Regisztráció  Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
a német munkás Hitler mellett?
  2010-11-19 08:21:00, péntek
 
 
Munter Hans: Miért áll a német munkás Hitler Adolf mellett?

NÉMET INFORMÁCIÓS SZOLGÁLAT

A jelen Németországa

2. szám

Németországban ma sok az olyan jelenség, ami a világ szemében csodának tűnik: a márka állandósága, a szilárd árak, a német parasztság újbóli megerősödése, a tömegek munkanélküliségének megszüntetése, a birodalom hallatlan felfegyverkezése és katonai átütőereje. Azonban még ennél is, ami technikailag valamiképpen még csak megmagyarázható, csodálatosabbnak látja a külföldi szemlélő azt, hogy a német nép, még pedig annak minden rétege, valóban egyértelműleg Führerje mögött áll. Nemcsak a parasztok állanak ott a nagy frontban, nemcsak a vállalkozók, a kézművesek, az értelmiségek, hanem éppen a munkások és alkalmazottak milliói is, mindazok a ,,proletárok", akiknek túlnyomóan nagy része 1933-ig a vörös zászló mögött menetelt. Ezek mind, akik lelkesedéssel énekelték az internacionálét, hittel telten énekelik ma a Horst-Wessel-dalt: ezek mind, kik ,,Le velé!"-t ordítottak, ha horogkeresztes zászlót vagy barnainges férfit láttak ma mind Heil!-t kiáltanak Führerjük felé.

Lélektani csoda ez és nagyon is meg lehet érteni, ha a külföldi szemlélő, mindenekelőtt a külföldi szakszervezeti ember nem tudja, nem akarja megérteni. Azelőtt évtizedeken keresztül tisztelettel és csodálattal nézett fel német szakszervezeti kollégáira. Eljött Németországba, hogy a német szakszervezetek intézményeit tanulmányozza, nemzetközi kongresszusokon a német vezetők tanácsaira figyelt. Hogyan történhetett meg, hogy ,,a nemzetközi munkásmozgalomnak ez a gyalogsága", ahogyan az öreg MacDonald a német szakszervezeti mozgalmat egyszer elnevezte, ilyen gyorsan, ennyire minden harc nélkül letette a fegyvert; hogy az évtizedeken keresztül marxista szellemben nevelt német munkásmilliók ilyen rövid idő alatt besorakoztak az új frontba?

Nem akarják ezt elhinni. Ahhoz a magyarázathoz folyamodnak, hogy a munkás mindennap, a nap minden órájában fenyegetettnek érzi magát; hogy mindenütt a Gestapo áll a háta mögött és menetelésre, Heil!-kiáltásra, a Horst-Wessel dal énekelésére kényszeríti. Éppen a külföldi tanult munkást a hűvös megfontolás egyetlen pillanata meggyőzheti e felfogás értelmetlenségéről. A munkások százait, ezreit bizonyos ideig el lehet nyomni, zsarnokoskodni is lehet velük, nem lehet azonban milliókat immár hét éven keresztül munkateljesítményük példátlan fokozására kényszeríteni, óriási munkák végrehajtására, amilyen a Westwall építése volt, igazi készség és a milliók beleegyezése nélkül. Hiszen minden munkás jól tudja, milyen könnyen lehetséges a szabotázs az üzemben, milyen könnyen lehet titkos egyesüléseket létrehozni; minden egyes tudja azt is: teljesen foglalkoztatott gazdasági életben, olyan közgazdaságban, ahol minden téren rendkívüli a kereslet munkaerők dolgában, a munkást egyszerűen nem lehet arra kényszeríteni, hogy Heil!-t kiáltson és tüntessen, ha nem akar. Mert az egyetlen hatásos eszköznek, a gazdasági nyomásnak, az elbocsátással való fenyegetésnek a munkáshiány korában semmi hatása sincsen. Nem, kényszerrel ezt a csodát nem lehet megmagyarázni, éppen olyan kevéssé, ahogyan nem lehet ezzel megmagyarázni a szervezett német munkásság 1933. évi kapitulációját sem. Sokkal mélyebbre kell ahhoz hatolni, hogy mindezt megértse az ember és a csoda magyarázatát megtalálja. A legutóbbi huszonöt esztendő történetébe kell mindenekelőtt visszapillantani és a német munkásság útját ezekben az években számba venni.

Rendkívüli várakozással telten üdvözölte a német munkásság a világháború végén 1918-ban a német köztársaságot. Úgy látszott, hogy mindaz, amit a szocialista vezetők egy emberöltőn keresztül számtalan gyűlésen hirdettek, most megvalósul. A császár eltűnt s vele együtt a többi német fejedelem, a militarizmus megbukott következnie kellett volna a ,,Mehrwert"-et halmozó kapitalista uralkodó osztálynak, melynek eddig egyedül és kizárólag dolgoztak. Megnyerték a demokráciát, a nép uralmát. A munkásvezetők bevonultak a parlamentbe, bent ültek a kormányban. Évtizedes álmuk valósággá lett. Az ígéret földjének küszöbén állottak.

A lelkesedés első mámorát hamarosan követte a kijózanodás. Kezükben volt a hatalom, de nem tudtak mihez kezdeni vele. Szocializálni akartak és nem tudták, hogy ezt a szocializálást hogyan vigyék keresztül. A vezetők örökké hirdették, hogy a kapitalista társadalmon belül a szocializmus magától kifejlődik, a marxista tan magyarázói a Kautskyk, a Hilferdingék, a Bauer-ek s a többiek folytonosan a gazdasági vállalkozások koncentrációjára hivatkoztak, a kartelekre, koncernekre, trösztökre, amelyeket majd egyszer, uralomra jutásuk napján, mint ,,társadalmasodott" alakulatokat egyszerűen csak át kell majd venniök, hogy a szocializmust megvalósítsák. És íme, amikor ez a nap elérkezett, még sem tudták, hogy mihez fogjanak. Bizottságokat állítottak munkába, szakvéleményeket írattak. Az idő azonban nem állott meg. Miközben még tanácskoztak, a békét a könyörtelen ellenség diktálta, akinek nagylelkűségében, a fiatal köztársaság helyzete iránti megértésében bíztak, olyan békét, amelynek kegyetlen keménysége miatt minden igazán becsületes munkásvezérnek éppen úgy meg kellett ijednie, mint maguknak a német munkások millióinak. Nem volt most már többé szó a szocializmusról amelynek megvalósításában egy pillanatig igazán hittek. Amikor Ausztriában, ahol a szocialisták a hatalmat a birodalmiaknál is erősebben a kezükben tartották, bizonyos bankok államosítására gondoltak, az antant fenyegető óvást emelt. Mert az ellenfél mindenekelőtt hadisarcot akart és a gazdasági életben nem történhetett semmi, ami a hadisarc fizetését veszélyeztethette volna. Másfelől pedig a németországi gazdasági rend minden gyökeres változásában saját kapitalista rendszerének veszedelmét látta és már ezért is megakadályozott minden ilyet. Oroszországba hadseregeket küldtek, hogy a gyűlölt új rendet eltüntessék, Németországban és Ausztriában elég volt egyetlen tiltakozás, egyetlen utalás a fegyveres erőre, hogy azzal a gazdasági átépítés minden kísérletét már csirájában elfojtsák.

E benyomások alatt már a háborút követő első években a hamu alatt parázslani kezdett a német munkásságban a nemzeti ellenállás akarata, az az ellenállási akarat, melyet teljesen lángra lobbantani persze csak a nemzetiszocializmus tudott. A nemzeti érzés mindig megvolt a német munkásban. Sem a munkásmozgalom nemzetköziségéről folyó szószaporítás, sem vezető rétegeinek fokozódó elzsidósodása nem tudták azt sohasem egészen elföldeni. (Egyébként ez az elzsidósodás sokkal inkább a szociáldemokrata pártot érintette, mint a szakszervezeteket, amelyekkel a munkás mégis csak a legszorosabban fonódott össze. Itt az öregebb vezetők soraiban, kik még az 1914 előtti kemény küzdelmekben részt vettek, mindig erős ellenszenv volt érezhető a zsidó ,,intellektuellek" irányában. Nem egy szakszervezeti vezetőről tudja a fáma, hogy nyíltan antiszemitának vallotta magát. A tulajdonképpeni munkásszakszervezetekben 1933-ig nem is volt egyetlen zsidó vezető sem, csak néhány zsidó szakértő, akik azonban mindenesetre gyakran igen áldatlan befolyást gyakoroltak a vezetőség elhatározásaira; a német szociáldemokrata párt zsidó vezetői és a szakszervezetek vezetősége között mindvégig erős feszültség állott fenn, feszültség mely a szakszervezeti vezetők gyengesége és határozatlansága miatt persze pozitív megoldást nem találhatott. A munkásság széles tömegeiben azonban mindig meg lehetett találni ezt az egészséges természetes antiszemitizmust. A nemzetiszocializmusnak itt is csak öntudatossá kellett lennie a munkásban az ellenszenvnek a zsidókkal szemben táplált és sokáig elnyomott érzését.)

A német munkásság sohasem felejtette el Bebel-nek 1904 tavaszán a birodalmi gyűlésen mondott nagy beszédének szavait, melyben odakiáltott a polgári pártoknak: Ha Németország ellen támadó háború indulna, olyan háború, ,,amelyben azután Németország léte forogna kockán, akkor, s erre szavamat adom önöknek, utolsó emberig rendelkezésre állunk s közülünk még a legöregebbek is készen állanának arra, hogy a puskát vállukra vegyék és német földünket megvédjék". Az 1914. esztendő ezt tökéletesen bebizonyította. És a külföldi, nagyobbrészt zsidó vezetők nem egyszer hányták a németek szemére nacionalizmusukat. Csak el kell olvasni újra Legien Károly német szakszervezeti vezető levélváltását azelőtti francia és angol barátaival a világháború kitörésénél. Ez a nemzeti érzés egy ideig veszendőbe mehetett. A birodalom ellenfelei azonban gondoskodtak arról, hogy újra feltörjön. A hadisarc terhe, melyet elsősorban a munkásnak kellett viselnie s amely lehetetlenné tette életszínvonalának minden javulását, kemény lecke volt, de éppen úgy a szövetségesek tiltakozása Ausztria csatlakozása ellen, amit éppen a munkásság követelt. A német munkásságnak ez a nemzeti akarata elevenen megmutatkozott, amikor a Rajna-vidék szeparatistáinak betöréséről volt szó, avagy pedig a passzív ellenállás megszervezéséről, amikor a franciák bevonultak a Ruhr-vidékre. Mert ezekben a kemény, nehéz harcokban, mint egyetlen férfi állott helyt. Ez az érzés pedig a rákövetkező években itt s amott újra meg újra fellángolt. Legtöbbször persze homályos, soha egészen el nem aludt érzelem maradt. A szakszervezeti vezetők túl gyengék voltak ahhoz, hogy felébresszék, a zsidó pártvezérek pedig tudni sem akartak arról, hogy felébredjen.

Vessünk azonban még egy pillantást a világháborút követő időkre. A szocializmus álma nagyon hamar elillant. A külpolitikai nyomás alatt teljesen el kellett azt temetni. Azzal vigasztalták magukat, hogy legalább a demokráciát megteremtették. Hamarosan azonban itt is kételyek támadtak. Néhány száz ,,Führer" számára, kik a birodalmi gyűlésbe vagy az egyes német államok parlamentjeibe bevonultak, ezzel a demokráciával ugyan megoldódott a szociális kérdés, a tömegek helyzete azonban semmit sem változott. A munkabérek nem emelkedtek, az infláció az utolsó megtakarításokat is elragadta, a márka megszilárdítása után a munkabérek színvonala alacsonyabb volt, mint bármikor azelőtt és a munkabérek valamelyes emelése csak fáradság, állandó viaskodások árán sikerült. Hamarosan persze fel kellett ismerni azt is, hogy a béremelések közül sok csak látszat volt. A munkabér névértéke ugyan emelkedett, az árucikkek árai azonban sokszor sokkal gyorsabban szálltak a magasba, úgyhogy a valóságos munkabér gyakran inkább csökkent, semmint emelkedett. S a munkás folytonosan abba a szörnyű nyomásba ütközött, amit a versaillesi békeparancs jelentett. Hogy a hadisarcot fizethessék, verseny miatt azonban az export alacsony árakat követelt, ezzel pedig alacsony termelési költségeket, tehát elsősorban alacsony munkabéreket. A szocialista ,,Führer"-ek ugyan igyekeztek az igazi összefüggéseket elfátyolozni, a munkás azonban mégis újra meg újra megérezte azokat, a nemzetiszocializmus azután alaposan felfedte ezeket az összefüggéseket.

Így végül semmi sem maradt az 1918. esztendő nagy álmaiból. De a politikai demokrácia sem hozott semmit a munkásoknak. A vezető réteg, főleg a szakszervezetekben érezte az űrt, amely előállt. Valamilyen új célt kellett kitűzni, új eszményt felállítani, új hitet teremteni. Erre kitalálták a ,,gazdasági" demokráciát, mint a szocializmus megvalósítása felé vezető egyik utat. Ha már nem tudták megvalósítani a szocializmust, lépjen ez legalább a politikai demokrácia mellé, ami részesedést jelent az államvezetésnél, a gazdasági demokrácia, a gazdasági élet vezetésében való részesedés. A gazdasági életbe való állandó behatolással így talán mégis el lehetne érni azt, amit 1918-ban egyetlen csapással nem lehetett elérni: a gazdasági élet szocializálását. Így azután a háború előtti idők revizionista elméleteire támaszkodva újra beszélhettek a ,,megvalósuló valóságok szocializmusáról".

S nem volt-e valóban sok minden, aminek ebben az értelemben pozitív értéke volt? Már 1920-ban, akkor, amikor felismerték a politikai demokrácia kétséges értékét, megalkották az üzemi tanácsokról szóló törvényt, melytől az üzemi demokrácia megvalósulását várták. Ezzel a törvénnyel a munkás az üzemben beleszólási joghoz jutott. Bizalmi emberei útján szót emelhetett a munkások alkalmazásánál és elbocsátásánál, befolyást szerezhetett a munkabérek alakulására, az üzem munkarendjére, érvényt szerezhetett itt az új munkajognak, amelyet ugyancsak a háború utáni időkben alkottak. Megvolt az az érzése, hogy a vállalkozó nem úr a házban, mint régen volt s nem tehet és vehet többé, ahogyan neki tetszik. Mindez pedig nem volt éppen kevés. Mert emelte és megerősítette a munkás öntudatát. Hiszen nem szabad sohasem elfelejteni: a német munkás harcát sohasem vitte egyedül csak anyagi helyzetének javításáért, hanem mindig igen határozottan azért is, hogy mint embert és egyéniséget az eddiginél jobban tiszteljék és értékeljék. Az üzemi tanácsokról szóló törvény pedig ezen az úton tényleg egy lépéssel tovább vitte. A szakszervezetek éppen ezért meg is tettek mindent, hogy az üzemi tanácsok helyzetét megerősítsék. Nagyszabású üzemi iskolázás útján igyekeztek az üzemi tanácsot mindazokkal a törvényes rendelkezésekkel és egyéb tudnivalókkal megismertetni, melyekre hivataluk betöltésénél szükségük volt. Ezek az üzemi tanácsok rendszerint nem is éltek vissza állásukkal, annál kevésbé, mert hosszabb hivataloskodás után egyre mélyebb bepillantást kaptak a gazdasági élet folyamataiba és bizonyos berendezések elkerülhetetlenségeibe. Az üzem tulajdonképpeni vezetésében azonban nem volt részük, s nem volt jelentősége annak a kísérletnek sem, hogy az üzemi tanácsnak megbízottak kirendelésével nagyobb eredményeket biztosítsanak a kapitalista társaságokban. A döntéseket csak valamennyire is befolyásolni a nagy gazdasági összefüggések dolgában a tájékozatlan munkás mégis csak nem tudta. Így tehát a nagy tömegek számára az üzemi tanács mégis csak tökéletlen berendezés maradt. De védelmükbe vették, mert a vezetők mégis a szocializmus felé vezető lépésnek állították be azokat, s mert azok tényleg bizonyos erkölcsi hátvédet adtak a munkásnak az üzemben.

S nem volt még sok más ilyen pozíciójuk? Ott volt a nagy munkásbank, amely tőkéivel egész sor vállalaton uralkodott; ott volt a népjóléti gondoskodás, a szakszervezetek alkotta nagy biztosítási intézmény, s megvolt végül a hatalmas konzumegyleti mozgalom (fogyasztási szövetkezetek), amely külön termelési szervezetet épített fel magának és bizonyos fogyasztási javak előállításában független volt a magángazdálkodástól. De a tömegek itt sem értették meg mindig e berendezések közvetlen értékét és hasznát. A munkásbank nem fizetett magasabb kamatot, mint a többi bank vagy a községi takarékpénztárak, a konzumegyletek árui nem voltak jobbak és olcsóbbak sem, mint az egyes kereskedőknél. A munkaidő és a munkafeltételek a munkásüzemekben sem voltak lényegesebben kedvezőbbek, mint hasonló jellegű magánvállalkozásoknál. A vezető alkalmazottak magas fizetése igen rossz vért szült. Mindezeket a berendezéseket mégis teljes erőikből támogatták, mert folytonosan azt bizonyították előttük, hogy mindezek építőköveket jelentenek az új szocialista birodalom számára.

Ugyanezt látták a községi üzemek kibővítésében a magánvállalkozások rovására. Ha az egyes ember kevéssé érzi is, itt is a közérdek érvényesül a magánérdekkel szemben. Ezen a téren is előbbre vitték jó darabon a ,,megvalósuló valóságok szocializmusát". Mindenekfölött áll ez a társadalmi biztosításra, ami ellen megszületésekor, mint a gyűlölt felsőbbségi állam teljesítménye ellen a szociáldemokrata párt harcolt, a szakszervezetek azonban, mint az élethez közelebb álló szervezetek, hamarosan pártfogásukba vettek és védelmezték. A munkanélküliség elleni biztosítást, amit a világháború után teremtettek meg, s ezzel a munkásnak a gazdasági folyamatok váltakozásaival szemben bizonyos biztonságot adtak, különösképpen nagy vívmányul üdvözölték és értékelték. Ha e téren tovább folynék az építőmunka, lassanként emelkednék a dolgozó ember biztonsága az élet váltakozó esélyei közepette.

Egész sor elemből rakódott így össze az, amit ,,gazdasági demokráciá"-nak neveztek, s mindenképpen igyekeztek megértetni ezt a munkással, aki hitt a szocializmus győzelmében. Nem volt mindig könnyű, amint már mondtuk, ezekről a kiadósán elméleti megfontolásokról a tömegeket meggyőzni. Mert ha egyes esetekben, mint az üzemi tanácsok intézményénél, vagy a társadalmi biztosításnál, a közvetlen haszon kézenfekvő volt, másoknál viszont a messzi távolban úszott. Hogy mindebből végül is hogyan fejlődik ki majd a szocializmus, ehhez még mindig hosszú, körülményes érvelésre volt szükség. A szakszervezetiig iskolázott munkások azonban vették a fáradtságot, s követték ezt az érvelést, ahogyan azelőtt követték azt az érvelést is, amely azt tanította, hogy a kapitalista gazdaság közvetlenül lendül majd át szocialistává.

Mindez látszólag jól ment, amíg a gazdasági élet a látszatvirágzás állapotában volt. A munkásság a jelzett pozíciókban még mindig meg tudta erősíteni helyzetét, még mindig tudott itt-ott eredményeket elérni, amit aztán odaadó agitációval úgy dicsőítettek, mint új követ az új szocializmus épületében. E képnek azonban abban a pillanatban meg kellett változnia, amikor a gazdasági fellendülés véget ért; az 1930 év nagy válsága a német gazdasági életet alapjaiban megingatta. A ,,gazdasági demokrácia" minden intézménye most a legnagyobb mértékben kérdéses lett. A munkabérek leszállítását, amely most hatalmi úton vette kezdetét, semmiféle üzemi tanács nem tudta megakadályozni. Meg kellett hajolnia éppen úgy, mint a szakszervezeti vezetőnek is a magántőkés ,,szabad" gazdasági rendjének vastörvényei előtt. Nem tartóztathatta fel az üzemek leállítását, ezer meg ezer munkás elbocsátását.

A válság azonban ugyanakkor megrázkódtatta a munkásság saját üzemeit is. Nem egy konzumegyesület fizetési nehézségekbe került. A községi üzemeket is a legsúlyosabban érintette a válság. Teljes világossággal át kellett látnia a munkásságnak, milyen keveset jelentenek a valóságban mindezek a berendezések, amelyekre a vezetőség olyan büszke volt, értéküket pedig velük együtt jóhiszeműen védelmezték.

A legsúlyosabb csapást mégis a társadalmi biztosítás leépítése hozta. A járulékok óriási méretű megcsappanása miatt valamennyi biztosítási ágazatban csökkenteni kellett a szolgáltatásokat. A munkanélküli biztosítás, amelyre még a válság első évében is különösen büszkék voltak, a munkanélküliek számának növekedésével egyre újabb nehézségekbe jutott, s ezekből a birodalom újabb és újabb támogatásai is csak átmenetileg tudták kirántani. Itt is elkerülhetetlenné vált a szolgáltatások messzemenő leépítése.

A nagy gazdasági válság viharaiban így az egyik kő a másik után hullott ki a gazdasági demokrácia épületéből, melyet a még meg nem valósítható szocializmus helyett pótlásul építettek fel maguknak a szakszervezetek. Ezzel elvesztették azonban a tömegek utolsó ideológiai pontjukat, amelyre eddig még támaszkodtak. A hűség persze, ami a németeknek mindig jellegzetes tulajdonsága volt, mégis olyan erős volt bennük, hogy kitartottak a régi zászló mellett még akkor is, amikor a célok elérésének és megvalósításának már minden reménye eltűnt. A szakszervezetileg megszervezett munkások nem estek áldozatul a radikális vezetők jelszavainak, akik a tömegek felkelését és a proletárdiktatúrát követelték. Sokkal iskolázottabbak voltak, semhogy az ilyen radikális megoldásban hinni tudtak volna. Túl sokszor hallották Legien régi szavát, hogy az általános sztrájk ostobaság; büszkék voltak, hogy tudják: mennyire bonyolult a mai gazdasági élet s erőszakkal itt semmit sem lehet elérni. Nem követték azonban a nemzetiszocialista vezetők hívását sem, akik munkát és kenyeret ígértek nekik. Nem lenne az a szolgaság kenyere, a rabszolgaság munkája? A nemzetiszocialista üzemi sejtrendszert itt-ott olyan szövetkezésnek ismerték ugyan meg, amely tud harcolni s mindenképpen a munkásság érdekeit tartja számon. De bizalmatlanok voltak. A zsidó sajtó pedig napról-napra legelőkelőbb feladatát abban látta, hogy ezt a bizalmatlanságot ébren tartsa, azt állandóan fokozza, s mindent mértéktelenül felfújjon, ami a rettegett reakció leghalványabb látszatát mutatta. A munkásság legnagyobb része pedig mindezt bírálat nélkül a magáévá tette. Hiszen az újságban állott, hogy a ,,nácik" a munkástól mindent elvesznek, s rabszolgává akarják süllyeszteni.

A munkások így hűek maradtak szervezetükhöz. Nem tudták, hogyan fest majd a jövő. A szakszervezeti vezetők újra meg újra megmagyarázták nekik, hogy mint minden régebbi, ez a válság is elmúlik, csak türelemmel kell lenni. A türelem meg is volt bennük; a három kemény, nehéz válságév alatt azonban egyre jobban elvesztették a hitet és a reményt abban, hogy valaha még jobban is lehet. S bár a weimari köztársaság vívmányaiból már nem sok maradt meg, amiért érdemes lett volna küzdeni, talán még felvették volna a harcot, ha erre vezetőik felhívták volna őket. De ez a vezetőség öreg volt, elhasznált és tanácstalan.

Szükséges talán itt néhány szót a német munkásság e vezetőiről szólani, akikre egykoron csodálattal nézett fel a külföld. Aki a német szakszervezeteket ismerte, a szakszervezeti vezetők sorában három nemzedéket állapíthatott meg világosan. Itt volt mindenekelőtt ama férfiak öreg nemzedéke, akik még a háború előtti idők harcait küzdöttek végig. Ezek optimisták voltak és hittek a fejlődésben. Minden visszaesés ellenére haladást láttak. Azt hitték, saját helyzetükön mérhetik meg küzdelmeik eredményeit: régebben egyszerű munkások voltak, ma pedig tekintélyes vezetők. Szándékaik minden becsületessége mellett is hiányzott belőlük a nagy politikai lendület. Sokszor gyűlölték a zsidó intellektüelleket, akik a német szociáldemokrata pártban a vezetést a kezükben tartották, veszélyt láttak e párttal való túlságosan szoros kapcsolatokban, mégsem tudták útjukat elválasztani a pártétól. Harminc-negyven esztendeje voltak összekötve ezzel a párttal, nem tudták magukat már eloldani tőle. Túlságosan öregek voltak ehhez. Tanácstalanok voltak a feladatokkal szemben, melyek elé az új idők állították őket. Nem tudták felfogni a nagy válság politikai okait.

Nem tudták felfogni, hogy a nagy politikai válság nem volt összehasonlítható régebbi idők válságaival. Hiszen a válságok együtt járnak a gazdasági rendszerrel, ahogyan e nagy konjunktúra is hozzátartozott ehhez. Bizonyos, hogy ez a válság tovább tartott, keményebb és nehezebb volt, mint az előzőek. De nem tanultuk-e meg, hogy a válságok korábbi évtizedekben is éveken keresztül tartottak, hogy akkor is hiszen Marx írt is róla a próféták a kapitalizmus küszöbön álló pusztulását jövendölték? Nem ismétlődött meg most mindez? Ennyire vakok voltak e nagy válság igazi okainak dolgában; nem látták, vagy részben nem akarták látni, hogy a versaillesi békeparancs szétzúzta Európát, egymásba fűzött régi gazdasági területeket széttépett, hogy tucatnyi új állam született, s ezek mind, értelmetlen önzésükben, kicsinyes szempontok vezette gazdasági politikát űznek és ezzel a szabad világgazdaság utolsó előfeltételeit is megsemmisítették. Nem látták meg Nagy-Britannia gazdasági nacionalizmusát, ahogyan az a font leértékelésében és az ottawai egyezményben kifejezést kapott, s főleg nem látták meg, hogy a német népet a versaillesi békeparancs egy évtizeden keresztül kizsákmányolta és nyomorba döntötte; hogy a német gazdasági életet a jóvátételi fizetések pénzügyileg a legsúlyosabban meggyöngítették; hogy már csak óriási külföldi eladósodás árán tudja fenntartani magát és hogy mindezekből az okokból a korábbi idők emlegetett válsági gépezetének csütörtököt kellett mondania. A nemzetiszocialista propaganda minderre újra meg újra rámutatott. Mindezek a szakszervezeti vezetők azonban nem vették komolyan ezt a propagandát, ahogyan általában az egész nemzetiszocializmust sem vették komolyan. Végeredményben nem láttak benne mást, mint a ,,sárga" munkásszervezetek új formáját, amilyenekkel az olyan vállalkozók, mint Thyssen, sztrájktörő szervezetekként minduntalan próbálkoztak. Minden tisztességes munkás elhárította ezeket magától, ezek pedig legtöbbször a válságok terméke a vállalkozók minden anyagi támogatása ellenére rendszerint a konjunktúra idejében ismét eltűntek. Éppen így lesz a nácikkal is, érveltek ezek az öreg szakszervezeti vezetők és elvakultságukban nem látták meg, hogy a nemzetiszocialisták a sárga egyesületeket éppen olyan élesen elutasítják, mint azt a szakszervezetileg szervezett munkások tették. Nem hallottak még egyebet, csak hébe-hóba olyan jelszavakat, mint: népközösség, s nem érezték, hogy a nemzetiszocialisták szájában e szónak egészen más a jelentősége, mint a ,,gazdasági békét" hirdető szervezetek propagandistáinak szájában, akiket reakciós vállalatok tartanak ki.

Emellett az öreg nemzedék mellett állott a másik, s ez igazán a boncok típusának felelt meg, amilyennek a karikatúrák mutatják. A tulajdonképpeni hatalom a szakszervezetekben mindinkább az ő kezükben volt. Azok a hivatalnokok voltak ezek, akik a háború előtti harcokat már nem élték át, akik a kész szervezetekbe kerültek be, ott jólfizetett állásokat kaptak, s most jóllakottan és elégedetten nem ismertek egyéb gondot, mint ezeknek az állásoknak megtartását. Számukra a szociális kérdés maradéktalan megoldást nyert és csak az a törekvés élt bennük, hogy ne hagyják magukat nyugalmukban megzavarni. Számukra minden új kényelmetlen volt, már csak azért is, mert tisztába kellett jönni azzal, ők voltak azok, akik a nemzetiszocializmust a legjobban gyűlölték és a leghevesebben küzdöttek ellene.

Mellettük nőtt fel a harmadik nemzedék. Ez a nemzedék a szakszervezetek iskolázó intézményein ment keresztül, fogékonyabb volt új eszmék iránt, a valósághoz közelebb állott, mint az a második nemzedék, amely nem ok nélkül félt tőle és küzdött ellene. Lelkében felvetődött a kérdés a hagyományos dogmák érvényességét és értékét illetően. A nemzet és az állam kérdésén vitatkozott. Végül is azonban sohasem jutott túl a meddő vitatkozáson és nem talált világos politikai irányt. Hozzá még számszerint ez a csoport mindig kicsiny maradt és semmi befolyása sem volt az ügyek menetére.

A szakszervezetekbe szervezett munkások nagy tömegének így végeredményben nem volt meg a távolba néző politikai vezetése. Kiváló katonákból álló hadsereg állott itt rendelkezésre, a munkásmozgalomnak az a gyalogsága, melyről MacDonald csodálkozással eltelten beszélt. Ez a sereg férfi volt a talpán. Nem volt azonban tisztikara, amely értett volna vezetéséhez. Legjobb esetben egy sor altisztje volt, akik szolgálatukat hűen és derekasan ellátták, de minden nagyhorderejű elhatározásnál csődöt kellett mondaniok. Sem a nemzetiszocializmussal szemben nem tudták ezek a vezetők magukat ellenállásra összeszedni, sem arra, hogy alapos fordulatot hajtsanak végre és elfogadjak az újat. Nem is akarták már egyiket sem. Túlságosan fáradtak voltak. Hagyták hát a dolgokat zajlani, ahogyan a válság éveiben mindet zajlani hagytak, abban a reményben, hogy mégis csak jó vége lesz mindennek.

A szakszervezetekbe szervezett munkásság így a hatalomátvételnél nem fejtett ki komoly ellenállást a nemzetiszocializmussal szemben. Utolsó percig, amint mondottuk, hűen kitartott szervezetei mellett. Minden különösebb aggodalom nélkül nézett azonban szembe mindazzal, aminek most jönnie kellett, s amit a legsötétebb színekkel festettek eddig előtte. Ugyan mi veszteni valója volt még? Veszteni valójuk legfeljebb a fizetett szakszervezeti alkalmazottaknak volt, a munkások tömegeinek semmi sem. A szövetségek a hosszú válság alatt pénzügyileg teljesen legyengültek. A munkabérek évről-évre süllyedtek. Abban a gazdasági életben, amely már csak töredékeiben volt működésre képes, az üzemi demokrácia jelentőség nélkül való üggyé lett. A munkásüzemek, a konzumegyesületek összeomlottak, vagy pedig közvetlenül az összeomlás előtt állottak. A társadalombiztosítás szolgáltatásai a legnagyobb mértékben leépítődtek, a munkanélküliek tömege már régen nyomorúságos népjóléti támogatásokra utaltan tengődött. Mi rosszabb következhetett volna, különösképpen a munkás számára, aki immár évek óta munka nélkül állott? Hitler munkát és kenyeret ígért. Próbálja hát meg! Ahogyan az utóbbi években hit nélkül és remény nélkül éltek, azonmód hit és remény nélkül mentek az új elébe.

Azonban csalódás érte őket, alapos csalódás. Már nem sokkal a nemzetiszocializmus uralomra jutása után süllyedni kezdett a munkanélküliek száma. Végre megint volt munka. Egyetlen erős akarat kikényszerítette a gazdasági élet újjáéledését. A csoda volt ez, amelyről valamennyi szakszervezeti vezető örökké azt mondta a tömegek előtt, hogy lehetetlen, mert hiszen a gazdasági élet megélénkülése csak kívülről jöhet, csak a maga erejéből, a konjunktúra természetes folyamata során. Hitler véghezvitte a csodát. Ha kezdetben még azt hitték, hogy a régi vezetők jóslataihoz híven az eleinte mutatkozó emelkedést annál meredekebb visszaesés fogja követni, később egyre inkább átlátták az új gazdaságpolitikai rendszabályok helyességét, az energiát és a bátor szorgalmat, amellyel azokat végrehajtották. Végre megvolt a vezetés, amelyet éveken át nélkülöztek. És növekvő csodálkozással látta mindenki: nagy terveinek végrehajtásában ez a vezetés nem ismert semmiféle magántőkés természetű akadályt. A vállalkozót éppen úgy besorozták a nagy arcvonalba, mint a munkást, s éppen úgy meg kellett hajolnia az állami szükségletek előtt, mint annak. A népközösség tehát, melyről a hatalomátvétel előtt a nácik annyit beszéltek, így még sem volt frázis? Hol maradt a reakció, az elnyomás, a jogfosztás; melytől mindig féltek? Még akkor is féltek ettől, amikor 1933. május 2-án a régi szakszervezeteket félretették és az új munkafrontba olvasztották azokat. Egy évvel később már mindenki tudta, hogy a félelem alaptalan volt. Látták, hogy az új szervezet a munkás jogait éppen úgy megvédi, mint a régi, ha ugyan nem még jobban. Bizalmatlanul nézték a nemzeti munka rendjéről szóló törvényt is, amely az igazi üzemközösségek megvalósítását tartja szem előtt. Nem lett ezzel a vállalkozó ismét úr a házban, aki korlátlanul azt tehet és vehet, amit akar? Ez volt eleinte a kérdés. Nemsokára belátták azonban, mennyire alaptalan volt ez a félelem. A törvény az egyes üzemet beállította a nagy népközösségbe, mégpedig minden hozzátartozójával együtt, az utolsó embertől az üzemvezetőig és alávetette őket a népközösség törvényének. A munkás megértette: nem puszta szólam az, hogy itt különleges védelem alá állították a szociális becsületet, ami már azelőtt is elég sokszor többet jelentett szemében, mint a tisztán anyagi haszon. Látta a kemény ítéleteket, melyek azt a vállalkozót sújtották, aki szembeszállt ezzel a törvénnyel. Ez nem volt az a reakció, amelyet az urak közül egyesek az új uralomról álmaikban elképzeltek. Új törvény, új rend volt ez, melyet eddig nem ismertek és lehetetlennek tartottak. Nem volt ez már az az állam, mely csak az uralkodó osztályok eszköze volt. Azok a férfiak, akik az új állam élén állottak, a nép valamennyi rétegéből jöttek. Annak az egyetlen férfiúnak vezetése alatt, aki s ezt a bizalmatlan munkás is érezte, sohasem veszítette el az érintkezést a nép tömegeivel, és csak azt az egyetlen célt ismerte, hogy ezt a népet a maga összességében boldogabbá, egészségesebbé, gazdagabbá és megelégedettebbé tegye. Újra meg újra megélték a munkások, hogy Hitler Adolf ugyanazzal a magától értetődő tisztelettel lép közéjük — végezzenek bár a gyárakban precíziós munkát, avagy a nagy utakon egyszerű földmunkát. Hallották a rádión át, hogyan beszélt ez a férfiú május 1-én a birodalmi kancelláriában az évenként megrendezett hivatásverseny győzteseivel, a kézművesek és munkások mindegyikével, hogyan találta meg mindegyikkel a találó szót, mennyi jósággal és szeretettel beszélt minden egyessel a munkájáról: ezt csak olyan ember tudja, aki saját élményeiből ismeri a kemény munkát és akinek a szemében minden munka, akármilyen is legyen, a nép szolgálását jelenti. Németországban így a legfőbb vezető példájából új munkás-étosz jutott uralomra; a munkásban új öntudat és új büszkeség nőtt nagyra. Elsősorban az ifjú nemzedékben, amely keresztülment az ifjúsági szervezeten, a munkaszolgálaton és a katonaságon.

Bizonyos: mindez ,,lassan" nőtt. A munkásság gazdasági helyzete nem javult máról-holnapra száz százalékosan. A német munkások azonban megértették ezt. Túlságosan okosak voltak ahhoz, hogy ne tudták volna: egyik napról a másikra nem lehet magát a paradicsomot megteremteni, a gazdasági felépítéshez idő kell, különösen ekkora süllyedés után. De látták a vasakaratot és a megkezdett munka szakadatlan folyamatát. Ez volt a döntő. A munkanélküliek eltűntek az utcákról. A munkabérek színvonala emelkedett. Bár az órabér nem lett nagyobb, a munka megszaporodása mégis meghozta a kereset jelentős megnövekedését. Az árak ugyanakkor nagyban és egészben szilárdak maradtak. Amilyen mértékben pedig fokozódott a gazdasági élet foglalkoztatottsága, ahogyan a munkanélküliség helyét a munkáshiány foglalta el és a munkaerők kereslete egyre nagyobb lett, annál könnyebben kapta meg minden munkás az őt megillető helyet a munkafolyamatban. Ez pedig a legtöbb esetben munkabér emelkedéssel járt.

A társadalombiztosítás is, amelynek végét jövendölték, nemcsak megmaradt, hanem minden téren kiépítették és bővítették. Hasonlóképen megmaradt a világháború után hozott munkajog, csak sokféle javításon ment keresztül. A nemzeti munka rendjéről szóló törvény fokozta a felmondási védelmet; munkahelyének megtartását illetően eddig ismeretlen védelmet nyújtott a munkásnak. Az új tarifarendezések, amelyek a munka Treuhänderjei bocsátottak ki, mindenütt biztosították a munkás és alkalmazottak kielégítő szabadságát, különösképpen a fiatal munkásokét. A nagy ,,Kraft durch Freude" (örömből erő) szervezet viszont megteremtette a lehetőséget, hogy ezt a szabadságot értelmesen használják ki, s éppen így lehetővé tette a munkás számára a nemzeti műveltség elsajátítását és feldolgozását, hasonlíthatatlanul nagyobb mértékben, ahogyan az a szakszervezeti intézmények keretében bármikor elképzelhető volt. Ebben az összefüggésben különös jelentőséget kapott a német népművelődési munka. Az üzemekben pedig a munkafront gondoskodott a munkafeltételek javításáról, fokozottabb üzemi védelemről.

Mindez és még sok egyéb, amit a nemzetiszocialista uralom hét esztendeje alatt megteremtettek, megolvasztotta a munkásság bizalmatlanságát, azt bizalommá, csodálattá és hozzájárulássá alakította át. Most az utolsó munkás is megértette, hogy az államhatalom megerősödése, a céltudatos külpolitika és a védkötelezettség visszaállítása mind elengedhetetlen előfeltétele volt a gazdasági élet felvirágzásának és a nép szociális jólétének. Hiszen azelőtt a saját bőrén tapasztalta, hogy a gyenge államvezetés nem találta meg a válságból kivezető utat; mennyire mindig csak a nemzetközi fejlődésre kellett utalnia s azzal vigasztalnia. Most végre megtört a varázs és megszületett az új igazságos szociális rend. A nemzeti öntudat, amely mindig megvolt a német munkásban és csak egy időre temetődött el, most újra felébredt és büszkén nézett arra a férfiúra, aki ezt a művet erejével, energiájával, hajlíthatatlan akaratával megteremtette.

Az ellenfelekből így lettek a Führer leghűbb hívei. Nem máról holnapra, ezt még egyszer nyomatékosan hangsúlyoznunk kell. Azt a bizalmatlanságot, hogy az egész nem egyéb leplezett reakciónál, túlságosan fejébe verték a munkásnak, ez túlságosan mélyen ült benn a lelkében. A tények kényszerítő logikája évről-évre, hónapról-hónapra egyre inkább eloszlatja ezt az érzést. A Führer művének helyeslése egyre feltétlenebb lett, egyre inkább fenntartások nélküli. Egyet s mást talán nem értettek meg az első pillantásra. Annyi sok intézkedésnek a sikere azonban és az a tiszta idealizmus, mellyel a munkás a Führernek és megbízottjának, Ley Róbertnek szavaiban is újra meg újra találkozott, megteremtették a bizalmat. ,,Minden bizonnyal helyes az, amit a Führer tesz", ez egyre jobban és jobban meggyőződése lett az egykori ellenfélnek is.

Csak a legutóbbi huszonöt esztendő fejlődéséből lehet az átváltozás csodáját megérteni, mindenekelőtt azt a valóságot, hogy ez az átalakulás igaz és mély; minden kísérlet pedig, amely a Führer és a nép között kívülről akar szakadékot hasítani, értelem nélkül való. A német munkásság hű maradt szervezeteihez és mindenképpen tökéletlen vezetőségéhez akkor is, amikor a legtöbben közülük átlátták, hogy veszett ügyről van szó. Most aztán, hogy lépésről-lépésre megszabadítja magát régi ideológiájától és a nemzetiszocializmus eszméjét magába szívta, amikor megismerte, hogy ez a nemzetiszocializmus nem a rettegett reakciót jelenti, hanem valóban a népközösséget hozza meg, most már szilárdan és zárt sorokban áll a birodalom Führerje mögött. Ha ez nem lenne így, a birodalom egyetlen hónapig sem tudta volna állani a háborút, amelyet Anglia kényszerített rá. Mert igen sokszor a Führer egykori ellenfelei azok, akik a birodalom fegyverműhelyeiben dolgoznak, a Westwall-t épitik, a bunkerekben őrt állanak és a harcoló ezredekben elől rohannak. Mindannyian tudják, hogy sem az angol, sem a francia nem hoz jobb szociális rendet. Mindannyinak mély győződése: a birodalomnak fenn kell állania, hogy megvalósuljon a szociális épület, amelyhez olyan hatalmas arányokban fogtak hozzá. Mindannyian tudják: az öreg Bebel, szavai, melyek 1904. december 10-én hangzottak el a birodalmi gyűlésen, ma igazabbak, mint bármikor azelőtt: ,,Jól tudjuk, ha Németországot feldarabolnák, a nemzet egész szelleme és szociális élete megsemmisülne, mindaddig, amíg az idegen uralom egyetlen darabkája fennállana". Tizennégy súlyos ,,békeévben" megtanulták e szavak értelmét. Ma Hitler Adolf mellett állanak, szilárdabban és elhatározottabban, mint bármikor azelőtt, mert tudják, hogy ez a férfi sohasem fogja őket elárulni és csalódásba kergetni, ahogyan azt Bebel utódjai 1918-ban tették.

Miután itt mindezt elmondottuk, még korántsem állapítottunk meg mindent, elsősorban nem a döntőjelentőségű tényt. A szociáldemokrata párt és a szakszervezetek lezüllése a zsidóeredetű marxizmussal való összefonódása következtében, a weimari köztársaság csődje mind politikai mind társadalmi tekintetben, a munkanélküliség kiküszöbölése, valamint a német munkás megóvása eme veszély ellen és pedig nemcsak gazdasági értelemben, hanem a német munkás önérzetének emelése által, ami a népközösségben képviselt értékének gyarapodásával járt együtt, amikor azelőtt a munkaadó a legcsekélyebb felmondási lehetőséget is szinte örömmel üdvözölte, úgy a munkaadó ma a legnagyobb mértékben értékeli munkásának teljesítményét, mindezek a tények a távolálló és a külföldi szemlélő számára is érthetővé teszik, hogy miért áll a német munkás Hitler Adolf mellett. Pedig mindez még nem is érinti a lényeget, mert az egyéni haszonban látja az okot. Ezen szempont fontossága nem tagadható ugyan, de rá kell mutatnunk itt arra, hogy a német munkás viszonya Hitler Adolfhoz nem ilyen felületes síkon mozog, hanem sokkal mélyebb eredetű. Ez a férfi benső viszonya vezéréhez, ami egy egészséges szellemű és dolgos férfi számára a legszemélyibb kapcsolatot jelenti. A Führer jelöli ki a megoldandó feladatokat s ő az, aki a munkást általában képessé teszi arra, hogy legjobb tudásával egy történelmi jelentőségű küldetés szolgálatába szegődjék. Ez a feladat egy új büszkeséget és egy új becsületet kölcsönöz neki és annyi szunnyadó erőt ébreszt fel benne, amelyeknek létezéséről mindeddig sejtelme sem volt.

Amikor a német munkás a nürnbergi pártnapon az SA osztagok nyílegyenes soraiban elvonul Hitler Adolf előtt, a Führer őt és menetelő bajtársait órákig tartó feszes karfelemeléssel üdvözli, egy szinte hihetetlen fizikai teljesítmény, amely az igazi vezéregyéniség hallatlan akaraterejével magyarázható csupán e lélekemelő pillanatban érzi a német munkás azt, hogy a Führer ezen a díszszemlén tiszteletét fejezi ki a katonás rendben előtte elvonuló néptömegekkel szemben.

A német megújhodás első erőforrása a népvezérről alkotott mítosz volt. Ez több volt, mint sóvárgás egy nagy államférfi után, aki okossággal, fölénnyel és ügyességgel kiszabadíthatta volna az elnyomott német népet a versaillesi szerződés béklyóiból. Aki a szó legteljesebb német értelmében ,,Führer"-t mond, az egyúttal ,,nép"-et is mond és aki ,,nép"-et említ, az mást ért ezalatt, mint a nyugati civilizáció iparosított társadalmát, amelyet a kapitalista munkaadószövetségek és a marxista szakszervezetek gazdasági konjunktúrák és válságok között lebegő bizonytalan hintázása jellemez legfőképpen. Aki ,,nép"-et mond, az a történelem évszázadai alatt egy testté fejlődött emberi közösség elemi egységét érti ezalatt.

Hitler Adolf szavaival élve, a nép közös test és vér alkotta élő szervezetet jelent. Európa kultúrájának kialakulása az utolsó néhány évszázad alatt, amely a nyugati államok vezérlő befolyása alatt állott, ezt az élő szervezetet fokról-fokra felőrölte. Az újjáébredést és újjáfejlődést csak egy nagy, elemi és lánglelkű férfilélek indíthatta meg. A Führer újból népet teremtett. Miután az ember csak népének szerves tagjaként épülhet fel újból lelkileg s maradhat ép és egészséges szellemében, érzi a már újjáébredt és meggyógyult német munkás és paraszt, hogy a Führerrel való benső kapcsolata a szó legmélyebb értelmében üdvösséget jelent számára.

És ezért áll a német munkás Hitler Adolf mellett. Ez a benső lelki kapcsolat és ez a hit képesítette a német munkást, aki mint gyalogos katona végigküzdötte a francia hadjáratot, szinte emberfeletti teljesítményekre. E hadjárat óriási erőkifejtést követelt a német katonától s nem egy napon ötven kilométert s ennél is többet kellett harcolva előrehaladnia. De ugyanilyen hűséggel teljesítette kötelességét a német munkás odahaza a gyárakban és műhelyekben is, amivel nagy mértékben elősegítette a harctéren küzdő bajtársainak győzelmét.

A német munkás Hitler Adolf mellett áll, mert a Führer új hitet öntött belé. Ez a német hit nem a jövő távoli homályában ködlő álomkép. Ebből a hitből kérges tenyerek kemény munkája nap-nap után valóságot termel. Ez a hit él és lobog a német munkás lelkében, mint a szakadatlanul, még az éjszakán át is folyó sürgős építkezések messzevilágító, sugárzó fényű lámpásai.

Látjuk az előttünk feltornyosuló feladatokat, látjuk a velünk egy sorban dolgozó és segítő bajtársunkat, érezzük az egész óriási mű lángeszű és biztos kezű tervezését, amelynek megvalósításában részt vehetünk, de tudjuk azt is, hogy a jövő napja nemcsak egy egységes és boldog német népet aranyoz be majd jótékony sugaraival, hanem új és szebb jövőt hirdet a megbékélt és meggyógyult Európának is.

 
 
0 komment , kategória:  Munter Hans  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.08 2018. Szeptember 2018.10
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 784
  • e Hét: 5050
  • e Hónap: 18327
  • e Év: 338359
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.