Regisztráció  Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Reményik Sándor
  2010-11-17 08:27:58, szerda
 
 
Reményik Sándor





1924 januárjában, a trianoni amputáció első döbbenete után Sík Sándor piarista pap költő, a neokatolikus irányzatú irodalom művelője ezt írta Reményik Sándornak:
Testvér!
Mikor először hallottam a hangodat, azt mondtam: Hála Istennek, az új magyar harag és a magyar lelkiismeret megtalálta a szót!
Mikor másodszor hallottalak, azt mondtam: Hála Istennek, Erdély szíve megszólalt!
Mikor harmadszor hallottalak, azt mondtam: Itt ember szól! Itt lélek szól! Hála legyen az Istennek!
A lélek hallja a lelket.

Testvéri szeretettel
(Budapest, 1924. január 22.)
Sík Sándor

A lélek hallja a lelket. A magyar lélek mindig, akkor és azóta is érzékenyen rezonál Reményik Sándor költészetére.

A nagy történelmi omlásra, az első világháborút követő hatalmi, területi változásokra ő reagál először a végeken. Végvári aláírással jelennek meg kötetei 1919-ben és 1921-ben Budapesten Segítsetek! Hangok a végekről és Mindhalálig címen. A versek a közhangulatot erős nemzetvédő felhanggal formázták: ország nincs, de vannak magyarok, itthon kell maradni, nem szabad elfelejteni, nem szabad az új hatalomnak kezet adni. Ezek a hangok tagadhatatlanul egy önvédelmi nemzettudatból fakadtak, kiváltották az egyharmadára csonkított ország ,,Nem, nem, soha!" tudatát. Ahogy lehet című versének keletkezési körülményei még érthetőbbé teszik mondanivalóját. Ez a verse Nagyváradon született. Ott-tartózkodása idején levelet írt dr. Filip Gyulának, a kolozsvári református kórház főorvosának. Megcímezte, és az állomás melletti postahivatalba vitte. Megkérte a szolgálatot teljesítő kisasszonyt, tegyen bélyeget a levélre. A kisasszony megnézte a címzést, és azt mondta: ,,Ez így nem lehet." Kihúzta Kolozsvárt, és a helyébe írta: ,,Cluj"; kihúzta a református kórházat és a helyébe írta: ,,Spitalul Reformat". Amikor a költő visszatért a szanatóriumba, háborgó lelkéből negyed óra alatt megszületett a vers.

Fogcsikorgató türelemmel
Összeszorított szájjal,
Krisztus-követő bús próbálkozással,
Majd daccal, lobbanóval,
Fojtott igével és visszanyelt szóval,
Tenyérrel, mely sima örökké,
Csak a zsebben szorul ököllé -
Keserű, tehetetlen nevetéssel
Nem csodálkozva már - és csodálkozva mégis,
Hogy rajtunk ez is, az is megesett:
Hordozzuk, testvéreim, ezt a hordhatatlan
Kínszenvedést, virágzó életet,
Ahogy lehet...

Hírnevét elsősorban nem a saját nevén megjelent versei alapozták meg, hanem a Végvári aláírásúak. Ezek a versek az összeomlás utáni legelső idők leghatalmasabb szellemi dokumentumai. Az akkor még csak szűk körben ismert költő hazafias versei kézről kézre jártak, először csak Erdélyben, azután a legromantikusabb utakon átkerültek Magyarországra, Délvidékre, a Felvidékre, majd német fordításban külföldre, sőt a versailles-i konferencián is ezek a versek izgattak az ország feldarabolása ellen.

Magyarországra a költő barátai, közöttük Fogarasi Vilmos, Imre Kálmán, Schneller Károly és vasutasok, későbbi kiutasítottak vitték ki ezeket a verseket, amelyek hihetetlen gyorsasággal terjedtek el a régi Magyarország területén. Ható részeseivé váltak a magyar nemzeti gondolat szolgálatának és öntudatosításának. A verseket azután dr. Imre Sándor gyűjtötte össze, és Raffay Sándor evangélikus püspök adta ki.

Reményik Sándor már életében megérte azt, hogy Végváriként nemzeti költészetünk legnagyobbjai között emlegették. Tagjai sorába választotta a Kisfaludy és a Petőfi Társaság. Megnyerte a Petőfi Társaság díját, két ízben a Baumgarten-díjat, tagjává választotta az Erdélyi Irodalmi és a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság, a soproni Frankenburg Kör. Halála után kapta meg a Magyar Tudományos Akadémia nagydíját.


A költő - Reményik Károly építészmérnök és Brecz Mária Kolozsvárt megtelepedett, dobsinai születésű szülők fia - 1890. augusztus 30-án született Kolozsvárt. Evangélikus elemi után középiskolai tanulmányait a kolozsvári református főgimnáziumban végezte. Felsőfokú tanulmányait ugyancsak Erdély fővárosában, a Ferenc József Tudományegyetem jogi fakultásán kezdte meg. Négy éven át volt hallgatója, azonban utolsó szigorlatát már nem tette le.

A református kollégiumban, de főképp az egyetemen szövődtek kedves barátságai, többek között Olasz Lajossal és a későbbi híres íróval, Makkai Sándor református püspökkel. Velük később a kisebbségi életben újra találkozott komoly nemzetépítő munkában. Egyetemi hallgató korában került Prohászka Ottokár, a neves székesfehérvári katolikus püspök könyveinek hatása alá. Reményik, a költő a magányos Vajda Jánost, a ,,fonák igén" elvérző Juhász Gyulát, a ,,lélektől lélekig" Tóth Árpádját és a szenvedésen kifogó Babits Mihályt érezte legközelebb magához.

Kötetei megjelenése előtt is - gimnazista korától kezdve - feltűnt már írásaival, irodalmi érdeklődésével. Az 1908-as kollégiumi értesítő szerint nyolcadikos korában jelentős jutalmat is kapott a ,,magyar irodalomban tanúsított kiváló előmeneteléért", éspedig negyvennégy koronát a Waller-féle alapítványtól. Egyetemi évei alatt is sűrűn jelentek meg írásai. Költeményt először az Új Idők közölt tőle 1916-ban. 1918-tól állandó munkatársa az Erdélyi Szemlének, és 1921-ben az ő szerkesztésében indul meg az Erdélyi Szemléből átalakult Pásztortűz, amelyet a legnehezebb időben szerkesztett. Körülötte és a Pásztortűz körül alakult ki az erdélyi irodalom.

Reményik Sándor életét egymásra hatóan két tényező határozta meg: kereszténysége és magyarsága. Az iskolában tanult történelmi és irodalomtörténeti anyaghoz járult a családi környezet, amelyben jellemet formálóan élt a negyvennyolcas szabadságharc eleven emléke. Reményik Sándor dédapja anyai ágon Pákh Mihály evangélikus püspök volt, aki a szabadságharcban hozott debreceni, a Habsburgokat detronizáló határozatot kihirdette, és akit ezért halálra ítéltek. Ezen ítéletet később kegyelmi határozattal kufsteini várfogságra változtatták.

Így a szabadságharc története mellett családi örökségképpen a szabadságharc nemzeti irodalma is eleven birtokává vált a rendkívül gondosan nevelt, fejlődő fiúnak. Édesanyja nemcsak szerette az irodalmat, hanem finom értője is volt. Később költő fiának nem egy versét oly tökéletes formában fordította németre, hogy szívesen közölte az erdélyi szászok igényes transzszilván folyóirata. A szülői ház magas és választékos kulturáltsága adott módot arra is, hogy németül, franciául és angolul tanuljon.





A békediktátum kihirdetése után elhallgatott. A magányosság szigetére vonult. Ez a Reményik - a Végvári-versek után - szenvedő, törődő, halk hangú ember. Persze belső töprengéseit, legbelsőbb érzéseit is a nagy megrendülés élménye színezi. Jóbi szenvedésekben volt része, hónapokat töltött szanatóriumokban, és a húszas évek derekától úgy érezte, hogy népe felmorzsolódása is elkerülhetetlen. De azért mindig az életet hirdette. Emberileg is nagy tett volt az élete: reménytelenül is csillagokkal népesítette be az erdélyi éjszakákat. Ha nem lesz többé iskolánk című verse több mint illusztráció, egy nép élniakarás-vágyának szimbóluma.

Ez a Reményik Sándor már a transzszilvanizmus lírai képviselője volt. Számot vetett a kisebbségi létezéssel: mindig lesz, míg lesznek államok, amelyekben jelentős számmal élnek más nemzeti hagyományú népek. Vallotta a transzszilván elvet: ,,Állam és nemzet nem szükségképpen egy, sőt a nemzet államtalan formája mélyebb, tisztább, bensőségesebb, keresztényibb, etikáltabb lehet, mint az állami, tehát politikai formája." Feladatának látta az adott államkeretben a kisebbségi emberhez méltó elhelyezkedésért való küzdelmet, és megfogalmazta a humánum és az erkölcs által diktált feladatokat.

Vallásossága tipikusan evangélikus. A simul iustus, simul peccator lutheri tézis, az egyszerre bűnös, de ugyanakkor - Krisztus váltsága révén - megigazult ember feszültségében élt. Jó ember volt a szó igaz értelmében, mások mértéke szerint példakép; mégis maga magával mindig elégedetlen. Egyik versében, az Amiként mi is megbocsátunk kezdetűben így vall:

Engem az Isten önmagammal vert meg:
Tűzostort font a gondolataimból
S minden idegszálamból kancsukát,
Hogy verje, verje, verje és gyötörje,
És méltón meggyötörni mégse tudja
A lelkem soha, soha önmagát.
Engem az Isten önmagammal vert meg,
Tűzostort font a gondolataimból
S minden idegszálamból kancsukát.

Verseiért és szenvedésekben tisztult életéért szerették őt értő kortársai, és emlékezünk rá mi is. A formának nála nagyobb mesterei is voltak a magyar lírában, de nem volt senki, aki nála több gondolatot, érzést pendített volna meg Petőfin kívül. S túl a költészeten, magatartást is jelentett Reményik Sándor. Sorsvállaló volt.

Ötvenegy éves korában, 1941. október 24-én Kolozsvárt halt meg. Városa mint a magyar nemzet halottját temette az evangélikus templomból. A Házsongárdi temetőben nyugszik.

Sírkövén ez áll: ,,Egy lángot adok, ápold, add tovább."

Pátkai Róbert
(Angliai Magyar Tükör, 2004. december)


Téli rózsatő


Láttatok-e már téli rózsatőt?
Csak száraz bot
Tövises bot.
S még hozzá nem is egyenes.
Láttátok már a csüggedt mozdulást,
A fáradt ívet, melyben meghajolt?

Virágait: a mult nyár színeit,
A mult nyár illatát
Elvitték, elszaggatták százfele.
Jutott belőlük menyegzőre,
Lobogórúdra,
Koporsó fölé.
Azután csend lett, lehullott a hó,
S a téli rózsatő
Elrejtette fejét a föld alá.

Hiszitek-e,
Hogy az a sok-sok piros rózsa
E szegény, száraz indából fakadt?

Hiszitek-e,
Hogy ez a szúrós, tövis-tele bot
Egyszer még kivirágzik?

Hiszitek-e,
Hogy fog még teremni piros rózsát,
Lakodalomra,
Lobogórúdra,
Kopja hegyére,
Koporsó fölé?

Hisztek-e még a téli rózsatőben?

Hisztek-e bennem?
1924

Egy eszme indul...


Egy Eszme jő, robogva, tűzszekéren,
Egy Eszme indul messze, valahol;
Tavaszi füzek szélingatta ága
És őszi lombok tarka hervadása
Vassal kivert útjára ráhajol.
Egy Eszme indul messze, valahol.

Egy Eszme jő robogva, tűzszekéren;
Valahol messze indul egy vonat
És maga előtt megkondítja sorra
Az őrházakban a harangokat;
Egy vonat indul messziről az éjnek,
És elibe, a rozzant házikókból
Tisztelegni kilép az őr, a lélek.
S a vassal kivert pálya végtelenjén
Zöld lángok, piros lángok égnek:
Egy vonat indul messziről az éjnek.

És néha jönnek fényes állomások:
Kupolái az eszmék vonatjának.
És néha jönnek elhagyott vidékek,
Ahol a váltók mind tilosra állnak.
És jönnek megrögzött gonosztevők,
Akik a sínre lopják köveik'.
És rajongók, kik a mozdony elébe
Önnön veszendő testüket vetik.

Az Eszme jő, robogva, tűzszekéren,
A mozdony nő, de amíg testet ölt,
Csak fojtott, tompa dübörgése hallik,
Mit a ráhajtott fülbe súg a föld.

Még élek...


Még élek és még mindíg dalolok,
De már a szívemet
Kitépték keblemből a viharok,
S úgy zengetik: tőlem idegenül.
Rajtam át
Dalolnak régelhantolt istenek,
S önnön beszédemre nem ismerek -
És rajtam át a Végzet teljesül.

Rajtam át
Népek mennek az Ítélet elé,
S keresztül rajtam roppant folyamok
Hömpölyögnek a deltájuk felé.

Még élek és még mindíg dalolok,
De már a szívemet
Kitépték s elvitték a viharok,
S nem magamé: a viharé vagyok.

És ha majd elcsitult a fergeteg,
Ki tudja, - döbbent ámulattal érzek
Szívem helyén talán
Egy sötét lyukat, véres ürességet.

Kit pengetett a szelíd esti szél
S borzongatott a hűvös alkonyat:
Magától - hogy adna az árva lant
Ilyen sikoltó, égő hangokat?

Az Idő, ez az óriás legény
Tépdesi lantom s lelkem húrjait,
Övé a dal, övé a költemény.

S félek, a dal, amit életrehív,
Sötétebb, súlyosabb,
Mint amit elbírhat a lant, a szív.

S félek, egyszer vasujjai alatt
Sikoltva végsőt búg a gyönge hárfa -
És elszakad.
1919

Nyomdában


Indul a gép, s már tompán dübörög,
Megilletődve, halkan reng a padló,
A rengést megkívánják a falak,
S a mennyezetnek ők adják tovább,
Mint ágyúzásnál, ablaküveg csörren:
A gondolat, az újszülött titán
Hirdeti, hogy ím világgá röpül.

Az ifjú titánt csend termette meg,
Magány növelte fel,
Tán erdőzúgás volt bölcsődala,
Nemzője talán csillagragyogás volt
És éji mécse enyhe lámpaláng,
Ringatója szelíd sajka-lélek.

De most röpül, most harsog, dübörög,
És hangját visszhangozzák a falak,
És visszhangozni fogja egy világ.
A lélek fészkéből a sasfiók
E gépek szárnyán csattogva kikél
S vijjogva nyilal fel a végtelenbe.

S mi egyé volt: most ezrek kincse lesz,
S mi patak volt: most folyammá dagad,
Szakadnak bele új mellékfolyók,
Új lélek-erek minden fordulónál,
Kriptákon, temetőkön nyargal át,
Kereszteket dönt, koporsókat tép fel.
És gazdagodik minden szívveréssel.
És hirdeti, hogy erősek az élők,
És hirdeti, hogy élnek a halottak.
- Indul a gép - s már tompán dübörög.

Mint ágyúzásnál: megcsörren az ablak.
1921 Húsvét

Pyrrhus


Győztem... A véres nap lement,
Az izzó föld kihűl,
Messze mezőn húnyó parázs.
Győztem...
De szívem nem örül,
Dalra nem ver,
Körülöttem a végtelen világ
Romban, koromban, hamuban hever.

Győztem, de megfáradt tagom
Továbbvonszolni mi se készt,
Csak az, hogy akarom.
És szívem nem örül,
Népem felét, jaj, derekabb felét
A keselyűknek hagytam étekül.

A Győzelem víg istenasszonya:
Nike, oly szomorún tekint reám,
Tekintetem felváltva elborong
Babéron és temetők cyprusán,
S én nem tudom már, hogy melyik mit ér,
És fáradt, zavaros szemem
Rajtuk ijedten, tétován pihen:
Melyik a ciprus, melyik a babér?

Ó, szívem nem örül.
És véres koronám körül
Halavány glória ragyog:
Győztem. Még egy ily győzelem -

S belehalok.
1918

Cassandra


Lobog az áldozati tűz,
Szellő szent füstöt űz,
Szent füstben száll a Sors.

Mit kívántok Ilion fiai,
Kongó sisakok, csengő aranyvértek?
Jósoljak néktek?

Szent füstben száll a sors.
Szívem fenekén, mint az aludt vér,
Fekszik a sors,
De megindul és ajkamig ér.
Fussatok tőlem,
Rejtőzzetek, Ilion fiai,
Rejtőzzetek, ameddig lehet,
Vagy tépjétek ki,
Tépjétek ki fekete nyelvemet!

Mert nem szólhatom
Halkan azt, ami szívemben kiált,
Se mézes szóval keserű halált
Nem szólhatok.
És nem ígérhetek.
A menyasszonynak rózsás gyermeket,
Se büszke megtérést a vőlegénynek.
És nem is lehetek
Forró hiúságtokra legyező,
Se üszkös sebetekre enyhe ír,
Se lágy selyempalástja vágyatoknak.
Az én beszédem kemény, mint a sír.

Leroskad Ilion. Ha kettévágtok:
Én egyebet akkor se szólhatok,
Csak a meztelen, véres igazságot.
Mit néztek úgy reám?
Vigasztaló igét én nem tudok
Néktek, ti veszni rendelt seregek
Én csak meghalni tudok veletek.

Lobog a tűz,
Szellő szent füstöt űz,
Szent füstben száll a sors.
Szívem fenekén, mint az aludt vér,
Alszik a sors,
De felriad és az ajkamig ér
S én kisikoltom
Száraz szemmel, fagyos ajakkal Néktek,
Kongó sisakok, csengő aranyvértek!
Fussatok tőlem,
Rejtőzzetek, Ilion fiai,
Rejtőzzetek, ameddig lehet,
Tépjétek ki fekete nyelvemet,
Titoktudó szívem
Verjétek éles vassal át,
Mert nem szólhatom, csak az istenek szavát!
1918 szeptember

Vérfolt


A szentegyházat gránát verte széjjel,
Pozdorjává zúzott tetőt-falat;
De jött az ember új, örök reménnyel,
És elföldelte a halottakat,
Kik ott hevertek temetetlenül.

A templomot újból fölépíték,
Fölépítette új, acélos hit:
"Sorsvesszőzte szív, légy alázatos
És ne kutasd az Isten titkait,
S a mélybe mérő-ónod ne bocsásd!"

A templomot újból fölépíték,
Hozsannát zengtek: Sion újraéledt!
A pusztulás, a jaj feledve rég,
Olvastattak engesztelő miséket,
Hogy, akit éget még a mult, megtérjen!

Fényben úszott az új templom hajója,
Ünnepi zsongás a boltívek alatt,
De, hogy a pap a misét kezdte volna,
Rémült torkán az ige elakadt:

Az oltárterítőn egy vérfolt ott maradt.

Míg állt a vár...


Míg állt a vár, míg állt a palota:
Ó könnyű volt beszélni!
Fölényes arccal állani oda
S ormától fundamentomáig mérni
Az ősök építette templomot.
Míg állt a vár: ó könnyű volt beszélni!
Lazítni itt is, ott is egy-egy téglát,
Míg a boltívek roskataggá lettek,
S a dómpillérek ernyedtek és bénák.

Most minden rom.
A földdel egyenlővé tétetett.
Nincs fundamentom és nincsen orom.
Csak fű a rom felett
S a fű közt egy-egy csöndes nefelejcs.

Cassandra hangja zokogásba fulladt.
A száraz szemekből a könnyek árja
Csöppenként indult: millió imádság,
Az Istenbe, az örök óceánba.
A fagyos ajkak tüzes ajkak lettek,
Mintha a szívét az ajkára tenné:
A gőgje alázattá változott,
És a fölénye: őrült szerelemmé!

Állok a fű közt, a romok felett,
A nefelejcsek kicsi, kék fejét
Simogatja kezem.
Míg álltál: értetlenül néztelek,
Most rádismerve nézlek, réveteg
S imádlak romjaidban, - nemzetem!
1921 május

Egyenlőség


Azt hitték róla: fehér égi álom,
A földre úgy száll alá, tündér-szárnyon.

S ó szörnyű kép, én elmondhatom... láttam:
Pallossal jött, piros hóhérpalástban.

Előtte hosszú, hosszú sorban álltak
Az emberek, és megváltásra vártak.

Esengve kértek üdvöt, életet,
Míg falanxuk előtt elléptetett:

S ő, míg haladt a hús-sorfal előtt,
A főt nézte, mely magasabbra nőtt.

Nézte gúnnyal a legszebb fejeket
És kezében a kard nem remegett.

Sétált... mosolygott... meg-megállott:
Levágta a főt, mely kiválott!
1919 április

Pro libertate


Szabadság, szabadság: szó, - magvad veszett el.
Lobogód letépted önnön két kezeddel,
Adós maradtál egy, igaz értelmeddel.

Napod felkél, napod leáldozik,
Eged alatt minden ebfi sátorozik,
Veled, nélküled: a világ nem változik.

Mindenki szajhája: minden ajkon más vagy,
Tagadja az egyik, mit a másik ráhagy,
Míg minden indulat kimered, csonttá fagy.

Zuzmara csillámlik odakünn a fákon:
Legeltetem lelkem egy másik világon.
Ez a szabadság: az én szabadságom.

Helgoland


Márki Sándornénak

A sziklafokon megtörik a hullám,
És újra jő, - és újra megtörik...
Harsogva csap fel, búgva hull alá,
És ez így tart öröktől-örökig.

A Sors: a sziklák zord szigetje áll.
Körülte zúg az emberáradat:
Millió élet, millió halál.

Egy hullámparány vagyok én is ott,
A sziklára egy percre fölcsapok,
Hogy aztán - aléltan hulljak alá, -
Én nem hiszem, hogy lakik valaki
Helgolandon, ki jajom hallaná.

Egy hullámparány vagyok én is ott,
Nincsen számomra más vigasztalás,
Mint hogy ezrekkel együtt jajgatok.
Hullám is vagyok, tenger is vagyok,
Csak egy vagyok, - és mégis az egész!
S nekem diadal és keserű mámor,
Ha a hullám fehér tajtékporától
A víhatatlan sziget ködbevész!
Csak hab vagyok, - és mégis örök, ős,
És mint az óceán, oly tehetetlen,
És mint az óceán, olyan erős!

És néha, mikor zúgó tengerárral
A lelkem a sziklákon nagyot csobban,
Kevélyen kérdezem és keserűn:
Nekem, vagy a sziklának fájt-e jobban?!

Egyszer lehullok s elnyelnek a mélyek,
Elvesztődöm a végtelen vizen,

De tán ezer év mulva visszatérek.
És újra lent leszek, s a szikla fent,
És a háborút újra kezdem én:
A múlhatatlant, s a reménytelent.

A Sors: a sziklák zord szigetje áll,
Áll keményen és víhatatlanul.
Rajta sír, tombol, tajtékzik a hullám,
S a mélybe, önmagába visszahull.

Körülte zúg az emberáradat:
Millió élet, millió halál.
A Sors: a sziklák zord szigetje áll.

Az egyetlen tett


Olasz Lajosnak

Ó forradalmak, ellenforradalmak,
Diktatúrák és rohamcsapatok,
S ti lobogók, vörösek vagy fehérek:
Én rátok olyan idegenül nézek,
És tőletek olyan távol vagyok,
Mint erdő csendje város-dübörgéstől.
Iszonyodom a meddő embervértől,
A semmitmondó, hangos, hazug szótól,
És mindenfajta népbolondítótól.
Jobbról, balról a riadókat fújják,
A véres jelzőlámpát lengetik.
És semmi sem nő - csak a nyomorúság.

Állok nagy erdő-csendem közepén,
Búcsúztatom a hulló levelet,
S tudom, hogy ezzel ítéletet mondok,
Ítéletet e vak világ felett:
Mikor a lét pillérei inogtak
És mint a viasz, minden elhajolt,
Egyetlen ércnél szilárdabb valóság,
Egyetlen tett: a költő álma volt.
1923

Jóakarat


"Én jót akartam, - s minden rosszra vált..."
Van-e szörnyűbb szó, szörnyűbb tőrdöfés,
Mellyel a szív magának ád halált,
S önnön hajába markol szaggatón
A Kétségbeesés?!

"Én jót akartam.
Zephirt vetettem, - és vihart arattam. -
Szóltam a földnek: gyorsabban forogj! -
S az megindult alattam,
Mint a horkanó paripa, vadul.
Egy tégla nem tetszett a templomfalban,
Megmozgattam, - s a templom összedőlt.
Én jót akartam"

Mikor eljő az ítéletnek napja,
A végső nap
S a maga jussát minden szív kikapja,
Mikor a Bíró rátekint merőn:
Egyensúlyozni bűnök tonnasúlyát,
Egy hópehely a másik serpenyőn;
Lángtengerek közt keskeny tejfolyó,
Kárhozat-földjén üdvösség-barázda:
Jóakarat - elég lesz ez a szó?...

Hiúság


Mikor a lélek már higgadni tud,
És azt hiszi, hogy kiforrt és megért,
S véli, hogy most már letörülheti
Békén a kapott seb száján a vért;
S véli, hogy most már békén elbocsáthat
Sok űzött lepkét, tarka semmiséget,
Sok fénybevágyást, sok virágos ágat,
S véli, hogy most már leszűrt, tiszta lett -
És mint az óbor, kiömleni készül
És követni a hulló levelet:
Akkor üti fel benne a fejét
A hiúságnak örök ördöge
És a szent álmok szent szívére lép.

Én felfedtem a hiúság szemét.
És szóltam: jövel, kövess engemet.
És nézd meg a te rózsaberkeid
És nézd meg a te pálmaligeted
Hónapok, évek, századok után!
Nézd az Időt, ki ítéletet tart,
Tekintsd a port, a hamut, az avart,
A lét, a láng, a lomb szemfedelét...

Én felfedtem a hiúság szemét,
És mutattam a sírokat neki,
A süppedt, mohos márványköveket,
Leonardo megfakult vásznait,
S hogy minden meddő volt, hiába lett.
Hogy roppant áloméhségek helyett
Jobb a mindennap kis kenyerét ennem.
Én felfedtem a hiúság szemét.

De csak dörömbölt, ágaskodott bennem.

Szkepszis


Megszaggatom bírói köntösöm,
A székem itthagyom, megyek haza,
Talán igaza van mindenkinek, -
És talán senkinek sincs igaza.
Mit tudom én!
Előttem összefolynak feketén
A törvénytáblán a vésett betűk.
Torkom szorul, ajkamon érezek
Valami mondhatatlan keserűt.
A pillantásom éle úgy kicsorbult!
Én nem tudok már igazságot tenni,
Adjatok inkább egy remete-cellát,
Hagyjatok inkább a vadonba menni.
Szívembe néznék, - de a szívem reszket,
Hogy döntsön, mikor magába' se biztos?
S úgy hordja tisztét, mint kínos keresztet...

Hozzám ne jertek, s ne kérdezzetek!
Ítéletet ne kelljen mondanom,
Itt hagyom nektek üres székemet -
Én - hadd tűnődjem a csillagokon.
Vonja lelkemet aranyba az ősz,
Ki helyembe ül, boldogabb legyen,
S boldogabb legyen, aki megelőz.
Bukkanjon rá a nagy egy-igazságra,
S ha nem bukkant rá - legalább ne tudja,
Csak tudjon hinni, hinni - önmagába'!

Nekem úgy fáj a sok-sok szakadék,
Az ellentétek iszonyú világa
Úgy fáj, hogy minden lélek más és más,
Úgy gyötör ez a sötét látomás,
És a tudat, hogy oly messze az ég.
Feloldanám egy nagy harmóniába:
Ami itt disszonáns hang, s töredék.
Feloldanám egy nagy, nyugodt Egészbe.

De ez a béke talán a halál, -
S a föld talán csak így érhet az égbe.

Spectrum


Fehér az ős-szín.
Talán nem is szín,
A költő szerint csak "világos csend".
Fehéren, tisztán
Buzog a véghetetlen térből
A csillagzatok vándorfénye,
Míg fennakad egy hitvány üvegen.

Akkor megbomlik, megzavarodik,
Ős-tisztaságát homály futja be,
Egysége szertehull.
S a megzavart fény bomló káoszából
Lángrakapnak a születő színek:
Égő-piros, halványzöld, méregsárga,
Irigység, bosszú, remény, szerelem,
Ezernyi vágy.

Szeretnék gyermek lenni újra,
Isten báránya, ártatlan-fehér,
Bontatlan-egy.

És szól a hindu bölcs:
A munka könnyű:
Vedd el a nap elől az üveget.

Fekete Pille


Fekete pille: örökálom,
Mily könnyű vagy - és mily nehéz!
Úgy ülsz a csukott szempillákon,
Te kapuvédő, bús vitéz,
Mint aki felröppenni kész.

És mégsem röppensz fel soha.
Ahova egyszer telepedtél:
Vaskeményen tapadsz oda,
Elűzhetetlenül keményen,
Pille, te fekete csoda.

Fekete pille: örökálom,
Te őr a csukott kapuban,
Aki mögötted szunnyad mélyen,
Annak már könnyű dolga van,
Neki minden súly súlytalan.

Mint gyermek, lepkét-kergető:
A bölcs utánad úgy szalad,
S te szállsz megfoghatatlanul,
És viszed komor titkodat, -
Míg a vadász szemére szállsz le.

Mert lepkét ejt meg Szép Ilonka
És Szép Ilonkát a Vadász, -
Csak téged, titkos éji pille,
Nem ejt meg senki, semmi láz,
Mert vadból Te leszel vadász.

Sóvárgás bizonyosság után


Mit tettél velem, nyomorult világ?
Lúggal megmartad isteneimet,
Hamuvá szürkült aranycsillogásuk,
Elpárologtak szentség, becsület.
A dogma sziklájától eloldottál, -
Rideg, kietlen volt, de szikla volt:
Aztán - kezemben a lét szertefolyt.

Mit tettél velem, nyomorult világ?
Ígérted: fölnyitod a szememet.
Azelőtt látó voltam: vak Homér, -
Te a lelkemet vakítottad meg!
Minden dolognak visszáját is látom,
És nincs, amire esküdnék, dolog.
Ó, pedig én esküdni akarok!

A kősziklához vissza nincsen út.
Kétségek közt kell meglelnem magam, -
Adj hát egy szalmaszálat legalább
Világ, - s hitesd el, hogy acélból van!
Hitesd el, hogy a nádszálam jogar:
Világomat kormányzó hadi pálca,
S a szépség nemcsak torz arcon az álca.

Ó bizonyosság, bizonyosság,
Habár a mániákusé,
Habár az őrült királysága,
Mely csak az ő szemében az övé,
Ó bizonyosság, békesség, erő,
Habár a halál örök árán véve:
Csak szállj le szívem száz sajgó sebére!

Hivatás közben


Úgy volna szép:
Ahol kiki legörömestebb állt,
Ahol erőben, szeretetben
Leginkább önnönmagára talált,
Ottan fogadja szépen, szabadon,
Büszkén a halált.

Szószéken a pap
Harangozó a harang alatt,
Tudós a Röntgen-kamarában,
Szántóvető az illatos határban,
Lokomotívján a mozdonyvezető,
Anya gyermeke virrasztása közben,
Egy hosszú csók közben a szerető...

Hát én, a Teremtés elfeledettje,
A hivatások nagy számkivetettje?...
Számomra hol legyen a hely, a poszt,
Mit végórámra a végzet kioszt?

Mindegy, hogy hol.
Hisz helyem, posztom nincs nekem sehol.
Mint Caesar, köpenyét húzva fejére:
Csak burkolózhassam be akkor én
A látásaim bíborköpenyébe.

Mikor a lelkem nagy szélcsendje jő,
S a vágyaim, s a kínjaim elülnek,
Egy utolsó, alkotó akaratban
Megtisztulva - a szférákig feszülnek,
S mérik a távolt zengő szenvedéllyel:

Mint túlfeszült húr, úgy szakadjak széjjel.
1924 augusztus

Ha a halál is ilyen volna csak...


Ha a Halál is ilyen volna csak,
Mint ez a decemberi alkonyat,
Ilyen halkléptű, ilyen nesztelen...
S úgy bánna szépen, szelíden velem,
S úgy érintené meg a kezemet,
Mint valaki, kit nagyon szeretek.

Ha a Halál is ilyen volna csak,
S úgy lebbenne szobámba hallgatag,
Mint egy lámpát-eloltó lehelet,
Észre se venném, hogy sötétebb lett.
Mennék vele, ki helyettem is lát,
Ugaron, erdőn, tengereken át.

Ha a Halál is ilyen volna csak,
Nem ijesztő, titáni szörnyalak;
Szelíd fiú, vagy édes, lenge lány:
Egyik kezében megfogózkodnám,
Másik kezében - lángjával alá -
- Bús géniusz - a fáklyát tartaná.

Ha a Halál is ilyen volna csak,
Hátulról átkarolná vállamat,
Mappámra tenné hűs, nyugodt kezét:
"A tollat pajtás tedd le, most elég!
Az utolsó vers úgyse lesz már jó,
Tülköl a ködkürt, indul a hajó!"

Ha a Halál is ilyen volna csak:
Födetlen, fürtös fő, nem zord sisak,
Nem üres szemgödrök, de mély szemek,
Mik lelkem mélyéig tekintenek,
S visszaragyogják, mit benne látnak:
Drága képét egy-egy jóbarátnak.

Ha a Halál is ilyen volna csak,
Nem ásna nyirkos, sötét sírokat,
De vinne szabad, nagy mezőkön át,
Hol szürcsölnénk a mennyek harmatát,
S hajnali ködben, pusztán, tengeren,
Egyszercsak úgy eltűnnék csendesen.

Aranyabroncs


A mellemen egy gyűrű fut körül,
Aranyabroncs, vagy acélkarika:
Én nem tudom.
Szorít, szorít,
S e szorítás nem múlik el soha.
Akkor is fáj a szívem, ha örül,
Mert aranyabroncs fut rajta körül,
Aranyabroncs, vagy acélkarika.
Az élet ez a kemény karika.

Csak néha simul közé és közém
Enyhületképen egy rózsaszirom:
Égi rózsafa hullatta levél.
Az életemet jaj, meddig bírom?
S tavasz pattantja egykor el, vagy tél
Az aranyabroncsot szívem körül?
Mert akkor is fáj, ha nagyon örül.

Aranyabroncs, bánat-öv, örömpánt:
A lélek egyszer magáról lehánt,
Ledobál minden felöltőt, övet, -
És mezítlenül új ösvényt követ,
Hol nem szorítja több arany-iga.
Mert egyszer elpattan a karika.

Hóhullás


Ó életemnek legszebb percei,
Szent, tiszta percek,
Ha meghalok, még egyszer hulljatok rám,
Pehely pehelyre, zizzenő hullással,
Mint sűrű, csendes téli hóesés.

Üljétek meg a vállam, a fejem:
Kis fehér hangulat-galambok,
S tudjam: ez egyszer nem röpültök el,
S elolvadni sem fogtok már soha,
Nálam, velem maradtok mindörökre.

Emlékeimnek hóesése közben
így ballagjak a végtelen felé,
Budapest, 1922 december

Végállomás


Vonat csak egy irányból érkezik,
S csak egy irányba megy,
A sinek útját más világ felé
Elállta itt a hegy.
A váltó és a szemafor
Zöld fénye csupán egy felé mutat,
Mély hegyi utak, kis gyalogcsapások
Váltották fel a büszke vas-utat.

Jelzőharang csak egy irányba kondul
S csak egy irányból jelez vonatot;
Más oldalról csupán a szél izenget
S hozza szárnyán a fenyőillatot.
Legott fanyar édesség támad,
Ha fenyőillat s kőszénfüst vegyül,
Ez a végállomások illata,
És én itt álmodozom egyedül.

Patak csobog szelíd sötétben,
Zizzenve hull a lomb,
A vasuti őr, mint egy jegenye,
Maga elé borong,
És ha bejött az éjféli vonat
S pár fáradt, késő utas vele jött,
Elalszik szépen az egyetlen lámpa
Az állomás előtt.

A nagy hegyekre komoly csend terül,
Szekér se dübörög...
Tücsök zeng őszi csillagfény alatt
És hallgatja sok élő-halott rög.
E pillanatban mégis béke van,
A szívemben is béke, semmi más.
Ó lenne ez a pillanat örök,
S a szívem is egy ily végállomás.
Dobsina, 1921 szeptember végén


Predesztináció


Mécs Lászlónak

Ez így rendeltetett:
Hogy ne lehessek soha senkié,
És ne lehessen enyém senki se.
És legyek mégis a mindenkié,
És legyen enyém az egész világ.

Ó árvasággá szűkült végtelen,
Ó végtelenné tágult árvaság!
1924

Én a szívemet...


Én a szívemet szétszakítottam:
Ahány darabja, annyifele van.

Én azt gondoltam, hogy ezt így lehet,
És csorbát nem szenved a szeretet.

Hittem, hogy minden darab új egész,
S akit szeret, azért mindenre kész.

Mindenre kész, - de ah, - erőtelen
E balga, szétforgácsolt szerelem.

Ez a tudat éget, mint a kereszt,
Én Istenem, nem így akartam ezt.

Nem így: kapni más lelke aranyát,
S cserébe tarka rongyot adni át.

Arany lélekkapun menni által,
S fizetni pár színes szóvirággal.

Egyformának lenni mindenkihez:
Emberfeletti nagy szív kell ehhez.

Én a szívemet szétszakítottam,
Ahány darabja, annyifele van.

Pár rongydarab jutott mindenkinek, -
És nem jutott az egész senkinek.

Lelkem király...


Lelkem király és trónteremben ül.
Aranyos, kongó trónteremben, -
Bíborbaldachin alatt, - egyedül.

Lelkem király és trónteremben ül,
S a szomszédba, a királykisasszonyhoz
Nagynéha, álmokat küld - követül.

És néhanapján követet fogad,
A szomszédból, a királykisasszonytól:
Apródokat, - halkléptű álmokat.

És néhanapján messze-messze néz,
És fáj neki az üres trónterem,
És a fején a korona nehéz.

De néha jólesik a zord Magány,
S a sisaktalan, bús, fürtös fiú,
Kit hozzá küld a szent királyleány.

E Magány: önként vállalt és akart,
És mégis sorsszerű és kénytelen,
Mint egy Istentől rám övezett kard.

A király udvarmestere a csend,
Ajtónállói: dárdás csillagok,
S az ég az ágya, melyben elpihent.

A király magas trónteremben ül,
S a márványlépcsőn nem száll le soha,
Mert szomorú, de szép így, - egyedül.

Őszi erdőn hamvadó parázs


Te szép, te szomorú, te tiszta láng!
Most már: avarba hamvadó parázs,
Én nem gyujtottalak,
Én nem oltottalak
Az őszi erdőn úgy gyúltál, magadtól.
Arra jártamban
Megcsapott messziről a meleged,
Tovább mentem,

Nem éleszthettelek.
Most hát elalszol.
Aludj.
Békesség neked.
Takarjon be a diadalmas Ősz,
A csend,
S a nesztelenül hulló levelek.

Gyorsvonaton


A határ mellől így jöttem haza:
Gyorsvonaton. Leszállt az éjszaka.
Az éjszakában rohant a vonat,
Mint egy vassá vált, őrült gondolat,
Remegtek, döngtek a sinek belé.

Gondoltam: megyek hát visszafelé.
Aztán megint előre, megint vissza,
S előre ismét, nyughatatlanul,
Míg a föld minden csöpp vérem felissza,
S szálló szikrám az ugar elnyeli.

Mint a mozdony a szikrák záporát,
A lelkem is úgy ontja álmait,
Ugarra, éjbe, tar erdők fölé,
Az egyik határtól a másikig.
Megállásom csak percnyi van nekem.

Kinézek önnön lelkem ablakán,
Nézem a vízpárát, a rajt' lepergőt,
Szemem, vagy az ablak homályosul?
Tünedeznek a novemberi erdők.
Ilyen őszi roham az életem.

Magas töltésen száguldok tova,
A töltés alján pici ablakok
Világolnak: a Béke szemei.
S intnek: megállj! De meg nem állhatok,
Visz a lelkem: az Ahasvér-vonat.

Kis ablakok ott lent, - minden hiába:
A puha fészek kalicka nekem,
Nekem rohannom kell így, átkozottan,
Reszkető, nyögő, döngő sineken,
Tovább, - - a végállomásig. -

Sinek, az utolsó kocsi ablakából nézve


Mint az egy-sín, a lélek oly magányos,
Bár rokon fémből öntetett a társa:
S bár néha boldog, mert látszólag páros:
Egyedülség a szívnek valósága.

Körülöttünk vad pusztaság terül,
Csillogva futnak a vad messzeségnek,
Egymás mellett - és mégis egyedül -
A végtelenben talán összeérnek.

Barátság, testvériség, szerelem:
Minden érzés e súlyos sorsot hordja,
De néha enyhül ércbeöntött sorsa.

Olyankor vonat jár a sineken:
Fensőbb gondolat, fensőbb szeretet,
S a sinek benne összecsengenek.

Margaréta


A bükki rét, - a margarétás rét.

Én nem kérdeztem: szeret-nem-szeret
A margarétától soha.
Nem kellett más,
Csak fehér virágszirom-mosolya.
Mely úgy lengett az alvó rét felett,
Mint egy sóhajtás, mint egy lehelet.
Én nem kérdeztem: szeret, nem szeret
A margarétától soha.

Bimbóban maradt szerelmek


Bánatra nyíltak volna,
És biztos hervadásra:
Én elítéltem őket
Bimbóban maradásra.
Bánat így is kísér,
De mosolygóbb a bánat.
Ha meghalok, tegyétek
Gyász - s győzelem jelének
Szívemre e ki nem nyilt rózsa-ágat.

A kávéház poézise


Moldován Pálnak

1

Vándor, ki egykor viharos hegyélen
Reccsenő szálfák közt ujjongva álltam,
A mindenségbe veszve elenyésztem,
Fenyővé, köddé, zuhataggá váltam,
- Ó olvasóm riadj, s tagadj meg engem:
Én most e csiszolt márványlap fölött
Este hat óra s nyolc óra között
A kávéháznak poézisét zengem.

A magasságok nagy szimfóniája
Törött akkordként mostan ide tér be,
A hős-éneknek leolvadt a szárnya,
Ide zuhant, e párás, füstös révbe!
Itten gunnyaszt e márványlap fölött,
Nézi a sok imbolygó emberárnyat,
Tűnődik, hogyan szerezzen új szárnyat -
A kávéházban - hat és nyolc között...

2

Mi vonz ide? Csak Isten a tudója,
Nem a szivarfüst, nem az emberek,
Nem is a barbár kártya-idióma.
Nem ez, nem az... tán egy-két jóbarát,
Akiknek arcát látni jólesik...
Ó de hányszor ülök itt egyedül,
Míg álmaim a valót színezik.
Talán e zsongás, e "murmur incertum",
Mely néha olyan, mint a szél moraja,
Máskor meg mint távol hullámverés...
Úgy úszom rajta, mint eloldott sajka.
Talán a forró kávé hideg este,
Talán a pincér nyugodalmas arca,
Ki óhajtásom előre kileste.
Talán - kezdődő öreglegénységem,
Mely itt örökös horgonyt vetni készül,
Sejtve, hogy ez lesz végső menedékem.

És mégis van, és itt is van varázs...
Ha akarom: a vaskályha ölében,
Mint régi napnyugták láng-özönében,
Úgy izzik, úgy piroslik a parázs,
Míg az óriás tükörablakokra
Egy fenyveserdő rajzolódik jégből,
A láthatatlan festő vas-kezétől
Plántálva cik-cakos oromzatokra.

Viadukt


Az Isten hídépítő vas-keze
Kifeszült a mélységek fölé,
Hogy összekössek messze partokat.
S hogy érezzem: a lelkek serege
Egymást keresve rajtam áthalad.
Hogy fogva tartsam őket, mint igézet,
S ne lássák a pokol torkát alattam,
Míg egymás mennyország-szemébe néznek.
Így esnek rajtam át találkozások,
Testvériségek, barátságok, nászok.
S a Hídépítő tudja csak, meg én:
Alattam milyen mély az ördög-árok.

Viadukt vagyok, bús diadalív.
- Repeszt a fagy és elmállaszt a hőség. -
Magamnak: gyötrelem, másoknak: út,
A hídépítő Istennek: dicsőség.
Néha kérdem bűnös-kíváncsian:
Mi lesz, ha egyszer e híd leszakad? -
Kondul a mély, mint megütött harang,
Sziklák között enyészve jár a hang...
S épít a nagy Mérnök másik hidat.

Így is csak elnyeli a messzeség
A rajtam kongó lépések zaját,
Átvonuló seregek dörejét,
Az éneket, a nászi muzsikát.
Én maradok a szürke ég alatt,
Alattam szédítő sziklafalak
Meredeznek tovább...
1923

Az óriás


A wormsi birodalmi gyűlés 400 éves fordulójára

Lefojtott álmok, lenyűgözött vágyak,
Zöldből szürkébe halványult remény,
Kiábrándulás, te keserű füst:
Oltárok romján imbolyogva szálló,
Gyász, mely hamuban tépi önmagát,
Gyengeség, melyre egy világ zuhant,
Törpék mi mind, akiknek óriások álmát
Álmodni adta Isten:
Jertek ma velem.
Jertek, kapaszkodjunk az óriásba!

Ki hát az óriás?
Az, kinek homlokán
Ijesztőn tündököl a büszke bélyeg:
Ha kell: egy világ ellen, egyedűl.
Egyedül. Hallottátok ezt a szót?
Úgy hangzik ez a szó, mint egy sirám.
De úgy is, mint egy diadalkiáltás!
Nézzétek őt.
Ott áll a szörnyű körben,
Egy vas- és aranygyűrű közepén.
Sisakok, dárdák, kardok, koronák,
Zászlók veszik körül.
Egy embererdő, egy világvadon -
És azzal szemben ő.
Egy lélek.
Milyen kicsi. - És milyen végtelen.

Ó, mert a lelkében az Isten él.
Valami, ami nála több,
Amit meglátott önmaga felett.
Amit nem lehet onnan kitörülni,
És amit letagadni nem lehet,
Ami tüzes korbáccsal kergeti
Irgalom nélkül végig a világon
És ösztökéli: tégy vallomást rólam.

S ő vallomást tesz: Nem tehetek máskép.

A vasmaroknak, mely kinyilt előtte,
Szívét odaveti:
Szorítsd hát, világ!
Állítsd el lassan minden dobbanását.
Vajjon amit dobog: azt is megfojtod-e?

Istent dobogja - és az Isten él!
Igazságot dobog - s az eszme él.
Hitet dobog - s az nem hal meg soha.
Szabadságot - s a szabadság örök.

Látjátok nőni ezt az árva árnyat,
A barát árnyát egy világ fölé?
Hallotok döngő léptei nyomán
Recsegni korhadt birodalmakat?
Mert ami korhadt, az a korhadásé!

És ami lélektől lett: megmarad.

Lefojtott álmok, lenyűgözött vágyak,
Zöldből szürkébe halványult remény,
Kiábrándulás, te keserű füst:
Oltárok romján imbolyogva szálló,
Gyász, mely hamuban tépi önmagát,
Gyengeség, melyre egy világ zuhant,
Törpék mi mind, akiknek óriások álmát
Álmodni adta Isten:
Jertek ma velem.
Jertek, kapaszkodjunk az óriásba!
1921 április

Petőfihez


Az ország elvétetett tőlünk,
Elvétetett a hatalom,
És a dicsőség is elvétetett,
Felbontatott és eltöröltetett
Közöttünk minden földi kötelék.
Térdig porban és övig hamuban
Mi mégis a te nemzeted maradtunk:
Petőfi nemzete!
Mert megmaradtál Te!
És Benned megmaradt az ország,
És megmaradt a hatalom,
S a dicsőség is, a mi dicsőségünk,
Most és mindörökké.

Az ország megmaradt,
Ó nem a földi ország,
A szemfedős, a könnyel áztatott.
Nem az, nem az!
A mi világtól elfordult szemünk
Immár a földi ország égi mását
Tebenned keresi.
Honfoglalónk Te vagy.
Ha őseink csak földet hagytak ránk:
Te reánk hagytál egy darab eget
Egy örökrészt a porló rög felett.
Kisajátíthatatlan birtokot.
Az álmaiddal benépesítettél
Egy új hazát,
Szabadság és szerelem gyarmatát:
Egy magyar csillagot.

És megmaradt a hatalom.
Nem a kard élén csillanó erő,
A kard, az eltörött,
Nem az ágyúk torkából ásító,
Az ágyúk hangos torka néma lőn,
Nem tűzben, vérben edzett vértezet,
Nem az, nem az,
Elvette tőlünk azt a végezet.
De mi most Reád szegezzük szemünk,
A páncélunk Te vagy.
Te vagy tűzálló, kemény fedezékünk.
Lelked örvénylő mélységeiben
Adatott nekünk örök menedék.

És nekünk ez elég.
A vezérünk Te vagy.
Mint verseid, a "rongyos katonák",
Akiknek éhség, s igazság a bére:
Álljuk seregparádéd sorfalát.

És megmaradt a dicsőség is.
Ó nem az oktalan kevélykedés,
Világ színe előtt hetvenkedő!
Nem a cifrálkodó magyarkodás.
Ez más, ez más!
Nagyon nagyot zuhantunk.
De megmaradt a büszke öntudat,
A Te öntudatod,
A mi öntudatunk:
Ha balsorsverten, ha koldusszegényen:
Vagyunk, vagyunk!
És akarunk még lenni!...

Az ország elvétetett tőlünk,
Elvétetett a hatalom,
És a dicsőség is elvétetett,
Felbontatott és eltöröltetett
Közöttünk minden földi kötelék.
Térdig porban és övig hamuban,
Mi mégis a Te nemzeted maradtunk:
Petőfi nemzete!
Mert megmaradtál Te!
És benned megmaradt az ország,
És megmaradt a hatalom,
S a dicsőség is, a mi dicsőségünk,
Most - és mindörökké!
1922 október

Az utolsó mondat problémája


"Ember küzdj és bízva bízzál!"

Csak azt tudnám, hogy ezt a mondatot
- Keresztnek a toronytetőre -
Mester, a tolladba ki mondta?
Ádámot az örvénytől el ki vonta?
Mert nem Te voltál összhangodnak őre.
Lelked sikoltó diszharmóniája
Más véget követelt.
Hadd legyen vége a komédiának
Valóban, s elmondhasd: a sors betelt.
A hűtlen asszony, a vesztett haza,
A nyűgös test, mely szellemlakosának
Börtöne inkább, semmint otthona,
A céltalan, őrült történelem,
Mely kerekével vaktában tipor
A tehetetlen, balga népeken,
A horizontra ráereszkedő
Vérpárás magyar alkonyat:
Csak azt diktálhatták, hogy letaszítsd
Évájával együtt Ádámodat.

"Ember küzdj és bízva bízzál!"

Ez a mondat nem Tebenned fogamzott,
Az engesztelő ige csendülése
A Te lelkedben alighogy visszhangzott.
Ki volt mérve a Te tragédiád:
Valami világítéletnek képe
Vetődhetett lelked borús egére,
Hogy megfojtsa a legelső csírát,
Az elsőben az utolsó csírát.
A semmisülés égő víziója
Lett volna lángoló sebedre ír,
Hogy úgy állhass meg Ádámod felett,
Mint egy bosszuló pestis-lehelet,
Vagy mint egy öröknyugalmú fakír.
Költő voltál és kétségbeesett;
Kifosztott, koldus, - ámde szuverén,
Írhattad volna, ahogy jólesett,
Lehettél volna kegyetlen, kemény.
Az emberiség kis játékait
Folytatta volna, lépve rögről-rögre.
De Benned meghalt volna mindörökre.

"Ember küzdj és bízva bízzál!"

Ki sugallta e mondatot Neked?
Csonkatornyod komor kolosszusát
Aranytetővel ki tetőzte be?
Talán egy aranylelkű bölcs barát,
Talán egy nő szelíd, fehér keze?
Vagy tán kötelességnek ismeréd
Hitet ébreszteni - hitetlenül?
Lásd, ha olykor a bú rám nehezül,
Jobb' szeretném, ha tornyod úgy marad...

Félelmesen, csonkán, kegyetlenül.
1923 február

Tatrangi Dávid apja


Jókai-centenáriumra

Eltűnt... hiába kémleltek utána.
Áttörte vele a föld gőzkörét
Csoda-gépe, csoda-fantáziája.

Megszűnt a földi gravitáció.
A világ-aethert szeli régen át
Saját útján a fényes lég-hajó.

"Farewell": mondjátok ti is neki,
S képzeljétek el, amint holt kezét
Most is a kormányon pihenteti.
Holott a gép viszi, ragadja őt
Gáttalanul, naprendszerek előtt
Süvítve el, - keresztül minden égen,

Nem sokkal gyorsabban, mint életében.
Hány csillagon kötött ki már azóta
A magyar rögnek hajdani lakója?

"Farewell": mondjátok ti is neki.
Titka, teremtő titka teljességét
Nem bírjátok megközelíteni.
Ti nem tudjátok, ki volt az apa... -
Bár itten hagyta nektek száz fiát,
S gyümölcséről ismeritek a fát:
Minden gyümölcsnél mégis több a fa,
Hagyjátok szárnyalni a holt apát
Ködfoltok között, tejutak alatt.

Tatrangi Dávid veletek maradt.
1925 február

Elégia a humorhoz


Pákh Albert centenáriumára

Humor, te könnyek közt fogant mosoly,
Te fájó lelkek arany egyensúlya,
Kinek szülői: emberszenvedés
És isteni derű,
Ki alacsony élc, nyers tréfa fölött
A komikumnak tiszta csúcsán állasz
És Janus-arcod kétfele tekint:
A vígjátékra s a tragédiára, -
Köszöntelek.

S köszöntöm százesztendős lovagod,
A nagyok között nem éppen kicsit,
Ki tarsolyában téged hordozott
Rögös útján - a Tátra tövétől
Egész a Kerepesi-temetőig.
Ő nemzetének Napszámosa volt,
Napszámba' nagy. Sok fény rá nem esett
Annál több fény áradt belőle ki.

Humor, humor te, - az Ő humora! -
Képzeljétek csak el, hogy mit jelent:
Megnevettetni egy alélt királylányt,
Egy halvány, beteg, fásult nemzetet!
Feloldani a kétségbeesést,
A tehetetlen harag kínjait,
A robbanásig megfeszült erőt!
Egy mosolygásban feloldani mind!
Ezt tette Ő.
S mosolya ritkán volt keserű villám,
Inkább volt engesztelő napsütés.

Pedig halálos kórral küszködött
Ő is, mint nemzete.
És nemzetére betegen mosolygott,
De mosolya nem volt beteg mosoly.
Mások mindvégig káromolnak tán,
Vagy síránkoznak, vagy ömlengenek.
Ő, a derék - mosolygott mindhalálig.

Köszöntelek humor!
S köszöntöm százesztendős lovagod,
Ki vérszerint volt rokonom nekem
S szellem szerint is talán - egy kicsit.
Ó, de én messze, messze elhajoltam,
Egészen az elégia felé.

Vigasztalni is árva népemet:
Nem merítek a derű tengeréből,
Hogy meríthetnék abból, ami nincs!
Én vigasztalni úgy tudom csak Őt,
Ha komor arcát önmagamra öltöm,
Hadd lássa rajtam végzetbarázdálta,
Sorsfelszántotta zordon önmagát.

Humor, én mostan a Te lábaidhoz
És hű lovagod lábához teszem
A lelkemet: ezt az elégiát.
1923 június

A legrögösebb út


Imre Sándornak, volt tanítómnak,
magános magyar út vándorának -
hálás szeretettel

Emlékszem, épp tizenhat éve már,
Hogy átléptem a nagy Élet-kapun.
Áldással, békességgel elbocsátott
A kolozsvári ős collegium.
Emlékszem: épp tizenhat éve már.
Künn a kertben zsongott az alkonyat
S a levegőben reszketett a nyár,
Hogy utolszor a katedrára léptél:
Vizsgák után - búcsúztató tanár.
Megilletődtünk, mert megilletődtél.
Azután szépen, egyszerűn - beszéltél,
Halálos-komolyan:
Az életnek, s a magyar életnek, haj!
Két kárhozatos, örök útja van.
Az egyik lejtőn iramlik alá,
S halál-futását mi sem köti meg.
A másik mindíg kötve tartaná
Egyenes úton is a kereket.
Így szóltál akkor. És minden igédnek
Summája volt e végső tanítás:
"Aki ezt megérti, az nem lehet
Sem Pató Pál, sem Hübele Balázs."

Én Istenem, hol van már az a nyár,
És az az alkonyat,
Romok, sírok és lavinák alatt?!
De én romok és lavinák alól
Idáig hallom akkori szavad.
Mi minden jött azóta!
Először jött a megkötött kerék.
Azután hajrá, jött a rohanás!
És sírba hullott millió derék...
Aztán: megint a megkötött kerék.
Az elátkozott, társtalan magyar
Legtöbb sebet mégis egymáson ejtett.
És nem tanult - és nem felejtett.

A tied volt a legrögösebb út.
Mert rajtad nem fogott a magyar átok,
Mert életedbe vitted tanításod:
Azért hajszoltak, azért martak vérig
A Hübele Balázsok s Pató Pálok,
Te a kereket akkor kötötted meg,
Amikor kötni kellett,
S mikor lehetett: hagytad szabadjára.
Így nő az ember belül óriást, -
Így veszt el rangot, címet, befolyást, -
És így marad magára...

Magára? - Nem, magadra nem maradsz.
E keserves, magános magyar út,
E legrögösebb út
Kálváriákon kanyarodik át.
De ott állanak egy-egy állomásán
A Martinuzzik, Széchenyik, Tiszák.
Kiket a vak párt-düh nem állhatott,
S való mivoltukban csak az idő,
És a különbek lelke láthatott.

Használni a nemzetnek - bármi áron,
Munkát keresni és kötelességet,
S a lényeget, - túl minden változáson.
Ez az az út,
A legrögösebb út.
Te erre léptél, már azon a nyáron!
Hol van már az a nyár
És az az alkonyat
Romok, sírok és lavinák alatt?!
De én romok és lavinák alól
Idáig hallom akkori szavad.
Budapest, 1924 május


Petőfihez


Az ország elvétetett tőlünk,
Elvétetett a hatalom,
És a dicsőség is elvétetett,
Felbontatott és eltöröltetett
Közöttünk minden földi kötelék.
Térdig porban és övig hamuban
Mi mégis a te nemzeted maradtunk:
Petőfi nemzete!
Mert megmaradtál Te!
És Benned megmaradt az ország,
És megmaradt a hatalom,
S a dicsőség is, a mi dicsőségünk,
Most és mindörökké.

Az ország megmaradt,
Ó nem a földi ország,
A szemfedős, a könnyel áztatott.
Nem az, nem az!
A mi világtól elfordult szemünk
Immár a földi ország égi mását
Tebenned keresi.
Honfoglalónk Te vagy.
Ha őseink csak földet hagytak ránk:
Te reánk hagytál egy darab eget
Egy örökrészt a porló rög felett.
Kisajátíthatatlan birtokot.
Az álmaiddal benépesítettél
Egy új hazát,
Szabadság és szerelem gyarmatát:
Egy magyar csillagot.

És megmaradt a hatalom.
Nem a kard élén csillanó erő,
A kard, az eltörött,
Nem az ágyúk torkából ásító,
Az ágyúk hangos torka néma lőn,
Nem tűzben, vérben edzett vértezet,
Nem az, nem az,
Elvette tőlünk azt a végezet.
De mi most Reád szegezzük szemünk,
A páncélunk Te vagy.
Te vagy tűzálló, kemény fedezékünk.
Lelked örvénylő mélységeiben
Adatott nekünk örök menedék.

És nekünk ez elég.
A vezérünk Te vagy.
Mint verseid, a "rongyos katonák",
Akiknek éhség, s igazság a bére:
Álljuk seregparádéd sorfalát.

És megmaradt a dicsőség is.
Ó nem az oktalan kevélykedés,
Világ színe előtt hetvenkedő!
Nem a cifrálkodó magyarkodás.
Ez más, ez más!
Nagyon nagyot zuhantunk.
De megmaradt a büszke öntudat,
A Te öntudatod,
A mi öntudatunk:
Ha balsorsverten, ha koldusszegényen:
Vagyunk, vagyunk!
És akarunk még lenni!...

Az ország elvétetett tőlünk,
Elvétetett a hatalom,
És a dicsőség is elvétetett,
Felbontatott és eltöröltetett
Közöttünk minden földi kötelék.
Térdig porban és övig hamuban,
Mi mégis a Te nemzeted maradtunk:
Petőfi nemzete!
Mert megmaradtál Te!
És benned megmaradt az ország,
És megmaradt a hatalom,
S a dicsőség is, a mi dicsőségünk,
Most - és mindörökké!
1922 október

Az utolsó mondat problémája


"Ember küzdj és bízva bízzál!"

Csak azt tudnám, hogy ezt a mondatot
- Keresztnek a toronytetőre -
Mester, a tolladba ki mondta?
Ádámot az örvénytől el ki vonta?
Mert nem Te voltál összhangodnak őre.
Lelked sikoltó diszharmóniája
Más véget követelt.
Hadd legyen vége a komédiának
Valóban, s elmondhasd: a sors betelt.
A hűtlen asszony, a vesztett haza,
A nyűgös test, mely szellemlakosának
Börtöne inkább, semmint otthona,
A céltalan, őrült történelem,
Mely kerekével vaktában tipor
A tehetetlen, balga népeken,
A horizontra ráereszkedő
Vérpárás magyar alkonyat:
Csak azt diktálhatták, hogy letaszítsd
Évájával együtt Ádámodat.

"Ember küzdj és bízva bízzál!"

Ez a mondat nem Tebenned fogamzott,
Az engesztelő ige csendülése
A Te lelkedben alighogy visszhangzott.
Ki volt mérve a Te tragédiád:
Valami világítéletnek képe
Vetődhetett lelked borús egére,
Hogy megfojtsa a legelső csírát,
Az elsőben az utolsó csírát.
A semmisülés égő víziója
Lett volna lángoló sebedre ír,
Hogy úgy állhass meg Ádámod felett,
Mint egy bosszuló pestis-lehelet,
Vagy mint egy öröknyugalmú fakír.
Költő voltál és kétségbeesett;
Kifosztott, koldus, - ámde szuverén,
Írhattad volna, ahogy jólesett,
Lehettél volna kegyetlen, kemény.
Az emberiség kis játékait
Folytatta volna, lépve rögről-rögre.
De Benned meghalt volna mindörökre.

"Ember küzdj és bízva bízzál!"

Ki sugallta e mondatot Neked?
Csonkatornyod komor kolosszusát
Aranytetővel ki tetőzte be?
Talán egy aranylelkű bölcs barát,
Talán egy nő szelíd, fehér keze?
Vagy tán kötelességnek ismeréd
Hitet ébreszteni - hitetlenül?
Lásd, ha olykor a bú rám nehezül,
Jobb' szeretném, ha tornyod úgy marad...

Félelmesen, csonkán, kegyetlenül.
1923 február

Tatrangi Dávid apja


Jókai-centenáriumra

Eltűnt... hiába kémleltek utána.
Áttörte vele a föld gőzkörét
Csoda-gépe, csoda-fantáziája.

Megszűnt a földi gravitáció.
A világ-aethert szeli régen át
Saját útján a fényes lég-hajó.

"Farewell": mondjátok ti is neki,
S képzeljétek el, amint holt kezét
Most is a kormányon pihenteti.
Holott a gép viszi, ragadja őt
Gáttalanul, naprendszerek előtt
Süvítve el, - keresztül minden égen,

Nem sokkal gyorsabban, mint életében.
Hány csillagon kötött ki már azóta
A magyar rögnek hajdani lakója?

"Farewell": mondjátok ti is neki.
Titka, teremtő titka teljességét
Nem bírjátok megközelíteni.
Ti nem tudjátok, ki volt az apa... -
Bár itten hagyta nektek száz fiát,
S gyümölcséről ismeritek a fát:
Minden gyümölcsnél mégis több a fa,
Hagyjátok szárnyalni a holt apát
Ködfoltok között, tejutak alatt.

Tatrangi Dávid veletek maradt.
1925 február

Elégia a humorhoz


Pákh Albert centenáriumára

Humor, te könnyek közt fogant mosoly,
Te fájó lelkek arany egyensúlya,
Kinek szülői: emberszenvedés
És isteni derű,
Ki alacsony élc, nyers tréfa fölött
A komikumnak tiszta csúcsán állasz
És Janus-arcod kétfele tekint:
A vígjátékra s a tragédiára, -
Köszöntelek.

S köszöntöm százesztendős lovagod,
A nagyok között nem éppen kicsit,
Ki tarsolyában téged hordozott
Rögös útján - a Tátra tövétől
Egész a Kerepesi-temetőig.
Ő nemzetének Napszámosa volt,
Napszámba' nagy. Sok fény rá nem esett
Annál több fény áradt belőle ki.

Humor, humor te, - az Ő humora! -
Képzeljétek csak el, hogy mit jelent:
Megnevettetni egy alélt királylányt,
Egy halvány, beteg, fásult nemzetet!
Feloldani a kétségbeesést,
A tehetetlen harag kínjait,
A robbanásig megfeszült erőt!
Egy mosolygásban feloldani mind!
Ezt tette Ő.
S mosolya ritkán volt keserű villám,
Inkább volt engesztelő napsütés.

Pedig halálos kórral küszködött
Ő is, mint nemzete.
És nemzetére betegen mosolygott,
De mosolya nem volt beteg mosoly.
Mások mindvégig káromolnak tán,
Vagy síránkoznak, vagy ömlengenek.
Ő, a derék - mosolygott mindhalálig.

Köszöntelek humor!
S köszöntöm százesztendős lovagod,
Ki vérszerint volt rokonom nekem
S szellem szerint is talán - egy kicsit.
Ó, de én messze, messze elhajoltam,
Egészen az elégia felé.

Vigasztalni is árva népemet:
Nem merítek a derű tengeréből,
Hogy meríthetnék abból, ami nincs!
Én vigasztalni úgy tudom csak Őt,
Ha komor arcát önmagamra öltöm,
Hadd lássa rajtam végzetbarázdálta,
Sorsfelszántotta zordon önmagát.

Humor, én mostan a Te lábaidhoz
És hű lovagod lábához teszem
A lelkemet: ezt az elégiát.
1923 június

A legrögösebb út


Imre Sándornak, volt tanítómnak,
magános magyar út vándorának -
hálás szeretettel

Emlékszem, épp tizenhat éve már,
Hogy átléptem a nagy Élet-kapun.
Áldással, békességgel elbocsátott
A kolozsvári ős collegium.
Emlékszem: épp tizenhat éve már.
Künn a kertben zsongott az alkonyat
S a levegőben reszketett a nyár,
Hogy utolszor a katedrára léptél:
Vizsgák után - búcsúztató tanár.
Megilletődtünk, mert megilletődtél.
Azután szépen, egyszerűn - beszéltél,
Halálos-komolyan:
Az életnek, s a magyar életnek, haj!
Két kárhozatos, örök útja van.
Az egyik lejtőn iramlik alá,
S halál-futását mi sem köti meg.
A másik mindíg kötve tartaná
Egyenes úton is a kereket.
Így szóltál akkor. És minden igédnek
Summája volt e végső tanítás:
"Aki ezt megérti, az nem lehet
Sem Pató Pál, sem Hübele Balázs."

Én Istenem, hol van már az a nyár,
És az az alkonyat,
Romok, sírok és lavinák alatt?!
De én romok és lavinák alól
Idáig hallom akkori szavad.
Mi minden jött azóta!
Először jött a megkötött kerék.
Azután hajrá, jött a rohanás!
És sírba hullott millió derék...
Aztán: megint a megkötött kerék.
Az elátkozott, társtalan magyar
Legtöbb sebet mégis egymáson ejtett.
És nem tanult - és nem felejtett.

A tied volt a legrögösebb út.
Mert rajtad nem fogott a magyar átok,
Mert életedbe vitted tanításod:
Azért hajszoltak, azért martak vérig
A Hübele Balázsok s Pató Pálok,
Te a kereket akkor kötötted meg,
Amikor kötni kellett,
S mikor lehetett: hagytad szabadjára.
Így nő az ember belül óriást, -
Így veszt el rangot, címet, befolyást, -
És így marad magára...

Magára? - Nem, magadra nem maradsz.
E keserves, magános magyar út,
E legrögösebb út
Kálváriákon kanyarodik át.
De ott állanak egy-egy állomásán
A Martinuzzik, Széchenyik, Tiszák.
Kiket a vak párt-düh nem állhatott,
S való mivoltukban csak az idő,
És a különbek lelke láthatott.

Használni a nemzetnek - bármi áron,
Munkát keresni és kötelességet,
S a lényeget, - túl minden változáson.
Ez az az út,
A legrögösebb út.
Te erre léptél, már azon a nyáron!
Hol van már az a nyár
És az az alkonyat
Romok, sírok és lavinák alatt?!
De én romok és lavinák alól
Idáig hallom akkori szavad.
Budapest, 1924 május

A lelki szegénység dícsérete


Hálát adok, hogy a világból
Oly kevés dolgot ismerek,
Hálát, hogy Párist sohse láttam,
S nem vonzanak a tengerek.
Hogy nem jártam a Rivierán,
És járni már alig fogok,
Hogy becsukódtak én előttem
Idejében a távolok.

Ó láttam így is, éltem így is,
Így is kínlódtam eleget.
A benyomások szertevitték,
S vissza nem hozták lelkemet,
Ugyan mit értem volna véle,
Ha még több darabra török?
S előlem milliónyi részlet
Födi el azt, ami örök.

Egy kutat ástam önmagamba,
Titokzatos, komor kutat.
Sötét vize pár rokon-árnyat,
S pár testvér-csillagot mutat.
Fölé akkora ég borul csak,
Amekkora tükrébe fér.
Sok lelki nábob kincse nem kell
Cserébe szegénységemér'.

Testvér-csillagot, rokon-árnyat
Vágyom ringatva tartani,
Nem kellenek új emberarcok,
Sem új világok partjai.
Elég nehéz tükrözni úgyis
Tisztán, amit az ég mutat,
S felásni, Isten tudja hányszor
A mindíg-beomló kutat.

Erdély ege, parányi égbolt,
Tündöklő testvér-csillagok:
Szegénységem kútperemére
Ragyogva ráhajoljatok.
Akármerre futnék el innen:
Napáldozat, naptámadat
Nem látna mást, mint csüggedt szárnyú,
Halálos fáradtságomat.

Új világok üzenetével
Uram, ne kísérts engemet.
Én láttam így is, éltem így is,
Így is küszködtem eleget.
A képek vad zivatarából
A lelkemet már menteném.
Be sok minden záporozott rám,
S milyen kevés lett az enyém!

E keveset add átölelnem,
És benne átfognom magam,
S halálom elfelednem benne,
S az életből, mi hátra van.
Hagyd haldokló lángokba kapni
Kék hegyeink lélekzetét,
S hagyd látnom egy harangvirágban
- Szent szegénységben: gazdagságban -
A mindenségnek végzetét.
Kolozsvár, 1924 március havában

Öreg ember az októberi napon


Mi lesz, mi nem lesz, mindegy már nekem,
A nap süt, s ez a negyedóra jó;
Szelíd tüzén melegszik vén fejem,
S szívem, a mind halkabban dobbanó.

Fülembe zúgnak távol riadók,
De bágyadtan és érthetetlenül,
Ködben tülkölnek süllyedő hajók,
Mit bánom én, ha minden elmerül.

A béke nem érdekel s nem a harcok.
Egy negyedórát süt a nap nekem,
Mint kis madarat: becézgetve tartok
Egy száraz levelet a kezemen.

Koronák ha eltörnek, törjenek,
Népek ha szertehullnak, hulljanak!
Temessen el mindent a görgeteg,
Egy negyedórát süt nekem a nap.

Nekem már nincs a földön otthonom.
És vissza nem tartnak szelíd kezek,
Kicsit még sütkérezem a napon
És aztán... csendben... én is... elmegyek,
1918

A rejtelmes virág


Assyriában, régen
Esett ez az eset,
Ropott legendák szólnak
Róla, de keveset.

Király kertjében egy nap,
Nem tudom a napot -
Egy idegen, csodás
Virág találtatott.

Szára magas, királyi,
A kelyhe néma, zárt,
Tán ma is lázba ejtne
Nem egy virágbazárt.

Kertész nem ösmeré.
Bár tudománya sok, -
Király parancsára
Jöttek a mágusok.

Vontak bűvkört köréje,
Fehéret, feketét.
Az idegen, csodás
Virágot nézdelék.

Csend volt, lehete hallni
Kísértet-lépteket,
Míg a legidősb mágus
Szólni merészkedett:

"E virág bimbajára
Uram, király, vigyázz!
Ettől jövend fajodra
És udvarodra gyász.

E virág csukott kelyhét
Figyeld: mikor hasad,
Akkor tipord le, vissza
Nem jő a pillanat.

Mert ha kinyílt egyszer
Szelíd, fehér ajka:
Arcod, uram takard el,
Nincs hatalmad rajta."

S állíták a virágot
Komor őrök közé,
Rá napfény nem mosolygott,
Harmat nem öntözé.

A zsarnok szólt: Hadd látom:
Hogy esnek a csodák!
S figyelték éjjel-nappal
Fegyveres katonák.

S csak néha borzadtak el
A zárt kehely előtt,
Sejtve a bennerejlő
Hallgatag ős-erőt.

Sejtve, hogy lehetetlent
Leső emberszemek,
A virág nyíltát lesve
Az Istent lesik meg.

S ő csak kész alkotást
Ád az embernek át,
S amíg benn dolgozik,
Nem mutatja magát.

Az elüldözött álom
Véresre marta fel
Az őr szemét. - Mosolygott
S aludt a zárt kehely.

Miatta minden talpig
Acélba öltözött,
Ő pihent: Isten álma
Tigris-fogak között.

S aztán - egy éjjel mégis
- Így esnek a csodák:
Az őrség szunnyadott el, -
S kinyílott a virág.

Tüzijáték


Májay Ervin emlékének

Akkor kisfiúk voltunk mind a ketten,
Egyidősek. A születésnapunk
Egymáshoz közel, nyárvégre esett.
Istenem, talán csak te tudod már,
Mi volt az akkor, milyen nagy eset!
Náluk a kertben, - azután minálunk...
Születésünk közt két hét telt csupán. -
Hány év választja el majd a halálunk? -
Mert én még itt vagyok, de ő már nincs:
Oltárról felszállt áldozati füst,
Világtébolyban elpazarolt kincs.

Akkor gyerekek voltunk mind a ketten.
S augusztusban a születésnapunk
Egy ritka, drága örömöt hozott:
Misztikus esték ajándékaként
Jöttek a tüzijáték-dobozok.
Volt ott minden, forgó nap, napraforgó,
Tűz-kígyó, béka, felviharzó álom:
Magasba küldött égő üzenet,
Hogy színes csillagokba szertemálljon.
Én csak néztem, de ő - ő már csinálta,
Apja tilalma nem gátolta benne,
Hogy kezét rátegye a rakétára.

Sejthette, hogy egy ilyen futócsillag,
Jaj, szörnyűbb csillag lesz majd a halála?
Baranovicinél a véres égre
Szökött fel ő is: bús, piros rakéta,
És aztán széthullott a semmiségbe.
És én - én álmaimnak rakétáit
Csak eregetem, eregetem egyre,
És forogtatom forgó napjait
S a csillagesőben gyönyörködöm,
És örülök, ha mást is elvakít
Amint hull, hullong, lassan szerteszéjjel.

S aztán elnyeli nyom nélkül az éjjel.

Augusztus, nyárutó


Augusztus, nyárutó...
A Göncöl tengelye,
Mint roppant égi óramutató,
Némán, merőn mutat már ősz fele
Kigyúlt hajók
Suhannak át az égbolt tengerén,

Némán, szorongó szívvel nézem én
Ott fenn egy fagyos, zuzmarás ajak
A forró csillagokra rálehel, -
S hullnak, mint itt lenn a falevelek.
A csillagok hamarabb kezdik el...
Mi jön? Mi megy?
Mi hull le még?
Nem volt a csillaghullásból elég?

Kigyúlt hajók
Suhannak át az égbolt tengerén,
Jelek, csodák...
Némán, szorongó szívvel nézem én.
Egy új teremtés reggele előtt
Ez tán az Isten vajúdó, szent láza
És itt lenn nincs, aki megmagyarázza.
1920

Szordinós dal a mi nagy bánatunkról


Az ajkunkra már alig-alig vesszük,
S ha vesszük, halk és szordinós a szó.
De telítette a mi életünket,
Keserűn, mélyen, mint tengert a só.

Átfut a hangulatunk szövetén,
Sötét mintában még sötétebb szín,
Vagy komor tűzű bíborcsillogás:
Lement nap tüze lelkünk vizein.

A hegedűink halk szólóiba
Mint az orgona, tompán belebúg,
Minden kis gond-ösvény feléje tart,
Ó ország-útja, széles bánat-út!

Mi lombhullató előtéri fák,
Mi láthatón és nyilván szenvedünk,
De ez a bánat ködbeveszett csúcs,
Ez a mi láthatatlan hátterünk.

És jó ez így. E toronymagas bánat
Magához vonta fel minden bajunk,
S mi ezer apró felhő-bánatunkkal
Titáni vállára támaszkodunk.
1922

Dícsérő ének az új hóra


Hát újra itt vagy, édes, drága hó!
Beláthatatlan, végtelen fehérség.
Alvóknak takaró,
Holtaknak szemfedő,
Békétleneknek: diadalmas béke.
Alattad nem fáj a virágok szíve,
Alusznak mind:
A nefelejcsek és a margaréták,
Mert fáraszt a virágzás
És jó pihenni jövő tavaszig.
S még jobb talán - örökké.

Hát újra itt vagy, édes, drága hó!
Betöltve minden zeg-zugot;
Az öreg földnek gyűrődéseit,
Tar mezők ág-bogát
Mily fölségesen tudod elsimítni.
Az Egyenlőség bajnoka Te vagy,
A legigazibb és a legnagyobb,
Hozzád képest milyen kontárok mind
A vörösinges ál-apostolok, -
Te győzelmes fehérség!
Ha soká hullanál,
Elfödnél minden embermagasságot:
Dómok, pagodák, piramisok ormát,
S egy mesebeli Münchhausen-lovag
A hóhullásos éjben fát keresve,
Lovát a toronygombhoz odakötné.

Hát újra itt vagy, édes, drága hó!
Súlyod alatt görnyednek ős-fenyők,
De büszkén hordják ezt a tiszta súlyt,
Ne menj el kérlek, maradj még velünk,
Sárrá ne válj az utcák bús kövén,
Vagy ha elmégy: ó vonulj vissza hát
Szűz erdők rejtekébe,
Szakadékok ölén húzd meg magad,
Maradj tisztának messze valahol.
Hogy tudjam ezt, -
S e sáros, véres, gondszürke világban
Tudjak a jó Istenben hinni még!

A Göncöl szekerén


Derült az este, csendes, csillagos.
Túl minden szenvedélyen, lázon,
Én a Göncölszekerén kocsikázom,
Ott, ahol ember embert nem tapos.
A derekaljam: széna, illatos,
A Göncölszekér szénával tele,
Kaszáltak már az égi réteken,
S lelkemnek sohse volt ily fekhelye.

Hanyattfekszem s az ürbe bámulok,
Friss széna, illatos: a derekaljam,
A pici földtől be messze szakadtam!
Köztem, s közte ezer csillag-távol.
És mily csend van itt, milyen hallgatás!
Nincs berregés, nincs ostorpattogás,
A Göncölszekér csak úgy megy - magától...

A Göncölszekér biztosan halad,
Rúdja nem törik, fékje nem szakad,
El nem ragadja semmi;
Ó jó itt fenn az örök bolt alatt,
Az örök szénás-szekeren pihenni.
Lenn hagytam mindent, mindent, ami fájt,
Kelnek szívemben új melódiák,
A végtelenség árja szinte fölvet...

S mégis jó volna fejem alá tenni
Egy kis maroknyi édes anyaföldet.
1919

Halottak napja


Halottak napja van. Az első,
Mióta döngve hullott Rá a hant.
A Sír tövében egy-egy fénybogár
Csillog. Különben sötét a határ,
S hosszú az éj alant.

Szívek, tilos a nagy világítás,
S virág sincs annyi már,
Elpazaroltuk régi ünnepen;
Egy-egy szálat visz némán, könnyesen,
Ki ma este a temetőbe' jár.
Hiába, virág sincsen annyi már.

De egy-egy szálat letenni szabad.
S hallatni tompán, fojtottan szavunk,
És aztán: kezet fogni halkan, loppal,
Egyik halott a másik halottal:
Ó, hisz' mi itt mind halottak vagyunk.
Kolozsvár, 1920 november 1

Testvérke


Régesrég elhalt kis húgomnak,
akire nem emlékszem

Mikor elment, a halál a szemét
Fehér kendővel bekötötte,
Azóta mindíg szembekötőcskét
Játszik.
Virágot nem tépett a földi réten,
De fenn az égben
Virágos ágat tart piciny kezében,
A kör közepén úgy áll.
S körülötte állván az angyalok,
Faggatják incselkedve: ki vagyok?
Ha megharagszik rájok,
A nyíló ággal paskolja a hátok,
Mert már ez így szokás,
Ez így szokás a mennyországban is.

Akit szeret a csönd:
Kicsiny fülébe ólmos álmot önt,
Mély, ólmos álmot,
A vágya ne csapongjon szerteszét
Ne hallja a szirének énekét,
A világ csalfa, bűbájos szavát.

Akit szeret, azt elhívja az ég.
Előbb, semminthogy kis szárnya leég,
Kis angyalszárnya
Az élet perzselő tüzében:
Akit szeret, azt elhívja az ég.
A hold világán: az ezüstbatáron,
A nap sugarán, vagy a szivárványon
Magához vonja fel,
Ha mindjárt megszakad egy hű kebel
A földön itt, utána;
Akit nagyon szerettek odafenn,
Az korán visszajut a mennyországba.

Ha élne most, ó, nagy lány lenne már,
Ki tudja, mi sors várta volna itt,
A Véletlennek kusza titkait
Ki bogozhatja ki?
Ha élne most, ó, nagy lány lenne már,
Kicsiny szívét talán
Sebezné tüskével a szerelem,
Ó, jobb ez így talán,

Az égi rózsafán
A rózsának tüskéje nem terem.
Ha élne most: ó, szenvedné velünk
Mindazt a kínt, amit mi szenvedünk,
S a szíve talán törékenyebb volna
Mint a mienk,
Fínom üvegharang,
Amely csupán a méla csöndbe cseng:
Csingling, - kristályos szóval,
S a legkisebb szél már félreveri.
A szíve talán törékenyebb volna
Mint a mienk,
Fájdalmasabban hervadó virág, -
Így - játszik fenn az égben,
S vékonyka patyolat-kezében
Örök a nyíló galagonya-ág!

Ki tudja, tán
Azért hagyott el minket oly korán,
Hogy a szívünkbe belopja a fényt,
A vigaszt, derűt,
A muzsikát,
Mely mennyből zengve, zeng a földön át.
S mindent, mi széppé tette életünk:
Neki köszönhetünk.
Azért, mert őt a hant fedi,
S magáról nagy-szerényen mit sem hallat, -
S csak engem ismernek az emberek -
A szívemben azért
Az ihlet ő és ő tán a sugallat,
A szívembe ő lopja be a fényt,
Ó, én tudom:
Mi együtt írunk minden költeményt.
S ezt hinni könnyű,
Hisz nála minden zengőbb, tisztább, szebb,
Mert az Istenhez ő van közelebb.
Az én utam göröngyös;
Ha mélységben, ha magasságban járok:
Csak el-elbotlik tétován e láb
És csak egy angyalszárny segít tovább.

Néha
Kicsit durcás, azt mondja: játsszunk mást!
Ilyenkor én
A szót, a rímet soká nem találom,
Amíg engesztelőn
Érint a lelke újra, mint egy álom -
És halkan diktálja a folytatást...

Őszi rózsa


"Őszi rózsa, fehér őszi rózsa"...
Ma öt éve furcsa virág lettél.
Ábrándozó lelkek
Szelíd kiskertjéből
Vadul kitépettél.
Forradalmas utcára vitettél.
Őszi rózsa, fehér őszi rózsa:
Ország-halál szimbóluma lettél.

Őszi rózsa, fehér őszi rózsa:
Nőttél, magasodtál!
Égig érő roppant ravatalra
Friss havat hullattál,
Ábrándozó lelkek
Szelíd kiskertjében
Mért is nem maradtál?

Őszi rózsa, fehér őszi rózsa:
Reád sírva nézek.
Szirmod hulló havát reánk szórni
Tetszett egy nagy Kéznek...
Tragikus jelképe
Repedező földnek, rendülő világnak:
Mért is nem maradtál
Egyszerű, szomorú,
Szép őszi virágnak?
1923 október 30

Jégvirág


Mint egy kísértet, hófehérbe'
Az ablakomon megjelen.
Egy ibolyának lelke tán,
De illattalan, színtelen.
Rám néz sóhajtalan panasszal:
Talán én téptem le tavasszal.

Talán egy harangvirág lelke,
De rajta jégből a lepel.
A haranglábat: karcsú szárát
Nyáron - talán én törtem el.
Isten szavát elnémítottam.
Most itt van, - s megszólal legottan!

Talán egy őszirózsa lelke,
De kísértetesebb fehér:
Ereiben megdermedett
A nyári nedv, az őszi vér.
Tekintetem reszketve méri:
Nem tudom, mit vétettem néki!

Holt virágokat ablakomra
Így fest a lelkiismeret,
S a halottakat mutogatva
Kérdezi rendre: Ismered?!
Ibolya, csengettyűke, rózsa!...
Tél van, éjfélt ütött az óra!

Bocsássatok meg, drága holtak,
Kezemtarolta bús mezők,
Inkább nem tépek több virágot,
Ő, csak adjatok pihenőt!
Ha majd a nyári réten járok,
Eszembe juttok: jégvirágok!

Lethe vizénél


Az alvilági réteken
Akik bolyongtok énvelem,
Lelkek, látjátok-e?
Fekete fűzek közt az ott
A Lethe tüköre.
Békés folyó, boldog folyó,
Inni belőle ó be jó,
Lelkek, akartok-e?

A víztükör közel,
Szent feledés, jövel!
Pár korty ital...
Aztán kihal
Mi bennetek még emlék, álom,
Mit áthoztatok a halálon.
Most holtak bár - de nem egészen:
Azután készen lesztek, - készen.
Pár korty ital...
Aztán kihal
Minden, mi hajdan dicső, drága volt,
Nézzétek, van már, aki meghajolt,
A füzek közt az ott a Lethe,
Lehajoltok-e tükörére,
Feledést isztok-e?

Vagy, - van a szíveteknek egy sebe?
Mély és örök,
Mit nem födtek be dübörgő rögök?
Mi fölszakad
A föld alatt,
Amit akartok magatokkal vinni,
S melyre nem lehet,
Melyre nem szabad szent feledést inni!
1922

Darvak


Nem volt vezér-daru.
Valahogy mégis csak összeverődtek.
Ó láttam, láttam
Szombat esténkint útrakelni őket.
Ó hányszor láttam ezt a vonulást!
Ez a tragikus ék-alak
Hányszor nyomult a szívem közepébe!
Ők elindultak melegebb vidékre,
Hogy télbe fordult itthon a világ.

A Királyhágón sűrű köd gomolygott,
És eltakarta Transsylvániát.

A tücsök birodalma


Már szól a tücsök,
Újra megjelent,
"Átvette csöndes birodalmát"
Oly nesztelenül, mint a május,
Virágzó almafák alatt.

Átvette birodalmát;
Ez a királyság!
A legszentebb és a legboldogabb.
Miniszterei öreg almafák,
Diófák benne a papok,
Galagonyabokrok a katonái.
Adója millió virágszirom,
Magasból mélybe pergő.
Polgára minden fűszál, falevél,
Polgárjoga: a csend,
Alkotmánya: teljes testvériség.
Zászlaja holdsugár
És címere az ég, a csillagos.

Már szól a tücsök,
Újra megjelent,
Átvette csöndes birodalmát,
Én is ez ország polgára vagyok,
És semmi másé.

Üdvözlégy, Uram, Fejedelmem,
Csendország királya, Tücsök!
Hódoljon neked ez a költemény!

A haldokló tücsök


Még szól a tücsök, de már nem soká,
Átadja csöndes birodalmát.
Oly nesztelenül tűnik el,
Mint szeptember s a hulló levelek.
A katonáit elbocsátja,
Szabadságolja tarka udvarát,
Haldokló nemzetének búcsút int.
Még szól a tücsök sárguló gyepen
És vérbehanyatlott bokrok tövén, -
Hallgatja minden fűszál, falevél:
Csendország bánatos polgárai.
Még szól a tücsök, de már nem soká.

Az éjek hűvösödnek,
Fénybogár se marad
Mindszentekre a temető füvében.
Az országból csupán a címer,
Csendország címere: a csillagok.

Isten veled lantos-fejedelem!
Dalok királya, de már vége annak,
Elmúlott tőlem a királyság,
Ki tudja, hol lel a jövő tavasz?

Az ige


Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek,
És áhítattal ejtsétek a szót,
A nyelv ma néktek végső menedéktek,
A nyelv ma tündérvár és katakomba,
Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek!

E drága nyelvet porrá ne törjétek,
Ne nyúljon hozzá avatatlanul
Senki: ne szaggassátok szirmait
A rózsafának, mely hóban virul.
Úgy beszéljen ma ki-ki magyarul,
Mintha imádkozna,
Mintha aranyat, tömjént, myrrhát hozna!

És aki költő, az legyen király,
És pap, és próféta és soha más,
Nem illik daróc főpapi talárhoz,
S királyi nyelvhez koldus-dadogás.

Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek,
Vigyázzatok: a nyelv ma szent kehely,
Ki borát issza: Élet borát issza,
Előre néz s csak néha-néha vissza -,
S a kelyhet többé nem engedi el!

Azok a kis létrák


Azok a kis létrák!
Gondoltok-e rájok?
A vagón-koporsók,
A vagón-lakások
Kicsiny hidacskái.
Anyaföldhöz kötő
Utolsó hidacskák,
Horgonyok, vasmacskák,
Mikor felhúzódtak,
Magasba vonódtak:
Komor jeladások!

Magyarok, magyarok,
Gondoltok-e rájok?!

Ha az a sok kicsi
Létra eggyé lenne:
Jákob lajtorjája
Hosszabb nem lehetne,
Istenhez valaki
Rajta fölmehetne!...
Kolozsvár, 1922 szeptember

Üzenet egy repatriáló vonat után


Imre Ilonkának

Hova hullnak a hulló csillagok?
A szétrobbant világ
Fényatomjai hova hullanak?
Erdő fölé?
Mező fölé?
Patak fölé?
Tenger fölé?
Mi a jelszavuk:
Soha? - Vagy: mindörökké?!

Itt,
Vagy a Körös partján,

Vagy a Tátra tövén,
A magyar pusztán,
Vagy Amerikában,
Zúgó városban,
Csöndes Őrhegyen,
Szétszórva százfele
A végtelen világba,
Akárhol leszünk:
Mi együtt leszünk.
S egymás felé fut szíveinknek álma.
1920 augusztus 18

Sárika repatriál


Ez a vers Biharpüspökin született,
a magyar határ mellett 1920 nov. 17-én

November ül a rónaság fölött,
Köd fekszik a sinen.
Csak áll, csak áll a szomorú vonat,
A szomszéd sinen egy mozdony tolat,
S értünk a távol hasztalan izen.

Élesztjük, mint egy Veszta-lángot
A kis tüzet a vagón közepén,
Én most a húgom násznagya vagyok,
S túl a határon vár a vőlegény, -
De furcsa, furcsa násznagy vagyok én.

A határon túl vár a vőlegény,
A határon túl ég a szerelem,
De innen még a vámsorompó áll,
S a vámon túl a násznagy nem megyen.
Ó furcsa lakzi, furcsa, balga bál!

És ha majd holnap indul a vonat,
A menyasszony megy, a násznagy marad.
S hogy kelet felé lassan visszafordul:
A feje szédül, de nem édes bortul. -
Erdélyben - így ülnek ma lakzikat.

Heten


Egy bükki kirándulás emlékére

Egy szénaboglya tövén heverésztünk:
Kicsiny társaság, heten, magyarok,
Nők, férfiak - s a csillagokba néztünk,
Néztük: a Göncölszekér hogy ragyog.
Szállt, szállongott a sarjú friss szaga,
S a lelkeink úgy összehangolódtak
Mint a Göncölszekér hét csillaga.

Derült este volt. Búját, baját, gondját
Egy pillanatra ki-ki levetette,
Becsomagolta töprengéseit,
S hátizsákjában feje alá tette.
Ott fenn fénylett a nagy Harmónia,
Egy csöpp belőle szíveinkbe tévedt,
S szívünk betelt - nem volt több óhaja.

Elfeledtük, hogy innen menni kell,
A következő perc már szétszakít,
Eltörik a csillagtelt csend-tükör,
S mi kereshetjük tört darabjait.
Hét csillag-hajó összehangolódhat
Egy ezüstfényű örök béke-útra, -
De más az útja hét magyar hajónak.
Kolozsvár, Házsongárdtető, 1922 augusztus

Benéz a havas


Benéz a havas kéken, Kolozsvárra.
A nagypiacról tisztán látható,
Amint a Monostor-utat bezárja.
Most úgy érzem: ott vége a világnak.
Azokra, kik rám túl a hegyen várnak,
Úgy gondolok, mint mesés más-világra.

Benéz a havas kéken, Kolozsvárra.
Öreg fején már megmozdult a hó,
Tövében vadul árad a Szamos
A Szamos, ez az egyetlen folyó.
A Szamos, ez a megfordított Léthe...
Mondják, ki belekóstolt a vizébe,
Az felejteni nem tud sohasem.

Túl a gyalui havas hegyeken
Hiszen - kékek a budai hegyek,
Kékek, s lilák is tán, ha jő az alkony,
De nincsen mégsem olyan alkonyat
Sehol a földön, mint a Szamosparton.

S ez nem elég, hogy idehaza tartson?!
1922 március

Szenthegy


Hajós Ivánnénak

Hogy távolodunk tőle, egyre szépül
És egyre szentebb, szentebb lesz a hegy.
Fuvalommal, vagy viharral üzen:
Az nem lehet, hogy engem elfeledj!

Hogy távolodunk: egyre szebbé szépül,
S fénylőbben fénylik fel a hegy: a mult,
És minden, ami öléből kinőtt,
S örök ölébe némán visszahullt.

Minden fűszálon szűz harmat ragyog
És glóriát kap minden kis virág,
És a jegenyék holdezüstbe öntött
Honvédek: rendületlen katonák.

A kukoricás álmosan zörög
Bujdosnak benne szenvedéseink,
Amik már győzelemmé finomodtak, -
S üdvösségünk is átsuhan megint.

Hogy távolodunk: egyre szebbé szépül
A hegy és rajta minden kicsi szentünk:
Golgota lesz, hol a keresztet vittük,
És Táborhegy, ahonnan mennybe mentünk.
Kolozsvár, Házsongárd-tető, 1922 szeptember

Amíg a nagy kúrián átmegyek


A Kolozsvári Református Kollégiumnak,
Alma Materemnek ajánlom szeretettel

Ősz mosolyog a nagyudvar felett,
Amelyen most gyakorta átmegyek,
Ha nem is négyszer Isten egy napjába,
Mint hajdanába.
Az udvaron métázó gyerekek,
Zsongító, édes lárma...
Behúnyom a szemem... még meglehet,
Valamiből szekundát fogok máma.

Aztán mégsem az emelet emel...
Elnyel a pince szája.
A nyomdába megyek.
Apokaliptikus vasszörnyeteg
Bömböl ott lenn: a nagy rotációs,
Ítéletes idők titánja,
Vértelen harcunk negyvenkettese,

Vele van beszédem, vele.
Reá akarok bízni valamit,
A lelkem titkait,
És megfésülni őket utoljára,
S megáldani, mint a mesék királya
Búcsúzó fiait,
És úgy bocsátni el a nagyvilágba.

Ősz mosolyog a nagyudvar felett,
S a hűvös, késő őszi nap sugára
Megilletődve, elfogódva száll
Egy kis diáklány aranyos hajára.
Egy percre megszűnt minden földi átok,
Az Inferno halkabban dübörög -
Irígyelik a napfényt a diákok.
1923 október

Vérszerződés


Árkosy Lajosnénak és Makkai Sándornak

Jertek, akik még itt maradtatok,
Nagy esküt tegyetek
Sötétzengésű, ős-pogány igékkel,
Mik Etelközből maradtak reánk,
S letűnt századok bíboros ködén át
Kondulnak felénk.
Jertek, akik még itt maradtatok:
Vérszerződést kötünk.

De előbb fehér lovat áldozunk,
Feláldozzuk az átkos paripát:
A vágyat, amely innen messze űz.
Ha meghalt balga vágyunk táltosa,
Amelynek szárnyán annyin elröpültek,
Ha ez a bús mén feláldoztatott,
Akkor esküdhetünk
Sötétzengésű ős-pogány igékkel,
Csorgatván vérünk egy közös tülökbe.

Hadd tartsa egy vércsöpp a másikat,
Egyik lélek a másikat kötözze:
Ne szállhasson el innen senki többé!!
1922

Excelsior!


Nagy Emma új versei elé

Te nagyon akartad az életet,
A lánghajú tavaszt.
S meg vagyon írva:
Aki nagyon akarja, elveszti azt.
És látod, mostan teljesedik be
Rajtad az Ige második fele:
Akit kifele gátol a világ,
Annak befele nő az élete.

Hogy megnőtt a tied!
Hogy megtaláltad szikla-magadat,
Gyönge leány, - acélba fürdetett,
Érc-zengésű szavad.
Elmélyült, "elszánt árvaságodat".
Az álmaid mind egyfelé sietnek:
Stoikus, büszke magasság felé,
S Achilles-sarka sincs a verseidnek.

S íme naplángú lelked szőttesében
A lemondás fonala feketéllik.
Ezen a fekete angyalhajon,
Ezen a sötét szálon szállsz az égig.
Egy szál ez a nagy gyászdrapériából,
Mely mindannyiunk lelkére terült,
Akiknek részünk lett a bujdosásból.


A beépített lélek


Testvér, Te az én költészetemnek
Nem Laurája s nem Lizája voltál.
Fantáziám ritkuló erdejébe
Virágmagvakat hintve behatoltál.

Művészeted a művészetemnek,
Stílusod stílusomnak része lett,
A Lelked, mint Kőmíves Kelemenné,
Sziklaváramba beépíttetett.

Vagy inkább úgy épültél tán belém,
Mint Strassburg dómjába a gótika.
Ki a stílt vágyik kitépni belőle:
A templomot kell lerombolnia.

Játék a határon


Pictura-föld és Poézis között
Egy határkő meredt.
Te arra jöttél s azt kérdezted tőlem:
Lehet-e odébb tolni a követ
Pictura-földről Poézis felé?

Aztán én járultam színed elé
És kérve-kértelek:
Testvér - engedd egy kicsit odébb tolni
Pictura felé a határkövet.
Pictura földje nevezetes ország.

Csak játszottunk az odaplántált jellel.
És néha azt hittük, hogy határt sértünk.
S egyszer csak úgy éreztük: nincs határ -
Mert végtelenbe értünk.

Nagy dolgok árnyékában


Tragikus korszak hozott össze minket,
Hegyóriások árnyékában álltunk,
Erdőn az utat lámpással kerestük,
Egymás lelkébe súlyokat dobáltunk.
De minden súlynak sólyom-szárnya nőtt.

Úgy lebegtünk kis igazságainkkal
A titkos, örök Igazság előtt.

"Szilveszter-éjszaka"


Sorok Szőcsné Szilágyi Piroska festményére


I. Halott a hóban

Ez az első vers a kép reprodukciója
szeretne lenni

Körül nagy béke, szilveszteri táj,
Ünneplő rengeteg.
A jó Isten ma erdőt látogat,
És az eloltott gyertyalángokat
Száz karácsonyfán gyujtja újra meg.

Száz karácsonyfaláng libeg-lobog,
Mint a gyertyák a ravatal körül, -
A hóban elomolva egy halott.

Aki elomlott itt a hóba:
Az ifjú nő jött tavasz óta,
Jött nyári mezőn, őszi tarlón át, -
Amíg elomlott itt a hóba,
Mert a sorsa azt mondta: nincs tovább.

Arcán nagy béke, nagy ünnep honol,
Kékes derengés, utolsó mosoly,
Öröm, hogy itt ért véget.

De mellette már új kezdet nyüzsög,
Egy kis angyal, egy kis téli tücsök
Trilláz, hogy újra kezdődjék az élet.

2. A fenyves zúg

Az anya eddig hozta magzatát,
Itt szülte meg - és akkor belehalt;
Az öröklángok körülimbolyogják
A hómezőt, a roppant ravatalt.
Az öröklángok búsan imbolyognak,
A fenyvesekben tompán zúg a szél:
Porló szívekből nő fel a virág,
S halálforrásból merít, aki él.

3. Élet az életért

A jelen perc a jövendőnek ára,
És a jelent a mult fizette meg,
Elmult egy év, hagy jöhessen a másik.
És én hiába kérdem, hogy: minek?
Mikor az egyik élet fölneszel,
A másik élet elnémul s elül.
Milyen bölcsen is rendelték el ezt, -
S milyen kegyetlenül!

4. Kérdés az új esztendőhöz

Te kis Ámor, te trillázó tücsök,
Ugyan, hát nem szégyelled víg- magad?
E halnivágyó, komor, szűzi táj
Elnyeli felújjongó hangodat.
Hiszed, hogy különb lész a többinél?
Hiszed, hogy jobb, hogy igazabb leszel?
Látod, a komor fenyves nem hiszi:
Elnyeli hangodat és nem felel.

5. Terhelten

Nincsen menekvés, -
Te viszed tovább
Rózsás gyermek, a súlyt, és az igát,
A multak bűneit,
S az ősök bánatát,
A nyughatatlanságot.
Nincsen menekvés,
Válladon ül és legörnyeszt az átok.
Mert átok az, hogy előzőid voltak,
És átok az, hogy utánad is jönnek.
S hogy vége-hossza nincs a jajsírámnak,
S hogy vége-hossza nincs a könnyözönnek.
Nincs újrakezdés, csupán folytatás,
S a folytatásban örök-egy nyomor,
S mi másnak látszik lenni, az se más.
"Uj" esztendő, milyen gúny ez a szó,
Hisz nem hoz semmi újat,
Az örök Idő minden esztendővel,
Csak egyetlenegy sötét nótát huzat.
Amíg anyától ered a gyerek,
Egyik év a másik esztendőből:
A rózsaszál a beteg rózsatőből:
Addig nincsen menekvés.

6. Ex nihilo

Ó, Isten, teremts hát a semmiből
Új esztendőt nekünk,
Fehér lapot, hogy írjuk végre rá
Igaz történetünk':
A szeretet s a jóság álmait.
Hogy akarhassuk, amit szeretünk
S váljék valóra, amit akarunk,
Ó, mert Uram, oly szánandók vagyunk.
Tépd el az okság zord láncolatát
Egy percre csak,
Ebből az egy csodából
Ki tudja, tán egy szebb világ fakad.
Teremts a Semmiből,
A szent és tiszta, örök Semmiből
Egy gyermeket, egy nem anyától lettet,
Egy rózsaszálat, nem tövön termettet,
Egy aranyalmát, nem ágról szakadtat,
Valami szentet, meg nem átkozottat,
Valami újat már, valami mást,
Csak állítsd meg e szörnyű folytatást.

7. Csitulj szívem

Csitulj szívem,
Ne ostromold a lehetetlenséget,
Ezt a száztornyos, ezerbástyás várat,
Csitulj szívem,
Az öklöm véres és a karom fáradt.

Körül nagy béke, szilveszteri táj,
Ünneplő rengeteg.
A jó Isten ma erdőt látogat,
És az eloltott gyertyalángokat
Száz karácsonyfán gyujtja újra meg.
1920 Szilveszter

Gondolatok az imádkozásról


Ma oly sok kérdés tépett, szaggatott.
És egyre sem jött mentő felelet.
Testvér, Te hogy gondolod ezeket?

Miért imádkozol?...

Hogy kiért, tudom: gyermekeidért,
És apjokért, a Te jó uradért,
Minden testvéredért,
És magadért legutolsó sorban.

De miért, de miért?

Hiszed, hogy aki ott fenn sátoroz,
S a világokat tengelyük körül
Forgatja örök-egy forgással,
Akihez a Te imádságod szárnyal:
Mi kicsiny dolgainkat számon tartja?
Mit tudod Te, mit tudom én,
Mit tudjuk mi, mi az Ő akaratja!...
Amit elvégzett; meg kell hogy legyen,
Változtat-e azon ima, fohász,
Imádkozzál bár völgyben, vagy hegyen,
Vagy tenger fenekén?...

Ó, de úgy-e a remény, a remény?

Vagy talán Te is úgy imádkozol,
Mint én, mint én?
Hitetlenül, süketen és vakon,
Csak, mert valamit még próbálni kell,
S mert mást nem tudok, hát imádkozom,
Mert különben a szívem megszakad.

Ó, tudom, Te nem így imádkozol
Az érzéketlen csillagok alatt.

Mindennapi rózsáinkat...


Te így imádkozol:
A mi mindennapi rózsáinkat
Add meg minekünk ma.
Add, hogy a kenyér mellett rózsa is legyen,
S add Istenem, hogy békében megéljünk
Több rózsán és kevesebb kenyeren.
Te így imádkozol,
Megtoldva csendesen a Miatyánkot.
És Jézus, a Miatyánk Poétája
Szelíden néz e rózsaszín imára -
És helybenhagyja a Te betoldásod.

Bocsáss meg!


Jó Testvérem e rossz világon:
Bölcsebb, derültebb, hívőbb "én"-em,
Bocsásd meg a szomorúságom,
Lázongásom, hitetlenségem.
Nézd el vak fogcsikorgatásom,
Itten, a "külső sötétségben".
Fogadj el úgy, ahogy vagyok:
Kihűlt, kietlen égitestet,
Mely mégis iker-csillagod.

S nézi végetlen éjszakákon:
Messze a másik hogy ragyog.

"Az ismeretlen Istennek"


Nem hódításra indultunk mi el
A végtelenből, - csak találkozásra.
Testvér, a mi testvérségünk
Ezért oly ritka, szép és drága.
Nem hajtottuk a lelkünket igába.
Egymás lelkét prédának sose néztük,
Szemmel nem vertük, szóval nem igéztük.

Maradtunk szabadok a szeretetben.
Maradtunk egyenlők a szeretetben.
Maradtunk testvérek a szeretetben.

Egymás lelkében tiszteltük a törvényt.
S a végzetet, mint napsugárt és örvényt.
A törvény betűje ha összevágott:
Ujjongva hirdettük a rokonságot.

S ha egymás lelke tájait bejárva,
Rábukkantunk egy nekünk idegen,
Ismeretlen istenség templomára:
Oltárát virággal szórtuk tele,
És szóltunk csendesen: bár nem enyém,
Szenteltessék meg mégis a neve.

Kölcsön


Add egy órára kölcsön a szemed.
A nyugodt, tiszta pillantásodat,
Mely felitatja ezt az őszi pompát:
A barnát, bronzot, bíbort, aranyat,
S hatalmat ad a táj fölött Neked.
Add egy órára kölcsön a szemed.

Hisz' látok én is: bronzot, aranyat,
És a kék eget örök hátterül.
De más e látás. Az én két szememre
Mindíg valami kis fátyol terül.
Ha tágra nyílik ámuló szemem
Függönyt engednek elé hirtelen
Surranó kicsi gondolat-koboldok.
Jaj, nekem nem jelennek meg soha
Felséges önnönmagukban a dolgok.

Neked adatott szemtől-szembe látni.
Te látod őket úgy, függetlenül
Mindentől, Testvér - tenmagadtól is.
Milyen lehet a te szemed belül?
Ahogy a világra most ráderül:
A világ nézi vele önmagát.
Ó, ha csak egy órára megszerezném
A szemed titokzatos alkatát!

Csak most, addig, amíg lemegy a nap,
S a fák tetejét glóriába vonja.
- Micsoda százszoros dicsfény-sugárt
Jelenthet a Te szemednek e pompa! -
Csak most, addig, amíg lemegy a nap
S magával rántja égő szemfedőjét,
Hogy néma árnyak égre-földre szőjék
A csillaghímes mély feketeséget.
Csak addig add a szemedet nekem.

Azután Testvér - visszaadom Néked.
Kolozsvár, Hója-erdő, 1923 október

A teremtés hat napja előtt


Te láttad az erdőt,
Mielőtt erdő lett volna.
Mielőtt a vizek a szárazföldtől
Elválasztattak volna.
Azért fested most híven, igazán,
Azt is, mit itt nem láttál.
Magadban a dolgok ős-képére
Reá találtál.
A képeiden azért hallik
Szinte-szinte a vizek dübörgése,
Vihar-tört szálfák hörgő reccsenése.

Te láttad az erdőt
Mielőtt erdő lett volna.
Mert naiv gyermek-hit az, hogy az Isten
A Hat Nap előtt mit se csinált volna.
A hosszú-hosszú örökléten át
A Művészt szabta, formálta remekbe,
Illesztgette mulhatatlan keretbe,
Bölcsőjét a chaos felett ringatta,
A világ tervrajzába beavatta,
Szoktatta a halhatatlansághoz...

Aztán fogott csak hozzá a világhoz.

Mégis csak jó...


Eltörted a pálcát magad felett:
Amit festettél: csupa szürkeség.
De engem elbűvöl a Te eged:
Ó ezerszínű naplementi ég!

Magam felett én is pálcát török:
E vers be színtelen, be semmi volt!
Neked: érték, kétségtelen, örök, -
Egedre szökkent csodafényű hold.

Testvér, Művész-Testvérem, mégis jó,
Mégis csak nagyon, nagyon jó nekünk:
Hogy önmagunknak szól marasztaló,
S egymásnak felmentő ítéletünk.

Párviadal a Dachstein-nal


Látlak, lenge alak,
Sötétzöld stájer nyárban,
Amint méregeted
Roppant ellenfeled,
És gyönyörködsz a makacs Góliátban.
Előtted a Modell.
A háromezer méteres Modell.
Pajzsod: palettád,
Dárdád: ecseted.
És nincs más fegyvered.
Csak a Szépség szentlelke van veled.

És nekifogsz.
Háromszor fogsz neki.
S a szörnyű Modell három tervedet
Három szeszéllyel semmivé teszi.
Először ködbe vonja üstökét,
Aztán árnyékba hull,
Aztán tar fején kigyullad a jég,
S őrült magasságokba tornyosul.
Úgy izzik a húnyó nap bíborában,
Hogy nem bírja szemed.
Az ecsetet szomorún leteszed.

Megint csak felveszed.
És nekimégy,
És kérleled, és könyörögsz neki,
És téped, szaggatod,
Mint Jákob Isten angyalát,
Hogy áldjon meg már tégedet,
És adja meg magát.

Nem adja meg magát.

Jelek


Tudod mi fáj nekem
Testvér? Dehogy tudod.
Bár senki sem jutott
Lelkem lelkéhez Nálad közelebb.

De amit adtam Neked: csak jelek.
Jelek, jelek.
Ember embernek adhat egyebet?

S a jelek mögött egy egész világ van,
Mindentől elrekesztve, önmagában.

Tükrök törvénye


Hogy a mi lelkünk szépítő tükör,
Egymást szépítjük meg:
Az meglehet.
Nem baj.
Így tükrözi a Szent Anna-tava
Sokszor még mélyebben a mély eget.

Mi nem tükrözünk mást, mint lényeget.

És azért ez a látás így igaz,
Ha egy-egy vonástól el is tekint.
Mi látjuk egymást, nem ahogy vagyunk,
De látjuk örök mivoltunk szerint.

Üstökösuszállyal


Te mondtad Kiplinggel: ha meghalunk,
Rettentőn megnövünk!
Ha szertehullott földi börtönünk...
A sok belénkfojtott szépségcsíra
Kiszabadul,
Termőbb talajba hull,
És mind kihajt,
Ha majd a végtelenben alkonyul,
S ott hajnalodik majd.
És akkor könnyedén megyünk
A tűfokán is által,
És festünk, írunk üstökösuszállyal!
Ez lesz a toll!

És ez lesz az ecset!
Amit majd nem remegő földi kéz,
De túlvilági hatalom vezet.
Egyszer csak azon
Vesszük észre mi testvérek magunk,
Hogy kiválasztott művészek vagyunk,
Akiknek minden, minden sikerül, -
S csak a jó Isten a kritikusunk.
Nem zavar semmi se.
Akkor a szemünk könnyel lesz tele,
S megkérdjük a Te jó Kiplingedet:
Hogy így képzelte-e?

A kettős kert


A nagy egységesek,
Akik életük ecsetvonalát
Kegyeden biztossággal vezetik
Holttetemeken át,
Bizony mondom, megirígyelhetik
A Te megosztott, kettős életed.

A Te lelkednek kettős kertje van:
Kicsiny családod - és művészeted.
S mi teremtő munkádban megakaszt:
Az az örökkévaló szeretet.
Ó boldogságos gát, szent akadály!
Isten mosolygó gyerekszemekből
Rádszól: Művész, te Anya vagy, - megállj!

Anya, Feleség, Testvér és Barát,
Tiszta habnak megannyi tiszta gát.
Ragyog a hullám, ha e gátakon
Idvezült fájdalommal megtörik.
Bizony mondom, a Te sokságodat
Az egységesek irígyelhetik!

A Te lelkednek kettős kertje van,
Kétféle rózsafákat öntözöl,
S mint Nikodémus Mesteréhez éjjel:
Művészeted kertjébe úgy szököl.
Halkan osonsz, halkan, lábujjhegyen,
Mintha meglopnál mindíg valakit, -
Pedig csak imádkozol a hegyen...

Per az Akadémiával


Webb: az én kis barátom így hívja ön-
magát. Nem tudni, miért vette fel s
miért használja ezt az angol nevet

Hallgassátok csak, ez aztán a per,
A furcsa, furcsa per!
Egy oldalon a nagytekintetű
És nagyszakállú Akadémia,
A tiszteletreméltó testület.
A másikon csupán egy kisgyerek:

Szőcs Ádám Webb, a Szőcs Jenő fia.
Hallgassátok csak, furcsa, furcsa per,
Még elveszti az Akadémia.

Szőcs Ádám Webb, a Szőcs Jenő fia
Az első latin oskolába jár.
Röpköd ajkán "Asinus", "Bestia".
A kishúgának mondogatja szépen,
Otthon, - nem sértő szándékkal - dehogy,
Ártatlanul, csak úgy - gyakorlatképpen.
A latinnal még nem tudjuk, mi lesz.
De egy biztos: ő már nem tévedez
Szép anyanyelvünk ős-rengetegében.
Ő szigorún veszi a magyarsággal
A dolgot - s ha kell, - érte perbeszáll
A tekintetes Akadémiával.

Hallgassátok csak, furcsa, furcsa per:
Szőcs Ádám Webb, a Szőcs Jenő fia
Otthon egy megcímzett csomagra lel.
"Aranka ucca". Ucca! így, két c-vel!
Ádám szemében lobban a harag,
Rázza fejét bozontos üstökével:
Ki merte írni, hogy merte két c-vel?!
Anyja a boltost menteni próbálja,
Magyarázza az új helyesírást,
Hivatkozik az Akadémiára,
(S magában büszkén mosolyog talán... )
De Ádám toporzékolva kiáltja:
"Úgy írom, ahogy az öregapám!"
Meggyőzni nem lehet. Makacs kuruc,
Kérlelhetetlen logikával kérdi:
"Akkor az utat is úgy írjam: uc?"

És áll a per, a furcsa, furcsa per:
A forradalmár Akadémia,
S Szőcs Ádám Webb, a kis konzervatív,
A Szőcs Jenő fia.
Figyeljétek csak, furcsa, furcsa per
Még elveszti az Akadémia.

Intérieur


Kiugró erkély, pici fülke,
Legbelső műterem-sarok.
A mennyezeten öröklámpa,
S mindenfelé terjengve, szállva:
Szent végtelenség-illatok.
Imazsámoly, könyvek... Prohászka...
Magafestette oltárkép előtt
A művésznő, magába szállva.
Így hányszor, hányszor látom Őt!
Két kezébe temetve arca
A Megfoghatatlan előtt.

A keskeny erkély-ablakok
Színes, meleg fényt szűrnek át.
Holt avaron közelgő vándor
Lépése lesz láttukra bátor,
Amint rója az őszi éjszakát.

A színes ablakok üvegjén
Örök-szépen és szomorún,
Tündöklő nagy processióban
Lángol az Evangélium.
Minden ecsetvonása textus,
Vagy vers-initiale tán, -
A képzelet kibontja szárnyát
S megindul lassan a nyomán.

De egyszerre csak elakad,
S ámulva visszatántorul:
Színek közt fehér sebajak
Tátong szigorún, józanul.
A Szentírásnak tépett testén,
Az álmok szín-szövetén át,
Bepillant kegyetlen szemével
Hidegen, szürkén a világ.

Mi ez? S a művésznő felel:
Egy véres, vörös tavaszon
Munkám magam szaggattam el.
Mint Ábrahám a kést fiára,
A gyilkos eszközt úgy emeltem
Az álmaimnak ablakára.
Sebet téptem magányom testén,
Hogy félelmetes, árva estén
Kipillanthassak a világba,
Szeretteimre lesve váró
Vérszomjas vörös katonákra.

E hely, áhítat s ihlet helye:
Volt egyszer, volt már őrtorony.
Puha kézzel be nem hegesztem
Azt a sebet: emlékeztessen!
Döbbentő jelnek ott hagyom.


A beépített lélek


Testvér, Te az én költészetemnek
Nem Laurája s nem Lizája voltál.
Fantáziám ritkuló erdejébe
Virágmagvakat hintve behatoltál.

Művészeted a művészetemnek,
Stílusod stílusomnak része lett,
A Lelked, mint Kőmíves Kelemenné,
Sziklaváramba beépíttetett.

Vagy inkább úgy épültél tán belém,
Mint Strassburg dómjába a gótika.
Ki a stílt vágyik kitépni belőle:
A templomot kell lerombolnia.

Játék a határon


Pictura-föld és Poézis között
Egy határkő meredt.
Te arra jöttél s azt kérdezted tőlem:
Lehet-e odébb tolni a követ
Pictura-földről Poézis felé?

Aztán én járultam színed elé
És kérve-kértelek:
Testvér - engedd egy kicsit odébb tolni
Pictura felé a határkövet.
Pictura földje nevezetes ország.

Csak játszottunk az odaplántált jellel.
És néha azt hittük, hogy határt sértünk.
S egyszer csak úgy éreztük: nincs határ -
Mert végtelenbe értünk.

Nagy dolgok árnyékában


Tragikus korszak hozott össze minket,
Hegyóriások árnyékában álltunk,
Erdőn az utat lámpással kerestük,
Egymás lelkébe súlyokat dobáltunk.
De minden súlynak sólyom-szárnya nőtt.

Úgy lebegtünk kis igazságainkkal
A titkos, örök Igazság előtt.

"Szilveszter-éjszaka"


Sorok Szőcsné Szilágyi Piroska festményére


I. Halott a hóban

Ez az első vers a kép reprodukciója
szeretne lenni

Körül nagy béke, szilveszteri táj,
Ünneplő rengeteg.
A jó Isten ma erdőt látogat,
És az eloltott gyertyalángokat
Száz karácsonyfán gyujtja újra meg.

Száz karácsonyfaláng libeg-lobog,
Mint a gyertyák a ravatal körül, -
A hóban elomolva egy halott.

Aki elomlott itt a hóba:
Az ifjú nő jött tavasz óta,
Jött nyári mezőn, őszi tarlón át, -
Amíg elomlott itt a hóba,
Mert a sorsa azt mondta: nincs tovább.

Arcán nagy béke, nagy ünnep honol,
Kékes derengés, utolsó mosoly,
Öröm, hogy itt ért véget.

De mellette már új kezdet nyüzsög,
Egy kis angyal, egy kis téli tücsök
Trilláz, hogy újra kezdődjék az élet.

2. A fenyves zúg

Az anya eddig hozta magzatát,
Itt szülte meg - és akkor belehalt;
Az öröklángok körülimbolyogják
A hómezőt, a roppant ravatalt.
Az öröklángok búsan imbolyognak,
A fenyvesekben tompán zúg a szél:
Porló szívekből nő fel a virág,
S halálforrásból merít, aki él.

3. Élet az életért

A jelen perc a jövendőnek ára,
És a jelent a mult fizette meg,
Elmult egy év, hagy jöhessen a másik.
És én hiába kérdem, hogy: minek?
Mikor az egyik élet fölneszel,
A másik élet elnémul s elül.
Milyen bölcsen is rendelték el ezt, -
S milyen kegyetlenül!

4. Kérdés az új esztendőhöz

Te kis Ámor, te trillázó tücsök,
Ugyan, hát nem szégyelled víg- magad?
E halnivágyó, komor, szűzi táj
Elnyeli felújjongó hangodat.
Hiszed, hogy különb lész a többinél?
Hiszed, hogy jobb, hogy igazabb leszel?
Látod, a komor fenyves nem hiszi:
Elnyeli hangodat és nem felel.

5. Terhelten

Nincsen menekvés, -
Te viszed tovább
Rózsás gyermek, a súlyt, és az igát,
A multak bűneit,
S az ősök bánatát,
A nyughatatlanságot.
Nincsen menekvés,
Válladon ül és legörnyeszt az átok.
Mert átok az, hogy előzőid voltak,
És átok az, hogy utánad is jönnek.
S hogy vége-hossza nincs a jajsírámnak,
S hogy vége-hossza nincs a könnyözönnek.
Nincs újrakezdés, csupán folytatás,
S a folytatásban örök-egy nyomor,
S mi másnak látszik lenni, az se más.
"Uj" esztendő, milyen gúny ez a szó,
Hisz nem hoz semmi újat,
Az örök Idő minden esztendővel,
Csak egyetlenegy sötét nótát huzat.
Amíg anyától ered a gyerek,
Egyik év a másik esztendőből:
A rózsaszál a beteg rózsatőből:
Addig nincsen menekvés.

6. Ex nihilo

Ó, Isten, teremts hát a semmiből
Új esztendőt nekünk,
Fehér lapot, hogy írjuk végre rá
Igaz történetünk':
A szeretet s a jóság álmait.
Hogy akarhassuk, amit szeretünk
S váljék valóra, amit akarunk,
Ó, mert Uram, oly szánandók vagyunk.
Tépd el az okság zord láncolatát
Egy percre csak,
Ebből az egy csodából
Ki tudja, tán egy szebb világ fakad.
Teremts a Semmiből,
A szent és tiszta, örök Semmiből
Egy gyermeket, egy nem anyától lettet,
Egy rózsaszálat, nem tövön termettet,
Egy aranyalmát, nem ágról szakadtat,
Valami szentet, meg nem átkozottat,
Valami újat már, valami mást,
Csak állítsd meg e szörnyű folytatást.

7. Csitulj szívem

Csitulj szívem,
Ne ostromold a lehetetlenséget,
Ezt a száztornyos, ezerbástyás várat,
Csitulj szívem,
Az öklöm véres és a karom fáradt.

Körül nagy béke, szilveszteri táj,
Ünneplő rengeteg.
A jó Isten ma erdőt látogat,
És az eloltott gyertyalángokat
Száz karácsonyfán gyujtja újra meg.
1920 Szilveszter

Gondolatok az imádkozásról


Ma oly sok kérdés tépett, szaggatott.
És egyre sem jött mentő felelet.
Testvér, Te hogy gondolod ezeket?

Miért imádkozol?...

Hogy kiért, tudom: gyermekeidért,
És apjokért, a Te jó uradért,
Minden testvéredért,
És magadért legutolsó sorban.

De miért, de miért?

Hiszed, hogy aki ott fenn sátoroz,
S a világokat tengelyük körül
Forgatja örök-egy forgással,
Akihez a Te imádságod szárnyal:
Mi kicsiny dolgainkat számon tartja?
Mit tudod Te, mit tudom én,
Mit tudjuk mi, mi az Ő akaratja!...
Amit elvégzett; meg kell hogy legyen,
Változtat-e azon ima, fohász,
Imádkozzál bár völgyben, vagy hegyen,
Vagy tenger fenekén?...

Ó, de úgy-e a remény, a remény?

Vagy talán Te is úgy imádkozol,
Mint én, mint én?
Hitetlenül, süketen és vakon,
Csak, mert valamit még próbálni kell,
S mert mást nem tudok, hát imádkozom,
Mert különben a szívem megszakad.

Ó, tudom, Te nem így imádkozol
Az érzéketlen csillagok alatt.

Mindennapi rózsáinkat...


Te így imádkozol:
A mi mindennapi rózsáinkat
Add meg minekünk ma.
Add, hogy a kenyér mellett rózsa is legyen,
S add Istenem, hogy békében megéljünk
Több rózsán és kevesebb kenyeren.
Te így imádkozol,
Megtoldva csendesen a Miatyánkot.
És Jézus, a Miatyánk Poétája
Szelíden néz e rózsaszín imára -
És helybenhagyja a Te betoldásod.

Bocsáss meg!


Jó Testvérem e rossz világon:
Bölcsebb, derültebb, hívőbb "én"-em,
Bocsásd meg a szomorúságom,
Lázongásom, hitetlenségem.
Nézd el vak fogcsikorgatásom,
Itten, a "külső sötétségben".
Fogadj el úgy, ahogy vagyok:
Kihűlt, kietlen égitestet,
Mely mégis iker-csillagod.

S nézi végetlen éjszakákon:
Messze a másik hogy ragyog.

"Az ismeretlen Istennek"


Nem hódításra indultunk mi el
A végtelenből, - csak találkozásra.
Testvér, a mi testvérségünk
Ezért oly ritka, szép és drága.
Nem hajtottuk a lelkünket igába.
Egymás lelkét prédának sose néztük,
Szemmel nem vertük, szóval nem igéztük.

Maradtunk szabadok a szeretetben.
Maradtunk egyenlők a szeretetben.
Maradtunk testvérek a szeretetben.

Egymás lelkében tiszteltük a törvényt.
S a végzetet, mint napsugárt és örvényt.
A törvény betűje ha összevágott:
Ujjongva hirdettük a rokonságot.

S ha egymás lelke tájait bejárva,
Rábukkantunk egy nekünk idegen,
Ismeretlen istenség templomára:
Oltárát virággal szórtuk tele,
És szóltunk csendesen: bár nem enyém,
Szenteltessék meg mégis a neve.

Kölcsön


Add egy órára kölcsön a szemed.
A nyugodt, tiszta pillantásodat,
Mely felitatja ezt az őszi pompát:
A barnát, bronzot, bíbort, aranyat,
S hatalmat ad a táj fölött Neked.
Add egy órára kölcsön a szemed.

Hisz' látok én is: bronzot, aranyat,
És a kék eget örök hátterül.
De más e látás. Az én két szememre
Mindíg valami kis fátyol terül.
Ha tágra nyílik ámuló szemem
Függönyt engednek elé hirtelen
Surranó kicsi gondolat-koboldok.
Jaj, nekem nem jelennek meg soha
Felséges önnönmagukban a dolgok.

Neked adatott szemtől-szembe látni.
Te látod őket úgy, függetlenül
Mindentől, Testvér - tenmagadtól is.
Milyen lehet a te szemed belül?
Ahogy a világra most ráderül:
A világ nézi vele önmagát.
Ó, ha csak egy órára megszerezném
A szemed titokzatos alkatát!

Csak most, addig, amíg lemegy a nap,
S a fák tetejét glóriába vonja.
- Micsoda százszoros dicsfény-sugárt
Jelenthet a Te szemednek e pompa! -
Csak most, addig, amíg lemegy a nap
S magával rántja égő szemfedőjét,
Hogy néma árnyak égre-földre szőjék
A csillaghímes mély feketeséget.
Csak addig add a szemedet nekem.

Azután Testvér - visszaadom Néked.
Kolozsvár, Hója-erdő, 1923 október

A teremtés hat napja előtt


Te láttad az erdőt,
Mielőtt erdő lett volna.
Mielőtt a vizek a szárazföldtől
Elválasztattak volna.
Azért fested most híven, igazán,
Azt is, mit itt nem láttál.
Magadban a dolgok ős-képére
Reá találtál.
A képeiden azért hallik
Szinte-szinte a vizek dübörgése,
Vihar-tört szálfák hörgő reccsenése.

Te láttad az erdőt
Mielőtt erdő lett volna.
Mert naiv gyermek-hit az, hogy az Isten
A Hat Nap előtt mit se csinált volna.
A hosszú-hosszú örökléten át
A Művészt szabta, formálta remekbe,
Illesztgette mulhatatlan keretbe,
Bölcsőjét a chaos felett ringatta,
A világ tervrajzába beavatta,
Szoktatta a halhatatlansághoz...

Aztán fogott csak hozzá a világhoz.

Mégis csak jó...


Eltörted a pálcát magad felett:
Amit festettél: csupa szürkeség.
De engem elbűvöl a Te eged:
Ó ezerszínű naplementi ég!

Magam felett én is pálcát török:
E vers be színtelen, be semmi volt!
Neked: érték, kétségtelen, örök, -
Egedre szökkent csodafényű hold.

Testvér, Művész-Testvérem, mégis jó,
Mégis csak nagyon, nagyon jó nekünk:
Hogy önmagunknak szól marasztaló,
S egymásnak felmentő ítéletünk.

Párviadal a Dachstein-nal


Látlak, lenge alak,
Sötétzöld stájer nyárban,
Amint méregeted
Roppant ellenfeled,
És gyönyörködsz a makacs Góliátban.
Előtted a Modell.
A háromezer méteres Modell.
Pajzsod: palettád,
Dárdád: ecseted.
És nincs más fegyvered.
Csak a Szépség szentlelke van veled.

És nekifogsz.
Háromszor fogsz neki.
S a szörnyű Modell három tervedet
Három szeszéllyel semmivé teszi.
Először ködbe vonja üstökét,
Aztán árnyékba hull,
Aztán tar fején kigyullad a jég,
S őrült magasságokba tornyosul.
Úgy izzik a húnyó nap bíborában,
Hogy nem bírja szemed.
Az ecsetet szomorún leteszed.

Megint csak felveszed.
És nekimégy,
És kérleled, és könyörögsz neki,
És téped, szaggatod,
Mint Jákob Isten angyalát,
Hogy áldjon meg már tégedet,
És adja meg magát.

Nem adja meg magát.

Jelek


Tudod mi fáj nekem
Testvér? Dehogy tudod.
Bár senki sem jutott
Lelkem lelkéhez Nálad közelebb.

De amit adtam Neked: csak jelek.
Jelek, jelek.
Ember embernek adhat egyebet?

S a jelek mögött egy egész világ van,
Mindentől elrekesztve, önmagában.

Tükrök törvénye


Hogy a mi lelkünk szépítő tükör,
Egymást szépítjük meg:
Az meglehet.
Nem baj.
Így tükrözi a Szent Anna-tava
Sokszor még mélyebben a mély eget.

Mi nem tükrözünk mást, mint lényeget.

És azért ez a látás így igaz,
Ha egy-egy vonástól el is tekint.
Mi látjuk egymást, nem ahogy vagyunk,
De látjuk örök mivoltunk szerint.

Üstökösuszállyal


Te mondtad Kiplinggel: ha meghalunk,
Rettentőn megnövünk!
Ha szertehullott földi börtönünk...
A sok belénkfojtott szépségcsíra
Kiszabadul,
Termőbb talajba hull,
És mind kihajt,
Ha majd a végtelenben alkonyul,
S ott hajnalodik majd.
És akkor könnyedén megyünk
A tűfokán is által,
És festünk, írunk üstökösuszállyal!
Ez lesz a toll!

És ez lesz az ecset!
Amit majd nem remegő földi kéz,
De túlvilági hatalom vezet.
Egyszer csak azon
Vesszük észre mi testvérek magunk,
Hogy kiválasztott művészek vagyunk,
Akiknek minden, minden sikerül, -
S csak a jó Isten a kritikusunk.
Nem zavar semmi se.
Akkor a szemünk könnyel lesz tele,
S megkérdjük a Te jó Kiplingedet:
Hogy így képzelte-e?

A kettős kert


A nagy egységesek,
Akik életük ecsetvonalát
Kegyeden biztossággal vezetik
Holttetemeken át,
Bizony mondom, megirígyelhetik
A Te megosztott, kettős életed.

A Te lelkednek kettős kertje van:
Kicsiny családod - és művészeted.
S mi teremtő munkádban megakaszt:
Az az örökkévaló szeretet.
Ó boldogságos gát, szent akadály!
Isten mosolygó gyerekszemekből
Rádszól: Művész, te Anya vagy, - megállj!

Anya, Feleség, Testvér és Barát,
Tiszta habnak megannyi tiszta gát.
Ragyog a hullám, ha e gátakon
Idvezült fájdalommal megtörik.
Bizony mondom, a Te sokságodat
Az egységesek irígyelhetik!

A Te lelkednek kettős kertje van,
Kétféle rózsafákat öntözöl,
S mint Nikodémus Mesteréhez éjjel:
Művészeted kertjébe úgy szököl.
Halkan osonsz, halkan, lábujjhegyen,
Mintha meglopnál mindíg valakit, -
Pedig csak imádkozol a hegyen...

Per az Akadémiával


Webb: az én kis barátom így hívja ön-
magát. Nem tudni, miért vette fel s
miért használja ezt az angol nevet

Hallgassátok csak, ez aztán a per,
A furcsa, furcsa per!
Egy oldalon a nagytekintetű
És nagyszakállú Akadémia,
A tiszteletreméltó testület.
A másikon csupán egy kisgyerek:

Szőcs Ádám Webb, a Szőcs Jenő fia.
Hallgassátok csak, furcsa, furcsa per,
Még elveszti az Akadémia.

Szőcs Ádám Webb, a Szőcs Jenő fia
Az első latin oskolába jár.
Röpköd ajkán "Asinus", "Bestia".
A kishúgának mondogatja szépen,
Otthon, - nem sértő szándékkal - dehogy,
Ártatlanul, csak úgy - gyakorlatképpen.
A latinnal még nem tudjuk, mi lesz.
De egy biztos: ő már nem tévedez
Szép anyanyelvünk ős-rengetegében.
Ő szigorún veszi a magyarsággal
A dolgot - s ha kell, - érte perbeszáll
A tekintetes Akadémiával.

Hallgassátok csak, furcsa, furcsa per:
Szőcs Ádám Webb, a Szőcs Jenő fia
Otthon egy megcímzett csomagra lel.
"Aranka ucca". Ucca! így, két c-vel!
Ádám szemében lobban a harag,
Rázza fejét bozontos üstökével:
Ki merte írni, hogy merte két c-vel?!
Anyja a boltost menteni próbálja,
Magyarázza az új helyesírást,
Hivatkozik az Akadémiára,
(S magában büszkén mosolyog talán... )
De Ádám toporzékolva kiáltja:
"Úgy írom, ahogy az öregapám!"
Meggyőzni nem lehet. Makacs kuruc,
Kérlelhetetlen logikával kérdi:
"Akkor az utat is úgy írjam: uc?"

És áll a per, a furcsa, furcsa per:
A forradalmár Akadémia,
S Szőcs Ádám Webb, a kis konzervatív,
A Szőcs Jenő fia.
Figyeljétek csak, furcsa, furcsa per
Még elveszti az Akadémia.

Intérieur


Kiugró erkély, pici fülke,
Legbelső műterem-sarok.
A mennyezeten öröklámpa,
S mindenfelé terjengve, szállva:
Szent végtelenség-illatok.
Imazsámoly, könyvek... Prohászka...
Magafestette oltárkép előtt
A művésznő, magába szállva.
Így hányszor, hányszor látom Őt!
Két kezébe temetve arca
A Megfoghatatlan előtt.

A keskeny erkély-ablakok
Színes, meleg fényt szűrnek át.
Holt avaron közelgő vándor
Lépése lesz láttukra bátor,
Amint rója az őszi éjszakát.

A színes ablakok üvegjén
Örök-szépen és szomorún,
Tündöklő nagy processióban
Lángol az Evangélium.
Minden ecsetvonása textus,
Vagy vers-initiale tán, -
A képzelet kibontja szárnyát
S megindul lassan a nyomán.

De egyszerre csak elakad,
S ámulva visszatántorul:
Színek közt fehér sebajak
Tátong szigorún, józanul.
A Szentírásnak tépett testén,
Az álmok szín-szövetén át,
Bepillant kegyetlen szemével
Hidegen, szürkén a világ.

Mi ez? S a művésznő felel:
Egy véres, vörös tavaszon
Munkám magam szaggattam el.
Mint Ábrahám a kést fiára,
A gyilkos eszközt úgy emeltem
Az álmaimnak ablakára.
Sebet téptem magányom testén,
Hogy félelmetes, árva estén
Kipillanthassak a világba,
Szeretteimre lesve váró
Vérszomjas vörös katonákra.

E hely, áhítat s ihlet helye:
Volt egyszer, volt már őrtorony.
Puha kézzel be nem hegesztem
Azt a sebet: emlékeztessen!
Döbbentő jelnek ott hagyom.




 
 
0 komment , kategória:  Reményik Sándor(1890-1941)   
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.06 2018. Július 2018.08
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 479
  • e Hét: 2344
  • e Hónap: 13495
  • e Év: 278710
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.