Regisztráció  Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Rasdi mesél nekünk
  2010-11-23 19:23:16, kedd
 
 
GONDOLATOK A SZKÍTA NÉP-NEMZETI SZERTARTÁSRENDRŐL

A cikk szerzője Pap Gábor művészettörténész.
(Eredetileg az Őshagyomány c. újságban jelent meg.)

Rasdi mesél

Ügyét magyaroknak, magyarok Istene,
Azki Szkíthiából voltál ki vezére:
Szánd meg! légyen elég ennyi büntetése,
Add meg szabadságát, régi segítője!

(Ismeretlen szerző: Papvilág Magyarországon, 1671.)





Ki is ez a Rasdi, és miről mesél nekünk?

Pontosabb adatokért a XI. század közepéig, az úgynevezett "pogánylázadások" koráig kell visszalapoznunk történelemkönyveinkben. Közvetlen forrásunk ezúttal legyen az 1358-ban írt és festett Képes Krónika. A bennünket most közelebbről érdeklő időpont 1046. A "velencés" Péter rémuralmának végnapjait éljük.

"Ekkor Magyarország nemesei, látva népük bajait... az egész Magyarország nevében ünnepélyes követséget küldtek Oroszországba Andráshoz és Leventéhez, s azt üzenték nekik, hogy az egész Magyarország hűségesen várja őket, s az ország összessége mint királyi sarjaknak készségesen engedelmeskedik nekik. Csak jöjjenek Magyarországra, és védelmezzék meg őket a németek dühétől... Mikor... Abaújvárhoz értek; amit Aba király alapított, íme, a magyarok egész sokadalma csapatostul tódult hozzájuk és az ördög ösztönzésétől föltüzelve makacsul azt kérték Andrástól és Leventétől, engedjék meg, hogy az egész nép a pogány vallás szerint éljen, hogy a püspököket és a papokat megölhessék, az egyházakat szétrombolhassák, a keresztény hitet elvethessék és a bálványokat tisztelhessék. Azok pedig engedték, hogy a "szívük vágyakozása szerint" járjanak és az "ősatyáik tévelygéseiben" elpusztuljanak, másként ugyanis nem voltak hajlandók harcolni Andrásért és Leventéért Péter király ellen.

A magyarok közül elsőként a Szőlős várából való Vata szentelte magát az ördögnek; pogány szokás szerint leborotválta a fejét, és haját három varkocsba fonva hordta. Ennek János nevű fia azután, jóval később, az apja vallását követve rengeteg varázslót, bűbájost és jövendőmondót gyűjtött maga köré, s ezek ráolvasásai miatt igen kegyelt volt az urak előtt. Sok boszorkánya közül azután az egyiket, név szerint Rasdit a legkeresztényibb Béla király elfogatta, és addig tartotta börtönbe zárva, míg le nem rágta a saját lábát, és meg nem halt." ( V. Kovács 22I -222. o. - kiemelés tőlünk.)

Egyelőre hagyjuk nyitva azt a kérdést, hogy egy "legkeresztényibbnek" mondott király miként büntethet ilyen embertelen módon egy ősei hitéhez ragaszkodó, egyéb bűnnek viszont híradásunk szerint is híjával lévő nőszemélyt, inkább figyeljünk fel a kivégzés jellegzetesen képmutató módjára. "Én nem nyúltam hozzád, te magad pusztítottad el magadat, az én kezemhez nem tapad vér!" - hallik át az évszázadokon az ítélethozó mentegetőzése, s a művelődés egyetemes történetéből máris kezd előnyomakodni egy nevezetes analóg példa.


De ne vágjunk a dolgok elébe.

Először nézzük meg, mit is jelenthetnek az olyan kifejezések a XIV. századi (Anjou-kori) tudós klerikus szóhasználatában, mint "pogány vallás", "pogány szokás", vagy - Vata fia Jánosra vonatkoztatva - "apja vallása", illetve a már krónikásunknál is idézetként szereplő "ősatyáik tévelygései". Hogy tisztábban lássunk, érdemes visszalapozni a Corpus Jurisban I. Endre királyunknak addig a rendeletéig, amelyben "megparancsolta, hogy minden magyar avagy jövevény Magyarországon, ki a scythiai ősi pogány szokást el nem hagyja, Jézus Krisztus igaz vallására nyomban vissza nem tér és nem hallgat a szent törvényre, melyet a dicsőséges István király adott vala, feje és jószága vesztésével bűnhődjék." (Magyar Törvénytár: Első Endre parancsolatja vagy rendelései.) Tehát nevet is tudunk adni az "ősatyák tévelygéseinek", s ez így szól: "a szkítiai ősi pogány szokás". A nyereség azonban egyelőre csak látszólagos, valójában inkább a feladat-csomagunk gyarapodott egy újabb tétellel. Most már nem csupán a "pogány" kifejezést kell megmagyaráznunk, hanem azt is, mit jelenthet az adott összefüggésben a "scythiai" jelző.

Menjünk hát sorban.

"Egyszer már alaposan meg kellene vizsgálnunk - írja László Gyula egy 1976-ban, az Új Írásban megjelent tanulmányában (Különvélemény ősvallásunkról) -, hogy mit is értünk pogány voltunkon? Mit jelent ez a szó? Úgy látom, csak negatívumot, azaz: nem keresztényt!... Ebből következőleg pogány voltunk egyelőre tartalom nélküli álomkép, amelyet mindenki úgy képzel el, ahogy s amilyen párhuzamok alapján jólesik neki." (László 1990. 160 -161. o.) Járjunk hát utána alaposabban a kérdésnek: mi mindent is jelenthet az a szó, hogy "pogány"`?

A kifejezés latin eredetijének, a "paganus"-nak az alapszava, a "pagus", Páriz Pápai Ferenc 1782-ben Nagyszebenben kinyomtatott szótára szerint egyetlen jelentésű, ez pedig: "Falu". Az ókori latin nyelv szókincsét egybegyűjtő újabb kori szakkönyv (Györkösy Alajos, 1984.) kínálata bőségesebb: "1. járás, kerület, vidék; 2. község, falu". Ebből fakadóan a "paganus" jelentései ez utóbbi szakmunkában: mint melléknév "1. falusi; 2. pogány"; mint főnév "falusi ember". Páriz Pápainál: melléknévként "Falusi, Falun-való", főnévként "Kűl- földi, Paraszt. Item. Pogány, Nem Keresztyén". Ugyanitt további származékszók is találhatók: "paganicus" = "Falúbéli, Kűl- földi", illetve "paganalia" = "Falusi Egyház napok, Ünnepek, Butsú járások".

Első nekifutásra bizony eléggé meglepő felismerésig juthatunk el. Eszerint a "pogány" megjelölés a falusi, a paraszti) szinonimája a klasszikus szóhasználatban. Úgy is mondhatnánk, némi aktualizálással: egyfajta antik "népies-urbánus" kettősségben a pogányság a népiességnek feleltethető meg. Mindazonáltal egy ilyen feltételezés nem sokat érne, ha nem tudnánk megtámogatni más forrásokból származó érvekkel.

Lássuk, a szó mai, szigorúan vallástörténeti értelmében vett "pogányság" vajon mit jelenthetett eredetileg, azoknak a száján, akik a rá vonatkozó keresztény szóhasználatot kialakították. Forrásunk ezúttal az Újszövetség lesz, annak is az utolsó könyve, az Apokalipszis. Kiemelt példamondatunk a 2. rész 26. versében olvasható, Károli Gáspár modernizált fordításában eképpen: "És a ki győz, és a ki mindvégig megőrzi az én cselekedeteimet, annak hatalmat adok a pogányokon..." ! Az eredeti görög szövegben a mi "pogány" szavunknak megfelelő helyen az "ethnosz" szó áll, ennek a jelentését pedig a Dr. Kiss Jenő szerkesztette Újszövetségi görög-magyar szótár így adja meg: "nem, nép; tá ethné= a pogányok (pogány keresztények) szemben a zsidókkal..." Az 1875-ben Sárospatakon kiadott Soltész Szinyei-féle ógörög-magyar szótárban a megfelelő tételnél még ezt találjuk: "sokaság, sereg, csoport, nyáj, falka; nép, néptörzs, nem, nemzet, nemzetség; tá ethné: népek, pogányok"; ugyanitt az "ethnikosz" származékszónál: "népi, népies; külföldi; pogány". (Az Újszövetségbe ez utóbbi választékból már csakis a "pogány, mint nem-zsidó" jelentésárnyalat örökítődött tovább! - vö.: Dr. Kiss Jenő, i.h.)

Nyilvánvalóan az "ethnosz" megfelelőjeként ruházódott fel a latin "gens=nemzetség" szó már a maga többes számú alakjában is a "gentes=a pogányok" (Páriz Pápai) jelentéssel, hogy azután származékaiban ilyen jelentésváltozatokat produkáljon: "gentilis=egy nemzetnek túlajdona, pogány" (uo.) ; "gentilis= egy nemből-valók, egy nemzetűek, pogányok" (uo.); "gentilitas=nemzetség, pogányság" (uo.) .

Újból megtaláltuk tehát az imént rekonstruált "népies urbánus" kettősség "népi-népies", sőt "nép-nemzeti" elemét is a pogányság ókor óta folyamatosan vezetett káderlapján.

Ha ezek után az újabb kori indoeurópai nyelvekben is utánanézünk címszavunknak, akkor rendre visszacsatolódunk a fenti szinonima-láncolatok egyikéhez vagy másikához. A francia nyelvben például "gentil", mint melléknév, egyszerre jelent "pogányt" és "csinosat, takarost"; főnévként viszont "nemes embert" ( Újváry Béla, 1903.). Angolul a neki megfelelő "gentile" szó jelentése viszont a modern zsebszótárban már csupán ennyi: "nem zsidó" ( Országh László , 1977.). Mindkét kifejezés, illetve jelentésük láthatólag az újszövetségi "nemzetek=nem zsidók, nem-zsidókból lett keresztények" stb. formulázásra megy vissza. (Vö.: Pál apostolnak a Rómaiakhoz írott levele, 2:24; 3:29-30.) Õsforrása pedig még ennél is korábbi időszakban, az Ószövetség szóhasználatában lelhető fel. "Az Ótestamentumban a gojim gyűjtőfogalma azoknak a népeknek, akik Isten népétől (héberül ám) különböznek" (RGG., Heidentum címszó). A pogányság ebben a megközelítésben tehát - az RGG. jó nevű szerzője, G. G. Diehl szerint - eredetileg a "gój"-ság szinonimája.

A német fejlemény ezzel szemben mintha a latin "pagus"-hoz igazodnék: ugyanaz a "Heide" szó jelenti, hímnemű névelővel a "pogányt" (főnévi értelemben), mint nőneművel a "pusztaságot" ( Halász Előd , 1960.).

Az igazi meglepetést mégis az orosz szótár tartogatja számunkra ( Gáldi László , 1974.). A magyar-orosz részben keresgélve a "pogány" szó megfelelője után, ilyen alakzatra bukkanunk: "jazicseszkij". Ennek az alapszava pedig nem valamiféle "falu, puszta" vagy "nép, nemzetség, paraszt" stb. jelentéssel kínál meg bennünket, hanem azzal, hogy - "nyelv" ("jazik")! Származékai közül érdemes szemügyre venni néhány árulkodó tételt: "jazicsesztvo= pogányság "; "jazicsnyik= pogány (férfi)" - viszont "jazicsnij= nyelv " (például "jazicsnije misci= nyelvizmok"); "jazicsók= nyelvecske... nyelvcsap" stb.

A rejtélyesnek látszó jelenség megfejtéséhez a kulcsot ezúttal is alighanem az ókori görög-latin szóhasználatban kereshetjük. Az "idegen, vidéki, durva, paraszti" jelentés láncolaton át ugyanis nemcsak az "ethnikosz", illetve "gentilis" szavakhoz lehet eljutni, hanem a hasonló értelmű "barbár" - görögül "barbarosz", latinul "barbarus" - szóalakhoz is, és akkor a származékszavak között már a nyelvi sajátosságokra utaló jelentésárnyalatok is felbukkannak. Például: görögül "barbaridzó= barbárként viseli magát... idegen nyelven beszél " (az "idegen nyelv" itt nem-görög nyelvet jelent! - P.G.); "barbariszmosz= idegen nyelven beszélés, hibás beszéd " ( Soltész-Szinyei ); latinul "barbaricus= idegen nyelvű, paraszt, kietlen "; "barbarizo= parasztúl szólok "; "barbarus= szólásban parasztos, nem nyelvünkön szóló " ( Páriz Pápai ).

Ha most már össze akarjuk foglalni a szótárazás során nyert tapasztalatainkat, akkor azt kapjuk, hogy aki pogány, az deficiószerűen a következő sajátosságokkal rendelkezik: idegen (külföldi), vidéki, falusi, pusztai, népi, paraszt(i), nemes, nemzetes (nemzetséghez, illetve nemzethez tartozó}, csinos (megnyerő), nem zsidó (gój), illetve nem zsidóból (gójból) lett keresztény, és végül: valamilyen - közelebbről meg nem határozott, de nyilvánvalóan fontos - kapcsolatban áll a nyelvvel, "mint olyannal", a szónak tovább nem szűkített, de utalásokból kikövetkeztethető értelmében (tudniillik hogy olyan nyelven beszél, amelyik nem az őt "pogánnyá" minősítő személy vagy embercsoport saját nyelve). "Nyelvében és a pogány" - mondhatnánk az utolsó tétel parafrázisaként, alig esvén túlzásba, hiszen, mint láttuk, a "pogány" szó egyebek közt "nemzetit, nemzethez tartozót" is jelent, s így a mondat torzulásmentesen fordítható át abba az ismerősebben csengőbe, hogy "nyelvében él a nemzet".

Mármost akik egy ilyen definíció-sort megalkottak, akikhez képest tehát "idegen", illetve "más beszédű" a pogány, azok értelemszerűen mindezen felsorolt sajátosságoknak híjával kell hogy legyenek, vagy polaritás lehetőségének fennállása esetén az adott sajátosság ellenkezőjével kell hogy rendelkezzenek. Konkrétan: a "pogánnyá" ilyen módon minősítő egyén vagy embercsoport - ismét csak definíciószerűen belföldi (egyvalamilyen zárt, azonos érdek által összetartott csoportosulás tagja), városi, népiséggel nem rendelkező (esetleg azt elveszített), nemzethez nem tartozó (nemzeti kereteket el nem ismerő), rút (visszataszító), zsidó (ám), illetve zsidóból lett keresztény, és végül: az adott érdekközösség nyelvét (kizárólagos érvénnyel) beszélő. Túlságosan erősnek tűnnek a meghatározás kontúrjai? Gondoljunk az előzményekre: következtetéseink "kőkemény", szigorúan adatolt premisszáira! Példázatunk mindenesetre kényszerítő erővel hívja elő a "főpapoknak és írástudóknak" adott szűkszavú krisztusi választ: "Ti mondjátok" (Lukács evangéliuma 22: 70).

Ha mindezeket figyelembe véve most már visszalapozunk I. Endre királyunk "parancsolatjához", akkor megnyugvással tapasztalhatjuk, hogy a "scythiai ősi pogány szokás" az eredeti szövegben csupa ismerős formulát tartalmaz. Itt ugyanis szóról szóra ez áll: "scythico, gentili et ethnico ritu". Ezt fordíthatjuk ugyan olyanformán is magyarra, ahogyan a Törvénytár (Corpus Juris Hungarici) tette a maga hivatalos szövegében, de úgy is, hogy "szkíta nemzeti és népi szertartásrend".

Ezek után viszont valóban jó lenne megtudnunk, mit is jelenthet hát - ebben a vonatkozásban, illetve általánosságban - a "szkíta", "szkítiai" jelző, s a vele kapcsolatba hozott szertartásrend ("rítus"). Felvilágosításért először célszerû lesz a kérdés nemzetközi hírû hazai régész szakértőjéhez, Bakay Kornélhoz fordulnunk, akinek Szkíta sámánok címû tanulmánya idevágólag a következő sorokat tartalmazza:

"Úgy tudjuk, hogy az eurázsiai nomád népek - így a szkíták, a hunok, az avarok, a magyarok - sámánhitűek voltak...

K. Meuli 1935-ben tüzetesen kielemezte Hérodotosz szkítaföldi leírását, s talált néhány különleges részletet: a szkíták felállítanak három karót, egymás felé hajlítják őket, majd nemezlapokat erősítenek rájuk, s amilyen szorosan csak lehet, összekötik őket. Azután izzó köveket dobnak... a karók között álló edénybe. A szkíták... a kendermagvakat az izzított kőre vetik; ezektől a magvaktól olyan füst és gőz keletkezik, amilyet semmilyen hellén gőzfürdő nem múlhatna felül. A szkíták nagyon élvezik a gőzfürdőt és sikongva ugrándoznak... a szkíták tábortüzet gyújtanak, és körülülvén azt, gyümölcsöket tűzbe dobálnak; a tűzbe dobott és égő gyümölcs illatát belehelve ugyanúgy megittasulnak, mint a hellének a bortól, mind részegebbek lesznek... végül táncolni és énekelni kezdenek.

Aligha tévedett a német Meuli - s nyomában többünk - abban, hogy a fenti leírások sámán szertartások emlékei. Mindez hihető, logikailag elfogadható. Egyvalami azonban hiányzott az érvek közül, mégpedig a sámánizmusnak valamiféle tárgyi emléke! Nos, én a szkíta csörgők és csengők rejtélyét abban véltem meglelni, hogy ezek a tárgyak sámán eszközök voltak. A rúdra erősített csörgőkkel a narkotikum kiváltotta eufórikus révületet fokozhatták, az őrjöngésig erősödő tánc ritmusát szabályozva; míg a szépen szóló csengők, a dobbal együtt a zenei aláfestést szolgálhatták.

Feltevésemhez erősítő alapot szolgáltatott a magyar hitvilág ősi eredetű regös-hagyománya is, hiszen a láncos, csörgős regös-bot nem egy helyütt máig ismert...

E. V. Perevódcsikova és D. Sz. Rajewski néhány éve megjelent tanulmánya... meggyőzőnek látszó érvek sorozatát vonultatja fel a szkíta sámánizmus megléte mellett, elismerve feltevésem létjogosultságát. Sőt, még tovább is lépnek, mondván, hogy a sámán botja a sámán fája, amelyen a varázsló az égbe jut." ( Bakay 1989. 41-43. o. )

Azt hihetnénk, ezzel már végére is jártunk kérdésünknek, s kimondhatjuk: Rasdi asszony sámánnő volt, az úgynevezett "pogánylázadások" pedig a szkíta hun-avar-magyar művelődési folyamatosságban töretlenül továbbörökítődött sámánizmushoz, mint egyfajta "ősvallási gyakorlathoz" kívánták visszavezetni népünket a XI. század közepén. Vannak kutatóink - hogy csak a legnevesebbet idézzem, ilyennek számított a maga idején a nemzetközi sámánkutatás egyik vezető szaktekintélye - Diószegi Vilmos -, akik valóban így rekonstruálják a helyzetet. "Mint két egymásba illő fogaskerék, amelynek nincsenek hiányzó vagy fölösleges fogai, úgy vágnak egybe a pogány magyarság hitvilága és a rokon népek samanizmusa köré fűződő képzetcsoportok" - olvassuk Diószegi A pogány magyarok hitvilága című, először 1967-ben megjelent könyvében ( 135. o.). A kérdés azonban, úgy tűnik, nem ilyen egyszerű, s hogy mennyire és miképpen nem az, arra vonatkozóan hallgassuk meg ismét László Gyula vélekedését.

"Míg a magyar ősvallás kutatói a múlt században még - nagyon helyesen - a Teremtőtől kezdve figyelték a vallásos jelenségeket, a XX. század kutatói kiszűrték a kereszténységben meglévőt elképzelt ősvallásunkból, csak azt kutatták, ami rajta kívül rekedt... Róheim Géza már megmaradt a rontás-varázslat körében; a mitikus lényekben és a nagy ünnepekben is csak azt kereste, ami bennük nem keresztény. Mintha eleve feltette volna, hogy régi hitünkben semmi olyan nem lehetett, ami a kereszténységben is megvan. Ha a tételt így sarkítjuk, rögtön kitűnik elfogadhatatlan volta!" ( László , i.m. 159. o.)

Sajnos, e sorok publikálása (1976.) óta a helyzet alig javult valamit. Pedig a pogányság-kereszténység viszony alapjait érintő megállapításaival László Gyula már ekkor (sőt voltaképpen már fél évtizeddel korábban) kijelölte azt az utat, amelyen a kérdés elfogulatlan búvárlóinak a jövőben érdemes elindulniuk.

"...sorra vettem a magyar nyelv egyházi jellegű szláv jövevényszavait, és kiderült, hogy azok nem annyira a hitre és vallásra, hanem inkább az egyház szervezetére vonatkoznak, és - ami most fontosabb - a magyar nyelv honfoglalás előtti vallási műszavaival akár az egész Bibliát le lehetett volna fordítani, annyira sokrétűek a hit képzetkörében (lásd a Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1971., .281-294. ) ...Folytassuk a szavak puszta felsorolásával: harang, böjt, bűn, bocsánat, ige, kegyelem, szánni, üdvözül, üdvösség, szerzet, szerzetes, jószág (eredeti jelentése jóság, a középkorban erény), áldozás, egyház, mennyország stb.stb" (László, i.m. 161. o.) - Hogy itt voltaképpen a "nyelvében él a pogány" tételhez csatolódtunk vissza, azt nem szükséges külön hangsúlyoznunk.

A fentebb idézett Krónika-hely folytatásából azután arról is képet kaphatunk, mennyire fontosnak bizonyult a beszéd -elem a "pogánylázadások" második felvonásának kibontakozásában.

"A legkegyesebb király (I. Béla - P. G. ) kikiáltókat is küldött az egész Magyarországra, hogy minden helységből hívjanak meg két ékesszóló öreget a királyi tanácsba. Ennek hallatára nemcsak azok, akiket hívtak, hanem jóformán az összes paraszt és szolga Magyarország köznépének összességével együtt eljött a királyhoz Fehérvárra. A király, valamint a püspökök és a főurak a mérhetetlen sokaság láttán megrémültek, hogy azok esetleg rájuk törnek. Ezért visszavonultak a városba, s onnan figyelték a tömeget.

A nép pedig vezetőket választott magának, akiknek fából emelvényeket készítettek, hogy az emberek láthassák és hallhassák őket. A vezetők azután követeket küldtek a királyhoz és a főurakhoz, mondván: Hagyd meg nekünk atyáink szokását, hogy pogány módra éljünk...

Ezek hallatára a király elkomorodott, és háromnapi fegyverszünetet kért, hogy elgondolkodhassék a dolgon. Közben a nép vezérei a magas emelvényre telepedve ocsmány rigmusokat kiabáltak a hit ellen, mire az egész nép nagy lelkesen így helyeselt nekik: »Úgy legyen! Úgy legyen!«

A harmadik napon azután, amikor a választ várták, a király parancsára fegyveres katonák rontottak rájuk; sokat lemészároltak közülük, vezetőiket a magasból lehajítva összetörték, a többieket pedig megkötözve kemény ütlegekkel megkorbácsolták, de még így is: öldökléssel, megkötözéssel és megkorbácsolással is épp hogy csak le tudták törni a katonák a lázadásukat." ( V. Kovács, 235 236. o. - kiemelés tőlünk.)

Nos, akár a nyelv ("ékesszóló öregek"), akár a szertartásrend formai jellemzői (emelvény!), akár Rasdi asszony kivégzésmódja (börtönbe zárás, éhhalálra ítéltetés) irányából közelítünk a felidézett jelenetsorhoz, mindegyik út ugyanahhoz a megoldáshoz vezet el bennünket; s itt ráadásul fedésbe hozható egymással a "pogány", illetve a "szkítiai" jelző széles körű jelentéshozadéka is, valamint az a sommás megállapítás (László Gyula), hogy a nyugati - "Szent István-i" - térítést megelőző magyar szókinccsel "akár az egész Bibliát is le lehetett volna fordítani". Olyan vallásalakulatról pontosabban fogalmazva: eszmerendszerről és vele szorosan összefüggő szertartásrendről - beszélünk, amelyre vonatkozóan a legtöbb érdemleges híradást a "manicheizmus" címszava alatt találjuk meg a vallástörténeti profilú szakmunkákban. Itt kap különös jelentőséget a rítusban, s éppen a fő ünnepeken, a "béma", vagyis a szertartások fő kellékéül szolgáló emelvény (külön liturgikai műfajágazatot képeznek az úgynevezett "béma-himnuszok"!); ennek az "eretnekség"-vonulatnak az elindítója és egyben névadója, Mani végzi földi pályafutását - legalábbis a róla szóló megemlékezések leghitelesebbnek látszó válfajában - Rasdihoz hasonlóan, börtönben, éhhalálra kárhoztatva. (Nota bene: ő nem várta be a megalázó végkifejletet, hanem miután rendre meghagyta tanítványainak, hogyan foganatosítsák a szellemi végrendeletét, csendesen elszenderült.) És ugyanitt, a vallásalapító egyenes utasítására válik térítési alapszabállyá, hogy kinek-kinek a maga nyelvén kell hirdetni az örömüzenetet. Más szóval: a nyelvi kérdés valóban központi kérdése a manicheista igehirdetési gyakorlatnak. De hitelt érdemlő dokumentumaink vannak arra vonatkozóan is, hogy Mani önmagát "Jézus apostolának" hirdette, s írásban kifejtett üdvtörténeti rendszere, beleértve annak legfontosabb szereplőit, illetve cselekménymozzanatait, igen messzemenően egybevág az úgynevezett "nagyegyházi" keresztény tanításokkal. Olyannyira, hogy egy-egy frissen felbukkanó írás- vagy képtöredék esetében olykor a lehetetlenséggel határos annak a megállapítása, vajon a "megbízható", vagy inkább az "eretnek" vonulatból származónak minősíttessék-e. Példaként hadd idézzünk egy rövid részletet Herakleidész kopt nyelvű zsoltáraiból ( Böhlig 1980., 250-251. o. ).

" .. Az Isten emberré lett, bejárta mind e Földet.
Emberi formát öltött, szolgakülsőt.
Elhívá tanítványait, nyájának elseit.
Végigvándorolt Júdeán, (ék)kövek után kutatva.
A tengerpartra ment le, gyöngyöket keresett.
Először Pétert lelte, egyházának alapját.
Meglelte Andrást is, első szent oszlopot.
Meglelte Jánost is, szüzességnek virágát.
Rálelt Jakabra, új bölcsesség kútfejére.
Rálelt Fülöpre is, ki nagy a türelemben.
Meglelte Bertalant, a szeretet rózsáját.
Tamásra is rálelt, jóillatúra, őrá, ki Indiába ment el.
A másik Jakabot is megtalálta, az Úr igaz testvérét.
Simont, a Kánaánit is, élet után igyekvőt.
Rátalált Lévire, a hitnek trónusára.
Adá Júdásnak a, falást, s elvette tőle amije volt, kevéske fényét... "

Ha viszont mindez így igaz, akkor miért nevezik az ilyen tanrendszert "pogánynak", és vajon mi köze lehet Szkítiához?

Az első kérdésre könnyebb válaszolni, hiszen láttuk már, miféle logika szerint minősül pogánynak az ember fia. Ha tovább akarjuk pontosítani a képet, esetünkben külön súllyal esik a latba az a vádpont, amelyet most két, egymáshoz képest több mint fél évezredes korkülönbséget mutató forrásból fogunk idézni. Az első a híres-hírhedt eretnek-ostorozó salamisi Epiphanius 375 körül kelt munkája ( Adam , 1969., 61. o. - A görög nyelvű szövegeket itt és alább Nagy Gábor fordította.).

"Akkor megint azt mondja Mánész: nem lehetséges, hogy egy tanítónak egyszerre legyen egy régi és egy új végrendelete, mert amaz egyik napról a másikra elévül, míg emez napról napra megújul; ugyanis a régtől való és elöregedett dolog közel kerül a pusztuláshoz, ám míg ez az egyik istené és egyik tanítóé, addig az egy másik Istené és másik tanítóé."

Következő kútfőnk az egyéb vonatkozásban is fontos híranyagokkal szolgáló Suidas-Lexikon ( 1000 körül Adam , i.m., 79.0.).

"Tehát Mánész elutasítja az Ószövetséget és az egész teremtéstörténetet, az ember megalkotását, rágalmazva, hogy az nem a Jóistené, mivel pusztulás és változás alá van vetve, az Újszövetséget viszont, vagyis a Jóság Istenét, elfogadja..."

Nos, a teljes igazság az, hogy Mani - eltérően némely elődjétől (például Markiontól ), illetve az úgynevezett újmanicheista eretnekmozgalmak egyik-másik (leginkább a bogumilizmusra jellemző) radikális megnyilatkozásától - nem vetette el kategorikusan az Ószövetséget, mint üdvtörténeti szempontból elsőrendűen fontos kinyilatkoztatási formát. Csupán nem biztosított a részére kizárólagos érvényt, hanem mint vele lényegileg egyenértékűt, mert végső soron vele egy irányba mutató és mozgósító tényezőt értékélte a mindenkori megtérítendő emberközösség saját, helyi hagyományanyagát. Ezzel a gesztusával viszont emlékezzünk csak a fentebb megtanultakra! - maga állította ki magáról a "pogányság" bizonyítványát.

Hogy tisztábban lássunk ebben a kényes kérdésben, érdemes kissé sarkítva újraformuláznunk az üdvösségre vezérlés kétféle - a "nagyegyházi", illetve a "manicheista pogányság" által javasolt - útvonaltervét. Eszerint az előbbire a "biztonságos", az utóbbira a "toleráns", azaz "engedékeny" jelző fog a legtalálóbbnak mutatkozni. Távolinak látszó, ezért előítélet-ballasztoktól mentes analógia segíthet jobban megvilágítanunk a helyzetet.

"...igen sokszor nem vág neki egyenesen a matematikus az adott feladatnak, hanem addig formálja, gyúrja, míg át nem alakul olyan feladattá, amit már régebben megoldott... Ezt gúnyolja ki a matematikus körökben ismert találós kérdés: Előtted van egy gáztűzhely, egy vízvezeték, egy doboz gyufa és egy fazék. Vizet akarsz forralni. Mit csinálsz?..Meggyújtom a gázt, megtöltöm vízzel a fazekat és a gázlángra helyezem. Eddig helyes. De most módosítom a feladatot: minden úgy van, mint az imént, csak az a különbség, hogy már van elegendő víz a fazékban. Most mit csinálsz?Meggyújtom a gázlángot és ráhelyezem a fazekat.« Ekkor kell fölényesen lecsapni rá: Így a fizikus jár el! A matematikus kiönti a fazekat és ezt mondja: ezzel visszavezettem az előbbi feladatra. " ( Péter Rózsa , 1978. 74. o. - kiemelések tőlünk).

A helyettesítéseket nem nehéz elvégeznünk. A "feladat, amelyet már régebben megoldott" a térítő egyén vagy intézmény: az Ószövetség sajátos történeti etnikai feltételrendszerre íródott és ahhoz hézagmentesen illeszkedő üdvtörténeti programja. A "feladatmódosítás" ebben a vonatkozásban így konkretizálódik: "Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek; a mint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást." ( János evangéliuma 13:34.) A "nagyegyház" megoldási javaslata: "kiönteni a fazekat", azaz radikálisan számításon kívül hagyni a mindenkori helyi feltételrendszer újszerűségét, az előzőtől elütő jellegét, s ezt mindenestől törölve ("fölényesen lecsapva" a megtérítendőre), "visszavezetni" a kérdést az előbbi egyszer már sikeresen megoldott - feladatra. Egészen konkrétan: előbb minden üdvösségre vágyót zsidóvá teszünk, hogy azután zsidóból - a már ismert és biztonságosnak látszó úton - kereszténnyé tehessünk. Minden egyéb útvonal bizonytalan, tehát gyanús, tehát tilalmazott. A receptúra félelmetesen bevált: ezt alkalmazta a "nagyegyház" nyugati hadoszlopa a "két Indiák", a keleti, ortodox szárny pedig Szibéria térítésekor, olyan átütő sikerrel, hogy itt is, ott is mintegy fél kontinensnyi népesség lett az effektív áldozata. Az ilyenfajta "üdvösség-szolgáltatásban" részesültek következő generációinak azután a saját múltjukkal ("ősatyáik tévelygéseivel") szembeni állásfoglalás tekintetében az adomabeli Madárfejű Jancsika szolgál útmutatóul, aki "megölte apját-anyját, hogy részt vehessen az árvák szeretetlakomáján"...

A másik útvonalterv, a manicheusoké, arra a felismerésre alapozza a stratégiáját, hogy mindenkinek akár egyénről, akár népről essék szó - a maga útját kell megtalálnia a ,,Fényhon" felé, s egyik út nem helyettesíthető a másikkal, éppen ezért egyik a másikra semmilyen ürüggyel sem "vezethető vissza". Ha valaki történetesen zsidónak született, az magától értetődő módon a zsidó hagyományon (az Ószövetség tanításrendszerén) át jut el a tökéletesség magasabb fokára, ha viszont nem zsidó, akkor ugyanilyen magától értetődő biztonsággal használhatja útravalónak a saját szakrális örökségét. A kétféle elképzelés, mint látható, csakis a "túloldalról", a "nagyegyház" szemszögéből nézve tűnik összebékíthetetlennek.

A jelentéktelenebb részletkérdésektől eltekintve, mindenesetre legalább még egy olyan jellegzetességére fel kell figyelnünk a manicheista tanrendszernek, amely alapot szolgáltathatott a másik fél elítélő - konkrétan: "pogánnyá" minősítő - megnyilatkozásainak. A keresztelés problematikájáról van szó. "Úgy tartják - írja az egyik, ellenük fogalmazott, görög nyelvû vitairat -, hogy a vízkeresztség senkinek sem hoz üdvösséget; és azt gondolják, akit ők félrevezettek, annak nem kell megkeresztelkedni." Jóllehet egyéb forrásokból pontosan tudjuk, hogy itt nem a keresztség szentségének teljes és merev elvetése forog fenn, hanem csupán a szó hétköznapi értelmében vett víz- (azaz H2O-) használat szükségessége kérdőjeleződik meg, s ez is kifejezetten a mindenütt jelen lévő "Jesus patibilis", a "természetben szenvedő" jézusi tulajdonságkör, létezésmód kímélése érdekében, a tény mégiscsak tény marad: a manicheisták nem keresztelnek (abban a formában, ahogy azt a "nagyegyház" teszi). "Akkor hát - hangzik a verdikt nem is keresztények!" Hanem'? "Mi mások lehetnének, mint pogányok?"

Amikor tehát a mi Szent Istvánunkról azt olvassuk hangsúlyos fogalmazásban -, hogy "keresztvíz alá terelte" (hajtotta, kényszerítette - a választék bővíthető) a magyarságot, akkor vegyük figyelembe a "kereszteletlen", "meg nem keresztelt" minősítésnek azt az értelmezési lehetőségét is, amellyel most megismerkedtünk. Ha arról olvasunk, hogy valamely nyakas magyar nem volt hajlandó "keresztvíz alá hajtani a fejét", akkor ez a makacsság nem kizárólag azzal magyarázható, hogy gyűlölte, utálta vagy megvetette a Krisztusban hívőket, hanem esetleg azzal is, hogy a maga módján tisztelte, s tovább is így kívánta tisztelni a mindenütt és mindenkor jelen lévő, nem csupán egyszeri történeti jelenségként tudomásul vett Jézust. És éppen ennek a Jézus(ság)-nak a megsértését nehezményezte a keresztelés "nagyegyházi" aktusában.

Ezzel már egészen közel jutottunk Rasdi asszony "esetéhez", még mindig rejtély azonban, hogyan függ össze mindez - konkrétan a manicheista színezetű pogányság - a "szkítiai" eredettel. Nos, bármilyen furcsán hangozzék is, a manicheizmus forrásvidékétől egyenes út vezet a "szkíta nemzeti-népi szertartásrendhez". Ez az út pedig egészen tisztán, félreérthetetlenül kirajzolódik a vallásalapító Manira (görögösen Mánészra) közvetlenül vonatkozó, az ő, illetve tanai származását taglaló hagyományból. Forrásaink - a már említett Suidas Lexikon mellett a vele nagyjából egykorú Photiosz, konstantinápolyi pátriárka, a korábbi Theodor bar Konai (790 körül) és a későbbi Sziriai Mihály ( 1195) - jóval előbb élt szerzők beszámolóira támaszkodva, lényegében véve egybehangzóan ismertetik ezt a leszármazási vonalat. Eszerint Mani (eredeti nevén Kurbikosz, illetve ennek valamely hangalaki változata) egy özvegyasszony könyvtárát örökölte, s abban készen találta mindazokat a könyveket, amelyeket később a saját neve alatt tett közzé. Az özvegyasszony néhai férje (élettársa, sorstársa - a változatok itt is eltérőek) egy bizonyos Buddasz (változatokban Budasz, Budész stb.) nevû "tudományos" férfiú, aki viszont korábban közvetlen tanítványa volt a manicheista bölcsességek ősforrásaként tisztelt Alexandriában élő és munkálkodó - Scythianusnak (!), az említett könyvek valódi szerzőjének. Aki kicsit is járatos a mitikus néptörténet szövevényes, ám nem logikátlan szabályrendszerében, az nyomban ráeszmél, hogy mindkét "szellemi előd" esetében beszélő névvel állunk szemben. És itt nyugodtan átadhatjuk a szót századunk egyik kiváló művelődéstörténészének, az antropozófus iskola nagy hatású képviselőjének, Albert Steffennek , aki Mani címû, 1930-ban megjelent könyvében idevágólag a következőket írta (11. o.):

"Ki volt az a Skythianus? Egy szkíta, aki népe nevét mint sajátját viselheti, mert annak egész bölcsességét magában egyesíti." - Ehhez nem kell kommentár, hiszen egészen nyilvánvaló, hogy maga a manicheus hagyomány jelöli meg a saját tudománya ősforrásának a "szkíta bölcsességet". Ennek - Scythianusnak - pedig már nincs földi tanítómestere, mert nincs is rá szüksége. Az ő bölcsessége "nem e világhól való".

Ez az "őstudás" - amint arra Steffen is rámutat közvetlen átadással kerül tovább a "buddaszi" (értsd: buddhai, buddhista) tanrendszerbe, s onnan, most már csupán áttételesen, könyvek közvetítésével, jut tovább Manihoz. Amit tehát a manicheista hagyomány közvetít felénk, az másodlagos , mellékúton érkező tudás. A szkíta ősbölcsességnek azonban van egy közvetlen, egyenes ági örökösödési vonala is, s ez Atilla népén át vezet a magyarsághoz. "A hun-magyar azonosítás általános elterjedtsége ellen szól az a körülmény is, hogy e nézettel egy időben élt az avar-magyar és a szkíta-magyar azonosság gondolata is" - írja az egyébként e tekintetben szélsőségesen szkeptikus Györffy György Krónikáink és a magyar őstörténet címû tanulmányában ( 131. o. kiemelés tőlünk).

Ami mindebből bennünket most közvetlenül érdekel: a szkíta-magyar kontinuitás ( mondai, azaz újjászületések sorozatában megvalósuló létfolytonosság) tudatos vállalása, meg-megújuló hullámokban ugyan, de az elmúlt évezredben mindvégig érezteti jelenlétét a nemzet gerincét képező magyar nemesség dokumentált eszmevilágában. Ha a "szkíta nemzeti-népi szertartásrend" mélyebb értelmét, s vele Rasdi asszony és sorstársai végzetterhes helyzetét - féI évszázaddal a "keresztvíz alá hajtás" után - tisztán akarjuk látni, akkor a mondottakat mindenesetre nem árt alaposan fontolóra venni.

Továbbmenve: azt is érdemes kihüvelyeznünk a ránk maradt - bizony, hellyel-közzel igencsak hézagos dokumentumanyagból, mi az, ami közösnek tekinthető ama bizonyos "szkíta bölcsesség" sámáni, illetve manicheista leszármazás-vonalában.

Haladjunk ezúttal is sorjában.

Első tételünk a világos és sötét erők küzdelme, az előbbinek önkéntes áldozatok sorozatában megvalósuló végleges gőzelmével. A hazai táltos-hiedelemkörből a fehér és a fekete táltos szerepének definíciószerû elkülönültsége, a kétféle minőség állatalakban történő, szakadatlanul meg-megújuló küzdelme idézhető ide, egyfajta "fû alatti" továbbélés tanúbizonyságaként. A manicheista vonulat viszont nyíltan, írásban is nyilatkozik erről a kettősségről. Evodiusnál (429 előtt) például ezt olvashatjuk: "Mánész tehát azt mondja, hogy két természet van: az egyik jó, a másik rossz. A jó csinálta a világot, a rossz miatt vált olyanná, amilyen." ( Adam 1969., 71. o.) Thmuiszi Szerapion (350 körül) szerint pedig "...azt mondják a manicheusok: a Sátán testét viseljük, de a lélek Istené. A test így rossz, a rosszból jött elő, a lélek pedig jó, a jóból veszi kezdetét; tehát kettő az őselv és kettő a lényeg; és a két őselv lett az okozó, az egyik a rossz testé, a másik a jó léleké." ( Adam 1969., 59. o.)

Második tételünk így szól: a "szkíta ősbölcsesség" három rétegű (emberszabású) világképében a felső világ a szellemiségnek, a középső a lelkiségnek, az alsó a testiségnek felel meg. A sámánutazások három világrétegéről van itt szó, amelyek a révülés során más más úton-módon közelíthetők meg. A manicheista hagyomány egy kései hajtása, egy bogumil imádság viszont a test-lélek-szellem hármasság meghatározó szerepét emeli ki ebből a jellegzetes kozmikus üdvtörténeti összefüggésrendből.

" Tisztíts meg engem, Istenem!
Tisztíts meg engem, bensőmet-külsőmet.
Tisztítsd meg testem, lelkem, szellemem,
növekedjenek bennem fénymagok,
hogy fáklyává lehessek.
Hadd legyek láng,
hogy mindent enmagamban
s magam körül is mindent
fénnyé válthassak át. "
(Siegert 1985., 61. o.)

Harmadik tételünk: a két őselv konfliktusos kapcsolatából a test-lélek-szellem hármasságon át fokról fokra kibontakozó világ a maga legáltalánosabb érvényűnek, egyszersmind legállandóbbnak mutatkozó kereteit a tizenkét elemû Állatövben (Zodiákus, Napút) találja meg. A sámánszertartások - például az obi-ugorok nevezetes medvetora - során eljárt táncok jellegzetes kéz-, láb-, illetve törzs-mozdulásai rendre ezeknek az évköri egységeknek a jelekké érett folyamatábráit idézik elénk, félreérthetetlenné téve, hogy a szétszórtság hétköznapi állapotából ilyenfajta kereten át, mintegy ennek a sajátos ritmusrendszerére áthangolódva vezet az út a magasabb, illetve mélyebb (teremtés-közelibb) régiók felé. A manicheizmus idevonatkozólag is írásos tájékoztatással szolgál. A ránk maradt szövegekben többször is szerepel, a legkülönfélébb összefüggésekben, az Állatöv, mint az anyagba alámerült fény sajátos szerveződésű működési terepe. Theodor bar Konai (790. körül) ezzel összefüggésben magának a vallásalapító Maninak a nevét is megemlíti, mint aki közelebbi kapcsolatba került a csillagjóslás tudományával, s rajta keresztül az égitestekkel, valamint azok mozgási övezetével, a Zodiákussal. "És a szellemek, valamint a Nap, a Hold és a csillagok imádását is tanította. Sőt a sorsmeghatározás és a horoszkóp dolgában is ügyesnek bizonyult." ( Adam 1969., 77. o.) A Napúttal kapcsolatos tudás fokozatos hanyatlását - al-Biruni 1030. körül írott monumentális India-könyvének egyik utalása szerint - ugyancsak maga Mani panaszolja fel, ekképpen: "Tudjátok meg, hogy a világhelyzet megváltozott és átalakult, és ennek megfelelően átalakult a papság is. Igen, megváltoztak az égi szférák. A papok pedig a csillagképekre vonatkozó tudás területén, ezek körpályáját illetően, nem rendelkeznek már olyan mértékű gyakorlattal, mint amilyenre atyáik még képesek voltak, ehelyett csalással tévedésbe visznek. Csak véletlenül következik be, amit mondanak: gyakran azonban nem történik meg ez." ( Adam 1969., 26. o.)

Negyedik tételünk a reinkarnáció tanára vonatkozik. Bármily meglepően hangozzék is, ez a tanrendszer a samanizmusnak - legalábbis az obi-ugorok körében máig eleven - gyakorlatában a maga teljes kifejlettségében dokumentálható. (Vö.: Schmidt Éva 1993/1-2.) Ami a manicheizmus idevágó elképzeléseit illeti, erre vonatkozólag most elégedjünk meg két rövid idézettel. Az első a nevezetes Acta Archelai -ból való, s így szól: "Ha valaki megöl majd egy kismadarat, kismadár lesz, ha valaki megöl majd egy egeret, ő is egér lesz." ( Adam 1969., 57. o.) A második a Suidas-Lexikon Mánész szócikkében található: "És valamiféle átkos lemerüléseket és éjszakai, törvényellenes együtt hálásokat... végeztetett, egyik testből a másikba való átköltözést és más görög dolgokat tanítván." ( Adam 1969., 78. o.)

Ötödször és végezetül: mindkét vonalon, a samanizmusén és a manicheizmusén egyaránt, ha nem is azonos egyértelműséggel, az egyetlen, igaz Isten (s a vele súlyra-rangra össze nem vethető, hangsúlyozottan nem isteni természetű Anyag) fogalmához, illetve tiszteletéhez jutunk el. A samanizmusra vonatkozó adatokat már 1940-ben közzétette, korrekt forrásadatolással, Kallós Zsigmond, Regösdalaink rejtélye címû tanulmánysorozatának V. kötetében. Eszerint a szibériai és Volga-vidéki térítések során a sámánok így vágtak vissza az őket többistenhitûséggel vádoló ortodox papoknak: "Mi is csak egy Istent imádunk, aki a mindenséget létrehívta; a szellemek, akiket tisztelünk és akiknek áldozatokat mutatunk be, a ti szentjeiteknek felelnek meg, azokat pedig ti is áldozatokkal tisztelitek meg. Miért kárhoztattok hát bennünket?" (A pontosság kedvéért meg kell jegyeznünk: itt nem egyenes idézettel, hanem értelemszerû szövegtömörítéssel állunk szemben!)

Ez a vallomás kísértetiesen emlékeztet kiváló múlt századi történészünk, Szabó Károly, 1878-ban megfogalmazott, a honfoglalás és a Szent István-i térítés közötti időszak magyar vallási helyzetét jellemző mondatára: "...őseink vallása az Egyisten imádásán alapult, kit az általa alkotott természet elemeiben, a tûzben, vízben, levegőben és földben tiszteltek..." ( Szabó 1878., 431-432. o.) Már Szabó Károly is, s az ő nyomán később Badiny Jós Ferenc, mint eme hitbéli sajátosságok előzményére, hivatkozik arra, amit Theophylactus Simocatta , VII. századi bizánci író fogalmazott meg a turkokról: "A turkok tisztelik a tüzet, a levegőt és vizet, a földnek énekeket zengenek; de csak azt imádják és tartják Istennek, aki az eget és a földet teremtette." ( Szabó 1878., i.h.: Badiny Jós 1986., 19., 21. o., 15. jegyzet.)
Ha viszont a turkoknak (fordításban olykor "törökök" formában) nevezett nép későbbi, IX. századi történetére vonatkozó adatokat is figyelembe vesszük - ez idő tájt, mint ismeretes, ez az elnevezés már elsősorban a honfoglalásra készülő, illetve azt végrehajtó, annak gyümölcseit élvező magyarság megjelölésére szolgál a bizánci szóhasználatban! -, akkor ismét kerekre zárul a sámánizmus, illetve a manicheizmus dokumentációjából kirajzolódó kép. A szót most Fehér Mátyás Jenő , a középkori magyarországi inkvizíció történetének kutatója veszi át. " A kievi várban már manicheusoknak nevezi a magyar vezető réteget, tehát Álmos családját, Photius bizánci pátriárka. Eretnekséggel foglalkozó apologetikus iratában seregszemlét tartva a bizánciakkal kapcsolatos népek fölött, 895-ben írja, hogy a kievi törökök manicheista eretnekség hívei." ( Fehér 1968., 138. o. - kiemelések a szerzőtől.)

Rasdi asszony "szkíta nemzeti-népi rítus"-hoz igazodó hitvilága ily módon fokról fokra kezd megvilágosodni előttünk, s vele annak az engesztelhetetlen gyűlöletnek a mélyebb oka is, amellyel a mindig, mindenütt kizárólagosságra törekvő judeokrisztianizmus fanatikus hívei, megingott hatalmukat csalárd módon visszaszerezvén (a fehérvári "béma-ünnepség" brutális szétverésére gondoljunk most!), ellene fordultak. Ez a mint láttuk, kifejezetten hazai gyökerekből táplálkozó hitvilág ugyanis jellegzetesen másként ítélte meg a kereszténység központi tételeit, illetve alakjait, mint a maguk hagyományaira építő zsidó-keresztények. Hogy ez az eltérés például Jézusra vonatkozóan milyen mértékû lehetett, azt éppen a zsidó (a keresztény hittel nem "fertőzött", ortodox zsidó ) hagyományból tudhatjuk meg. Ezúttal ismét Badiny Jós Ferencet kell idéznünk, aki az általa és munkatársai által életre támasztott "Magyar Hit" alapvető tételeit taglalva, a következő, figyelemre méltó megállapítást teszi: "A Magyar Hit tehát elfogadja a talmudi álláspontot, mely szerint Mária - azaz a Talmudban "Mirjam, a hajfonó" - fiát, a mi Urunk Jézust - Nimrud fiának nevezik... (Talmud, Pesachim 94. a. lap. Rasi.) Így a Talmud állítása teljesen megegyezik a Mah-Gar nép hagyományaival, mert az Úr Jézust mi is Nimrud nemzetségbelinek hisszük és valljuk." ( Magyar Hit 1974., 6. o., kiemelések a szerzőtől. - Megjegyzendő: a könyvecske névtelenségbe burkolózó szerzője, Badiny Jós Ferenc, a Mah-Gar nép-nevet a "sumer" helyett, mint annak eredeti névváltozatát használja, s a magyarságot egyenes ágon ebből a népből vezeti le.)

Ha figyelembe vesszük, hogy ezen a leszármazási vonalon a magyar hagyomány Atillát , s az ő közvetlen utódaiként tisztelt Árpád-házi királyokat (köztük a "szkíta vallást" tiltó I. Endrét és a Rasdi-ölő I. Bélát!) is számon tartja, akkor megérthetjük, miként örökítődhetett ez az "apokrif" Jézus-tisztelet a hun-avar-magyar (turk) etnokulturális folyamatosság útján egyenes vonalon a szkíta ősforrástól a "pogánylázadásokig" s tovább, jószerével napjainkig. De azt is megérthetjük, hogy a judeokrisztianizmus egy ilyen Jézus-családfát soha, semmilyen körülmények között sem fogadhatott el, s ezt a merev elutasítást a maga (ószövetségi eredetű) törvényeire hivatkozva abszolút jogosnak is hirdethette - végeredményben ugyancsak a mai napig. És végső soron ennek az egyoldalú döntésnek lett az áldozata sok-sok szerencsétlen sorstársát megelőzve - Rasdi, a "varázslónő".

Budapest, 1993. november 14.
 
 
0 komment , kategória:  Rasdi mesél nekünk  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.08 2018. Szeptember 2018.10
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 90
  • e Hét: 90
  • e Hónap: 18494
  • e Év: 338526
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.