ismét egy zsidó-sémát, amely lelki rokona és modernebb utódja a Walter Scott regényeiből, Jósika Miklós által is adoptált középkori mártír-zsidó típusnak. Ez az új zsidó-sablon a magyarosodó, szorgalmas, hazafias esetleg negyvennyolcas-honvéd zsidó, a söntés Bölcs Náthánja, a falusi szegénység jóltevője, a lehanyatló úri réteg nemeslelkű tanácsadója (Almásy Balogh Tihamér népszínművei, Beöthy László - Rákosi Viktor ,,Aranylakodalom" című látványos díszelőadás-darabja, Bosnyák Zoltán ny. államtitkár ,,Sursum corda" című színműve és sok más hasonló s általában Jókai Mór zsidó regényalakjai.) Csiky Gergely az ,,Atlasz család"-ban inkább képzeletből foglalkozik az emancipált zsidók életével, a Cyprián néven író Andor József katolikus papi hivatásának megfelelően elsősorban lelki-vallási problémaként fogja fel az asszimilációban meghasonlott zsidóság kérdését (,,Két világ között"). Jókai Mór, akinek népszerűségét alaposan megtépázza egy Grosz Bella nevű fiatal zsidó színésznővel feltűnő körülmények közepett kötött házassága,[70] utolsó nagy regényében, ,,A mi lengyelünk"-ben (1903.) a befejező oldalakon váratlanul zsidóvá minősíti hősét s a tragikus végkifejlés keserűen őszinte vallomás is: magyar és zsidó között az ellentét áthidalhatatlan. Mennyire szubjektív elemek hatották át ezt a megállapítást, bizonyította az a szomorú botrány, amelyben közvetlenül halála után napvilágra kerültek a nagy magyar író frigykötésének előzményei s az a bánásmód, amivel második felesége és annak családja a megaláztatások kálváriájává változtatta Jókai utolsó éveit.[71]

Tisztán látta a magyarság romlását s a zsidóság elhatalmasodását az idő előtt elhunyt, kitűnő tehetségű, Európát járt fiatal író, Justh Zsigmond, aki elvi antiszemita revű megindítását tervezte.[72] Ambrus Zoltán, legkiműveltebb koponyája irodalmárjaink egyike, a parvenű Berzsenyi báróról és családjáról sorozatos karcolatokat ír, de gondja van arra, hogy a zsidóságot a lipótvárosi társadalmi kinövések ironikus csipkedésével valahogy meg ne sebezze s nem is emelkedik felül, vagy hatol mélyebbre annál a mulattató műfajnál, amely a Göre Gáborokat és Gyurkovics lányokat, vagy Mackó Mukit s rokonságukat teremtette meg. Utolsó fáradt kísérlete e témakörben 1928-ból való; a Berzsenyi dinasztia női sarjadékai iránt rokonszenve itt is szembeötlő. Ugyanezt a társadalmi réteget jeleníti meg Herczeg Ferenc ,,Andor és András" című regényében hűvös kívülállással, de filoszémitának éppen nem nevezhető szatirikus éllel. Különösen az impertinens, tolakodó, tudatlan és lelkiismeretlen zsidó újságírásról rajzolt képe hű. Herczeg azonban, — aki egyébként is tanulságokat szerzett a ,,Három testőr" című bohózatával kapcsolatban (1895.), mennyire nem célszerű egy ellenszenves színpadi alakot Pollacseknek nevezni, — kikapcsolta a zsidókérdést érdeklődési köréből. Erre a célra egyébként sem lett volna megfelelő terület a Singer és Wolfner cég szépirodalmi lapja, az ,,Új Idők", amelynek összeállításán általában mindig számos zsidó munkatárs serénykedett. A kommünről és az ellenforradalmi időkről szóló ,,Északi fény" című regényének (1930.) ismét vannak zsidó alakjai is.[73]

Gárdonyi Géza tudvalevőleg szintén erősen antiszemita érzületű ember volt, de ugyan melyik író mert volna nyíltan kifejezést adni érzelmeinek és aggodalmainak, amikor műveinek sorsa, terjesztése, de puszta egzisztenciája is a zsidókézre került sajtótól s a nem kevésbé elzsidósodott könyvkiadóvállalatoktól függött.

A CSÚCSPONTON

A gombatelep módjára fejlődő főváros, amelynek kiépülésében verseng a spekuláció az ízléstelenséggel s amelyre rányomja ekkor bélyegét egy minden irányban szétágazó érdekszövetség profit-éhsége és mohósága, búja tenyésztalajává válik annak az irodalomnak, amely 1900-tól kezdve, kihasználva, vagy elfojtva a magyar tehetségeket, egyeduralmat követel magának.[74] Ez az irodalom kizárólagosan pesti. Nincsen közössége a magyar múlttal, amelyet megtagad, mert idegen számára, gyűlöl, mert emlékezteti erre az idegenségre. Nincsenek gyökerei a magyar földben, amelyet atyái nem műveltek, amelyért vérük nem folyt, amelynek népe mindennél távolabb áll érdeklődési körétől. A nyelvet, amelyen ír, csak eltanulta s eltorzította olyannyira, hogy maga is szükségét érzi ez új nyelvezet magasztaló magyarázásának.[75] Kegyelet, hagyomány, hit nem köti; hiszen elszakadt saját évezredes keretétől, a Talmud világától is s most meghasonlottan, kielégületlenül, örök lázadóként bolyong Ahasvérus útján. Ennek az irodalomnak szimbolikus foglalata: a pesti kávéház. A pesti kávéház, amely nem a keletiek bölcs és hallgatag szemlélődésének színtere, hanem inkább az ősök zsinagógáinak cifra és elmodernült válfaja. Nem otthon és majdnem piac, ahol áldozni lehet és üzletet kötni; szenvedelmesen gesztikulálva vitatkozni és révedezve pénzszerzési terveken spekulálni. Ahol a városlakóvá lett zsidó fejletlenül nyers ízlésének megfelelő talmi pompa veszi körül a szennyezett levegőben zsivajgókat, ahol az illusztrált revükben csúcsosodó kultúrigények mohó étkezések közben elégíthetők ki. A kávéház: lárma, füst. ,,franciás" irodalmár-allűrök és bohém pózok nagy nyilvánossága, nők, mindez együtt, mint egész lényegük, izgága és lármás ideiglenesség.

A gettószerűleg összezsúfolt, új városrész-tömkelegek kopár bérkaszárnyáiból s a pesti kávéházból burjánzik ki az az irodalom, amely húsz év alatt dzsungel-bujasággal és kiirthatatlansággal növi be, szövi át, borítja el a magyar szellemi életet.[76]

Ez a húsz esztendő még alig félmúlt; jól ismerjük, hiszen újabb húsz éven át oly gyötrelmes birkózással igyekeztünk szabadulni fojtogató öleléséből, mint Laokoon a kígyóétól, soha nem tudva, vajon nem éppen olyan eredménytelenül is? Mikor kezdődött ez a támadás szellemi életünk ellen, a magyar közönség alig vette észre.[77] A századforduló büszkén merengett klasszikusain; valóban, a nemzeti katasztrófával derékon tört XIX. század olyan irodalmi értékekkel lepett meg hanyatlásunkban, hogy egyszerre utolértük azt a nyugati nívót, amelyről nem karddal és férfierényekkel, de szellemi téren a mostoha sors lemarasztott. Az új század kezdetén az olvasó publikum a folytatását várta ennek a dúsgazdag termésnek: örvendezve becsülte túl a Lampérth, Endrődi, Szabolcska méretű derék tehetségeket s hajlandó volt hinni, hogy Kiss József hivatott Arany János helyének betöltésére. Csak későn, idegenkedve, fokozatosan vett értesülést az új pesti gettó és a pesti kávéház irodalmi inváziójáról s arról az ismeretlen világról, amely ezeknek az íróknak műveiből eléje tárult. Kazár Emil és Acsády Ignác után Kabos Ede, Bródy Sándor,[78] Kóbor Tamás írásaiban megjelenik a pesti zsidóság sivár környezetével és még sívárabb lelkületével, amelynek fülledt mélyén nyugtalanítóan hemzseg a pénz, az élvezetek, a hatalom emésztő vágya. A kihívóan modern, — főként a magyar — hagyományokat megvető életforma külsőségei mögött ott bíztat az ősi hit, amely évezredek óta ígéri, mindezt a kiválasztott nép sarjadékainak. Amiképpen tárcáik és regényeik zsidó figuráit vezetik ki a gettóból az Élet ormai felé, úgy válnak kócos kis újságírókból maguk is megbecsült magyar írókká egy lázasan, fájdalmas gazdasági és tárasadalmi vajúdások közepett kiterebélyesedő főváros bálványaivá, irányító fényességeivé. Nyomukban légió nyomakodik fölfelé a siker és a könnyű kereset messzelátszó magaslataira. Övék már a színház, övék a kiállítási terem, övék a sajtó: szinte egyszerre születik meg az új század első tíz esztendős fordulójakor a gátlásokat nem ismerő, szenzációra épített, az elvek és az ethika utolsó korlátaitól is felszabadult napilapkiadó-üzlet, mellette az apróbb ragadozó: az egyéni becsületben és a családi élet szentélyében garázdálkodó bulvárpamflet, kiegészítőjével, a színházi prostitúció prospektusával s a szellemi diktatúra igényesebb szócsöve: az irodalmi szemle. Az ,,Az Est",[79] a ,,Pesti Futár", a ,,Színházi Élet" és a ,,Nyugat" egyazon világkép egyidőben jelentkező, egymástól elválaszthatatlan alkatrészei. Ez a négy sajtóorgánum — s körülöttük a kisebb jelentőségű utánzatok — a szociáldemokrata ,,Népszavá"-val és a ,,Huszadik Század"-dal reprezentálja a magyarországi zsidóságot. Közös munkájuk eredménye majd 1918. októberében mutatkozik meg. Máris korjelzők, sőt kórjelzők: a magyar liberális évszázad lázbeteg haldoklásának bizonyságai.

A ,,Nyugat" szerkesztői Ignotus-Veigelsberg Hugó, Fenyő Miksa és Osvát Ernő (Roth Ezékiel), ez utóbbi egyúttal a lap szorgalmas és megfelebbezhetetlen ítéletű összeállítója, finanszírozójuk az enervált ipar-mágnás, Hatvani-Deutsch Lajos báró. A merészhangú irodalmi szemle kétségtelen nagy sikerét elsősorban két oknak köszönhette. A magyar ifjúságot a parlament évtizedek óta folyó, meddő közjogi csatározásai elidegenítették a politikai élettől, amelynek perspektívátlan ürességét ösztönösen érezte, s az élményt kereső fiatal lélek teljesen az irodalom felé fordult. A másik ok is negatívum: a konzervatív (többnyire szintén asszimiláns) irodalmi körök értetlen mostohasága a századforduló nagy magyar író-tehetségeivel, Ady Endrével, Móricz Zsigmonddal, Babits Mihállyal, Kosztolányi Dezsővel, Szabó Dezsővel szemben, akiknek a ,,Nyugat" ad fórumot és érvényesülési teret. Így kerül a magyar zseni ragyogásának megvilágításában a publikum elé a ,,Nyugat" közepes képességű, de annál öntudatosabb és ambiciózusabb zsidó gárdája. A magyar tehetség csodálatos áradása egyelőre még ott sodorja magával felszínén könnyű sajkájukat, — de már ma, egyetlen nemzedékváltás után ki ne látná nemcsak magyar, de egyetemes művészi szempontból azt a mélységes értékkülönbséget, amely a harminc év előtt együtt jelentkező, de vérségileg, belső tartalomban, alkotóerőben annyira össze nem tartozó két írói csoportot kiegyenlíthetetlenül választja el egymástól. A ,,Nyugat" nagy magyar munkatársai valóban forradalmat jelentettek a liberális századforduló elerőtlenedett epigonizmusával, sőt az elöregedett magyar társadalmi renddel szemben is. Lángolásuknál mások sütöttek apró pecsenyéket. Életművükről azonban az igazságosztó idő lehántja a salakot. A magyar élet elszomorító jelensége, hogy Nagy-Magyarország letűnt nemzedéke nem tudott méltóbb keretet biztosítani számukra.

De vajon kit érdekelnek még Hatvani Lajos dilettáns irodalmi kirándulásai, Ignotus és Fenyő Miksa talmudista sziporkái és eláradóan fölényes tanulmányai? Elrepült az idő Gellért Oszkár, Kemény Simon, Füst Milán és a következetesen gyermeteg Szép Ernő idegenszerű poézise felett, s Révész Béla Ady Endre kádáveréből táplálkozó memoár-tömkelegének nyelve kerékbe töri a magyar fület. Szomory Dezső, valamennyiük között a legtehetségesebb, külön érdekes probléma. Túltengő intellektuálizmus, keresetten és akartán botrányt és feltűnést hajszoló témaválasztás, nosztalgia az európai civilizáció kifinomult, vagy látványos megnyilatkozásai után, ami nem élmény, de szenzáció ennek az izgága lelkialkatnak s mindennek a kivetítésére egy nyelv a magyar, amelyet idegen matériaként cseppfolyósít, hogy rajongói szerint a zene magasabb és magasztosabb szféráiba emelje. Szomory azonban nem zenére transzponálta a magyar nyelvet, hanem zsidóra.[80] S életműve, ami elragadtatta pesti olvasóit és hallgatóit s annyi bosszúságot, felháborodást és derűt keltett a magyar közönség és kritika részéről, csak annak bizonysága, hogy a zsidó szellem a legaffektáltabb européer pózban is asszimilálhatatlan.

1910-ben indul meg Gömöri Jenő ,,Modern Könyvtár"-a. Célja, mint önérzetesen hirdeti: új kultúra megteremtése Magyarországon. A tetszetős, fillérekért megszerezhető füzetsorozatnak van már előzménye: Gyulai Pál nemes, közművelődési szempontokat szolgáló ,,Olcsó Könyvtár"-ában s az ennek mintájára megindult ,,Magyar Könyvtár"-ban, amelyet Radó Antal még az asszimiláns nemzedék színtelenségével a példakép szellemében igyekszik szerkeszteni. A ,,Modern Könyvtár" körültekintő gonddal kibocsátott füzetei sok nívós műfordítást és eredeti művet adnak ki, a magyarnyelvű szerzők jórésze, akárcsak a külföldieké, zsidó szelleme pedig az óvatos adagolás dacára tudatosan forradalmasító. Hatása, főként az ifjúság körében, igen nagy (Gömöri Jenő a bolsevizmus után emigrál). Ugyanezt a tendenciát képviselik a kisebb sikerű füzetsorozatok, mint a ,,Nyugat Könyvtár", ,,Tevan-könyvtár" és a ,,Galilei füzetek".

Egyidejűleg lepik el a szórakoztató irodalmat. Heltai Jenő, Gábor Andor, Nagy Endre (aki sok más követőjével a pesti kabaré-stílus kialakítója), a Szomaházy István álnéven író Steiner Arnold s számtalan, szintén feledésbe merült társuk mulattatja a rokonlelkű Pestet[81] s árasztja el az országot a zsidó kiadócégek jóvoltából pehelysúlyú, vagy éppen selejtes művekkel. A magyar humor melegségét kiszikkasztja a zsidó vicc. A színházat, amely hovatovább könnyű és bőséges kereseti lehetőséget nyújt s fesztelen moráljával is vonzerőt gyakorol reájuk, teljesen kisajátítják. Van olyan időszak, amikor az Operaházat s talán egy-két vidéki színházat kivéve, valamennyi magyarországi színigazgató zsidó.[82] Megindul a busásan jövedelmező nemzetközi színmű-export. Az irodalmi szempontokon csakhamar felülkerekedik az üzleti érdek. A közvetítőirodák összeköttetései kiterjednek Berlinig, Rómáig, sőt Amerikáig, vagy akár Shanghai európai negyedéig s a magyar nyelvű írók hovatovább ezt a nemzetközi vadászterületet tartják szemeik előtt ,,alkotásaik"-nál. A legnevezetesebb és legjobban kereső ,,színpadi kiadóvállalat", a zsidó Marton Sándor, a következő zsidó írókat exportálta magyar irodalomként: Andai Ernő, Boross Elemér, Bús Fekete László, Drégely Gábor, Ernőd Tamás, Faragó Jenő, Fazekas Imre, Fodor László, Földes Imre, Hatvani Lili, Heltai Jenő, Indig Ottó, Lakatos László, Molnár Ferenc, Pásztor Árpád, Relle Pál, Szántó Armand, Székely János, Szép Ernő, Szomory Dezső, Török Sándor, Vadnai László, Vajda Ernő, Zágon István, Zsolt Béla és mások.[83] Mindezeknek a szerzőknek színpadi művei elsősorban a sikert, a nemzetközi sikert s az ezzel járó nyereséget tartják szem előtt. Magasabbrendű irodalmi, pláne magyar irodalmi törekvés alig található némelyikükben. Túlnyomórészt efemer-jelentőségű, még inkább azonban léha, felszínes, hazug, több-kevesebb rutinnal összeügyeskedett írások, amelyek a megfizetett sajtóreklám kápráztató fényében kerülnek a közönség elé. Most, hogy eltűntek Magyarország s a megújult Európa színpadairól, semmit sem veszített velük a magyar irodalom. Tipikus, hétköznapi fogyasztásra szánt termékei voltak az elzsidósodó Európa ,,Unterhaltungsliteratur"-jának.

Közöttük a vitathatatlanul legügyesebb és tehetségesebb Molnár Ferenc, az írói rang nosztalgiájában nekibuzdult néhányszor erején felüli kísérleteket tenni a maradandó érték ormai felé, (,,Égi és földi szerelem", ,,Vörösmalom" stb.), hírnevének csúcspontján is reménytelen sikertelenséggel. A ,,Liliom" kültelki riportja mesterkélt szimbolikájával ügyes zsurnalisztára, de nem művészre vall. Molnár Ferencet, éppenúgy, akárcsak a sikeres színpadi és prózaírót, Bíró Lajost, a leghatásosabb írásaiban is mindig valami számító józanság, hűvös értelem, kívülállás, a szenvedély helyett izgágaság, mélység helyett a hangnem visszatetsző magassága jellemzi, mint az egész fajt, amely az élet szépségeinek, a gondolat szárnyaló fenségének, a hősöket és hitvallókat teremtő eszméknek átélése helyett egyetlenegy könyv avult, penészes lapjai közé temetkezett kétezer esztendő óta. És zárva előttük ez a zsidó írástudók egyik legfőbb és általánosabb jellegzetessége a természet csodálatos, örök könyve. Az isteni szikra aludt ki e saját börtönébe zárt lélekben. A legkimagaslóbb zsidó íróról sem lehet többet megállapítani: majdnem olyan, mint az igazi. És ahol az utánzás, az elemek elsajátítása és ügyes csoportosítása hiábavaló: ezért nincs egyetlen komoly értékű, eredeti zsidó zeneszerző.

Ez a mínusz teszi a zsidó írástudót örök nyugtalanná a befogadó kultúra körében, ha bele nem törődik az anyagi sikerrel kielégíthető mulattató másodrendű szerepébe. Ezért lázadó a zsidó intellektuell és jaj annak a népnek, amely ezt a lázadást összetéveszti a forradalommal: a helyüket, lelki beilleszkedést, összhangot megtalálni képtelen, idegen elemek pártütését a faji, vérségi, történelmi közösségek elnyomott életigényeinek mélyből fakadó, tisztulást hozó kitörésével.

Lázadás a zsidó irodalom akkor is, amikor osztályharcot hirdet, amikor a hagyományok, az erkölcs, a keresztény világrend megdöntésére törekszik, amikor a befogadó magyarság ősi épületének társadalmi struktúráját igyekszik megingatni és akkor is, amikor emancipált-önmaga problémáival vívódik a mintakép Heinétől tanult iróniával, vagy a viviszekció ridegen tárgyilagos szemléletével.

A magyarnyelvű irodalomban is számtalan dokumentuma van a Talmud világából kiszakadt, de asszimilálódni képtelen zsidóság belső meghasonlásának. Erdős Renée learatva a buja asszonyság merészhangú verseinek kijáró tapsokat és megbotránkozást, az ,,Ősök és ivadékok" regényciklusában vergődik a katolicizmus felé, ami úgy tükröződik vissza ebben az érzéki szenzációk befogadására termett zsidó nő-lélekben, mintha Veronika kendőjét merész dekoltázs leplezésére öltenek fel. Így gyötrődik, még kiegyensúlyozatlanabb formában és persze sokkal tehetségtelenebbül a megoldhatatlan kérdés fölött Hatvani Lajos, aki önéletrajzi regényciklusát (,,Urak és emberek") ,,Zsiga" családi szereplése után kénytelen reménytelenül abbahagyni. Így küszködik vele Földi Mihály (,,A Halasi-Hirsch fiú"), aki más műveiben is hasztalanul igyekszik beilleszkedni a keresztény világnézet számukra áttörhetetlen keretei közé és sok más jelentéktelenebb kortársuk. Keserű élménye ez a kiegyenlíthetetlen kettősség Török Sándornak s drámai vallomás a zsidóság problémájáról Fejér Lajos őszinte és becsületes szándékú könyve (,,Zsidóság", 1938), amelyet el kell olvasni minden művelt magyarnak, aki tisztán akarja látni az évtizedek óta oly gondosan leplezett probléma, lényegét. Természetesen a Fejér Lajos által szemmellátható jóhiszeműséggel ajánlott megoldás, a zsidók felolvadása a keresztény magyarságban, elképzelhetetlen.[84]

Igen sok zsidó író szatirizált a kérdés felett, amelynek elintézetlenségét mindnyájan mélyen érzik. Bródy Sándor, Heltai Jenő, Molnár Ferenc (,,Pesti erkölcsök", ,,Disznótor a Lipótvárosban", ,,Az éhes város" stb.), Gábor Andor (,,Untauglich úr", ,,Doktor Senki" stb.), Bíró Lajos (,,A Gálszécsy család"), nem is említve a közös gyökérből sarjadó számtalan kabarétréfát.

A mimikri hozta magával, hogy a zsidó írók az otthonosság mind hitelesebb látszatával fordulnak magyar témák és magyar alakok felé. Akadt közöttük már olyan is, aki keveredés folytán magyar környezetbe került. A túlnyomó többségük azonban soha sem tudta áttörni a társadalom meg nem szűnő idegenkedésének láthatatlan, de annál szilárdabb falait s fizikailag sem került ki soha abból a szellemi gettóból, amelybe született. Így legtöbbjük magyar alakjain csak álruha a magyar név, gondolkodásmódjuk, cselekedeteik, erkölcsi felfogásuk, környezetük ha meg is téveszthették a magyar publikum némely kisebb igényű részeit elvitathatatlanul zsidóra vallanak. De ugyan honnan ismerték volna meg a magyar életet, a magyar felfogást, a magyar lelkialkatot, a magyar észjárást, a magyarság benső összetételét, sőt külső életmódját, ezernyi speciális árnyalatával? A ,,magyar-zsidó" író rendszerint valamely pesti, vagy vidéki városi bérházból kerül elő, a frissen beköltözött nemzedékhez tartozó, hitbuzgó szülők családi tűzhelyétől, ahol még szent a Tan sokszáz szabálya s a nyelv inkább jiddis, legfennebb rontott fővárosi zsargon-magyar. Ifjúsága a zsúfolt zsidó-utcában, a ,,grundon", zsidó tanulótársak között telik el. Éltútja a zsidó kávéházba, zsidó redakcióba,[85] a zsidó gazdasági vállalat irodájába vezeti, esetleg a pult mögé. Zsidónökkel érintkezik, vagy a befogadó nép perditáival. A tisztességes magyar nőről fogalma sincs. Szórakozása és üdülése a zsidó irodalmi-újságírói club bakk-szobája, Siófok és Abbázia. Itt is zsidók között forog, zsidó a társasága, zsidók kollégái, zsidó a könyvkiadója. A színház, amelyben előadják darabját, zsidó pénzemberek vállalkozása, zsidó a direktor, a rendező, a színészek nagy része. Az a kevés keresztény, akikkel érintkezésbe kerül, kiszolgáló személyzet, vagy az ő szelleméhez hasonult. A nemesi tradíciókat őriző kaszinók nem fogadják be, oda ahol megtanulhatná, mi a magyar úr, nem kívánkozik, de nem is tud befurakodni. Alacsonyabb társadalmi osztályokkal nem fizeti ki magát s derogál is neki nem keresi a kapcsolatot. A parasztról csak kabarétréfákból, újságcikkekből vagy hallomásból alkot képet. Írjon tehát amiről akar, grófról, katonáról, dzsentriről, polgárról, úrinőről, földbirtokosról, vagy gazdaemberről álöltözetű zsidókat mozgat regényében,[86] vagy a színpadon. Mindennek persze könnyű volna ellene vetni, hogy Shakespeare sem találkozott soha zsidóval, mégis megteremtette Shylock-ban élet-elevenen az egyetemes nemzetközi zsidóság egyik legtipikusabb figuráját. Shakespeare azonban csak egy volt s a mi zsidó irodalmárainkat éppenséggel nem emelte társadalmi határok és idők fölé a zseni univerzálizmusa. Tanulságos s egyben korjelző jelenség, mint térnek sorra vissza a világba, amely az övék, ahová tartoznak, pozícióik megingathatatlanságának önbizalmával most már felszabadult őszintén. Shylock-ról ugyan nem szeretnek írni, de annál inkább a modern Jessicáról. Veszedelmes folyamat ez, mert az országszerte mohón olvasott színházi sajtó is kezdi az egyszerűbb néposztályok befolyásolható női lelkét a pesti zsidónő mintájára alakítani. Nagy elbizakodottságra s győzelmi tudatra vall a minden lelki megrendülésében és cselekedetében szexuális rugókra járó zsidó női típus sorozatos glorifikálása. Bródy Sándor ,,Timár Lizá"-ja, ,,Lyon Leá"-ja (1917), Földes Imre ,,Grün Lili"-je (1916), Szomory Dezső különböző affektált nevekre keresztelt színdarabjai, Molnár Ferenc egyébként végtelenül unalmas és jelentéktelen analitikus regénye, az ,,Andor" (1917)[87] s számtalan freudista, vagy egyszerűen erotikus elbeszélő és színpadi mű jelzi a harmadik emancipált nemzedék mértéket nem ismerő szellemi térfoglalását.

A VAJÚDÓ ÚJ VILÁG

A világháborúnak már első évében lángralobban a kihamvadtnak látszó antiszémitizmus. A harctéren küzdő magyarság hamarosan rádöbbent arra, hogy a frontkatonák soraiban igen gyéren találkozik zsidó, viszont annál bőségesebben a hadtápterületen, a biztonságos beosztásokban és a felmentettek között.[88] A hadiszállítók, hadi-nyerészkedők s a hazaárulás-számba vehető hadicsalások tettesei (papírbakancs-ügy!) úgyszólván kivétel nélkül a zsidóság soraiból kerülnek elő.[89] Jól látja ezt a zsidó érdekek fürge őre, az ,,Egyenlőség" s már a háború kezdetén gyűjteni kezdi magas személyiségek igazoló és elismerő nyilatkozatait, nemkevésbé az alibi-adatokat. Úgynevezett ,,Zsidó hősök aranykönyvei" látnak sorozatosan nyomdafestéket, éppen olyan hiteles anyaggal, mint aminővel a szabadságharcos dicsfényét igyekeztek megszerezni. Ez az egyetlen ,,felekezet", amely érzi az ilyesmi szükségességét, igaz egyik keresztény egyház tagjaival szemben sem merült fel a vád, hogy fondorlatosán kihúzzák magukat a háborús áldozatvállalás terhei alól. Bár a zsidó napisajtó eleinte hol vérzivataros vehemenciával, hol rikítóan hamis lírával uszít háborúra, ma már rég beigazolódott az akkori gyanú, hogy a zsidóság haszonélvezője és nem szenvedő osztályosa volt a nagy próbatételnek, Magyarországon és világszerte egyaránt...

A frontharcosok elkeseredett antiszemitizmusa ismét a közvélemény gyújtópontjába vetette a problémát, amely 1848-ban, 1861-ben, 1867-ben, a nyolcvanas években és a recepció körül újból és újból annyi szenvedelmes mozgalmat váltott ki a magyarságból a testébe hatolt idegen elemmel szemben. A nagyváradi szabadkőműves szociológus Ágoston Péter jogtanár könyve a zsidók útjáról (1917) csak konstatálása az ismét elüszkösödött kérdés aktuálissá váltának. A könyv jámbor konklúziója: a zsidók olvadjanak be a magyarságba,[90] hihetetlen felzúdulást idéz fel a hatalom biztonságában is mértéktelenül érzékeny ,,felekezet" részéről. Újságcikkek, röpiratok, válaszművek serege száll vitába Ágoston könyvével. A felvonultatott szövetségestársak élén Baltazár Dezső hadakozik.

Az érdekeltek körén messze túlterjedő visszhangot vált ki a Jászi Oszkár ,,progresszív" társadalomtudományi szemléjének, a ,,Huszadik Század"-nak körkérdése (1917). A három pont: 1. Van-e Magyarországon zsidókérdés? 2. Mik az okai a magyarországi zsidókérdésnek? 3. Mi volna a zsidókérdés megoldása? A válaszok[91] s a körkérdés körül kifejlődött polémia meztelenül tárták fel a soká kendőzött tényt: a magyarság már türelme fogytán figyeli a zsidók gazdasági, politikai és szellemi egyeduralmát és a körkérdésre adott óvatos javaslatoknál sokkal radikálisabb megoldás a háború befejeztével közvetlen küszöbön áll. Szabó Dezső egyik ellenforradalmi cikkében a zsidóság vagyonmentő vásárának nevezte az októberi forradalmat, de ez s a szervesen következő bolsevista diktatúra sokkal több volt ennél: vakmerő és kétségbeesett kísérlet a leszámolás elhárítására s a zsidóság uralmi helyzetének végleges biztosítására.

Nem múlt el még nyolcvan esztendeje, hogy az 1840. évi izraelita így zengedezett az emancipációra törekvő zsidóról:

És ha vészterhes viszályok fenyegetnék a hazát,
Nyujtni fogja hű feleknek, bátorán szívét, karát,
És fölébredett becsérzet, vonzalom és szeretet
Lesz hitének ideálja, fog dicsőjtni titeket.

s az alázatos fogadkozások beteljesítése helyett a zsidóság olyan helyzetet teremtett, amely élni akaró, önérzetes nemzet számára elviselhetetlenné vált.

Az egész korszakot jellemzi Prohászka Ottokár, amikor megállapítja: A zsidó idegen volt és idegen maradt és nem asszimilálódott. Magyarul beszélt, de zsidóul érzett. Magyarországon élt ugyan, de bennrekedt a zsidóságban. Közösséget alkotott a közösségen belül. A nemzeti máz, amellyel a zsidóság magát sürgősen bekente és amely csak a nagy belső ellentmondások leplezésére szolgált, nem, bizonyult tartósnak, hol itt, hol ott felrepedezett. Lépésről-lépésre bebizonyosodott a zsidóság nemzeti szempontból való megbízhatatlansága.

A leszámolásra, az új és magyarabb világ megteremtésére készülő magyar férfiak még a fronton állanak s azt, ami itthon van kialakulóban, nem képesek, vagy nem akarják észrevenni a liberalizmus gátlásaitól telített, a párt-torzsalkodások látókörében felnőtt politikai vezetők. Süket értetlenség fogadja a szinte társtalan magányosságban küzdő közírónak, — Magyarország legnagyobb publicistájának — Milotay Istvánnak fellépését. Ő már ekkor hirdeti az eljövendő, szociálisabb Magyarországot, amely azonban még most születik, vajúdik ,,a háború tengerfájdalma közepett", amely ,,még csak útban van s arcát vérgőz és füstfelhő borítja". És ő figyelmeztet megrázó szavakkal arra a másik Magyarországra, amely már itt van és ,,amellyel annak az érkező újnak a legiszonyúbb harcot kell megvívnia, amelyet el kell tipornia és meg kell semmisítenie".

,,Ez az új Magyarország már berendezkedett, írja hetilapjának, az ,,Új Nemzedéknek"' 1917 szeptember 30-i vezércikkében felszervezkedett arra a harcra, melyet a hazatérővel meg kell majd vívnia. Roppant hadserege, egy új társadalom látszólag legtávolabbi, legellentétesebb rétegeit öleli fel egy nagy egységben, a piros nemzetközi radikalizmustól kezdve a bankvárak lakosaiig, akik az angol páncélos tankokra emlékeztető gépkocsikon robognak keresztül-kasul egy nagy, rothadt város utcáin, melynek sötét sikátoraiban és vak háztömbjei mögött öklét rázva ül az éhségtől ájult magyar hivatalnoki nyomor, mialatt színházai, korzói és mulatói az új világ élvezőitől hemzsegnek és zsonganak, a jóllakottaktól, akiknek minden új s akiknek arcán már a biztos győzelem fénye oly öntelten, oly kihívóan szemtelenkedik. Ezt az elbizakodottság és jólét zsírjától tündöklő arcú tömeget ha nézed a dunaparti nagy hotelek éttermeiben, halljaiban, a legjobb, jó és kevésbé jó nyilvános helyeken, a színházak páholyaiban és zsöllyéiben, mulatóhelyeken és mindenütt, ahol neki való testi és lelki élvezet habzsolható, ha nézed őket, amint magukon hordják mindazt, ami szövetben, bársonyban, selyemben, posztóban és prémben, csipkében, ékszerben, cipőben és fehérneműben még ez országban található, ha így nézed őket, amint dülledt szemmel és tágranyitott szájjal eszik a sültet, a szőlőt, a színházak ostobaságait és trágárságait, ha így nézed őket így, egy boldogságtól harsogó, elégedettségtől majd szétpukkadó élet foteljében, el sem hinnéd, hogy ezek mind forradalmárok. Pedig aranyláncaikkal, gyémántgyűrűikkel, a gőzölgő tállal előttük, ezek mind radikálisok, a türelmetlen és elégedetlen haladás kátéját hordják zsebükben s úgy néznek körül, hol van még egy darab az elavult, a régi, ostoba Magyarországból, amelyet ez a forradalom még meg nem hódított s amelyet ők még meg nem ettek..."[92]

Amit Milotay István ennyire világosan látott s szemben az úgynevezett korszellemmel, egy egész ellenséges világgal ilyen tökéletes formában kifejezésre is juttatott, végigrezgett más öntudatos magyarok lelkén is. Már a világháború kitörése előtt vannak jelei az aggódó előrelátásnak. Nem hagyhatjuk említés nélkül egy magános, zárkózott debreceni magyar úr, Weszprémy Kálmán úttörő könyvét, amelyet 1907-ben adott ki: ,,A magyarországi zsidók statisztikája" címmel s amelynek figyelmeztető szavai és megdöbbentő adatai épp úgy nem keltettek visszhangot, mint Egan Lajosnak a zsidókérdésről 1910-ben írott műve. Igen érdemes munkát fejtett ki a Szemere Miklós által a magyar faj védelmének nemes szándékával alapított folyóirat, ,,A Cél", amely a háború folyamán mindjobban kibontakozva a dilettantizmusból, derekasan szolgálta, — sajnálatosan szerényszámú, — olvasóinak felvilágosítását. Kiss Sándor tanulmányai, amelyeket a zsidókérdésről az összeomlás előtti években közölt, alapvető jelentőségűek. Ekkor lépett fel az elárvult magyar ügyért a világháború egyik legvitézebb tisztje, a törhetetlen jellemű Dánér Béla, — aki utóbb ügyészi állását is odavetette, mert nem értett egyet a kir. Curiának ismeretes döntvényével, amely a zsidóságot felekezetnek minősítette, — hogy életveszedelmek között, büszke szegénységben harcoljon megfélemlíthetetlenül tragikusan korai haláláig.[93]

MAGYAR ÖSSZEOMLÁS

A jeladások, a riasztás már nem menthették meg a magyarságot, amelynek legkiválóbb fiai, ha még éltek, a frontokon szétszórva véreztek azért az ,,új Magyarországért", amely már felkészülten várta hazatérésüket. A harctéren, magyar csapatok körében sehol sem tört ki forradalom, a lázadás itthon azoknak a műve volt, akiknek éppen a megcsalt, kifosztott, elárult magyar katonától volt félnivalójuk. Nem politikai történetírás a feladatunk, de éppen a magyarországi zsidókérdés irodalma szolgáltatja a perdöntő adatokat ahhoz a históriailag megállapított tényhez, hogy a felbomlás, a magyar katasztrófa szellemi előkészítői, felidézői, kirobbantói és haszonélvezői, majd a széttépett ország alélt magyarságának zsarnokai és kihasználói a zsidók voltak. Csodálatos összjátéka ez a kapitalista-hadinyerészkedő zsidóságnak, amely itthon dirigálja a sajtót és az irodalmat, azokkal a zsidó desperádókkal, akik élükön Kun Bélával és Szamueli Tiborral orosz földön már írják a bolsevista röpiratokat s indulnak hazafelé, ahol a vörös kalapácsos ember zsidó agitátorai szervezik számukra az elhódított ipari munkásságot. Zsidó a társadalmat át meg áthálózó forradalmi szabadkőművesség, zsidó az intellektuális igényeknek szerkesztett napilapjuk, a ,,Világ", zsidók írják, állítják össze a hirdetési ügynökből újságfejedelemmé, Klein Árminból Miklós Andorrá avanzsált sajtó-nagyvállalkozó példátlanul elterjedt lapját az ,,Az Est"-et, zsidók kezében a szociáldemokrácia s szócsöve a ,,Népszava" és ők árasztják el lázító irataik százezreivel a proletárságot, nem ugyancsak zsidó kizsákmányolóik, hanem a keresztény egyházak, a haza, a hadsereg, az államrend ellen uszítva őket. Zsidók nyüzsögnek a hatalmi tébolyában hazaárulóvá züllött arisztokrata, Károlyi Mihály körül s fürge zsidó intellektuelek pattannak a nemzeti- és katona-tanácsok, majdan a népbiztosságok élére. Az a szellemi szenny, ami 1918. októberét előkészítette s a Nemzeti hadsereg fővárosi bevonulásáig elárasztotta az országot, napilapokban, pamfletekben, röplapokban, agitációs füzetekben, folyóiratokban, versekben, a színpadról — úgyszólván kivétel nélkül zsidó agy terméke, zsidó kiadó produktuma. El lehet-e választani az októberi lázadást és a bolsevizmust a zsidókérdéstől, avagy lehet-e a magyar történelem eme legszégyenletesebb, legvégzetesebb időszakát a zsidóság döntő szerepének kihangsúlyozása nélkül tárgyalni, azt hisszük, könyvünk bibliográfiai adatai e tekintetben feleslegessé tesznek minden további vitát.

Az októberi lázadás, amelynek az elöregedett és beijedt parlament s a tehetetlen liberális kormányzat ellenállás nélkül engedte át a hatalmat, elérte egyelőre célját. A világforradalommal, demokráciával, világbékével, negyvennyolcas analógiákkal félrevezetett, háborúba-fáradt, hazatérő katonák kiengedték kezükből a fegyvert. Az ország széthullott... 1919. március 21-én leplezetlenül diadalmaskodott a zsidóság diktatúrája.[94]

Mennyire zsidóügy volt az októberi köztársaság és az úgynevezett proletárdiktatúra, a ,,Diadalmas forradalom" című üdvrivalgó zsidó nyilatkozatgyűjteményen kívül a napi sajtó és számtalan, zsidó szerzőtől származó egykorú mű tanúsítja, — mindezekből gazdag felsorolással szolgál munkánk bibliográfiai része.[95] És talán nem érdektelen idézni a ,,magyar-zsidók" legilletékesebb orgánumát, a lázadások előtt és az ellenforradalom után oly harsányan hazafias ,,Egyenlőség"-et, miként vélekedik a bolsevizmusról:

,,A zsidó szellem, a zsidó tudás, a zsidó szív és békeszeretet megmentette Oroszországot, írja Trotzkijt magasztaló cikkében 1917. december 27-én, megmentette talán az egész világ jövőjét. Soha még a zsidóság világtörténelmi hivatása oly éles fénnyel jel nem ragyogott, mint éppen Oroszországban. Trotzkij szavai bizonyítják, hogy a bibliai és prófétai zsidó szellem az, a nagy békeszerzők, Jezsajás, Micha prófétáké, a szelíd talmudi bölcseké, — mely eltölti ma Oroszország vezetőjét... Isten csak a kiválasztottjainak juttat, sokszáz évben egyszer, ilyen sorsot."

A zsidóságnak ez a világtörténelmi hivatása mi felettünk is ott ragyog 133 napon keresztül s megismerkedtünk a szelíd talmudi bölcsek szellemével...

Miként igyekezett az októberi lázadás és a proletárdiktatúra a terror eszközei mellett pénzzel is korrumpálni az irodalmat, arról egy zsidó újságíró adatai híven beszámolnak ,,A vesztegető forradalom" című könyvben.[96] Ha ugyan lehet egyáltalán irodalomról beszélni ebben a sötét időszakban, amikor Várnai Zseni, a ,,Ne lőjj fiam, mert én is ott leszek..." kezdetű hírhedt pacifista vers szerzője, vijjog poétaként az özönvíz felett s a hihetetlenül korlátolt szellemű, mocskoshangú röpiratáradatba némi humort csak azok az elmetermékek visznek,[97] amelyekkel pesti zsidógyerekek a magyar parasztot igyekeznek meggyőzni — Szamueli Tibor akasztófái mellett. A magyar szellemi élet ,,vogelfrei". És ekkor bizonyosodik meg: mihelyt nem a magyar kultúra ősi fáján parazitáskodva, hanem önmagából, függetlenül kellene az írástudó faj alkotóképességét kifejteni, amit minden gátlástól, korlátozástól felszabadultan produkálni tudnak: nemcsak általános művészi szempontból, de saját esztétikai mérlegükön lemérve is csak silány giccs, handabandázás, vagy az ideggyógyászat hatáskörébe tartozó elfajzás. Sok más tanulság mellett a proletárdiktatúra azt is beigazolta, hogy a zsidóság eredeti önálló művészi alkotásra még saját rendszerén belül is képtelen.[98]

A zsidó írástudóknak ez a lázadása csak rombolni tudott.[99] Szellemi téren torz plakátok és alantas röpiratok roppant szeméthulladékán kívül, semmi sem maradt utánuk. Gondoljunk a magyar forradalmak, 1848 -49, a kuruckor dúsgazdag költői termésére, az izzásig hevült nemzeti géniusz soha el nem haloványuló sugárzására: bizony 1918-19. csak zsidólázadás volt, egy eszményeket nem ismerő, lelkesülni és lelkesíteni nem tudó, sivár lelkű idegen intellektuálizmus hatalomratörő pártütése.

MAGYAR FELTÁMADÁS

Horthy Miklós fővezér Nemzeti hadserege hódítja vissza a diadalmas szegedi trikolórral a bűnös Budapestet. Az a lángoló antiszemitizmus, amely nyomon követi a felszabadító magyar haderőt, két forrásból táplálkozik. Az egyik a bolsevizmus közvetlen szörnyű élménye, a másik: az ismét magyar alakulatokba tömörült volt frontkatonák világháborúból eredő leszámolási akarata, amit az októberi forradalom odázott el.

Csak az az indíték hiányzik, amelyre akkor és azóta is annyiszor hivatkozott a zsidóság. A külföldi példa, az idegen befolyás. A magyar ellenforradalom, vagy amint akkoriban nevezték: keresztény kurzus, a mind határozottabban faji alapokra helyezkedő keresztény-nemzeti irány magyar történelmi megmozdulás, amely megelőzte a hatalmas, államátalakító külföldi mozgalmakat, sőt kezdetben indítást adott nekik, befolyást gyakorolt reájuk. A zsidóság elleni önvédelmi harcnak 1919-ben éppen úgy a magyarság volt európai kezdeményezője, mint 1875-ben Istóczy Győző az antijudaista törekvéseknek.

Ennek a mozgalomnak ideológusai, programadói, apostolai a magyarság legkiválóbb elméi, akik szóban, tollal, tettel egyaránt harcoltak az elhatalmasodott zsidóság visszaszorításáért s a liberális korszak és a két lázadás tanulságainak levonásáért. Hogy csak a legnagyobbakat említsük a halhatatlan emlékű vezérszellemek közül, idézzük a modern kereszténység legragyogóbb európai igehirdetőjét, Prohászka Ottokárt; a fajbiológia és fajvédelem fáradhatatlan tudományos megalapozóját, Méhely Lajost; Gömbös Gyulát, a fajvédő politika, az új Európába illő, megújult magyarság irányttörő, vezetőalakját; a fővárost újból kereszténnyé hódító, hatalmas várospolitikust és szónokot, Wolff Károlyt s a magyar nők megszervezőjét, Tormay Cecilét. Körülöttük alakulnak meg az egész Csonkaország magyarságát felölelő egyesületek, radikális nacionalista programmal, a zsidóság elleni küzdelem célkitűzésével, minők a MOVE, az Ébredő Magyarok Egyesülete, az Egyesült Keresztény Nemzeti Liga és a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége. Ennek az élesen antiszemita felszabadító harcnak hordozója a frontokatjárt ifjúság, amely szintén megteremti a maga fegyelmezett szellemű, egységes világnézeti alapon álló bajtársi szövetségeit. Úgy ezek a hatalmas társadalmi szervezetek, mint az egész ország magyar közönsége követelik a két lázadás konzekvenciáinak levonását s a zsidókérdés megoldását. A több lelkesedéssel, mint szakértelemmel szerkesztett jobboldali sajtó mellett röpiratok tömege foglalkozik a zsidóproblémával. Szabó Dezső páratlan hatású reprezentatív műve, az ,,Elsodort falu" ismét jelentőségéhez méltó helyet ad a zsidókérdésnek a szépirodalomban; számos szerényebb tehetségű magyar szépíró ír zsidótárgyú regényeket. Tormay Cecilé ,,Bujdosó könyv"-e az egyik legnagyobb irodalmi siker, számos európai nyelvre lefordítják. A Keresztény Nemzeti Liga alapvető könyvkiadói munkába kezd. Feltárja a szabadkőművesség bűneit, (a páholytestvérek teljes névsorával), lefordíttatja a zsidó világforradalom bibliáját, a ,,Cionista bölcsek jegyzőkönyvei"-t és sok más értékes felvilágosító művet. Az ellenforradalom utáni évek rendkívül gazdagok a zsidókérdéssel foglalkozó irodalomban, sajnos, mint már előszavunkban említettük, ezeket a kiadványokat senki, soha, sehol teljes egészükben össze nem gyűjtötte, s így igen sok munka, — főként vidéki mű, — újabb felfedezésre vár. Ennek az időszaknak egyik legértékesebb terméke a zsidókérdés első tudományos statisztikai feldolgozása: ,,A zsidóság térfoglalása Magyarországon", melyet tudós szerzője, Kovács Alajos 1922-ben adott ki.

A sajtóban Milotay István mellett egész sereg jeles magyar publicista foglalkozik a zsidókérdéssel. Bangha Béla, a Központi Sajtóvállalat megteremtője, Kádár Lehel, Ulain Ferenc és Zsilinszky Endre, a ,,Szózat" című fajvédő napilap főszerkesztői, Lendvai István nem maradhatnak említés nélkül.[100]

Harcos szatirikusa a nacionalista újjászületésnek és az antiszemitizmusnak Liszt Nándor (Lisztius), aki Karinthynál sokkal szélesebbkörű műveltséggel, páratlan verstechnikával és mély világnézeti meggyőződéssel írta pompás krokijait. Igen nagy hatást vált ki Luzsénszky Alfonz Talmud-fordítása, amely az utolsó években elérte a kétszázezres példányszámot.

A zsidóság szellemi elitje két részre szakad az ellenforradalom győzelme után. A súlyosabban kompromittált vezetők, akiket nem ért el a magyar igazságszolgáltatás, vagy a különítmények keze, külföldre szökik s emigrációból árasztja rágalmait Magyarországra és igyekszik a páriskörnyéki diktátorokat beavatkozásra bírni a zsidóság érdekében. Az itthonmaradt zsidóság írástudói a méltatlanul üldözött sebzett ártatlanság mezében írják az önigazoló röpiratok tengerét s a kezükön maradt sajtó újra hangos a ,,magyar zsidóknak" a közelmúltban nagyon is elfelejtett hazafiaskodásától. A ,,Mi az igazság?" jellegű alibi-pamfletek munkatársai sorába sikerül olyan celebritásokat megnyerni, mint Baltazár Dezső püspök és Rákosi Jenő, a sovinizmus apostola. Míg ifj. Andrássy Gyula gróf maga is megoldandó problémának minősíti a zsidókérdést,[101] a bolsevizmusról lagymatag s a zsidók szerepét igen tapintatosan érintő, vagy teljesen mellőző műveket ad ki Gratz Gusztáv és T. Szabó László. A szociáldemokrata izgatás újra felüti a fejét, bár sajnálatosan nélkülözi az emigrációban, a szovjet területén, vagy a börtönben ülő szellemi vezetőit. Az üzemben lévő második garnitúra azonban szinte kivétel nélkül szintén zsidó, csak a Bethlen-kormánnyal megkötött paktumig a körülményeknek megfelelően jóval óvatosabb eltávozott vezéreinél.[102]

Amint az antiszemita keresztény kurzust sorra váltja fel a pro-kereszténység, filokrisztiánizmus, sőt a neonacionalizmus (!) jelszava, rohamosan lép ki defenzív állásaiból a zsidóság. Az ellenforradalmi törvényhozás egyetlen szerény eredményét, a főiskolai numerus clausus törvényt a zsidók által előkészített népszövetségi nyomásra módosítani kell, ami a magyar diákságból évről-évre megismétlődő, viharos tiltakozást vált ki. A vesztett háborút követő gazdasági zavarokat, inflációt, az országcsonkítással járó eltolódásokat féktelen mohósággal használja ki a zsidóság a gazdagodásra. Míg a jórészt fixfizetéses magyar középosztály tönkremegy, a fővárosban és vidéken tobzódik a síber-világ. Tőzsdei manőverek, lánckereskedelem, határtalan harácsolás szipolyozzák a katasztrófától kábult országot s a zsidóság hatalma tíz éven át, — ami megfelel körülbelül a konszolidáció évtizedének, — korlátlanabb, mint a háborús konjunktúra csúcspontján.

Hogyan történhetett ez a recidiva 1920 után, amikor még a derék Budaváry László a nemzetgyűlés helyeslésétől kísérve követelte átfogó beszédében a zsidókérdés intézményes rendezését?[103] Amikor az egész országot áthatotta a szenvedélyes akarat, megszabadulni azoktól, leszámolni azokkal, akik az alig pár évtized előtt nagylelkű ajándékul nyert jogaikkal ilyen hálátlanul és vészthozóan visszaéltek?

A magunk — esetleg elfogultnak minősíthető — megállapításai helyett idézzük a tárgyilagos tudóst, Szekfű Gyulát, aki objektivitásában a lezárult év (1942) karácsonyán már a ,,Népszava" ünnepi cikkírói között is szerepet vállalt. Ő mondja a következőket: ,,A főnehézséget az egész fejlődésben az okozta, hogy az új alakulatokat általában a korábbi, harmadik nemzedék tagjai hívták életre, akik a korábbi liberális világnézetről antitétikusan áthelyezkedtek az antiliberálisra, de gondolkodásukat, módszereiket, önmagukat természetesen nem tudták átalakítani. Ezért tulajdonképpen azt csinálták, amit azok, kiket feleslegessé akartak tenni, csak más irányban, de hasonló eszközökkel. Benne gyökerezvén a harmadik nemzedékben, gyökeres változásoktól irtóztak, akár gazdasági téren, — Prohászka Ottokár programját lassanként feledésbe engedték merülni — akár szellemi téren, ahol egyszerűen átvették a harmadik nemzedék hivatalos szemléletét és lemondtak a magyar népiesség segélyével alakítandó új kultúráról. Az Arany-féle klasszicizmusnak második vagy harmadik epigonnemzedéke vette át a nemzeti kultúra terén az irányítást... Az egész trianoni antiliberális mozgalom, kaotikus tartalmát, mindennapos ellentmondásait és nem utolsósorban gyors ellanyhulását, konzervativizmusát, mely a harmadik nemzedék állapotait akarja némi átszínezéssel fenntartani, mindezt megértjük abból, hogy a mozgalmat a régi irányoknak emberei irányították, akik a két forradalomtól megijedve, más, új irányba próbáltak ugyan menni, de a régi metódusok megtartásával.

Divatos új ruhába öltözött kivénhedt irányok próbáltak most a keresztény, részben antiszemita jelszavak hangoztatásával új, magyarabb szellemiséget létrehozni. Nincs mit csodálnunk, hogy ez nem sikerült. Hírlapirodalomban, színházban továbbra is a régi budapesti kultúra érvényesült s a Trianon utáni antiliberális korszakban mehetett végbe, hogy a progresszivitás és oktobrizmus vezető hírlaptulajdonosa megsokszorozhatta tevékenységét, s csakhamar napilapok egész koncernjét tarthatta kezében.[104] Ugyanez történt a folyóiratok terén, ahol Színházi Élet maradt nemcsak a budapesti zsidó, de a vidéki magyar publikumnak is legtöbbel olvasott kedvence, ugyanez a színházban, varietében, a moziban... (a nagyvárosi zsidó kultúra) ily módon, némi átfestés és áthangolás árán, továbbra is hatalma teljében marad."[105]

Szekfű Gyula találóan állapítja meg a kórképet — a harmadik liberális nemzedéket illetően. De nem vette észre — mint mostani szereplése is tanúsítja —, hogy az ellenforradalom fiatal, új Magyarországa csak időlegesen tűnt el a közélet felszínéről, ám a félretolt, kijátszott új nemzedék megőrizte világnézetét s ezt a csalódások csak megacélozták. Politikai gyakorlatlanságában pillanatnyilag átengedte ugyan a vezetést a letűnt kor utolsó generációjának, az idő azonban, a kérlelhetetlen igazságosztó évről-évre több akadályt és akadályozót hárít el útjából — a természet rendje szerint.

SEMMIT SEM TANULTAK...

A nekibátorodott zsidóság mindebből csak annyit látott, hogy a félve várt leszámolás hangos frázisokban puffog el. Ezenfelül igen gyorsan felismerte, hogyan kell helyezkednie a trianoni magyarság igényeinek megfelelően. Az egész magyar közvélemény uralkodó gondolata a megszállások első napja óta — s ez nagy vigasz a sok kiábrándító tanulság között — húsz éven át a revízió maradt, olyan általános és egységes akarat, amely egy percre sem ismert megalkuvást, sem ellankadást. A fűzfa- és bombaszt-irredentizmus tolakodó szolgálata mellett (emlékezzünk csak a közelmúlt zsidó operettek kupié és sláger-irredentájára!) az egyetemes magyarságnak ezt a legszentebb törekvését használták ki a maguk javára. Nem szabad az utódállamoknak példát adni a kisebbségek üldözésével, — még ha csak felekezetről van is szó, (mert a zsidóság a kommün bukása után ismét ,,magyar-zsidó" felekezetté vedlett), — hangoztatták, hirdették, propagálták minden lehető módon és alkalommal. S ugyancsak magyar érdekké vált észre nem venni a megszállott területek zsidóinak pálfordulását, akik Erdélyben, a Felvidéken, déli elszakított területeinken máról-holnapra zsidó nemzeti pártokat, szervezeteket alakították, sajtót teremtettek és kisszámú kivételtől eltekintve haladéktalanul megtagadták az üldözött magyarsággal a közösséget s az új impérium legszolgálatkészebb és hangosabb híveivé szegődtek. Most igazolták a zsidók a liberális ábrándkergetőkkel szemben Széchenyi István meg nem szívlelt igazságát: ,,Ha valaki magyarul tud, magyarul beszél, innen következik-e, mikép neki ezért már magyarrá is kellett volna átalakulnia? ...a szólás még korántsem érzés, a nyelvnek pergése korántsem dobogása még a szívnek és ekkép a magyarul beszélő korántsem magyar még..."

De nem hajlandók egy talpalatnyi elhódított pozíciót sem visszabocsátani a magyarság birtokába és ezt a végzetesen rövidlátó magatartásukat elbizakodottá teszi a háborúban vesztes országok, így elsősorban a weimari német köztársaság gazdasági és szellemi életének rohamos elzsidósodása. Hovatovább egy Amerikáig érő nemzetekfölötti zsidó kultúr-szolidaritás alakul ki Európában, amely hatalmába keríti és nemzetközivé változtatja a sajtó, az irodalom, a film és a színpad messzekiterjedő s dúsan jövedelmező régióit. A zsidó írókat feltüntető névsorunkban ott talál az olvasó mindenkit, aki az elmúlt esztendőkben teret, nyilvánosságot, dicsfényt és gazdag profitot élvezett — sub titulo magyar irodalom. Ennek az internacionális együttműködésnek egyik következménye az is, hogy a magyar könyvpiacot elárasztják külföldi zsidó középszerűségek jelentéktelen, vagy éppenséggel sikamlós, sőt immorális műveinek fordításaival s meghamisítják a külföldi irodalom képét a magyar közönség előtt..

Az előzmény a német nyelvterületen kívül egyedülálló magyarországi Heine-kultusz. Ki volt tulajdonképpen Heinrich Heine? ,,Az emberiség egyik legnagyobb lírikusa; egyik legcsodálatosabb orma annak a hegyláncnak, amely Homeros, Dante, Shakespeare, Goethe, Hugó, Petőfi, Shelley, Baudelaire, Byron, Dosztojevszkij, Balzac, Tolsztoj, Zola, Nietzsche, Ady neveivel veri vissza az égre az istenség ekhóját", — ilyen egetvívó és mosolytkeltő szuperlativuszokban ír róla még ma is a zsidó művészet.[106] És ezt sokáig sikeresen el is hitették a magyar olvasóközönséggel, holott komoly költői szándékkal írott versei nem egyebek az utánérzett német romantika brilliáns stílusgyakorlatainál s ami eredeti benne, az zsidó zsurnalizmus, de nem szépirodalom. A közelmúlt esztendők pesti szolidaritása Hugó von Hoffmansthalt és Franz Werfelt emelte ugyanilyen csodálatos ormokká. De szellemi azilumot nyújtott a magyarnyelvű könyvkiadás Werfel emigráns sorstársainak, Lyon Feuchtwangernek, Otto Zareknek, Emil Ludwignak, — aki az ősi Kohn névre hallgat, — Otto és Stefan Zweignak is. Meg kellett ismerkednünk az új-héber és zsargon-irodalom jeleseivel is, mint Salom Asch, Israel Zangwill, Osyp Dymov, Ilja Ehrenburg, Nachum Sokolov, Avigdor Hamieri, Josef Opatosuh, Matwei Roesmann és mások. Könyvpiacunkat elárasztják az utolsó harminc évben a zsidó szerzők: Felix Salten, Bernhard Kellermann, a szemérmetlen erkölcsrontásért halállal bűnhődött Hugo Bettauer, Lili Körber, Jákob Wassermann, Alfred Kerr, Egon Ervin Kisch, Georg Fink, Arnold Hoellriegel, Alfred Döblin, Max Brod, Leo Perutz, Tristan Bernhard, Henri Bernstein, Jean Richard Bloch, Vicki Baum, Maurice Dekobra, André Maurois, Joseph Kessel, Catulle Mendes, Matild Serao, Guido da Verona, Dino Pitigrilli, az ,,amerikai" Edna Ferber, a ,,román" Panait Istrati, Hermann Heyermans, Peter Nansen és számtalan társuk. Az ú. n. művelt körök gondolkodásmódját Sigmund Freud fertőzi meg, a legnagyobb filozófus, közvetlenül Spinoza Baruch után, Henri Bergsen, a legkimagaslóbb esztéta Brandes György és műtörténész Reinach Salamon.[107]

A zsidó zúgkiadók árasztották el az országot az",,Ezeregyéjszaka", ,,Boccaccio dekameronja" kiválogatott, erotikus részeinek, valamint Casanova, Faublas lovag szerelmi kalandjainak s más nemzetközi ,,pikantériáknak" fordításaival, főként a serdülő ifjúságra spekulálva. Ez a műfaj finomul utóbb szépirodalmi freudizmussá. És itt kell megemlítenünk, hogy zsidó alapítás a két pornográf vicclap,[108] a ,,Flirt" és a ,,Fidibusz" is, — első munkatársai Heltai Jenő, Molnár Ferenc és Szomory Dezső, két visszataszítóan obszcén regényével a ,,Lord Betom ifjúságával" s a ,,Balog Tutával", valamint zsidó a két kifejezetten pornográf író: Márkus József (Satanello) és a közszemérem elleni vétségek marasztaló ítéletei miatt külföldre szökött s Londonban elhalt Újhelyi Nándor.

,,Könyvkiadóvállalataink zsidóvédő irodalompolitikája nem merül ki abban, — állapítja meg Bosnyák Zoltán,[109] — hogy megakadályozzák magyar írók zsidókérdéssel foglalkozó írásainak piacárakerülését. Pozitív irányban úgy igyekeznek a zsidóbarát közhangulatkeltés ügyét szolgálni, hogy külföldi zsidó és zsidósággal rokonszenvező íróknak émelygős, álhumanizmustól csepegő, kifejezetten zsidó tárgyú írásait magyarra fordítva, szinte megszámlálhatatlan tömegben dobják piacra..."

A magyarországi zsidóságról is elmondható a keresztény irányzat ellanyhulása után a történelmi közhely: semmit sem tanult és semmit sem felejtett. Főleg nem felejtette el sérelmeit azokkal szemben, akik hatalmi pozícióit veszélyeztették. Újból felvirágzó napisajtójuk és revolverzsurnalizmusnak a mintakép ,,Pesti Futárt" messze túllicitáló lármás és arcátlan orgánumai szívós és eszközökben nem válogató hajszát folytatnak mindenki ellen, aki jobboldalisággal kompromitálta magát. Ott sem tanúsítanak semminő belátást, ahol saját érdekük volna s könnyen módjukban állana a jogos elkeseredésen enyhíteni. Legkiálltóbb példa erre a főiskolát végzett magyar ifjúság évekig tartó nyomora, az ú. n. állástalan diplomások kérdése. A zsidó gazdasági világ ridegen elzárkózik ennek a kirobbanással fenyegető szociális nyomásnak levezetésétől s nem hajlandó a magyar fiatalság bárminő szerény elhelyezkedéséért áldozatot hozni, amikor óriási régi és új zsidó vagyonok duzzadnak fel a konszolidáció vám- és ipari politikája következtében. Ezzel magyarázható, hogy az elsekélyesedő magyar szépirodalom óvakodik a zsidó-problémát érinteni, érdekes kivétel Babits Mihály ,,Timár Virgil fia" (1922) és Móricz Zsigmond ,,Kivilágos kivirradtig" (1926)[110] című regénye, amelyekben ismét a két világ kiegyenlíthetetlen idegensége kísért. A ,,Kártyavár"-ban (1924) elzsidósodott pestkörnyéki várost rajzol Babits, ,,egy új, hazárd és szennyes Magyarország szimbólumát". A divatos ,,magyar-zsidó" írók kevés kivétellel gondosan tartózkodnak a zsidókérdés érintésétől. Felületes társadalmi regényeik és színműveik a nemzetközi piacnak készülnek, igazi, időtálló értéket hiába keresünk közöttük. Viszont megjelenik az Ágai Adolf nyomdokain haladó, propagandacélú zsidó vicc nagyüzemi termelése, — a kedvesen cinikus, mulatságosán furfangos, rokonszenvesen bohém, de alapjában véve derék, hazafias, melegszívű zsidó népszerűsítésére Nagy Imre ,,Ojság"-jában s számtalan mellékkiadványában, valamint Hacsek és Sajó alakjában. Nem hiányzik a szimpátia-keltésnek a szentimentalizmusra spekuláló válfaja sem, ennek iskolapéldája Indig Ottó ,,Toroczkói menyasszony"-a (1931).

Az asszimiláció kulisszái mögött eközben újjászületik a régi irány, a vallási közösségből soha ki nem szakadt zsidófaj modern hangú irodalmi kifejezője. Míg Szabolcsi Lajos, a tiszaeszlári Miksa fia és az ,,Egyenlőség" szerkesztésében trónörököse dillettáns, de annál bővebb termésű írásaiban a chasszideus legendákat, a Talmud és Midrás gyöngyszemeit igyekszik összhangba hozni a ,,magyar-zsidóság" fikciójával,[111] tehetségesebb és őszintébb írótársai már leplezetlenül megvallják fajiságukat. ,,Mélyíteni kell a zsidókban a faji öntudatot, — írja Patai József, ennek az iránynak egyik legkiemelkedőbb képviselője — ez többet ér minden emancipációnál. Külső szabadság és belső rabszolgaság helyett igazi belső felszabadulást, méltóságot és szilárd etikai talajt ad." A magyar közönség ez idegen világ írói iránt soha nem mutatott érdeklődést, s nem ismeri Patai Józsefnek, a ,,Múlt és Jövő" szerkesztőjének, vagy Ujvári Péternek műveit. Pedig ma már elvitathatatlan ezt az utat járja a magyarnyelvű zsidó irodalom, amelynek művelői közül Pap Károly, mint regényíró érdemel külön említést. A zsidó lélek mind nyíltabban fordul az ősi mágnes, Jeruzsálem felé s a Balfour-deklarációval felújított nemzeti otthon szelleme szerteárad a ,,galuth"-ban. A megszállott magyar területeken őszintébb ez a folyamat,[112] Csonkamagyarországon leplezetten indul: túlontúl sok gazdasági és társadalmi előny forog kockán.

A LESZÁMOLÁS

Közeleg azonban az idők teljessége, a korforduló. A liberalizmus százada romokban, vérben, lelki zűrzavarban, Európa népeinek lehanyatlásában végére jár. Csak azok nem akarják ezt észrevenni, akik haszonélvezői voltak a letűnő korszaknak s néhány évtized alatt hihetetlen hatalmat és gazdagságot halmoztak össze maguknak. A német birodalom tépi le magáról először a liberalizmus Nessus-ingét, amely vérét, húsát csontig égette már. Hitler Adolf világtörténelmi jelentőségű küzdelmét a magyarországi zsidóság is gúnnyal és kicsinyléssel kíséri, diadalrajutása után elkezdődik a közismert humanista hangszerelésű jajveszékelés. A tanulságokat azonban még most sem hajlandók levonni. Jelszavuk, mint 1919—20-ban a jogrend, úgy most az ősi alkotmány. Meg kell védelmezni ősi alkotmányunkat az átkos idegen eszmeáramlatokkal szemben, hirdeti ugyanaz a zsidóság, amelynek évtizedeken át minden törekvése, megnyilatkozása, cselekedete az ezeréves magyar konstitució és a hagyományok lebontására, vagy felrobbantására irányult, hogy a romokból rakjon ,,palotát heverőhelyének". Ez a kéretlen és indokolatlan alkotmányvédelem azonban már csak arra alkalmas, hogy az ellenforradalmi ifjúságból férfikorba érett magyar nemzedék gúnyos felháborodását és éles ellentmondását váltsa ki.

Darányi Kálmán miniszterelnök államférfiúi belátása nyit utat a történelmi folyamatnak, amely egyébként erőszakkal tört volna teret magának. Az első zsidótörvény jelentősége nem a ,,társadalmi és gazdasági rend egyensúlyának helyreállítására" éppen nem elégséges, enyhe rendelkezéseiben keresendő, hanem a bátor kezdeményezésben, a nyílt kiállásban azzal az ellenféllel szemben, amelynek létezéséről oly sokáig még beszélni sem volt szabad. A zsidóság anyagi eszközöket nem kímélve cikkek, nyilatkozatok, körlevelek, röpiratok légióit mozgósítja a törvényjavaslat s annak előrelátható folytatása ellen. A harcot a Gömbös Gyula által alapított fajvédő sajtó veszi fel, vállvetve a többi keresztény lapokkal. Az anyagi erő és vakmerő hang tekintetében még mindig túlhatalmas zsidó sajtóval szemben az Imrédy kormány megkezdi a leszámolást. Az ú. n. laprevízió 1939. január elsejére likvidálja a hetilap és folyóirat-dzsungelt.[113] Az újságírói frontot a keresztény szellemben megalakított Sajtókamara tisztítja meg. A második zsidótörvény, ha a felsőház által beiktatott módosítások sok tekintetben nem is engedték érvényesülni eredeti intencióit, újabb erőteljes lépést jelent a zsidóság visszaszorításában és a magyar szellemi élet felszabadításában. A kiegészítő rendeletek és novelláris intézkedések egyaránt egy cél felé utalnak, s ez a zsidóság teljes disszimilálása és kiküszöbölése a magyar nemzet testéből.

Ez azonban már a jelen, amelyben küzdve és reménykedve élünk, vállalva az új világháború terhét és kockázatát, amit a zsidóság zúdított az emberségre európai pozícióinak visszaszerzése céljából.

A zsidótörvény vitájával kapcsolatban, amikor sok érdekes, értékes, de igen sok tájékozatlan megnyilatkozás is hangzott el a zsidóság és védelmezőik hangulatkeltésre szánt, unos-untig ismert érvelésével szemben, nem maradhat említés nélkül Kovács Alajos alapvető értékű műve, ,,A csonkamagyarországi zsidóság a statisztika tükrében" (1938), s minden elismerést megérdemelnek Bosnyák Zoltán fáradhatatlan kitartással, bátorsággal és széleskörű tudományos felkészültséggel írott tanulmányai.

Nem hallgathatjuk el a korforduló egyik aggodalomkeltő tünetét: a beérkezett magyar írók nagy többségének célszerűen óvatos, vagy értetlenül semleges magatartását a világhistóriai változás s ennek egyik legfontosabb jelensége, a zsidókérdés irányában. Az egész emberiség sorsa dől el abban a szörnyű erőpróbában, amely a régi világ romjai fölött tombol s Pesten házassági háromszögekről, individuális lelki differenciákról cseveg, vagy a humánum elefántcsonttornyában borong éteri személytelenséggel a magyar író. Valljuk be őszintén, igen sok prózai eleme is van ennek a tartózkodásnak: a zsidó könyvkiadócégek, a színházak zsidó közönsége, zsidó kapcsolatok, az állásfoglalással járó kockázat[114], — idősebb írónemzedékünknél a liberális beidegzettség. Sem az állami, sem az arizált magánszínházakban nem került színre darab, amelynek szerzője a zsidókérdéssel merészelt volna foglalkozni.[115] Prózairodalmunk kevés kivétellel szerves folytatása a forradalmak előtti problémakerülő, szórakoztató iránynak. A költő, ha a nagy népi kollektívumok mérkőzése közben nem a maga kis énjének szubjektív rezdüléseivel bíbelődik, hanem forradalmi pózt ölt, a tartalmi, elemeket száz év előtt korszerű eszmék lomtárából kölcsönzi. Vannak népi íróink, akik jobbra hivatott tehetségükkel ma is a marxizmus csapdájában vergődnek. Akik pedig gyötrődve keresik az új magyar utat, a társtalanság, meg nem értés, elnyomottság keserű terhével hordozzák hivatásukat. Elmondhatjuk Juvenalissal: difficile est non scribere satiram — a korforduló legdúsabb irodalmi alapítványa — a zsidó Baumgarten intenciói szerint —, azokat az írókat jutalmazza ma is, akik nem vádolhatok meg világnézeti állásfoglalással...[116]

A zsidóság aktív utóvédharcait már csak néhány napilap[117] folytatja a régi ,,magyar-zsidó" jelszavakkal s a mindinkább gyérülő és öregedő rétege a harmadik, még asszimilációt hangoztató zsidó nemzedéknek. Az új generáció faji alapra helyezkedett s a beolvadást mindig elutasító ortodox keleti zsidóság és a cionizmus különböző árnyalataihoz csatlakozott modern zsidók kettős szellemi arcvonala minden nappal jobban távolodik a magyarságtól. A világnézeti küzdelemben, amely előbb politikai és szellemi téren újította meg Európa népi erőit, hogy most, a történelem leggrandiózusabb háborújában mérkőzzék meg szabadságának és boldogulásának akadályozóival, a magyar nemzet életérdekeinek megfelelően azon a fronton vonult fel, amellyel szemben ott harcol az elveszített hatalom fanatikus gyűlöletével, bosszúvágyával az egész világ szolidáris zsidósága. Kiegyenlítésről, megbékülésről többé nem lehet szó.

Ebben a tudatban várja végzetét a magyarországi zsidóság is. A vihar, amelyet világszerte keltett, lesodorta arcáról az álcát. Az ősi vonásokra kiül a lélek: idegen gondolatok, idegen vágyak, idegen törekvések ellenséges hordozója. Száz esztendő sem telt el a magyar földön s az alázatosan egyenjogúsításért esedező zsidó nemzet egy rövid évszázad után, amely a magyar nép romlásának, a szentistváni birodalom összeomlásának katasztrófáját idézte fejünkre, visszatért oda, ahonnan igazán, őszintén, jószándékkal soha el sem indult: zsidó nemzetnek.

Ezt mondja el az a 3100 könyv, tanulmány, beszéd, röpirat, amelyeket ebben a munkában összegyűjtöttem.

ÖSSZEFOGLALÁS

A zsidóság részvétele Magyarország szellemi, — egyúttal társadalmi és nemzeti — életében a következő fázisokra osztható:

1. A XVIII. század utolsó éveitől 1840-ig igen gyér és szerény jelentkezés egy-egy, a ,,zsidó nemzet" helyzetének javításáért esdeklő kérvényben, vagy magas méltóságokat héber és német nyelven ünneplő zsinagógai imák nyomtatott közzétételével. E korszak csillaga a nemzetközi hírhedtségű élc- és rím-zsonglőr, Saphir Móric Gottlieb.

2. A negyvenes évek elején az első németnyelvű zsidó sajtóorgánumok (Der Spiegel, Der Ungar). Felburjánzik az emancipációért agitáló röpiratirodalom, ez is nagyobbrészt németül. A zsidóság számos pamfletben fejezi ki lelkesedését 1848. reformeszméi iránt, hogy ugyanígy lelkesedjék a szabadságharc leverése után a császárért és emancipációs reformjaiért. Számos zsidó kalandor széled el Magyarországról a világ minden tája felé s többen hazatérve itthon futnak meg fényes közéleti pályát.

A korszak vezető szellemei a zsidó-apologéta Bloch Móric, majdan Ballagi Mórként protestáns tudós és a Magyar Tudományos Akadémia első zsidó származású tagja, a zavart szellemű, szertelen Hugó Károly, (Bernstein Fülöp), az impertinens kritikus, Zerffy Gusztáv (Hirsch Ignác), aki Amerikában tűnik el, majd Falk Miksa, az 1854-ben alapított Pester Lloyd főszerkesztője.

Az emancipációs agitáció sikere az 1840. évi XXIX. törvénycikk. 1848. magyar törvényhozói nem hajlandók foglalkozni a zsidók egyenjogúsításával, országszerte szenvedélyes antiszemita kitörések; Szemere Bertalan 1849. július 28-i javaslata nem emelkedett törvényerőre.

A fellengző humanistákkal szemben éles emancipáció-ellenes állásponton gróf Széchenyi István, a magyar városok és számos vármegye követei. A szépirodalomban a magyarság antiszemita érzülete Nagy Ignác, Kuthy Lajos, Vas Gereben, Beöthy László, Bernáth Gáspár és sok más magyar író műveiben jut igen határozott kifejezésre.

3. Az 1867. XVII. törvénycikk szankcionálja az abszolutizmus császári kormányainak zsidó-korlátozásokat feloldó intézkedéseit s kimondja a zsidóság egyenjogúsítását. A kiegyezéstől a századfordulóig a zsidóság a gazdasági pozíciók rohamos tempójú elhódítása mellett elözönli a szabadkőműves páholyokat és a sajtót, megszállja a pedagógiai pályát s kialakítja a köztudat felé a ,,magyar zsidó" kétlaki mimikri-képletét. A kor zsidó irodalmi vezetőalakja Kiss József, lapja, a ,,Hét" körül gyülekezik az ifjú radikálisok írógárdája. A század végén már nagyszámú, főként zsurnaliszta írót termel ki a zsidóság.

A zsidók két döntő politikai sikere a tiszaeszlári ítélet és a recepció. 1875-től a nyolcvanas évek végéig hatalmas antiszemita mozgalom rázza fel a liberalizmusba tespedő országot. A kormányzat segítségével és példátlan hajszával egyenként győzik le az antiszemita-párt vezéralakjait: Istóczy Győzőt, Verhovay Gyulát, Simonyi Ivánt és társaikat. Az utolsó két évtizedben már a biztos exisztenciális romlást jelenti a zsidókérdés szóvátétele.

4. 1900-tól a kommunizmus bukásáig teljes zsidó hegemónia. Gazdasági élet, sajtó, színház, könyvkiadás, munkásmozgalom tökéletesen a hatalmukban. A társadalompolitikai izgatás és hagyományrombolás szellemi központja Jászi Oszkár és köre; az ifjúság soraiban a Galilei-kör. Az irodalmi progresszió az Osvát Ernő, Ignotus-Veigelsberg Hugó, Fenyő Miksa és Hatvany-Deutsch Lajos ,,Nyugat"-ja körül tömörül. Kiváló magyar tehetségek, akiket Rákosi Jenőék féltékeny és tapintatlan irodalompolitikája a ,,Nyugat"-hoz kerget, elsősorban Ady Endre, Móricz Zsigmond, Babits Mihály, Szabó Dezső stb. leplezik a harcos folyóirat zsidó-szellemiségét, s ragadják magukkal az irodalmi köztudatba a közepes tehetségű, vagy eredetiséget hajhászó zsidó munkatársakat, minők Kemény Simon, Füst Milán, Gellért Oszkár, Szomory Dezső és társaik. A színházi-üzlet nemzetközi hírnevű szerzői: Bíró Lajos, Molnár Ferenc, Földes Imre, Heltai Jenő, Vajda László stb. piaci alkusza, kikiáltója és kerítője a hírhedt Színházi Élet. A zsidóság két tipikus, de kiemelkedőbb tehetségű prózaírója Bródy Sándor és Kóbor Tamás.

A világháború frontjain harcoló magyar katonák sorában elkeseredett megtorlási vágy a zsidók ,,dekkolása", hadiüzletei és vagyonharácsolása miatt. A magyar szellemi életbe betört zsidóság harmadik nemzedéke megelőzi a felelősségrevonást és a háborús akarat pacifista aláaknázásával a hatalom nyílt és leplezetlen megrohanására lendül az októberi lázadásban és a bolsevista diktatúrában. Károlyi Mihálynak még csak szellemi irányítói, a bolsevizmusnak azonban már összes vezetői zsidók.

5. Az ellenforradalom után a zsidók mentegetődzésének és magyarázkodásának néhány esztendeje. Az ú. n. konszolidáció tíz éve alatt egy újabb uralmi korszak, néhány emigrációba szorult forradalmi bűnözőn kívül a megelőző idők szereplőivel. A zsidó sajtó másodvirágzása, teljes hegemónia a színpadon és az irodalomban.

A zsidóság lekötelezettjeinek szűk körén kívül egységes és nem szűnő harcos antiszemitizmus a magyar társadalomban. Vezéralakjai: Prohászka Ottokár, Gömbös Gyula, Wolff Károly, Méhely Lajos, Milotay István és a magyar közélet sok más kiváló alakja. A sajtó kimagasló szerepe a zsidóság elleni küzdelemben; zsidótörvények. A zsidóság negyedik nemzedéke az asszimilánsok fogyatkozó soraival szemben társadalmilag, politikailag és irodalmi megnyilatkozásaiban is nyíltan faji és zsidó-nemzeti alapra helyezkedik.

A ,,magyar-zsidóság" százada véget ért.

TANÚLSÁGOK

Mi a teendő még a magyarországi zsidókérdés likvidálására, olyan kormányzati, politikai és társadalmi feladat, amelynek fejtegetése nem tartozik ennek a munkának keretébe. Az az áttekintés azonban, amit a zsidók szellemi életünkben elfoglalt pozícióinak beható tanulmányozása, harci módszereinek ismerete, befolyásuk még ma is szinte korlátozatlan eszközeinek feltárása nyújt, feltétlenül kötelezik ez eddig teljes egészében máig sem ismert szektor kutatóját gyakorlati konzekvenciák levonására. Ezek rövid összefoglalásban a következők, — az indokolás e könyv elolvasása után, úgy vélem, felesleges.

1. Haladéktalanul felállítandó a zsidókérdést kutató tudományos intézet,

2. a zsidókérdés lehetőség határáig teljes könyvtárának megteremtésével.

3. A zsidókérdésről megjelelő kiadványok útján a magyar nép legszélesebb rétegei felvilágosítandók. A zsidókérdés tanítandó a magyar iskolákban, különös tekintettel a ószövetségi zsidó történetírás objektív megvilágítására és a zsidóknak a magyar történelem, társadalmi és gazdasági élet utolsó évtizedeiben betöltött végzetes szerepére.

4. A közkönyvtárakból (az iskolai és egyesületi könyvtárakból is) a zsidó szerzők művei eltávolítandók. Zsidó művek csak a tudományos kutatás részére, a nagyközönség számára hozzá nem férhető módon őrizendők meg. Úgy ezek, mint az esetleg még könyvárusi forgalomban meghagyott zsidó munkák már külső címlapjukon feltűnő módon, hatóságilag megjelölendők: ,,Zsidó könyv!"

5. A könyvkiadás és a nyomdaipar százszázalékosan megtisztítandó a zsidóságtól. Zsidó sajtóterméket, könyvet, (műfordítást), röpiratot, csak a cégjelzésében is feltüntetett zsidó könyvkiadó és nyomda adhat ki.

6. A magyar főiskolák, nem utolsó sorban pedig a Magyar Tudományos Akadémia kötelezendők a zsidókérdés széleskörű és magyar szellemű tudományos feltárására és feldolgozására.
 
 
0 komment , kategória:  Kolosváry-Borcsa Mihály 1.  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.08 2018. Szeptember 2018.10
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 433
  • e Hét: 2649
  • e Hónap: 21053
  • e Év: 341085
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.