Regisztráció  Belépés
skorpiolilike.blog.xfree.hu
"A szeretet és a bizalom elválaszthatatlanok! Egyik sem létezik a másik nélkül." Pné Marika
2016.01.12
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 14 
Móra Ferenc: A HEGEDŰ
  2015-09-20 19:04:29, vasárnap
 
  Móra Ferenc:
A HEGEDŰ

Gyerek voltam még,
Annak is aprócska.

Egyéb játékom
Nem volt, csak egy ócska,
Vén hegedű, mit
Poros nyugalomban
Leltem a lomban,
Valamely sarokban.
Az Isten tudja,
Ott ki felejtette,
Hol porlad a kéz,
Amely odatette:
De megörültem
Én neki felette,
Bár nem is sejtém,
Mire való vóna.

Mellette nyűtten
Hevere vonója.

Róluk a port biz
Le se törülgettem
Hanem azonnal
Szolgálatba vettem:
Lónak a hangszert,
Kardnak a nyirettyüt.
Mulattam vélük
Hol külön, hol együtt,
Mikor miképen
Kivánta a játék.

Az igaz célra
Rá mégse találék,
Bármi csapongó
A gyermeki elme.
(Ó, ha ma olyan
Félannyira lenne!)
Megesett olykor,
Persze akaratlan,
Hogy vonómmal a
Húrok közé kaptam:
Zörgött, csikorgott,
Kinosan sikongott,
De nem kedveltem
Ezt a fura hangot.

Egyszer azonban,
Isten tudja honnan:
Hozzánk egy vándor
Egyszerre betoppan.
Orcája sápadt,
A ruhája tépve,
Nem mertem nézni
Ragyogó szemébe.
Megáll előttem,
A hegedűt nézi,
Csak nézi, nézi
S kezembül kivészi.
Lágyan, szeretettel
Lefujja porát,
Megpengeti halkan
A húrok sorát,
Aztán szilajan
Álla alá kapja,
A tépett vonót
A húrokra csapja,
És húzza, húzza
Egyre tüzesebben.
Sohse hallottam,
Ilyet életemben!

Olyan volt, mintha
Röpitne hinta
És rengve-ringva
Szállnék föl a mennybe,
Az Isten elejbe
S kristályteremekbe
Az angyalok serge
Játszna velem.
Aztán olyan volt,
Mintha anyám
Ringatna lágyan
Szelid karán
S már szenderegtem
Lassú dalán,
Mikor a vándor
Ment, ahogy jött: lopva,
Hegedűm dobva
Szótlan a sarokba.
Én meg sieték,
Lázban dideregve,
Csuda-hegedűm
Zárni a szivemre.
Esengtem neki,
Kezem összetéve
(Ki nem volt gyerek,
Kinevethet érte):
Hogy jöjjön elő a
Tündér, aki benne
Lakik s az elébb
Szivem telezengte!
Csak jöjjön elő
Fátyolköntösében,
Ahogy tanultam
A dajkamesében,
Csak jöjjön elő
A drága, a fényes
S ami az enyém,
Minden az övé lesz!
Csak jöjjön elő:
Rimánkodtam egyre...
S még szorosabban
Szoritom szivemre.

A fa nyöszörgött,
Mintha lelke lenne:
Megtudom mindjárt,
Hogy mi lakik benne?
Faragó-fúró
Szerszámot kerestem:
A hegedűnek
Húrjait leszedtem,
Fájának vésőm
Neki feszitettem
S csak ahogy széttört
Apró darabokra,
Néztem zokogva
A drága romokra.
Ó, de nem a kárt,
Nem a játék vesztit:
Sirattam azt, hogy
Nem találtam semmit...
Azóta eljárt
Az idő felettem,
Nemcsak megnőttem,
Hanem ez egyben,
Meg is öregedtem:
Hiába tanultam,
Meg nem javultam,
Máig se okultam.
Ma is, ami szép
Akad az utamba,
Lelket keresek
Gyerekésszel abba,
Mindig apróra
Bontogatom.

S a semmit mindig
Megsiratom.

(1923)
 
 
1 komment , kategória:  Móra Ferenc  
Móra Ferenc: A cinege cipője
  2015-02-09 18:42:29, hétfő
 
 



Móra Ferenc: A cinege cipője


Vége van a nyárnak,

hűvös szelek járnak,

nagy bánata van a

cinegemadárnak.


Szeretne elmenni,

ő is útra kelni.

De cipőt az árva

sehol se tud venni.


Kapkod fűhöz-fához,

szalad a vargához,

fűzfahegyen lakó

Varjú Varga Pálhoz.


Azt mondja a varga,

nem ér ő most arra,

mert ő most a csizmát

nagyuraknak varrja.


Darunak, gólyának,

a bölömbikának,

kár, kár, kár, nem ilyen

akárki fiának!


Daru is, gólya is,

a bölömbika is,

útra kelt azóta

a búbos banka is.


Csak a cingének

szomorú az ének:

nincsen cipőcskéje

máig se szegénynek.


Keresi-kutatja,

repül gallyrul gallyra:

"Kis cipőt, kis cipőt!" -

egyre csak azt hajtja.

 
 
0 komment , kategória:  Móra Ferenc  
Móra Ferenc: SZŐLŐNYITÁS IDEJÉN
  2015-02-09 18:37:54, hétfő
 
  Móra Ferenc:
SZŐLŐNYITÁS IDEJÉN

Idebent a városban enyhe idő járogat már. A nagy kőházak közt megszorul a napsugár s megszalasztja az öreg Télapót, aki szedi-veszi már a sátorfáját. Hát csak szaladj öreg, bizonyosan nem itatunk utánad egereket. Vidd el békességben a fehér szakálladat, mert különben csúffá teszi a pajzán tavasz.

Hanem kint a tanyák közt még éppenséggel nincs valami víg világ. Ott még most adja ki igazán a mérgét a tél. Mikor haragos szélparipáján végigrobog a havas mezőkön, az akácfák mélyen meghajtják előtte kopasz fejüket. Még a tanyaházak nádtetői is majd szárnyra kapnak ijedtükben. Hanem Andráska, ahogy az ereszet alul szétnéz a világban, csak neveti a cudar időt. Könnyű is annak, akinek akkora báránybőrsapka tornyosodik a fején, hogy szegény helyen beillene kukoricamérő vékának.

Bezzeg a szegény sármányok, ahogy az istálló előtt kaparászgatnak, majd fölvetik az udvart keserves szavukkal:

- Szücs, szücs, szücs!

Andráskának az édesapja a napocskát keresné az égen, de nem találja. Úgy elszundikált biz az a felhőpaplan alatt, hogy nyilván ki se nyitja ma a szemét. Úgy sincs még kinek sütni - gondolja magában.

- Édesapám - szólal meg Andráska -, mért kiabálják a sármánymadarak egyre, hogy: szücs, szücs, szücs!

- Látod, fiam, hogy nagyon elnyűtte a tél az aranyos bundájukat. A tavasz lenne annak a szűcse, de nem nagyon igyekszik elő a hívogató szóra.

Néha a szarka is bevetődik a tanyára, de nincs még neki csöröghetnékje. Máskor a pecsenyében is válogat, most meg félnap is elkószál egy-két szem kukoricáért, amit a tyúkok elől elcsenhet. Ilyen szegényesen él így tél vége felé ez a tollas róka.

- Csak így, csak így, csak, csak, csak! - panaszolja ő maga is.

Hallgatni is szomorú azt, mikor ilyen kolduska módra jajgatnak az Isten madarai. Hanem azért akad már köztük olyan is, amelyiknek öröm a beszédje.

- Hallja, édesapám - szalad be Andráska az édesapjához -, ugyancsak mondja ám már!

- Kicsoda, te?

- Hát a pacsirta, a mi madarunk.

- Ugyan, mit mond a pacsirta?

- Azt mondja hogy: ka-lács, ka-lács!

- Jaj, fiam, kenyérhaj is kalács gyanánt esik az éhesnek. Nem pacsirtaszótól éled a tavasz.

Andráska búnak eresztette a fejét és kedvetlenül kukucskált ki a nagy sapka alól.

- Ugyan, melyik madár hozza hát meg a tavaszt?

- A cinege, Andráska, a cinege. Ő mondja meg a szántó-vető embernek, hogy mikor van vége a heverd-el időnek.

Éppen a sövény ágai közt bujkált két füstösfejű cinege, de biz ezek nem vigasztalták meg Andráskát. Az egyik hasztalan vallatta a száraz leveleket, semmit se talált alattuk.

- Nincs erre, nincs erre, nincs erre - jajgatott keservesen. A párja talált valami dermedt legyecskét, de csak akkorát, hogy egymagának is kicsi volt kóstolónak is.

- Kicsit ér, kicsit ér! - sopánkodott nekikeseredve.

Bezzeg megörült Andráska, mikor egy-két nap múlva azzal ugrasztotta ki az édesapja az ágyból:

- Öltözz hamar, legény. Most hallgasd meg, mit mondanak a cinegék.

Andráskának annyiból állt az egész öltözködése, hogy a fejébe nyomta a nagy sapkát. De még azon is keresztülhallatszott a cinegék vidám szava, ahogy az ablak deszkáján ugrándoztak:

- Nyitni kék, nyit-ni-kék, nyit-ni-kék!

Az ám, csakugyan egész más színe van égnek, földnek, mint tegnap ilyenkor. Az ég nevető kék, a föld nedves barna, öröm lesz benne dolgozni. Oda is van már támasztva az ajtófélfához a nyitó-kapa, rajta a csikóbőr-tarisznya.

- No, Andráska, gyere szőlőt nyitni. Hanem a sapkára meleg lesz ám már most, jobb lesz a kakastollas kis kalapod megszellőztetni.

Jaj, dehogy hagyná pedig itthon Andráska a nagy sapkát. Meg kell azt odakint mutogatni a káposztapilléknek, úgyse sok látnivalójuk van még szegénykéknek.

Puszta még idekint a világ. A télire eltemetett szőlővesszők fölül elszedi a homokot a nyitó-kapa, vígan pattannak föl a venyigék, rengetik, hintázzák magukat a napsugaras levegőben s rügy-szemükkel kíváncsian tekintenek szét: ébredeznek-e már a jó pajtások, fák, füvek, virágok, dalos madarak?

Nincs még itt senki, csak a meleg napsugár.

De Andráska apja már ingujjban dolgozik, úgyis alig győzi a verejtéket törülgetni, hanem Andráska csak a nagy sapkában sütkérezik a pászta végin. Ki nem szabadítaná belőle a fejét egy lyukas petákért.

- Mi van itt, mi van itt? - csipogja egyszerre valami vékony hang a nyitó ember háta mögött. Két kis barázdabillegető szegődött be hozzá napszámra. Ott illegnek-billegnek a sarkában, hosszú farkukat táncoltatva.

- Mi van itt, mi van itt?

Parányi kendermag-bogarat vetett föl a kapa a homokból. Együtt telelt ki a szőlővesszőkkel s most ő is napvilágra jött levegőzni. Pórul is járt, mert mindjárt rákoppantott az egyik barázdabillegető.

- Enyém, enyém, enyém! - kiáltotta diadalmasan. Hanem a másik se engedte a jussát.

- Azért se, azért se, azért se! - s akkorát csípett amannak a szárnya hegyén, hogy az egyszerre kiejtette a szájából a kendermag-bogarat s elkezdett segítségért lármázni:

- Rendőr, rendőr!

A madarak közt a sárgarigó a rendőr, mert neki van a legrikoltóbb fütyülője, de hol jár még ilyenkor a sárgarigó! Valahol túl a tengeren a szerecsen gyerekeknek ígérgeti milliószámra a diót.

Andráska azonban lábujjhegyre ágaskodik a pászta végén. Hej, ha valahogy meg lehetne kaparintani ezt a virgonc két madarat! Hátha a sapkájával leüthetné őket a lábukról? Kihúzta a fejét a sapkából, közéjük hajította a madaraknak, s huss, mind a két barázdabillegető elrepült. Sebaj, azért adott nekik az isten szárnyat, de ki látott már olyan sapkát, amelyik négy lábon szalad!

No, Andráska látott. Mert a nagy sapka nem oda esett, ahol a madarak civakodtak, hanem a mellette levő útba, ahol egy jámbor nyúl szép békességben meglapulva a fiatal cseresznyefa hajtásait számolgatta. Éppen a fejére esett a jámbornak a sapka s ijedtiben úgy eliramodott sapkástól, hogy Andráskának csak úgy karikázott bele a szeme.

Jó az isten, akinek fejet adott, ád hozzá sapkát is, ne búsulj, Andráska. Nagyobb baj az annál, hogy szegény tapsifüles a nagy sapkában sehogy se találja meg az utat hazafelé. Pedig ha megtalálná, fogadom, hogy mindjárt megtennék Nyúlországban királynak a nyulak. Koronát már szerzett hozzá magának.
 
 
0 komment , kategória:  Móra Ferenc  
Móra Ferenc: A JÉGMACSKA
  2015-02-09 18:35:13, hétfő
 
 
Móra Ferenc:
A JÉGMACSKA

Én ugyan még sose láttam királyt új ruhában, de el tudom képzelni, milyen kényesen sétálgathat olyankor, úgy napszállat felé a háza előtt. Körülbelül úgy, mint Piros Palkó a kőrösi nagyutcában, ahogy a cudar téli időben igyekszik kifelé a vasúthoz.

Fején vidrabőr sapka, selyembélésű, lábán bélelt csizma, csupa muzsika-csikorgású, rajta prémes bunda, de olyan ám, hogy a prémjét tavaly ilyenkor még farkas hordta bundának. No, de ez még nem nagy sor. Meleg sapkája, bélelt csizmája, prémes bundája akárki fiának lehet. De kinek van olyan levele, amilyent Piros Palkó szorongat a prémes bunda zsebében?

"Gyere ki, Palkó pajtás, szombaton estére az irtási majorba. Csengős szánkóval várunk az állomásnál mind a hárman, Marci, Muki, Misike. Lesz olyan dáridó, hogy még a Bodri is mákos rétest eszik. Csapunk olyan varjúvadászatot a nyárfásban, hogy belesüketül hét falu."

Ha nekem ilyen levelet küldene valaki, ott is szaladnék, ahol nem kergetnének, csakhogy minél előbb odaérjek. Bizony Piros Palkó is ugyancsak szaporázta ám a lépést, nem is állt volna meg egy vak lóért. Esze-lelke ott járt már az irtási majorban, szinte lőtte is már a varjút, mikor egyszerre csak hangot hall a feje fölött:

- Miau, miau, miau!

Föltekint Piros Palkó, hát egy istenadta szegény kis cica gubbaszkodik a feje fölött a háztető szélén, az esőfogó csatornában. Ő tudta, a jámbor, hogy került oda, hanem azt már ő sem tudta, merre van a gyere le. Leugrani nem mert, fölfelé menni nem tudott a süppedős hóban. Didergett az árva, borzas szőrinek minden szála reszketett, ahogy keservesen miákolt. Nyilván az édesanyját hívta. Az is lehet, hogy Palkóhoz folyamodott a maga nyelvén:

- Az Isten is megáld, kedves pajtikám, ha megszabadítasz!

Föl is villant a Palkó gyereknek a szeme, ahogy a cirmost megpillantotta. Ezért már érdemes megállni, ha még olyan siethetnékje van is. Leguggolt az útfélre, belemarkolt a hóba és sebtiben olyan kemény hógolyót gyúrt össze, hogy akár Bécset meg lehetett volna vele ostromolni.

- Sicc te! - süvöltött a szegény cicusra s úgy fültövön találta bombázni a megriadt kis jószágot, hogy annak egyszerre elment a kedve a miákolástól. Lekapta a fejét a csatorna mögé, tán föl se emeli, míg az eső ki nem önti onnan.

- Ezt látták volna az irtási varjúvadászok! - kevélykedett Palkó, hanem egyben nekiiramodott az útnak is, mert a vasparipa már nagyon nyerítgetett odabent az állomás udvarán. El is indult mindjárt, ahogy Palkó beugrott a vonatba, bizonyosan csak őrá várakozott.

Mert mit is mondanának az irtási varjak, ha Palkó nélkül esnék meg holnap a nagy vadászat!

Egymaga volt Palkó a vasúti kocsiban, nagy kényelmesen végigheveredett a bőrdíványon. Azaz, hogy volt még ott egy igen hatalmas úr is: a hideg. Mikor Palkó ki akart bújni a prémes bundából, a hideg nem engedte levetkőzni.

Inkább még a gallérját is fölgyűrette vele, csak a közül nézett volna ki Palkó a havas világba, ha az ablak be nem lett volna fagyva. De bizony szőtt arra tél olyan gyönyörű virágos függönyt, hogy a kőrösi takácsok álmukban se csinálnak olyant.

Hanem itt-ott le volt kapargatva a jég az ablakból. Valami unatkozó utas mulathatta magát vele, hogy a körme hegyével olyan macska-formát rajzolt a befagyott ablakra. Még bajusza is volt neki, öt szál az egyik felől, három szál az ábrázata másik oldalán. A farka akkorát kunkorodott, mint egy sós kifli. Az egyik szeme már befagyott, hanem a másik még éppen elegendő nagy volt arra, hogy ki lehessen rajta látni a fehér mezőkre, a nyargaló sürgönykarókra, a világos ablakú őrházakra.

Egy darabig ezzel töltötte az időt Palkó, hanem aztán elunta a mulatságot, hátradűlt a sarokban.

- Miai, miau, miau! - hallatszik egyszerre a nagy csendességben. Palkó összerezzent s körültekintett a kocsiban. Nyoma se volt ott macskának sehol se. Éppen csak a jégmacska hunyorgatott a fél szemével az ablakon.

- Miau, miau - hallatszott megint -, én beszélek, a jégmacska.

- Hát élsz te? - kérdezte Palkó csodálkozva.

- Majd mindjárt meglátod, mennyire élek! - nevetett a macska s abban a percben akkorára felágaskodott, mint az oroszlán. Csillogott-villogott minden szőre szála, csattogott-pattogott a farka, akár a karikás ostor.

- Ejnye, cicuskám - hízelgett neki Palkó - ha tudtam volna, hogy összekerülök veled, hoztam volna neked a zsebemben egy kis déli maradékot. Nagyon szeretem ám én az ilyen takaros kis jószágot, amilyen te vagy!

- Láttam az elébb, mennyire szereted! Úgy szereted, hogy hógolyóval traktálod! - prüszkölt a jégmacska s a csészényi szeme akkorát villámlott, hogy Palkó az ajtónak szaladt ijedtében. De sehogy se találta a kilincset, pedig a jégmacska már a körmét mutogatta. Hirtelen lebukott a pad alá, de a macska ott is rátalált s csúfolódva vicsorgatta rá a fogát.

- Sose bántom többet a macskákat! - nyöszörgött Palkó.

- Azt jól teszed, fiacskám - nevetett valaki a háta mögött - hanem azért mégis csak ébredj fel, mert mindjárt ott leszünk az irtási majornál. Csengős szánkóval várnak a pajtásaid, idehallik a csengése.

Palkó fölnyitotta a szemét; a kalauz állt mögötte, keltegette nehéz álmából. Az ablakra nézett: csupa harmat volt az. Leolvadt róla a jégmacska régen, nyoma se volt már neki.

Mire kidörzsölte a szeméből az álmot, megállt a gőzös. Ahogy leugrott róla, a kalauz nevetve kiáltott utána:

- Sok szerencsét a varjúvadászathoz!

Én bizony meg nem tudom mondani, hogy esett Piros Palkónak másnap a varjúvadászat. Hanem, hogy világéletében sohase bántja többet a macskákat, arra akármelyiketekkel fogadok egy lyukas krajcárba.

 
 
0 komment , kategória:  Móra Ferenc  
Móra Ferenc: A szív...
  2013-06-12 11:30:58, szerda
 
 
Móra Ferenc: A szív...

A szív a legfurcsább csavargó,
Vigyázzatok reá nagyon!
A megszokás halála néki,
De mindig kész van útra kelni,
Ha nyílik raja alkalom.

A szív a legfurcsább csavargó,
A tolvaj-utat kedveli,
Hiába tiltja tilalomfa,
Nem hajt veszélyre, tilalomra,
Még vakmerőbben megy neki.
A szív a legfurcsább csavargó,
Minden lépése uj talány:
Onnan szalad, hol rája várnak
S hivatlanul oson be másnap
Pár ragyogó szem ablakán.

A szív a legfurcsább csavargó,
Ne bánjatok durván vele!
Mert ahonnan elüzték egyszer,
Hívhatják vissza bár ezerszer,
Nem látják többet sohase.

A szív a legfurcsább csavargó -
Dölyfös kacajjal elszalad,
Hogy megalázva, elgyötörve
Visszalopódzzék a küszöbre,
Hol csupa dacból megszakad.
 
 
0 komment , kategória:  Móra Ferenc  
Ünnep a malomházban
  2011-12-27 11:57:21, kedd
 
  Móra Ferenc: ÜNNEP A MALOMHÁZBAN

Kedves, mosolygós, vidám tavasz volt már akkor, amikor megtudtam, mi történt igazában karácsony éjszakáján az óbányában. Kis fehér szobában feküdtem, napsugár és orgonaszag áradt be a nyitott ablakon. Szülém sápadt arca mosolygott az ágyam egyik oldalán, tündérkém százráncú képe a másikon. Csodálkozva tekingettem hol az egyikre, hol a másikra.

- Hát nem akarsz ránk ismerni, szívecském? - simogatta szülém a homlokomat.

- Akarok én, de sehogy se tudom rendbe szedni a gondolataimat. Hol vagyok én most, hogy kerültem ide? Hová lett a Küsmödi barlangja? Micsoda orvosságszagú ágy ez, amelyikben fekszem? A fejem miért van bekötözgetve? És nini, ott a sarokban a másik ágyon nem a kis bice-bóca fekszik? És nem Titulász doktor hajol-e fölé, és miért csóválja olyan kedvetlenül a bozontos fejét?

Százféle kérdeznivalóm lett volna, de csak egyet tudtam mondani.

- Ehetném - ez volt az egész.

De azt hiszem, ha a világ minden szép versét elmondtam volna, abból közelről se lett volna annyi öröm, mint ebből az egyetlen szóból. Hogy ragyogott föl az én drágáim arca, hogy futottak oda az öreg Titulászhoz:

- Hallotta, doktor úr? Azt mondta, ehetnék!

Hárman hatfelé szaladtak egy pohár tejért. S mikor kivettem a poharat a szülém kezéből, és a magam két kezével vittem a számhoz, azon úgy elcsodálkoztak, mintha én volnék a cirkuszban a buzogányhajigáló erőművész.

Nem értettem én ezt sehogy se. No, majd mindjárt megértem, gondoltam magamban, s nagy hetykén fölpattantam az ágyban. De arra meg nagy ijedten csapta össze a kezét szülém:

- Jaj, már megint menni akar! Hát hová akarsz menni, édes mézem?

- Hát hová akarnék? - néztem nagyot. - Az iskolába megyek, szülém.

Erre megint nagy volt az öröm, hogy csak iskolába akarok menni. Tündérkém a kis kacajok sortüze közt, de könnybe lábadt szemmel mondja, hogy eddig mindig az angyalokhoz akartam menni. Titulász doktor pedig megfenyegetett az oroszlánfejű botjával:

- Hohó, hé, odébb lesz még az az idábbnál! Sokat kell még addig erősödnöd, gyermekem. Most csak maradj szép nyugodtan az ágyban, mint a kis bice-bóca. Majd aztán egyszerre mehettek az iskolába, és vigyázhattok egymásra, hogy megint el ne vigyen benneteket a markoláb. Mert azt is nagyon sokat emlegetted ám három hónap óta.

Most meg énrajtam volt az elcsodálkozás sora. Sehogy se akartam elhinni, hogy én már három hónap óta fekszem ebben a kis fehér szobában a kis bice-bócával együtt. Ez a kis fehér szoba pedig a kórházban van.

- Hát aztán hogy jöttünk mink ide?

- Bizony, nem a magatok lábán, fiam. Derék bányászok hoztak ide benneteket az ölükben. Úgy ástak ki benneteket az óbánya romjai alól karácsony másnapján.

Csak úgy tátogtam, mint horgon a potyka.

- Hát mi történt az óbányában, doktor bácsi?

- Azt teneked kell jobban tudnod, fiam, mert te ott voltál - nevetett Titulász doktor. - Mink, hála istennek, nem voltunk ott. Mióta itt fekszel, azóta lázadban mindig a bányáról beszélsz, de bizony nem lettünk okosabbak a sok összevissza beszédtől. Hát most már el tudnád-e mondani szép értelmesen, mit kerestél te azon az elhagyott helyen karácsony éjszakáján?

Mindent elmondtam, amit tudtam. Mikor odaértem, hogy hogyan szólaltak meg a világító kövek a föld alatt, szülém és tündérkém nem győztek ámuldozni, de a doktor csak mosolygott.

- Beteg voltál te már akkor is, Gergő fiam, mikor hazulról elindultál. Lázadban láttad, hallottad azt a sok furcsaságot. Elhidd, hogy ha én vagyok ott a te helyedben, az én tiszteletemre nem szólalnak meg a kősziklák.

Összenéztünk szülémmel: mi ketten tudjuk azt, hogy nemcsak az emberek élnek a világon. De minek ellenkeztem volna olyan okos öregemberrel, mint Titulász doktor? Tovább mondtam a történetemet, és mikor a végére értem, a doktor elgondolkozva bólogatott:

- Most már hát értem az egészet. Mikor a te szegény bűbájos embered meggyújtotta a mécsest, meggyulladt a bányalég, és szétvetette az egész bányát. Takaros kis robbanás volt, belerázkódott az egész város. Az volt a szerencse, hogy karácsony éjszakáján történt, mikor senki jótét lélek még csak a tájékán se járt a bányának. Ti ketten úgy menekedtetek meg, hogy a robbanás kidobott benneteket a hóba, és betemetett törmelékkel. Egy kicsit megütöttétek ugyan magatokat, egy kis repedés is esett a kobakodon, de sebaj, ebcsont beforr. Az ám, az ebről jut eszembe: hogy is hívják azt a derék ebállatot?

- Mitvisz - mondta szülém olyan gyöngéden, mintha a legkezesebb tyúkocskáját simogatná.

- No, hát a Mitvisz kutyát aranyba kellene foglalni. Tudod-e, hogy az vezetett nyomra bennünket? Az egész város ott nyüzsgött a bánya körül, de ki gondolt volna arra, hogy ott keressen benneteket a kövek alatt? Csak a Mitvisz érezte meg, hogy lenni kell ott valaminek. Addig szűkölt, csaholt, vonyított a romok tetején, hogy mégiscsak meg kellett néznünk, mi van ott. Hát ti hárman voltatok.

- Hárman? - néztem körül. - Hát ő hol van?

- Ehol van e - nevetett a doktor, és előhúzta az ajtó mögül az égbelátót. - Csodálatos, hogy még csak egy srófja se görbült meg.

Az égbelátó üvegszeme vidáman és barátságosan csillogott, de nem tudtam neki örülni. Azt gondoltam, Küsmödi volt az a harmadik.

- Nem, fiam, nem ő volt - borongott el a doktor arca. - Ő volt a halott bánya hazajáró lelke, és szegény öreg kóbor lélek most elmúlt a bányával együtt, amit nem tudott elhagyni. Majd ha újra megnyitják a bányát, keresztet faragnak az emlékezetére a bányászok.

A másik ágy felől fájdalmas zokogás hallatszott. A kis bicebóca mozdulatlanul hallgatta végig az egész beszélgetésünket, de tovább nem bírta magát türtőztetni. Titulász doktor odalépett hozzá, és jóságosan simogatta meg halovány arcát:

- Csak sírj, fiacskám, sírj, én örülök annak. Most már legalább nem féltem az életedet.

... Jó pár hét beletelt még, amikor a doktor föleresztett bennünket az ágyból. Ki még akkor se mehettünk, de vendég már jöhetett hozzánk.

Jöttek is úgy, mintha búcsút járnának.

Legelőbb Péter apó keresett föl bennünket három bányásztársával. Két rend vadonatúj bányászruhát hoztak a jó emberek, kis bányászinasoknak valót, s arra kértek, hogy ezután az legyen az ünneplő ruhánk.

- Ezt a szerencsés megmenekülés örömére kapjátok - magyarázta Péter apó -, de mink még másképp is gondoskodni akarunk rólatok. A jó Isten, aki a rosszat is jóra tudja fordítani, a bányász-szerencsétlenséget is szerencsére fordította. Mert a robbanás betemette ugyan az újbánya egy részét, de az óbánya fölszaggatott sziklái alatt meg olyan szénrétegekhez nyitott utat, amikről eddig nem is tudtunk. Becsületes munkánknak kétszeres hasznát látjuk ezentúl. Hálából a bányászcéh gyerekeinek fogad benneteket, s iskoláztat, neveltet addig, míg megemberedtek. Ennyivel tartozunk az öreg Küsmödi emlékének is, Isten nyugosztalja szegényt.

Nagy éljenzés támadt erre az ablak alatt meg a szomszéd szobában, s ahogy megnyíltak az ajtók, betódult az egész iskola. Pajtásaink boldogan szorongatták a kezünket, a nagy Cintula pedig ez egyszer igazán megcsinálta a kar-tótágast a "bánya fiai"-nak tiszteletére.

Mind nagy öröm volt ez nekem, de a legnagyobb mégis az volt, mikor szülém megsúgta, hogy a jövő vasárnap már otthon ebédelhetünk a malomházban. Akkora lakomát csapunk, amekkorát még nem látott az öreg épület, s ha hiszem, ha nem, még a ludacskát is levágja a tiszteletünkre.

Ezzel a ludacskával még sohasem találkoztam az életben, de hírből nagyon jól ismertük egymást, mióta lábadozó voltam. Mert szülém nekem mindig a ludacskáról, a ludacskának meg énrólam beszélt. Én tudtam róla, hogy ő a világon a legfehérebb ludacska, ő pedig tudta énrólam, hogy a világon semmit sem szeretek jobban, mint a lúdhúst. És ezért igen becsültem a ludacskát, ő azonban nyilván nemigen becsült engem.

Pedig már alig vártam, hogy találkozhassam vele, s át is adta neki szülém az üzenetemet.

- Úgy bizony, ludacska, téged nagy tisztesség ér - veregette meg a törlészkedő fejét. - Az egyetlen gyermekemnek sütlek meg ebédre, a kis bice-bócának is jut belőled meg a tündérkének is meg a Cötkény bácsinak is meg a Titulász doktor úrnak is, de még Messzi Gyurkát se felejtjük ki. Hát úgy igyekezz meghízni, ludacska, hogy szégyenben ne maradjak veled.

- Giá-gá, giá-gá! - annyit felelt a ludacska erre nagy engedelmesen. Belenyugodott abba, hogy őbelőle pecsenye lesz vasárnapra. Igaz, hogy akkor is az lett volna belőle, ha bele nem nyugszik, de azért mégis szép volt tőle ez az engedelmesség.

Még a tepsiben is olyan vidáman sistergett, hogy öröm volt hallgatni. Olyanok mondják, akik hallgatták, olyanok pedig voltak sokan. Nagy ritkaság ám a szegénysoron a tepsiben muzsikáló lúd. Báró cigánynak mind az öt rajkója odaszaladt arra a hírre, hogy nagy ebéd készül a malomházban az özvegy szűcsnénél.

- Érzsem a drága jó sagát - szippantott nagyokat a pitvarajtóban Nácika, a legöregebb rajkó. - Ast mondta a sülém, nekem is ilyet süt, ha én is olyan jó deák lesek, mint azs Annus néni fia.

Az én lelkem szülém csak kiszaladt erre a szóra a piruló liba mellől az ajtóba, s megsimogatta a rajkó kócos üstökét:

- Hát aztán csakugyan olyan leszel, Nácika?

- Olyan seretnék lenni - kapta Nácika a válla közé a fejét.

- Segítsen meg szándékodban a jó Isten - törülgette meg édesanyám a könnybe lábadt szemét a fehér kötőjével, azzal befordult a konyhára, s ki se jött addig, míg az egyik combját le nem kanyarította a ludacskának.

- Nesze, Nácikám - nyomta a kezébe a gyereknek, aki csudálkozásában akkorára tátotta a száját, hogy befért volna rajta az egész ludacska.

Szülém pedig a hálálkodás elől hirtelen visszaosont a konyhába, s földarabolta a ludat, ahogy illik. Ahogy ott dolgozgat, egyszerre csak megüti a fülét a nagy csöndesség az eresz alatt.

- Nini, de elillantak a vendégek - kukkantott ki az ajtón.

Ott voltak azok egy szálig. Tátott szájjal, tágra nyílt szemmel nézték a szerencsés Nácikát, ahogy a lúdcombbal birkózott.

- Jaj, csak soká edd, hogy soká nézhessük - sóhajtott a legapróbbacska, a csöpp Marcsóka a bácsikája fülébe.

Szülémnek elfacsarodott a szíve. Se szólt, se beszélt, csak fölkapta a nagy tál pecsenyét, és sorra hordozta a kis éhesek közt:

- Vegyetek hamar, kis rongyélusok, míg el nem hűl!

Nem is maradt több a tálban a mellehúsánál, s szegény szülém csak akkor kapott észbe. No, ő szépen elprédálta a nagy ebédet! Mi lesz most már ebből?

De ahogy az örömtől nekipirosodott kis arcokat meglátta, megvigasztalódva tette vissza a tűzhelyre a tálat.

- Elég lesz az én fiacskámnak ez az egy darab is. Nem volt az nagyétkű soha életében.

A többi vendégre nem is gondolt az áldott lélek. Pedig ugyan szép számmal felgyülekeztünk. Titulász doktor mi kettőnkkel, Messzi Gyurka kutyástul, Malvinka macskástul.

- Így uras - mondta rátartian -, hogy ebből az ünnepből ő se maradjon ki.

Szülém mindnyájukhoz szíves volt, de nevetve-sírva mégiscsak az én nyakamba borult az ajtóban:

- Ó, csakhogy hazajöttél még egyszer, lelkem gyerekem!

- Hát a ludacska, szülém? - kérdeztem tőle incselkedve, mert mindjárt megsejtettem az igazságot, ahogy a sok csámcsogó kis száj közt végigmentünk a ház előtt.

- A ludacska, fiam? - babrált a kötőjén zavarodottan édesanyám. - A te részed megmaradt belőle, éppen a legjava.

- Mi-a-ó, mi-a jó? - futott elébünk a küszöbön az öreg Pajtás macska.

Ő már akkor tudta, mi a jó, mert a foga közt tartotta az én részemet. Már tudniillik a melle csontját, mert a húst már leette róla, s most már csak a csonttal futott a Mitvisz kutya elől, aki azt csaholta, hogy igen szeretné a nevét Mellecsontotviszre változtatni.

Mindnyájan nevettünk a ludacska történetén, csak szegény szülémnek görbült sírásra a kedve szégyenletében és zavarában. Mire tessékelje ő most már befelé ezt a sok nagy vendéget? Titulász doktor aztán megvigasztalta:

- Sebaj, jó asszony, hadd próbáljak most már én is valami boszorkányságot. Úgyis sok olyasféle történt már ebben a házban, hátha nekem is sikerül. Csak egyet füttyentek, s mindjárt itt lesz a terülj asztalka. Nézzétek meg csak, gyerekek, hátha már ott is van a kocsimon.

Persze hogy ott volt, hiszen szemünk láttára tették fel a nagyvendéglő szakácsai a doktor kocsijára a mindenféle drága jó ételekkel tele-tetés kosarat. Volt abban lúd is, tyúk is, édes tészta is, sós is. Csaptunk is olyan lakomát, hogy a király portáján se lehetett volna különbet.

Még az asztalnál ültünk, mikor hallottuk, hogy a Mitvisz igen nagy lelkesedéssel fogad valakit odakint.

Ilyen mérgesen csak a Báró cigányt szokta ugatni - vélte Messzi Gyurka. S jól vélte, mert a cigány szavát is hallottuk, ahogy évődött a pulival:

- Mit kötözsködzs velem, te samár kutya, mikor én most jóban járok? Nem visek, hanem hozstam.

Csakugyan hozott valamit a Báró cigány. Egy darabot a kincskereső kisködmön háta közepéből. Éppen azt, amelyikre a malomház volt kivarrva. Kint találta a kövek közt, szétfoszlott, elégett az egész ködmön, csak ennyi maradt belőle.

- Mindjárt ráösmertem, ahogy kikapirgáltam a botommal - mesélte a cigány. - Nini, mondok, ezs meg azs én kiskomám gúnyájából való. Volt nagy öröm, mikor hazsaértem vele. Ast akarta az assony, hogy akassuk föl képnek a falra, olyan sép ezs. No, meg is ráncsigáltam érte a kontyát. Hát mi vagyok én? - mondok. És micsoda ezs, tán malacs vagy bárány vagy csirke? Nem, ezs csak egy rongyos ködmöndarab, hát mán hogy venném én el est azs én kiskomámtól, aki énhozsám mindig olyan jó volt? Elvisem neki, mondok, hogy örüljön segény feje, én úgyse tudok vele mit csinálni.

Titulász doktor egy ezüstpénzt dobott a cigánynak, én pedig addig néztem a selyemmel kivarrott malomházat, míg hullani kezdett rá a könnyem, és kivirágoztatta rajta a körömkevirágot. Kilopództam a többiek közül, és átosontam a temetőbe, és úgy csókoltam meg egy körömkés sírnak a keresztfáját, mintha az a kéz volna, amelynek a kisködmön volt utolsó munkája. És mintha két áldó kar lett volna a fejfa két karja, és mintha hangot hallottam volna a vadvirágszagú szélben, a tücskök hegedűszava közt:

- A szeretet az élet.
 
 
0 komment , kategória:  Móra Ferenc  
Móra Ferenc: A csókai csóka
  2011-12-27 11:54:48, kedd
 
 

Móra Ferenc: A csókai csóka

Csókai csókának

Mi jutott eszébe?

Föl szeretett volna

Öltözni fehérbe.

Unta szegény jámbor,

Hogy ő télen-nyáron,

Örökkön-örökké

Feketében járjon.



Ahogy így tűnődik

Ághegyen a csóka,

Arra ballag éppen

Csalavér, a róka.

Attól kér tanácsot,

Mit kellene tenni,

Hófehér galambbá

Hogy kellene lenni.



"Nincsen annál könnyebb -

Neveti a róka -

Fürödj meg a hóban,

Te fekete csóka!

Olyan fehér galamb

Lesz rögtön belőled,

Hogy magam sem tudom,

Mit higgyek felőled."



Nagyeszű rókának

Szót fogad a csóka,

Nagy vigan leugrik

Az ágról a hóba.

Az orra hegye se

Látszik ki belőle,

Kérdi is a rókát,

Mit hisz most felőle?



"Azt hiszem, galamb vagy" -

Csípte meg a róka,

S csapott nagy ozsonnát

Belőle a hóba.

Róka csípte csóka,

Csóka csípte róka -

Így lett fehér galamb

A csókai csóka.
 
 
0 komment , kategória:  Móra Ferenc  
Móra Ferenc:A szeretet az élet
  2011-12-27 11:51:06, kedd
 
 


Móra Ferenc: A szeretet az élet


Ha majd az ige bételik,
S az igért óra érkezik,
Az Örökkévaló szemén
Általragyog egy röpke fény,
És a föltámadás igéivel
Az arkangyalnak jőni kell.

Az angyal szót fogad neki:
Aranyvesszővel megveri
Mohos sírhalmok oldalát,
És zengi ébresztő dalát:
Reggel van! Ujra nap süt! Emberek,
Ébredjetek, ébredjetek!

A hosszú rabság véget ér,
A földre újra visszatér
Az élet, s boldog vígalom
Zajátul zeng völgy és halom,
Hogy száműzetve elfut a halál,
S az angyalfecske egyre száll.

De sok-sok sírhalom felül
Tovább repül kedvetlenül,
Aranyvesszője nem suhog,
Ajaka szomorún susog:
Nektek nincsen miért ébrednetek,
Mert senkit sem szerettetek!

 
 
0 komment , kategória:  Móra Ferenc  
Móra Ferenc: Szeptemberi emlék
  2011-10-08 09:59:36, szombat
 
  Móra Ferenc: Szeptemberi emlék


Az a nyár is ilyen telt kalászú, tömött gerezdű volt, mint az idei. Fára almát, tőkére szőlőt aggatni se lehetett volna többet.
- No gyermekem, lesz ám szüretre új könyv, új ruha! - veregette meg Péter-Pálkor édesapám a vállamat. - Lesz ám! Még aranygombos kislajbi is! Ezüsttel futatott, arannyal szalajtott.

Esztendő óta hazajáró szégyen pirította meg a képemet. Elsős gimnazista koromban én is szerettem volna pünkösdre kicifrítani magamat, mint a Stross szomszéd gyerekei. Persze nekik könnyű volt, mert ruhásboltja volt az apjuknak, olyan hercegnek öltözhettek, amilyennek akartak. ( Sárga bugyogó, piros mándli és zöld kalap árvalányhajjal.) Nekem azonban magamnak kellett ékességeimről gondoskodnom. Szerencsére nem kellett értük messze mennem. Hetedhét ház ellen lakott Hollós koporsós, kint szárította a frissen festett koporsókat az udvaron, azokról leloptam az aranypapírból lévő betűket és fölvarrtam őket a kabátom elejére, jobbrul-balrul. Nagyon szép volt az, és az Úristennek bizonyosan több öröme telt bennem, mint akármelyik császárban, akinek érdemcsillagok tejútja kanyarog a mellén. De a nagyoknak sohsincs olyan szépérzékük, mint a gyerekeknek. Édesanyám leparancsolta rólam az ordókat és aggóskodva csóválta meg a fejét:
- Mi lesz belőled ,édes fiam, ha még elsős gimnazista korodban is ilyeneket cselekszel? Hát a te eszed már sohase érik meg?

No, másodikos gimnazista koromra megért. Végigolvastam az egész nagy bibliát, ó- és újtestamentumot, beleértve az Énekek énekét is, meg az apokalipszist is, és az a sok zsidó király rendkívül komolyítólag hatott rám. Ha Stross Olgával összevesztem a túrós bodagon, mindig Jezabelnek neveztem és kijelentettem neki, hogyha elveszem feleségül, kutyákkal nyalatom föl a vérét.(Ez szép fametszetben volt meg a bibliában.)

A Daru utcában táltos hírében álltam, és jelességeimet hivatalosan is méltányolták. Húsz pengő stipendiumot kaptam bizonyítványosztáskor, a legnagyobbat az iskolában és azt számoltam le az asztalra, mikor apám jókedvében fölidézte múltam sötét foltját, a koporsós kreációt.

- Rá se hallgass, kisfiam - nézett be anyám a konyháról - apád csak az eszit járja. Mást mondok én teneked. A pénzecskédből tíz pengőt odaadunk apádnak, kifizeti belőle a tavalyi porciót. Tíz pengőt meg kölcsön adsz nekem, abból diófakeresztet csináltatunk az öregapádék sírjára, meg veszünk két malackát. Te legelteted őket a szőlőben nyáron, szüretre fölpendülnek, az egyiket eladjuk az őszi vásárban, abból veszünk neked harmadikos könyveket. Jó lesz-e így?

Hát hogyne lett volna jó? Az apám csak úgy nem értett a pénzhez, mint én nem értek, az anyámnak kellett kézben tartani a pénzügyi impériumot. Ez volt az első-utolsó jól megalapozott költségvetése az életemnek. Hogy a jó Istennél nem nyert felsőhatósági jóváhagyást, arról mi nem tehetünk.

Szent István délutánján elverte a jég a szőlőt. Azaz dehogy elverte: széthasogatta még a tőkéket is.Még másnap reggel is marékszámra lehetett szedni a jeget a laposokon, ahol a víz összesodorta. Ez a Szent István nap azóta a mi családunkban történeti dátum. Ez az ab urbe condita, innen számítunk mi mindent.

A mennyei parittyakövek fültövön verték a két malackát is. Ha az apám római császár lett volna, a csillagászok bizonyosan föltették volna őket legelni valahova a sarkcsillag mezejére, ahol a többi csillagállatok is találhatók. Így csak elástuk őket az orgonabokor tövébe. Segítettem én is s nagyon elbámultam rajta, hogy az édesapám a szeméhez emelgeti a kezefejét. Felnőtt embert én addig nem láttam sírni. Minálunk meg különösen nem. A mi fajtánknak befelé szokott folyni a könnye, ahogy azóta megtanultam.

Csak most sejtettem meg, hogy itt valami nagy baj van. De hogy micsoda, azt csak szeptember elsején tudtam meg. " A fehér kezek napján."

Iratkozni az anyám vezetett föl az iskolába. Az anyák oroszlánok, ha gyermekük csimpaszkodik a szoknyájukba. Nem ijednek meg a tekintetes uraktól se.

No, Zólyomi tanár úr, az inspekciós nem is volt valami megijedni való ember. Drága jó mézeskalács ember volt, úgy tudom, ma is az még, élte napáldozatán. Még le is ültette az anyámat, ahogy a másodikos bizonyítványomban meglátta a tiszta jelest.

- No, szüle, nagy öröme lehet ebben a kis vászonzacskónban - ütögette meg a léniával az ijedt-fehér arcomat.

Az édesanyám kora szerinti lánya lehetett volna a tanár úrnak. De a hajába már huszonötesztendős korában beleragadoztak a bikanyálak, amiket a gondpókok fonogatnak. Nem is szoktunk mink azért haragudni, ha öregeknek néznek bennünket. A büszkeség lobbantotta őszibarackvirág színűre az én mindig bánatos szülőm arcát, nem a sértett hiúság. Ellágyulva nézett rám, de mindjárt erőt vett magán. Előkapta a tarka kendőjét a kebeléből.

-- Mivel tartozok, tekintetes tanár úr? - csomózta ki a kendő sarkát.
- Hat forint ötvenhárom krajcár, lelkem.

Olyan lett a barackvirág, mint a meggyfavirág.
- Nekünk csak egy forintunk van, tekintetes úr. Nem adott többet a cigányasszony a selyemkendőmért. Úgy mondta az uram, szegény gyerektül egy pengő jár..
- Jó, jó, lelkem, csakhogy akkor szegénységi bizonyítvány kell - nézte elkomolyodva Zólyomi tanár úr a rubrikás papírost. Most már ő kivakarja onnan, amit beleírt? Jaj, mennyi bajt csinálnak ezek az értetlen asszonyok!

Anyám összetette a fakéreg formájú, eres két kezét.
- Tekintetes tanár úr, szegények vagyunk mi bizonyítvány nélkül is, tessék azt meghinni minékünk.

Zólyomi tanár úr hirtelen elkapta rólunk a szemét és lesütötte a fejét.
- Látom én azt, lelkem, hiszem is, de látja, nekem is a törvény parancsol. Hozzon írást a városházáról.

A városháza csak miatyánknyira volt az iskolához, mégis nagyon messze volt. Hogy tudhatná ott a járást az olyan asszony, aki csak mezítláb-papucsban jár? A Dobos baktert ismeri, aki az adóintőt ki szokta hozni, de az süket, meg a Csajka végrehajtó urat, de az goromba.

Bizony ránkharangozták a delet, mire a tetthelyre taszigáltak bennünket. Csakhogy ott akkorára be volt zárva az ajtó. Az írnok úr átment sörözni a Koronába. Most már mit csináljunk? Az anyám életében kocsmában nem volt. Az írnok urat sem ismeri. No, leülünk itt a küszöbre, kivárjuk szépen. Az előfogatos megkérdezte, mi járatban vagyunk, s megmondta, hogy az írnok egy sánta ember, azt szólítsuk meg. Délelőtt csak az egyik lábára sánta, de sörözés után mind a kettőre, könnyen megismerhetjük.

Meg hát, meg is ismertük úgy két óra felé. Először nagyon jó kedve volt, mindenáron meg akarta csókolni édesanyámat, de ahogy nekitántorodott a kerékvető kőnek, egyszerre fölmérgesedett:
- Mit reszel a fene ilyenkor benneteket? Aztán úgy tudom, nektek szőlőtök is van?
- Van. Két lánc. Egy lánc belőle egészen puszta föld.

A bicebóca ember most már ordított.
-Nahát! És még szegénységi bizonyítvány kellene nékik! Bitangok! Csalók!

Már a piac másik végén bukdácsolt, de még akkor is hallottuk a káromkodását. A hajdú peckesen szalutált neki, aztán belénk döfte a szemét.
- Oszoljunk, oszoljunk, asszony, még szépen vagyunk!

Megrettentünk egy kicsit, de a városháza sarkán magunkhoz tértünk. Nagyakaratú asszony volt az anyám.
- Nem hagyom én ezt ennyiben, kisfiam. Gyerünk csak el a Bajáki tanító úrékhoz, mindig jó emberünk volt az nekünk.

Bajáki tanító úr tanított engem ábécére s azóta minden szüretkor eljött megnézni, hogy nagyot nőttem-e. Nagyon jó ember volt, de most ő se segíthetett.
- Akinek birtoka van, lelkem, annak nem jár szegénységi bizonyítvány.

Azt se tudtam eddig, hogy nekünk birtokunk van. Bizony, olyan birtok, hogy tíz bukfenccel át lehet érni, de a tizediknél már a szomszéd földjére huppan az ember lába. Az a szerencse, hogy csupa feneketlen homok. Ha agyagföld volna, amiből sár lesz, azóta rég elhordtuk volna az egész birtokot a lábunkon.

A tanító azt a tanácsot adta, hogy próbáljon az apám szót érteni azokkal a városi urakkal, akiknek a házához az öregapám járatos volt valaha. Tudniillik az öregapám tudta valamikor a legszebben vágni a dohányt a városban s ezért igen híres ember volt a maga idejében. (Ezt a jövendőbeli életírom kedvéért jegyzem föl. Tudják meg, hogy a híresség nem velem kezdődött.) Minden városi úr vele vágatta a dohányát. Tudták, hogy az öreg juhász kezéhez nem ragad abból egy gyújtatnyi se.

Hát hiszen az öregapámra csakugyan jó szívvel emlékeztek vissza a városházán a kiskun urak, amikor az apám másnap beszégyenkezett hozzájuk. De ővele nem állt szóba, csak a főjegyző, az is csak annyit mondott:
- Látja, Márton, nem kellett volna annyit éltetni Kossuth Lajost. Akkor most nem volna maga olyan jegyes ember.

Az adóügyi tanácsnok maga is negyvennyolcas ember volt, az legalább tanáccsal szolgált.
- Nézze, még ebben a hónapban kimegy a szőlőbe a jégkárbecslő bizottság. Esetleg az ád maguknak egy kis írást arrul, hogy hogy és mint. Azt azután be kell adni a tanácshoz, kérvénnyel. Utóvégre lehet tandíjmentességet adni, csak akarni kell. De a világért ne mondja ám senkinek se, hogy ezt én javasoltam, mert engem úgyis mindig azzal áztatnak, hogy bujtogatom a népet.

Engem nem hurcolt föl az apám a városházára, lent hagyott a kapuban. Azzal mulattam magam, hogy a kapura akasztott hirdetményt silabizáltam. Valami monostori betyárnak a fejére tűztek ki száz pengő jutalmat. A betyár feje ennyit ért a hazának. Az én tiszta jeles kis életem nem ért meg senkinek hat forint ötvenhárom krajcárt.

Ezt akkor tudtam meg, mikor az apám lejött éa szótlanul megfogta a kezemet. Csak akkor szólalt meg, mikor a piacon a csizmadiasátrak elé értünk. Szelíden, halkan kérdezte tőlem:
- Látod-e, milyen szép a szép csizma?
- Látom - dobbant nagyot a szívem. Mert már tudtam, mi lesz a következő kérdés.
- Mit szólnál hozzá, hátha csizmadiainasnak adnánk?

Nem tudtam szólni. Csak a fejem ráztam. Mit értettem én még akkor a világi élethez és honnan tudhattam volna még akkor, mi minden pálya nyílik meg öreg koromra a csizmadiák előtt? Én csak azt tudtam, hogy a csizmadiainasok piszkosak, szurokkal dolgoznak, és ha találkozom velük az utcán, akkor belelöknek az árokba. Hiszen ha én azt fölértem volna ésszel, hogy a lökdelődző embereké a világ!

Otthon erre nagy tanácskozás volt. Kanapét, tükröt, ágyterítőt, minden luxustárgyat összenéztünk, amit pénzzé lehetne tenni, hogy az egy pengőből hetedfél legyen. Még a kétesztendős húgom bölcsőjét is föltekintettük - nagy gyerek az már, vackolhatunk neki a kuckóban is. De hát ez mind kevés. Ha a tandíjat futná is, miből győznénk a könyvet? Szerbe-számba szedtük a komákat és a sógorokat is.
De hát azok is mind jégverte emberek voltak - hogy segíthetne vak a világtalanon?

Azon az éjszakán nekem már nagyon rossz álmaim voltak. Csirizes tálba ragadtam, dratvát kötöttek a lábam ujjára a csizmadiainasok és úgy húztak magukkal a kocsiúton a piacra. Mire fölébredtem, dagadt volt a szemem az álombeli könnyektől.

Akkorra az apám kihurcolkodott a szőlőbe. Mindig odabujdosott az olyan bajok elől, amiket se szétnevetni, se szétkáromkodni nem lehetett.(Ó, ha nekem maradt volna a birtokból csak annyi, mint egy kutyaól, de sokszor elbujnék oda én is!)

Az anyám azonban az ölébe húzott, holott szégyenlős népek voltunk mink és nem is értünk rá az ilyen úri tempókra. Még azt is megpróbálta, hogy rendet csináljon a bozontomban a bontófésűvel.
- Ne félj, kisfiam, nem mégy még inasnak. Eszembe jutott az éccaka Agócs főtisztelendő úr. Jó ember az a szegényhez. De szépen kezet csókolj ám neki!

Agócs főtisztelendő úr igazán nagyon jó ember volt.. Mindig ott sétált a templom körül, mint valami megelevenedett, hatalmas szép nagy bálvány és asszonyt, gyereket el nem engedett maga mellett anélkül, hogy csókra ne nyújtotta volna neki a kezét. Név szerint ismerte az egész várost és anyámat is mindjárt a nevén szólította, ahogy a gyűrűs, kövér kezét elénk tolta.

- Mindörökké, Móráné lelkem, mindörökké! No, hodzs vannak,
hodzs vannak a Daru uccsában? Kerestölő lesz-e, vadzs haláleset?
Mosolygott a nagy tányérrózsa képe, de mire az anyám a végére ért a jajveszékelésnek, akkorára lehervadt róla a mosoly. Szigorú lett a jó ember, mint a kőbálvány.
- Hát ostán? Ezsért jajgat? Hát hun van azs megírva, hodzs mindenkinek musáj urat nevelni a dzserekiből? Adhassa inasnak is, nézzse. No, Isten hírivel!

De aki jó ember, az csak nem tudja megtagadni magát. Akárhogy megharagítottuk, búcsúzóba is csak megcsókoltatta velünk a jószagú kezét.

Most már csakugyan elszakadt minden kötél. Az anyám is azt kérdezte tőlem, hogy milyen inas szeretnék lenni? Istenem, hát mit mondhattam volna mást, mint azt, hogy "könyvkereskedő". Ezt elég könnyű szívvel mondtam, és erre anyám is fölvidult egy kicsit. Tán arra is gondolt, hogy milyen szép históriás könyveket olvasok én föl neki ezután vasárnap délután az árokparton.

Ranezay bácsi volt abban az időben a városunkban az egyetlen könyvkereskedő. Éppen kint is volt a kirakatában a tábla, hogy jó házból való gyereket fölvesz inasnak. Ettől egy kicsit felhődztem, mert a mi házunk roskadt volt egy kicsit, meg a zsindely is lekéredzkedett itt-ott a tetejéről. De ebből nem lett semmi baj se. Ranezay bácsi megnézett gyalogszemmel is, aztán kijelentette, hogy kitanít könyvkereskedőnek - és nem kíván érte többet, csak három pengőt havonta.

Sohase felejtem el azt a délutánt, ami erre következett. Meleg volt akkor a fecskeváró hónap, az édesanyám kint mosott a kútnál, én meg ültem a lábánál a teknő alatt. Egyikünk se szólt egy szót se, csak sírtunk csöndesen mind a ketten. Az ő könnye a teknőbe hullt, az enyém pedig az ő lábára.

De az igazi kínszenvedésre csak másnap virradtam rá. Amikor az utcabeli pajtásaim reggel mentek a Veni Sanctera és megzörgették a zsalugátert, a kisajtót, a kerítést és bekiabáltak a kapu hasadékán:
- Ferkó! Ferkó!
Ezt Dante kifelejtette a poklából!

Bújtam én színbe, ólba, padlásra, de a boldogok zsibongása minden reggel rám talált. Nem is bírtam egy hétnél tovább. Ahogy elhaladtak a házunk előtt a pajtásaim: megvártam, míg a sarokra érnek, akkor én is utánuk eredtem. A piacon, a guggon ülő kofák közt ácsorogtam, míg odahallatszott az iskolánkból a nyolcórai csengetés, mire betakarodott gyerek és tanár. Akkor aztán megkerültem az iskolát , először csak messziről, aztán mindig kisebb körben. Ádám tehetett így, mikor az elveszett paradicsomból kicsukták. Ha van valaki a világon, aki próbálta az ő kínszenvedését, én vagyok az!

Csakhogy Ádámot csak a paradicsomból kergették ki, nem az iskolából, őt csak a terített asztaltól tiltották el, nem a könyvektől - azt ki lehetett bírni, abba bele lehetett nyugodni. Én már a negyedik nap belül voltam a kerítésen. Négykézláb csúsztam el az igazgatói szoba előtt, végig a hosszú fehér folyosón, míg elértem a harmadik osztály nyitott ajtajáig. Ott aztán hallottam én mindent. Azt is, amit magyaráztak, azt is, amit feleltek, azt is, amikor az öreg pedellus odacsoszogott a csengőhöz. Akkor aztán usgye, szaladtam vissza az utcára, már amennyire négykézláb futni lehet.

Szeptember közepéig nem volt semmi baj. Lopva is lehet jóízűeket inni a tudomány kútjából, amitől szöges drótkerítéssel zártak el engem, szegény kis kócos csürhét. Hanem akkor az történt, hogy Eyszrich tanár úr a latin nyelv szépségeit ragyogtatta a harmadik osztály előtt. Hogy milyen érccsengésű, hogy milyen erővel teli, hogy milyen tömör nyelv az, hogy annak semmi más nyelv a nyomába nem hághat:
- A latin azt mondja: Unus es Deus. Ki tudja, hogy lehetne ezt magyarul mondani?

Mély csönd.
- No, senki sem meri megpróbálni? Nagy Mátyás?

Nagy Mátyás jeles deák volt, valami uradalmi inspektórnak a fia, vetélytársam a másodikban. Meg is szólalt a provokálásra:
- Egy vagy Isten.
- No, nem egészen. Micsoda szórend ez?

Nagy Mátyás észbe kapott.
- Vagyis hogy: egy Isten vagy...
Megint a tanár úr hangját hallottam:
- Nem, nem. Nem érzitek, hogy a latinban valahogy több van?

Rémülten dobogott a szívem, de nem bírtam magammal. Be kellett kiáltanom:
- Egyedül te vagy az Isten...

Abban a percben már koccant is a homlokom a téglán, mert beleszédültem az izgalomba. Mit tettem, mi lesz ebből?

Az lett, hogy a latin tanár ölben vitt be az iskolába és többet azután sose kértek tandíjat Móra Márton földbirtokostól. Unus es Deus.
Egyedül te vagy az Isten. Ha egy kicsit messze vagy is, ha sokszor nem érsz is rá a földre nézni...

De azért a szeptember nekem legszomorúbb hónapom marad erre az életre. És ha én a befelé síró fajtából való vagyok is, mindig teleszivárkodik könnyel a szemem, ha szeptemberben lehajtott fejű kis gyereket látok...


 
 
0 komment , kategória:  Móra Ferenc  
Egybefoglaló szeretet
  2011-05-10 12:49:54, kedd
 
 



"A világot egybefoglaló szeretet éppoly megvalósíthatatlan és épp azokból az okokból
megvalósíthatatlan álma az emberiségnek, mint a határtalan gyorsaság a mozgásban. Ehhez sem elég erős az anyag, ehhez is gyönge az ember. De a krisztusi álom épp azért maradt kétezer év után is olyan friss és illatos és olyan hódító, mint az első napjaiban volt, mert magában hordta és hordja a megvalósíthatatlanság fájdalmas és örökkön izgató gondolatát."

(Molnár Ferenc)



 
 
0 komment , kategória:  Móra Ferenc  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 14 
2018.08 2018. Szeptember 2018.10
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 14 db bejegyzés
e év: 2176 db bejegyzés
Összes: 54926 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1420
  • e Hét: 15475
  • e Hónap: 43934
  • e Év: 936101
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.