Regisztráció  Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
Az igazságtalan " béke "
  2010-11-17 08:18:45, szerda
 
 

SAJÓ SÁNDOR A KÁRPÁT-MEDENCE TERÜLETI EGYSÉGÉÉRT

Nyolcvan esztendővel ezelőtt, 1920. június 4-én a területrabló trianoni békediktátum a mohácsi vésznél súlyosabb csapást mért nemzetünkre. A ránk parancsolt igazságtalan ,,béke" elcsatolta az ezer éves történelmi haza területének kétharmad részét, és minden harmadik magyar - anélkül, hogy szülőföldjét elhagyta volna - a megcsonkított ország határain kívülre került. A győztesek lábbal tiporták az általuk meghirdetett elveket, így a magyar népnek nem engedték meg, hogy önrendelkezési jogával éljen; az etnikai elv semmibevételével, népszavazás mellőzésével, önkényesen húzták meg a határokat, így a Kárpát-medence földrajzi, gazdasági, kulturális és politikai egységét megbontva soknemzetiségű utódállamokat hoztak létre, türelmetlen balkáni népekre bízva az országlást. A két háború közötti politikai életben nem volt párt, mozgalom vagy társadalmi szervezet, amely az esztelen csonkolásba belenyugodott volna. Íróink, költőink többek között a Kosztolányi Dezső szerkesztette Vérző Magyarország című antológia szerzőiként emelték fel szavukat hazánk: a Kárpát-medence területi egységéért. A Horthy Miklós előszavával megjelent könyv szerzői között találjuk Apponyi Albertet, Gárdonyi Gézát, Cholnoky Jenőt, Rákosi Jenőt, Jászai Marit, Herczeg Ferencet, Krúdy Gyulát, Kosztolányi Dezsőt, Lyka Károlyt, Pethő Sándort, Schöpflin Aladárt, Tóth Árpádot, Tormay Cecile-t, Végvárit és másokat. Hasonló szellemben szólt és írt Trianon ellen Babits Mihály, Juhász Gyula, Móricz Zsigmond, Szabó Dezső és Sajó Sándor (a névsor hosszasan folytatható), jóllehet az ő protestáló írásaikból nem került be szemelvény a nevezetes irredenta antológiába.

Reményik Sándor erdélyi költő 1918 őszétől 1920. június 4-ig Végvári álnéven egész ciklusnyi verset írt az ország felnégyelése ellen. Ezek közül a leghíresebb a szülőföldhöz való hűség keserű hangú éneke, az Eredj ha tudsz. Reményik Sándor a húszas, harmincas években már inkább a transzszilvánizmus költője volt. Sajó Sándor 1919-től 1933-ban bekövetkezett haláláig a magyar revíziós törekvések őszinte híve és hiteles megéneklője volt, számos versében tiltakozott Trianon családokat családoktól elválasztó igazságtalansága, embertelensége ellen. Életének erre a korszakára a területi veszteségeink miatti fájdalom érzete és a történelmi Magyarország elsiratása a jellemző. Fel kívánta rázni a letaglózott magyar népet, hogy ne törődjön bele szomorú sorsába, hanem lázadjon fel Trianon ellen. Végvári mellett a korszak magyar poétái közül a legjobban Sajó Sándorra illik a jelző: irredenta költő.

Ki volt ez az emlékezetünkből kitörölt férfi? Ki volt ez a hű magyar? Sajó Sándor (Heringer Sándor) 1868. november 13-án születik a Hont megyei Ipolyságon, generációkkal korábban elmagyarosodott német eredetű család sarja. Elemibe Ipolyságon jár, majd középiskolai tanulmányait Petőfi Sándor és Mikszáth Kálmán egykori iskolájában, a selmecbányai evangélikus líceumban végzi. Korai költeményeit, zsengéit itt, Selmecbányán fogalmazza, első verseskötetét diáktársai összekuporgatott pénzükön nyomtatják ki Három év alatt címen. 1886-ban beiratkozik a budapesti egyetem bölcsészeti karára, magyar-latin szakra. Gyulai Pál és Beöthy Zsolt előadásaiból tanulhat stílust és költészettant. Verseit a korabeli újságok, hetilapok, irodalmi folyóiratok szívesen közlik. A Vasárnapi Újság szerkesztőségében ismerkedik meg Vajda Jánossal, a Petőfi Társaság ülésein pedig Reviczky Gyulát hallgatja legszívesebben.

1890. október 1-én önkéntesként vonul be a budapesti Károly kaszárnyába. 1891 karácsonyán előléptetik hadnaggyá. Előbb a felvidéki Nyitrán, majd a délvidéki Újverbászon középiskolai tanár. Az utóbbi, jobbára németek (svábok) lakta városkában a magyar nyelv használatát sikerrel népszerűsíti, az úri kaszinóban az ő javaslatára vezetik be a magyar nyelvű jegyzőkönyvvezetést. Magyar közéleti újságot indít, szerkeszti a Verbász és Vidékét. 1894-ben hivatalosan is felveszi a Sajó nevet. Újverbászon alapít családot, tanári oklevelének megszerzését követően, 1895. augusztus 17-én nőül veszi szíve választottját, Delhaes Lujzát.

1896-ban Ezer év címmel ódai szárnyalású ünnepi verset ír a millenniumra, felelevenítve egy ezredév történelmi eseményeit, a dicsőséges múltat. 1897-ben Apponyi Albert városába, Jászberénybe kerül tanárnak, ahol erőteljesen hat rá a nagy államférfi személyisége, műveltsége és nemzetféltése. Ezt a ,,poros, de legalább magyar" várost és az iráni eredetű jászokat igencsak megszereti. Turánista tájékozódása, amely végigkíséri őt életén, innen, a Lehel kürtjét őrző városból, Jászberényből eredeteztethető. Jászberénybe költözése után előfizetőket gyűjt, majd 1898-ban itt és így jelenteti meg Fiatal szívvel címen második verseskötetét. Ekkor még keresi a hangot, a legmegfelelőbb kifejezési eszközt, a formát.

Sajó Sándor termékeny költő, számos verse, műfordítása és irodalmi tanulmánya mellett öt dráma szerzője (Két szerelem, Zrínyi György házassága, A gyáva, Réz István, Zrínyi Péter). Ezek közül a Zrínyi György házassága a legsikeresebb. Ez a történelmi színmű 1902-ben a Magyar Tudományos Akadémia Teleki-féle pályázatán mint a beküldött pályaművek legjobbika elismerésben részesül. A Nemzeti Színház társulata bemutatja és néhányszor sikerrel játssza a darabot.

1903-ban Sajó Sándort eredményes tanári munkássága és költői sikerei elismeréseképpen Budapestre helyezik át, az akkori III. kerület gimnáziumába. Krúdy Gyula Óbudáján lakik. A fővárosba költöztetését követően tovább erősödik a függetlenségi eszmékben, egyre sürgetőbbnek tartja a Habsburg Birodalomtól való elszakadást. Ugyanígy elutasítja a szabadkőmíves szervezkedést, a polgári radikalizmust és a marxista szocializmus retrográd gondolatát.

1904-ben lát napvilágot Útközben című kötete, amelyben már néhány valóban szép magyarság-verset olvashatunk. A nemzethez való mély érzelmű, őszinte kötődés, a sokat szenvedett népünkkel való feltétel nélküli, teljes azonosulás verse a Magyarnak születtem. Olyan őszinte gesztus ez, mint amikor az erdélyi szász családból származó, temesvári születésű Kós Károly szülőföldet választ magának a kalotaszegi Sztánán, hiszen A régi Kalotaszeg című könyvében már korábban megálmodta kalotaszegi gyökereit. Sajó, az ipolysági születésű költő a felvidéki táj fenséges szépségéhez, a Tátrához, a Lomnici-csúcshoz kötődik, erről vall A tarpataki völgyben című tájversében. Ő szereti a hegyvidéket, a zordon Kárpátokat. A családot, a családi közösségben, a fészekalja melegében szeretetben és egészségben felnövő gyermekeket a nemzet jövője, fennmaradás szempontjából rendkívül fontosnak tudja (Apró sírhalmok, Ne sírj...). A magyar irodalom történetében és históriai múltban keresi és megtalálja a népünk elé példaképül állítható nagyjainkat (Bessenyei, A zilahi szobornál). A két főrangú úr: Széchenyi és Wesselényi történelmi barátságában Magyarország és Erdély összetartozásának, szerves egységnek jelképét látja.

1910-ben jelenik meg Sajó Sándor Gordonka című verseskötete. E könyvben olvasható a költő leggyakrabban szavalt, leghíresebb költeményeinek egyike, a Magyarnak lenni című hazafias vers, amely a könyv megjelenésének évében elnyeri a Magyar Tudományos Akadémia kitüntető Farkas-Raskó jutalmát. 1906. október 29-én hazaérkeznek Kassára, a dómba a nagyságos fejedelem és bujdosó társai hamvai. Ez az élmény ihleti a költőt Rákóczi-verse megírására. Valószínűleg ugyanebben az időben foganhatott a Bezerédiné című kuruc ballada a férjét hitszegésre bíró, nagyravágyó szépasszonyról és árulóvá vált férjéről, Bezerédi Imréről. A selmeci bíró balladás hangvételű, hosszabb elbeszélő költeménye a felvidéki város hagyományaiból, legendáiból építkezik. Roesel Borbála boszorkányos férfibűvölő asszony, akinek bűvölésén, bájolásán, szerelmi praktikáján mégiscsak kifog a selmeci bíró. Ilyen Roesel Borbálához hasonló bűbájos fehérnépek csalogatják magukhoz Báthori Gábor fejedelmet Nagy László Szépasszonyok mondókája Gábrielre című ismert versében.

Herder Gondolatok az emberiség történetének filozófiájához című művében (1784-1791) valószínűleg pánszláv barátai sugallatára a szláv népeknek fényes jövőt jósol, nekünk magyaroknak a közeli kipusztulást. A herderi jóslat rémével viaskodik számos nagy költőnk Berzsenyi Dánieltől Kölcsey Ferencen, Vörösmarty Mihályon át Ady Endréig és még tovább Illyés Gyuláig. Illyés Gyula a hetvenes évek második felében Válasz Herdernek és Adynak című esszéjében Fülep János groteszk visszaemlékezéséből idézi fel magában Ady Endrét, aki rémlátomásaiban utolsó magyarnak vélte magát. Sajó Sándort hasonló vízió gyötri, verset ír Az utolsó magyarról. A gondolat hasonlósága nem véletlen, az irredenta költő 1930-ban megjelent Gyertyaláng című kötetében, a Szomorú bizakodásról szólva ,,keservben Adyval rokon" elátkozott poétának vallja magát.

1909-től 1911-ig az Országos Középiskolai Tanáregyesület titkára, 1911-től 1918-ig Négyesy László mellett főtitkár. 1917. december 5-én mint új tag székfoglalót tart a Kisfaludy Társaságban, Dalmady Győző emlékezete előadásának címe. 1917-ben kinevezik a kőbányai Szent László Gimnázium igazgatójává. A vörös terror idején Kunfi Zsigmond közoktatási népbiztos felmenti Sajó Sándort állásából, csak a kommün bukása után kerülhet vissza igazgatói posztjára. Horthy Miklós országlása idején a Magyar Tanárok Nemzeti Szövetsége elnökévé választja a Szent László Gimnázium első emberét.

Még az 1919-es bolsevista rémuralom idején alkotja meg méltán híressé vált irredenta versét, a magyar etnikai öntudat himnuszát. A Magyar ének 1919-ben című költeménye 1920. február 8-án a Kisfaludy Társaság ünnepi ülésén a szerző előadásában hangzik el, frenetikus sikert aratva.

Sajó Sándor első irredenta verseskötete, a Tegnaptól holnapig 1920-ban jelenik meg, a Franklin Társulat gondozásában. A kötet legkorábbi énekei még az első világégés előtt keletkeztek. Ezek közül a legszebb, legerőteljesebb bizakodó vers a Vagyunk még magyarok, amelyben saját korábbi nemzethalál-víziójára cáfol rá a költő. Ez a költemény is kiérdemli a Magyar Tudományos Akadémia kitüntető Farkas-Raskó jutalmát. Sajó Sándor bizonyos benne, hogy a magyarság képes jogaiért, ősi szabadságáért harcba szállni. Hiszi, hogy lesz még a nemzet számára jobb jövő. Máskor, már az I. világháború előtt a trianoni tragédia bekövetkeztét sejtető, baljóslatú jeleket észleli. Ady Endréhez, Rákosi Viktorhoz hasonlóan a román területi aspirációk veszélyes voltára még időben figyelmeztet Most jöttem Erdélyből című versében. Az első világégés idején a magyar katonai erényekről, honvédeink helytállásáról, hősiességéről énekel, majd elsiratja a vesztett háború hősi halottait (A halottak majd visszajárnak). Arany János a Bach-korszak után, a kiegyezés előtt visszhangzik Vörösmarty Mihály Szózata, 1860-ban Rendületlenül címen írt verset a nemzet iránti hűségről, a hazaszeretetről. Sajó Sándort az összeomlás, az idegen megszállás, az ország-csonkítás készteti az új Rendületlenül! megalkotására. A derű sem hiányzik a kötetből, mert szükség van rá a túléléshez. A trombitás történetét elbeszélő költeményben, muszkaverő versben örökíti meg a költő. A század trombitása elveszíti türelmét, felső parancs nélkül, a saját indulatától, türelmetlenségétől vezérelve riadót fúj, így vezeti győzelemre alakulatát. A Hit című lírai költemény Sajó Sándor legszebb magyarság-versei közül való. Végül ebben a kötetben jelenik meg a már említett híres irredenta költemény, a Magyar ének 1919-ben.

1921-ben Sajó Sándort tankerületi főigazgatóvá nevezik ki. 1922-ben A Zászlónk Diákkönyvtára sorozatában, a Magyar Jövő Ifjúsági RT. kiadásában Magyar versek címen jelenik meg a költő hazafias verseinek válogatott gyűjteménye, a tanulóifjúság és az olvasóközönség számára. 1924-ben Pintér Jenő irodalomtörténész és Sajó Sándor költő antológiát szerkeszt a kortárs magyar költők lírai terméséből. Az említett szemelvénygyűjtemény A ma magyar költői címen Berlinben lát napvilágot a Ludvig Voggenreiter Verlag magyar osztálya kiadásában. Ugyanebben az évben a Szent István Akadémia tagjai sorába iktatja az elszakított területeket visszakövetelő szerzőt.

Sajó Sándornak a húszas évek derekától nem akad könyvkiadója, versei − Erdélyi Józseféihez hasonlóan − szerzői kiadásban jelennek meg. Ez mondható el 1925-ben Budapesten nyomtatott Muzsikaszó című kötetéről is. Ez a könyv a szerző 1920 és 1924 között alkotott újabb költeményeit tartalmazza. A trianoni tragédia előképét Sajó Sándor és Reményik Sándor egyaránt a mohácsi csatavesztésben és az ország három részre szakadásában látja. Mindketten Mohács után címen írnak gyászos éneket, így siratják az ország egykori és újabb romlását. Az ezer esztendős lengyel-magyar barátság gondolata Trianon után is él és reményt ad. Régi lengyel énekre emlékeztet Sajó Adj Uram jobb időt ... című fohásza: ,,Búsul a magyar most maga állapotján". Arany János balladája, a Szondi két apródja a drégelyi vár török kori magyar hőseinek állít emléket. Sajó Sándor az egykori történelmi helyszín újabb elestét, elveszítését gyászolja A drégelyi várromon című versében. A trianoni fájdalom mély átérzése és gyakori megéneklése mellett a testvérkeresés, a turáni népek testvéri közösségének, összetartozásának gondolata is megjelenik költészetében (Szép őszi reggel, Vatha éneke 1046-ban). A kötet címe, a Muzsikaszó nemcsak a gordonka mély hangjának zokogására, hanem disszonáns dallamokra, kakofóniákra is utal. A költő a trianoni gyásszal összeegyeztethetetlennek tartja a léha vigadást, az idegen dallamokra lejtett táncot, a báli éjszakák sátáni muzsikáját, a böjti farsangolást. Ebben a kötetben néhány ódát is találunk, amelyekkel régi nagyjainkra emlékezik a szerző (Kapisztrán, Gróf Festetics György emlékezete). Ezeket az emelkedett verseket jobbára a Kisfaludy Társaság ünnepi üléseire alkotta Sajó Sándor.

A Gyertyaláng című kötet 1930-ban, Budapesten jelenik meg, a szerző áldozatvállalásából. Sajó tovább énekli Trianon fájdalmát, verseivel visszaköveteli hazánk elszakított területeit. Edgar Allan Poe híres A holló verse után bátorság hasonló témáról verset írni. Sajó Sándor A magyar hollót énekli meg. Nem a Hunyadiak címer-állatát, hanem a Trianon után velünk gyászoló nagy fekete madarat, aki velünk rikoltja: ,,Nem, nem, soha!" A költő az irredenta törekvések visszaszorulásától, a protestáló jelmondat elhalkulásától tart, de éppen e kötet versei, költői dallamai bizonyítják, hogy tovább zeng az értünk perlő ének (Trianon dal; Karácsonyi ének; Magyar kereszt; És mégis, mégis − hinni kell; Magyar fiú éneke). Egerről írt versét, Pannonhalmán fogant költeményét régi dicsőség és a történelmi múlt szelleme lengi át. Szülővárosa, Ipolyság éppúgy megihleti, mint a diákkorára emlékeztető Selmecbánya, vagy a tanári pályája egyik állomása, Jászberény. A keleti bölcsőre, a turáni testvérnépekre való emlékezése ebből a kötetből sem maradhat ki, jó példa erre a Szobor a rónán című napkeleti vers, amely az alföldi szilajpásztort és az ázsiai kun-babákat juttatja eszünkbe. Sajó Sándor a régi nagy magyarok példáját állítja az olvasó elé (Kossuth Lajos, Kobzos ének Jókairól), majd saját korában is megtalálja azokat, akikre felnézhet, akikben a tiszta erkölcs megtestesítőit tisztelheti. Szabó Dezsőhöz hasonlóan maga is nagyra becsüli Prohászka Ottokár székesfehérvári püspököt, a kiváló egyházi szónokot, A diadalmas világnézet és a Modern katolicizmus című vallásbölcseleti könyvek szerzőjét. Két szép verssel emlékezik meg a főpapról (Prohászka püspök halálára, Pilisi erdőben).

Versre ihleti a szegénységet fogadó, a természet szépségében Isten alkotására csodálkozó, himnuszokat zengő Assisi Szent Ferenc, a ferences rend megalapítója (Ének Szent Ferencről). Új Ábel című költeményében a bibliai történetet, Káin és Ábel tragédiába, testvérgyilkosságba torkolló ellentétét eredeti módon, költői szabadsággal dolgozza fel. Ábel édesanyjának panaszolja be a békétlen fogadott testvért, aki a család (és nemzeti) közösségbe sehogyan sem akar beilleszkedni, sőt idegenek előtt gyalázza azt. A zárósorban Ábel − igaz, csak szavakban − a rossz testvér életére tör. Akár Káin gyilkol, akár Ábel sző titkos terveket, egyik sem magyar megoldás. A testvérgyilkosság a héber, a latin, és a germán mítoszok sajátja. A mi mondavilágunkban Hunor és Magor egymást segítő testvérpár.

1932-ben Szász Károly a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagságára ajánlja Sajó Sándort. Az irredenta költő 1933 januárjában tartja székfoglalóját az Akadémián. Más költeményei mellett A kőkereszt beszél című istenes versét és Hogy igazságunk gyávaságba fúlt című irredenta énekét olvassa fel székfoglalóként. Az utóbbi végszavában összecseng Áprily Lajos Kós Károlynak ajánlott híres transzszilvánista versével, a Tetőnnel.

Sajó Sándort, a székfoglaló új tagot Négyesy László egyetemi tanár, az esztétika professzora köszönti a Magyar Tudományos Akadémia nevében: ,,Akadémiánk mindig válogatós volt költőkkel szemben. A választással ebben az esetben is hangsúlyozta azt, hogy Téged kiemelkedő egyéniségnek ismer el a magyar költészet terén. Köteteidnek sorában igazi eredeti lírai tehetség szólal meg. Magyar lelked a művészet varázsával szólalt meg nemcsak szorosan vett a hazafias költészetedben, fájdalmasan időszerű irredenta dalaiban, továbbá ünnepi ódáiban, hanem tisztán személyi élményekből fakadó költeményeidben is. (...) Mi költészetedben a művészi értékeket helyezzük mindenek fölé, a tartalom és a forma benső összhangját, a nyelv muzsikáját. Te megmutattad azt, hogy a nyelv erőszakolása nélkül, keresett szimbolizmus nélkül is lehet a költői szónak új színt adni. Szóművészeted iskolázta a stilisztikai tudatosság..." Nem akármilyen elismerés ez attól a Négyesy professzortól, akinek stílusgyakorlatain korábban Babits Mihály, Juhász Gyula és Kosztolányi Dezső tanulta a formaművészet mesterfogásait.

Négyesy László 1933. január 7-én, Budapesten hunyt el. Temetésén a Tanáregyesület nevében Sajó Sándor búcsúztatta. Egy hónap sem telt el, és 1933. február 2-án Sajó Sándort is elragadta a halál. Gyászolta a Magyar Tanárok Nemzeti Szövetsége, az Országos Középiskolai Tanáregyesület, a Szent István Akadémia és sok-sok olvasója. A Kisfaludy Társaság és a Magyar Tudományos Akadémia nevében Áprily Lajos mondott gyászbeszédet: ,,...a szenvedélyes nemzetszerelem a meghatározó vonása költészetének. (...) A ,,magyarnak lenni" hősi és gyönyörűséges sorsvallása tragikus kereszthordozássá súlyosul, s a múlttól örökölt zárt ódai formák mögött mai tartalmával ott sötétlik az új magyar történelmi sorstragédia. ,,Isten-döbbentő látomássá" nő területi eltorzulásunk, lírai vallomássá az elesettség orcapirító szégyene s a felemelkedés jövőt kápráztató víziója. Fogadalmi líra ez, a nemzetéért égő lélek állandó tűzrakása, melynek lobbanásai az erdélyi Végvári-versek lármatüzeivel váltanak rokonjelzéseket. Líra, amely mögött a gyászfátyolos Hungária az állandó inspirátor. Keserűségében is nemzete életigenlésének a poétája volt s maga is tele volt életszeretettel."

Sajó Sándor néhány kiemelkedően szép verse élete alkonyán már nem kerülhetett be a köteteibe. Így a Hej, török testvér című remek turánista vers először a Magyar Tudományos Akadémia által megjelentetett Budapesti Szemle 1932-es évfolyamában került közlésre. A magyar nyelv, a Zirci ének és a Hogy igazságunk gyávaságba fúlt című költeményeknek a Budapesti Szemle 1933-as évfolyama az elsődleges forrása. A magyar nyelv című lírai vallomás azóta versantológiában is megjelent, így az Anyanyelvápolók Szövetsége 1994-es Koszorú című gyűjteményében száz anyanyelvről szóló vers egyikeként olvasható.

Sík Sándor a Magyar fiú szavalókönyve szerkesztőjeként nyolc Sajó Sándor verset vett fel a Magyar Cserkész Szövetség megbízásából általa összeállított antológiába (E rab föld mind az én hazám, Fegyverre!, Magyar ének 1919-ben, Magyar háromság, Magyarnak lenni, Riasztó, Szobor a rónán, Veréb). Horváth János professzor úr sem feledkezett meg a Pannonhalmát megéneklő költőről a Magyar versek könyve összeállításakor, 1937-ben.

A harmincas évek végén a történelem igazolja Sajó Sándor irredenta törekvéseit, elszakított területeinket visszaperlő költészetét: 1938 novemberében az I. bécsi döntés visszaadja jogos tulajdonosának, Magyarországnak a Felvidék magyarlakta déli sávját. Korabeli antológiákat, ünnepi könyveket, politikai kiadványokat lapozgatok. Sajó Sándor nevét, verseit keresem, hiszen amíg csak élt, legfőbb vágya volt, hogy visszatérjen szülőföldje és minden elcsatolt terület. Kezemben a Dante Kiadó könyve, a Felvidék, benne a visszaszerzett és még visszavárt Felföld története, akkori élete, kultúrája, néprajza, műemlékei, és térkép, számos fénykép. Horthy Miklós kormányzó fehér paripáján a hídon Komárom felé lovagol. Az értékelések, tanulmányok igényesek. Egyetlen szép vers képviseli a költészetet: Mécs László Kóborló elődöm című Tinódit ébresztő végvári éneke.

Majd a Felvidékünk − honvédségünk című szöveges-képes kiadványban tallózok, hogy felidézzem magamban előbb a kisebbségi lét, az elnyomatás húszéves iszonyát, majd a szabadulás örömét, a magyar honvédség felvidéki bevonulását, a virágesőt, a háromszínű zászlókat, diadalkapukat. A könyvben mindössze egy költemény olvasható, Somogyvári Gyula írta, Kassa énekel... a címe. Lapozom tovább a kötetet. Marshalkó Lajos ipolysági bevonulási tudósításán akad meg a szemem. Becsülettel tudósít a rég várt ünnepről, az emelkedett eseménysor hangulatát hűen adja vissza. Valamiről azonban megfeledkezik... Az itt született Sajó Sándor nevét még csak meg sem említi. Két politikai kiadványt néztem meg. Lehet, hogy a hála nem politikai kategória?

Az I. bécsi döntés Szabó Lőrincet két emelkedett vers megírására ihleti: Az első döntés és Az Ipoly ünnepén a címűk. Gondolt-e már öt éve halott költőtársára, Sajó Sándorra, amikor a második énekét írta?

A Nem akarok gyáva csendet című Sajó Sándor-kötet válogatott magyarság-verseinek közreadásakor ne feledkezzünk meg arról a Dr. Bartha Józsefről sem, aki 1937-ben az irredenta költő válogatott költeményeit, szavalásra alkalmas verseit összegyűjtötte és bevezetéssel ellátta. Nem feledkezhetünk meg róla, hiszen Sajó Sándort ébreszteni csak az egymást segítő testvérpár: Hunor és Magor szellemében lehet.

2000. június 4-én

Medvigy Endre
 
 
0 komment , kategória:  Sajó Sándor  
Sajó Sándor
  2010-11-16 09:33:44, kedd
 
 

Sajó Sándor




Sajó Sándor - írja a költő válogatott verseit előszózó dr. Bartha Józes 1937-ben - embernek és költőnek egyformán nagy volt. Emberi alakja néhány évtized multával el fog halványulni, költői egyénisége szoborszerűen állandó marad az utókor előtt." Mivel a Sajó Sándor-i költészet napjainkra homályba merült, s az akadémiai irodalomtörténeti szintézis sommásan azt állapítja meg róla, hogy az ipolysági születésű poéta a korszak "harmad- és negyedbeli epigonjai közé tartozott" (V. kötet 7.1.), úgy vélem, ideje szembenézni a Sajó-hagyaték ellentmondásos megítélésének kérdéskörével, vállalva a rajongóan magasztaló, illetőleg sommásan elutasító vélemények serpenyői között mozgó mérlegnyelvnek, egy friss, egy mai olvasat birtokában levő esztétikai értékítéletnek a feladatát is.

Mielőtt azonban erre rátérnék, ismerkedjünk meg a költő tömör életrajzával!

Sajó Sándor - Heringer János és Rossnagel Terézia fiaként - 1868. november 12-én született Ipolyságon. Családi nevét 1894-ben változtatta Sajóra; talán a Jókai Mór iránti tiszteletből, akinek egyik álneve éppen a Sajó volt. Származását tekintve nem volt tehát magyar; a verseiben szinte minden más témát és érzést legyőző, a sikertelenebb opuszaiban anakronisztikusan romantikus, a sikeresebb szövegeiben viszont szinte kozmikussá növesztett, prófétai indulatú magyarságtudat és nemzetszeretet talán éppen származásának a kompenzálása-képpen fogant meg benne. Forgács című versfüzérének egyik darabjában írja:

Petőfi tót volt, - ej, no, nem baj,
Magam is sült német vagyok, lám,
Csak éppen a nyelvem meg lelkem magyar,
S a nap is magyarul ragyog rám.
Petőfi tót volt? - én is más vagyok?
Örvendezz, árva népem?
Vagyunk még magyarok...

Középiskolát - Petőfi szellemét is magába szíva, amely előtt a Petőfi című sikerült versében tisztelgett - a selmecbányai evangélikus líceumban végezte; visszatér a város képe a Selmecbányában is. Hatodikus korától, még Heringer néven, gyakran tűnik föl az iskola önképzőköri rendezvényein; nyolcadikos korától ő az önképzőkör elnöke. Három év alatt című - zsengéket tartalmazó - versesfüzetét, összegyűjtött pénzükön, ötven példányban az osztálytársai adták ki 1886-ban. Tanulmányait Budapesten, a bölcsészkaron folytatta; majd 1891-1893 között a nyitrai polgári és középkereskedelmi iskolában tanított. Innen a Bács megyei, Újvidékhez közeli Újverbászra került gimnáziumi helyettes tanárnak; Verbász és Vidéke címmel lapalapítással is próbálkozott. Egyetemi tanulmányait 1895-ben fejezte be; magyar-latin szakos tanári oklevelet szerzett, s 1897-től Jászberényben működött mint főgimnáziumi tanár. 1903-ban Budapestre került, a Kőbányai László Gimnázium tanáraként. A korabeli lapokban nagy számban megjelent cikkei között pedagógiai tárgyúak is akadnak; s tudjuk róla, hogy főtitkára volt az Országos Középiskolai Tanáregyesületnek és elnöke a Magyar Tanárok Nemzeti Szövetségének. Önmagában e két tisztség nem jelent sokat: az oktatás intézményei, akárcsak az irodalmi életéi - a Petőfi Társaság (amelynek díját Sajó Sándor háromszor is elnyerte), a Kisfaludy Társaság (amelynek 1907-től költőnk is tagja volt), a Magyar Tudományos Akadémia (amely 1932-ben levelező tagjává választotta Sajót) - a mind politikailag, mind esztétikailag konzervatívnak minősülő szellemi erőknek, a szabolcskamihályoknak és herczegferenceknek az uralma alatt állottak - akkor, amikor már a Nyugat első, sőt második nemzedéke vívta szabadságharcát egy új, korszerű irodalomért, azt vallva, Adyval szólva, hogy "kis nemzetnek még lélegzetet venni is radikálisan szabad..."



Az egyetemista Sajóra tanulmányai alatt Vörösmarty, Petőfi és Arany volt a legnagyobb hatással; remek iskola, kétségtelen, de: mutatis mutandis: a megváltoztatandók megváltoztatásával, hiszen nyilvánvaló, hogy (és innen ered, főként a korai Sajó Sándor-i költészet nagyobbik részének epigonjellege) a XX. század első harmadában a nagy újítók: Ady, Babits, Kosztolányi stílusforradalma után nem lehetett úgy verselni, mint a XIX. században. A modernebb költők közül Reviczky és Vajda hatott Sajóra: ódái közül az 1930-as Vajda János ma is eleven, bármely Vajda-emlékkönyvbe besorolható költemény; s jó érzékkel játszott rá Sajó Vajda híres Lutizán dalára az Új luzitán dalban is, amely az első világháború végén a magyar katonavérnek nem magyar érdekekért történő porba hullatását, a haza remélt jobb sorsának, szebb jövendőjének a sárba omlását siratja. A most említett költemények jótékony kivételek a Sajó-opuszban, s bár további kivételekre - ma is hatásos, eleven költeményekre - a továbbiakban is rámutatok, egy biztos: Sajó nem azonosítható André című allegóriájának a hősével, az új távlatokat birtokba vevő léghasóssal, a költő- Ikarosszal (még ha költeményét a Petőfi Társaság az ún. Vigyázó-díjjal jutalmazta is). Ha már az önarcképét keresem, találóbbnak érzem rá A veréb című költeményének önjellemzését:

Könnyű szárnyúak, jó, csak menjetek!
Én a verébről mondok éneket,
S dicsérem ezt a kicsi madarat,
Koldus, kopott, de hű és - itt marad

(...)

Szenvedve, sírva, ha így van megírva,
Élünk-halunk a magyar ég alatt!

E "veréb-hang", bár nem kelhet versenyre a kiművelt trillázással, népszerűségét onnan nyerte, hogy költőnk fejlődése során - a köznyelvi regiszter szavait, kifejezéseit használva - alkalmazkodott a közízléshez, s Trianon kapcsán a tematikai elvárásokhoz. Szerelmes versei, a vidéki életet, az ősi földet, a falusi életet idealizáló leíró versei stiláris-poétikai szempontból menthetetlenül avitt költőnek mutatják Sajót. Hol a népnemzeti romantika rontja le versei esztétikai hitelét, hol a könnyed verselőkészségét a szalonlíra szavaival, fordulataival, szófűzésével megterhelő modorosság, hol a dagályosság - ódáiban a honfibú, honfierény, honfiérzemény típusú stiláris avittság; vagy pedig az a vonás, melyet a korszak vezető konzervatív irodalomkritikusa, Pintér Jenő "nemzetnevelő költőiség"-nek nevez, s amelyben mi ma már a patetikusságot, a retorikusságot és a didakticizmust látjuk. Sajó kezdetben készen kapott formákkal dolgozott, s a későbbiekben is csupán a korszerűségnek arra a fokára tudta felküzdeni magát, mint legjobb verseiben Mécs László vagy az erdélyi Reményik Sándor.

Témaválasztása ugyancsak forrása lett korabeli hallatlan npszerűségének. Első négy verseskötete Három év alatt (Selmecbánya, 1886); Fiatal szívvel (Budapest, 1898); Útközben (Budapest, 1904) ; Gordonka (Budapest, 1910) után a Tegnaptól holnapigban (Budapest, 1920); a Magyar versekben (Budapest, 1922); a Muzsikaszóban (Budapest, 1925); a Gyertyalángban (Budapest, 1930); a Sajó Sándor Válogatott verseiben (Budapest, 1937) minden fontos verse a magyarságélmény és a Trianon-sokk körül forog. Magyarságszemlélete a szélsőbaloldali, a dualizmust elutasító eszmékből, a Negyvennyolcas Párt, a Sajó Sándor által jól ismert Apponyi Albert által 1903-ban alapított Nemzeti Párt, az 1904-től 1918-ig működő Függetlenségi Párt magyarságpolitikájából, a nagyközönség körében roppant népszerű "kossuthizmusból" fakadt; Trianon után pedig az országcsonkolással, a három és fél millió magyar elvesztésével járó fájdalomnak lett már-már mániákusan önismétlő énekese. Magyarságélményének egyik vonulatát még Trianon előtt megfogalmazta. A Magyar lélek a maga "ezeréves büszke őserejével" fellengzős költemény. Sikeresebbek viszont azok a költeményei, amelyekben valóságos nemzetkarakterológiát dolgoz ki. Ilyen a Petőfi-mottóval ("Magyar vagyok") induló, még 1904-es Magyarnak születtem, amely tűnt századainkban nem annyira a valós-vélt régi dicsőséget fedezi föl, hanem az örök magyar mélabút, s amely a fájdalmak átérzése után csöndes fohászba fordul:

Taníts meg, én Uram, milyennek kell lennem,
Reményik Sándor Hogy igazabb, hívebb, jobb magyar legyek.

Leghíresebb nemzetkarakterológiai költeménye - hol vagyunk még azoktól a nemzetkarakterológiai vitáktól, amelyekben Babits és Illyés is részt vett! -, mintegy az imént említett vers folytatása a Magyarnak lenni... című 1910-es opusza, amely a "Magasba vágyva, tengni egyre - lent" oppozíció egész versen végigvonuló szerkezeti megoldásával érzelmileg rendkívül gazdag hatást vált ki mai olvasójából is. Ha egyversű költőnek tartanánk Sajót, neve mellé fémjelzésül - mint példának okáért Gyóni Géza esetében a Csak egy éjszakára című költeményt - ezt a szöveget választhatnánk. Nem ok nélkül szerepel a magyarságverseket tartalmazó Rendületlenül című antológiában is; de helyet kellett volna kapnia a Hét évszázad magyar versei régebbi és a legújabb kiadásában is. - Az utolsó magyar a magamagának prófétai magyarságtudatot kreáló Sajó látomásos elégiája. Pusztaszertől a költő koráig a nemzethalál "látományai" vonulnak végig a versen: "...haló szivembe átokként mered / A bűnös múltba elsüllyedt jövendő..."

Mi e herderi (s a magyar költészet korábbi századaiból jól ismert) pesszimizmus oka? A Hajó című költeményében (1910) az Amerikába kitántorgott másfél millió magyart siratja; az Apró sírhalmokban (amely a Petőfi Társaság díjában részesült) a tömeges csecsemőhalál riasztja:

Ez a sok hamvadt szív mind magyarul verne,
Mind magyarul szólna a sok hűlt ajak,
Bús kétségre jajdul a haza szerelme;
Jaj, ha számunk egyszer végképp elapad!

Sajó társadalombíráló hangja szólal meg A szabadság ünnepén című versében, amely a dualisztikus berendezkedéssel szemben a valódi és teljes magyar szabadságot idézi; s Bécset ostorozó hang csendül ki a Bocskai ének-ből, a Rosszkor születem-ből és az 1912-es (az MTA Farkas-Raskó jutalmával kitüntetett) Vagyunk még magyarok-ból is.

A már említett Pintér Jenő szerint Sajó Sándor a magyar líra történetében az "ódának, elégiának egyik legnagyobb mestere." E típusú verseit "nemzetnevelő költőiség járja át." Nos, talán ez, a nevelő szándék a legnagyobb bajuk ezeknek a költeményeknek: sima verselésükön, csekély hírértékű szófűzésükön át- meg átüt a didaxis, az iskolás jelleg. Az eszményül választott ódahősök koruknak olyan alakjai, akik megelőzték korukat; "avantgardista" mindahány. Sajó ezt ugyan érzékeli, maga azonban kísérletet sem tesz arra, hogy tárgyának költői megformálása tekintetében szintén újítóként lépjen föl. Verseskönyveiből kiolvasható a magyar történelem egész vonulata és arcképcsarnoka: Ezer év (a budapesti katolikus kör millenneumi ódapályázatának első díját nyerte el), Reviczky Gyula (halványra sikeredett költemény), Bessenyei (a Petőfi Társaság díját nyerte el a nyíregyházi szobor felavatásakor), Honvédek szobra, Ötven év (1848-49 évfordulója), Március 15-re, Petőfi, Rákóczi (a nagy fejedelem hamvai hazaszállításának alkalmából), Kossuth, Magyar zászló, A zilahi szobornál (Wesselényi Miklósról), Kisfaludy Károly ünnepére, Jókai, Kobzos ének Jókairól, Gróf Festetich György emlékezete (a Kisfaludy Társaság keszthelyi helikoni ünnepén), Vajda János, Madách ünnepén, Vörösmarty szelleméhez.

E nagy versvonulatból, mint korábban említettem, a Sajó Sándor-i átlagszintet meghaladja a Petőfi és a Vajda János; ma is eleven a Madách ünnepén, amelyben a költő - nagyon ötletesen - a Tragédia színeit követően fölvázol egy nemzeti sebektől vérző "trianoni" színt is, anélkül, hogy - mint azt a boldogult szocializmusban mondották - "érintené s szomszéd népek érzékenységét" (hol itt az irredenta hangvétel?!) Még a Madách-versnél is felkavaróbb élményt nyújt a remekbe sikerült Vörösmarty szelleméhez, amelyben sok Vörösmarty-rájátszást, parafrázist, utalást felhasználva egymásba montázsolja két történelmi korszak: 1848/49 és a trianoni nemzetdarabolás apokalipszisét.

Magyar apokalipszis...
S már itt is vagyunk Sajó Sándor

újabb, létszámra talán a legtöbb verset magában foglaló élményénél, magyarságverseinek 1919 utáni legjellegzetesebb csoportjánál, trianoni nemzetsirató költeményeinél. Pintér Jenő "hétfájdalmas magyar énekek" névvel illeti ezt a versvonulatot, amelyet az irodalomtörténetek - mechanikusan egymástól véve át a minősítéseket - meglehetősen sommásan intéznek el. Az akadémiai irodalomtörténeti kézikönyv szerint Sajó a "terület-visszaszerzésre buzdító alantas propaganda" terjesztője (VI. kötet, 162. 1.). A Magyar Életrajzi Lexikon szerint költőnk "Mint szélsőséges nacionalista, irredenta költemények szerzője ismeretes" (1969). A Magyar irodalmi hagyományok szlovákiai lexikona szerint (1981) Sajó "1918 után az irredentizmus képviselője volt."

Nos: Nem áll szándékunkban szerecsent mosdatni. Sajó, a Magyarnak lenni... költője, aki prófétai indulatú-hevületű fajszeretetet gerjesztett föl magában, valóban írt nyersen agitatív, bosszúra, revánsra felszólító, gyűlöletre gyűlölettel válaszoló irredenta verseket, újságszólam-szövegeket, frázispufogtató zengeményeket. Ilyenek például az És mégis, mégis hinni kell, a Fegyverbe, a Bosszú, a Trianon, a Trianoni dal, az Új Ábel stb. A Magyar ének 1919-ben című költeményében Nagy-Magyarországról szőtt álmokat, hiteltelen szólamokkal, hiszen az Antant katonai erő dolgában is kiszolgáltatottan gyöngévé tette a megcsonkított Magyarországot, s nem volt, nem lehetett reálpolitikai esélye annak, hogy "Havas Kárpátoktól kéklő Adriáig/ Egy ország lesz itt, egyetlen s magyar..."
Reményik Sándor

Nem, Sajó Sándor uram, nem: - mondatják velem a kisebbségi vox humanán nevelődött érvek: nem kell (nem kellett volna) nekünk sem a Lomnic, sem az Adria. Beértük volna azzal, ha a magyar békedelegációt vezető Apponyi Albert gróf beszédei értő fülekre, fogékony agyakra találnak, azzal, ha - Sopron mintájára - valamennyi erőszakosan elcsatolt országrész, tájegység részesülhetett volna a népakarat kinyilvánításának, a népszavazásnak, az önrendelkezési jognak a lehetőségében; ha Közép-Európa úgy áll össze új geopolitikai egységgé, hogy a lehetőségek szerint többé-kevésbé követi az etnikai határokat. Trianon: kegyetlen békediktátum, amelynek legnagyobb áldozata a magyarság volt és maradt mindmáig - s tartok tőle, marad is még sokáig, ha csak a győztesek végre nem hajtják magukban azt az erkölcsi revíziót, mely szerint van velünk szemben jóvátennivalójuk az erkölcs ítélőszéke előtt. Gordon Gabriel korabeli nyugati diplomata szerint Trianon a "szabad rablás vásártere" volt - gondoljunk csak Magyarország Románia általi megszállására, 1919 augusztusától az év novemberéig; gondolunk csak a csechoszlovakizmus telhetetlen korridortervére. Bliss tábornok, Wilson elnök katonai szakértője mondta 1919. június 16-án: "Az újszülött nemzeteknek, amelyeket mi hoztunk létre, már a bölcsőben karmaik vannak, és mielőtt járni tudnának, késekért ordítoznak, hogy átvághassák a szomszéd bölcsőben levő torkokat": És még egy vélemény, az angol Frank Wanderlippé: "Egyetlen fegyvert sem használtak olyan kegyetlenül a háborúban, mint a határvonalat meghúzó ceruzát Magyarországgal kapcsolatban".

Az említett vélemények tükrében lélektanilag és "nemzetlélektanilag" talán érthető Sajó Sándor irredentizmusa. Ehhez azonban hozzátenném: Kosztolányi Dezső is megírta a maga ország- és nemzetsirató versét, Magyar költők sikolya Európa költőihez 1919-ben címmel - ám irrdenta felhangok nélkül. Sajó azonban nem volt Kosztolányi: nála a megrendítő sikoly helyett gyakran átkok, szitkok, faji szólamok csúsztak ki a ceruza alól. Ugyanakkor leszögezendő: nem is írt annyi bántóan irredenta verset, mint ahogy azt a róla szóló irodalomtörténeti kézikönyv és nyomában a lexikonszócikkek visszhangozzák. Nemzetsirató verseinek java része egyszerűen: magyarságvers, a jogtalanul elszenvedett kínok kiéneklése, szociálpszichológiai rögzítése. Ez a konzervatívnak nevezett költő az egykor a konzervatívok által dühödten támadott, magyartalannak bélyegzett Adyval, A szétszóródás előtt vízióját megálmodó Adyval is azonosulni tudott a nemzetvesztés fájdalmában: "És én vagyok és nem ti vagytok/ Keservben Adyval rokon" - írta a Szomorú bizakodásban. Egyéb, eddig nem említett verseiben a nemzeti önostorozás, az önvád, a "hervadó hit", a "dermedt öntudat", az elégikus hangvétel szólal meg; mívesebbek ezek a költeményei, mint a nyersen "trianozók" ; néhány közülük - például a Mohács után, a Budapest angol valcert lejtő úri társadalma ellen írott Farsang, a tárgyias-leíró allegória, A haldokló gallus, a "Nem, nem soha!" irredenta jelszót magával a sírba vivő, kritikus-önkritikus A magyar holló, az önironikus, helyenként abszurd A vén bolond, amelyben Sajó a falu bolondjának szerepébe illeszkedve, a tragikumot tragikomikummá oldva siratja országát, népét s népsirató önmagát - Sajó legérettebb költeményei közé tartoznak. Nincs bántó irredenta éle az említetteknél valamivel halványabb verseknek sem: Így ballagunk a magyar úton, Riasztó, Bűnös magyar töredelme, Magyar ősz, Gyászmagyarok, Mi vagyok: "Úton fetrengő, vérző szívdarab, / Mennél tiportabb, annál magyarabb".

Sajó Sándor - az eddigi jellemzésből talán nyilvánvaló is - féltő szeretettel csüngött szülőföldjén: a Felföldön, diákkorának városán, Selmecbányán, s szülővárosán, Ipolyságon és annak környékén. Petőfi ellen címmel írt egy ars poetica szerű verset - nem az Alföld, hanem a Felvidék szépségeit dicsérve -; ikerdarabja ennek a Felföld, címe alatt a megjegyzéssel: lásd Petőfinek Az Alföld című költeményét. Kár, hogy a felvidéki tájleíró témakör nem bontakozott ki lírájában. Esztétikailag egyetlen igazán sikeres darabja van ennek a témakörnek: A tarpataki völgyben című leíró költeménye, amelynek ott a helye a magyar költészet legszebb Tátra-versei között. Ez az opusza a Petőfi Társaság Vigyázó díjában részesült; a korabeli elismerés ellenére azonban olyannyira elfelejtődött, hogy nem került be Kovács Sándor Iván Vágy és emlékezet című kötetébe sem, holott annak egyik fejezete afféle irodalmi topográfiát készít számunkra "Kárpát szent bércéről". A diákkor városa a helyi színekben gazdag (s enyhén irredenta) Selmecbányában sejlik föl, illetőleg a kötetünkbe be nem sorolt A selmeci bíró című epikus versben jelenik meg, amelynek hőse az a Roessel Borbála, akiről Pongrácz Lajos Frankenburg Adolf Életképek-jében az 1840-es évek elején prózai beszélyt ír, illetőleg akinek regényes élettörténetét Zichy Géza is megörökítette A leányvári boszorkány című verses beszélyében, 1881-ben.

Drégelyt, az elhíresült honti végvárat Sajó három versében is megidézte (Drégelyi ének, A drégelyi várromon, Amerre én járok); ezek a versei kiegészítő olvasmányként szerepelhetnek a Szondi két apródjához - legalábbis az ipolysági iskolákban. Ipolysági vonatkozású versei közül érett szöveg az 1921-es, népdalos hangvételű Szülőföldem szép határa, amely a szülőtájtól való erőszakos elszakíttatáson búsong; hangulatos szöveg az 1923-as Harangszó az Ipoly partján, a gyermekkor idilli emlékeivel, ellenpontként az otthoni temető képével. Kedves verse lehet az ipolyságiaknak az 1924-es Izenés és az 1930-as Ipolyság, kéttornyú templomával, "tövén kis város arculatjával", s temetőjével, amelyről patrióta hűséggel vallotta az Izenésben Ipolyság költője:

Az Ipoly-völgybe szálljon izenésem,
Mind ezt hirdesse, aki arra jár,
Úrnapja lesz! - e bús számüzetésen
Szárnyát egy jobb kor bontogatja már,
Mind tudja meg, ki most búban aggik,
Az Isten jó és élőt nem temet, -
Időm lejár, de nem halok meg addig,
Míg meg nem látom szülőföldemet!

Szeretett szülőföldjét Sajó Sándor azonban mégsem láthatta viszont. 1933. január 2-án a Budapesten élő költő szíve felmondta a szolgálatot. Verseskötetei mellett maradt utána számtalan cikk és értekezés, fél tucat dráma (a négy előadást megért Zrínyi György házassága s a színre sohasem került Két szerelem, a Réz István című háromfelvonásos parasztdráma, a Vihar című egyfelvonásos opera szövegkönyve és a Zrínyi Péter című történelmi dráma). Dolgozatai közül a helytörténészek ma is haszonnal forgathatják az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben. Hont vármegye és Selmecbánya című leírást (1889). Sajó azonban mindenekelőtt lírájával szerzett magának hírt s nevet. Költői opuszára ma sincs teljes rálátásunk: utolsó kötete, az 1930-as Gyertyaláng után haláláig még közel félszáz költeményt írt; javarészük a Budapesti Hírlapban, a Budapesti Szemlében, néhányuk más folyóiratban, illetve újságban látott napvilágot. Összegyűjtésük bizonyára nem járna haszon nélkül. Bizonyítékul szolgálhatnának arra nézve - a költő monográfusával, Tóth Józseffel szólva -, hogy a konzervatív szellemiségű kismesterek között, "A nemzeti klasszicizmus epigonjai között (...) méltán illeti Sajó Sándort az elsőknek járó elismerés és tisztelet".

Hont megye - a szonszédos Nógrádtól: Rimay János, Madách Imre, Mikszáth Kálmán szülőhelyétől eltérően - nem büszkélkedhet nagy írókkal, klasszikus értékű irodalmi teljesítményekkel. A regionális irodalomtudat kategóriájában azonban a kismesterek emlékét is fenn kell tartanunk; itt, e szlovenszkói végeken szükségét érezzük a több tucat magyarságverset író Sajó Sándor élesztésének is. A Babits, Kosztolányi által nagyrabecsült Négyessy László mondotta Sajó akadémiai levelező taggá választásakor: "Akadémiánk mindig válogatós volt költőkkel szemben. A választással ebben az esetben is hangsúlyozta azt, hogy Téged kiemelkedő egyéniségnek ismer el a magyar költészet terén. Köteteidnek sorában igazi eredeti lírai tehetség szólalt meg. Magyar lelked a művészet varázsával szólalt meg nemcsak szorosan vett hazafias költészetedben, fájdalmasan időszerű irredenta dalaidban, továbbá ünnepi ódáidban, hanem tisztén személyi élményekből fakadó költeményeidben is. Jól esett élveznünk ezt a tartalomban, nyelvben, formában igazán magyaros költészetet, de nem tévesztett meg bennünket költészeted tartalmi magyarsága. Mi költészetedben a művészi értékeket helyeztük mindenek fölé, a tartalom és forma benső összhangját, a költészet zománcát, a nyelv muzsikáját. Te megmutattad azt, hogy a nyelv erőszakolása nélkül, keresett szimbolizmus nélkül is lehet a költői szónak új színt adni. Szóművészetedet iskolázta a stilisztikai tudatosság, melynek tartalmas tanulmányokban is bizonyságait adtad, úgy hogy erről az oldalról is a tudósok társaságába illesz. Te a magyar költői szólást tovább fejlesztetted a mellett, hogy meleg szívedből, költői érzésedből tápláltad a nemzeti lelket."

Ipolyság városa emléktáblát állíttatott lírikusunknak. Legyen kötetünk olyan kiadói tett, amelynek révén Sajó Sándor versei is visszatérnek közénk. Közénk, akik itt állunk a "magyar ég alatt", Vörösmartyval szólva: "Megfogyva bár, de törve nem", egy Sajó-verscímet idézve: Rendületlenül.

Zalabai Zsigmond
2002. novemberében
A Lilium Aurum Kiadónál 2003-ban megjelenő, "Magyarnak lenni..." című kötet utószava.


Versei :





A Felföld

A Felföld
Bezerédiné
Drégelyi ének
A tarpataki völgyben
Dal a szülőföldről
Dalos Péter
Szülőföldem szép határa...
A Drégelyi várromon
Harangszó az Ipoly partján
Szob
Izenés
A veréb
Selmecbánya
Amerre én járok...
Ipolyság
Az Ipoly

Ünnepnapok, keservnapok

PETŐFI 35
A SZABADSÁG ÜNNEPÉN 36
ÚJ MAGYAR 37
MAGYARNAK SZÜLETTEM 39
APRÓ SÍRHALMOK 41
AZ AKÁCFA 43
SZOMORÚ ÉNEK 44
ROSSZKOR SZÜLETTEM 45
AZ UTOLSÓ MAGYAR 47
MAGYARNAK LENNI... 51
ÉNEK TOMPA MIHÁLYRÓL 54
A HALOTTAK MAJD VISSZAJÁRNAK... 57
MAGYAR ŐSZ 59
MUZSIKASZÓ 60
ÉJ A SZABADBAN 63
VASÚTON 64
VAN NEKEM EGY KÖNYVEM... 65
MAGYAR HÁROMSÁG 66
MADÁCH-ÜNNEPEN 67
JÓKAI 70
NEM IMÁDKOZOM... 74
KOSSUTH 75
VÖRÖSMARTY SZELLEMÉHEZ 76
VAJDA JÁNOS 79
HALK TILINKÓ 80
ÍGY BALLAGOK A MAGYAR ÚTON... 81
ELMEGYEK MEGHALNI... 82
DACOS MAGYAROK 83

Megmohácsolt ég alatt

MOHÁCS UTÁN 91
BŰNÖS MAGYAR TÖREDELME 93
FARSANG 93
KAPISZTRÁN 96
KÉP 98
RIASZTÓ 99
A HALDOKLÓ GALLUS 102
A VÉN BOLOND 103
VAGYUNK MÉG MAGYAROK 108
MOHÁCS 111
DERMEDÉS 112
A MAGYAR HOLLÓ 113
ÖRÖK BÁNAT 115
VAGY-VAGY 118
SZOMORÚ BIZAKODÁS 119
RENDÜLETLENÜL! 120
ZALABAI ZSIGMOND: ,,MAGYARNAK LENNI..." 123
IRODALOM 137
Magyar ének 1919-ben




...... ........... ........... ........... ........... ........... ........
A Felföld
szerző: Sajó Sándor
(1898)


,,Óh, jó Petőfi! nagy poéta vagy,
De földed nem szebb, tán csak gazdagabb.
Fúvom hát én is büszke énekem:
Síkságod, nyájad, mind csak mit nekem!

Kárpátoknak bérce, völgye,
Fenyveserdő, rengeteg...
Dicső költő! tán csodálod,
Ám azért csak mit neked!
Az aranykalászszal ékes
Nagy alföldi rónaság,
Duna -Tisza sík vidéke
A te bölcsőd és hazád.

Nekem is van érző szivem,
Lantot és is pengetek,
Ócska érzés ócska húron:
Pörbe hogy szállnék - veled?
De a tájhoz, hol születtem,
Én is váltig hű vagyok,
S áldom azt a csöndes völgyet,
Amely egykor ringatott...

Áldom azt a hegyvidéket
S szívem gyakran visszafáj;
Fönn, a bércen mennyi fönség,
Lenn, a völgyben mennyi báj!
Bércről, völgyből édes dalként
Zeng felém a drága múlt:
Szabadságot és szerelmet
Szívem-lelkem ott tanult.

Fönn, a bércek sziklaormán,
A szabadság ott terem!
Völgyek árnyas rejtekében
Az ábránd, a szerelem.
Viharos felhők robognak:
Isten szava mennydörög!
Kékellő ég derűjében
Madárdal a lomb mögött...

Nézd ott fönn a sziklavárat,
Nagy időknek romjait:
Az a vértől áztatott föld
Hont szeretni megtanit.
Míg tövében érdek, önzés
Egymást űzve zajlanak:
Egy darab múlt áll előtted
Búsan, büszkén, hallgatag.

S nézd a völgyet: napfény festi
Tornyok csúcsát, víz szinét;
Erdőségtől koszorúzott
A kalászban dús vidék.
Kis falukból szellő hozza
A harangok lágy szavát;
- Lelkeden a méla érzés
Imádságba olvad át...

Szép vagy, édes hegyvidékem,
Legszebb vagy te énnekem!
Képed annyi változatban
Kél, száll érző lelkemen!
És bár itt, a rónaságon,
Éltem itt is jó napot:
Visszasírom azt a völgyet,
Amely egykor ringatott...

...... ........... ........... ..............

Bezerédiné
szerző: Sajó Sándor
(1900)


Beborult Trencsénnél a kuruc hadaknak,
Császár katonái táncolnak, vigadnak,
Cifra urak, hölgyek fürdenek a fénybe',
Köztük Bezerédi fogoly felesége.

Jaj de fényes börtön, jaj de szép kalitka!
De ilyen gyönyörű rabmadár is ritka!
Fény a mosolygása, aranyos a kedve,
Férfi vággyal nézi, asszony irigykedve.

Pálffy generális vígan lép elébe:
,,Egy ilyen kurucért száz labanc cserébe!
Szép asszony, nem vagy rab, röpülhetsz szabadon,
De ha visszaszállnál, nem bánnád, fogadom.

Ki most is kuruc még, bizony mondom, dőre;
Magának, honának mi haszna belőle?
Mondd otthon uradnak: szebb az élet nálunk,
Aztán, no hisz értesz - kettőtöket várunk!"

Kél a vágy, növekszik, a bűnös, az álnok:
Szövöget az asszony fényes, titkos álmot;
Némán jár-kel otthon, borongó a kedve:
Hiszen ha lehetne!... s miért ne lehetne?

Kuruc Bezerédi híres brigadéros,
A karja, a szíve egyképpen acélos;
Acélkar: labancok pokolra küldője,
Földi mennyországnak általölelője.

Súgó-búgó gerle a titkát kitárja,
Mennybéli édesség a beszéde árja,
Csalfa igézettel kárhozatba szédít,
Úgy hálózza lassan kuruc Bezerédit.

Bezerédi Imre szótlan is, halvány is...
,,Várja a levelet Pálffy generális."
S a magyar szabadság? ,,Ej, az már elveszett!"
Árulás! ,,Úr leszel!" Nem leszek, nem leszek!

Csillanó asszonykönny: szemrehányó bánat;
Keserű panaszszó hangosan kiárad:
,,Labancok húsával eteted a kardod,
Magad javánál a - másét többre tartod.

A haza, becsület? - hát az én szerelmem?
Kincset raknak elém, s én föl ne emeljem?
Ott van a becsület, ott megbecsülnének!
Mért is hívnak engem Bezerédinének!"

Bezerédi Imre szótlan is, halvány is:
Várja a levelet Pálffy generális...
Mély sóhajtól lebben a levél papírja:
Írja-e? Nem írja!... Hajh, mégis megírja...


Őrtüzek kigyúlnak. Szó hallik, suttogó;
Szeptemberi égbolt csillagos, ragyogó;
Paripák dobognak, kürt harsan, riadó:
Bezerédi Imre áruló, áruló!

Szeptemberi égbolt, gyászos a felhője,
Gyászosabb a rabnak búcsút venni tőle;
Mire majd a csillag harmadszor ragyogna,
A legszebb kurucfej legördül a porba.

Bezerédi Imre halálos börtönbe';
Hervadó rózsája siratja megtörve;
Két szeme jéggyöngyét záporként hullatja,
Most ötlik szívébe bűne, gyalázatja.

Hosszú haja éjét megy aztán s kibontja,
Kegyelemért úgy esd térdére omolva;
Nem csalfa szerelem csillan már szemében:
Vergődő búbánat, könnyhullató szégyen.

Rákóczi az asszonyt szánakozva nézi,
De elfordul aztán s erős lesz, úgy érzi;
Bűnbánó zokogás a szívébe rezdül,
Bús keserűségén mégse hat keresztül.

,,Kuruc Bezerédit - ő tudja - szerettem;
A dicsőség útján - én azon vezettem:
Harcolni hazáért, halni szabadságért!...
- Ki más útra tévedt, feleljen magáért!

Álljon az ítélet, s kiket illet, lássák:
A haza kárára nincsen itt barátság;
Semhogy szent ügyünket - inkább őt sirassák,
Egy éljen örökké: a magyar szabadság!"

Kegyetlen, fájó szó - óh de oly fenséges!
Szegény bűnös asszony tudj' isten, mit érez...
Kitámolyog törten, föltekint az égre,
Vigaszt az sem adhat gyászos keservére.

Nehéz bú minden perc, mégis elszáll gyorsan;
Hajnalba' dob perdül, síró kürtszó harsan;
Döbbenettel értik halálos beszédit:
Viszik már veszteni labanc Bezerédit!

Áruló kurucfej szomorún lehajlik,
Az asszony szívébe ölő kín nyilallik,
őrületes búban megdermed, elájul,
S már csak félig hallja, mintha másvilágrul:

Megveri az Isten nem egyszer, de százszor,
Aki hűtlen szívvel idegenbe pártol;
Ki hazáját bántja, eléri az átok,
De ki él-hal érte, mindörökké áldott!

...... ........... ........... ........... .........

Szob
szerző: Sajó Sándor
(1924)


Szob: gyermekemlék... rózsás nyári reggel...
Hajóraszállás: boldog izgalom;
A Duna képe, parti zöld hegyekkel,
Út Budapestre napfényes habon.

Szob: húszéves szív... szép apácazárda...
Valaki ott most német szót tanul;
Óh, mikor látlak, kedvesem, te drága?
S felelsz-e majd, ha kérdlek - magyarul?

Szob: Ipoly hídja, trianoni járom,
Égő gyalázat, százszor átkozott -
Végállomás egy bús országhatáron,
Szégyenkő, rajta egy szó, kurta: Szob...

...... ........... ........... ........... ........... .......

Magyar ének 1919-ben
szerző: Sajó Sándor
(1919)


Mint egykor Erdély meghajszolt határán
A fölriasztott utolsó bölény,
Úgy állsz most, népem, oly riadtan, árván
Búd vadonának reszkető ölén.
És én, mint véred lüktető zenéje,
Ahogy most lázas ajkadon liheg,
A hang vagyok, mely belesír az éjbe
És sorsod gyászát így zendíti meg:

Két szemem: szégyen, homlokom: gyalázat,
S a szívem, ó jaj, színig fájdalom...
Mivé tettétek az én szép hazámat?
Hová süllyedtél, pusztuló fajom?
Fetrengsz a sárban, népek nyomorultja,
Rút becstelenség magad és neved, -
Én mit tegyek már? - romjaidra hullva
Lehajtom én is árva fejemet.

Laokoon kínja, Trója pusztulása
Mesének oly bús, sorsnak oly magyar;
A sírgödör hát végkép meg van ásva,
A föld, mely ápolt, most már eltakar;
Búm Nessus-ingét nem lehet levetnem,
De kínja vád s a csillagokra száll,
Ha végzetem lett magyarrá születnem:
Magyarnak lennem mért ily csúf halál?

Nemzet, mely máglyát maga gyújt magának
És sírt, vesztére, önszántábul ás,
Hol száműzötté lett a honfibánat
És zsarnok gőggé a honárulás,
Hol a szabadság őrjöngésbe rothad
S Megváltót s latrot egykép megfeszít,
Hol szívet már csak gyávaság dobogtat, -
Ah, rajtunk már az Isten sem segít!

Pattogva, zúgva ég a magyar erdő,
Az éjszakába rémes hang üvölt,
Lehullt az égből a magyar jövendő,
Milljó görönggyé omlik szét a föld;
De bánatomnak dacra-lázadása
- Mint őrület, mely bennem kavarog -
Fölrebben most is egy-egy szárnycsapásra:
Még nem haltam meg, - élni akarok!

A mindenségbe annyi jaj kiáltson,
Ahány magyar rög innen elszakad;
A tízkörmömmel kelljen bár kiásnom,
Kikaparom a földbül a holtakat:
Meredjen égnek körül a határon
Tiltó karjuknak végtelen sora,
S az ég boltján fönt lángbetűkkel álljon
Egy égő, elszánt, zordon szó: soha!

Soha, soha egy kis göröngyöt innen
Se vér, se alku, se pokol, se ég -
Akárhogy dúl most szent vetéseinkben
Idegen fajta, hitvány söpredék!
E száz maszlagtól részegült világon
Bennem, hitvallón, egy érzés sajog:
Magyar vagyok, a fajomat imádom,
És nem leszek más, - inkább meghalok!

Uram, tudd meg, hogy nem akarok élni,
Csak magyar földön és csak magyarul;
Ha bűn, hogy lelket nem tudok cserélni,
Jobb is, ha szárnyam már most porbahull;
De ezt a lelket itthagyom örökbe
S ez ott vijjog majd Kárpát havasán
És belesírom minden ősi rögbe:
El innen rablók, - ez az én hazám!

És leszek szégyen és leszek gyalázat
És ott égek majd minden homlokon,
S mint bujdosó gyász, az én szép hazámat
A jó Istentől visszazokogom;
És megfúvom majd hitem harsonáit,
Hogy tesz még Isten gyönyörű csodát itt:
Bölcsővé lesz még minden ravatal, -
Havas Kárpáttól kéklő Adriáig
Egy ország lesz itt, egyetlen s magyar!

...... ........... ........... ........... .......

Gyászmagyarok


Kik itt élünk még, s magyarok vagyunk,
Tetsvér, ne titkold: szégyeljük magunk.

Ki itt magyar még, gyászban mind rokon:
Gyalázat ég itt minden homlokon.

Mi, vérző csonk s végzet egyaránt,
Jaj , nem tudunk már semmit magyarán!

Bujdoss vadonban, erdők rejtekén:
Csak gyászmagyar vagy, testvérem szegény!

Fejed lehajtva járjad bús utad,
Ne nézz tükörbe, - förtelmet mutat.

Megcsúfolt koldus, nincs orrod, füled,
Lefoszlott rólad minden becsület....

Szegény testvérem, én is így vagyok,
Jaj! Így vagyunk mind árva magyarok!

Világra hangzik koldusénekünk,
S egymásra is csak sírva nézhetünk.

Kik itt élünk még s magyarok vagyunk,
Bús gyászmagyarkák - kezet foghatunk.....

1920

...... ........... ........... ........... .......

Nagyapám


Az én nagyapám haja hófehér
Magyarországon lakunk, ő meg én,
De mégis nagyon messze van szegény.

Vannak ott erdők, szép nagy zöld hegyek,
Karácsonyfából álló fenyvesek,
Nyaralni oda mégsem mehetek.

Piros alma terem az almafán,
Abból sem küldhet nékem nagyapám,
Pedig az ő faluja is hazám.

Másképp lesz ez, tudom, nemsokára,
Ha megnövünk mi is akkorára,
Együtt megyünk az ő falujába.

Visszavesszük a kerti almafát,
A zöld erdőt, az ős magyar Hazát,
A fehérhajú szegény nagyapát.

...... ........... ........... ........... ........

Magyarország


Egy lovasember áll a puszta éjben,

Hívő magyarnak élő látomány:

Szúrós szemével - kard a jobbkezében.

Nyugodtan kémlel sorsunk távolán.

S megszólal. Hangja mint a gordonka zendül

S mint tenger árja távolból ha zúg:

"Holt népek sorsát vesd ki a szivedbül,

Minden lemondás gyáva és hazug.

Sorsod homálya most még rádsivárlik;

Várj tavaszig vagy nyárig...szüretig...

Akard: és lesz még jobb magyar világ itt,

Akard, és itt még csoda születik!

Akard és úgy lesz: minden a tiéd itt,

Tiéd az ország és a hatalom..."

S az éjben, mintha erdőn zúgna végig

És milljó szívből eskü szállna égig,

Fölzeng a szent szó: akarom!...

1868


...... ........... ........... ......

A veréb


Bús ősz borong a Kárpátok alatt,
Dermesztve napfényt, szárnyas bogarat;
Ködfátylas csendben hallgat a határ,
S te már úton vagy, jó gólyamadár.
Indulsz te is már, sürgő fecskeraj,
Hisz igazad van, - éhen itt ne halj;
Hisz igazad van: szomorú az ősz -
S ha új tavasz lesz - újra visszajősz.
Könnyű szárnyúak hasznos igaza:
Hol sok bogár van, ott van a haza;
Szomorú, felhős magyar ég alatt
Mit keresnétek, kényes madarak?
Itt őszre jár most, aztán jön a tél,
Verébhad itt majd koldulgatva él;
Lent, messze délen most van kikelet,
S ti nem lehettek hitvány verebek
Könnyű szárnyúak, jó - csak menjetek!
Én a verébről mondok éneket,
S dicsérem ezt a kicsi madarat:
Koldús, kopott, de hű és - itt marad!
Zord télen, majd ha éhség kergeti,
Jut kenyeremből morzsa is neki,
Szelíden hívom: jöszte közelébb
Osztályos társam, szürke kis veréb!
Lásd, egy a sorsunk, ez köt engem is:
Hűség e földhöz zordon télben is,
S bár soh´se érjünk enyhébb sugarat
- Szenvedve, sírva, ha így van megírva,
Élünk-halunk a magyar ég alatt!

...... ........... ........... ......

Légy erős


Ha társtalanul bolygod a világot,
Lehetsz, kedvedre, büszke vagy szerény;
Nagyhangon nem kell piacra kiállnod,
Sem marakodnod harcok fövenyén.
Virágot szedve, álmot szövögetve
Jársz gyepes úton, lombos fák alatt:
Tied a magány tündérszép szigetje,
Ahol minden hang - szívedből fakad.
Irtózva szennytől, kitérhetsz előle
Kényesen s tisztán mint a hermelin,
S a jobb érzések híveül szegődve
Csügghetsz tenlelked szent eszményein...
Ha fészket raktál, harcra hív a gondja:
Hajrá ökölre: koncot, pénzt, babért! -
Száz küzdő érdek vásárján tolongva
Lelkeddel fizetsz minden falatért.
Dölyfös tömegben sorsod: bús alázat,
Jársz aljasok közt: meghódolsz nekik;
Megfáradt lelked immár föl se lázad,
Ha porban, sárban meghengergetik.
Arcodba csapnak: mosolyogva tűröd,
Mert bús szegénység rabszolgája vagy;
Fészkedre gondolsz: erény lesz a bűnöd
S ha pénzt csörgetnek - eladod magad...
Vagy úgy téssz, mint én: zordon
büszkeséggel
Megőrzöd embervoltod hímporát,
S bár lelked tüze meg nem értve ég el,
Mégy panasz nélkül, útadon tovább.
De légy erős, hogy elviseld a bút is.
Mely szíved mélyén vádlón fölsajog:
Hogy légy bár fényben mint a csillag,
oly dús,
Úgy halsz meg, mint a legutolsó koldús,
Ki gyermekeire semmit sem hagyott.

...... ........... ........... .......

Magyarnak lenni


Magyarnak lenni, tudod mit jelent?
Magasba vágyva tengni egyre - lent;
Mosolyogva, mint a méla őszi táj,
Nem panaszolni senkinek, mi fáj.
Borongni mindig, mint a nagy hegyek,
Mert egyre gyászlik bennünk valami
Sok százados bú, amelyet nem lehet
Sem eltitkolni, sem bevallani
Magányban élni, ahol kusza árnyak
Bús tündérekként föl-fölsírdogálnak.
S szálaiból a fájó képzeletnek
Feketefényü fátylat szövögetnek...
És bút és gyászt és sejtést egybeszőve
Ráterítik a titkos jövendőre...
Rabmódra húzni idegen igát,
Álmodozva róla: büszke messzi cél,
S meg-megpihenve a múlt emlékinél,
Kergetni téged: csalfa délibáb!...
Csalódni mindig, soha célt nem érve.
S ha szívünkben már apadoz a hit:
Rátakargatni sorsunk száz sebére
Önámításunk koldusrongyait....
- Én népem! múltba vagy jövőbe nézz:
Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!...


Magyarnak lenni: tudod mit jelent?
Küzdelmet, fájót, végesvégtelent.
Születni nagynak, bajban büszke hősnek.
De döntő harcra nem elég erősnek:
Úgy teremtődni erre a világra,
Hogy mindig vessünk, de mindig hiába,
Hogy amikor már érik a vetés,
Akkor zúgjon rá irtó jégverés...
Fölajzott vággyal, szomjan keseregve
A szabadító Mózest várni egyre:
Hogy porrá zúzza azt a színfalat,
Mely végzetünknek kövült átkául
Ránk néz merően, irgalmatlanul,
S utunkat állja zordan, hallgatag...
Bágyadtan tűrni furcsa végzetünk,
Mely sírni késztő tréfát űz velünk,
S mert sok bajunkat nincs kin megtorolni:
Egymást vádolni, egymást marcangolni!
- Majd, fojtott kedvünk hogyha megdagad,
Szilajnak lenni, mint a bércpatak,
Vagy bánatunknak hangos lagziján
Nagyot rikoltni: hajrá! húzd cigány! -
Háborgó vérrel kesergőn vigadni,
Hogy minekünk hajh! nem tud megvirradni,
Hogy annyi szent hév, annyi őserő,
Megsebzett sasként sírva nyögdelő,
Miért nem repülhet fönn a tiszta légben,
Munkásszabadság édes gyönyörében.-
Hogy miért teremtett bennünket a végzet
Bús csonkaságnak, fájó töredéknek!....
Tombolva inni hegyeink borát,
Keserveinknek izzó mámorát,
S míg szívünkben a tettvágy tüze nyargal,
Fölbúgni tompa, lázadó haraggal, -
S amikor már szívünk majdnem megszakad:
Nagy keservünkben,
Bús szégyenünkben
Falhoz vágni az üres poharat...
- Én népem! múltba vagy jövőbe nézz:
Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!...

De túl minden bún, minden szenvedésen
Önérzetünket nem feledve mégsem.
Nagyszívvel, melyben nem apad a hűség,
Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség!
Magyarnak lenni nagy szent akarat,
Mely itt reszket a Kárpátok alatt:
Ha küszködőn, ha szenvedőn, ha sírva:
Viselni sorsunk, ahogy meg van írva:
Lelkünkbe szíva magyar földünk lelkét,
Vérünkbe oltva örök honszerelmét,
Féltőn borulni minden magyar rögre,
S hozzátapadni örökkön-örökre!...

(1909.)

...... ........... ......

Sajó Sándor: Magyar zászló.

( Iskolai ünnepre )

Mikor csatába viszik a katonát,
Fölesketik az ezred zászlajára;
Hogy tűzön-vízen, - minden poklon át
Követi hiven s harcait megállja;
S küzd, fárad érte mindig emberül,
Hogy tiszta színén soha folt ne essék; -
E célért élni rendületlenül
Nehéz dicsőség, boldog kötelesség.

Im, itt a zászló ifjú katonák!
Esküdjetek a magyar lobogóra;
Hogy követitek minden poklon át
S egyiktek sem lesz soha árulója!
Nem kell nagyhangu esküt tennetek:
Csak nézzetek rá édes, tiszta hévvel
És dobbanjon meg ifjú szívetek
Magyarságtoknak büszke érzetével!

Hitvány, akit ez érzés nem hevít, -
Ha nincs, mi szívét lángolásra szítja;
Hidegen nézi zászlónk színeit
S megszentelt selymét ronggyá aljasítja
- Ki lelke mélyén ember és magyar:
Eszményeinknek képét festi rája,
S legyen bár sorsunk gyász vagy diadal,
A harcot érte hűséggel megállja!

Nemzetlétünknek felséges jele,
Magyarságunknak büszke foglalatja.
A honfiérzés egybeforr vele
S keble oltárán szentséggé avatja;
A csüggedőben megifjul a hit,
Edzettebb lesz a harcok lelke tőle, -
Munkára serkent, biztat és tanít
A rajta lengő bűvös szó: előre! ...

E szóra egykor, hősök harcterén
Csodákat müvelt égő honszerelmünk;
Ma más munkára int az őserény,
Más fegyverrel kell didadalra kelnünk.
Előre! tettre! - vívd a nagy csatát
Ezernyi munka hős verejtékével:
Emeld magasra, sorsunk zászlaját
A szíved, elméd, karod erejével!

Szeresd e zászlót, magyar ifjuság!
Jertek köréje, harcok katonái!
Honszeretetnek zengve himnuszát
Szent hivatás itt hadisorba állni!
- Csókdossa napfény: legyen ragyogó,
Lengesse hírnév: egész világ lássa!
Egyetlen kincsünk e lobogó;
Ezzel kell jutnunk szebb föltámadásra!

Nemzetlétünknek fenséges jele,
Nagy álmainknak féltett lobogója! ...
A szem, ha ránéz lélekkel tele,
Rebbenjen Isten kék egére róla;
S hálát rebegve míg magasba hat
A honfiérzés szárnyaló fohásza; -
Keljen belőle magyar öntudat
És nyíljon ajkunk ilyen vallomásra:

E hármasszín a lelkemen ragyog,
Számomra nincs szebb ezen a világon;
E lobogót én, mert magyar vagyok,
Hűséggel védem, szeretettel áldom;
Kalaplevéve hódolok neki,
Mint a hívő a Krisztus keresztjének, -
Mert magyarságom hitét lengeti,
S a jövendőt is akként hirdeti,
Hogy ő az út, az igazság, az élet! ...









 
 
0 komment , kategória:  Sajó Sándor  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
2018.08 2018. Szeptember 2018.10
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 405
  • e Hét: 2746
  • e Hónap: 16023
  • e Év: 336055
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.