Regisztráció  Belépés
lenke1964.blog.xfree.hu
Három szóban el tudom mondani, mit tanultam az életről: mindig megy tovább. "A világ minden szépségéért sem akarnám elcserélni az egyéniségemet, még a... Varga Lenke
1964.08.18
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/4 oldal   Bejegyzések száma: 31 
Eszembe jártok…
  2018-06-23 06:51:02, szombat
 
  Ahogy elment:

(részlet Fekete István: Napló, Hajnalodik - Fekete Istvánné: Keserves évek c. kötetből)

,,Éreztem, hogy valami rossz jön..., ami be is következett.

Egy éjszaka beszólt a szobámba, hogy ő azt hiszi - orvost kellene hívni. Kató nővérének, - aki szállóvendégünk volt - szóltam, hogy legyen addig mellette, míg én az orvosért sietek, mivel őt telefonon elérni nem tudtam.

Átszaladtam a szomszédos kórházba segítségért. Egy orvosnő - hallva, hogy ki a beteg és hogy milyen súlyos esetről van szó, felkapta táskáját elsősegély nyújtásra, és rohantunk vissza. Közben megérkezett még egy orvos, de Kató sógornőm már ott állt az ajtóban azzal:
- Késő, már lefogtam a szemét...

1970. június 23. hajnala volt..."

**

Álljon itt ma emlékül egyik utolsó verse, melyet fiához írt:

Eszembe jártok...

Eszembe jártok mindig, mint az álom,
Amelyből tűnő az ébredés, mert
A valóság távoli, mint a mesék,
Vagy elmúlt, mint ami nem jön vissza már,
Csak emlék, jaj, bizony, csak emlék.

Pedig mennyire itt vagytok néha,
A szánkon és mélyen a szemünkben,
Gondolataink fodros vizén, vágyaink csónakján,
Leveleitekben s mindenütt, ahol szeretni lehet.
Mélyen a szívünkben.

Európában? Írod, fiam: ,,valahol Európában".
Jó lesz talán Bécsben?
Tupi is ott van, ti csak átrepültök,
Mi meg várunk a repülőtéren,
S ha nem ott, hát az - égben.

(1970)

**

Megjelent a Nemzetőrben, 1970. októberében.

Tartalmazzák az Aranymálinkó (2006) és az Összegyűjtött versek (2008) c. kötetek.
 
 
0 komment , kategória:  Fekete István  
Fekete István: Őszi vásár
  2018-05-21 15:44:59, hétfő
 
 

Illene ugyan tudnom, hogy ez a vásár milyen napra esett, de bizony - nem tudom. Ezt csak Finta Lajos bácsi mondaná meg, ha élne, de nem él már (nyugodjék!), ami elég baj, mert amíg élt, fiatal voltam, most pedig már...

A vásár mindenesetre ősszel volt, amikor a dombok aranyos lángolását mintha vörös borral öntözte volna meg valaki, s a völgyek ködöt ásítottak. Igen, ősszel volt, mert dideregtem egy kicsit, bár új kabát volt rajtam, melyet már a felszállásnál bemaszatoltam kocsikenőccsel.
De nem ezért voltam szomorú. A kabátnak az a sorsa, előbb-utóbb magához vonz valami kenőcsfélét, lekvárt vagy más ragadós holmit, a lónak meg az a sorsa, hogy vásárra viszik és eladják.
Én a lóért voltam szomorú. Fergeteg nevezetű lovunkért, aki a huszároknál is szolgált, és barátom volt.
- Nem etethetjük egész télen, meg sok baj is van vele - mondta apám. - Nyisd ki a szemed, és Lajos bácsit biztasd hazafelé... Nekem más dolgom van.
Igen, Lajos bácsit néha biztatni kellett, mert úgy volt a lacikonyhával és egyéb élvezeti helyekkel, mint a kabátom a kocsikenőccsel: megtalálták egymást, és ragaszkodtak egymáshoz. A Fergeteggel való sok baj pedig onnét származott, hogy a huszárok többször ott gyakorlatoztak falunk határában, és ha gyülekezőre zendült a kürt, Fergeteg szabályosan jelentkezett a sorakozón valamely földmívelő eszközzel, ekével vagy boronával, ami elé éppen be volt fogva. A trombita sürgetően harsogott, s arra már nem volt idő, hogy kivetkőzzék földmívelő mivoltából.
A huszárok majdnem megölelték Fergeteget, az öreg katonaló pedig boldog volt a bajtársak között, és undorral nézett Görbic Pista bácsira, aki izzadtan és felindultan érkezett meg fél óra múlva, ostorral és erőteljes kifejezésekkel Fergeteget, katonát és trombitát illetően.
De én szerettem Fergeteget, tiszteltem vitézi múltját, és rajta tanultam lovagolni, ha Pista bácsi szíve megenyhült, s a lovaglást engedélyezte.
Ezt az enyhülést azonban bizonyos szivarokkal kellett előidézni.
És most visszük Fergeteget a vásárra, mint egy közönséges igáslovat. Fergeteget, aki hűséges volt múltjához, olyan hűséges, amilyen csak egy ló tud lenni.

A kocsi elé Marcsa volt fogva lányával, a Mancival, míg Fergeteg a saroglyához kötve ballagott utánunk azzal a hosszú, könnyed járással, ami a kiművelt paripákra jellemző. Ha kocsma előtt mentünk el, vidáman nyerített, jelezve, hogy katona korában azokon a helyeken szoktak megállni, ahol hosszúra vágott gyaluforgácsot lenget a szellő.
- Okos ló - mondta Lajos bácsi -, szinte kár érte. Hoó! Mindjárt gyüvök!
Mikor egyedül maradtunk, összenéztünk Fergeteggel, aki kérdően nézett rám okos, meleg szemével.
- Mi lesz ebből?
Szégyenkezve húztam meg a vállam, és helyet adtam Lajos bácsinak, aki férfias törkölyfelhőt lehelve érkezett vissza a ragyogó őszi világba.
- Tiszta orvosság! - vidámkodott. - Ilyet nem isznak a papok, de még a püspök se! - Lajos bácsi ugyanis a püspöki méltósághoz csak egészen kiváló törkölyt képzelt illendőnek. Valami azonban lehetett a dologban, mert mire a vásárba értünk, jóság ereszkedett ránk. Megemlékeztünk Fergeteg kiválóságáról és viselt dolgairól. Éppen ezért mérhetetlen méregbe jöttünk, amikor a cigánykupec megkérdezte:
- Mit kóstál ez az öreg bőregér?
Lajos bácsi távozásra szólította fel a kupecet, mert különben kiakasztja a lőcsöt, akkor pedig lepedőben viszik el a kupec földi maradványait.
Ezek után pedig azt mondta, hogy menten szétveti a méreg, ha valami csillapítót nem vesz be. Csak várjak nyugodtan, azonnal jön.

Vártam nyugodtan, és imádkoztam, hogy ne jöjjön senki. Néztük egymást Fergeteggel tanácstalanul és megfeledkezve vásárról és vevőkről egyaránt.
- Maguké ez a ló, kisfiam?
Ott állt újra a kupec egy másik emberrel, aki csizmát és bőrfoltos lovaglónadrágot viselt.
- Nem! - mondtam, nem tudom, miért.
- Maga okos fiú, ugye? - kérdezte a bőrnadrágos, és elővette erszényét. - Látom, jó fiú, ismeri ezt a lovat.
- Hát... ismerni ismerem - és körülnéztem, nem jön-e Lajos bácsi.
- Ne féljen, mi nem áruljuk el - és komolyabb ércpénzt nyomott a markomba -, rúgós ez a ló?
Tétováztam.
- Csak mondja meg bátran.
- Inkább harap - suttogtam -, de rúg is... katonaló volt.
A csizmás szemrehányóan intett a kupecnek.
- Na! Van magának szeme? Köszönöm, kisfiam.
Amikor elmentek, mélyen összenéztünk Fergeteggel, és amikor megláttam, hogy felénk integetnek, más vevőkkel is tudatva Fergeteg rejtett hibáit, leszálltam, és megsimogattam drága barátom nyakát.
- Azt hiszem, nem lesz baj!...

Nem is lett.
Lajos bácsi időnként meglátogatott.
- Na?
- Meg se kérdezte senki.
- Nem baj! Ilyen lovat nem is szabad eladni. Tudja mit, nem is adjuk el. Nem eladó! De erről otthon nem szólunk... mert ugye... ha nem is kérik...
- Persze - és majdnem megcsókoltam. - De Lajos bácsi hozhatna valamit a lacikonyháról, egy kis húst.
Az öreg zsebre vágta a júdáspénzt, és rövidesen ott ültünk a kasban őszi békesség koronájával bűnös fejűnk felett. A meleg hús omlós volt, mint a vaj, a kenyér, mint a kalács, és a bor - igen, erről se feledkezzünk meg -, mint a hűvös arany, ami lángot vetett bensőnkben.

Ezután természetes, hogy az öreg Marcsát nyugdíjaztuk Fergeteg helyére, és csodálatos hangulatban robogtunk ki az országútra, ahol megcsodáltak bennünket a varjak, mert Fergeteg úgy rakta a lábát, mintha díszszemlére mentünk volna.
- Nem danolnánk? - kérdezte Lajos bácsi.
Hát mért ne danoltunk volna? Danoltunk, ahogy vidám vásárosokhoz illik, s a nóta elszállt, mint tűnő uszálya az útnak, időnek, szétterülve a tél felé ballagó őszi mezőkőn.

(1954)

**

Megjelent az Új Ember 1954. november 28-i számában.

Tartalmazzák az Őszi vásár (1962), Ködös utak (1979) és a Tojáshéjdarabkák (2007) c. kötetek.

Tavaszi vásár címmel elhangzott a Kossuth Rádió Kincses Kalendárium című műsorában, 1958. 04. 20-án 15:50 és 16:45 között.
 
 
0 komment , kategória:  Fekete István  
Fekete István: Pünkösd
  2018-05-21 15:28:07, hétfő
 
 

Nem tudom én, miért, de a mi falunkban az Úrnapját jobban megtartották, mint a pünkösdi ünnepeket. Nem arról van persze szó, mintha a pünkösdöt nem tartották volna meg kellő fénnyel és - pihenéssel, de a pünkösdi ünnepeket elhomályosította még egy kicsit a húsvét messze néző ragyogása - áldozócsütörtök is volt közben -, és a pünkösdi ünnepeken jobban benne volt még a karokban, derekakban a tavaszi hajrá fáradtsága. De Úrnapján a kalászba szökkent búzamezőkben hentergett már a szél, s a kertek és szőlők méhzsongásos csendjében vidámabban flótázott a sárgarigó.
Talán az úrnapi sátrak tették fényesebbé és közösebbé az Úrnapját? Nem tudom. Vagy talán csak az én messze emlékeimben látszik ez így? Lehetséges, de az bizonyos, hogy pünkösdkor nem volt semmiféle ajándékozás, semmiféle jókívánság sem kifelé, sem befelé a családban, és még a faluba tévedt koldus is tudta, hogy csak közönséges vasárnapi adományra számíthat.

Mindez azonban nem jutott volna eszembe, ha szombaton nem találkozom Kis Jancsi bácsival, aki a falu hivatásos koldusa volt, egyúttal a búcsújárásban is hivatásos előénekes. Jancsi bácsi általában elég rongyos volt, míg ünnepeken és búcsújáráskor sárga bársonynadrágot öltött, és hosszú somfabotját használta, amely alul hegyes szögben és felül rézkeresztben végződött. Ez a bot talán már magától is eltalált volna Andocsra vagy Segesdre, de pünkösdre elő sem vette - amit nagyon sajnáltam -, és látva Jancsi bácsi rongyait, arra gondoltam, hogy ez igazságtalanság... Miért csak karácsonykor meg húsvétkor kap tőlünk valamit... Különösen karácsonykor, amikor a levetett ruhák, ingek, kalács, egy üveg bor csomagját én nyújtottam át Jancsi bácsinak, s ilyenkor egészen boldognak éreztem magam.
- Valami itt nincs rendben - gondoltam pünkösd előtt való szombaton, amikor a vacsora - kacsavér, aprólék, miegymás - már előrevetette a valódi első osztályú ebéd fényességét.
Jó vacsorához méltó csendesség lebegett az asztal felett, amikor eszembe jutottak Jancsi bácsi rongyai, s ezekkel a pünkösd mostohasága, tehát megkérdeztem:
- Pünkösdkor miért nem adunk ajándékot, édesapám?
Apám letette a villát, megtörölte a száját, rám nézett, s tudtam már, mit fog mondani:
- Magyar ember, amikor eszik, nem beszél...
Hát ezt is mondta, aztán vacsora végéig hallgattunk, de nem szidott össze, hanem azt mondta:
- Nem szokás...
- Pünkösd nem olyan nagy ünnep, mint a karácsony?
- Tulajdonképpen akkora. Honnan jutott ez eszedbe?
- Kis Jancsi bácsival találkoztam. Csupa rongy volt az inge... Azt mondja, beteg is volt...
Erre nem válaszolt senki.
- Hát - mondta később apám -, nem szokás... - aztán felállt, mintha valami eszébe jutott volna, és kiment. A vacsora pedig valahogy befejezetlen maradt...

Apám elment az istálló felé, s nagyanyám később azt mondta:
- A lámpát égve hagytam, olvasgathatsz, kisfiam.
Ez annyit jelentett, hogy egyedül akar maradni anyámmal, hát nem is tétováztam, mert én is egyedül akartam lenni.
Nálunk a vacsora mindig korán volt, s amikor kimentem a külső folyosóra, még inkább kései alkony volt, mint este. A fák már elvirágzottak a kertben, mégis mintha édes rügyszagot hozott volna a szél, összekeveredve a korhadó szalma s a rét hűvös füstszagával.
Apám az udvar végén az istálló előtt magyarázott valamit Pista bácsinak, aki kocsis volt, tehenes és mindenes, de az én szememben kiváló szánkófaragó, csapdaállító lószőrfonó... és tudója minden dolognak, egyszóval a barátom, aki néha fel engedett ülni valamelyik lóra, s ezen nagylelkűségét a vendégszivarokkal ,,honoráltam"...
Apám még mondott valamit, és Pista bácsi bólintott, majd legyintett, mintha azt mondta volna, hogy nem kell több magyarázat, a dolog el lesz intézve...
Azután apám kiment az utca felé, Pista bácsi pedig az istállóba.

Egyedül maradtam a homályban, s ekkor valami gondolat lepett meg, ami nem lehetett tiszta ügy, mert körülnéztem, mint aki egyedül akar lenni... Aztán elindultam a pince felé. A házban csend, csak a szívem dobogott..., amikor lesurrantam a kopott lépcsőkön. Kitapogattam az ajtónyílást, s onnét már sötétben is megtaláltam a homokba fektetett borosüvegeket. Egyet a hónom alá nyomtam, aztán fel a lépcsőkön.
A külső folyosón csend, de valahonnét mintha lovas közeledett volna sebes vágtában..., és szinte vártam, hogy mikor fordul be az udvarra, amikor kicsit megnyugodva kivilágosodott, hogy a dobogást nem ló okozza, hanem a szívem...
- Hű, de megijedtem - gondoltam, aztán teljesen megnyugodva aldugtam az üveget a lugas indái közé, és bementem a házba.
- Lefekszem, nagymama...
- Jól van, kisfiam - mondta, aztán jobban megnézett. - Nincs valami bajod? Olyan rossz színed van...
- Álmos vagyok...
Nagyanyám fejcsóválva nézett utánam, én pedig pár perc múlva mélyen aludtam, de azzal az elhatározással, hogy még sötéttel felkelek. Abban az időben nagyanyámmal laktunk egy szobában, s ennek a korai kelésnek semmi akadálya nem volt, mert nagyanyám nagyon mélyen aludt.

És bizonyos idő múlva - ami nagyon rövidnek tetszett - felébredtem. Nagyanyám vidáman fújta a kását, én pedig hónom alá csapva ruháimat, cipőmet, kisurrantam a konyhába, ahol a vekker három órát mutatott. Pár perc múlva már az utcán voltam, aztán a kertek alá kerültem, és egyvágtában loholtam, kezemben a borosüveggel Jancsi bácsi ,,lakása" felé. Írhatnám persze azt is, hogy Jancsi bácsi ,,háza" felé, de minek írjam? Jancsi bácsinak nem volt háza, mert Jancsi bácsi nagyon szegény emberek rokona volt, aki az istállóban lakott egy Vica nevű jól táplált tehén tőszomszédságában. Vicán kívül még csak patkányok laktak az istállóban, akiket utáltam...
De akkor erre nem gondoltam, mert Jancsi bácsi már derűsen fogta kezében az üveget a meggyújtott olajmécses mellett, és szeme olyan éber volt, mintha nem is aludt volna.
- Nohát - mondta -, hát igazán, majd mondd meg otthon, hogy...
- Jancsi bácsi! - ijedtem meg. - Nem mondok meg semmit, mert ezt a bort én... csak úgy hoztam.
- Ilyent nem isznak a papok - vált meg hosszabb furulyázás után az üvegtől, s gyakorlott mozdulattal az ágy alá dugta, amikor csattant kívül a kiskapu...
- Bújj el valahová - suttogta -, hátha ide gyün...
Megrettenve kerültem meg Vicát, és - a patkányokra gondolva - egy kis irtózással bújtam a jászol alá, miközben Jancsi bácsi elfújta a mécset.
- Szép pünkösdi jó reggelt - mondta valaki, és ijedtemben még a patkányokat is elfeledtem, mert a hang Pista bácsi hangja volt.
- Hajnal van még, Pista fiam - ásított Jancsi bácsi. - Mi jót hoztál?
- Csak ezt a kis bort, Jancsi bácsi, meg egy kis csomagot. Valami ruhaféle van benne...
- Nahát! Fiam, igazán... Tedd le, fiam, oda a ládára. Aztán mondd meg, hogy...
- Nem mondok meg semmit Jancsi bácsi, csak annyit, hogy amit rám bíztak, átadtam. A bort a gazdám küldi, a ruhafélét meg az asszonyok, de alighanem egyik se tudja a másikról, hogy küldtek magának valamit... Szóval ne köszönjön meg semmit! Érti!?
- Micsoda népek, micsoda népek - s Jancsi bácsi a gyújtó után kotorászott.
- Ne gyújtson világot, Jancsi bácsi. Sietek haza, a magam jószágát is el kell látni... Aludjon, hiszen alig hogy világosodik.

*

Igaza volt Pista bácsinak, mert csak akkor világosodott, amikor már hazaértem. Mélyen aludt még a ház, amikor - a konyhában levetkőzve - besurrantam nagyanyám szobájába. És amikor már újra felmelegedtem az ágyban, csak akkor kezdtem el gondolkodni, s gondolataimban valami végtelen csend és valami végtelen jó érzés ringatott álomba, de mintha ennek az örömnek semmi előzmény nem lett volna.

*

Azóta tudom, hogy pünkösd valóban első osztályú ünnep, amely nem múlhatik el soha, mint ahogy nem múlhatik el a Szeretet, s nem múlhatnak el azok sem, akiket szerettem, s akiket az emberi lélek múlhatatlanságában örökké szeretek.

(1965)

**

Megjelent az Új Emberben, 1965. június 6-án.

Tartalmazzák az Emberpor (2003) és a Sárgaréz patkók (2007) c. kötetek.
 
 
0 komment , kategória:  Fekete István  
Fekete István: A tyúk
  2018-05-13 17:01:18, vasárnap
 
  Fekete István: A tyúk

Egy levéllel kezdődött, ámbár abban szó sem volt róla. Benne csak ez állt: egyik rokonunk ekkor meg ekkor átutazik Budapesten és menjen ki valaki" az állomásra, mivel csomagot hoz. Nem szeretem az ilyen határozatlan meghatározásokat, mert annak rendesen az a vége:
- Maga úgyis szeret korán kelni...
Ez a Maga" én vagyok. Szeretek korán kelni, amíg nem kell, de amint elő van írva, azonnal nem szeretek. A nevezett vonat valamikor hajnali négy óra tájban érkezik - természetesen - a Keletibe. Azért oda, mert ennél távolabbi állomás hozzánk nincs. Ha Rákosfalván laknánk, nem kétséges, hogy összes átutazó ismerőseink Kelenföldre érkeznének. Már bele is törődtem, bár a Keleti megközelítése hajnalban nem olyan egyszerű. Éjszakai villamos - nagyon helyesen nincs, így a szolgálati kocsival utaztam, és fájó szívvel pislogtam a Déli, valamint a Nyugati indóházakra", amelyeket átutazó ismerőseink elkerülnek.

A rokon asszonyság - természetesen - az indulási oldalon várt, azaz keresett, úgy okoskodva: amint leszállt a vonatról, megszűnt érkező utas lenni, tehát lehet annyi eszem, hogy ott nem is keresem. Sajnos, nem volt. De azért egy órán belül csak megtaláltuk egymást, ami az érkező és induló vonatok zűrzavarában szerencsének mondható. Örültünk, s ezt az örömet a tekintélyes csomagok bennem majdnem lelkesedéssé fokozták. Az például, amelyet vidáman felkaptam, olyan súlyos volt, hogy Gödöllőre is kiutaztam volna érte.
- Nem nehéz? - kérdezte kedves rokonunk - a fehérneműm van benne. Hosszabb időre megyek.
A csomag majdnem kiesett a kezemből, olyan nehéz lett egyszerre. Alig tudtam megvigasztalódni, amikor reggelizés közben azt mondta: meg fogunk lepődni, milyen kedves ajándékot gondolt ki számunkra.
- Száz tojást hoztam, legalább százat... de hogyan!? Ebben a kis szatyorban...
A szatyrot felbecsülni - ahogy mondani szokás egy pillanat műve volt. Benne csak mint rántotta férhetett volna el száz tojás, ezért úgy mosolyogtam, mint akinek semmi kedve a mosolygáshoz nincs. A szatyrot fekete kendő borította, s a rokon egy szobor leleplezéséhez méltó áhítattal bontotta meg a leplet.
A szatyorban egy kis kendermagos tyúk ült. Körülnézett a resti neonfényében és tyúknyelven valamit mondott, utána rögtön ásított.
- Na, mit szól hozzá? Ez a tyúk minden nap tojik és még csak most kezdte...
Nem tudom, mit mondtam. Nem tudom, miként vágtam csodálkozó, lelkes és elismerő képet a meglepetéshez, de azonnal megállapítottam: hálátlan és aljas farizeus vagyok, mert a tyúkot legjobban szerettem volna a falhoz vágni, vagy legalábbis felkelni és hűtlenül otthagyni.
A rokon nő már régen elutazott s mi még mindig ott ültünk kettesben, amíg a pincér finoman nem figyelmeztetett, hogy a tyúkomat vagy vigyem el, vagy takarjam le, mert ez - étterem.
A tyúk - úgy látszik - szerette a társaságot, mert azonnal kikezdett a pincérrel és később a villamosok utazó közönségével. A rokon elvitte a leplet s én ölemben a szatyorral - elkeseredetten állapítottam meg, hogy ennyi állatbarát sehol a világon nincs, mint Pesten. Rettegek a feltűnéstől. De nem lehetett elbújnom, mert a tyúk minden leszállót, felszállót hangos káricálással üdvözölt és a kalauznő fényes ollóját is megcsipkedte...
Végre leszálltunk s akkor megfenyegettem a tyúkot, hogy vagy csendben lesz, vagy elhallgatom a száz tojást és akkor fazékba kerül.
De nem hallgatott el és - nem röstellem - mire hazaértünk, én voltam megfőzve. Hogy miket mondott kotyogó, káráló tyúknyelven - nem tudom, de benne volt az elhagyott rét, a napsütéses udvar, a kútgém és a szénáspajta, a csalán a kerítés mellett, a gólyafészek a kéményen... benne volt az elhagyott táj s a fakadó ribizlibokrok, benne volt minden, s akkor már éreztem, hogy ebből a tyúkból nem lesz leves soha.

Nem is lett!

Egy kosárban alszik a faházban, minden nap meglátogatjuk, elbeszélgetünk vele, kézből etetjük, és nem múlik el nap, hogy hol itt, hol ott tojást ne találnánk utána. Válogatott, szép, valódi teatojásokat"...
Igen, már a huszonnegyediknél tartunk, s a Közért érdemes vezetője nem tudja elképzelni, miért veszek minden nap egy tojást. Csak egyet. Aztán eltüntetem róla az áruló számozást...

Mert tojni, amióta megvan, nem tojt még egy darabot sem.

(1951)

**

Megjelent az Új Emberben 1951. május 13-án. Később Száz tojás címmel a Napló közölte 1965. szeptember 26-i számában.
Száz tojás címmel a Képzelet és valóság (2002) tartalmazza. A tyúk címmel a Tarka rét (1973) c. kötetbe került bele.
 
 
0 komment , kategória:  Fekete István  
Fekete István: Május
  2018-05-13 16:58:19, vasárnap
 
  Fekete István: Május

Elmúlt már a hejehuja az erdőn. A csapongó nászrepülések vidámsága elszakadt, mint a hegedűhúr hajnaltájon. A madárszívek ablakán hűvös józansággal bepillantott a fészek gondja, az anyaság aggódása, és ha szól is a madárdal reggel vagy alkonyattal, az már nem a régi, felelőtlen ujjongás, hanem vagy a hála vagy a kérés vagy a panasz nótája.
Hiszen nem mondom, a hímje még most is felrikkant, hogy így meg úgy, vagyunk mi még olyan legények... de ha meglátják a fészken ülő asszonykák aggodalmas, lázas szemét, egyszerre elhallgatnak, vagy csippannak bocsánatkérőleg, hogy ők azt nem ,,úgy" gondolták, és nagyon csodálkoznak, hogy a feleség egy pillanatig is kételkedett az ő komoly mivoltukban. Ez igazán nem szép!... Egyébként pedig: tessék, itt van ez a felséges kukac...

És árnyékos, titkos lett az erdő. A szél csak a tetején borzong végig, és ha szét is nyitja a fák boglyas fejét, összecsukja megint, mert nem illik beleskelni más mindennapi életébe.
Ilyenkor hamvasabbak az erdők, éberebbek az éjszakák. A békamuzsika zsongása harmonikázva verődik házunk falának, és lehull a földre. Elgondolom, hogy ha e sok hang mind hangjeggyé válna reggelre, kocsival kellene elhordani a házunk mellől...
Hát ilyen bolondokat gondol néha az ember, és hallgatja az éjszakát, amikor egyszer csak a szomszéd kéményen elkezd kelepelni a gólya.

Lehet, hogy ez a békáknak szól, de lehet valami éjszakai ájtatosság is, melyre felébred az asszony.
És megszólal:
- Hallja, hogy kelepel a gólya?
- Nem, nem hallom... egyébként is alszom...
- Jó, jó! Egész nap nincs itthon, és még ilyenkor sem akar beszélgetni... Erről jut eszembe, hogy Zoltán bácsinak kellene egy őzgerincet küldeni.
- A gólyakelepelésről az őzgerinc? Nagyon logikus...
- Mindegy. Most megbeszélhetjük...
Sóhajtottam. Legyünk túl rajta.
- Az nem megy olyan könnyen - mondtam. - Tudja, hogy válogatok. Nekem nem a hús a fontos...
- Márpedig Zoltán bácsinak csak valami fiatal ,,dolgot" lehet küldeni...
- Küldjön neki friss tojást... ez még egészen embrionális...
- Nagyon szellemes, de én már megbeszéltem Gyurival. Van egy tavalyi bak. Sánta. Olyan nagyokat lép... sajtárba... vagy hogy is mondják... a ló szokott úgy...
- Csöbörbe...
- Igen, igen!
(Gyurit ki fogom oktatni! Járt az erdőn egy kis bak, mely hurokba lépett talán, vagy másként megsértette az egyik hátsó lábát, mert magasra felkapta minden lépésnél, mint cseberbe hágó ló. Úgyis elhatároztam, hogy meglövöm, de nem szeretem, ha az asszony úgy rendelkezik a vaddal, mintha azt mondaná: ,,Mari, ezt a kakast reggel ölje le...")
- Jó, majd meglátom... - És szuszogni kezdtem, mint akire azt mondják, hogy ,,egészségesen alszik". Feleségem azonban nem hagyta magát.
- Holnap kimehetünk. Vasárnap van. Kocsival becserkésszük...
- Jó! - ásítottam és bevackoltam, jelezve, hogy a továbbiakban egyedül akarok maradni az éjszakával, a békamuzsikával és gondolataimmal, melyek visszanéztek rám az ablakból, és elszaladtak a patakpartra, hol békák és felhők úszkáltak a víz csillogásában; felszálltak a gólyafészek peremére, hol fél lábon álmodozott az öreg gólya, és csak puska kellett volna a vállára, hogy olyan legyen, mint egy gránátos, ki lőportornyot őriz; aztán visszaszaladtak hozzám, hogy elmondják: mit láttak, de már csak álmaim közé értek.

Másnap kedvetlenül húztam ki a puskám. Mondom, nem szeretem az ilyen gerincvadászatot, pláne ha megrendelik. De a feleség nem nyughatott. Csak menjünk! Holnap feladja a gerincet, holnapután ott van.
Mentünk. A nap már alkonyatra hajolt, és aranyos küllői felértek az ég tetejéig. Az úton porfelhő úszott, a mélyedésekben még csillogott az áprilisi rengeteg eső, de másutt már lázasra cserepedett a föld a májusi szárazságtól
Az erdőben pedig szúnyogfelhők. Ennyi szúnyog talán sose volt erre. A tocsogókban megállt a víz, és szépen szaporodtak szúnyogék. A lovak nyaka feketedett tőlük. Csípős megjegyzéseiket azonban tőlünk sem sajnálták...
Az egyik vízállásról vadkacsák rebbentek fel. Csupa gácsér. Itt kaszinózhattak a betyárok, amíg a szegény asszony feje fő a fészek gondjaiban.
Az erdőben lassan árnyék nőtt a földből, csak a fatetőkön járt még világosság. Szúnyogék pedig belénk szerettek. El nem maradtak volna világért sem. Vidáman döngicséltek felettünk, és lakodalmat csaptak a fülünk hegyén.
- Ne hadonásszon - szóltam feleségemre -, mert minden vad elriad.
- De akkor megesznek a szúnyogok... - méltatlankodott.
- Mi, illetve Zoltán bácsi, megesszük az őzet, minket a szúnyogok, a szúnyogot a fecske, a fecskét a sólyom és így tovább. Ez a természet örök körforgása, melybe nem szabad beleavatkozni.
- Hát én nem bánom! - veszekedett. - Én nem körforgok, és nem engedem magam kiszipolyozni. Máskor nem volt itt ennyi szúnyog...
- Ezek még csak kis fiaszúnyogok - vigasztaltam -, egy hét alatt megnőnek. Mi lesz itt akkor! Hajaj!
- No, nem is jövünk ide se többet! - mérgelődött.
(Hála isten! Most már tudom, mire jó a szúnyog. Eddig hiába törtem a fejem.)

Az erdő csendesedett. Egy-egy legelésző sutát láttunk, de a kis sánta bak nem mutatkozott. Egyszer aztán... az egyik tisztás szélén ott csipeget a kis sánta, és emelgeti hátsó lábát, mintha dróton rángatnák.
A kocsi megáll, és én szinte sajnálkozva emelem fel a puskát. Egy öreg bakot szépen belopni - igen! De egy ilyen tacskót kocsiról lelőni, amikor olyan bizalmasan néz két fényes szemével...
Már majdnem meggörbítettem az ujjam, amikor megszólal a kocsis:
- Tessék hamar leszállni...
Megőrült ez?
- Gyorsan, kérem, mert elsüllyedünk...
Ekkor már magam is láttam, hogy hiba van. A rudas szó nélkül lefeküdt, a nyerges pedig készült elmerülni. A kocsit a feneke fogta meg. Persze ugráltunk le ész nélkül, feledve bakot és szúnyogot.
Mindez az erdőnek egy teljesen száraz helyén, hol évekig jártunk, és most sem látszott egy csepp sár sem. A sok eső azonban alámosta, az araszos száraz réteg alatt feneketlen lekvár. Ember vidáman járhatott rajta, de lovat, kocsit már nem bírt el.
A lovak kapálództak, az istrángot megfeszítették, levetni nem lehetett, tehát neki a bicskát, mielőtt még valamelyik eltöri a lábát.
Mit részletezzem? A lovakat egy óra alatt kihalásztuk, további egy óra alatt a kocsit. Közben a rúd eltörött, a szúnyogok pedig dagadtra szórakozták magukat.
A kis bak vidáman kapkodja a lábát ma is, Zoltán bácsi édes reménységgel gondol a gerincre, amit eddig már el is felejtett volna. Feleségemnek van egy rémes témája, melyet már téli estéken, hangulatlámpa alatt, ,,Halálveszély az ingoványban" címmel fog barátnőinek előadni, én pedig örülök, hogy a lovaknak nem lett semmi bajuk.
Szóval mindenki elégedett.
Hát nem csodálatosak a sors útjai?

Volt azonban egy szép bak ebben a májusban, mely elindult felém. Közben... de hát ez nem így kezdődik. A bak reggel hétkor indult el, mi pedig háromkor.
Akkor kezdett hamvasodni az ég, és színe lenni a falevélnek. A patakban szóltak a békák, az erdőben a fülemülék. Egyébként vendégségben voltam, és egy órakor feküdtünk le. Ehhez mért bambasággal pislogtam, és csontjaim szinte csikorogtak az álmosságtól.
Ballagtunk fel a hegyre. Csendesen.
- Könnyű magának - mondtam később az erdőőrnek -, kialudta magát...
- Vendégség volt nálam - szuszogott -, kettőkor feküdtem le.
Erre megnyugodtam. Nekem kell erősebbnek lennem... egy órával...

Amikor felértünk az élre, megálltunk. A völgyben álmos párák úszkáltak. Körülöttünk bokros sarjerdő. Millió zöld bokor. Vajon melyik mögött hallgatódzik az az öreg bak, melynél szebbet a ,,legöregebb emberek sem láttak"?
Itt cserkészetről szó sem lehet. Meredek, kavicsos oldal, zörgő avar. Várni kell.
Leültünk. Márpedig katonaviselt embernek illik tudni, hogy amíg áll az ember, nehezen alszik el, de ha leül...
Közben feljött a nap, ragyogott a harmat, és kinyitotta szemét az erdő. Így kellett lennie, mert így volt, amikor - felébredtünk.

A zöld tengerben azonban nem változott semmi. Sehol egy megnyugtató vörös folt, így a messzelátóra sem volt szükség, hogy bak-e az illető.
Békés, nagy csend volt. Ekkor a túlsó oldalban megmozdult valami. Errefelé, úgy látszik, még nem vedlettek meg az őzek, mert barna volt a csuhája. Messze volt még, de csak őz lehetett. Az is volt! Nagy testű bak. Az agancsát nem lehetett jól látni, mert mindig takarta valami.
És jött felém. Jött, jött! Már kétszáz lépés... már százötven... már csak százharminc...
De miért siessek a lövéssel? Idejön úgyis a sózóra, amely alattunk van kődobásnyira. Hiszen ezek a vadász legszebb pillanatai. Jön... jön! Még nem láthat bennünket, s ezekben az izgalmas pillanatokban annyi szép megfigyeléssel lehet gazdagabb az ember.
Miért siessek? Ez a bak az enyém! Szép, sőt kapitális agancsát főhelyre teszem a többiek között. Uram bocsáss... talán még a kiállításra is elküldöm! Miért ne küldeném el? Elküldöm. Megnézheti akárki! Meg is nézi. A vadásztestvéreknek felcsillan a szemük. ,,Láttad? - mondják. - Ez az ember nemcsak firkálni, de vadászni is szokott..."

A bak pedig jött, jött... A gerincét pedig - üsse a kő! - elküldöm Zoltán bácsinak... Huj, azt a keserves mindenségét!
Rohan a bakom. Viszi a trófeát. Viszi a gerincet! Kapkodok. Hol itt bukkan fel egy tizedpillanatra, hol ott. Aztán csak ott... aztán sehol...
A vadőr a fejét vakarja, én pedig megjöttem a kiállításról.
Később pedig vállvetve szidjuk a nyulak terjedelmes atyafiságát, mert egy nyúl volt az oka mindennek. Amikor már emeltem a puskám, a bak lába előtt kiugrott egy mennykő nagy nyúl, és úgy megijedtek egymástól, hogy még talán ma is futnak.
Egy darabig mérgelődtem még, de aztán megbékített az erdő.
A gyalogút puha, zöld tenyerét tartotta elém, hogy lassan járjak, mert a fészekben megijednének a kicsinyek, a visszacsapódó zöld gallyak simogatva utánam sóhajtottak, hogy nem olyan nagy baj az, mert itt lesz az a bak máskor is.

A patak sietve bukdácsolt mellettem, és megkérdezte, nem küldök-e a Júniusnak valami üzenetet, mert ő elibe siet, és ha valami hírt kellene vinni, csak szóljak.
Szívesen elviszi!

(1937)

**

Megjelent a Nimródban, 1937. június 10-én és Májusi bakok címmel a Vadászlap 1943. júniusi számában.

Tartalmazzák a Barangolások (1968) és a Vadászok (2009) c. kötetek.
Májusi üzenet címmel a Vadászatok erdőn, mezőn (1987), Májusi bakok címmel az Öreg utakon (1941), Májusi őzbakok címmel pedig a Köd (1960), Ködös utak (1979), és A három uhu (1997) c. kötetekben található.

**
 
 
0 komment , kategória:  Fekete István  
Fekete István: Lótusz
  2018-05-04 08:53:03, péntek
 
 

A lótuszvirág a tündérrózsafélék családjába tartozik. Megtalálható Afrikában, Indiában - ahol szent virág, és vallásos tisztelet veszi körül -, de megtalálható hazánkban is több helyen, például Hévízen.

Nem tudom, hogy idegen országokban is őrzik-e, de nálunk ritkaság, így a hévízi gyógystrand múlt századbeli deszkaépületén az egyik felírás így hangzik: Lótuszt tépni tilos. A másik tilalom a dohányzás ellen szól.
Nem tagadom, nagyon szeretek kihágni, így feltettem feleségemnek a kérdést, hogy: vagy cigarettára gyújtok, vagy lótuszt tépek. Természetesen: neki!
- Csak gyújtson rá - mondta valami végtelen fitymáló mozdulattal -, régen volt az, amikor maga virágot lopott nekem...
- Vagyok én még olyan legény...
Erre már nem is szólt, csak belebújt abba a kalodába, amibe az úszni nem tudók kapaszkodnak, és elevezett a forrás felé, ahol állítólag (én nem léptem le) negyven méter mély a víz. Rossz volt nézni.

Nem is néztem sokáig, mert egy vezérigazgató külsejű úr ereszkedett a vízbe - közvetlenül a gyönyörűen kinyílt lótuszvirág mellett - és mint a vezérek általában, egyetlen, de nagyon határozott mozdulattal leszakította a virágát. Jó hosszú szárral.
- Elvira, ide nézzen!
Az Elvira nevezetű hölgy nemcsak odanézett, de fel is ugrott, és a deszka széléről dühösen sziszegte:
- Aladár, dobja vissza a virágot...
- De mért, Szívem? - és Aladár körülnézett vidáman. - Magának szedtem.
- Dobja vissza!
Aladár megérezte, hogy a virággal valami baj van. Ötven szempár figyelte már, ötven olyan szempár, amelynek gazdája irigyelte Aladártól a lótuszt. Én voltam az ötvenegyedik.
Aladár tehát óvatosan visszaeresztette a virágot, és már mind az ötvenegyen dühöngtünk, hogy megússza a dolgot, amikor egy fekete pápaszemes férfi szólt le a korlát mellől:
- Uram, tessék kijönni a vízből!
- Mért menjek ki?
- Ön lótuszt tépett, tessék kijönni!
- Nem megyek. Jöjjön maga be, ha valami dolga van velem...
- Jó! Akkor csendőrt hívok! - és elment.
Aladár úgy tett, mint akit ,,nem érdekel" a csendőr, erélyes karcsapásokkal úszott pár métert, de aztán kimászott, s ekkor semmi sem volt rajta, ami vezérigazgatóhoz hasonlított.
A csendőrrel nem lehet viccelni - ez volt Aladár arcán -, és eltűnt e dolgot elintézni.

*

A lótuszvirág pedig feküdt a vízen. Még talán nem is érezte, hogy leszakították, amikor én - az ötvenegyedik - odaléptem mellé és felemeltem.
- Hát ezt ki szakította le? - kérdeztem csodálkozva, és - ,,mit sem tudva a dologról" - a kabinosasszony asztalára tettem.
- A vízben találtam...
- Tudom - és nevetett -, az az úr most fizeti a büntetést.
Ötven szempár irigyen figyelt, azért csak úgy súgtam:
- Tegye el, lelkem... - és olyan mozdulatot tettem, ami a világ minden nyelvén fizetést jelent.

És hazavittem a lótuszt, vizes fürdőnadrágomba csomagolva. Ebéd előtt elpiszmogtam az időt, és amikor végre egyedül maradtam, vázába tettem a virágot.
Az ebéd úgy folyt le, mint máskor, csak amikor a második fröccsöt rendeltem, feleségem megjegyezte, hogy a sok folyadéktól elhízok, szívem megerőltetem és felesleges kiadás - bár ő nem sajnálja...
Úgy ültünk egymás mellett, mint ahogy tizenhárom éves házasok ülni szoktak. Igaz, meleg is volt nagyon...

Aztán felmentünk a szobánkba.
Az ablakon besütött a Nap, és ragyogó kévéjében ott állt a Virág!
Csend.
Szép pillanat volt! Feleségem arca felragyogott, mint mátkaságunk óta sohasem. Átölelt, és cinkos nevetéssel súgta:
- Lopta? ...
- Loptam!... - és kidüllesztettem a mellem.
- Akkor maga most: tolvaj?
- Én igen!
- Nahát! Maga mégiscsak nagyon rendes ember.

Azóta keresi a kedvem; nem számolja, hány cigarettát szívok, karöltve járunk esténként (ebben a melegben), az újságot az éjjeliszekrényemre készíti, és amikor a pincér megjelent a szokásos két deci fröccsel, szigorúan nézett rá:
- Három deci bort hozzon, Gyula, és ásványvizet...

**

Megjelent az Esti Újságban, 1942. szeptember 5-én.
Tartalmazzák A magam erdeiben (2000) és az Útra kelünk (2008) c. kötetek.
 
 
0 komment , kategória:  Fekete István  
Fekete István: A nád (részlet)
  2018-05-04 08:51:43, péntek
 
 

... Az iszap megpezsdült a víz alatt, mint a méhkas, amikor csepegni kezdenek az ereszek, és a harkály ünnepi ébresztőt dobol az odvak oldalán. Hogy mitől pezsdült meg, azt nem lehet pontosan tudni. Talán a fény szellemétől, vagy a meleg jóságától? Vagy mást is hoztak ismeretlen sugarak ismeretlen világokból? Mit hoztak, ami nem égett el a csillagok kohójában, és nem fagyott meg a névtelen űr méretlen hidegében? Csak a szívek dobbanását hozták, vagy kész sorsokat? Csók volt ez az érintés, vagy ostor?

Az iszap mindenesetre megmozdult. Kis rákok nyüzsögtek barna szőnyegén, , és a vízen korcsolyázni kezdtek a pókok. A halak koporsója megnyílt, és kiderült, hogy bölcső volt tulajdonképpen, amit látni is lehetett éledező mozdulataikon. A békák kimásztak a partra, mint a lábadozó beteg, és átsüttették a nappal dermedt bőrüket, és a folyók által hozott gyökerek és torzsák éppen addig engedték sodorni magukat, ameddig kellett. Ott leültek és vártak. A lenge sásgyökeret kivitte a víz éppen a partra, míg a nádtorzsát már előbb elejtette. A szél egész hosszában elterülve aludt a domboldalon, így nem mozdultak a hullámok, s amikor mozogni kezdtek, a gyökerek már megkapaszkodtak az iszapban. Valami húzta őket le, és valami húzta őket fel, de a gyökerek nem mozdultak, mert lassú lüktetés indult el bennük, csörgedezése a nedveknek, szívása a vágynak, áramlása a kielégíthetetlenségnek. A hajszálgyökerek élelmet küldtek valami zsarnoknak, aki még nem is volt, de vajúdott már, mert vastagodott a gyökér, szenvedett és meghasadt. Az új hajtások fúrták magukat felfelé, valami meleg ragyogás felé, ami fent volt, de amit iszap és rothadás, szenvedés és sóvárgás nélkül el nem érhettek, és nem is kívántak volna soha.

A tavirózsa indájának már könnyebb dolga volt: csak hentergett a víz színén, és úgy pattogtak ki rügyei, mint a bolhacsípések a kutyán. Őt nem érdekelte az iszap, a föld, nem volt állandó természetű, úszott erre, arra, és vidáman szült, mint amilyen vidáman elmúlni is tudott. A nap pedig szitálta, egyre szitálta meleg aranyát a vízre, amiről most már egyáltalán nem lehetett tudni, hogy kék-e tulajdonképpen vagy zöld, van-e neve ennek a színnek, ami nem is szín, hanem fény, amit a tó elnyel és visszaad, összetör és összerak, minden pillanatban más, és minden pillanatban ugyanaz.

A tó élt!

A hold nőni kezdett ebben az időben, és a vadkacsák hallgatták már, hogy kopogtatnak-e a kicsinyek a tojásokban, és elteltek megelégedéssel, mert tudták, hogy a fiókáknak a telihold a megerősítőjük, mert a fogytára kelt tojásból nem lesz semmi.
De tudta ezt a hold is, és - bár nem tehetett mást - el volt telve saját jóságával, és úgy járt az éjszakában, mint egy kedélyes nyári vendéglős, akinek hatósági engedélye van szerelemtanyát tartani.

S az öreg rom, aki már nappal is aludt néha egy keveset, egy este arra ébredt fel, hogy:
- Ung... ung... kvekvekve! - megzendült a békaszerenád, jelezve, hogy a békaszívek tele vannak dallal és szerelemmel.

Csodálatos éjszaka jött akkor, és nem is aludt senki egy szemhunyást sem. Meleg volt az ég, meleg volt a föld, s a rom párkányán leselkedő bagoly szemében benne volt az ég és a föld s a tó mélyén rengő csillagok. Sötét volt minden, mégis látni lehetett, mert a sötétség bársonyában ébren volt minden szín és minden fény. Nem mozdult semmi, nem zörrent semmi, mégis mintha nevetés lett volna a levegőben és sírás a mélyben. Testtelen álmok álmodtak önmagukról, minden kő érezte önmagát és önmagában minden mozgást és minden mozdulatlanságot.

Telt, telt az éjszaka, aztán egyszer csak fogyni kezdett és szétfolyni a völgyekben. De nem állt meg semmi, és nem indult el semmi. Minden önmagában volt. A vár a hegyfokon, s a bagoly a rom párkányán.
És hajnal volt.
Mióta?
Mindig!
A keleti égen ott volt már a nap, a nyugati égen ott volt még a hold, mert látni akarták a láthatatlant, hallani a hallhatatlant, és érezni a végtelenséget.

Az öreg vár ekkor lenézett az öböl tükrébe, és megreszketett. Üreges, vén szemét lehunyta a Láthatatlan előtt, mert a tükörben egy lány és egy fiú árnya találkozott, három szál nád hajlongott a kisasszony ablakában, és tavirózsa nyílt az udvarán.

**

Megjelent a Köd (1960), A három uhu (1997) és Az erdő ébredése (2008) című kötetekben.
 
 
0 komment , kategória:  Fekete István  
Fekete IStván: Juli néni
  2018-05-04 08:50:46, péntek
 
 

Juli néni - dolga végeztével - eljár-kél a városban, amíg indul a kocsi vagy a vonat, ámbár inkább a kocsi, mert az nem kerül sokba, azaz - valljuk meg - nem kerül semmibe. Juli néni tehát a libáitól búcsút véve a piacon, elnézelődik a városban azzal, hogy majd vesz valamit; ezt a kellemes szándékot azonban addig halogatja, amíg egyszer csak ráébred, hogy eljárt az idő. Nem vesz tehát semmit, mert az unokáknak a cukrot már a piacon megvette, s a pénz, amit a derék szárnyasokért kapott, úgyis olyan furfangosan van elrejtve, hogy bajos lenne elővenni...
Feltelepedik hát a kocsira - hátul a saroglyában, ahogy egy szegény özvegyhez illik -, az úton nagyokat sóhajt, és igen kellemesen érzi magát.
A várostól való menekülés azonban nem sikerül mindig ilyen simán. A városnak rejtett szépségei és megejtő kirakatai vannak, amelyeknek nehéz ellenállni. Igazságtalan tévedés lenne azonban azt hinni, hogy Juli nénit a végvásznak vagy a selyemkendők el tudják csábítani. Erről szó sem lehet, de egy szép napon döbbenten állt meg a hatalmas kirakat előtt, melynek fekete keretében, belül, megfelelő trónuson ott állt, azaz feküdt egy gyönyörű - koporsó.
Ennek a szép napnak van már vagy tíz esztendeje, de Juli néni azt a csodálatos bizsergést még ma is érzi, ha rágondol.
Juli néni rejtekhelyén akkor megborzongtak a bankók, mert érezték, hogy a sublód levendulaszagú nyugalmának befellegzett. Hiszen látott ő már koporsót eleget - mert egy özvegynek illik eljárni temetésekre, ahol bátran ki lehet sírni a menyekkel és a vőkkel folytatott csatározások mérgét -, de ilyent még nem. Ilyen aranylábú, tükörfényes alkalmatosságot nem hordott még az otthoni, kopott szentmihálylova, amely - tudvalevőleg - olyan mértékben ,,ló", mint amilyen mértékben a mosó teknő - nagybőgő.
Mire tehát az öregasszony észrevette volna a csábítás mérvét, sőt mire a család tudomást szerzett volna Juli néni szándékáról, a koporsó már gazdát cserélt, és a vő - Kapás Kis Mihály - csak az istállóban mondott egyet és mást félbolond vénasszonyokról, ott is csak a lovaknak, mert a hatalom Juli néni kezében volt. Azt azonban kikötötte, hogy a koporsót kizárólag este szállítja, és széna között. Aztán felteszik a padlásra, hogy ott várja meg az alkalmas pillanatot. (Hogy ő mit tartott alkalmas pillanatnak, erre vonatkozólag nem nyilatkozott...)
A koporsó tehát megérkezett az éji órákban, de nem foglalhatta el helyét a padláson, mert a szűk fordulóban nem fért el.
- Akkor tegyétek a kamarába - rendelkezett az öregasszony -, de ne a földre, mert megvetemedik.
Így azután a koporsó egy teknőlábra került aranydíszestől, mindenestől, előkelő fényt és szagot terjesztve, miközben Kapás Kis Mihály köpött egyet, igaz, csak kint az udvaron.
- Olyan szaga van, mintha máris feküdne benne valaki - mondta feleségének. - Az ételfélét hordjátok el mellőle!
- Majd elmegy a szaga - vigasztalta férjét az ifjabb Juli, aki méltó lánya volt Juli néninek -, aztán erre sincs már gondunk...
Másnap az unokák körülugrálták a koporsót, hogy a kamrát le kellett zárni, délután pedig több öregasszony érkezett koporsót nézni.
- Igazad van Juli, te már legalább tudod, miben fekszel.
Juli néni erre kedvesen megsimogatta a koporsót, de keze nyomát azonnal le is törülte.
A koporsót aztán megszokták, sőt hónapok múlva a fiatalasszony titokban benne tartotta a kenyeret. Később más ételféléket is. Egyszer a macska ellopott valami húsfélét, amin Juli néni igen felháborodott:
- Itt van ez a koporsó, okkal-móddal miért nem használod? Ki kell bélelni, és nagyon vigyázva hasznát lehet venni; vagy azt gondolod, olyan hamar szükség lesz rá? ...
- Miket nem mond édesanyám?! - könnyesedett el az ifjabb Juli, mire megenyhült a légkör. Különösen, amikor a vő is beleszólt, hogy ilyen drága és szép holminak nem lehet a tetejét csak úgy dobálni, hanem rézpántot kell rá veretni, s akkor úgy nyílik és zárul, akár az óra.
Juli néni - kivételesen - helyeselte a vő indítványát:
- Igazad van, én sem szeretem hallgatni, amikor szögelik a koporsót.
Ezek után a koporsó teljesen elvesztette enyhén riasztó, de magasztos jellegét. Cukor volt benne és só és köménymag. Valósággal hasat eresztett a kalácsoktól, és igen nehéz volt elképzelni, hogy a gyömbérszagú légkörben valaki majd egyszer befekszik végső pihenésre.
De hát mindennek eljön az ideje.
Tél volt éppen és este, amikor bekopogott Kelemen Jancsi a felső faluból.
- Nagy járatban vagyok - zökkent a padra -, meghalt az édesanyám, aztán az volt az utolsó kívánsága, hogy vegyük meg, kérjem el Juli néni koporsóját...
- Azt nem lehet! - hördült fel Kapás Kis Mihály, aki már lakatot is csináltatott a koporsóra...
- Miért ne lehetne? - mondta Juli néni. - Utolsó kívánsága volt szegénynek, Isten nyugtassa, csak hát drága volt, fiam...
- Nem baj.
- Külön rézpántokat is csináltattunk rá...
- Nem baj.
Juli néni megmondta a végső árat, mire a fiú - kissé meghökkenve - harmadszor is azt mondta:
- Nem baj.
- Akkor reggel jöhettek érte.
*
Azóta évek múltak. A vő már kopasz, az egyik unoka férjhez ment, csak Juli néni tartja magát, de - egyelőre - mintha nem akarna koporsót vásárolni.
Vagy talán nem mer?

(1954)

**

Elsőként - 1954-ben - az Új Ember c. folyóiratban jelent meg, majd 1967-ben a Petőfi Népe, Napló, Heves Megyei Népújság, Tolna Megyei Népújság, s a Kisalföld is közölte.

Tartalmazzák a Képzelet és valóság (2020), Emberpor (2002) és Tűz mellett (2006) c. kötetek.
 
 
0 komment , kategória:  Fekete István  
Fekete István: Tavasz
  2018-05-04 08:47:10, péntek
 
 

A meteorológia jeles tudomány, és ma már pontos jóslatokat kaphatunk a várható időjárásról. Ezek a jóslatok azután vagy beválnak, vagy nem... Valamikor nem volt ilyen egyszerű a dolog, mert ezt a tudományt csak műkedvelők gyakorolták, jósok, javasasszonyok, pásztoremberek, nemkülönben levelibékák, mert időjósok az állatok között is vannak, csak legyen, aki megérti őket.
Nálunk Compó bácsi, az öreg kovácsmester volt az időjós, aki - különféle jelekből - határozottan megmondotta, hogy másnap hozzáfoghatunk-e valami munkához, amihez - mondjuk - derűs napsütés szükségeltetik.
- Eredj, fiam, Compó bácsihoz - rendelkezett ilyenkor apám -, kérdezd meg: hordhatjuk-e holnap a szénát?
Compó bácsi a feltett kérdésre hivatalos komolysággal félrecsapta szurkos kötényét, feltette szemüvegét, és kiballagva az udvarba szigorúan felnézett az égi helyzetre. Kicsit még szaglálódott is, megvizsgálta a kéményből kavargó füst viselkedését, és leeresztve kötényét azt mondta:
- Hordhatjátok!
Azóta tehát az emberi jóslatokat tiszteletteljes kétkedéssel kezelem, de mindjobban hiszek az állatvilág megnyilatkozásainak, nemkülönben a különféle ,,jelek"-nek. Nem is kertelek tovább - ma már magam jóslok magamnak.

Ha például az ablakomban levő madáretetőn estefelé nagy a forgalom: hideg éjszakára van kilátás. Ilyenkor minden faggyúdarabkán egy-egy cinke tornászik, sőt a cinkék ritkább fajtái is megjelennek. Néha egy-egy varjú is letelepszik az etető előtt lévő nagy hársfára, és panaszosan fel-felkárog, jelezve, hogy nagyon éhes, de az ablakhoz közel repülni nem mer. Ez a varjúkárogás azt jelenti, hogy tíz foknál hidegebb éjszakára, sőt tartós dermedésre van kilátás.
Mostanában megfogyatkoztak cinkéim, varjat alig látok, sőt pár napja egy harkály repült el visszhangos rikkantással a kert felett, amire az egyik cinke azt mondta:
- Kicsit ér... kicsit ér!...
Erre a harkály most már dühösen rikkantott:
- Micsoda buta beszéd ez? Hát nem érzitek, mi van a levegőben?...
A cinkék ijedten elhallgattak, mert a harkály részint doktori minőségben az odvas fák mellkasát kopogtatja, részint nagy csőrt és piros sapkát visel; de talán szégyenkeztek is, mert hallgatni illett volna, amikor a levegőben egy pillanatra mintha a Tavasz csapta volna szét meleg, földszagú leheletét.
Tavasz! - gondoltam én is, és álmos kályhámra néztem a lanyhuló szerelem összes jeleivel.
De azért nem mondtam ki a végső szót, mert óvatos jós vagyok. A jelek azonban szaporodtak.
Egyik éjjel arra ébredek fel, hogy ablakom alatt szól a bagoly. Azaz - őszinte jós vagyok - arra ébredek fel, hogy feleségem azt mondja:
- Hallja?
- Mit?
Ebben a pillanatban csúnyán elvisította magát újra a bagoly, és a feleségem borzongva összerázkódott.
- Kergesse el, de azonnal.
Nem kétséges, hogy ebben a parancsban tévedés volt. Több mint húszéves tévedés. Húsz évvel ezelőtt ugyanis, ha csemetéim üvöltve tiltakoztak a fürdetés ellen, az asszonyi önkény csak kiszólt a fürdőszobából:
- Morogjon egy kicsit!...
Erre én fáradtan letettem az újságot, és őszinte dühvel morogtam, mire felhangzott a fürdőszobában:
- Aha! A medve!
Csend lett. A gyerekek hagyták a szappanhabot tovább is a szemükbe kenni, én pedig arra gondoltam, milyen szerencse, hogy nem tehénnel vagy vízilóval ijesztgetik örököseimet... mert bőgni nem tudok.
Ezek az idők elmúltak, immáron húsz éve, és hogy én csak úgy ugorjak ki az ágyból, baglyot ijesztgetni, hát erről szó sem lehet. Egyszerűen azt mondtam:
- Nem kergetem!
- Neem?
- Nem! Ez a rikoltozás a baglyok szerelmi ,,hívó szózata", és én semmiféle szerelmet meg nem gátolok, vagy ahogy a költő mondja: ,,Két szerető szív tiszta búzájába konkolyt nem hintek."
Feleségem tamáskodva nézett rám.
- Hát ezek nem tavasszal?...
- Dehogynem - válaszoltam titkos örömmel, hogy a bagolykergetést egy kis magyarázattal megúszom -, dehogyisnem! A fecske meg a gólya már a banális és előkészített polgári tavaszba érkezik, de a születését a bagolyszerelem jelenti. Most már biztos, hogy elindult a Tavasz.
A jóslatot tehát akaratom ellenére kimondottam, és állom is! Keményen és megdönthetetlenül, mert közben újabb ,,jelek" érkeztek.
Először is: - ahogy lemegyek tüzelőért a pincébe, mintha ásított volna valaki. Körülnézek. Mi ez? A tér, amely körülvesz, szokatlan, sőt megdöbbentő. És ebben a térben hűvös levegő van, pinceszagú csend, egy törött teknő, egy kenguruforma kétlábú szék, de tüzelő?... A szénre nézek, a vágott fa tüdőbajos kis halmára - a pinceablak előtt csepeg az eresz -, és a Tavaszra gondolok.
Másodszor pedig, amint felmegyek a lakásba, látom ám, hogy a feleségem a szekrény előtt áll mérhetetlen komolysággal, sőt felelősségérzettel. Így csak a sebészek állnak súlyos műtétek előtt, asztrológusok a mennybolt titkai előtt és katonák a hajó előtt, mely csatába viszi őket.
Nőm hatszor újított tavaszi ruháit nézegeti.

Leteszem a szeneskannát, és ebben a pillanatban világosan érzem, hogy ez már nem jóslat, hanem a legtökéletesebb bizonyosság: jön a Tavasz.

(1950)

**

Megjelent az Új Emberben, 1950. február 19-én.

Tartalmazzák a Harangszó (1975), Búcsú (1979), Karácsonyi látogatók (1989) és az Útra kelünk (2008) c. kötetek.
 
 
0 komment , kategória:  Fekete István  
Fekete István: Éjfél az erdőn ( részlet: Május)
  2018-05-04 08:46:11, péntek
 
 

Aztán hullani kezdtek a virágok, a vágy elcsitult, és amikor reggel a lány végigsuhant a nyiladékon, koszorúja nem volt már a fején, de nézése bátor lett, és keble telt.
-Megváltozott, hogy megváltozott ez az Április -kacsintott utána a szarka -, de megkomolyodott, annyi szent igaz..
-Csodálatosan ostoba vagy -korrogott az öreg holló -, nincs szemed? nem lány ez már, hanem anya, minden fészek, az egész erdő anyja, és a neve: Május..
.A nap emésztő lángolással úszott az erdő felett, a fák lefelé fordították leveleiket, hogy ki ne aszalja belőlük a nedvességet.
-Esőt, Május- sóhajtott a rét, a csemeték, a madárporontyok -, esőt, mert elveszünk!
-Nem elég ez a sok ronda cserebogár- méltatlankodott a tölgy -, még ez az aszály is!
-Meg ez a millió hernyó - siránkozott a galagonya. - Hol vannak a cinkék? Hol vannak a híres féregpusztítók?
De a madarak csak ültek, leeresztett szárnnyal, tikkadtan, mert a levegő forró volt, mint egy végtelen kohó, az ég szürke, s a föld cserepes, mint a kemencepad.
-Esőt! - lihegett az erdő.
De napok teltek el még, mire Május előkerült. Ő se volt már olyan üde, mint régen, de azért ragyogott asszonyos pompájában.
-Nem kell mindjárt kétségbeesni- mondta keményen. - Eső kell, hát eső lesz! Más dolgom is van nekem millió.
Estefelé aztán megmozdult a szél, és dél felől ormótlan fellegeket görgetett maga előtt. Zúgni kezdett az erdő, cikázni az ég; meghüsült a levegő, és egy-két koppanás után dobolni kezdett az eső a cserépszáraz avaron. Esett, esett az eső, és zúgott a szél.A fák kitárták leveleiket, a füvek nyújtózkodtak, a cserjék szétterpeszkedtek, a gyökerek szürcsölték a nedvességet, és újra rakni kezdték az évgyűrűk karikáját a szálerdőkben és csalitokban is.Reggel felé elállt a szél, szétszakadtak a felhők, párát sóhajtott a cserszagú erdő.
-Köszönjük, Május!
Csak a vén tölgy hallgatott, elégedetten nézve a vihartól földre pocsékolt cserebogarakat.
 
 
0 komment , kategória:  Fekete István  
     1/4 oldal   Bejegyzések száma: 31 
2018.05 2018. Június 2018.07
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
252627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 82 db bejegyzés
e év: 844 db bejegyzés
Összes: 31574 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 335
  • e Hét: 335
  • e Hónap: 50540
  • e Év: 549589
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.