AIVAR RUMOOLT
(Átaludni egy év-hosszú éjszakát...)
Átaludni egy év-hosszú éjszakát
mint kavics a patakban
Vágyak nélkül: szem és száj nélkül
Még jobban elvékonyulni
s lemosni arcomról az álmot
a vékony remegő fátylat
Pár fordulat és megsűrűsödik
a gyöngy lecsiszolódik és elrejti a homok
de a tengermélyi hullám taraja
valaki elé a partra veti
éjszaka van
fekszik a mezőn
és néz
megint kel fel a hold
arany macskaként mászik
az ég kék sátra oldalán
éjszaka van
fekszik a mezőn
és néz
a Göncöl szekeret
az ég kék sátra falára festették
éjszaka van
fekszik a mezőn
és néz
és egyre csak néz
Rein Raud: ,,Paljajalu",
Eesti Raamat, Tallinn 1981
Szép a patakparti pázsit,
melyben béka is tanyázik:
átbrekeg
éjeket,
folyton záporért eped.
Lomb-takarta csalogány
énekelget fönn a fán,
megbújnak virágok
közt szerelmes párok.
- - - - - - - - - - - - - - - -
Íme, így rendelte Isten,
hogy vidító vágy hevítsen.
S bár a hely
nincs közel,
hol a kedves átölel:
oly nagyon boldog vagyok,
mikor elindulhatok
hozzá, kit imádok
s karjaimba zárok.
Volt közelibb lány is nála,
édes volt, akár a málna,
ám ha szebb
s édesebb
kerül eléd - észrevedd!
Sólyom is - ha több a vad -
a legnemesebbre csap,
így, ha szebbet látok:
én se tétovázok.
Fűzhet aztán bárki szíjra -
kedvemet nem szomorítja,
hogyha fog
bármi bog,
pányva és selyemhurok.
Rabbá tesz, kit elfogok,
győztes mégis én vagyok:
minden disputát ott
csókokkal lezárok.
Mint ez, legyen majd mindegyik napom,
És nem hiszem, hogy akkor többre vágyok,
Nem érdekel, a válaszra se várok:
Lehet, hogy mindezt kétszer megkapom?
Jön majd a vég is, én már tisztán látom
Levegőben, fényben, de eltolom
Minden bajom s évelő bánatom,
Csak gyógyulás lesz végül is halálom.
Szürke az ég, a zápor csillapul,
A cliviák, a fuksziák kint ülnek,
Forró aszfalton párál illatuk.
Így fut a kedves köznap, ami van
Tovább. Felsüt a nap, madarak fütyülnek
A Námeni-kapu kocsmáiban.
Mozdulatlan álltak a langa tölgyek.
A kéklő tónál izzott őszi rét,
Szürkület parázslott, levelek pörögtek
Hangtalan aranyba szőve az időt.
Minden csendben lapult... De egyre nőtt
Mint végbúcsú a fénylő fák, a völgyek
Felett, mindegyre újra szállt a tört
Madársikoly, ahogy Délszakra törtek.
Majd jött az éj s elnémítá a dalt.
Rebbent a szél, a víz búsabban csobbant,
Az első csillag sárgán szórta fényét.
És hirtelen halászok lépte roppant,
S rájuk komoran nád kócos sörényét
Japán árnyképként pergeté a part.
Homokba írtam kedvesem nevét,
de jött a hullám s rajzom elsöpörte:
leírtam újra minden betűjét,
de jött a dagály s munkám eltörölte.
Hiú ember, hiú vágy - szólt pörölve
a lány - megfogni a pillanatot,
hisz magam is így omlok egykor össze
és nevemmel együtt elpusztulok.
Tévedsz! - felelte: - híred élni fog,
ami porba hal, az csak földi lom,
szépséged a dalaimban lobog
s dicső neved a mennybe fölírom.
S ott szerelmünk, bár minden sírba hull,
örökké él s örökké megujul.
Offline
