Regisztráció  Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
NAGYJAINK : Egan Ede
  2010-11-12 08:56:20, péntek
 
 
Egan Ede
(1851-1901.)


Ki volt Egan Ede?
Neve a nyolcvanas években szakkörökben már általánosan ismert. A mezőgazdasági reformterveknek egész sorát ő kezdeményezi. A legképzettebb, legtapasztaltabb gazdasági szakemberek között emlegetik. Nemcsak ötletei és tervei vannak, hanem gyakorlati javaslatai is. Minden kérdést, amelyhez hozzá szól, a legalaposabban, a leglelkiismeretesebben tanulmányoz. Reformterveinek megalkotásánál minden lehetőséget a leggondosabban mérlegel és csak alapos megfontolás után lép javaslataival a nyilvánosság elé. Amilyen termékeny ötletekben és tervekben, éppolyan szívós és következetes azok végrehajtásában. Munkában nem ismer akadályt, pihenést vagy fáradtságot. Hihetetlen energiával tud egy-egy jó ügy szolgálatába szegődni. Nem nyugszik, amíg eredményt nem ér el. Sok figyelemre méltó és nagy jelentőségű kezdeményezése közül megemlítjük a tejtermelés fokozása érdekében kifejtett nagyszabású munkásságát. A tejszövetkezeti eszmének meghonosítása és elterjesztése érdekében is hihetetlenül sokat fáradozott. Cikkek és tanulmányok egész sorát írta ezekről a kérdésekről. Meg volt győződve arról, hogy a tejgazdálkodásra Magyarország mezőgazdaságában még igen Fontos szerep vár. Már évtizedekkel ezelőtt hangoztatta, hogy gazdálkodásunk egyoldalú, gabonatermelésre való beállítottsága nagy veszélyeket rejteget magában, nemcsak a változékony időjárás miatt, de a tengerentúli verseny jelentkezése következtében is. A tejgazdálkodás felkarolásával egyidejűleg az intenzív havasi állattenyésztés megszervezését sürgette. Svájc példája lebegett előtte. A Kárpátok dús havasi legelőjének kihasználását egyik legfontosabb feladatunknak tartotta. A havasi szarvasmarhatenyésztés fontosságát növelte szemében még az a körülmény is, hogy jól ismerte a kárpáti tót, rutén és székely nép nyomorúságos nehéz helyzetét. Az alatt a néhány esztendő alatt, míg országos tejgazdasági felügyelő volt, irányítása alatt felvirágzott az ő kezdeményezésére alakult budapesti tejszövetkezet. Már itt megmutatkozott pompás szervező képessége. A felügyelőség az ő vezetése alatt az országban mindenütt szorgalmazta, tanáccsal és támogatással elősegítette a tejszövetkezetek alakulását. Havasi tejgazdaságokat létesített, megszervezte és magas színvonalra emelte a tejgazdasági szakoktatást, ösztöndíjakkal külföldre küldött gazdákat a tejgazdálkodás tanulmányozására, felkarolta a tejgazdasági szakirodalmat, a tejvizsgálat és tejellenőrzés rendszerének megszervezését is kidolgozta. A hazai lótenyésztés helyes irányba terelésén is sokat dolgozott. Közben állandóan éber figyelemmel kísérte a szomszéd államok mezőgazdasági viszonyainak alakulását. Megfigyeléseiről és tapasztalatairól alapos és kimerítő tanulmányokban számolt be. Másrészt arra is volt gondja, hogy a külfölddel a magyar mezőgazdaság helyzetét megismertesse. Tanulmányutat szervez Magyarországra német gazdák részére. Németnyelvű tanulmányokban részletes képet ad a magyar mezőgazdaság fejlettségéről. Állandóan tanul, de sohasem elégszik meg az elvont elméleti ismeretekkel.

Egan neve tulajdonképpen a hegyvidéki akcióval kapcsolatban lett országosan ismertté. Akarata ellenére bele került a legvadabb és legszenvedélyesebb viták ütközőpontjába. Sajtóban és parlamentben támadták és védelmezték őt. Hónapokig kavargott személye és munkássága körül a vihar. Vádak, gyanúsítások, rágalmak röpködtek feléje. Vasidegekkel állta, tűrte a hajszát. Ez a kíméletlen és alantas hajsza fordította igazában feléje a magyar társadalom jobbik részének figyelmét és érdeklődését.

De ki is volt hát ez a férfiú, akit annyi támadás és olyan szenvedélyes gyűlölet ostromolt. És mi volt a vétke, amit sehogy sem lehetett neki megbocsátani? Ezekre a kérdésekre akarnak feleletet adni ezek a sorok.
Az Egan család ír eredetű. Történeti adatok szerint az O'Egan család Írország egyik főrangú törzsének a hajtása. Írország örökös főbírói méltóságát a család töltötte be. A családból John Egan M. P. a Dallinakill kerület országgyűlési képviselője volt, 1754-ben született és 1810-ben halt meg. Ennek fia, James, aki 1783-ban született és 1834-ben halt meg, a XIX. század elején hagyta el ősi hazáját és Magyarországon telepedett le. James fia volt Eduárd Edének az apja, aki megvette a borostyánkői (uradalmat, előbb Sina Simon báró magyarországi uradalmának igazgatója, később Batthyány Gusztáv herceg teljhatalommal felruházott jószágkormányzója, s 30 éven át Festetics György gróf gazdasági tanácsosa. Eduárdnak két fia volt, Lajos, aki a fiumei kormányzóság kötelékében, teljesített szolgálatot és Ede, aki mezőgazdasági pályára lépett.
Egan Ede 1851-ben született Csáktornyán. A szombatja helyi főgimnáziumban végezte tanulmányait, majd Szászországban egy nagyobb erdőgazdaságban gyakornokoskodott, azután a hallei egyetemen 8 a bécsi mezőgazdasági főiskolán végezte felsőbb tanulmányait. Nagyobb utazásokat tett külföldön, azután 1878-ban egy 30.000 holdas poroszországi uradalom vezetését vette át. Három év múlva atyja meghalván hazajött és családja birtokán gazdálkodott. Már ekkor jelentős irodalmi működést fejtett ki magyar és német nyelven önálló művekben és szaklapokban. Elsősorban, mint már említettük, a tejgazdaság és a szarvasmarhatenyésztés kérdései foglalkoztatták. Ezirányú munkássága vonta magára a kormány figyelmét is, úgyhogy 1883-ban megbízták a tejgazdaság országos felügyeletével. Ezt a munkakörét nagy odaadással töltötte be. Elsősorban a havasi gazdálkodásra igyekezett a közfigyelmet irányítani. Ebből a tárgykörből előadást is tartott a Tudományos Akadémia nemzetgazdasági bizottságában. 1890-ben megvált állásától. Már előbb megnősült. Egy poroszországi nagybirtokos leányát vette el. Állásáról lemondva, kiköltözött Poroszországba apósa birtokára. Nyolc évig élt külföldön. Amikor hazatért, éppen abban az időben indult mozgalom a felvidéki képviselők körében, a rutén nép megsegítése érdekében, Egan nyomban megindította tevékenységét a havasi mezőgazdaság érdekében. A szegedi gazdasági kongresszuson előadást tartott Magyar állattenyésztésről fel a havasra címmel, egyidejűleg a rutén földön szerzett tapasztalatairól emlékiratot készített a megindítandó akcióra vonatkozólag. Darányi földművelésügyi miniszter lelkes fáradozását és a tervezetében foglalt helyes elgondolásokat végül is azzal jutalmazta, hogy kinevezte őt miniszteri megbízotti minőségben és széles hatáskörrel a hegyvidéki akció vezetőjévé.

Ezzel a kinevezéssel kezdődött valójában Egán kálváriája. Az ő páratlan emberi tulajdonságairól, közvetlen, lekötelező egyéniségéről, végtelen igazságszeretetéről. mély szociális érzékéről, sokoldalú képzettségéről, alapos tudásáról, hihetetlen szorgalmáról, munkakedvéről és munkabírásáról, leleményességéről és szívósságáról maradandó, örökbecsű emléket állított Bartha Miklós a "Kazárföldön"-ben. De erről szólnak a rutén nép körében sok helyütt még ma is élő legendák és történetek. Lehettek és bizonyára voltak Egannak is hibái, de ezek eltörpülnek nagysága és értékei mellett. Mérhetetlenül szerette hazáját és azt a fajtát, amelyhez bár nem kötötték őt vérségi kapcsolatok, de kevesen tudtak nálánál jobban megérteni és megbecsülni. Mindig, minden cselekedetével hazájának és nemzetének akart szolgálatot tenni.


A rutén akció.

A 18. század második Méhen és az egész 19. század folyamán végbement nagyarányú galíciai és orosz-lengyel zsidóvándorlás hatása elsősorban és a legnagyobb mértékben a ruténektől lakott északkeleti országrészben, Máramaros, Ung, Bereg vármegyékben volt érezhető. Itt ugyanaz a folyamat ment végbe, ami korábban, illetve ezzel egyidejűleg a szomszédos Galíciában és Bukovinában az ottani lengyel és ukrán földművelő paraszt népességgel történt. A jámbor, hiszékeny, nagy tömegeikben tanulatlan őslakosságot a bevándorolt és elszaporodott zsidóság, kivetkőzve minden emberi érzésből, elvetve minden erkölcsi gátlást, megtagadva minden szánalmat vagy könyörületet, kizárólag a harácsolás brutális ösztöneitől hajtva, valósággal mindenéből kifosztotta és saját földjén földönfutóvá tette. Ebben a tevékenységében a zsidóság kímélet és irgalom nélkül, könyörtelenül felhasznált minden eszközt, amely célja elérésében segítette. Ennek a könyvnek más fejezeteiben már többször szó esett a bevándorolt zsidóságnak, erről a minden képzeletet felülmúló élősdiségéről, úgyhogy most csak egy-két lényegesebb körülményre óhajtunk kiterjeszkedni.

Abban a csendes, fegyvertelen fajközi harcban, amely az új honfoglaló zsidóság és a szülőföldjét, viskóját, pár barázdányi kis földecskéjét amely számára az életet jelentette tíz körmével védelmező ruténség között kifejlődött, az előbbinek elsősorban az igénytelen, egyszerű és szívós ellenfelének ellenállóerejét kellett megtörnie. Erre a célra a leghatásosabb eszköznek a pálinka bizonyult. A zsidó szatócsok és korcsmárosok ösztönzésére ennek fogyasztása valóságos népszenvedéllyé lett. A pálinkaivás társadalmi ragálya szörnyű pusztítást vitt véghez a rutén nép soraiban. Nemcsak erkölcsi ellenállóereje roppant meg, nemcsak szellemi képességei satnyultak el, nemcsak értelme halványodott el, de anyagilag is teljesen tönkre ment. A pálinka pestis nyomán csökkent fizikai ereje és munkaképessége is. A legsötétebb nyomor zúdult rá. A pálinkaivás néhány évtized alatt tehetetlen, nyomorult páriává tette, ezt a népet. Amikor azután ráébredt szerencsétlen helyzetére, úgy érezte, nincs számára szabadulás ebből a pokolból, nem látott, más kivezető utat, mint újra a pálinkát. Amíg kezdetben a pálinka volt romlásba taszítója, most úgy érezte, a pálinka egyedüli vigasztalója, barátja, sőt életcélja. Az így harcképtelenné tett ellenfelet a zsidóság most már könnyűszerrel foszthatta ki mindenéből, vagyonából, emberi önérzetéből, szabadságából, becsületéből egyaránt. Az uzsora, a csalás, a hamis eskü, a hamis váltó és más hasonlók mindennapi és megszokott eszközök voltak a zsidóság kezében. Ilyen ellenféllel, ilyen harcmodorral és harci eszközökkel szemben még a harc edzettebb és ellenállóképesebb ellenfélnek is alul kellett volna maradnia. Hát meg a ruténeknek! Alig indult meg a küzdelem, máris eldőlt a zsidóság javára. A rutének mindenütt kiszorultak kicsiny falvaikból, apró házacskáikból fel a hegyoldalra és az erdőszélekre. Elvesztették kis földjeiket, csak a robot és a pálinka maradt meg számukra. Csak tengethették nyomorult rabszolga életüket a zsidóság kegyeiből, de csak azért, mert zsidó rabszolgatartóiknak szükségük volt rájuk. Már magában véve ez a zsidó invázió is pusztulást és megsemmisülést jelentett a rutén nép részére. Sajnos, ehhez azonban még egyéb súlyos bajok is járultak. Ezek aztán minden életlehetőségtől megfosztották ezt a jobb sorsra érdemes népet. A vármegyékre kiterjedő hatalmas mamut birtokok elvették előle a szabad levegőt, nemcsak termőföld nem jutott a rendkívüli szapora népnek, hanem még állatait sem tudta, hol legeltetni. Pedig a silány föld, a kedvezőtlen éghajlat amúgyis csak nagyon szegényes életet biztosítottak. Ebben a megnyomorított állapotban valóban nem volt más választás a tönkre jutott, elkeseredett rutén parasztnak, mint a kivándorlás ha volt elegendő pénze vagy a teljes megsemmisülés.

A tizenkettedik órában, a kilencvenes évek végén, a rutén nép szellemi vezetői, a görögkatolikus papság élén Firczák István munkácsi püspökkel együttműködve, a helyi közigazgatás néhány lelkiismeretes vezetőjével egy akarattal összefogott azzal a határozott szándékkal, hogy a kormány beavatkozását és segítségét kérik. Benató tanácskozások után megállapították a legszükségesebb tennivalókat, javaslataikat emlékiratba foglalták és eljuttatták az illetékes miniszterekhez. Mindenekelőtt a további zsidó bevándorlás ellen foglaltak állást, az állami iskolák számának szaporítását kívánták, a háziipar, nevezetesen a halina szövés, a kosárfonás, a faszerszámgyártás felkarolását és más hasonlókat javasoltak. A kormányban, főleg Darányi Ignác akkori földművelésügyi miniszterben meg is volt a segíteni akarás szándéka és akarata, csak a megfelelő, a hozzáértő ember hiányzott, akire rá lehetett volna bízni egy ilyen nagyjelentőségű akció megszervezését és lebonyolítását. Olyan valaki kellett, akiben meg van a szükséges sokoldalú szakismeret, vagy rátermettség, erély és találékonyság, emberismeret és akaraterő, legfőképpen pedig az ügy iránti lelkesedés.

Egan ebben az időben tért haza külföldről, hallott egyet-mást a ruténföldi állapotokról. Érdekelte a dolog, elment a helyszínre, hosszú hónapokat töltött a beregi és máramarosi hegyvidéken. Mint marhakereskedő Járta be a vidéket, közvetlen kapcsolatba került a néppel, megismerhette helyzetét. A szerzett benyomások és tapasztalatok minden sötéten sejtését felülmúlták. Egan megborzadva és megrendülve látta az irtózatos nyomort, a leírhatatlan szenvedést, a mérhetetlen sok gonoszságot és kegyetlenséget. Igazságérzete fellázadt, úgy érezte, hogy segíteni kell a magára hagyott és tehetetlenül vergődő népen. Firczák püspökek akciója éppen kapóra jött neki. Tapasztalatairól részletes jelentést készített, egyben megjelölte az utakat, módokat és eszközöket, amelyekkel véleménye szerint ki lehetne emelni súlyos helyzetéből a Ruténföld népét. Darányi, aki Egant már régóta ismerte és sokra értékelte, nyomban tisztában volt azzal, ha valaki, hát Egan az az ember, aki a hegyvidéki akciót megtudná szervezni és ott valóban komoly eredményeket tudna elérni. Egán rövidesen, mint miniszteri megbízott át is vette a hegyvidéki akció irányítását a lehető legszélesebb hatáskörrel és teljes felelősséggel.

Egan előre megállapított tervei szerint nyomban hozzá fogott a munkához. Figyelmét semmi se kerülte el. Tudatában volt annak, hogy csak egységes, átfogó, mindenre kiterjedő akcióval lehet eredményt elérni. Kedvenc eszméjének, a havasi állattenyésztésnek felkarolására most bőven kínálkozott alkalom. A havasi állattenyésztés és tejgazdálkodás meghonosításával új keresetforrásokat akart a ruténeknek biztosítani. Tirolból külön innthali gulyát hozattak a ruténföldi állattenyésztés fellendítése érdekében. Jelentős legelőterületeket vettek bérbe a szomszédos nagy uradalmaktól a rutén parasztoknak. Életlehetőségek teremtése mellett gondoskodni kellett arról is, hogy valamiképp kiszabaduljon a nép a zsidó pénz és áruuzsora karmaiból is. Erre csak egyetlen mód volt, hitel és fogyasztási szövetkezetek létesítése.
Egyébként az egész hegyvidéki akció megindításáról, ennek okairól és működéséről. Egán az akció fennállása után eltelt második év elején, 1900 február 12-én Munkácson megtartott értekezleten részletesen beszámolt. A következőkben mi is az ő jelentése nyomán ismertetjük a hegyvidéki kirendeltség működését.

A földművelésügyi minisztérium által 1897-ben megindított akció tulajdonképpen nemcsak a rutének, hanem a Kárpátokban lakó valamennyi válságos helyzetben lévő nép megsegítését célul tűzte ki maga elé Az akció kezdetét jelentette volna csak a rutének között Bereg megye szolyvai járásában megindult munka. A miniszteri kirendeltség teljes egyetértésben a minisztériummal főképp három irányban dolgozott. Elsősorban földet kellett szerezni a nagy földhiányban szenvedő népeknek. A miniszter kibérelt tehát a gróf Schönborn uradalomtól 25 évre 12.622 hold földet. Ezt azután 41 községben 4303 földműves között osztotta ki. Eleinte a földeket csak próbaévre adták ki és csak a szerzett tapasztalatok alapján adták ki újabb 11 évre. Ez a megoldás lehetővé tette, hogy a bérlő a földet jóformán a sajátjának tekintse és azon a lehető legbelterjesebben gazdálkodjék. A bérletek kiosztásánál a nyerészkedés teljesen ki volt kapcsolva. Elvi okokból azt sem engedték meg a bérlőknek, hogy társaságokba tömörüljenek, nehogy ezekben a gazdaságilag gyengébbek az erősebbeket kihasználják. A termelés színvonalának emelése érdekében a kirendeltség a beregi Verhovinában három mintagazdaságot létesített. Nagy súlyt fektetett a havasi legelők fejlesztésére. Az állattenyésztés színvonalának emelése érdekében két év alatt 1600 darab tenyészállatot importáltak. E téren olyan áldozatokról van szó, aminőket egyetlen más ország sem hozott még. A földművesek ezeket az állatokat 5, illetve 4 évi részletfizetésre kapták. A tőke visszafizetésének megkezdésére tulajdonképpen azonban csak a második év letelte után került sor.

Az akciónak egyik legfontosabb feladata a tisztességes hitelellátás biztosítása volt. Csak ettől lehetett remélni a hegyvidéki nép közgazdasági megerősödését és pénzügyi önállóságát s azt, hogy végre kiszabadul elnyomói kezéből. Földhitel ezen a vidéken egyáltalában nem létezett. A vidéki kis pénzintézetek sem nyújtottak jelzálogkölcsönt ezen a vidéken, mert a tapasztalat szerint, ha egy-egy parasztbirtok árverésre került, a vidék összes uzsorásai és kocsmárosai kartellszerűen összefogtak, a birtokot egészen alacsonyra értékelték, az árverésen összejátszottak és 20-30 holdas birtokot potom pár forintért vettek meg, a pénzintézet pedig a kölcsönre csúnyán ráfizetett. A szegény nép csak személyi hitel formájában kapott pénzt. A legelterjedtebb minimális kamat tíz forint után hetenként egy forint, egy évre tehát 52 forint. De nagyon sokszor ennek kétszerese, sőt négyszerese is. Egyetlen megoldás a hitelszövetkezet volt. A szolyvai járásban másfél esztendő alatt 11 ilyen hitelszövetkezet alakult. Az új intézmény jelentőségét természetesen a kereskedők (értsd zsidók) sokkal hamarább felfogták, mint a parasztok. Tömegesen akartak belépni a szövetkezetbe. Az a veszély fenyegetett, hogy mindenütt többségben lesznek és a hitelszövetkezetek hamarosan kezükre jutnak. Hogy ezt megakadályozza, a kirendeltség minden egyes hitelszövetkezet megalakulását közvetlenül kezében tartotta. A kölcsönök kiutalásánál a szövetkezetek nagy körültekintéssel és elővigyázatossággal jártak el. Pontosan megállapították, hogy a kölcsön mire kell, ha uzsorásnál fennálló adósság kifizetésére kellett, akkor a szövetkezeti igazgatóságának egyik tagja számolt el a hitelezővel, ha marhavásárlásra kellett a pénz, ugyancsak az igazgatóság egyik tagja ment ki a vásárba. A szövetkezetek elnöke mindenütt a helybeli lelkész. A 11 szolyvai járásbeli szövetkezet hét hónapi működése alatt 481 esetben folyósított kölcsönt 54.219 korona erejéig. Kétségkívül ez a hitelszövetkezeti akció képezte a kirendeltség munkásságának legjelentősebb részét.

A szövetkezetek megalakítása természetesen nem ment mindenütt simán. Különösen Zugon és Kisszolyván kellett nagy akadályokkal megküzdeni. Mindkét község közel a galíciai határnál fekszik, kereskedői rövid idő alatt tetemes vagyont sefteltek össze, úgyhogy nem egy Karlsbadba ment nyaralni. Ezekben a községekben 25, illetve 18 éven át még a községi bíró is zsidó volt. Zugon az egész községi birtoknak két harmada már a nem keresztények kezén van. Többségben vannak a képviselőtestületben s mint pénzhatalmak uralkodnak az egész vidék felett. Hatalmuk és összeköttetésük elér egészen Budapestig. A szövetkezet alakuló gyűlésére 45 ember jött csak el. A templomból kijövő nép (maga a templom is olyan területen áll, amely a zsidóé) megrekedt a kocsmában. Egán maga volt kénytelen áthozni őket a kocsmából. Utasításai alapján meg is alakult a hitelszövetkezet. A kereskedők azonban a népet csakhamar lebeszélték a dologról, úgyhogy ezek a részleteket nem voltak hajlandók fizetni. A község két papja teljesen reménytelennek látta a helyzetet, menekülni akart és áthelyezését kérte. Itt tehát olyan emberre volt szükség, akinek volt bátorsága szembe szállni a zsidók terrorjával. Külön püspöki engedéllyel megjelent Kisszolyván és Zugon Egán megbízásából Thegze Géza lelkész, akinek házát két év alatt négyszer gyújtották fel, mert hívei körében meg merte szervezni a hitelszövetkezetet. Éjszaka banditák törtek be lakásába, feleségét megszúrták, ő maga csak úgy menekült meg a haláltól, hogy az ágy mellett álló fegyverrel leütötte egyik támadóját.

A beregi zsidóság kezdettől fogva gyanakodva és ellenségesen nézte az állami akciót. A hitelszövetkezetek megalakítása már túlságosan idegessé tették őket. Az áruraktárak felállításával aztán vége lett türelmüknek. Ettől kezdve fanatikus harcot hirdettek minden ellen, ami az állami akcióval összefüggött. Valósággal üldözőbe vettek mindenkit, aki az állami akcióhoz csatlakozott, örökét állítottak a szövetkezeti áruraktárak elé, hogy oda paraszt ember be ne merjen menni. Akik ennek dacára ott vásárolták be szükségletüket, azoknak nem voltak hajlandók őrölni. Ez annál is nagyobb baj volt, mert az összes malmok használata zsidók kezében volt. A zsidók gyújtogatással, sőt halállal is megfenyegették azokat, akik a hitelszövetkezetekkel kapcsolatban állottak. Az áruraktárakat, ha nem lettek volna már az első naptól kezdve biztosítva, már régen mind lángba borították volna. A zsidók nyílt ellenszegülése akkor érte el tetőpontját, amikor híre járt, hogy a miniszteri kirendeltség eljárt a pénzügyminisztériumnál, hogy a hitelszövetkezeti raktárak részére italmérési engedélyt is adjon. Miért határozta el magát erre a kirendeltség? A hegyvidéken a pálinka ma már nem luxuscikk. Az elcsigázott és rosszul táplálkozó népnél a pálinka már az élelmiszer szerepét játssza. Akit a nép sorsa érdekel, arra kell törekedjék, hogy ez a fontos tápszer hamisítatlan formában jusson el a néphez. Továbbá, hogy a nép a kocsmák demoralizáló hatása alól szabaduljon ki. A nép ma már nem a pálinka miatt megy tönkre, hanem azért, mert a pálinka tíz kézen megy keresztül. Mindenki önt hozzá vizet, de hogy mégis erős legyen, vitriolt vagy más maró és egészségtelen anyagot kever hozzá. Másrészt a nép fő megrontója a kocsma, mert itt berúgatják, hogy ebben az állapotában ebből a jámbor népből mindent kivegyenek. Aki a népnek a pálinkát adja ezen a vidéken, az tartja őt a kezében. A hitelszövetkezetek nem akartak kocsmákat nyitni. A poharankénti kimérés tehát szigorúan tilos volt. Csupán arról volt szó, hogy a nép otthoni fogyasztásra hamisítatlan pálinkát kapjon, másrészt kiszabaduljon a kocsmák hatása alól. Csodálatos módon a pénzügyminisztérium a kirendeltség felterjesztését nem fogadta el és az engedély megadását attól tette függővé, hogy a községek képviselőtestületei a meglévő kocsmák mellé óhajtják-e még egy italmérés engedélyezését. A zsidóknak ez újabb alkalmat adott arra, hogy minden erejüket mozgósítsák az akció ellen. Az Ung megyei zsidók főrabbijuk vezetése alatt monstre küldöttségben kérték Firczák püspököt, hogy akadályozza meg a hitelszövetkezeti italmérést. A küldöttségek egész sora járt az illetékes pénzügyi igazgatóságoknál, pénzügyminisztériumban és befolyásos tényezőknél, valamint a galíciai csodarabbiknál. A hitelszövetkezetek mellett nem kevésbé fontosak, sőt talán még fontosabbak az áruraktárak. Csak ezek segítségével lehetett kiszabadítani a népet az áruuzsorából. A falusi szatócs, ha a paraszt fizetni akar, nem fogadja el a pénzt. Csak így érheti el célját, azt t. i., hogy két- három év után számoljon vevőjével, aki ekkor már fizetni nem tud, jön a váltó, a kötelezvény és az árverés. A tömegcikkeknél a szövetkezet megelégedett 5% haszonnal, míg a drágább, finomabb áruknál a haszonkulcs felemelkedett 12-15 százalékra. Az áruraktárak csakhamar közkedveltségnek örvendettek. Egy év alatt a szolyvai járásban 12 elárusítóhely nyílt meg, amelyek állandóan emelkedő forgalmat bonyolítottak le.


Eredmények és ellenségek.

Egan munkácsi jelentésében, mint láthatjuk, nyílt és őszinte képet rajzolt a helyzetről. Az elért eredményekről alig szólt, csak néhány számot sorakoztatott fel. Beismerte, hogy a munka legkezdetén állanak még csak. Amit eddig végeztek, az részben csak kísérlet volt, a cél az, hogy ami jól bevált, azt tovább vigyék más területre is. Nem becsülte le Egan a fennálló akadályokat és nehézségeket sem, ellenkezőleg, kertelés nélkül rámutatott ezekre is. Beszámolójának ebben a részében, bármennyire is óvakodott az érzékeny pontoktól, nem hallgathatta el a zsidóság ellenséges magatartását sem, amely helyenként már gyilkos gyűlöletté fajult. Egan kezdetben nem volt antiszemita. Ha végül is azzá lett, a zsidók tették őt ilyenné. Nem azzal jött a Ruténföldre, hogy a zsidóknak mindenképpen ártson, hanem, hogy a ruténeken valamiképp segítsen; legkevésbé ő tehetett arról, hogy ebben a törekvésében szembe találta magát a zsidó érdekekkel. Az kétségtelen, hogy a két nép harcában Egan habozás nélkül a ruténség oldalára állott, mert ez volt a gyengébb, az elhagyatott, a kifosztott, mert ennek oldalán volt az igazság. A harcot a zsidósággal Egan nem kereste, azt rákényszerítették, neki szerepénél és küldetésénél fogva nem lehetett kitérni ez elől. Egan a kihívást elfogadta. S megindult egy késhegyig menő kíméletlen harc.

A becsületes és tárgyilagos kritikától Egan sohasem riadt vissza. Sőt inkább kereste és várta ezt. A gyűlölettel és gonoszsággal szemben azonban kíméletlen volt. Tulajdonképpen már az akció megindulásakor szembekerült a zsidósággal, mert ez kezdettől fogva ellenségét látta benne. Egyszerre, szinte parancsszóra minden mozgásba jött, az egész zsidóság, a verhovinai utolsó kis zsidó szatócstól fel a befolyásos budapesti szerkesztőkig és nagykapitalistákig, képviselőkig, minisztériumokig, egyszerre mindenki megmozdult és felvonult Egan ellen. Kímélet nélkül támadták őt emberi becsületében, megállapították, hogy tudatlan, tájékozatlan, könnyelmű, pazarló, dilettáns, nyílt és burkolt rágalmak egész özöne zúdult rá. Egan azonban hallgatott és tovább dolgozott. A tények és eredmények mindenben igazolták őt. Ezekkel viszont sohasem kérkedett. E helyett az érdeklődők részére kétszer is olcsó tanulmányutat rendezett a Verhovinára, hogy saját szemükkel győződjenek meg a valóságról. Nem kényelmes, luxus kirándulások, hanem kora hajnaltól napestig tartó fárasztó, nehéz túrák voltak ezek a kirándulások, de aki vette magának a fáradságot és részt vett ezen a tanulmányúton, az sok-sok élménnyel és tanulsággal gazdagodott. Nemcsak Verhovina vadregényes havasait ismerhette meg, hanem láthatta azt a mérhetetlen és leírhatatlan nyomort, amelybe jórészt a zsidó parazitizmus taszította ezt a népet, de láthatta Egan egy-két esztendős munkájának nagyszerű eredményeit is, a hitelszövetkezeteket, az áruraktárakat, a boltokat, a földbérletet, a havasi legelőket és magát az önbizalmát visszanyert, reménnyel és hittel teli rutén népet. A tanulmányút során érintett falvakban mindenütt papjai élén felsorakozik hálát és köszönetet mondani ez a nép, amelyik most már érzi, hogy törődnek vele, segíteni akarnak rajta. Egan nem kímélte ezeken az utakon vendégeit, mindenüvé elvitte őket, mindent meg akart mutatni nekik. Minden faluban szövetkezeti gyűlés volt, az áruraktár megtekintésére is sor került s nem maradt el a látogatás a havasokra. Az 1899 őszén rendezett tanulmányút programjából, amely szeptember 6-12-ig, tehát egy hétig tartott, bemutatjuk két nap programját annak szemléltetésére, hogy mennyire igyekezik Egan kihasználni az időt, hogy a látogatóknak minél többet nyújthasson. Szeptember 8, reggel 5 árakor indulás Szolyváról, reggel 6 órakor értekezlet Bereg Szt. Miklóson, fél 8-kor értekezlet Frigyesfalván, 10 órakor értekezlet Felső Viznyicén, délben 13 órakor indulás lóháton, Felső Viznyicéről, Puznyákfalván, Patkanyocon át Nagy Mogyorósra, délután 4 órakor értekezlet Nagy Mogyoróson, meghálás Munkácson. Szeptember 11-én, reggel 5 órakor indulás Vereckéről. 7 órakor a beszkidi emlék megtekintése a galíciai határon, visszatérés Vercckére, délelőtt 10 órakor villásreggeli Vereckén, 11 órakor ebéd Alsó Vereckén. 12 órakor indulás Alsó Vereckéről Volocra, délután l órakor Volocról indulás lóháton a Fircák havasra, 4 órakor indulás a Fircák havasról a Névtelen havasra, meghálás a Névtelen havason. A tanulmányutakon elsősorban az Egan által meghívottak vehettek részt, az 1899-ben a résztvevők között találjuk Darányi Ignác földművelésügyi minisztert, Hágára Viktor beregi, Török József gróf ungi főispánokat, Pirkner János állattenyésztési felügyelőt, továbbá Majláth József és Széchenyi Imre grófokat. Ott volt Bartha Miklós is, aki erről az úrról írta meg örökszép dokumentumul a Kazár földönt. Éppen ezeken az utakon is megmutatkozó nagyszerű tények és eredmények fokozták fel a végsőkig a zsidóság dühét és bosszúját. A zsidóság érezte, ha Egan még sokáig folytathatja munkáját, ha az akció tevékenységi körét a szolyvai járásból kiterjesztik a szomszédos járásokra, sőt egész Bereg és Máramaros vármegyékre, akkor a rutén nép feltartóztathatatlanul kicsúszik kezei közül, kiszabadul a lelketlen uzsorások és a kapzsi pálinkamérők karmaiból, visszanyeri életkedvét, bátorságát, egyszóval, nem lesz többé szabad prédája a zsidó élősdiségnek. Ezt nem tudta elviselni a zsidóság, létében érezte magát fenyegetve, ez volt tehát bosszújának igazi rugója. Egan hihetetlen lelki nyugalommal tért napirendre az ellene irányult támadások felett. És amikor Munkácson végre alkalom adódott a megszólalásra, most se támadt, inkább csak védekezett és bizonyított. Jelentése már ismertetett részében is beszélt már a zsidóság magatartásáról, de még inkább ki kellett erre térnie, amikor a jövő feladatairól szólt, amikor a zsidóság mindenütt érvényesülő hatását, befolyását és mindent elnyomó hatalmát kellett érzékeltetnie.

A kirendeltség további feladatai közül kiemelte Egan a tagosítás keresztülvitelét, a havasi legelőterületek megfelelő kezelésének biztosítását, a vadászati törvény módosítását, elvégre is a szegény hegyvidéki paraszt, ha zabot vet, azt saját használatára vesse, ne a vadsertésnek. Nem lehet fenntartani azt az állapotot, hogy a vadsertés a nép kenyerén és krumpliján hízzék, végül pedig újabb és újabb legelőterületeket kell biztosítani a népnek. A legfontosabb azonban a jogrend helyreállítás az északkeleti országrész, mert ott ma a hamis eskü uralkodik és lehetetlenné tesz minden igazságszolgáltatást. Ahol akármilyen igazságtalan és valótlan ügy bizonyítására könnyűszerrel lehet kapni 50 krajcárért, fél óra alatt nem egy, de akár száz tanút is, ahol például Bilkét vagy Szaploncát általában úgy ismerik, hogy ott a lakosság nagy részének a hamis eskütevés rendszeres kenyérkeresete, az olyan vidéken, ahol rendszeres taksája van a gyújtogatásnak aszerint, hogy szalma, cserép, vagy zsindelyfedeles házat kell felgyújtani, ahol a rablás, az útonállás és a gyilkolás az áldozat testalkata, kora és ereje szerint lesz díjazva, ahol az ellentanú retteg a vádlott hosszújától, ha ellene vallani merne, ahol a gyújtogatás és gyilkolás veszélye a bírót is fenyegeti, ahol emberemlékezet óta nem tudnak olyan esetről, amikor a szegény paraszt a máshitű zsidó ellenfelével szemben igazságot kapott volna, ott nem lehet európai értelemben vett igazságszolgáltatásról beszélni. Az igazságszolgáltatás rákfenéje a hamis eskü. Itt csak két módon lehet segíteni. Esküdjék ki-ki a saját Istenére. Tehát vissza kell állítani a rituális esküt, vagy ha erre azt mondják, hogy ez lehetetlen, úgy nem marad más hátra, mint azokban a megyékben, ahol ez az undorító rákfene demoralizálja közéletünket, az eskü bizonyító erejét el kell törölni.

Az olyan vidéken, mint amilyen az északkeleti hegyvidék, ahol a bevándorlók a törvény kijátszását, mint külön mesterséget űzik és ahol ennek fortélyai apáról-fiúra szalmák, csak külön, kivételes intézkedésekkel lehet a bajon segítem. A törvénykijátszás elképesztő példái ismeretesek ezen a vidéken. Meg kell akadályozni például az olyan eseteket, amikor az írni, olvasni sem tudó szerencsétlen paraszttal olyan szerződést iratnak alá, amely szerint, per esetén, az edelényi vagy titeli járásbíróság lesz az illetékes. A nyomorult földműves, akinek legtöbbször annyi pénze sincs, hogy gyermekeinek kenyeret adjon, hogy gondolhat arra, hogy oly messzire elutazzék a bírói tárgyalásra. Elmarasztalják. Nap-nap után ismétlődnek olyan esetek, amikor a szegény paraszt birtoka azért vész el, mert oly szerződést iratnak alá vele, amelyben állítólag birtokából csak egy fél holdacskát ad el, a szerződés szövege azonban az egész birtok eladásáról szól.

Előadása utolsó szakaszában Egan, végül magáról, a maga külön harcáról és helyzetéről is beszélt. Hangoztatta, hogy mindazért, amit erre vonatkozóan mond, kizárólag ő a felelős. "Érzem"- mondotta többek között- "hogy most teendő nyilatkozatom, tekintetbe véve a nálunk ma uralkodó áramlatokat, állásomba kerülhet de ha bukom is, legalább kötelességemet teljesítettem. A személyes szempont itt egészen mellékes. A rám bízott ügy tekintetében azonban egy hajszálnyira sem engedhetek koncessziót, az ügynek minden körülmények között győznie kell." A sokat emlegetett kivándorlás oka itt a határmenti vármegyékben, a bevándorlásban keresendő. Ezek a bevándorlók, Egan szerint, nem azonosak az igazi, a Palesztinai szemita zsidókkal, a vörös, szőkés, magastermetű, kerekfejű, vad, vakmerő, fanatikus galíciai és ruténföldi zsidók az egykori kazárok leszármazottai. (?) Mindenütt ellenséges, gyűlölködő magatartást tanúsítanak, erőszakosak, fortélyosak, hatalomra vágyók. A hegyvidéki kirendeltség nem zárkózott fel előlük, juttatott nekik a földbérletekből, a tenyészállatokból, bevonták őket itt-ott a hitelszövetkezeti akcióba is. Mindent megtett, amit megtehetett tehát, hogy békességben lehessen a zsidósággal, de a túlsó oldal nem méltányolta ezt a szándékát. Nem érez ellenséges szándékokat a zsidósággal szemben, nem is antiszemita, a szó megszokott értelmében, de nem szereti a zsidót, mint fajt, mert félti tőlük az országot, az ország nemzeti jellegét és egzisztenciáját. Ha a zsidók befolyása továbbra is ily mértékben terjed, előbb-utóbb tönkretesznek bennünket, ha nem válnak őszintén és igazán minden fenntartás nélkül magyarrá. Mert nem lehet magyarnak tekinteni az olyan zsidót, bármilyen hangzású is a neve, aki a párizsi Alliancétől kapja az utasításokat, aki a magyarral szemben zsidónak a pártját fogja, bármit követett is el. Az utóbbi évtizedekben minden ellenőrzés nélkül betódult vagyontalan és minden lelkiismeret nélküli zsidó proletár tömeget haladéktalanul meg kell rostálni. A legnagyobb részük különben is olyan, akinek nincs semmiféle foglalkozása. Semmi szükség sincs arra, hogy mi olyanokat tűrjünk el magunk között, akik csak a mi népünk kiszipolyozásával tartják fenn magukat. Senki sem veheti tőlünk rossz néven, ha mi a véreinket védjük, ez nem felekezeti kérdés, hanem az önfenntartás kötelessége. Éppen ezért az akcióval szemben kifejtett nyílt ellenszegülést és titkos aknamunkát többé nem nézhetjük el. Mindenki ellen, aki az akció ellenségei mellé áll, késhegyig menő harcot hirdetünk. Feladatunk ugyan nem a harc állapította meg beszéde végén Egan, de küzdeni fogunk, ha a kardot a kezünkbe erőszakolják.

Egan beszéde mély hatást gyakorolt a jelenlevőkre. Hallgatósága ismételten hangos tüntetést rendezett mellette, előadása végén pedig szűnni nem akart a taps és az éljenzés. A felszólalók az akciónak a többi vármegyére való kiterjesztésére tettek javaslatokat. A jelenlevő liberális érzelmű képviselők, a tömeghangulattal nem mertek szembehelyezkedni, csak egy-két bizonytalan célzásban helytelenítették Egan beszédének a zsidókérdésre vonatkozó részleteit. A budapesti zsidó sajtó azonban felekezeti ügyet csinált Egan beszédéből. Antiszemitizmussal, gyűlölködéssel, elfogultsággal vádolták, az akció éléről való eltávolítását követelték. Darányi ellen is heves támadások hangzottak el. Egan, hogy minisztere helyzetén könnyítsen, nyilatkozatot adott ki, amelyben beszédének félreértésre alkalmat adó, egyes kitételeit magyarázta meg. Darányi egyébként a leghatározottabb formában Egan védelmére kelt, bizalmáról biztosította, sőt hatáskörét még ki is terjesztette.

Már-már úgy látszott, a zsidóságnak bele kell törődnie abba, hogy Egant nem lehet helyéről kiemelni, amikor váratlanul segítségére sietett Paris Frigyes kir. ügyész, aki magánszorgalomból a szövetkezeti kérdés terén végzett bizonyos tanulmányokat s ezen a réven akart bejutni a hegyvidéki kirendeltséghez. Noha csak arról volt szó, hogy a kirendeltségnél, mint Egan helyettese működik majd Paris, azonban szakismereteire hivatkozva irányt akart szabni az akció egész munkásságának. Paris, hogy célt érhessen, kicsinyes szempontokból kiindulva bírálgatja Egan működését; bíráló megjegyzései belekerülnek a zsidó lapokba, úgyhogy csakhamar újabb támadó hadjárat indul meg a hegyvidéki kirendeltség munkája ellen. Parissal kezdetben maga Egan kereste a kapcsolatot, szüksége lett volna megértő munkatársra, akivel megosztja a teendőket, maga kérte Paris beosztását az akcióhoz. Amikor azonban látta, hogy összeférhetetlen, sőt merőben más gondolkozása ember, akiből minden gyakorlati érzék hiányzik, hamarosan szakított vele. Paris iránt érzett ellenszenvét fokozta még az a körülmény is, hogy időközben tudomására jutott, hogy Parisnak szabadkőműves és zsidó körökkel vannak kapcsolatai. Kézenfekvőnek látszott a feltevés, hogy Parist ezek a zsidó szabadkőműves körök igyekeztek Egan mellé csempészni, hogy szemmel tarthassák, munkáját nehezítsék és az egész kirendeltségben zavarokat támasszanak. Paristól azonban nem lehetett egykönnyen szabadulni. Darányi végül is Egan és Paris vitájában ismét az előbbinek adott igazat. Páris évekkel később, amikor már Egan nem élt és Darányi sem volt miniszter, egy kis könyvecskében próbálta szerepét tisztázni. Ebben újra felsorakoztatta azokat a kifogásokat az akció ellen, amelyeket korábban a zsidó lapok hangoztattak állandóan. Azt, hogy Egan nem alapos, nem körültekintő, elragadja a szenvedély, erőszakos, nem keresi a kapcsolatot a társadalommal, szembeszáll a hatóságokkal, nem mérlegeli a lehetőségeket, légvárakat épít, ellensége a zsidóságnak. Paris, mint saját visszaemlékezéséből is kiviláglik, liberális, humanista szellemben szerette volna vezetni az akciót, ő úgy akart használni a ruténeknek, hogy közben semmit se ártson a zsidóknak, a szövetkezetekkel szemben a kereskedelmet vette védelmébe, hosszú, tizenöt- húsz esztendős munkaprogramot csinált, a zsidókérdést úgy akarta megoldani, hogy földművelésre szoktatja a zsidókat. Paris egyébként a leghatározottabban tagadja, hogy a zsidóság kezében eszköz lett volna a rutén akció ellen, jóhiszeműségére és ellentétes meggyőződésére hivatkozik. A tények azonban megcáfolják védekezését. Nyilván Darányi Ignácnak is más volt a meggyőződése, mert Paris saját bevallása szerint, kihallgatása során közölte vele, hogy az a gyanú ellene, hogy egy titkos koalíció megbízásából a rutén akció szétrobbantására vállalkozott.


A vég.

A nagy viták azután lassan elcsitultak. A zsidóság úgy érezte, hogy ezt a harcot egyelőre elvesztette. Egant nem lehetett helyéről eltávolítani. A végső harcot bizonyára nem adták ugyan még fel vele szemben, de Egan egyelőre nyugodtan dolgozhatott. Új, nagy terveket forgatott fejében. s Új eszmék, új ötletek foglalkoztatták. Máramarost szerette volna minél hamarább teljesen bekapcsolni a kirendeltség munkájába. De ez egyelőre nehezen ment. Éjt nappallá téve tárgyalt, tanácskozott, dolgozott az új sikerekért.

A nagy harc kellős közepén 1901 szeptember 20-án mint a derült égből a villámcsapás, úgy jött a lesújtó hír: Egan Ede a reggeli órákban, az ungvári országúton, egy kis dombtetőn, golyótól találva, meghalt. Az egész ország mély megdöbbenéssel fogadta a hírt. Verhovina és népe pedig sötét, fájdalmas gyászba borult. Elvesztette nagy jótevőjét, fáradhatatlan pártfogóját és megmentőjét, hogy halt meg Egan Ede? Erre a kérdésre ma sem tudunk kielégítő feleletet adni. Szemtanúja az esetnek nem volt. Egan kísérője a lövés pillanatában nem tartózkodott mellette. A tények és a körülmények egymásnak sok tekintetben egészen ellentmondanak. Csak annyi állapítható meg. hogy Egan, kezében vadászfegyverével, felkapaszkodva a meredek domboldalon, alig tehetett néhány lépést, mikor eldördült a halálos lövés. A nagy körültekintései lefolytatott vizsgálat adatait és eredményeit nem közölték a nyilvánossággal. A vizsgálatot többször megismételték, de a homályos kérdéseket nem lehetett tisztázni. Hivatalos álláspont szerint csak szerencsétlenség történhetett. A budapesti zsidó sajtó gyanús buzgósággal az első perctől kezdve azt akarta elhitetni a közvéleménnyel, hogy Egan öngyilkosságot követelt el, valószínűsítem igyekeztek ezt a feltevést azzal, hogy Egan az utóbbi hetekben el volt már keseredve, nagyon lehangolták a kedvezőtlen hírek, súlyosan gyötörte az idegbaja is, bizonyára ilyen lelkiállapotban határozta el magát az öngyilkosságra. Ezzel szemben azok, akik közelről ismerlek azt az elfajult küzdelmet, amely Egan és az egész hegyvidéki kirendeltség ellen folyt, akiknek tudomásuk volt azokról a halálos fenyegetésekről, amelyben Egannak nap-nap után része volt és akik ismerték a verhovinai banditavilágot, tudták, hogy Egan állandó életveszedelemben forgott. De tudta maga Egan is, hogy életére törnek, ezért akart már korábban nagyobb összegű életbiztosítást kötni. A budapesti életbiztosítók csak Darányi közbelépésére voltak hajlandók vele megállapodást kötni. A rutén nép, a magyar közvélemény nagyobb része határozottan meg volt győződve, hogy Egan gyilkos merénylet áldoznia leli. A boncolás és többszöri helyszíni szemle Egan útitársának, Rochlitz főerdésznek vallomása, barátainak, munkatársainak. Török főispánnak és Firczák püspöknek vallomásai egytől-egyig kizárták az öngyilkosság lehetőségét. Ennek a feltevésnek ellentmond elsősorban Egannak magának az egyénisége és a természete. A halálát megelőző napon hosszabb időt töltött együtt Firczák püspökkel, akivel az akció részleteit, újabb eredményeit és legközelebbi terveit beszélte meg. részletesen összeállította másnapi munkaprogramját és szállodai szobát is rendelt magának Munkácson. Tehát készült a másnapi munkára. Nem foglalkoztathatta az öngyilkosság gondolata. A körültekintő vizsgálat a szerencsétlen véletlent is kizártnak tartotta. Ezzel szemben mind több jel szólt a gyilkosság mellett. A lábnyomok, amelyeket a helyszínen találtak, a vérnyomok, a lövés módja, a fegyvervizsgálati eredmény közzétételének elmulasztása, mind amellett bizonyított, hogy előre kitervelt orgyilkosság történt. De bármi történt is azon a kora őszi reggelen az ungvári országúton, Egan Ede nem volt többé. A magyar közélet szegényebb lett egy kemény, markáns, harcos egyéniséggel, a rutén nép pedig árván maradt. A hősi harc véget ért, újra sötétség borult Verhovinára, a zsidóság pedig újra szabadon folytathatta üzelmek. A bosszúállás gonosz és sötét ösztönei azonban még sokáig nem pihentek el Egan halála után. A Budapesti Napló, hónapokkal később, mikor már a hatósági vizsgálat kétségkívül megállapította, hogy öngyilkosságról nem lehet szó, szószerint azt írta: "a nyomozás minden kétséget kizáróan kiderítette, hogy Egan öngyilkosságot követett el". Az Egyenlőség, amely különben az Egan elleni támadások céljára külön rovatot is nyitott, kijelentette, hogy a rombolás munkáját nem szabad tovább folytatni, nem lehet tűrni, hogy a közvagyont ezentúl is lelketlenül elpocsékolják.

Egan halála mély és osztatlan részvétet keltett az egész magyar társadalomban. Az egyetemi ifjúság külön gyászistentiszteletet rendezett lelkiüdvéért. Rövidesen nagyszabású szoborgyűjtési akció indult meg. Bár a költségek hamarosan egybegyűltek, a szobor felállítására máig sem került sor. De Egan elvesztését legjobban mégis csak a rutén nép fájlalta. A legegyszerűbb rutén paraszt is megértette, hogy a veszteség irtózatos nagy és szinte pótolhatatlan. Évek, sőt évtizedek múlva is áhítattal és szeretettel emlegették a pán főnagyságost, aki annakidején egész szívvel-lélekkel, minden tudásával, akaratával, sőt életével is melléjük állt. Dudinszky Nesztor, az ismert nevű rutén papíró a rabszolgák földjéről írott munkájában többször is idézi Egan emlékét:

"Már 1868 óta folyik a rablóhadjárat... a kazár pusztítás, csak egy ember találkozott, ki bátran merte odavágni a bosszút lihegő, bámulatosán vakmerő kazárhadnak, "ne tovább, csürhehad". S az oly titokzatos körülmények között múlt ki. Sok rutén emberrel volt alkalmam már beszélni, mindegyik, mikor felemlítettem az Egan nevet, levette kalapját és szomorúan felnézett az égre, mintha onnét esdené vissza az atyját. Némelyik meg is próbálta idézni: "Pán főnagyságos, megöl a nyomor, ha vissza nem jössz!"

"Kisbereznán szövetkezeti gyűlés volt. A gyűlésen megjelent Egan Ede is. Szigorú kötelességévé tette a falusi bíróknak is a szövetkezeti gyűlésen való megjelenést, összegyűlt a nép. Bocskoros, kiéhezett alakok, kik között idegesen járt-kelt egy pirosképű, feketeruhás, barna alak hosszú pajesszel. A szegény rutén nép tiszteletteljesen nyitott neki utat hisz a kezében volt. Megérkezett Egan Ede megnyitotta a gyűlést. Hol a bíró? kérdezte fürkészve. Itt vagyok, nagyságos úr, szólt és előlépett a kaftános. Erre Egan a nép közé vegyült, hosszasan beszélgetett velük, aminek eredménye az lett, hogy a zsidó bírót felfüggesztette."

Hideg, téli szellő tarol át a völgyeken. Sivít, majd elcsendesedik. Megkavarja a hópelyhes ködfoszlányokat s újra előjön egy pár pillanatra. Azután megint kezdi az őrült hajszajárást...
Hajszolja hideg leheletét, behálózva a hegyeket, végigboronálva a csermelyek egykedvű habbodrait...
S valahol Ungvár mellett, ez őrült hajszajárásban szilárdan áll egy kereszt s néz a Kazárföld felé...
Szilárdan áll itt, amilyen szilárd, törhetetlen volt az a férfiú, kinek emlékére emeltetett, Egan Ede...
A múlandóságot szimbolizáló, kusza, ködös, téli idő eszembe juttatja azt a kereseteit s azt a férfiút... eszembe juttatja egy népnek mérhetetlen szenvedését s egy népnek zokogása fúl el soraimban, egy öntudatára meg nem ébredt nép zokog bennem, egy elhullott hős emléke előtt...
Egan Ede meghalt... elérte minden ember osztályrésze, a halál. De ki idézte elő, rejtélyes az még most is...
Consummatum est. Meghalt a nagy népmentő. De mégis nem múlhatott el anélkül, hogy emléke ne maradjon fenn... Fennmaradt a sok jótett, a nagy jövőre jogosító, de még csak megindulóban lévő munkaterv... kérdés volt, vajon utódai a tervezetből lesznek-e képesek örök emléket állítani nagy elődjüknek. Ehhez nagy talentum, óriási fizikum, nagy munkaerő, végtelen jó szív, hatalmas energia, fanatikus igazságszeretet, megértő lélek, egyenes gerinc s lelkiismeret kellett. Ehhez egy új Egan Edére volt szükség... s épp ezért hívei gyűjtést rendeztek szobrára, hogy ércben álljon követendő példaképpen az a férfiú, ki megvetett rangot, fizetést, címet, nyugodalmat csak azért, hogy egy nép szent ügyét szolgálja, sőt odavetette életét...
Nagy összeg gyűlt egybe, el is készült a szobor, mely Szolyván lett volna felállítandó, sőt pár évvel ezelőtt az erre létesült bizottság át is vette azt a bizonyos szobrot s a szobor még sincs sehol...
Joggal kérdem hát, nemcsak az adakozók, de az egész rutén nép nevében, hol van Egan Ede szobra?
Süvít a hideg téli szellő... s valahol egy nép sír Egan Ede után... valahol az igazság követeli a nagy férfiú szobrát... valahol oly szomorú a táj a hóval borított, fekete Verhovinán...

Egan Ede szobrát a liberális Magyarország elsikkasztotta, a mai fajvédő Magyarországnak becsületbeli kötelessége ezt az ügyet felülvizsgálni és a szobor felállításáról gondoskodni.
IRODALOM:
Bartha Miklós: Kazárföldön.
Bihar Jenő: Egan Edét meggyilkolták.
Dudinszky Nesztor: A rabszolgák földjén.
Paris Frigyes: Tájékoztató a rutén akciónál való működésem felől.
A hegyvidéki földműves nép közgazdasági helyzetének javítását célzó állami akció ügyében Munkácson 1900 február 12-én tartott értekezletről szóló jelentés. Felterjeszti borostyánkői Egan Ede miniszteri megbízott.
 
 
0 komment , kategória:  Egan Ede (1851-1901.)  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.06 2018. Július 2018.08
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 106
  • e Hét: 672
  • e Hónap: 17714
  • e Év: 282929
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.