Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Bartha Miklós (1847-1903.)
  2010-11-13 18:34:30, szombat
 
 
Bartha Miklós
(1847-1903.)


Harc a magyar hegemóniáért!

A századforduló legszámottevőbb politikai egyéniségei közé tartozik. Ha politikai és világnézeti magatartását elemezni próbáljuk, elsősorban mint a függetlenségi gondolat fanatikus harcosa lép elibénk, aki tollal, szóval, ha kellett, tettel is, mindenkivel szembeszáll a magyarság jogaiért és a nemzeti becsületért. Bartha Miklós függetlenségi politikája azonban nem csupán üres közjogi formulákon való értelmetlen nyargalászás, nem konok ellenzékieskedés. Állásfoglalását magasabb nemzeti célok irányítják, nem osztrákellenes, helyesebben dinasztiaellenes érzelmeinek hatása alatt lesz a függetlenségi politika híve, hanem, mert veszélyeztetve látja a magyarság hegemóniáját, vezető szerepét saját hazájában. Egész politikai pályáját ez az eszme, ez a gondolat irányítja: megvédeni minden nyílt vagy rejtett támadással szemben a magyarság dunavölgyi szupremáciáját. Ez az eszme áthatja egész valóját, egész lelkületét, végigkíséri őt egész közpályáján. Látja a feltornyosuló viharfelhőket, érzi, katasztrófába dönthetik a magyarságot. Látja az udvari kamarilla titkos elnyomó törekvéseit, rövidlátó, sokszor megalázó taktikázását, nemzeti becsületünkbe vágó követeléseinkkel szemben tanúsított bizalmatlanságát. Látja a többnyire bécsi biztatás nyomán fellángoló nemzetiségi izgatást. Látja, miként kapnak vérszemet a felbujtogatott nemzetiségek, miként vetemednek erőszakos, kihívó cselekedetekre a magyarsággal szemben. Látja erejük, szervezettségük növekedését és ezzel együtt céltudatos állambomlasztó tevékenységük fokozódását. Aggodalommal néz tehát a jövőbe és szenvedéllyel száll szembe ezekkel a veszélyekkel. Kíméletlenül és szívósan harcol mindenhol és mindenkivel, ahol és akitől a magyarság életérdekeit látja veszélyeztetve. Ugyanaz a lobogó temperamentum fűti őt, mint egykor Verhovayt. Mint Erdély szülötte, jól ismeri szűkebb hazájának viszonyait, látja a népi egyensúly megbomlását és a magyarság pozíciójának hanyatlását, fokozatos térvesztését, a szász vezetők némelyikének magyarellenes agitációját, az oláh soviniszták izgatásait. Erdély védelméért és megtartásáért száll tehát síkra.

De nem kerülte el figyelmét a másik nagy veszély sem, amely szintén egyre fenyegetőbb arányokban bontakozott ki: a zsidó térfoglalás, a zsidó bevándorlás, vagy ahogyan 6 nevezte, a kazár veszély. Nem tartotta őt vissza véleményének őszinte elmondásában az sem, hogy állásfoglalásával szinte az egész zsidóság ellenszenvét, haragját és bosszúját magára zúdította.

Látta a kormányhatalom tehetetlenségét, rövidlátását és tétovázását és látta a zsidó sajtó által megfertőzött magyar közvélemény tájékozatlanságát és felületességét. Egész életén át kétségbeesett harcot folytatott a hatalmasok lehetetlensége és a tömegek tudatlansága ellen.

Barthát politikai harcaiban sohasem vezette türelmetlenség vagy gyűlölet, a nemes értelemben vett liberalizmusnak hódolva, mindig a megértést, a megegyezést kereste, de úgy, hogy a magyarság létérdekei, erkölcsi tekintélye, politikai vezető szerepe megóvasson. Nem akart elnyomást vagy igazságtalanságot másokkal szemben, de nem volt hajlandó ilyesmit megtűrni a magyarsággal szemben sem. A mély és izzó fajszeretet, szenvedélyes magyarságtudat erős szociális igazságérzettel párosult nála. Nyugtalanította őt a vérbeli magyarságnak, a magyar föld népének szociális és kulturális elmaradottsága. Teljes mértékben tudatában volt annak, hogy a magyarság hatalmi állásának megtartása és növelése nem érhető el másként, csak a nagy tömegek életszínvonalának emelésével, mert csak ezután remélhetjük magyarságtudatuk erősödését. Senki sem látta oly tisztán és világosan azt az élethalál harcot, amelyet a magyarságnak ellenséges erőkkel idebent, saját hazájában meg kellett vívnia. Bartha Miklós kétségbeesetten gondolt ennek a küzdelemnek végső következményeire. Ez a nemzeti veszélytudat fűthette őt, amikor remek vezércikkeit megírta, amikor ízes magyarsággal, megkapó közvetlenséggel, máskor maró gúnnyal és kegyetlen iróniával vesz védelmébe egy-egy magyar ügyet, egy-egy magyar igazságot. Szembeszállt bárkivel, ha valaminek helyességéről és igazságáról meggyőződött, nem törődött a következményekkel.

Kevesen ismerték olyan közelről, olyan alaposan a századforduló idejében egyik legsúlyosabb, legnyomasztóbb belső betegségünket, a nemzetiségi kérdést, mint éppen Bartha Miklós. Elsősorban az erdélyi helyzetet ismerte jól, ahol éppen a legválságosabb és legbonyolultabb volt a probléma, de nem kerülte el figyelmét a szerb, a horvát és a rutén kérdés sem, egyformán tájékozott volt ezeken a területeken is. A legélesebben helytelenítette mert látta következményeit a kormány felületes, gyökértelen, a messzebb távlatokat nélkülöző, csak látszateredményekre törekvő nemzetiségi politikáját, amely kétbalkezes intézkedéseivel csak támadási és rágalmazási felületet nyújtott anélkül, hogy a magyarság tekintélyét és pozícióját valóban erélyesen megvédte volna. A közigazgatás hibát-hibára halmozott s végeredményben nem tudott következetes és erős lenni ott és akkor, ahol és amikor erre a legnagyobb szükség volt, elnézte a kihívásokat és izgatásokat, amelyek gyakran teljes mértékben kimerítették a nemzetárulás és a nemzetgyalázás fogalmát is. Meghunyászkodó volt, ahol erélyesnek kellett volna lennie és erős volt, ahol talán elnézőbb is lehetett volna.

Bartha nagy hibának tartotta például, hogy a kétes, züllött egzisztenciákat nemzetiségi vidékekre telepítették, mint közhivatalnokokat, ahol ezek az elemek a nemzeti szellemet, a magyar állameszmét alantas színvonalon képviselték. A legselejtesebb, a legsilányabb emberanyag került ílymódon az idegenajkú városokba és vidékekre. Hogy mindenféle élhetetlen és tekergő alakok írja Bartha álláshoz és kenyérhez jussanak, elhelyezik őket mindenféle állásokba a nemzetiségi vidékeken. Magyar nemzeti szempontból ezt a leghelytelenebb eljárásnak kell minősítenünk. A nemzetiségek ugyanis az ilyen henye, léhűtő, tehetségtelen emberek után ismernek meg bennünket. Minél több az ilyen eset, annál kirívóbb és annál indokolatlanabb az ott élők szemében a magyarság szupremáciája. A kenyérhez juttatásnak ez a rendszere nem magyar nemzeti politika, hanem magyar nemzeti komiszság.

A legnagyobb mulasztás Bartha szemében az volt, hogy a vérbeli magyarság anyagi, gazdasági, szellemi és erkölcsi emelése érdekében évtizedeken át jóformán semmi sem történt. A magyar vidékek elhanyagoltak voltak és elszegényedők.

Bartha Miklós nevét, mint fiatal publicistáét, már korán szárnyaira kapta a hírnév. Mint az általa alapított, megindított, ma is fennálló kolozsvári napilapnak, az Ellenzéknek szerkesztője, elsősorban Erdélyben nagy tekintélynek és népszerűségnek örvendett. Országos hírűvé az ellene elkövetett brutális merénylet után lett. 1880 elején lapjában pár soros cikkben védelmére kelt azoknak a magyar önkénteseknek, akiket a kolozsvári közös gyalogezred egyik hadnagya magyar kutyáknak nevezett. A hadnagy elégtételt kért a támadásért. Ezt azonban Bartha megtagadta. Erre a kényes helyzetbe került hadnagy egyik társával a szerkesztőségben, a fegyvertelenül is elszántan védekező Barthát összevissza kaszabolta. Bartha arcán, fején, kezén, karján nem kevesebb, mint 24 sebet kapott és napokig élethalál között volt. Amint az esetnek híre ment, hamarosan több ezer főnyi tömeg verődött össze az utcán a szerkesztőség előtt és hatalmas tüntetést rendezett a katonaság ellen, elégtételt követelve. A felháborodás hamarosan országos lett. A képviselőházi ellenzék zajos jelenetek között követelt elégtételt. A kolozsváriak népes küldöttséget menesztettek Bartha ügyében a királyhoz. A király a polgárság és katonaság közötti béke fenntartásáról mondott szép szavakat, a tettesek felelősségre vonására azonban sohase került sor.

Bartha Miklós 1847 november 14-én született az udvarhelymegyei Ragonfalván. Édesapja Bartha Gergely, akit, mert részt vett a szabadságharcban, egy évi börtönre ítéltek. Miklós odahaza végezte az elemi iskolát, járt a segesvári szász iskolába, majd az udvarhelyi kollégium diákja lett. Már kollégista korában megnyilatkoztak írói képességei. 1866-ban a budapesti egyetem jogi karának hallgatója. Élénk részt vesz az ifjúsági mozgalmakban. Már ott látjuk őt az ifjúsági vezérek között. Ebben a korában szövődnek első kapcsolatai a hírlapírással. Atyja halála arra ösztönzi, hogy állást vállaljon. 1872-ben hazatér, megválasztják megyei aljegyzőnek. 1873-ban, 26 éves korában a székelyudvarhelyi kerület képviselőjévé választja, Tisza Kálmánnak a függetlenségi eszmékkel szemben tanúsított hűtlensége mélyen kiábrándította a politikából. Elkedvetlenedve hazatér és ragonfalvai kis gazdaságát igyekszik rendbeszedni. Közben minden szabadidejét a tanulásra fordítja. Rendszeres politikai közgazdaságtörténelmi tanulmányokat folytatott. 1879-ben ismét szerény hivatalt vállal Kolozsváron, hírlapírás iránt érzett vonzalmát nem tudja legyőzni, még ebben az évben belép a kolozsvári Magyar Polgár szerkesztőségébe. 1880 október elsején megindítja az Ellenzéket. Lapja hamarosan közkedvelt lesz és Erdély legelterjedtebb, legtekintélyesebb újságja. Az Ellenzék új színt, új hangot, új szellemet jelentett a magyar sajtó életében. Hasábjain folytat éveken keresztül harcot Bartha Miklós a magyarság jogaiért, érdekeiért és becsületéért.

1881 májusában Barthát Kolozsvár egyik kerülete és Szilágysomlyó is megválasztja képviselőjének. A függetlenségi
pártnak és politikának egyik legkimagaslóbb vezető személyisége. Irányiék romantikus irányzatával szemben Ugrón reálisabb, a valósággal és az egyetemes nemzeti érdekekkel inkább számoló felfogását tette magáévá. A parlamenti élet mind jobban a fővároshoz köti, kapcsolatai meglazulnak az Ellenzékkel, írásai ettől kezdve, legnagyobbrészt a Magyarországban jelennek meg.

Mint szépírót és mint közírót, nem kell őt méltatnunk, irodalmunk halhatatlanjai közé tartozik. Elbeszélései, cikkei a magyar írásművészet örökszép remekei. Finom derű, egyszerűség, elmélyedés, színes, ragyogó képek, a természetből vett hasonlatai teszik páratlanul élvezetessé szemléletessé stílusát. Fény, napsugár, élet sugárzik felénk írásaiból. Harcos egyéniség volt, szinte kereste s élvezte a nehéz csatákat, de éppen úgy át tudta engedni magát a csend, a magány, a békesség lélekemelő hangulatának is. De ha valamilyen magyar sérelemről volt szó, akkor írói fegyverzetének egész arzenáljával felvonult. Vihar tombolt, villámok cikáztak írásaiban. Leghatásosabb fegyvere azonban a megsemmisítő gúny és az irónia. Ebben felülmúlhatatlan, utolérhetetlen volt. Akit egyszer tolla hegyére vett, menthetetlenül nevetség tárgyává lett. Sokan nem bírták elviselni Bartha kíméletlen harcmodorát. Innen ered a sok párbaj, amelyet meg kellett vívnia.

Bár mindvégig kitartott a függetlenségi párt mellett, mindig a józan, reálpolitikai álláspontot képviselte. Negyvennyolcat nem önmagáért vallja programjának, hanem mert megingathatatlan a meggyőződése, hogy az udvari kamarillával az együttműködés lehetetlenség, a közös politika súlyos, esetleg végzetes hátrányára van a magyarságnak. De azt is tudta, hogy az állandó és örökös közjogi viták elvonják a magyar közvélemény figyelmét más, talán még ennél is súlyosabb létfontosságú problémáktól, így elsősorban a nemzetiségi kérdéstől Politikai és közírói munkássága sokfelé lekötötték ugyan Bartha Miklóst, de a nemzetiségi kérdést mindvégig éber figyelemmel kísérte. Újra és újra hozzányúl ehhez a témához. A józan, öntudatos magyar álláspontot talán egyedül ő képviseli ebben a kérdésben.

Hajlandó a teljes jogegyenlőség alapján mindent megadni a nemzetiségeknek, de elvárja, megköveteli a teljes, az őszinte és fenntartás nélküli lojalitást a magyar állameszme iránt. A nemzetiségi probléma tulajdonképpen Bartha negyedszázados közpályája alatt nőtte ki magát a magyar élet végzetes kérdésévé. Több mint húsz esztendőn át, egyedül és tehetetlenül ő állt őrhelyén. Nem akarták őt megérteni. Hiába figyelmeztetett, kért, követelt, buzdított. Azt hitték, hogy mindaz, amit mond és hirdet, merő ellenzékieskedés csupán. Sokszor támadta a kormányt és pártját tehetetlenségéért, kapkodásáért, erélytelenségéért, de kíméletlenül támadta a nemzetiségi uszítást is. Szívesen látta volna a békés és testvéri együttműködést, senki se tett nála többet ennek őszinte megvalósításáért. De fájdalommal kellett látnia, hogy mindezen törekvései a dákóromán gondolat megszállottjai részéről, a legridegebb elutasításban részesülnek.

Élete utolsó szakaszában, amikor nyilvánvalóvá lett, hogy az elszakadási törekvések mind nagyobb erőre kapnak a nemzetiségek körében, Bartha is a legkérlelhetetlenebb nemzeti ellenállás, s a faji önvédelem ügyének szószólójává lett. A leghatározottabban elutasítja azt a megállapítást, amely szerint a magyar birodalom területén a magyaron kívül más nemzet is élne. "Magyarország területen a törvény csak magyar nemzetet ismer. Az intézményeket csak a magyar nemzet alakító keze hozta létre. Igenis, vannak emberek, akik oláhul beszélnek, aminthogy sokan németül is, tótul is, szerbül is beszélnek, de nemzet csak egy van, a politikailag egységes magyar nemzet, amelynek a magyar fajbeli polgárokkal teljesen egyenrangú tagjai az oláh, tót, szerb, német fajhoz tartozó egyének.

A nemzetiségi kérdés megoldásánál Bartha szerint a legfontosabb alapelv az államegység feltétlen megóvása. Az utolsó huszonöt év eseményei bebizonyították, hogy Kárpátoktól körülzárt térségben egyedül a Bartha Miklós fialtál képviselt nemzetiségi politika lehet építő, maradandó és helytálló. A trianoni katasztrófa bebizonyította, hogy a kiegyezés utáni fél évszázad magyar nemzetiségi politikája súlyos és végzetes tévedésektől volt terhes, mert nem tudta megóvni a magyar birodalom területi és politikai egységét.

A közelmúlt néhány esztendő eseményei viszont bebizonyították, hogy a középdunai medence zárt földrajzi egység, amelyben számbeli erejénél, történelmi szerepénél, faji sajátosságainál, szellemi és erkölcsi képességeinél fogva, a magyarságot illeti a vezetés. Minden olyan kísérletnek, . amely a magyarságot meg akarja fosztani vezető szerepétől és szét akarja tagolni a Kárpátmedence politikai, földrajzi és állami egységet csak ideig-óráig tartható fenn, s előbb-utóbb össze kell omlania.


A kazárkérdés.

Tulajdonképpen a nemzetiségi kérdés vezette el Bartha Miklóst a zsidó, illetve a kazárkérdés felismeréséhez is. Erdélyben csak az oláh és a szász nemzetiségi törekvésekkel találta szembe magát. Az erdélyi probléma mindvégig érdeklődése középpontjában maradt, de amint felkerült a nagypolitika, az országos politika központjába, a fővárosba észre kellett vennie, hogy nemcsak Erdélyben van nemzetiségi probléma, hanem az ország más vidékein is. A nemzetiségi kérdés tehát nem különleges erdélyi, hanem egyetemes magyar probléma. A napi politikai és közírói munkássága megakadályozta őt abban, hogy egy összefoglaló munkában rendszeres és átfogó képet rajzoljon a nemzetiségi helyzetről és kijelölje az egészséges fejlődés útját. Meg kellett elégednie azzal, hogy mint éber őrálló figyelje az eseményeket, a viszonyok alakulását és szavát mindannyiszor hallassa, amikor arra szükség volt. Pedig aligha volt valaki, aki alkalmasabb lett volna helyes, eredményes és építő magyar nemzetiségi politika elméleti és gyakorlati rendszerének megalkotására.

Az erdélyi kérdés mellett a kilencvenes évek vége felé jutott el Bartha a rutén kérdésig. Ebben az időben figyelt fel Darányi Ignác földművelésügyi miniszter is a ruténföldi állapotokra. Nyomban felismerte, hogy itt sürgős és mélyreható beavatkozásra van szükség. Ekkor kapott megbízást a hegyvidéki akció megszervezésére Egan Ede. Bartha akit Eganhoz és Darányihoz szíves kapcsolatok fűztek maga is tanulmányozni kezdte a ruténség nyomorúságos helyzetét. E munkája során elkerülhetetlenül szembe kellett kerülnie a zsidókérdéssel is.

Bartha helyzete felette nehéz és kényes volt. Abban az időben már elhalkultak az utolsó antiszemita hullámok is. Istóczy és Verhovay nem voltak már tagjai a törvényhozásnak, csendes emberek lettek. Évek óta nem hangzott el a magyar közéletben egyetlen támadó vagy bíráló hang a zsidóságról. A sajtót a zsidóság már csaknem korlátlanul uralta. Bartha maga sem volt legalább is pályája első felében kimondottan antiszemita. Bár elejtett megjegyzései, nyilatkozatai arra engednek következtetni, hogy ösztönszerűen érezte a zsidóságban az idegent, a másik fajt; a veszedelmes versenytársat, amellyel szemben nem tudunk helyt állni. Bartha kétségkívül nem volt mentes korának liberális eszmevilágától sem, de nem tartozott a doktriner liberális politikusok közé, akik eszmék és jelszavak rabjai voltak. A sajtóval való évtizedes, bensőséges kapcsolatai során módjában volt tapasztalni, miként özönlötte el a zsidóság a redukciókat, miként honosított meg ott egy idegen, a magyarságtól egészen távol álló szellemiséget. De megtévesztette őt, legalább kezdetben, a zsidók látszat asszimilációja, nyelvi, társadalmi alkalmazkodása a befogadó magyarsághoz. Hitt a zsidók magyarosodásának lehetőségében. Azonban Erdélyben és az ország belsejében, a fővárosban csak ezzel, a külső áthasonulásra törekvő zsidósággal találkozhatott. A Ruténföldön egyszerre a zsidóságnak egy másik, megdöbbentően idegen arcával találta magát szemben. Éles szemével nyomban felismeri a rutének és zsidók egymáshoz való viszonyában a szociológiai valóságot, azt, hogy a zsidóság könyörtelenül kizsákmányolja mindenéből, kifosztja a védtelen és ellenállásra képtelen ruténséget. Mély emberi igazságérzetből is őszinte rokonszenvet érez a ruténok iránt. Sokra értékeli bennük a magyarsággal való százados egybeforrásukat is. Egyike ez a nép azoknak, amelyik jóban, rosszban híven kitartott a magyarság mellett, kivette részét Rákóczi és Kossuth szabadságharcából, nincsenek és nem is voltak elszakadási törekvései írja róluk. Igénytelen, egyszerű és becsületes ez a hegyvidéki nép, kopár, kicsi , földjén örökös harcban áll a mostoha természettel. Éli századok óta éli a maga egyszerű, küzdelmes életét, kicsiny hegyi falvaiban.

Míg egyszer csak a nagy hegyeken túlról egy idegen fajta özönlik át sűrű, végeláthatatlan áradatban. A jövevények ravaszok, óvatosak, hízelgők, alázatosak és alattomosak. Egyre többen és többen telepednek meg falvakban és városokban. Üresen, kis bátyúval, de sok furfanggal, szívóssággal és gyűlölettel eltelve érkeznek. Nem dolgoznak, csak vesznek és adnak. Minden az ő kezükön megy keresztül. Hitelt is szívesen adnak, amíg meg van rá a fedezet; a kis ház, föld, tehén, de ha már nincs mit elvenni, dobra ütni, éppolyan könyörtelenek tudnak lenni, mint amilyen szívesek voltak előbb. Szemrebbenés nélkül tagadnak, csalnak, hamisítanak, esküsznek hamisan. Két egészen ellentétes természetű fajtának százados, vértelen harca közeledett a vége felé, amikor Bartháék felkeresték ezt a vidéket. Az egyik a rutén; jámbor, hiszékeny, becsületes, tudatlan, a másik a zsidó; agyafúrt, kapzsi, mohó, erkölcsi gátlások nélkül, nem ismer kíméletet vagy szánalmat, nem válogat eszközeiben. A rutén nép rabszolga, megtűrt pária lett saját földjén. Bartha Miklós mindezt jól látta, emberi és magyar érzése lázadozott ez ellen az állapot ellen. Nyomban tisztába jött a részletjelenségekkel is, megértette, hogy miként jutott teljesen tönkre a rutén nép; miként lett testi-lelki elsatnyulás a sorsa, hogy gyors és radikális beavatkozásra van szükség. Néhány cikkben tárta fel a közvélemény előtt a helyzetet. Alighanem sejthette, hogy felszólalása ebben a kérdésben a zsidóság faji érzékenységét sérteni fogja. Az asszimilált zsidókhoz szól tehát, magyarságukra és hazafiasságukra hivatkozik, s az ő segítségüket és támogatásukat kéri. Az ő kedvükért kazárkérdést csinál a zsidókérdés legsötétebb, leglázítóbb formájából. Lehet, hogy tiszta meggyőződésből, mert eleinte maga se tudta vagy akarta elhinni, hogy a zsidó és a zsidóság olyan, vagy olyan is lehet, mint amilyennek a Ruténföldön megismerte. Az is lehet, hogy kezdettől fogva politikai opportunitásból csinált csak kazárkérdést a zsidókérdésből, így akarván megfosztani a zsidóságot attól a lehetőségétől, hogy őt és fellépését az antiszemitizmus olcsó frázisával bélyegezhesse meg. Az antiszemitizmus akkoriban ugyanis egyet jelentett a legsötétebb reakció vádjával.

Mi is volt tulajdonképpen a kazárkérdés Bartha Miklós fogalmazásában? Amilyen helyes, szükséges és égetően sürgős volt a ruténföldi zsidókérdés felvetése, épp annyira téves és helytelen volt annak kazárkérdéssé minősítése. Már a kiindulás is hamis történelmi feltevéseken alapszik. A Kr. u. V-VI. században, a Fekete-tenger mellékén, a Don és Dnyeper folyók táján állott fenn a kazár birodalom. Lakói türk eredetű mongol-tatár fajú népekből állottak. A Kisázsia és Kaukázus felől beszivárgó zsidó kereskedőknek sikerült a kagán és az udvari előkelőségek kegyeibe férkőzni annyira, hogy ezek át is tértek a mózesi hitre. A kazár birodalom megsemmisülése után az itt megtelepült zsidó szórványok, szétszóródtak a Balti-tenger és a Fekete-tenger közötti térségen. Később megszaporodtak délről és délnyugatról érkező újabb zsidó betelepülőkkel', kisebb mértékben elkeveredtek mindenütt a befogadó népekkel is. Végül is kialakult a keleti askenázi zsidóság a maga ismert faji testi-lelki jellegzetességeivel. A hazai zsidó történészek és újságírók előszeretettel állították be ezt a dolgot úgy, hogy a keleti zsidóság tulajdonképpen kazár eredetű s mint ilyen, bizonyos rokonságban van a magyarsággal is. Ma már nagyon jól tudjuk, hogy ezek a feltevések minden tárgyi alapot nélkülöznek. Kétségtelen ugyanis, hogy a kazár nép nem követte fejedelmét és a néhány előkelő udvari embert nem vette fel a zsidó vallást. Sőt a fejedelemnek zsidó hitre térése nagyon is hozzájárult a birodalom széteséséhez, mert az elégedetlen köznép nagy tömegei a szomszédos rokon népekhez csatlakoztak, így a kabarok a magyarokhoz. Természetesen a több százados együttélés során az itt élő vagy itt élt és elvonult, vagy megsemmisült fajták vérelemei kisebb-nagyobb mértékben bejutottak a zsidóságba is. Ezzel magyarázható a keleti askenázi zsidóságnak tarka, bizonytalan, sokszor egészen zavaros, tájak, országok, a változó környezet szerint nagyon is eltérő faji arculata. A sokféleséget és a kevertséget egyetlen más népcsoportnál sem figyelhetjük meg ilyen nagy mértékben. Ennek a nagyfokú kevertségnek a következménye nyilván a keleti zsidóságnak a szefárddal szemben is annyira feltűnő alacsonyabbrendűsége testi, lelki és szellemi vonatkozásban egyformán. Fanatizmusa, szadizmusa, feldúlt idegállapota, fokozott ösztönélete egyaránt ennek a zavartvérűségnek eredménye. Az alpesi, dinári, keletbalti, északi vérelemek egyaránt felismerhetők a zsidóságnak ebben a törzsében, ide mégis elsősorban az előázsiai és a szemita vérelemek az uralkodók és jellegzetesek A gyakorlott szem az idegen vérbeütések és a környezeti hatások dacára is nyomban felismeri az ősi, az eredeti faji alkatelemeket. De ugyanaz a gyakorlott szem kétségkívül felismeri az askenázi zsidó tiszta gettó tenyészete és a befogadó népek környezetéhez gyorsan és tagadhatatlan művészettel alkalmazkodott asszimilált formája közötti vérségi, faji, lelki és szellemi azonosságot.

Bartha Miklós azonban, aki pedig oly éles és éber szemekkel figyelte a természet jelenségeit, fűt, fát, virágot, s aki találó képekkel és hasonlatokkal tudta érzékeltetni a ruténföldi zsidóság parazitizmusát, nem tudta felismerni az ú. n. asszimilált magyar zsidóban a mimikri csodálatos változatát. Nem tudta meglátni a gettót a civilizált városi élettel, a kaftánt európai szabású öltözékkel, a zsargont rontott, kevert magyar nyelvvel felcserélő zsidóban a kazárt, a keleti zsidót. Kétségtelen, hogy ez a zsidó mimikri alapos és tökéletes volt, minden kis részletre kiterjedt, de a befogató népek álarcát magára öltő zsidó életstílusa, erkölcsi világa, szellemi magatartása, miben sem különbözött a lényeget tekintve a gettó zsidóétól Bartha Miklós egy ideig nyilván abban a hitben élt, hogy ez a mimikri zsidóság egy egészen elütő, egészen más, fajilag is különböző csoportja a zsidóságnak, mint a kazár zsidóság. Az események azonban hamarosan kiábrándították ebből a hitéből. A rutén helyzetről, a zsidó élősdiségről mély realizmussal és őszinte igazságra törekvéssel megírt cikkei az egész zsidóság körében általános felháborodást váltottak ki. Egyszerre csodálatos egységbe forrott a zsidóság, mint mindig, amikor egyetemes faji érdekről van szó, nem volt többé ortodox vagy neológ, asszimilált magyar vagy kazár, fanatikus talmudista vagy ú. n. kultúrzsidó, egyszerűen csak zsidók voltak, zárt, tökéletes egységben. A kazár zsidók ügye, sorsa, gondja és baja talán jobban fájt a budapesti felvilágosult zsidó intellektueleknek, tőzsde vagy szerkesztőségi zsidóknak, mint maguknak a máramarosi vagy munkácsi bochereknek. Mindenesetre minden zsidó a maga helyén, parlamentben, börzén, redakcióban, szatócsboltban és vezérigazgatói irodákban felvonult Bartha ellen. Bartha is antiszemita, elfogult, sötét zsidógyűlölő ez volt az általános szólam. Akadtak zsidók, akik hajlandók voltak elismerni, hogy a rutének valóban válságos, sőt nyomorúságos helyzetbe kerültek a zsidóság elszaporodása következtében, de ezek is nyomban hozzátették, hogy mindez csak természetes következménye az életrevalóbb, élelmesebb, mozgékonyabb fajta ügyességének, ezt a folyamatot nem lehet és nem is szabad feltartóztatni. Magasabb államérdekből is az a kívánatos, hogy az életképesebb népelemek szaporodjanak és többségbe kerüljenek. Ez a talmudista szociológiai érvelés, amilyen tetszetős, éppannyira hamis. A Ruténföldön valóban fajok harca folyt, de hogy milyen eszközökkel, milyen módszerekkel harcoltak egymás ellen a szembenálló felek, azt éppen Bartha Miklós mutatta be lenyűgöző hatású cikkeiben.

A rutén helyzettel foglalkozó első cikkét Bartha 1898 október 6-án írta a Reggeli Újságban A ruténkérdés címen: Hazánknak egyetlen vidéke sincs oly siralmas helyzetben, mint Máramaros, Ung, Bereg és Ugocsa vármegyék azon helyei, ahol rutének laknak. A helyzet egyaránt sötét úgy gazdasági, mint kulturális szempontból.
Megdöbbentőbb példát arra, hogy az organizmus miként satnyul el és vész ki, ha túlságos mértékben borítják el az élősdiek, alig mutathat fel az anyatermészet, mint a rutén lakosságnál. Ez a nép erkölcsileg szörnyen deprimálva, testileg elsatnyulva, rohamosan hanyatlik a pusztulás lejtőjén. Intenzív állami beavatkozás nélkül a szemünk láttára hal ki egy különben jóindulatú, békés, szorgalmas, hazánkhoz és nemzetünkhöz melegen ragaszkodó faj. Akik még bírják a munkát, ezrével vándorolnak ki Amerikába, a többiek nyomorognak, éheznek a lelki csüggedésnek, reménytelenségnek elijesztően demoralizált állapotában.

Az a söpredék, amely Galíciából ellenőrizhetetlenül nagy tömegekben árasztotta el a Felvidék ezen részét, végképp kiszívta a rutén nép életerejét.

Az uzsora mindennapos és általános jelenség írja cikke más helyén Bartha. Tíz fillér után l, 2, 3 fillér kamatot szednek havonta a lelketlen zsidó uzsorások. Az évi kamat nem ritkán 360-500 % között ingadozik. Ilyen körülmények között a paraszt földje, háza, marhája előbb utóbb az uzsorásé lesz. A zsidó a parasztot jobbágyként továbbra is birtokában hagyja. Lassan minden a zsidóé, az övé a paraszt földje, háza, lábas jószága és mindezek tetejébe a parasztnak és egész családjának egész évi munkája is, neki szánt, vet, arat, kaszál, fuvaroz. Az uzsorának egyik jellegzetes helyi formája a marhauzsora. A zsidó vesz 70 forintért egy pár tinót. Felhizlalásra a parasztnak adja 100 forintért. Két év után eladják 140 forintért. A zsidó levonja a neki járó 100 forintot, a fennmaradó 40-et elosztják, a zsidó kapott 70 forintja után 50 forintot, de ezenfelül két éven át a paraszt hetenként két napszámot ingyen csinál a zsidónak.
A ruténségre kettős iga nehezedik, állapítja meg Bartha egy másik cikkében: az egyik a galíciai zsidók jobbágysága, ez a nyomor igája, a másik a szellemi hátramaradás, az iskolázás hiánya, ez a tudatlanság igája.
Mindenki tudja, hogy nemzeti harcainkban az idegen nyelvű fajok közt a legmegbízhatóbbnak mutatkozott a rutén nép. Soha a magyarok szabadságügyétől ez a nép el nem tántorodott. Nemzetiségi követelést sohasem támasztott. Különleges faji tendenciákat nem ápol. Hazánk, nemzetünk egységén nem rágódik őrlő szú gyanánt. Nagy nyomorával küszködve, még sem jut eszébe, nemzetiségi izgatásnak hódolni.
 
 
0 komment , kategória:  Bartha Miklós (1847-1903.)  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 138
  • e Hét: 1691
  • e Hónap: 13234
  • e Év: 378724
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.