Regisztráció  Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Koós Kálmán -Voltunk, vagyunk1
  2010-12-04 18:28:25, szombat
 
 
Koós Kálmán - Voltunk, vagyunk, leszünk

Tartalom

Előszó az 1960-as kiadáshoz
Bevezetés
A beteg Magyarország
Nemzetiségi kérdés
Földkérdés
Munkáskérdés
Liberalizmus és zsidókérdés
A meglódult világ
A gyógyszerek
Demokrácia
Marxizmus
Keresztény szocializmus
Hungarizmus
A hungarizmus jelentősége
A zsidótörvények
Így bukott el Magyarország
Szálasi Ferenc politikai harca
A zsidóüldözések
A baloldal történelmi missziója
Forrás

Vagyok fajomnak roncsolt teteméből
Úton fetrengő vérző szívdarab,
Daccal vonagló
S mennél tiportabb, annál magyarabb.

Sajó Sándor

Ajánlom a könyvet Szálasi Ferenc és mindazon nemzeti mártír és hősi halott emlékének, akik a Magyar Nemzet és a Magyar Haza jövőjéért áldozták életüket.


Előszó az 1960-as kiadáshoz

Ez a könyv, amelyet most a Hungarista Mozgalom negyedévszázados küzdelmének megörökítésére, egyelőre a magyar nemzeti emigráció kezébe adunk, történelmi értékű. írója annak a magyar generációnak egyik világosan látó tagja, amely a két világháború közötti Magyarországon nőtt fel és saját sorsának alakulásán ismerte meg az előző generációk által el nem intézett és ezért súlyos örökségként rászakadt magyar sorskérdések nehézségeit.

Az első világháború folyamán kétségtelenül bebizonyosodott, hogy a szólásmondás szerinti "Európa beteg embere", nem Törökország volt, hanem az Osztrák-Magyar Monarchia. Ferenc Ferdinánd politikai elképzelésének tökéletes csődje volt, hogy az agyondédelgetett szláv elemek és közöttük legfőképp a csehek, már a háború kezdetétől tömegesen váltak a monarchia árulóivá és aknázták alá a legeredményesebben annak recsegő-ropogó rozoga épületét. Egy ilyen súlyos megterhelést, mint amit a minden erőfeszítést megkövetelő háború jelentett, ez a düledező épület nem is bírhatott ki. Szétesésének be kellett következnie.

Négy évszázad múltával, a Monarchia szétesése után ismét megszületett a nemzeti Magyarország. Koraszülött volt. Az u. n. utódállamok közül, amelyek az Osztrák-Magyar Monarchiából alakultak, vagy annak területéből gyarapodtak, Magyarországot érték a súlyos történelmi események a legfelkészületlenebbül. A magyar nép tájékozatlan volt a nemzetiségek aspirációiról és nem is értette, de főleg nem érzékelte azokat eléggé. Nem ismerte fel idejében, hogy a történelmi Magyarország van veszélyben, hogy az egységes Kárpátmedence darabokra törése az, amit ellenségei előkészítenek.

Fokozta a tragédiát, hogy az új nemzeti állam vezetése olyan körök kezébe került, amelyek nem ismerték a magyar nép kívánságait, gondolkodását, távol állottak a néptől, csak az önmaguk érdekeit látták és ezért az állam bel- és szociálpolitikájával nem a magyar nép érdekeit szolgálták, hanem önérdekeiket. Külpolitikájában ez az államvezetés annak ellenére, hogy a fasiszta Olaszország volt az első európai nagyhatalom, amely Magyarországot kiemelte az őt körülzáró Kis-Antant veszélyes gyűrűjéből, mégis angolbarát irányzatot követett és ezt mintegy angolmániába esve, egész a második világháborút követő összeomlásig is megtartotta, minden reális alap nélkül.

A két világháború közötti időszakban, csak egy reménysugár villant föl, azt a régen óhajtott reményt keltve, hogy belső politikájában a magyar nép érdekeinek megfelelő népi politika, külső politikájában pedig egy reálisabb irányzat fog következni. Ez Gömbös Gyula miniszterelnöksége idején volt, amely azonban a magyar nemzet végzetes kárára, Gömbös korai halála miatt, ismét kialudt.

Ebben a reménytelenségbe visszazuhant helyzetben lépett a politikai küzdőtérre Szálasi Ferenc személyében a Hungarizmus és az ezért küzdő Hungarista Mozgalom.

Egy több mint ezer éves nemzet életében 25 év nem hosszú idő. De ez a 25 év amelyben a Hungarista Mozgalom harcolja kétségbeesett küzdelmét magyar népéért és nemzetéért, a borzalmas csapások és súlyos veszteségek miatt, felér békés évszázadok küzdelmével.

Hazátlanul, menekült sorban, a világ minden tájára szétszórva, küzd ez a Mozgalom a magyar célokért, magyar érdekekért, a magyarság létéért, ellenséges külső, de még ellenséges belső erők ellen is. Bármily nehéz ez a harc, mégsem fogjuk feladni soha, mert tudjuk, hogy történelmi feladatunk ez.

Ezt a küzdelmünket igazolja és segíti ez a könyv is.

Szükségünk van erre a segítségre, mint minden segítségre, mert mi kizárólag a saját erőnkre támaszkodva küzdünk és ezért kell, hogy elsősorban minden hungarista, vagy velünk küzdeni akaró minden magyar segítsen és támogasson minket a nemzeti Magyarországért folytatott igen nehéz küzdelmünkben.

Bízva a magyarság jövőjében és harcunk győzelmében, kiáltjuk oda minden magyarnak, ha számít reánk, ha ellenünk van:

VOLTUNK, VAGYUNK, LESZÜNK!

Nyugaton, 1960. évben.

Henney Árpád


BEVEZETÉS

A történelemben tömegmozgalmat csak olyan eszme tudott elindítani, amely kielégítette az emberek tudatos, vagy tudatnélküli vágyait. A tömegeket, népeket mozgató, történelmet alakító eszmék, mint formátlan massza benne éltek az emberek lelkében s az ideológusok, az eszmék megalkotói ezeket gyúrták a gondolat erejével érthető, tudatos alakba. Vagy is mondhatjuk, hogy az eszmék, mindig a tömegek lelkéből születnek meg. Az emberek lelkétől távoleső eszméket hiába prédikálják, hiába harsogják, azok nem találnak meghallgatásra. Ellenben a tömegek vágyait kielégítő eszmék hirdetői mintha a szívekből beszélnének.

Vessünk egy rövid pillantást a történelemre, hogy állításunkról meggyőződjünk.

A kereszténység, Krisztus tanítása nem tudott meggyökerezni a zsidóság körében, de diadalmasan hódított tért Európa népei között. A zsidók közötti sikertelenségének több oka volt, amelyeket a következőkben foglalhatunk össze:

A Judea-beli zsidók idegenkedtek a Galileai Jézustól, nem éreztek maguk közül valónak. A gazdagok, a műveltek, az írástudók lenézték Jézus egyszerű követőit, akik csaknem mind parasztok voltak: halász, pásztoremberek. Mai, gyakran használt szóval kifejezve, afféle csőcselék népségnek tekintették őket. Jézus igen éles hangon támadta állandóan a mózesi törvényekhez hűen ragaszkodó, de képmutató farizeusokat, akik viszont ellenségüknek tekintették a Názáretit, s minthogy a farizeusok tábora a zsidóság legnagyobb vallási pártja volt, amint módját ejthették, bosszút álltak rajta. Jézus kivégzésével az őt követő egyszerű munkásembereket megfélemlítették. Jeruzsálem kétszeri elpusztítása után a zsidóság szétszóródott s ahogyan a vallásuk őrizte meg őket zsidónak, épp oly híven őrizték ők a vallásukat.

Az egyik legfőbb okot azonban abban kell látnunk, hogy Jézus tanítása az egyistenhívő szigorú erkölcsi törvényekkel rendelkező zsidóság számára nem jelentette azt az újszerű, hatalmas erőt, mint amit jelentett a pogány népeknek. Jézus tanítása alapjában véve mégis csak az Ószövetségből nőtt ki, de mert eltért attól, ellenségei eretnek zsidónak tartották. Az eljövendő Isten-országát, amelyről Jézus beszélt, az egyszerű nép talán meg sem értette. Õk olyan Krisztust vártak, aki visszaállítja Dávid királyságát, aki megszabadítja őket a római rabságtól. Nekik olyan kellett, mint Bar-Kochba volt, aki szintén az írásokban megjövendölt Krisztusnak jelentette ki magát, fölkelést támasztott a római uralom ellen (Krisztus u. 132-135) és kiűzte a rómaiakat Jeruzsálemből. A nép vakon követte, nem követelte, hogy feszítsék keresztre. Végül mégis a rómaiak győztek, elpusztult vagy fél millió zsidó a vezérével együtt.

Ha a zsidóság legnagyobb része érzéketlen is maradt a krisztusi tanok iránt, annál nagyobb erővel terjedtek azok a görögök között. Még Galliában is az első keresztények az ottani görög emigránsok voltak. A görög kultúra Jézus koréiban igen magas fokon állott. Tiszta fogalmaik voltak a lelkekről, a túlvilágról, ám a költőien szép, de mégis csak naiv hitrege világuk már nem elégítette ki őket. így érthető, hogy a keresztény tanok a kinyilatkoztatás erejével hatottak rájuk. A metafizikát kutató görög szellemnek Jézus tanítása a titkok kulcsát jelentette. Kutató szellemiségüket azonban a kereszténységben is megtartották, s mint ilyen gnosztikusok hamar eretnekké váltak a kutatást és ellentmondást nem tűrő Római Egyház előtt.

A római birodalomban a rabszolgák között terjedtek a Názáreti tanai nagy erővel. Az ő számukra ezek a tanok mindenféle tekintetben a megváltást jelentették. A rabszolgák sorsa a Római Birodalomban a születésüktől kezdve halálukig teljesen reménytelen volt. Még csak embernek sem számítottak, tárgyként kezelték őket, amellyel a tulajdonosa azt tehetett, amit akart. Számukra nem volt síin vallás, sem haza. Elképzelhetjük, hogy micsoda megrázó erővel felemelő hatással volt rájuk annak az Isten országának a hirdetése, amely hamarosan eljön és amely az elesettek, a szenvedők, a nyomorultak számára készült s ahová a gazdagok, tehát az ő római uraik nehezebben juthatnak be, mint ahogyan a teve átmegy a Tűfoka kapun. A keresztények szerint minden ember egyenlő Isten előtt, tehát ők a megvetett rabszolgák is annyinak számítanak ez előtt az Isten előtt, mint akár az istenített római császár. Szeretetre, egy kis megbecsülésre vágytak ezek a szerencsétlen emberek és ezt kapták meg a kereszténységben.

De a római kultúra is sokkal magasabb fokon állott már, semhogy a gondolkozó rómaiak elhitték volna, hogy a császáruk Isten. Hiszen micsoda Isten az, akit egy megfizetett, vagy hatalomra törő zsoldos vezér bármikor leszúrhat. A finomabb lelkek pedig megcsömörlöttek koruk züllöttségétől. Ahogyan az Ember Tragédiájában mondja Péter apostol:

Nem bírod ugye kéjek mámorával
Elandalítni azt a szózatot,
Mely a kebelnek mélyét felveri
S jobb cél felé hiába ösztönöz?

Kielégítést ugyebár, nem érzesz
Csak undort ébreszt szűdben a gyönyör
S aggódva nézsz körül, ajkad rebeg:
Hiába mind, a régi istenekben
Nincs már hited, kövekké dermedeztek."

A keresztény vallást megtestesítő Egyház a századok folyamán óriási hatalommá fejlődött. Az egykori üldözött azonban üldözővé vált. A biblia tekintélyére támaszkodva nem csupán hit és erkölcs terén jelentett ki abszolút érvényű tételeket, de a tudományok terén is. Aki mást mert állítani, az megismerkedett az inkvizíció borzalmaival és máglya tüzén szenvedett halált.

A középkorra kifejlődő európai szellemiség egyik fő jellemvonása azonban a szabadságvágy. Ezért harcolnak egyének, tömegek, népek. A harc első fázisa: küzdelem a gondolat hirdetésének szabadságáért, a szólásszabadságért. Minthogy a kor legképzettebb emberei általában az egyháziak, ez a harc az őket legközelebbről érintő területen zajlik le: a teológia terén. Krisztus, sajnos, nem hagyott írást az utókorra, az evangéliumok pedig nem mindenütt egyértelműek s így némely részt különféleképpen lehet magyarázni. Egyesek reform kísérletekkel léptek fel, amelyeknek az volt a céljuk, hogy új felfogásokat érvényesítsenek az egyháznak már kialakult tanaival szemben. A reform kísérleteknek további alapot szolgáltattak az egyház kebelén belül támadt bizonyos visszaélések, mint az egyházi méltóságoknak és a bűnbocsánatnak pénzért való árusítása. A reformkísérlet hosszú harcok után végül győzött, de a nyugati egyházszakadáshoz vezetett. A reformációt közvetlenül megelőző időszak volt a renaissance amely már tudatos elfordulást jelentett az addigi, nyomasztóvá lett vallásos szemlélettől. Az irodalomban és művészetben megmarad ugyan továbbra is a biblikus téma, de a szemlélet, a kifejezési mód az antik világ művészetéből táplálkozik, tehát, hogy újat adjon, a régihez fordul. Az európai szellemnek ez a renaissancet jelentő felszabadulása azonban a nagy tömegeket nem érinti, csupán a szellem embereinek körében zajlik le, de szervesen beletartozik abba a fejlődési folyamatba, amelyet a reformáció jelent, amely viszont milliókat mozgat meg. A legjobban védett területnek, a teológiának korlátai tehát keresztül voltak törve. Mi sem állta útját a szabad vizsgálódásnak a tudományok terén. így jutunk el a XVIII. század felvilágosodásáig, amelyben a szabad ész a legnagyobb hatalommá válik. A kiszipolyozott és tönkretett társadalmi rétegeknek a francia forradalomban fellángoló szabadságvágya áttöri a társadalmi, a rendi korlátokat is és a francia király 1789 október 6-án a párizsi városháza erkélyén, a szó szoros értelmében is meghajol a nép elölt. Kevés eszme, volt a világon, amely egy népet annyira feltüzelt és magával ragadott, mint a francia forradalom népfelség eszméi. Ezek az eszmék aztán új korszakot nyitnak az egész történelemben, a liberalizmusét. Forradalmak, szabadságharcok, véres és verteién küzdelmek zajlanak a XIX. században s a jelszó mindenkor a szabadság. A vágy, ami évezredeken keresztül töltötte cl az emberek szívét, határozott formát ölt és a megvalósulás lehetőségének nagyszerű korát látja maga előtt. Az egyén joga és szabadsága, a népek joga és szabadsága olyan szavak, amelyek a vallási fanatizmus erejével képesek hatalmukba keríteni az embereket. De amíg a kereszténység kilátástalanság, a szenvedés világából a túlvilági élet misztikus fénye felé fordítja a szenvedők és elnyomottak szemét, addig az ész hatalmából kinőtt francia forradalom liberalizmusa a földön keresi és követeli magának a jobb életei és felemelkedést. A nagy szabadságvágytól megmámorosodnak még a filozófusok is, és a liberte forradalmaitól vágott ösvényén haladva, csaknem az anarchizmusig jut el gondolkodásuk. Stirner német bölcselő például semmiféle köteléket nem akar elismerni jogosnak, amely az embert korlátozhatná, tehát elveti nemcsak a vallást, de még a házasságot is.

A politikai és szellemi életnek ez a vezérlő motívuma utat talál a gazdasági életben. A gőzgép feltalálásával meginduló nagyipari termelés és a háborúk ellenére mutatkozó nagy európai népesség szaporulat megkívánja a gazdasági élet korlátainak ledöntését, ami meg is történik, ha korántsem olyan mértékben, mint a politikai életben, ahol azonban szintén elmúlik jó két nemzedék, mire váltakozó szerencséjű harcok után a népszabadság eszméje végleg gyökeret ver.

De mielőtt végleges győzelmét elérte volna a liberalizmus, máris súlyos válságot idézett elő. A gazdasági szabadságot élvező nagykapitalizmus munkáskizsákmányolása olyan óriási mértékű, hogy talán a francia Lajos királyok fantasztikus méretű népnyúzását is felülmúlja. A sansculotteok helyébe megszületik a proletárság félelmetes serege és a XIX. század derekára már kibomlik az új, világmegváltó igényekkel fellépő eszme zászlaja: a szocializmusé. Hatása legalább ugyanolyan nagy, mint a forradalmi szabadság eszméé. A proletárság úgyis tekint rá, mint az új szabadságeszmére, mert nem képes meglátni, hogy éppen annak a reakciója, tehát ellentéte. Õ a saját szabadságát akarja megvalósítani általa, s amíg a liberalizmus egyenlőséget hirdet, a proletárság megváltó vallása már egészen egyszerűen kijelenti, hogy a proletárság osztályuralmát fogja megteremteni. Tehát amíg a liberalizmus csak jogot és szabadságot ígért az addig elnyomott néprétegeknek, a szocializmus már a tényleges hatalmat is az ő kezükbe letenni ígérte, és az ezért való harcba hívta a világ összes proletárjait. És azok mentek is, határtalan fanatizmussal, ökölbe szorított kézzel. Marx Károly, úgy érezték az ő szívükből beszélt.

A liberalizmus és a szocializmus által elindított, igen gazdag változatú ideológiai és belpolitikai harcokba az első világháborút követő békeszerződésekkel beleszól a nemzetközi politika is. Ennek folyományaképpen a háborúban vesztes, letiport, megalázott és kifosztott népekben újabb eszme tör fel, hogy a népeknek az elrabolt szabadságát és jogait visszaszerezze. Ez az eszme a nemzeti szocializmus különböző variánsa, amely egyaránt szembefordul a liberalizmussal és az ugyancsak a világháború következtében hatalomra jutott marxi bolsevizmussal is. A tömegek fanatizmusát épp úgy feltüzeli, mint annak idején a francia forradalom szabadságeszméje, vagy a szocializmus világproletárságot megváltó gondolata. Az embert legmélyebben érintő érzelmek, vágyak világából született, hitele tehát korlátlan a tömegek előtt. Harcát mégis épp úgy meg kell vívnia, mint ahogyan meg kellett vívnia azt minden más eszmének őelőtte.

Ha már most Magyarország társadalmi és politikai történelmét vizsgáljuk, megtaláljuk abban is mindezeket az eszméket és harcokat. A II. világháború után Magyarország a pánszláv bolsevizmus martaléka lett és megszűnt rajta minden eszmei és belpolitikai harc legalábbis a nyílt színen. Az emigrációban azonban a megkezdett eszmei és politikai harc tovább tart. Eszmék, elvek, világnézetek, pártok és mozgalmak csapnak össze, teszik egymást felelőssé a magyarság tragédiájáért és követelik maguknak a jogot a szabad Magyarország jövőjéért.

Kinek volt igaza és kinek van igaza? Ez a nagy kérdés, amire már sok válasz érkezett. A következők során olyan újabb válasz lát napvilágot, amelyre sokan várnak és amely fényt kell hozzon az emigráció kavargó sötétségeibe.

Legyen világosság!


A BETEG MAGYARORSZÁG

Trianonnal a magyarság súlyos veszélybe került és a békediktátum e veszély állandósított állapota felett őrködött. Önmagát ítéli halálra az a nemzet, amely veszedelem idején nem tudja a szellemi, vagy a fizikai harc védelmi eszközeit megteremteni. Volt-e a magyarságban elég erő arra, hogy a rászakadt veszedelemmel szembeszálljon, hogy új történelmi helyzetben a számára fontos tennivalókat meglássa és azok megvalósításáért küzdjön?

A tisztánlátás végett nem lesz érdektelen röviden végigtekintenünk azon az eseménysorozaton, amely Magyarországon az első világháború után végbement.

A világháború kitörésében Magyarországnak semmiféle felelőssége és érdeke nem volt. A háború még csak nem is Ferenc Ferdinánd trónörökös meggyilkolása miatt támadt. Sokkal nagyobb okok húzódtak meg mögötte. Legelőször Oroszország hatalmi törekvése a Balkán felé a pánszlávizmus lobogója alatt. Azután Franciaország olthatatlan revanche-vágya az 1871-es vereség és Elszász-Lotharingia elvesztése miatt. Továbbá Angliának a féltékenysége a hatalmas iramban kifejlődött német iparra.

A négy évig tartó háborúból a nagyhatalmak közül legelőször Oroszország esett ki. A cárizmus megbukott s helyébe a lenini rendszer, a kommunista világforradalom kirobbantására törő bolsevizmus lépett.

1918 november 11-én a Központi Hatalmak is fegyverletételre kényszerültek. Az egész Osztrák-Magyar Monarchiának, de főképp Magyarországnak a végzetét jelentette, hogy ezekben a súlyos időkben olyan erélytelen és gyenge kezű királya volt, mint IV. Károly, aki nemhogy meggátolni tudta volna az ország züllését, de puhaságával, oktalanságával még elősegítette azt. Wekerle Sándor bukása után Károlyi Mihályt nevezte ki miniszterelnökké, akit felmentett az alkotmányra teendő eskü alól. Károlyi, mint radikál-szocialista politikus első legfőbb feladatának tekintette a hadsereg szétzüllesztését. Ennek a súlyos következményekkel járt cselekedetnek két oka volt. Az egyik az, hogy egy nemzeti érzésű, intakt hadsereggel szemben nem érezhette magát és társait biztonságban, a másik pedig szocialista felfogásából eredt, amely szerint a hadsereg nem más, mint a munkásokat kizsákmányoló tőkés rendszer védőszervezete. Szocialista rendszerben nincs munkás kizsákmányolás, nincs szükség tehát többé hadseregre. Hogy az ilyen anarchista felfogás abban az időben öngyilkosságot jelentett a magyarság számára, azt Károlyi szellemi képessége nem tudta felfogni és a tragédia csakhamar bekövetkezett. Az áruló románok és a rendkívül mohó étvágyú északi és déli szláv szomszédok rögtön behatoltak a védtelenül maradt ország területére. Károlyi mi mást tehetett volna, mint felelőtlen" miniszterelnök, lemondott és a hatalmat átadta a kommunistáknak. A hirtelenül összekapott vörös hadsereg nem tudott ellenállni a román hadsereg nyomásának s a románok, mint antibolsevista felszabadítók nyomultak előre, hogy az általuk megszállt területet alaposan kirabolják. A zűrzavaros helyzet végül akként tisztázódott, hogy a románok visszavonultak Erdélybe és Tiszántúl egy részére, a tisztán maradt ország területén pedig az időközben Szegeden megalakult ellenforradalmi mozgalom és nemzeti hadsereg vette át a hatalmat. Többféle kormány váltotta egymást (szocialista, ellenforradalmi, nemzeti, keresztény, koalíciós) rövid időközökben, míg végül 1921-ben gróf Bethlen István lett a miniszterelnök, aki 10 évig maradt tisztségében. Közben 1920 március 1-én az osztatlan nemzetgyűlés államfővé választotta Horthy Miklóst kormányzói minőségben. Ezzel megkezdődött történelmünknek az az időszaka, amely 1944 október 15-ig tartott, tehát csaknem egy negyed évszázadig s amelyet általában Horthy korszaknak nevezünk.

1920. június 4-én írta alá Magyarország a trianoni békeparancsot. Az abban foglalt hallatlan igazságtalanság, jogfosztás előre meghatározta Magyarország helyzetét és politikáját.

A magyarság soha, egy pillanatig sem nyugodott bele területi és népi megcsonkításába. Nem csupán azért, mert ezáltal súlyos anyagi érdekveszteség érte, hanem mert állami létét látta veszélyeztetve az előretörő pánszlávizmus, majd a mind nagyobb erőre kapó orosz bolsevizmus által. Gazdasági erőinek legnagyobb részétől megfosztották és stratégiailag teljesen a kiszolgáltatottság állapotába jutott. A Dunatáji egység felborításából eredő veszélyt egyes francia írók és politikusok is rögtön felismerték. A Magyarországot körülvevő utódállamok, Csehszlovákia, Nagyrománia és Jugoszlávia azonban sürgősen megteremtették a Kis-Entente néven ismert politikai és katonai szövetséget. A Kis Entente megalakulása folytán a franciák abbahagyták a Dunatáj újjárendezésének újabb tervkészítését és szövetséget kötöttek az utódállamokkal s ezzel hazánk politikailag elszigetelődött. A minket körülvevő ellenséges falon az első rést a világháborúban győztes Olaszország ütötte, amely 1927 április 5-én szerződést írt alá Magyarországgal. Az olasz-jugoszláv ellentét során Mussolini Magyarországban fontos szövetségest vélt találni. Hét évvel későbben Gömbös Gyula miniszterelnöksége idején magyar, olasz és osztrák részről az u. n. római jegyzőkönyveket írták alá, ezzel megingott a Kis-Entente középeurópai főszerepe.

Mire Magyarországnak sikerült külpolitikai elszigeteltségéből kiemelkednie, gazdasági téren került súlyos helyzetbe. A csonkaország a húszas évek során igen nehezen, külföldi hitelek segítségével tudta gazdasági, pénzügyi helyzetét rendezni, amelyet a népi és területi veszteségek, a hadikölcsönkötvények értéktelensége, az infláció a gazdasági erőforrások nagy részének amputációja tett tönkre. A harmincas évek elején kezdődő gazdasági krízis kétségtelenül összefüggött az egész világgazdaságot deprimáló krízissel. 193032 között az U.S.A.-ban 3000 bank vált fizetésképtelenné öt és fél milliárd dollár betéttel. Nagy európai bankok is fizetésképtelenek lettek, mint a svájci Basler Handelsbank, az osztrák Kredit Anstalt és a német D. bankok. Kétségtelen ám az, hogy a magyar válságokhoz nagy mértékben hozzájárultak a Bethlen kormánynak ésszerűtlen túlzásai is. 1932. november 1-én az államháztartási hiány már 30 millió pengőt tett ki.

Bethlen miniszterelnököt 1931-ben gróf Károlyi Gyula váltotta fel, akinek a gazdasági válság megoldására komoly koncepciója nem volt, csupán az állami takarékoskodást fokozta. Nem gondolt arra, hogy ha csökkenti a fizetéseket, akkor csökken a fogyasztás is, a fogyasztás csökkentéssel pedig a termelés esik s ez ismét a munkanélküliséget növeli.

Az általános gazdasági krízis nálunk először a mezőgazdaságban jelentkezett. A 30 pengős magyar búza versenyképtelenné vált a tengerentúli búzával szemben, amelyet az európai kikötőkben 6 pengős áron kínáltak. A mezőgazdák nem tudták tartozásaikat fizetni, megindultak az árverések. A teljes agrárgazdasági esőd megakadályozására a kormány gazdavédelmi intézkedéseket léptetett életbe. A védett gazdát nem lehetett elárverezni és a végleges teherrendezésig csak a megszabott kamatot kellett fizetnie. Több mint nyolcvanezer gazda kért védettséget. A végleges teherrendezés szabályai jó magyar módra olyan bonyolultan voltak megállapítva, hogy 1944-re a védett gazdák ügyének még jelentős része nem került végleges teherrendezés alá. A védett gazdák között nemcsak parasztok, hanem nagybirtokosok is voltak, mint Kállay Miklós földmívelésügyi miniszter, későbbi miniszterelnök. A nagybirtokosok hitelezői közül kétségtelenül azok a kisemberek jártak a legrosszabbul, akik a személyi bizalom alapján hiteleztek, mint a virágkereskedő, a cipész a szabó stb. Ezek a végleges teherrendezés során sírva vagy nevetve állapíthatták meg a kapott kimutatásból, hogyha például 100 pengő követelésük volt, akkor meg fognak kapni abból mondjuk 20 pengőt de 50 év alatt egyenlő részletekben fizetve. A teherrendezés ugyanis természetszerűleg elsősorban a bekebelezett jelzálogos hitelezőket védte. Némelyik védett gazda nagybirtokos pedig, úgy is mint úr és földesúr, nem tartotta szükségesnek, hogy amikor már jobban ment ismét a mezőgazdálkodás, kifizesse ezeket a bagatell, be nem kebelezett tartozásokat mindenféle hivatalos teherrendezés nélkül.

A válságot fokozta az a körülmény, hogy az agrárolló kitágult. A mezőgazdasági árak óriási csökkenése nem vonta maga után az ipari árak esését, sőt azok még emelkedtek is.

Károlyi bukása után, 1932-ben Gömbös Gyula lett a miniszterelnök. A nemzet széles köreiben nagy bizalommal fogadták, mert személyében az addigi arisztokrata-konzervatív politikától elforduló, hangsúlyozottan nemzetvédő politika vezéregyéniséget láttak a nyílt színtérre lépni. Gömbös Gyula a hozzá fűzött reményeket, legalább is belpolitikai téren, nem tudta megvalósítani. Nemcsak korai halála miatt. Gömbös tragédiája az volt, ami az új emberé a régi rendszerben. Áthatolhatatlan falakba ütközött mindenfelé, amelyeket a liberális gazdasági élet hatalmasságai és a hatalmát féltő arisztokrácia emelt köré. Nem lehet új bort régi tömlőbe tölteni mondja az írás, mert a régi tömlő megrontja az új bort.

Külpolitikai téren nagyobb eredményeket ért el Gömbös Gyula. Mint említettük, 1934 október 9-én magyar részről aláírta a római jegyzőkönyveket, amelyek szorosabb olasz-osztrák-magyar együttműködést eredményeztek.

Gömbös tisztán látta, hogy egy olyan európai újjárendezést, amely a magyar revíziós törekvéseket megvalósíthatja, csakis az új szellemben magára ébredő és elszánt államok segítségétől remélhető, tehát Németországtól és a magyar igazság első védőjétől: Olaszországtól. Az angol Rothermere lordnak újság kampánya hatástalanul oszlott szét a nemzetközi politika körülsáncolt téréin. (1927) Egyes francia képviselők, politikusok magyar barátsága pedig csupán egyéni szimpátia maradt mindig. A nemzetiszocialista Németország és a fasiszta Olaszország között kezdetben bizonyos feszültség volt és Gömbös, aki 1932-ben Mussolininél, 1933-ban Hitlernél tett látogatást, minden bizonnyal közreműködött azon, hogy a két új szellemű és vezetésű állam között barátság jöjjön létre. E barátság valóban megszületett és mint Berlin-római tengely realizálódott s maga ez a kifejezés is Gömböstől eredt.

A római egyezmények aláírása után és a hitleri Németországban az újbóli katonai sorozás elrendelése (1935 március) következtében a Kis-Entente államokban egyszerre felébredt a rossz lelkiismeret. Politikai és katonai fölényüket ellensúlyozva látták a középeurópai térségben, ezért új szövetségest kerestek, amelyet természetszerűleg a szláv államok pártfogójában találtak meg: a bolsevista Szovjetunióban. A csehek, de a románok is szövetségre léptek az oroszokkal se szövetségből a securitéjét féltő és a Kis-Entente-et istápoló Franciaország se marad hatott ki. Míg Olaszország maga is tiltakozott az év elején a német újjáfegyverkezés ellen, az új orosz-francia-cseh-román szövetség miatt, majd az abesszin háború idején (1936) a nyugati hatalmak részéről tanúsított ellenséges magatartás következtében nem állott útjában semmi a tengely létrejöttének, amelyhez nem sokára a távolkeleti Japán támogatása kapcsolódott és a Berlin-Róma tengely Berlin-Róma-Tokió háromszöggé alakult át.

Sajnos a magyar sors alakulásába ismét beleszólt a végzet. 1936 októberében Gömbös Gyula miniszterelnök meghalt. Utána a kormány vezetés fokozatosan visszakerült az arisztokratikus gentry, részben konzervatív, részben liberális politikai erők kezébe. Meg lehetünk győződve arról, hogy ha Gömbös Gyula kormányozhatta volna a magyar állam hajóját a II. világháború szörnyű vértengerén és viharai között, minden bizonnyal más befejezést nyert volna a háború, legalább is hazánkra nézve. Az ilyen végzetes "ha" nem először okozott szörnyű tragédiát történelmünkben.

A vázolt kül- és belpolitikai események mögött súlyos magyar problémák húzódtak meg, amelyek állandóan izzásban tartották a közvéleményt és a körülöttük kialakult politikai felfogások ellentétes erőkre bontották szét a nemzetet, predesztinálták Magyarország sorsát a II. világháború idejére és az utána következő korra. Ezeknek a problémáknak az áttekintése így szintén el nem mellőzhető feladat számunkra.


NEMZETISÉGI KÉRDÉS

Nemzetiségi kérdés Magyarországon a XIX. századig komoly formában alig létezett és azután sem belülről, a nemzetiségek által vetődött fel, hanem a Habsburgok és az oroszok magyarellenes politikája következményeként, amelyet aztán bele lehetett illeszteni a múlt század sajátos népi-romantikus kultúr- és politikai törekvéseibe.

A magyarság fegyverrel szerezte meg hazáját, ami azt jelenti, hogy a honfoglalás korában volt lakosság a Kárpátmedencében.

De ha lakosság volt is, egységes államszervezet nem, mint ahogyan az egyáltalán sohasem épült fel a magyarság előtt, ezen a földrajzilag egyébként tökéletesen egységes területen. Ennek oka kétségtelenül abban keresendő, hogy a Kárpátmedencében a történelem folyamán megfordult rengeteg nép egyike sem rendelkezett olyan népi tömeggel és erővel, vagy államalkotó koncepcióval, hogy egy ilyen, az egész medencét betöltő állam megszervezésére képes lett volna.

A magyarok bejövetelükkor a Tiszavidékén és Erdély némely részein találtak bolgár és szláv településeket, amelyek a bolgár cár uralma alá tartoztak. Meghódításuk nem jelentett különösebb feladatot a magyaroknak s a bolgárok mindörökre lemondtak erről a területről.

A másik ellenállás, amibe a honfoglaló magyarok ütköztek, II. Szvatopluk morva fejedelemé volt. A IX. században a Kárpátok északnyugati részén szlovén nép lakott Nyitra központtal. E népnek még egészen laza, ki nem épült fejedelemségét a mai Morva tartomány területén akkoriban önálló fejedelemséget alkotó morvák meghódították. A szlovének egy része ekkor a Dunántúlra húzódott, helyükbe pedig morvák telepedtek. I. Szvatopluk kezdetben csak a felvidéki szlovéneken és az ottani új morva telepeseken uralkodott, de csakhamar megszerezte Morvát, házassága révén Csehországot, majd Dunántúlt és Sziléziát is. Így született meg a Nagy-Morva-Birodalom, amely igen rövid életű volt, mert Arnulf német-római császár a csehek és a honfoglalás előtt már nyugat felé haladó magyar zsoldosok segítségével Szvatoplukot leverte és a Nagy-Morva-Birodalmat megszüntette. II. Szvatopluk ismét csak a Felvidéken uralkodott és háborúzott öccsével a morva fejedelemmel. A honfoglaló magyarság tehát nem egy virágzó szláv birodalmat szüntetett meg, hanem csupán kit kis, egymást gyilkoló szláv fejedelemség közül az egyiket vette uralma alá.

Az elmondottak után a következő fontos megállapításokat tehetjük:

A jelenlegi szlovákság egy része eredetében szlovén és morva származású.

A szlovák és cseh két különböző nép, akik közé egy harmadik, tőlük különböző nép, a morva ékelődött (a morvák idők folyamán asszimilálódtak a csehekhez.

A magyar honfoglalást megelőző kb. ötven esztendő alatt e kis szláv népek állandó háborús torzsalkodásban éltek. Ennek vetett véget a magyarság megjelenése és biztosította a felvidéki szlávság részére a nyugalmat és a népi megmaradást. Joggal feltételezhetjük ugyanis, hogy a magyar hódítás nélkül beolvadt volna a morvaságba és a morvákkal együtt elcsehesedett volna.

Egy több mint 1000 évvel ezelőtt, szinte csak néhány évig létezett Nagy-Morva-Birodalom hagyományára felépíteni akár egy Cseh-Szlovákiát, akár egy önálló Szlovákiát, teljes történelmi képtelenség.

A felvidéki tótokhoz később a XIII., XV. század folyamán újabb szláv csoportok csatlakoztak, amelyek a Kárpátokon túlról települtek be és a már megtelepedett tótságtól keletre helyezkedtek el.

A Felvidék keleti részére, a mai Kárpátaljára rutének kezdtek bevándorolni a XIV. század második felétől kezdődően. Velük való szorosabb népi rokonságot még a csehek sem állítanak.

A legtöbb problémát a románok okozták a tudománynak. A román, illetve régi nevén az oláh, olyan jelentéktelen, kultúrálatlan nép volt, hogy a történelmi forrásokban alig történik róluk említés a XIII. századig. Éppen ezt a történelmi sötétséget használták fel a románok, hogy maguknak szép eredettörténetet és ennek alapján Erdélyhez jogot koholjanak. Az első hiteles említés Erdélyben lévő oláhokról 1210-ből való. Anonymus krónikája szerint ugyan a magyarok bejövetelükkor már találtak ott vlachokat, azonban ez épp úgy tévedés a krónikaíró részéről, mint az, hogy Erdélyt abban a korban a kunok nyugtalanították. Anonymus, a XIII. századbeli szerző, ugyanis saját korának állapotát vetítette vissza a IX. század végére. így teszi meg a X. századra Magyarország veszedelmes szomszédjának a besenyők helyett a saját korabeli, XIII. századi kunokat. S mert az ö korában már voltak vlachok Erdélyben, tehát azt írta, hogy a magyarok bejövetelekor is éltek ott.

A múlt században kialakult dákóromán elmélet alapján a románok azt állítják, hogy népük a dákoknak és a Dáciát (mai Erdély) K. u. 106-ban meghódító rómaiaknak az összekeveredéséből származik. Mindvégig Erdély lakói voltak, így e föld ősi jusson az övék.

Első pillanatra meglátszik, hogy ez az elmélet a francia nép eredettörténetének másolataként született. Galliát meghódították a rómaiak, a gallok összekeveredtek a latinokkal, átvették nyelvüket és ez a kialakult új nép a mai francia.

Nem foglalkozhatunk bővebben a dákóromán elméletet cáfoló tudományos érvek, dokumentumok felsorolásával, csupán azt az önmagától feleletet adó kérdést vetjük fel, hogy ez az erdélyi francia nép miért nem tudott olyan kultúrát és államot kifejleszteni az első évezred folyamán, mint a gall-római franciák. Ennek hiánya annál is inkább csodálatos lenne, mert a rómaiak már a hódítás idején a legmagasabb rangú mediterrán kultúrával rendelkeztek. Nincs rá semmiféle történelmi adat, hogy a népvándorlás hullámai Erdélyben valami virágzó kultúrállamot döntöttek volna meg, egyébként Galliát sem kímélte meg a népvándorlás áradata. Nem hisszük, hogy volt valaha Európában ország, amely oly borzalmasan elpusztult, mint Magyarország a mongol járás idején. Mégis, egy emberöltő alatt az ország újjáépült és csakhamar Európa egyik legszámottevőbb állama lett ismét. A dákóromán nép erdélyi település folytonossága már ilyen egyszerű okfejtésnél mesének bizonyul, a történelmi dokumentumoknak pedig egész sora bizonyítja, hogy romantikus kitalálás az egész.

Egy 1876-ból való francia geográfiai munka a Nouvelle Geographie Universelle, noha azt írja a románokról, hogy a latin nyelvű nép eredete ismeretlen, mégis azt állítja, hogy "ils ont ce qui manque á la Hongrie, á la Transylvanie, á la Bukovine, á la Bulgarie, l'unité de race et de langue", vagyis megvan az oláhoknak az, ami hiányzik Magyarországon, Erdélyben, Bukovinában, Bulgáriában, a faj és a nyelv egysége. Teljesen téves ez az állítás, hiszen elég csak arra gondolnunk, hogy Románia területén évszázadokon keresztül állandóan más és más népek telepedtek meg gyakran évszázadokra. így magyarok, besenyők, kunok, bulvárok, törökök, tatárok. Elképzelhetjük ezután, hogy milyen a románság faji egysége. A múlt század végére önállósult Romániának abban az időben valóban nem volt sok nemzetisége, ez viszont nem faji, hanem népi egységet jelent. Primitív pásztornép volt a román, amely egyesével, vagy tömegestül jött át Moldvából és Havasalföldről Erdélybe, ahol sokkal nyugodtabban élhetett, mint a Kárpátokon kívül. Magyarországon, mint földtelen pásztor és mint görögkeleti vallású, adót sem fizetett. A kiegyezés utáni időkben a magyar földesurak is sok románt telepítettek be a Regátból, mert az igénytelen román paraszt olcsóbban dolgozott, mint a magyar. Ez a szapora nép azután a XX. századra teljesen a nyakára nőtt Erdélynek.

A szerbek a XV. századtól kezdve jöttek magyar területre a török nyomás miatt. Nem telepedtek le a Délvidéken, hanem szétszóródtak az ország területén és felszívódtak a magyarságba.

Magyarországnak a török alóli felszabadulása után a Balkán még török megszállás alatt maradt. A felszabadult és üres, kipusztult magyar területekre szerbek jöttek át a Dunán, pld. 1691-ben 36.000 család. Ideiglenesen jöttek és végleg maradtak.

A magyar honfoglalás idejében Dunántúl nyugati részében németek éltek, nevezetesen gótok, mint a frank birodalom alattvalói. Első nagyobb német tömeg Szent István feleségével, a bajor herceglánnyal jött Magyarországra, de nem mint telepes. Tízezer lovag ez, aki nem földet művelni, vagy ipart folytatni jött, hanem azért, hogy az első király nem éppen szilárd alapokon álló hatalma részére a fegyveres erőt szolgáltassa. Ezek egy része végleg Magyarországon maradt és beolvadt a magasabb társadalmi rétegekbe. A tulajdonképpeni német település a XII. században kezdődik és tart hosszú megszakításokkal a XVIII. század végéig. A betelepülő németek már az Árpádok alatt nagy kiváltságokat kaptak, úgy hogy az erdélyi szászok szinte államot alkottak az államban. Ennek ellenére éppen a szászok mutatkoztak a leghálátlanabbaknak a magyarsággal szemben. A II. világháború végén bekövetkezett tragédiát mégsem kerülhették ki.

A németség meglehetősen szanaszét települt hazánkban, így Erdélyben, Szepességben, a Dunántúlon, Buda környékén, Délvidéken. Számuk a háborút követő erőszakos kitelepítés következtében erősen megcsappant.

A zsidó nemzetiséget külön tárgyaljuk, mert különálló és önálló problémakört jelent.

Több oka van annak, hogy a magyarság a területén élő népcsoportokat nem tudta asszimilálni.

Az első és legfőbb ok, hogy a nemzetiségek a magyarságtól külön települtek, nem keveredtek. A városokban, magyarok közé került idegeneket a magyarság be tudta olvasztani.

A királyi várbirtokrendszer felbomlása után a telepítéseket egyházi és világi nagybirtokosok végezték. A nagybirtokosok meglehetősen nagy étvágynak voltak s a birtokaikkal szomszédos királyi joghatóság alatt álló birtokokat is szerették volna megszerezni maguknak. Ennek megakadályozására a királyok a birtokaikra telepedett idegeneknek területi és jogi önkormányzatot adtak és ez lehetővé tette a nemzetiségeknek, hogy népi különállásukat a jog védelme alatt megőrizzék.

A 150-éves török uralom olyan súlyos vérveszteséget okozott a magyarságnak, hogy a Kárpátmedencében számbeli túlsúlya hatalmas arányban visszaesett, a nemzetiségek száma viszont a betelepülések folytán csak nőtt, így a számbeli arány igen kedvezőtlen eltolódása miatt a magyarság mennyiségénél fogva képtelenné vált az asszimilálásra.

A nemzetiségi kérdés, olyan értelemben, hogy valamely népcsoport szembehelyezkedik az állami hatalommal és az állam érdekeivel, a XIII. században jelentkezett először, de radikális megoldást, nyert. Az Erdélybe betelepült német lovagrend úgy viselkedett, mintha nem is Magyarországon lett volna. Pénzt veretett, jogtalanul kővárakat épített. Erre a magyarok 1226-ban egyszerűen fegyveres erővel kikergették a lovagrendet az országból.

A német nemzetiség jelenléte a kettős királyválasztás idején játszott némi szerepet. A németek ugyanis Habsburg Ferdinándhoz húztak és nem Zápolya Jánoshoz.

A Habsburgok elleni kuruc szabadságharcokban a Felvidék tótjai és ruténjei mindig hűséges fegyvertársai voltak a magyaroknak.

Meg kell itt említenünk, hogy a Kárpátokon túli oláhság a XVI. század végén vet először szemet Erdélyre. A sok kül- és belháború miatt a magyarság, de még a szászság is erősen apadt Erdélyben, az oláh pedig egyre szivárgott be és Mihály havasalföldi vajda elhatározta, hogy Erdélyt elfoglalja és csak a rácot meg az oláht hagyja meg benne. Meg is szerezte magának Erdélyt a székelyek segítettek benne. Szerencsére uralma csak három évig tartott. Már amennyire szerencse volt, mert a helyébe jövő német uralom Bástával épp oly kegyetlen volt.

Az Erdélyben lakó oláhok első lázadása a magyarok ellen az u. n. Hóra és Kloska féle lázadás volt. Ez a két ember az elrendelt császári összeírás alkalmából elhitette az oláhokkal, hogy felszabadulnak és határőrök lesznek, de pusztítaniuk kell a magyarokat, mert az igen kedves dolog a császár előtt. Az oláhok szörnyű, véres kegyetlenségeket műveltek, míg a katonaság véget nem vetett öldökléseiknek. Ennek a lázadásnak az emléke mindkét részről megmaradt és megszülte a népi gyűlöletet a magyarság és az oláhság között.

A szerbek, ahogy akkoriban hívták őket, a rácok első szeparatista törekvése II. Lipót alatt nyilvánult meg. Lipót egyházi kongresszust hívott össze Temesvárra, de ez a szerb gyülekezet kis országgyűlésnek képzelte magát és mindjárt önálló területet és külön kormányt kért a maga részére. A magyar országgyűlés az ellentétek lecsillapítására megadta a rácoknak a teljes polgárjogot, tehát birtokot vehettek, hivatalt viselhettek. Eddigi kiváltságaikban megerősítette őket. A király azonban külön illyr kancelláriát állított fel nekik. Ennek vezetője gróf Balassa Ferenc, ez a nevében magyar, de szívében német főúr nem tett mást hivatalában, minthogy a szerbeket és a magyarokat egymás ellen izgatta. Még jó, hogy ez az illyr kancellária csak rövid ideig állott fenn. Lipót utóda Ferenc már 1792-ben eltörölte.

A nemzetiségi kérdés mégis csak a XIX. század első felében válik súlyossá. A francia forradalmi eszmék és a Herder nyomán elinduló népi romantika hatása nemcsak a magyarságban ébreszti fel az anyanyelv fontosságának tudatát, hanem a nemzetiségekben is. Azonkívül II. Lipót, Ferenc és V. Ferdinánd, akik abszolutórikus törekvéseikkel a különálló magyar királyságot be szeretnék olvasztani az osztrák császárságba, az ellenálló magyarokkal szemben a nemzetiségeket használják fel és szítják állandóan az ellentétet a magyarok és a nemzetiségek között. Nagy lökést adott végül a nemzetiségi kérdés kialakulásának a napóleoni hódítással szemben megerősödött orosz pánszláv eszme, amely szerint az összes szláv népeket egyesíteni kell, természetesen orosz vezetés alatt. A cseheknél mégis nemzeti mozgalom indul meg, a felvidéki tótság azonban kettős hatás alá kerül. Mint történelmi múlttal nem rendelkező nép, fogékony a szláv eredetközösséget hirdető orosz irodalmi pánszlávizmus iránt, viszont a csehekkel közvetlenebbül érintkezik, hiszen egy birodalom közösségébe tartozik, a szláv öntudat eképp magasra tör a tótságban, de cseh hatással keveredve. E kettősség már meglátszik az első pánszláv-tót vezetőn Kollár Jánoson, aki, míg Vörösmarthy Árpádról írt nemzeti eposzt, ő Szvatoplukot énekli meg Árpád rovására, de cseh nyelven, hogy a cseh legyen a tótok irodalmi nyelve. Más szlovák írók viszont a szlovák nyelvet igyekeztek irodalmivá fejleszteni.

Orosz ügynökök járnak a Felvidéken, sőt az oláhok között is. Havasalföldön és Moldvában szintén tudják az oroszok a maguk propagandáját végezni, mert mind a két terület ebben az időben orosz megszállás alatt áll. A szomszédos délszláv államok pedig ugyancsak a legjobb talajt jelentik a pánszlávizmusnak.

A horvátokról eddig nem szóltam. A horvátokat ugyanis nem lehet olyan nemzetiségnek tekinteni, mint a szerbet, vagy a tótot. Horvátország önálló királyság volt és Zvoinimir horvát király halála után támadt zavaros időkben szerezte meg Szent László ezt az országot a magyar koronának, utóda Kálmán pedig biztosította. A horvát magyarhű nép volt kb. I. Lipót koráig. A török ellen magyar és horvát vállvetve harcolt és köztudomású, hogy a magyar történelemben és irodalomban nagy szerepet játszó Zrínyi család horvát eredetű. A magyarbarát horvát főúri családok sajnos kihaltak, s a Habsburg uralkodók legelőször a horvátokat kezdték izgatni a magyarok ellen. Lipót korában egy osztrák író emlékezteti a horvátokat a régi királyságukra, amely megelőzte a magyar királyságot. Az első összeütközés a magyarok és a horvátok között akkor támadt, amikor a magyarok az országgyűlés nyelvévé a latin helyett a magyart akarták tenni. A horvátok ugyanis követeik útján képviselve voltak a magyar országgyűlésen, ami mutatja az ö különleges közjogi helyzetüket a tulajdonképpeni magyarországi nemzetiségekkel szemben.

Amikor a pánszláv izgatás megkezdődik a délszlávok között, a horvátok egy nagy délszláv államról kezdenek ábrándozni, amelyet természetesen a horvátok fognak vezetni. A nagy délszláv állam a XX. században megszületett, csakhogy nem úgy, ahogy a horvátok elképzelték. Jugoszláviát a szerbek vezették és a horvátok olyan elnyomás alá kerültek, amilyent a magyarokra még a legrosszabb indulattal sem foghatnak rá.

Egyes megyék a nemzetiségek megfékezésére a legrosszabb módot választották: az erőszakos magyarosítást. Ez természetesen csak még jobb táptalajt adott a magyarellenes izgatásnak. De nem lehet teljesen elítélni a megyéket, hiszen még eléggé a közeli múltban játszódott le az erdélyi véres, kegyetlen oláh lázadás s a magyarságnak tudomása volt arról, hogy az oroszok Magyarország megsemmisítését tervezték. A magyarság a nemzetiségektől létében erősen veszélyeztetve érezte magát és hogy nem ok nélkül, az kiderült 1848-ban. Tisztán áll előttünk a kép, ha számbavesszük a magyarság és a nemzetiségek lélekszámát a XIX. század első felében: öt és fél millió magyar, 2,300.000 oláh 1,700.000 tót 1,300.000 szerb 1,000.000 horvát és több mint 1,000.000 német. A magyarság az összlakosságnak tehát nem egészen 40%-át tette ki abban az időben (Marczali Henrik adatai).

Az 1848-49-es szabadságharc a bécsi kamarilla ármánykodása miatt kezdődött el, amely a forradalmak hatása alatt tett engedményeket vissza szerette volna vonni. Sötét terve az volt, hogy Magyarországot forradalomba hajtja, a forradalmat leveri és akkor majd azt csinálhat Magyarországgal, amit akar. Tervét keresztül is vitte a horvátok segítségével. A szerbek 1848 április 24-én kezdték el a véres lázadást, Jellasich horvát bán április 25-én mondta ki Horvátország elszakadását. Erdélyben a szebeni szászok között, jártak izgatok, az oláhok között pedig dákóromán ügynökök. A szlovákok 1848 május 10-én Liptószentmiklóson, majd később Túrócszentmártonban külön szlovák önkormányzatú területet követeltek maguknak. A kamarilla keze mindenütt irányította a magyarellenes izgatást. Jellasich 1848 szeptember 9-én a császár nevében elindult seregével Buda-Pest ellen. A magyarság szembeszállott vele, kezdetét vette a szabadságharc. 1849 január 8-án az oláhok feldúlták Nagy-Enyedet, ezzel súlyossá vált a gyűlölet a két nép között. A szászok ugyancsak szembefordultak a magyarokkal és a havasalföldi orosz katonaságtól kértek segítséget, amit megkaptak. Ez volt az első eset, hogy külső haderő támogatott nemzetiséget a magyarok ellen.

A szabadságharc elbukott, de a nemzetiségek nem nyertek semmit. A kiegyezéstől kezdve az első háborúig a nemzetiségek izgatása, mértéktelen öntudatosulása szünet nélkül folyik; a szlávok között a pánszlávizmussal, az oláhok között a dákóronianizmussal. A harc legnagyobbrészt kultúrvonalon, az evangélikus és a görögkeleti egyház segítségével történik. A románok azonban gazdasági eszközöket is felhasználnak, hogy lábukat minél jobban megvessék Erdélyben. Az Albina román bank könnyű hitelt ad az erdélyi románoknak, hogy maguknak földet vásároljanak. A tótok egyre inkább hajlanak a csehek felé, akik részéről Masaryk viszi a cseh pánszlávizmus zászlaját és a világháború előtti és alatti időben Benessel együtt szüntelenül gyúrja a nyugati közvéleményt magyarellenes és pánszláv propagandájával. A románok részéről hasonló tudományos" munkát Jorga professzor végez a román célok érdekében. Angliában legnagyobb szószólója a szlávromán érdekeknek egy Scotus Viator álnevű újságíró.

A szlávok történelmi céljaik elérése végett a legsötétebb eszközöktől sem riadtak vissza. A csehek meggyilkolták Rudolfot, a magyarbarát trónörököst, mint azt Ügek a "La tragédie de Mayerling" című könyvében bebizonyítja. A szerbek viszont Ferenc Ferdinándot, a következő, magyargyűlölő, szláv barát trónörököst gyilkolták meg Szarajevóban. Ferenc Ferdinánd az osztrák-magyar dualisztikus monarchiából egy osztrák-magyar-cseh trialisztikus monarchiát tervezett kiépíteni. Ez az elgondolás keresztezte a délszlávok céljait, akik az egész Monarchiát szét akarták robbantani és az összes délszlávokat egy birodalomban összefűzni. A Szarajevói gyilkosság nyomán kitört az I. világháború, s ennek végeztével Magyarország szomszédai és nemzetiségei a Monarchia többi nemzetiségével együtt elérték céljukat. A Monarchiát szétdarabolták és megszületett Csehszolvákia, Nagy-Románia és Jugoszlávia.

Ez az u. n. középeurópai átrendezés a demokrácia és a wilsoni népi önrendelkezési jog ürügyével történt. Magyarország elnyomta a nemzetiségeket, tehát fel kell őket szabadítani, úgyhogy más demokratikus felfogású és berendezésű államok keretei közé állítják őket, mondták.

A nemzetiségek nem óhajtanak a magyarokkal együtt élni, hanem rokon népeihez akarnak kapcsolódni, volt a másik érv.

A magyarok csak bitorolták a nemzetiségek által lakott területeket, mert ezek az országrészek ősi szláv, illetve román földek, volt a harmadik érv. Bizonyítékul hozták Nagy-Morávia emlékét és a dákóromán elmélet meséjét.

A három utódállam megszületett Magyarország rovására, a demokrácia nevében, de nem a demokrácia jegyében.

A demokráciából önként következik a népek önrendelkezési joga, de ha ezt érvényesíteni szándékozunk, akkor meg kell kérdeznünk a népeket, hogy mit akarnak. Már pedig a magyarországi nemzetiségeket senki meg nem kérdezte népszavazás útján, hogy melyik állam részesei óhajtanak lenni.

A csehek Felső-Magyarországot nagy fondorlattal, fellelkesített, naiv szlovákoknak a félrevezetésével, ámításával tudták elérni. Az amerikai szlovákok a pittsburghi egyezményben határozták el, hogy a szlovákok által lakott terület kapcsolódjék a csehekhez, a Felvidéken pedig 60-70 cseh és szlovák döntötte el ugyanezt Túrócszentmártonban. Az alapelv az volt, hogy a cseh és szlovák két testvérnép; az ígéret pedig az, hogy a szlovákok önkormányzatot kapnak. Ahogyan az első nem volt igaz, a másik sem lett igaz. A csehek, mint egy ráadásképpen, megkapták még a ruthének által lakott Kárpátalját is.

A románok a Központi Hatalmakkal szövetségben állottak, ennek ellenére, történelmi hagyományaikhoz híven, 1916-ban megtámadták a katonailag üresen álló Erdélyt. Mackensen német tábornok koncentrikus támadással hamar leverte a románokat, ám a trianoni békekonferencián mégis megjutalmazták a keleti franciákat. Az ajándékozás annál könnyebben ment, mert máséból, a magyar földből történt.

A Délvidéket megkapta Szerbia jutalomképpen, mert őmiatta kezdődött a háború, amelyben Franciaország revanchot vehetett a németeken s az angolok is úgy hitték, megszabadultak egy veszedelmes versenytárstól ennek a háborúnak a végén. A horvát vezetők ugyanazt a naivságot követték el a szerbek iránt, mint a szlovák vezetők a csehek iránt, sőt még nagyobbat, mert a horvátok magasabb kultúrnívón állottak, mint a szerbek.

A trianoni béke következtében Magyarországot a következő veszteség érte: népesség veszteség: 13,271.370 lélek, ebből magyar 3,319.579. terület veszteség: 232.448 km2

Az első világháború igazi nyertese, a II. világháború utáni szemszögből, kétségtelenül az akkor külön békére kényszerült és a bolsevizmus karjaiba hullott Oroszország volt. Az Osztrák-Magyar Monarchia, mint a szlávságot ellensúlyozó erő megszűnt Közép-Európában, ezzel szemben megszületett az oroszbarát Csehszlovákia, Jugoszlávia és a kettő érdekközösségébe tartozó Nagy-Románia. Oroszország számára kiépült az út a Balkánra, azon keresztül a Földközi-tenger felé. A Versaillesben kötött békediktátumok egyetlen tartós, a II. világháború alatt megingott, de ismét felépített alkotása: az előfeltétel megteremtése egy későbbi szláv blokk létrejöttének, 240,000.000 szláv politikai egybemarkolásának és közéjük ékelt 50 millió nemszláv teljes bekerítésének s így Európa kettéhasadásának" írja Padányi a Nagy Tragédia c. kötetében. Ez a blokk született meg a II. világháború után és a mi szörnyű szerencsétlenségünkre egy csapással magával rántotta Magyarországot is. Az egész blokk elé legördült a vasfüggöny, hogy amögött az európa-éhes orosz világhatalom könnyebben készülhessen el Európa és az egész világ meghódítására.

Az utódállamok működésüket a magyar történelmi emlékek, szobrok ledöntésével, eltávolításával kezdték. Második lépésük a magyarság gazdasági erejének megtörése volt. Minthogy a közép és nagybirtokosok legnagyobb részben magyarok voltak, kézenfekvő sikernek látszott egy földreform keretében hozott földosztás.

Meg is tette mind a három utódállam s ezzel a magyarságnak számukra nem kívánatos gazdasági túlerejét az elcsatolt területeken megszüntették. Hogy nem szociális okokból csinálták a földosztást, az abból is látszik, hogy saját területükre nem terjedt ki ez a földmíves nép iránti szeretet. Legfeljebb annyiban, hogy onnan vittek telepeseket a magyaroktól elvett földekre, amennyiben nem lett volna elegendő már ott azokból.

Miután a trianoni békéig állandóan a magyarok részéről elszenvedett elnyomás és erőszakos magyarosítás vádjával harsogták tele a nyugatiak fülét, mi sem volt természetesebb, hogy ugyanezt az elnyomást vitték véghez a magyarokkal szemben.

Az iskolák legnagyobb részét az egyházak tartották fenn birtokaikból s minthogy a birtokokat elvették, megszűnt az egyházak számára as iskolafenntartás alapja, azok legnagyobb részt az utódállamok kezébe mentek át és magyarellenes oktatás folyt bennük.

Sok helyen, különösen Erdélyben, a vegyes lakosságú helyeken a magyarságot terrorral akarták rákényszeríteni, hogy ne használja az anyanyelvét.

Magyar csak akkor boldogulhatott, ha hajlandó volt népi mivoltát eladni, elhallgatni, egyszóval, ha renegáttá vált.

De nem lett jobb sorsuk azoknak a nemzetiségeknek sem, amelyek önként, vagy kényszerítve beletársultak valamelyik utódállamba, de ott is nemzetiséggé váltak. Nemcsak hogy nem lett jobb dolguk, ellenkezőleg, gazdaságilag rosszabb helyzetbe kerültek

Nagy-Magyarországon az ipar első sorban a bánya és erdővidékeken fejlődött, tehát a Felvidéken és Erdélyben. A szlovák ipa: fejlesztése azonban nem állott a csehek érdekében, mert az belső versenyt jelentett volna a cseh iparnak. Megszüntették tehát azt a tervszerű iparfejlesztést, amely már megindult a magyar uralom alatt a Felvidéken, noha a csehek már a Monarchia idejében igyekeztek azt hátráltatni. A szlovák politikai vezetők közül többen megjárták a csehek börtöneit.

A rutének helyzetét kitűnően jellemzi F. O. Miksche, ez a történelmi látású, korunkban egészen hallatlanul őszinte cseh katonatiszt Danubian Federation c. tanulmányában: "it was a disaster for them when their country was separeted from Hungary in 1919". (szerencsétlenség volt számukra, amikor honukat kiszakították Magyarországtól 1919-ben).

Délvidék szerb népe is hamar elunta az ószerbiaiak uralmát, nemcsak azért, mert megérezte, hogy egy alacsonyabb kultúrájú nép kerekedett föléje, hanem mert gazdaságilag kizsákmányolták, ami érthető, hiszen az ószerbek foga Délvidék gazdag termőföldjére vásott. A legnagyobbat talán a horvátok csalódtak s kezdettől fogva feszültté vált a viszony a szerbek és a horvátok között. A horvátok egyik politikai vezérét Radicsot a parlamentben lőtték agyon. A két nép közötti ellenségeskedés azután a II. világháborúban bontakozott ki a maga szörnyű valóságában és több százezer ember életébe került.

Közép és Dél-Kelet-Európának központi problémája lett 1920 után a nemzetiségi kérdés és ebből kifolyólag, bár ki nem mondva, az utódállamok létezése. A II. világháború előzményeit is ez szolgáltatta.

Magyar vonatkozásban a nemzetiségi kérdés legsúlyosabban a kisebbségi sorba került magyarokat érintette, mert elnyomott nemzetiséggé váltak ott, ahol azelőtt az államalkotó és vezető nép tagjai voltak. A csonka országban a kérdés nagyságát és lényegét első sorban, a nemzeti öntudatot hordozó értelmiség értette meg, amelyben a fenyegető veszedelemmel szemben felébredt és magas fokra hevült a nacionalizmus természetes érzése.


FÖLDKÉRDÉS

A földkérdés Magyarországnak legsúlyosabb belső problémája volt. Részben azért, mert a társadalomnak legnagyobb tömegét érintette, részben, mert gazdasági és társadalmi téren egyaránt súlyos következményekkel járt és a belpolitikai életet hatalmas mértékben befolyásolta.

A földkérdés a jobbágy felszabadítással kezdődött és az őstermelő lakosság túlszaporodásával folytatódott. Sok az eszkimó, kevés a fóka. Sok a paraszt, kevés a föld. Hogy kevés lett a föld, annak egyik fő oka abban állott, hogy Magyarország társadalmi és kormányzási rendszere a főurakon épült fel, ezek tekintélyét pedig a földbirtok jelentette. A magyar kormányok nem akarták tehát a nagybirtokrendszert megszüntetni, pedig ez útját állta a Parasztság fejlődésének és továbbra is lehetetlenné tette az egészséges társadalmi élet és egyensúly kialakulását. A kiegyezéstől kezdve több földreform törvényt hoztak és még több idevágó rendeletet, amelyek a problémát nem oldhatták meg közmegelégedésre, mert eleve azzal a szándékkal készítették őket, hogy a nagybirtok rendszer megmaradjon. Úgy gondolták, hogy majd a kecske is jól lakik, meg a káposzta is megmarad. Dehát a kecske éhsége nem ment el, igaz viszont, hogy a káposzta megmaradt.

A nagybirtok rendszer káros és a XX. század társadalmi fejlődésébe bele nem illő életformát tartott fenn hazánkban s minthogy a nagybirtokok egy részét az elidegenítéstől törvényileg is védték (holtkéz birtok), e latifundiumokon a modern gazdálkodás kifejlesztését is hátráltatták, mórt hitellel csak korlátozott mértékben lehetett megterhelni.

Az igazság kedvéért meg kell állapítanunk, hogy a földbirtokmegoszlás tekintetében nem Magyarország állott a legrosszabb helyen, mint általában azt a földosztó apostolok hirdették. Magyarországon az ötszáz hektáron felüli birtok százalékszáma az összes területhez képest 24.6 volt. Ausztriában 32.8 Csehszlovákiában 28.8 Németországban 24.4

Lengyelországban pedig, ha nem is volt ezer hektáron felüli] földbirtok, viszont az ötszázon felüli 44.8%-ot tett ki.

A helyzet helyes megítéléséhez nem elegendő csak a földbirtok megoszlás százalék számát tekinteni, hanem azt is, hogy milyet sűrű az agrár lakosság. Mind Ausztria, mind Csehszlovákia, mind pedig Németország erősen iparosodott ország, tehát a földkérdés súlya nem érződött oly erősen, mint Magyarországon, ahol az agrár lakosság az egész lakosságnak 51.8 %át tette ki a harmincas évek során. Az agrár sűrűség, tehát az 1 km.2 művelhető földön élő mezőgazdasági lakosok száma, Magyarországon 62 volt, míg pld. Németországban csak 48. Lengyelországban sokkal súlyosabb volt a helyzet az agrársűrűség tekintetében, mert ott 1 km.2-re 91 agrárlakos jutott.

Más országok baja azonban nem segíthet a mi bajunkon. Követendő példaképen pedig nem a nálunkénál rosszabbat kell tekintenünk, hanem a jobbakat. A földkérdés valójában súlyosabb volt Magyarországon, mint a munkáskérdés. A szocialisták is ezért próbálkoztak az első háború előtt az agrárszocialista mozgalommal. Az 1918-19-es forradalmak természetesen nem lehettek el földosztás nélkül és ennek fontosságát a szegedi gondolat jegyében elinduló politika sem takarhatta le szakajtóval, vagy darutollas sapkával s a Bethlen kormány Nagyatádi Szabó Istvánnal mint földművelésügyi miniszterrel új földreform törvényt hozott. Ennek a földreform törvénynek eredménye lett több mint egy millió törpebirtokos, nadrágszíjnak nevezett keskeny föld darabocskákkal. A helyzet valójában semmit sem javult. Néhány ezer nagybirtokos kezén volt a föld negyedrésze, míg másfélmillió hold területet egymillió kétszázezer paraszt birtokolt.

A harmincas évek során, amikor Gömbös a paraszt hitbizományok létesítésével próbált rést törni a nagybirtok védelmi rendszerén és megóvni a kisbirtokos parasztságot a tönkrejutástól, akkortájt indult el Magyarországon az u. n. falukutatók munkája. Az ezeket irányító könyvkiadói érdekeltségnek ugyan az volt a célja, hogy a nagy hullámokat felvert zsidókérdésről a figyelmet elterelje mint azt Milotay István, a nagy jobboldali újságíró cikksorozatában leleplezte, de ha ezt a titkos célt nem is tudták elérni, a falukutatók mégis hasznos munkát végeztek, mert felfedték mind azt a szörnyű nyomort, bűnt, elesettséget, ami a nagybirtokok árnyékában meghúzódott. Jellemző volt a magyarországi rendszer uraira, hogy nem a nagybirtokrendszert tartották bűnösnek, hanem azokat, akik meg merték írni a rajtuk, vagy miattuk keletkezett tengernyi bajt és szerencsétlenséget. Még az emigrációs és épp egy jobboldali lap hasábjain kifogásolta egy cikkíró Illyés Gyulának Puszták népe c. könyvét, mondván, hogy az ilyen könyv árt a magyarság hírnevének. Eltekintve attól, hogy minden országnak van éppen elég, a jó hírnevére ártalmas ügye-baja, és mégsem titkolja el, farizeusi dolog leplezni, megtartani a rosszat, csak a hírnevünk megmaradjon. A nagybirtok rendszer téves politikai megítélésre adott okot külföldön. Egy 1949-ben megjelent amerikai könyv: A guide to the Soviet Union (szerző William N. Mandel) szó szerint a következőket írja: When Czeehoslovakia was formed and Transylvania was given to Roumania after World War I, the Hungarian landowners lost vast properties. It was the desire to regain them, that caused them to subordinate their country to Hitler." (amikor az I. világháború után Csehszlovákia megalakult és Erdélyt Romániának adták, a magyar földbirtokosok hatalmas birtokokat vesztettek el. Minthogy vissza akarták azokat szerezni, ez okozta, hogy alárendelték az országukat Hitlernek).

Ez persze nem volt igaz, mert a nagybirtokosok sem Hitler, sem németbarátok nem voltak, egy pár kivételtől eltekintve. A háború alatt egészen egyszerűen úgy érezték magukat, mint az egér a fogóban. Akár egy magyar szocializmus győz, akár a bolsevizmus tör be az országba, a nagybirtok mindenképpen megszűnik. Fennállása mindenesetre alkalmas volt arra, hogy a magyarság egyetemes érzéseit, törekvéseit, jogos nemzeti politikáját néhány ezer nagybirtokos és arisztokrata elégtételt kereső önzéseként hamisítsák meg a nemzetközi közvélemény előtt.

A nagybirtokrendszer fennmaradása a XX. században már mindenképpen elavult volt, s egyáltalán nem tartozott a "nemes tradíciók" közé. A főnemesség a modern parlamentarizmus korában elvesztette azt a közjogi szerepét, amit valamikor betöltött és amelynek alátámasztására szüksége volt, hogy hatalmas földbirtokok fölött rendelkezzék. Igaz, hogy épp ez a modern parlamentarizmus hiányzott Magyarországon, ahol még mindig fent akarták tartani a feudalizmust. Horthy, mintegy mentegetőzésként írja emlékirataiban, hogy a magyar arisztokrácia csak 38 tagját küldte be a felsőházba képviseletképp. Ez a tény azonban csak féligazság. A mezőgazdaság, az ipar és a kereskedelem legfőbb szervei 40 tagot választottak a felsőházba, azaz 40 nagybirtokost, és nagykapitalista zsidót. 50 felsőházi tagot a kormányzói nevezett ki. Ezek a kinevezések ismét 50 arisztokratát, földesurat és gazdag zsidót jelentettek. A megyék és a városok 76 személyt küldtek a felsőházba. Ha fel is tételezzük, hogy mind ez a 76 személy ellenzéki szellemet képviselt volna, ami nem állt, akkor is e 76 felsőházi taggal szemben a feudalista kapitalista rendszernek 128 rendíthetetlen tagja állt, akikhez ezenkívül hozzá kellett számítani az egyházfőket és azokat az állami méltóságokat, akik hivatalból kerültek be a felsőházba s mint ilyenek szintén nem lehettek ellenzékiek.

Bár Magyarország agrárjellege egyre csökkent, a lakosság növekedésével a parasztság természetszerűen gyarapodott de csak számban, mert a falukat körülvevő nagybirtokok gyűrűjétől nem tudott ténylegesen is, a termőföldeken is terjeszkedni. A birtokos parasztság helyett csak a nincstelen, meg a törpebirtokos parasztproletárság nőtt.

Korunk a szocializmus jegyében él. Ennélfogva társadalmi képtelenség a jövedelem eloszlásának oly óriási különbsége, mint amilyen a földet művelő parasztság és a föld gyümölcsét élvező nagybirtokosok között volt. A három millió paraszt koldus, meg például a több mint kétszázezer hold birtokának örvendett Eszterházy herceg életnívója között oly fantasztikus nagy volt a különbség, amely méltán kihívta az elégedetlenséget. Nem feltűnő a nagy gazdaság és az óriási vagyon akkor, ha az alsó néprétegek megélhetési viszonyai kielégítők, vagy éppen jók. Amerikában is rendeznek a tőke hatalmasai tízezer dolláros vacsorákat, de nem sokat törődnek velük, mert a munkásság és a farmerek életnívója megfelelő. De ahol milliók éheznek, ott szemérmetlenség, bűn, a keresztény morállal teljesen ellenkezik a gazdagság, jólét és a nagy vagyon tobzódása.

A nagybirtok védelmében azt szokták felhozni, hogy csak nagyüzemi gazdálkodás tudja a legjobb mértékben kihasználni a földet. Ez az optimális eredmény pedig azért szükséges, mert minél többet termelünk, annál nagyobb a jólét, a nép életnívója. Magyarországot a körülmények gazdasági kivitelre utalják s ez nagy teljesítményre képes nagybirtokok nélkül nem érhető el'" írja Horthy Miklós is.

Ez az okoskodás az első pillanatra talán igaznak is látszik, de ha hazánk volt közgazdasági életének mélyére tekintünk, akkor másképpen tűnik fel a valóság.

A nagybirtok aránylagosan nagy termelése következtében bőség van a belső piacon, akkor leszállnak a mezőgazdasági termékek árai. De ez a jelenség nem érintette a parasztság tömegéből a kommenciós cselédséget és a paraszt proletárságnak azt a részét, amely, ha többet nem is, de annyit tudott termelni törpe birtokán, amennyi családja élelmi szükségletét biztosította.

De nem élvezte a mezőgazdasági árak aránylag alacsony nívójának jó hatását az iparos, illetve munkás réteg sem, mert az ő munkabéreiket eleve ezekhez az alacsony élelmiszerárakhoz szabták és szintén csak annyit kerestek, hogy éppen meg tudtak élni. A világkrízis idején bekövetkezett óriási agrárolcsóság idejében az ipari árak nem estek le, vagy csak igen kevéssé. A bérek az élelmiszerárakhoz voltak arányítva, hogyan tudott volna tehát akár a paraszt proletárság, akár a munkásság ipari cikkeket vásárolni olyan mértékben, ahogyan azokra szüksége volt.

A nagybirtokos az agrárkivitel útján aránylag több hasznot! hajt az országnak, mint az ugyanakkora területen gazdálkodó kisbirtokosok együttesen. Ha ez igaz is, ki látja hasznát? A belső ipar, amely a nagybirtokosok nagy jövedelme folytán jobban van foglalkoztatva? Ez esetben, ha a parasztság nem is, de legalább az ipar részesedne a nagybirtok többlet hasznából.

Köztudomású azonban, hogy derék főuraink külföldön rengeteg pénzt költöttek, sőt vertek el. Ruházatukat, ékszereiket, egyet luxuscikkeiket nagyobbrészt külföldről szerezték be. Voltak olyan nagybirtokosaink, akik egyáltalában nem is éltek Magyarországot csak Magyarországból. Ha mind ezek ellenére mégis maradt valami haszon a termeléstöbbletükből az országnak, azt legnagyobbrészt, a kereskedelem és a tőkések legnagyobb részt zsidók szívták fel, másrészt nem érte meg azt a társadalmi, belpolitika feszültséget, társadalomlélektani visszahatást, amit a nagybirtok a létezésével előidézett. Egy nemzet életét nem lehet csupán a termelés, a közgazdaság nem ritkán csalóka szemszögéből tekinteni, hanem elsősorban mindig az embert kell számításba venni.

Nem mondhatja keresztény államnak magát az az ország, amely csupán a materiális szempontokat tartja fontosnak és azokhoz szabja politikáját, államépítését.

Egy nemzet jólétét a mezőgazdasági és az ipari cikkek árviszonya fejezi ki legjobban. Ha ez a kettő egyensúlyban van egymással, és a bérek, fizetések ezekhez igazodnak megfelelőképpen, akkor lehet általános jó életnívót elérni. Egyébként csak a nagybirtokosok és a nagytőkések látják a hasznát a milliók munkájánál

Pontosan ez az utóbbi eset volt Magyarországon. Érthető, hogy oly nagyfokú szociális feszültség támadt hazánkban, amely mindenképpen levezetést akart találni. Egy nyolc milliós agrárországban három millió nyomorgó, elégedetlen paraszt olyan óriási tehertétel a társadalmi és politikai békét illetően, amit se elnyomni, sem szociális olajcseppekkel megszüntetni nem lehet.

Az 1939-es választásokon végre Teleki miniszterelnök beharangozta a nagy és az előzőekhez képest radikális földreformot. E nagy engedékenységnek oka az volt, hogy egyrészt Európán már végigfújt a közeledő háború előszele, másrészt mert így remélte a nyilasok vitorláiból kifogni a szelet. A törvény hosszas vajúdás után megszületett csak éppen nem hajtották végre. A nagybirtokokból ötszáz hold maradhatott volna meg és gyermekenként további 150 hold. Minthogy ürügyet mindenre lehet találni, azért a háborús állapotokra való hivatkozással elodázták a földosztás végrehajtásának elkezdését is. így aztán a szovjetoroszok csináltak földosztást valóban akkor, amikor a legkevésbé volt rá alkalmas a helyzet a háborúban tönkrement országban.


MUNKÁSKÉRDÉS

E problémát lehetetlen tárgyalnunk a liberális kapitalizmus kifejlődésének érintése nélkül, mert a kettő szorosan összefügg egymással.

A liberális korszak első legjellemzőbb tünete, hogy a politikai szabadság jegyében indul meg és aztán a gazdasági hatalmasok látják a hasznát. Az egyéni szabadság elvével a nagytőkés biztosítva érzi magát arra, hogy haszon szerzésében senki, semmiféle címen ne akadályozhassa őt. Mindenki úgy boldogul, ahogy tud, tehát ő is úgy gazdagszik, ahogyan tud. Ennélfogva teljesen az ö akaratától függ, hogy mennyi bért fizet a munkásainak, mennyi ideig és milyen körülmények között dolgoztatja őket, kiket alkalmaz, férfiakat-e, vagy nőket és gyermekeket is. A nagytőkés, még akkor is, ha nem csupán nagy részvénytulajdonos, nem áll közvetlen összeköttetésben a munkásaival, mint a műhely és kisüzemtulajdonosok. Ebből ered, hogy humanista szempontokat nem ismer. Valóban olyan a helyzet, mintha a munkással szemben a személytelen nagytőke, a jogi személy vállalat állana s nem a nagy töke urai, tehát ugyancsak emberek.

A korai kapitalizmusban fantasztikus a munkásság kizsarolása. A munkabér hihetetlenül alacsony, az üzemekben, bányákban éjjeli műszakban nők és gyermekek dolgoznak, nem ritkán 12-15 órát naponta. Egészségvédelmet hírből sem ismernek. A biztonsági berendezések költségesek, tehát vigyázzon a munkás magára. Ha baleset éri, senki sem törődik vele.

A profitéhség elvakította a közgazdasági élet e nagyszerű embereit, mert nem látták át, hogy alacsony bérek mellett nem lehet vásárlóerő és hogy az agyonhajszolt fizikumú, ember teljesítőképessége lecsökken. Azonban hogyan rójuk fel nekik bűnül, amikor ezekre az egyszerű igazságokra a kapitalisták még a XX. században sem akarnak mindenütt rájönni.

A nyereségvágy nemcsak a munkafeltételek egyoldalú diktálását eredményezte, hanem természetszerűleg törekedett a vásárlópiac minél nagyobb arányú megszerzésére. Ezt pedig elsősorban az árak leszállításával lehetett elérni. Mivel a tőkés a saját nyereségéből nem volt hajlandó veszíteni, világos, hogy az árleszállítás mindig a bérek csökkenésével járt együtt. A nagytőke korlátlan piaci versenyének így megint csak a munkásság volt az] áldozata.

Amikor aztán a szabad versenyben a munkások bérét lejebb nyomni már nem lehetett és a verseny a tőkések profitját kezdte veszélyeztetni, a tőkések mindjárt rájöttek, hogy mit kell tenniök. Egymást emésztő versengés helyett szövetkezniük kell egymással és közösen megállapított egyforma árakon kell áruikat a piacra hozni, így nemcsak a béreket, de az árakat is diktálhatják. E szövetkezések a kartellek, amelyek rendszabályozása nélkül mind a munkásság, mind az egész fogyasztó közönség érdekeit veszélyeztetik.

Már e rövid képből kitűnik, hogy a munkáskérdésnek tulajdonképpen bölcseleti alapja van s ez abban áll, hogy minek tekinteni a munkást. A gazdálkodás, a termelés egyszerű tagjának, egy nagy mechanizmus bármikor eldobható, kicserélhető részének, puszta munkaalanynak, vagy pedig embernek, embertársnak, felebarátnak? Nos, a kapitalizmus a munkásban nem látta meg az embertestvért, hanem csak termelési eszköznek, eleven gépnek tekintette. Ezt az abszolút erkölcstelen, keresztényietlen, materialista felfogást tehát nem a bolsevizmus valósította meg először, hanem az a kapitalizmus, amely ellen a bolsevizmus megszületett. A liberalizmus individualisztikus felfogása következtében igyekezett minden kérdést egyéni jellegűvé tenni. Egyéni kérdés a vallás, a termelés és a munkások sorsa is. Ám világos, hogyha millióknak egy a sorsa, akkor épp e milliók jönnek rá leghamarabb, hogy itt egyetemes társadalmi kérdésről van szó. E felfogás kialakulását nagyban elősegítette a társadalom és a közgazdaság beható vizsgálata, amely a múlt század folyamán hatalmas léptekkel haladt előre. Az egyének sorsa, helyzete helyett a társadalmi csoportok, rétegek helyzetét kutatták és jutottak el különböző megállapításokhoz.

A liberalizmus a gazdasági életben teljes diktatúrához vezetett. A munkásság a nagykapitalizmus szabad prédája lett. Úgy zsarolták ki munkaerejét, ahogyan akarták. De a francia forradalom eszméi után ilyen garázdálkodást nem lehetett sokáig minden következmény nélkül űzni. A liberalizmusban nemcsak a tőkés akar szabad lenni, hanem a munkás is. A demokrácia elve, amely a liberalizmussal egyszerre indult hódító útra, egyenesen megköveteli a tömegek hatalmi szerepét és az egyenjogúság elve alapján az elnyomott nép jogainak érvényesítését. A felvilágosodás korától kezdve az általános népművelődés is fejlődött s minél műveltebbek az alacsonyabb néprétegek, annál kevésbé lehet őket szolgaságban, kizsarolt helyzetben tartani. Az orosz cárok tudatosan törekedtek népüket butaságban tartani és piszkos farizeusi módon a vallásos élet erősítésével elejét venni a nép lázongásának, mert a keresztény vallásból csak a beletörődést, a sors türelmes elviselését olvasták ki a számára, de a humanizmust, a felebaráti szeretet parancsát magukra nézve nem. Sajnos ez a mentalitás bizonyos mértékig Magyarországon is uralkodott. Egy ismerősöm szemtanúja volt, amikor egy falusi pap kivette egy paraszt legény kezéből az újságot azzal, hogy nem neki való újságot olvasni.

A liberalizmus egyik igen jellemző hazugsága az volt, hogy a tőkés és a munkás egyenrangú szerződő fél. A tőkés szabja ugyan a feltételeket, de a munkásnak nem kötelessége azokat elfogadni, ha nem tetszenek neki, nem áll munkába. A tőkés bármikor elbocsájthatja a munkást, viszont az is bármikor felmondhatja a munkaviszonyt. E nagy liberális egyenlőség mellett nem nehéz észrevenni azt az óriási különbséget, amely a tőkés és a munkás helyzete között fennáll. Ha egy munkás nem fogadja el a tőkés feltételeit, az a tőkést nem zavarja, mert egészen ritka időktől eltekintve, mindig talál másikat helyette. Legrosszabb esetben hoznak neki külföldről. Ha a munkás elhagyja munkahelyét, attól a gyáros még nem hal éhen. De ha a munkás utcára kerül, mi lesz vele és családjával?

A munkásság állandó bizonytalan megélhetése, ez a veszedelmes éhség-nyomor-betegség damoklész kard az, ami forradalmivá tette. Amíg a szociálpolitika fejlődése bizonyos fokot el nem ért, a munkásság sok tekintetben rosszabb helyzetben élt, mint a rabszolga vagy a jobbágy. A rabszolga nem számított embernek, de létfenntartása biztosítva volt, mert munkaerejét állandóan igénybe vette a gazdája. A jobbágy néha óriási adók alatt roskadozott, de meg volt a jobbágy telke, amin nem halt éhen.

A munkásságnak nem maradt más hátra, mint szervezkedni a tőkések embertelenségével szemben, jogaik, embermivoltuk megvédésére, így születtek meg a szakszervezetek Angliában, a kapitalizmus őshazájában már a XVIII. század legvégén. Ama liberálisok szerint ez már nem volt liberális dolog. Sőt antiliberális volt, ezért üldözni kellett. Meg is tette az angol törvényhozás egész szigorával egészen 1824-ig. A magasabb bér követelése, a sztrájk, a liberálisok szerint akadályozza a gazdálkodás szabadságát, emeli az árakat, tehát káros. Az, hogy naponta 1618 órát kellett dolgozni, fejletlen gyermekek, nők a nehéz munka miatt feleannyi időt éltek, mint mások, az nem volt káros ö szerintük.

Minthogy az idő folyásával minden megváltozik és az ember kezén elfajul, a szakszervezetek is eltértek idővel eredeti feladatuktól és a szociáldemokrácia faltörő kosai lettek, meg a demokrácia álarcában tetszelgő munkás és politikai diktátorok hatalmi eszközei és jól jövedelmező pénzforrásai.

A nagytőkések nemcsak a munkások felett uralkodtak. Európában, ahol az antimaterialista kereszténység mindig csak külső máz volt, mindig is a pénz ereje uralkodott. Az államok rendje úgy volt megszerkesztve, hogy minél nagyobb vagyonnal rendelkezett valaki, annál nagyobb volt a hatalma, joga. Magyarországon az 1939-es választásra hozott választási törvény előkészítése során vetette fel egy komoly tekintély a Nemzeti Újság hasábjain, hogy minél több adót fizet valaki, annál több szavazati joga legyen. A legnagyobb adófizetők egymaguk öt szavazatot tehessenek. E szép terv leple alatt az lapult meg, hogy a legnagyobb jövedelműek, a legnagyobb vagyonúak több joggal rendelkezhessenek a "népképviseleti parlament" megválasztásánál is, mint egyéb kisebb hasznú polgárok. A népképviseleti parlamentek tragikomédiája a liberális világban, hogy a választásokhoz szükséges pénzt tőkések adják. A tömegnek igen nagy fokú fegyelme és szervezettsége szükséges ahhoz, hogy önmaga előteremtse a választási propaganda töménytelen sok pénzét, vagy hogy a tőkés tábor leplezett politikai pártjainak óriási harsonázása közben is meghallja a számára helyes utat mutató pártok elnyomott hangjait.

Minthogy a választásokat a nagytőkések pénzelik, világos, hogy az uralmon maradni akaró politikai rendszerek a nagytőkések támogatói, kiszolgálói lesznek a kölcsönösség elve alapján, így születik meg a kapitalizmus, a nagytőke uralma.

A nagytőke uralkodik a gazdasági és politikai életben egyaránt, irányítja a közvéleményt a befolyása alatt álló sajtón keresztül. Azt a szerepet tölti be, amit a rendi államban a főnemesség. De Magyarországon a nagytőkések nem a születési arisztokrácia helyébe, hanem melléje léptek s így a magyar nép kettős iga alatt nyögött. Jutott belőle parasztnak, munkásnak egyaránt.

Tévedés volna azt hinni, hogy a kapitalista világ homogén. Nem. A hatalom ott is megoszlik. A legfőbb hatalom a hitelt nyújtó bankok, tehát az u. n. financkapitalisták kezében van.

Kapitalista nagyüzemi termelés nincsen hitel nélkül. Ez tűnt szemébe legelőször Széchenyinek nyugaton és az új gazdasági fejlődés megindítása érdekében írta meg Hitel c. munkáját. A gyárak tőkéje: az épületek, a gépek, a nyersanyagok stb; viszonylag kevés mindig a forgótőkéjük. Már pedig arra elengedhetetlenül szükségük van. A termelt áru ellenértéke gyakran csak hosszú hónapok múltán folyik be. A munkásokat viszont állandóan fizetni kell, és fizetni kell folyamatosan a nyersanyagokat és az üzemanyagokat is. A gyárak nem kerülhetik el az állandó bankkölcsönt. Ha terjeszkedni akar egy vállalat, új üzemrészeket építeni, vagy az egész üzemet modernizálni akkor is kölcsönt kell felvennie. Végeredményben az egész gazdasági életet a bankok finanszírozzák, tehát az az ő hatalmuk és ellenőrzésük alatt áll. Magyarországon még egy olyan óriási üzemnek, mint a M.Á.V., amelynek állandó volt a bevétele még vasárnap is, sok millió pengős váltói futottak a nagy bankoknál.

A bankok a hitelt legtöbb esetben rövidebb-hosszabb lejáratú váltókra adják. Lejáratkor a váltókat prolongálják, mert a vállalatok a felvett tökét rendszerint csak évek múltán tudják részben, vagy egészben visszafizetni. A bankok számára ez jó üzlet, mert jelentős összegek biztos kamatot hoznak hosszú időn keresztül. A váltó révén viszont abban az előnyös helyzetben vannak, hogy lejáratkor fizetésre bemutathatják a hitelt felmondhatják, hal nekik úgy tetszik. A vállalat akkor kénytelen fizetni, vagy megbukni.

A váltóhitel következtében a termelő nagytőkések a bankárok kezében vannak. Ennek bizonyítására elég idéznem a közismert Ford-ügyet. Henry Ford, aki az egész világnak a legnagyobb egyéni üzemét alapította és fejlesztette ki, "A nemzetközi zsidó" c. könyvében leleplezte az amerikai zsidóság önző szellemét, faji nacionalizmusát és káros gazdasági, erkölcsi, szellemi befolyását az U.S.A. életére. Ez a fantasztikusan gazdag milliárdos az amerikai zsidó bankok nyomására kénytelen volt könyvét visszavonni, mert különben a finánckapitalisták ezt az óriási vállalatot a hitelmegvonás révén összeroppantották volna. A politikai befolyás jellemzésére pedig álljon itt egy magyar vonatkozású eset, A kiegyezés után a 70-es évek elején a magyar állam kölcsönért fordult a bécsi Rotschild bankházhoz. Éppen abban az időben folyt Magyarországon a hírhedt tiszaeszlári per. A bank hajlandónak mutatkozott a kért kölcsönt megadni azzal a feltétellel, hogy a perben vádlott zsidókat felmentik. A zsidókat a törvényszék kellő bizonyíték] hiányában felmentette, Magyarország pedig megkapta a kölcsönt. Nem kétséges, hogy a felmentő ítélet meghozatalában a Rotschild bankház követelménye legalább olyan fontos szerepet töltött be, mint amilyent Eötvös Károly védőügyvéd ravasz mesterkedései játszottak.

Hazánkban a liberális fejlődés, a reformkor elfűrészelt nekibuzdulásától és az 1848-as intermezzótól eltekintve, az 1867-es kiegyezéssel indult meg s vele haladt párhuzamosan a gyáripar kapitalista kifejlődése is. Természete, jellege ugyanolyan volt mint nyugaton. A munkáskizsákmányolás egyforma volt a nyugati kapitalisták módszereivel. A gyár és finánckapitalisták óriási hatalomra és befolyásra tettek szert és felsorakoztak az arisztokraták társadalmi rendje mellé. Néhány be is került vagyona révén a születési arisztokrácia irigyelt kasztjába, minthogy Ferenc Józseftől pénzért nemességet és bárói rangot lehetett vásárolni.

Természetesen a munkásmozgalmi törekvések is megindultak és a szociáldemokrácia, majd a kommunizmus eszméi erősen hódítottak a fizikai dolgozók között. Az I. világháború után a munkásság helyzete mit sem változott. Kétségtelen, hogy az ország nehéz anyagi helyzetbe jutott, a románok rablásai, az országcsonkítás, a jóvátételi terhek miatt, viszont az is kétségtelen, hogy a társadalom nyomora a nagytőkéseket éppúgy, mint a nagybirtokosokat vajmi kevéssé érintette. Az állam mindenféle kedvezményekkel erősítette, fejlesztette a megmaradt terület gyáriparát, ez az állami támogatás a munkásság számára csak éhbért jelentett, a gyáriparosoknak pedig milliókat. Miként a feudalizmus, úgy a kapitalizmus sem tanult semmit sem 1919-ből, sem az oroszországi eseményekből. A nagy világgazdasági krízis idején a munkabérek hihetetlenül alacsonyak voltak, mert az agrár cikkek óriásit zuhant áraihoz szabták őket, az iparcikkek árai viszont nem estek, némelyik még emelkedett is, így a nagytőkéseket még akkor is alig érte károsodás. 2030 filléres órabéreket fizettek. A nyomort növelte a nagyfokú munkanélküliség, amely mindig azzal jár, hogy a családok nőtagjai is kénytelenek elhelyezkedést keresni, ez viszont ismét a bérek alakulására van kedvezőtlen hatással. Tudjuk, hogy a múlt században az angol vasipari vidékeken a gyárosok textilgyárakat is építettek, hogy ott a nők foglalkoztatása révén a férfiak bérét lenyomják.

A nagy krízis után is alig javult valamit Magyarországon a munkásság anyagi helyzete. 1938-ban az órabérindex még mindig az 1928-asé alatt állott, noha Európa legtöbb államában akkor már elérte, vagy túlhaladta azt.

A munkásság szociális helyzete a Horthy rendszer alatt rendőrkérdéssé degradálódott. Amelyik munkás követelődzik, elégedetlen, az kommunista. A kommunistákat pedig üldözni kell, mert 1919-ben már megmutatták, hogy mit jelent a kommunizmus. Ez a szó a Horthy rendszer terroreszköze lett a munkássággal szemben. Aki nem akart a kommunistaság vádja alá kerülni, az legokosabban tette, ha nyugodtan maradt, jobban mondva] nyugodtan éhezett és nyomorgott tovább. De a XX. században a munkásemberből hiányzik a keresztényi beletörődés, mint ahogyan hiányzott is mindig s ha csöndes is maradt, elfojtott elégedetlensége csak belülről nőtt, mint a gát ellen feszülő árvíz.

A szociálpolitikai intézmények nem ütötték meg a kívánt mértéket. Részint nem javították a munkásság anyagi helyzetét, csupán védelmet jelentettek számára, mint pld. az iparfelügyelőség, részint sok kívánni valót hagytak maguk után, mint pld. a kötelező társadalmi biztosítás intézete: az O.T.I. Az O.T.I. meglehetősen jelentős összeget vont le a munkások béréből, amivel a szolgáltatások nem állottak arányban. A propagandatájékoztató a nagy számok blöffjével akarta elámítani az olvasót, hogy pld. hány milliót költött egy évben az O.T.I. gyógyszerekre. De ha ezt az összeget a rendelések számával elosztottuk, akkor kiderült, hogy egy receptre átlagban filléres értékű gyógyszereket adtak ki. Komoly orvosságot pedig ennyi pénzért nem lehetett kapni, minthogy a gyógyszer mindig méregdrága volt.

Az orvosi rendelések központilag, tömegrendelésszerűen történtek. Az orvosok, mint fizetett (rosszul fizetett) alkalmazottak működtek. Ez egyrészt megkárosította az orvosi kart, másrészt a tömegrendelés módszere, 45 egyén vizsgálata, kezelése a többi előtt ellenkezett az orvosi titoktartással.

A munkásság mindenféle szempontból jogosan elégedetlen volt és ilyen kedvezőtlen körülmények között érkezett el a II. világháború.

Bár a föld és munkáskérdés rendkívül súlyosan nehezedett a belső magyar életre, nem túlzás ha azt állítjuk, hogy a legelmérgesedettebb jelenség a társadalom problémája volt. Mi, akik ebben a társadalmi rendszerben születtünk és nőttünk fel, noha társadalmi eszmélésünk kezdetétől fogva láttuk a hibákat, igazán csak most tudjuk felmérni egész valójában, amikor két-három nyugati társadalmat látva, megtapasztalva, különbséget tudunk tenni.

A magyar társadalom két nagy részre különült el. Voltak az urak és a nem urak. Az urak fogalmához tartozott nagyjából minden "vasalt nadrágos" azaz mindenki, aki nem végzett fizikai munkát. E társadalmi rétegen kívül esők voltak a nem urak.

Ez eddig még túl nagy bajt nem jelentett volna. A baj ott kezdődött, hogy társadalmunkban az úri osztály felől igen erős, elkülönülő kasztszellem fejlődött ki, amely felfogást némi túlzással talán akként jellemezhetjük, hogy aki úr, az ember, aki nem úr, az nem ember, legalább is nem ugyanolyan ember.

Ez az ostoba felfogás, amelybe sok hiú nemzeti romantika vegyült, még a feudális kor hagyományaiból táplálkozott, abból az időből, amikor nemes ember paraszttal éppúgy nem fogott kezet, mint ahogyan mondjuk, nem fizetett adót.

Maga az úri társadalom több felé tagozódott és e tagozódásnak történelmi okai voltak.

Legfelső réteg az arisztokrácia, azaz a főnemesség. Tudóit dolog, hogy igen sok közöttük az idegen eredetű. Ez nemcsak a Habsburg kor következménye. Már Szent István korában a főméltóságok közül többet azok a németek viseltek, akik Gizella bajor királylánnyal a magyar udvarba jöttek. Főurakká idővel ugyanis a legnagyobb udvari és királyi tisztviselők lettek, mim a királyi várbirtokok vezetői, a várispánok és vár jobbágyok. Királyaink mindig külföldről nősültek és a menyasszonyokkal az országba jövő rokonok többnyire magas hivatalokat nyertek. Ez a szokás II. Endre idejében, felesége befolyása révén olyan nagyfokú lett, hogy a magyar nép ellenszenvét és elkeseredését váltotta ki.

Gertrud királyné minden méltóságot és nagy jövedelmet testvéreinek és a német vendégeinek juttatott, így egyik testvérét megtette kalocsai érseknek. A már jól elhelyezkedett németek rokonaikat, barátaikat hívták Magyarországra, hogy csak jöjjenek, arany élet van. Az is volt, már mint nekik, mert a nép, az nyomorgott. A földbirtok ebben az időben igen nagy szerepet játszik, mert ez a megélhetés, a gazdagság alapja s minthogy a birtokosok vagyonuk arányában kötelesek fegyveresek kiállítására, alapja a fegyverei hatalomnak A főurak igazán nagy hatalomhoz a tatárjárás után jutnak, amikor Béla király kénytelen az ő segítségüket is igénybevenni a teljesen elpusztított és óriási mértékben kiirtott lakosságú ország újjáépítéséhez. Sok földbirtokot oszt szét, ami a birtokosok hatalmát még jobban növeli. A főurak hatalmukkal hamarosan visszaélnek. Az Árpád ház kihalását követő zavaros időkben ők maguk válnak kiskirályokká. Erőszakoskodnak, hatalmaskodnak. Csák Máté felvidéki roppant birtokán külön pénzt veret, külföldi szövetséget köt és ezzel alkalmat ad arra, hogy 600 év múltán a szlovákok, mint az első Szlovákia megalapítójára hivatkozhassanak rá. A magyar királlyá választott. Anjou Károly Róbertnek fegyveres erővel kell a főurak várait megvívni, hogy az urakat engedelmességre kényszerítse. A felvidéki urak ellenállása oly nagy, hogy e terület valójában csak a király halála után száll vissza a koronára.

A főnemesség a szó értelme szerint Zsigmond király idejében alakul ki a nagy vagyonú főurakból, akik ez időtájt veszik fel a báró elnevezést. Sok haszna az országnak nincs belőlük, mert pazarló, tékozló módon élnek és a hiányokat rablással hatalmaskodással pótolják. A köznemesi származású Hunyadiaknak a legnagyobb ellenségei a főurak, így Cillei a délszláv származású német gróf. A történelmi jelentőségű nándorfehérvári viadalban csak három főúr és néhány nemes vett részt Hunyadi oldalán. De talán jobb is volt így, mert a főurak segítségével úgy járhatott volna, mint a losonci csatában, amelyet elvesztett Giskrával, a cseh rablóvezérrel szemben, mert a főurak katonáikkal együtt megfutottak. Bebek István halála előtt bevallotta Hunyadinak, hogy előre kitervezett dolog volt a megfutamodás, így akarták elveszejteni a gyűlölt Hunyadit. Hunyadi János fia, Mátyás király örökül kapta a főurak gyűlöletét és állítólag azok gyilkolták, vagy gyilkoltatták meg Bécsben szörnyű barbár módon.

Mondanunk sem kell, hogy a főnemesség a Habsburgok alatt nem vált magyarrá, sőt még a magyar származású főurak is elnémetesedtek a bécsi császári udvarban. A Habsburg királyok németnek, csehnek, olasznak magyar főnemességet osztogattak megfelelő nagyságú birtokkal együtt, nekik tett szolgálataik jutalmazásaképpen. Ezek a szolgálatok gyakran kétes értékűek, sőt egyenesen magyarellenesek. Avagy minek minősíthetjük azt, hogy például Pallavicini résztvett Fráter György bíboros kegyetlen meggyilkolásban. Egy bécsi hadseregszállító pék a török alól visszakerült Alföldön három vármegye nagyságú birtokot kapott a császártól. Sok hasznot a pék nem igen látott a kipusztult területből, csak amikor már ismét benépesedett, akkor jövedelmezett, addigra viszont már a Pallavicini családra szállt. A gróf Teleki család őse Mihály azért kapta a grófságot Lipóttól, mert könnyű szerrel a kezére játszotta az erdélyi fejedelemséget. A lázadó kuruckodó magyarok birtokait a labanc főurak, és idegenek kapták. Akár magyar, akár idegen a főúr, a török hódoltság korában rászokik, hogy Bécsben lakjék. Ott építtet palotát és magyarul már nem is tud. A magyar ügyek nem érdeklik. A Habsburgok koráig a magyar királyoknak állandóan bajuk volt a főurakkal. A Habsburgok idejében nagy részük már királyhű, viszont a királyok nem hűek a magyar nemzethez.

Mint már mondottam, a főurakból a nemzetnek nem sok haszna volt. Óriási vagyonokkal rendelkeztek, de végig a középkoron sem a tudományt, sem a művészetet nem támogatták, a nemzeti műveltség ügyét semmiben nem mozdították elő. Sőt ők maguk is műveletlenek voltak. A Mátyás ellen összeesküvést szőtt főurak körül egyedül vitéz János, a prímás tudott írni. Mátyás a maga renaissance műveltségével, udvarával és könyvtárával valóban egyedülálló volt Magyarországon. Urainkat csak a kódexek ezüst kapcsai érdekelték, amiket a király halála után leszedtek és elvittek, de a könyveket ott hagyták. A XIX. században, a nemzeti romantika korában lángol fel némelyik főnemesben a magyar öntudat és érzés. Széchenyi István gróf, a legnagyobb magyar a politikai, társadalmi, gazdasági és tudományos életben kezd széleskörű és halhatatlan emlékű akciókat. Regényirodalmunkat három báró neve fémjelzi: Jósika, Eötvös, Kemény. A tudományban Eötvös Lóránt zsenije világít. De míg ezek lelkét a magyar géniusz ihleti, Eszterházy herceg háremet rendez be magának száz nővel, s Budán meztelen orgiákat rendeznek az urak.

A jobbágyfelszabadítás és a nemesi kiváltságok eltörlése tulajdonképpen csak a kis és a középnemességet érintette, amely elvesztette birtokai nagy részét. A főnemesség óriási birtokai megmaradtak, sőt nagy részük a hitbizomány révén mozdulatlan lett, mint a halott keze. Ferenc Józseftől mi sem állt távolabb, mint hogy hatalmát a népre alapozza. Az ő uralkodása továbbra is az arisztokráciára támaszkodott, amely vagyonával együtt, megőriz' te politikai erejét és befolyását. A bécsi udvarban továbbra is az arisztokraták nyüzsögtek, minden udvari tisztséget, a király körüli személyes szolgálatot bárók és grófok láttak el. Ritka kivétel volt, hogy egy olyan köznemesi származású egyén, mint Horthy Miklós szárnysegédi megbízatást kapjon az uralkodó mellett. Ám az a pár év, amit Horthy Ferenc-József mellett eltöltött, rendkívül fontos kihatású lett később a magyar életre. A katonás fegyelmezettséggel berendezett életű, de alapjában bürokrata császár igen nagy hatással volt a katonai nevelésű Horthyra, és mint maga is írja emlékirataiban, mint államfőnek Ferenc József volt a példaképe. Megszokta az udvari légkört és úgy látszik, nem tudta elképzelni, hogy egy államot arisztokraták nélkül vezetni lehessen. Állítólag az volt az elve, hogy Magyarország arisztokratikus életű állam. Ezt az arisztokrata életet természetesen csupán néhány száz feudális főúr és az ugyancsak maroknyi nagykapitalista vitte s a milliók csak arra voltak jók, hogy ezt a fényűző és az ország nyomorával össze nem egyeztethető életmódot biztosítsák.

Magyarországnak a szegedi gondolat jegyében való megújulása azon bukott el, hogy az állam berendezkedése épp oly arisztokratikus maradt, mint Ferenc József korában volt. A trianoni korszak e, tekintetben nem volt más, mint a Habsburg uralkodás továbbfolytatása Habsburg nélkül egy olyan személy által, aki az uralkodás allűrjeit a bécsi császári udvarban sajátította el. A kiindulást Bethlen gróf tíz éves miniszterelnöksége biztosította és az általa megkezdett úttól komolyan eltérni Horthy alatt nem lehetett.

Más oka is volt, hogy a kormányzó annyira pártfogolta az arisztokráciát. Horthy mindig tartott attól, hogy Habsburg Ottó megpróbálta a trónt visszaszerezni. Apját, Károlyt két ízben meg tudta akadályozni visszatérésében a nemzetközi helyzetre, illetve a külső nyomásra való hivatkozással és Budaörsnél erőszakkal. A legitimista főurak előtt Horthy egyáltalán nem volt szimpatikus személy s Károly király második visszatérése alkalmával a Horthyt támogató, bizonyára Habsburg ellenes tradíciókat ápoló erdélyi grófot, Bethlent, nyíltan akasztófával fenyegették meg. Horthy le akarta szerelni ezeket a nagy vagyonú, épp ezért nagy befolyású arisztokratákat, olyképpen, hogy igyekezett számukra mindazt biztosítani, amit a király személye jelentett volna számukra.

A Habsburg restaurációtól való félelme vitte rá bizonyára Horthyt arra, hogy Károlyi Gyula gróf lemondása után Gömböst nevezze ki miniszterelnöknek. Könyvében Horthy nem indokolja meg, hogy miért esett választása Gömbösre, csupán annyit ír, hogy új ember állott előtérben". Ez az erősen nacionalista érzésű, antifeudalista, közismerten Habsburg ellenes katonatiszt azért állott Horthy előtt, az előtérben, mert ebben az időben a legitimisták erős akciót kezdeményeztek Ottó érdekében és nyílt titok volt, hogy a trónörököst puccsszerűen szerették volna ráültetni a magyar trónra. E veszély elhárítására Gömbös látszott a legalkalmasabbnak.

Bármilyen oldalról is nézzük a dolgot, a XX. században az arisztokrácia már tiszta anakronizmus. Valamikor főurakká a legmagasabb országos méltóságok váltak. A nagy vagyonok fejében katonákat kellett kiállítaniuk a haza védelmére. E kötelezettség megszűnt, de a nagybirtok megmaradt. Századunk a szocializmus kora, a nép hatalomra jutásának, akarata érvényesítésének a kora. Vagy legalább is ez a cél. Hogyan fér ezzel össze, hogy néhány száz nagy vagyonú család irányítja az állam sorsát a maga érdekében? Mi szüksége van egy modern államnak a cifra rangok gyakran tartalom nélküli viselőjére? Micsoda középkori szellem volt az, amely a nagyvagyonú mágnásoknak külön jogot biztosított a törvényhozásban? Kinek imponál korunkban a bárói, vagy grófi rang? Legfeljebb saját cselédségének, szellemi és társadalmi parvenüknek, pincéreknek, meg bárnőknek.

Az arisztokrácia vagyona és előkelősége folytán mindazonáltal olyan elzárkózottan élt a nemzeti társadalom többi részétől, hogy létezésének csak politikai és gazdasági eredői voltak. A társadalmi légkör igazi miazmái, a gentryk és a gentryutánzók, a birtokos és az elszegényedett nemes családok sarjadékai és az ezek társadalmi nagyképűségét utánzó intellektüelek voltak. Az Árpád-kori nemesség a honfoglaló ősök leszármazottaiból alakult ki. Maga a nemes szó is erre utal. Németben, franciában, angolban, ép úgy mint a magyarban ez a szó a kiváltságokkal rendelkező társadalmi rétegen kívül, mint melléknév, kitűnőt, értékeset, rendkívülit jelent, (nemesfém). A magyar szónak azonban a többitől eltérőleg sajátságos eredete van. A "nem'' szóból származik, amely nagycsaládot, nemzetséget jelentett. A nagycsalád honfoglaláskori jelentőségét. László Gyula mutatta ki "A honfoglaló magyar nép élete" című munkájában. A nagycsalád volt a törzsi és katonai szervezet, alapja s benne minden rokonsági fokozatnak, illetve minden személynek megvolt a maga pontosan meghatározott helye. Temetkezésnél a sírok helyzete is ehhez igazodott. Sem a rabszolgák, sem a meghódított népek nem tartoztak a nagycsalád rendszerhez. Aki viszont egy nagy családhoz, azaz egy nemhez tartozott, az nemes volt. Természetes, hogy az idegenekből lett nemesek is átvették magukra ezt a szót. Társadalmilag a nemes szó tehát megkülönböztetett, előjogokkal bíró, a köznépen felülállót jelentett s mint ilyen lett az értékes dolgok jelzésére szolgáló melléknév. A szó értelmezését aztán visszafordították, és főképp a nemesi kiváltságok megszűnése után az egykori nemesek leszármazottai abban a tévhitben éltek, hogy az elődök nemessége őket egyénileg is nemessé, tehát különbbé, tökéletesebbé vagy éppen különb magyarrá avatta.

A honszerző ősök nemes társadalma az évszázadok folyamán igen kibővült. Zsigmond korától kezdve, amikor a jobbágyságot is bevonják a katonai kötelezettségbe, lehetőség adódik a parasztok számára, hogy a csatákban kitüntetve magukat nemességet kapjanak a királytól. Ezzel kapcsolatban mindjárt eloszlathatjuk a nemesi származásukkal kérkedőknek azt a romantikus öntudatát, így az ő őseik védték a hazát ezer éven keresztül. Már az Árpádok" alatt igyekezett a nemesség katonai kötelezettségét, minél szűkebb határok közé szorítani. II. Endre alatt kiharcolják, hogy az ország határain túl nem kötelesek hadban követni a királyt. Zsigmond lehetővé tette, hogy a nemes katonai szolgálatát megválthassa, vagy jobbágyot állíthasson maga helyett. Azon kívül is köteles volt minden báró és nemes háború esetén minden húsz jobbágy után egy nyilast küldeni a király seregébe. A későbbi korok folyamán pedig általános lett, hogy a jobbágynak, amellett, hogy minden adóteher az ő nyakába szakadt, katonáskodnia is kellett. Azon kívül idegen zsoldosok is harcoltak a magyar seregekben, mint például Mátyás alatt. A nemesség jogai általában sokat változtak, mert közjogi helyzetük a főurakéval függött össze. A főurak túlkapásainak, nagy hatalmának ellensúlyozására a királyok a nemesség és a városi polgárság jogait erősítették.

A Habsburgok alatt nemességet nem csak haditettekért, hanem udvari és személyi szolgálatokért is osztogattak. Nemességet kapott például az uradalmi intéző öreg korára, ha egész életén keresztül sikeresen gazdálkodott a király birtokán. Ferenc Józseftől nemcsak főnemességet, de nemességet is lehetett vásárolni megszabott áron.

A vármegyék politikai életét a rendi korszakban a nemesség irányította, s mint ilyen, mindenkor a nemzeti ellenállást képviselte a Habsburgok felé. E nemzeti ellenállásba azonban sok önző rendi érdek is vegyült, főképp akkor, amikor egykét felvilágosult Habsburg uralkodó (Mária Terézia, II. József) a jobbágyság helyzetét javítani akarta a nemesség rovására.

Ha a nemesi kiváltságok meg is szűntek, a nemesi öntudat azért megmaradt. A nemesi leszármazottak nem akartak belenyugodni, hogy ők éppen olyan közönséges emberekké váltak, mint a polgárok. Kitűnően jellemzi ezeket az embereket Padányi "A nagy tragédia" című munkájában: "A nemesi gőg a különösebben nem kvalifikált, a szürkék, az átlagemberek erőlködése volt, hogy a többi szürkék közül valamiképpen kiemelkedjenek, hogy egykori különállásukat valamiképpen mégis megtartsák." Hatványozódott ez a gőgös magatartás azoknál, akikre az egykori nemesi vagyonból nem maradt semmi, mert az elődök kezén már elúszott. Ezek számára már csak az egykori kiváltságos helyzet emléke maradt meg, s ehhez görcsösen ragaszkodtak. Elkerülhetetlenül arrogánsnak kellett lenniük állapítja meg róluk ugyancsak Padányi, ez volt tudniillik az egyetlen eszköz, amivel a nemesi leszármazás semmivel ki nem fejezhető tényét reprezentálni lehetett."

Ez az arrogancia volt az, ami a társadalom levegőjét megfertőzte és beteggé tette. A magyar társadalomszemléletben volt valami ószövetségi, amely a társadalmat úr és szolga rétegre osztja fel. A magyar társadalomban úr volt és paraszt és e társadalmi értékelésben a paraszt valami egészen alacsonyat jelentett. A paraszt szóval lehetett vérig sérteni valakit. A katonaságnál a baka a büdös paraszt titulust kapta, az uradalmakban a rabiátus intézők megpofozták, ha valami ügyetlenséget csinált. Magam voltam szemtanúja, amikor egy katonatiszt Budapest utcáján úgy vágott pofon egy kocsijával szabálytalanul álló kocsist, hogy a kalapja lerepült a hóba. (Önbíráskodás egy jogállamban elvégre "jogász nemzet" vagyunk).

Magyarországon elég sok volt aránylag az úgynevezett feltörő - réteghez tartozó, azaz olyanok, akik tehetségük, szorgalmuk révén a paraszti, iparos, kispolgári rétegből kerültek fel az intellektüelek soraiba. Mint friss urak, a legtöbbje nem mert szembeszállni a gentryk gőgjével, hanem igyekezett hozzájuk idomulni, nehogy lenézzék, megvessék. Egy kisintellektüel származású osztálytársam bekerült a Ludovika Akadémiára, ahová köztudomásúlag legnagyobbrészt katonatisztek fiait és gentry fiúkat vettek fel. Egy év alatt ez az egyébként szolid viselkedésű fiatalember egészen meglepő változáson ment át. Gentry allűröket vett fel és "névazonosság alapján" egy főispán fiának adta ki magát még saját évfolyamtársai előtt is.

Az ilyenek gondosan titkolták alacsonyabb származásukat, szégyellték, hogy szüleik csak egyszerű parasztok, vagy munkásemberek, mert a magyar úri légkörben az valami borzasztót jelentett. Mintha azt mondták volna róluk, hogy bélpoklosok. Ha valaki bekerült egy ilyen úri társaságba, akkor rögtön azt nézték, ki fia, ki borja. Úriember-e, azaz úri származású-e? Egyéni értéke nem volt fontos számukra. Az előnevek, a címer olyan csodás s fontos dolognak tűnt fel előttük, mint a hívőnek a túlvilági üdvözülés.

Ebben az ostoba légkörben szinte nevetséges számba ment, amikor néhány idealista parasztrajongó arról beszélt, hogy a magyar paraszt igazi úr. Gondolkozása, magatartása, viselkedése természetes urat árul el paraszt gúnyában is, mondták ezek. Büdös paraszt, buta paraszt, hogyan viselkedhetsz ilyen paraszt módra, hallhattuk viszont más oldalról.

Természetesen a munkás embernek sem jutott nagyobb megbecsülés. Az meg büdös proli volt. Ez a megvetés, lenézés, a marxi osztályharc szemléletére nevelt munkásságban csak növelte az osztályöntudatot és főképp a gyűlöletet a fölötte álló társadalmi rétegekkel szemben.

A legkülönösebb az volt, hogy ezt a társadalmat keresztény társadalomnak nevezték, holott e név csak annyiban illette meg a magyar társadalmat, hogy a tagjait csecsemő korukban megkeresztelték, egyébként olyan messze állt a krisztusi eszméktől, mint Makó Jeruzsálemtől. E társadalomnál az egykori kínai császárság mandarin társadalma is értékesebb és igazságosabb volt, mert ott a nagy urak, a fő állami tisztviselők, méltóságok a mandarinok voltak, e nagy állásokat viszont nem születés és vagyon révén lehetett elérni, hanem nagyon súlyos vizsgákkal.

A magyar társadalom betegségét nagyban fokozta a Horthy rendszer címkórsága. Horthy, aki sohasem érezte maga alatt egészen biztosnak a kormányzói széket, igyekezett olyan társadalmi csoportot kialakítani, amely támasza lehetett, amelyben megbízhatott, azaz minél több hívet akart szerezni magának. A magasabb állami tisztviselők tehát mind méltóságos urak lettek. Ez részint kielégítette az emberek főképp a feleségek hiúságát, másrészt feledtette az egyébként gyenge állami fizetést. A méltóságos címmel járó kormányfőtanácsosságot pedig úgy lehetett vásárolni Horthytól, mint Ferenc Józseftől a nemességet, vagy a báróságot. Ezek a jó urak cím tekintetében a grófok mellé kerültek, természetes, hogy hálásak voltak Horthynak és támaszai lettek.

Horthy nemességet nem adományozhatott, legfeljebb azt engedhette meg, hogy valaki y-nal írhassa a nevét, mint a nemesek.

A buta címkórság miatt az intellektüelek nagy része amúgy is y-nal írta a nevét, akkor is ha nem volt joga hozzá. Még is megtalálta Horthy a módját annak, hogy egy leplezett új nemesi rendet alapítson, amely az ő legfőbb támaszává válik. Ez az új nemesi rend a Vitézi Rend volt. Eredete és helyzete sokban hasonlított a nemesi rendéhez. Az I. világháború kitüntetett hőseit avatták a Vitézi Rend tagjává és ezek birtokot is kaptak. (Az elv legalább is ez volt, de kivételek mindenütt akadnak. Olyanok is kaptak vitézséget, akik fronton sem voltak.) A vitézséget az elsőszülött fiú, vagy fiúsított leánygyermek örökölte. Ez kissé furcsán hangzott, mert a vitéz szó annyira egyéni tulajdonságot jelent, hogy azt nem lehet örökölni, mint egy házat, vagy földet. Valószínű, hogy ha a körülmények kedvezően alakultak volna, a Vitézi Rend idővel, egészen anakronisztikus módon a jövő magyar társadalmának nemességévé fejlődött volna.

A múlt század közepéig a nemesség és a vagyonos osztály egyet] jelentett. A liberalizmussal azonban egy új vagyonos társadalmi] réteg alakul ki, a pénzarisztokrácia. Ez a pénzvagyon a kereskedelemből, tőzsde ügyletekből, uzsorából származott, eredete tehát] korántsem olyan "nemes", mint volt a nemesi vagyonoké. Minden társadalomban a pénznek, a vagyonnak van a legnagyobb tekintélye. A pénzarisztokrácia: a kapitalisták, a finánckapitalisták egyaránt, tekintélyre és befolyásra tettek szert. A magyarországi születési arisztokrácia és a gentry társadalom úri légkörei rájuk sem maradt közömbös és mivel vagyonilag egyenlőnek érezték magukat velük, társadalmilag is egyenlők akartak lenni. Részint pénzzel megvásárolták a rangot, részint beházasodással szereztek maguknak főúri rokonságot. A pénznek ugyanis nincs szaga, mondja a latin közmondás, és az elszegényedett bárók, grófok nem érezték meg a menyasszony hozományán sem az uzsora szagot, sem mondjuk a büdös bőrszagot. A legszomorúbb az egészben az, hogy a pénzarisztokraták között alig akadt magyar.

Ez az arrogáns, dölyfös, gőgös úri társadalom lenézett és megvetett mindent, ami nem úri. Úri magatartás helyett azonban inkább az uraskodást, az üres pöffeszkedést tartotta fontosnak. A háború alatt egy úrifiú panaszolta, hogy a hadsereg tisztikarának nívója lesüllyedt azután, hogy mindenféle származású tartalékos tisztet felvettek, mint továbbszolgálót. Öt perc múlva pedig elkezdte mesélni, hogy egy ismerőse, született gentry fiú, hivatásos tiszt, milyen mulatozásokat rendezett, nyakig úszott az adósságokban és botrányai miatt áthelyezték egy másik városba. Tehát a nívó értékelése körül meglehetősen eltértek a vélemények. Úgy gondoljuk azonban, hogy a beteg társadalmi öntudat csak az úri osztály sajátsága volt. Az iparos ember éppúgy lenézte a buta parasztot, mint az urak. Tehát mialatt lázongtak az urak arrogáns magatartása miatt s hogy közönséges prolinak tartják ükét, azalatt ők éppúgy lenézték a műveletlenebb parasztot, aki buta prosztó, buta falusi volt előttük.

A paraszt társadalomban meg éppen egyedül a vagyon volt értékmérő. Minél több földje volt egy parasztnak, annál jobban lenézte a szegényebbet, vagy pláne a nincstelent. A módos gazda, ahogyan ma hívják orosz szóval a kulák, legalább olyan magasan érezte magát, a napszámos kubikos paraszt felett, mint egy gróf őfölötte. Cselédjeivel, munkásaival ő sem bánt jobban, mint az uradalmak.

A beteg magyar társadalmi légkörnek hű kifejezője volt a társadalmi érintkezés egyik formája: a köszönés. Az "alázatos szolgája" és a "kezétcsókolom", a bizantinizmusnak ez a két üres köszönési frázisa, amely gyakran igen fonák helyzeteket szült.

Előkelő uraknak, hivatali feljebbvalóknak férfiak részéről az alázatos szolgája járt, amiből a kereskedősegédek a rettenetes "alászolgáját" csinálták. Ha valaki egy francia monsieurnek úgy köszönne, hogy, "votre humble serviteur", vagy egy német Herrnek hogy "Ihr ergebenster Diener", vagy pláne egy amerikainak, hogy "your humble servant", bizonyára azt hinné, hogy az illető hirtelen megőrült. A nyugati államok berendezkedéséről vagy demokráciájáról lehet sok rosszat mondani, de kétségtelen, hogy ezen a téren sokkal normálisabb, sokkal emberibb mint a magyar társadalom volt, illetve ma is az az emigrációban.

De az alázatos szolgáját még aránylag könnyen mellőzhette egy felvilágosult és öntudatos férfi. Annál kevésbé a kezétcsókolomot, éppen mert nőkről van szó. A kezétcsókolom általában kijárt minden nőnek, aki kalapot viselt a fején, mert az már úrnőnek számított. Ebből aztán furcsa és félszeg helyzetek adódtak. Két barát közül az egyiknek az anyja úrinő volt, tehát kezétcsókolom járt neki, a másiké csak egy egyszerű asszony, tehát csak jó napot. A két barát közül az első érezte magát kényelmetlenül, hogy ő csak jónapottal köszöntse barátja anyját, míg az kezétcsókolomot mond az ő anyjának. Egy tanult lánynak kezétcsókolom járt, de ha az anyja mondjuk mosónő volt, annak csak egy jónapot. Mindenki érezheti a fonákságát annak, hogy a gyermeket köszöntéssel többre becsülöm, jobban megtisztelem mint az édesanyát. Az illető pedig épp a köszöntés miatt érzi, hogy ő nem olyan tagja az úri társadalomnak mint a többi, mert lám az ő anyjának csak jónapottal köszönnek. Férfiember nem egyszer került zavarba, amikor ismeretlen helyen járt először, mert megtörtént, hogy a jóképű, jól öltözött szobalányt nézte a házikisasszonynak, ha nem volt fején bóbita, vagy ami még rosszabb volt, a rendetlen ruhájú, házi munkával elfoglalt háziasszonyt cselédnek.

Ugyanezek az visszásságok voltak a "Nagyságos Asszony" megszólítással. A cím és rangkórságos magyar világban minden jobban felöltözött iparos asszony elvárta, hogy nagyságos asszonynak szólítsák. Budán történt, hogy valaki egy csupa magas állású uraktól lakott bérházban a házfelügyelőnőtől valami nagyságos úr után érdeklődött. Mire az asszony így válaszolt: "Itt csak méltóságos urak laknak. Egyedül én vagyok itt nagyságos".

Mennyivel egyszerűbb, tökéletesebb, zavartalanabb például a francia élet, amelyben minden férfi Monsieur és minden nő Madame. Akár miniszter, akár utcaseprő, vagy akár miniszter felesége, akár mosónő. A köszönési formák is mennyivel normálisabbak mindenütt nyugaton Guten Tag, vagy bon jour, vagy how do you do, vagy éppen egy barátságos halló, mint Amerikában.

Nem kétséges, hogy a társadalmi érintkezés e formáinak a reformja csak a nőktől indulhat ki. Mert milyen megbotránkozást és sértődöttséget okozna, ha egy férfi egy úri nőnek jónapottal köszönne, vagy egyszerűen Asszonyomnak szólítaná. Nem is állna szóba vele.

A Horthy korszak magyar társadalma a maga rang és címkórságával, üres úri gőgjével, kasztszerű társadalmi tagozódásával, mindebből eredő gyűlölködésével lehetetlenné tette a nemzeti összefogást és egy egészséges nemzeti-társadalmi légkör, felfogás kialakulását. A földbéke és a munkabéke hiánya mellett mint sűrű fojtó köd ülte meg a nemzetet a társadalmi béke hiánya s ez a sorsdöntő időkben súlyos zavarok okozója lett. A magyar társadalmi berendezkedés elvesztette értékét a tömegek előtt és a harmincas évek során többfelől indultak kísérletek az osztály tagozódású társadalom szemlélet és gyakorlat modern átalakítására. Főleg az úgynevezett népi irányzat buzgólkodott azon hangosan, hogy a parasztságnak a jelentőségét elismertesse s a nemzet politikai és kulturális életében döntő szerephez juttassa. Sajnos szellemiségükben s főleg politikai felfogásukban erősen emlékeztettek a "bolsevista-orosz narodnik" irányzathoz, ezért a nacionalista mozgalmak többnyire bizalmatlanok voltak velők szemben és hogy nem egészen alaptalanul, az kiderült a háború után. Ettől eltekintve, mindenki érezhette, hogy a magyar társadalmi rend, amelynek felforgatására irányuló törekvések" miatt nem egy embert börtönöztek be köztük Szálasi Ferencet is kétségtelenül az átalakulás felé haladt minden akadályozó erő gátlása ellenére.


LIBERALIZMUS ÉS ZSIDÓKÉRDÉS

E két problémakört nem azért vázolom egy fejezetben, mert a zsidókérdés a liberalizmussal született meg a földön, hanem mert XX. századbeli jelentősége, elfajulása kétségtelenül a liberalizmussal függ össze.

Elöljáróban meg kell állapítanunk, hogy a zsidó és az izraelita nem okvetlenül jelent egyet. A zsidó: nép; az izraelita: vallás. E két fogalom már 2000 évvel ezelőtt, Jézus korában sem jelentette ugyanazt. A tizenkét apostol közül jellemző csak Iskarioti Júdás volt zsidó. A többi tizenegy mint Galileából való ember nem számított, igazi zsidónak. Galileát Salamon király adományozta Hiramnak, Tirus királyának és ezt a területet nemzsidók népesítették be, amiért is a zsidók Galileát a pogányok földjének nevezték. Lakói idővel áttértek a mózesi hitre, ellentétben a szamaritánusokkal, akik még Jézus korában is pogányok voltak. A Judeabeli zsidók a Galieaiakat mindig idegeneknek tekintették, mai fogalommal élve, afféle naturalizált zsidóknak. Ezek hát izraelita vallású nem zsidók voltak.

A Lebédiában élő magyarság a Kazár birodalom kötelékébe tartozott. A török népiségű kazár fejedelem valamennyi vezető emberével együtt az izraelita vallásra tért át, noha azért háremet tartott. A kazár törzsek közül a magyarokhoz csatlakozott és velük a honfoglalásban is résztvett kabar törzs állítólag teljes egészében mózesi hitű volt, amely hitet a Palesztinából szétszóródott, és kereskedelemmel foglalkozó zsidók vittek közéjük. Ez a törzs a pogány magyarsággal áttért a keresztény hitre az új hazában. A kazárok esetében is tehát meg kell különböztetnünk az izraelita vallást a zsidó néptől.

Ebből viszont az is következik, hogy ha egy zsidó áttér más vallásra, azért még zsidó marad. De természetes, hogy vallásválj toztatása következtében felszívódik a körülvevő népbe, mert nincs meg többé az a különálló, sőt egyedülálló vallása, amely elődeit az asszimilációtól évezredeken keresztül megóvta.

A zsidókérdés akkor született meg a világtörténelemben, amikor a zsidók először települtek be egy másik nép országába, tehát amikor az egyiptomi fáraó kegyeibe férkőzött József behívta atyjai fiait a Nílus menti országba. Gondolhatjuk, hogy egy ilyen befolyásos pártfogónak, mint József volt, a védelme alatt a zsidók milyen előnyös helyzetbe jutottak. József maga mondta testvéreinek, hogy őt az Isten a fáraónak atyjává tette és minden ház népének urává és egész Egyiptomnak országán úrrá. A zsidók valóban az ország legjobb részét, Ramzesz földjét kapták letelepedési helyül. "Izrael fiai pedig nevelkedének, nagy sokasággal születtetének, megszaporodának, felette igen elhatalmasodának és a föld vélük eltelék" olvashatjuk Mózes II. könyvében (17.). Tehát ugyanaz történt Egyiptomban, ami Magyarországon a liberális korban. A Józsefet pártfogoló fáraó utóda meglepődve vette észre, hogy: "Íme az Izrael fiainak népe igen sok nálunknál hatalmasabb." Valószínű, hogy túlságosan államhűek sem lehettek a zsidók, mert a fáraó attól félt, hogy háború esetén a zsidók átálltak volna az ellenséghez. Koncentrációs táborokba zárta és fizikai munkára kényszerítette tehát őket. Sárkeveréssel, téglacsinálással, mezei munkával és egyéb dologtétellel kellett foglalkozniuk, amely kegyetlenség módfelett elkeserítette a zsidókat, így érthető, hogy az Egyiptomból való szabadulás olyan nagy örömet okozott nekik, hogy a mai napig vallásos ünneppel, a Húsvéttel ünneplik. Az Ószövetségi írások alapján megállapítható, hogy a zsidóság jelleme ma is éppen olyan, amilyen az ókorban volt. Erősen individualista azért nehezen fékezhető. Mózes az ö törvényeit mint a Jehova egyenes parancsát kénytelen adni népének és a törvények mögött ott áll a megfellebbezhetetlen hatalom: "mert Én vagyok az Úr, ki Egyiptomnak földéből kihoztalak." A kereskedő hajlam már korán kiütközik náluk. József álomfejtő képességét és a fáraónak adott bölcs tanácsait minden elemista gyerek ismeri, de azt már kevésbé, hogy az Egyiptomban beállott szűk esztendők alatt József megszerezte először a nép egész pénzét, aztán összes marháit s végül minden földjét. A zsidók ma is Jehova kiválasztott népének tartják magukat. Valójában nem kiválasztott, hanem egyetlen népének, mert szerintük Jehova az igazi Isten és minden más Isten bálvány, hamis Isten. Tehát nem ők Jehova népe, hanem Jehova az ő Istenük. A bajban ravasz és meghunyászkodó, a hatalomban bosszúálló és szívtelen, aki "megkeményíti az ö szívét." Mohó, kapzsi, élvezetvágyó természet, mindamellett a fanatizmusra hajlamos.

A zsidókérdés már csak azért sem egyszerű a keresztény népek számára, mert a keresztény vallás a zsidók vallásából nőtt ki és nem ok nélkül nevezik judeo-krisztianizmusnak. Jézus maga is mózeshitű volt, aki bár tanításaiban eltért az írásoktól, vallása szokásait és ünnepeit megtartotta. Kétségtelen az is, hogy a zsidóság a keresztény vallás alapjain kívül egyéb értékeket is adott a kultúrának. Igen nagy fokú elfogultság kellene ahhoz, hogy valaki pl. a zenében Mendelssohnnak a filozófiában Spinozának, vagy Bergsonnak, az irodalomban Marcel Proustnak, a fizikában Einsteinnek a jelentőségét kétségbe vonja. Marxtól sem lehet történelmi jelentőségét megvonni, ha magát a marxizmust el is ítéljük.

Kétségtelen viszont az is, hogy egy bizonyos romboló destruáló szellem még a nagy zsidó tehetségeknél is kitűnik. Heinéről az irodalomtörténet mindenféle nácizmus előtt már megállapította, hogy lerombolta a romanticizmust, de újat nem adott helyébe.

Nem érdektelen, ha a zsidóságból született három nagy filozófust: Jézust, Spinozát és Marxot egymás mellé állítjuk és a zsidóságnak velük szemben tanúsított magatartását szemügyre vesszük.

Jézus tanítása minden keresztény ember előtt ismeretes. Megalkotta a legtökéletesebb etikát: szeresd felebarátodat, mondj le a világ hiúságairól és tettekben mutasd meg az Isten iránti szeretetedet.

Spinoza felfogásában sok keresztényi van. Hiábavalónak tartotta az élet sok közönséges dolgát és azt kereste, hogyan lehet megtalálni a legfőbb jót, amely eltöltheti a lelket s ezt abban találta meg, hogy csak annyira keressük a világ örömeit, amennyire azok az egészségre hasznosak (evés, ivás), csak annyira keressük az anyagi javakat, amennyire azok életünk fenntartására szükségesek, alkalmazkodjunk polgártársainkhoz, amennyire ez az alkalmazkodás erkölcsös.

Mind a két férfi úgy élt, ahogyan beszélt és tanított. Jézus életét ismerjük. Spinoza mint szegény üvegmunkás élt, a világtól visszavonulva írta munkáit, néha csak egy pohár tej volt a napi eledele.

A zsidóság mindkettőtől elfordult. Jézust kivégeztette "istenkáromlása" miatt, Spinozát pedig kiközösítette a zsidó hitközségből panteisztikus istenhite miatt.

Velük szemben Marx az igazi zsidó lélek kifejezője. Materialista, akiben benne él a bosszúvágy. Nem véletlen, hogy a történelmi materializmus elve és az osztályharc elmélete a zsidó Marx agyából született meg. A világforradalom útján létrejövő proletár világuralom ábrándja mögött Jehova népének, a zsidóságnak a világ urává való rendelés tudata húzódik meg. Hálás téma lenne kifejteni, hogy az ősi, öröklött zsidó lélek és felfogás hogyan nyilvánul meg ösztönszerűen egy zsidó rabbi protestánssá lett unokájának világot mozgató, sőt felforgató elméletében. Ez az elmélet, a marxizmus azután egy fél zsidónak Leninnek gondolkozásában és gyakorlati megvalósításában egészen zsidó jelleget ölt, a kegyetlen bosszúállásban, féktelen hatalmi őrületben nyilvánul meg.

Mi sem igazolja jobban, hogy Marx a zsidó lélek kifejezője volt tanaiban, mint az a nagy rokonszenv, amellyel a zsidók a marxizmust fogadták és amely rokonszenvet keresztény szellemiségből fakadó eszmék iránt csak akkor nyilvánítanak, ha azok kifejezettén az ő céljaikat segítik elő. A marxizmus és bolsevizmus hívei és vezetői között egyaránt nagyszámú zsidót találunk. Ezt éppen mi magyarok tapasztaltuk a legjobban.

Jeruzsálem második ostroma után a zsidóság szétszéledt Judeából, és mindenütt kereskedelemmel foglalkozott. A zsidó államban nem lehetett mindenki kereskedő, legtöbbje földműves és pásztor volt és iparosnak is kellett lenni. Így valószínű, hogy a vándorlás és a vándorlások alatt szerzett, tapasztalatok vittek rá minden zsidót, hogy kereskedő legyen, amely foglalkozás, bár némely korszakban veszedelemmel járt, de mindig jól jövedelmezett. A K. u. első évezred folyamán még keveset szerepel a zsidóság a keresztény Európában. Az évezred forduló után annál többet. A vallásuk mindenütt és mindenkor megőrizte őket állandó kisebbségnek és mint minden kisebbségben, erős összetartozási érzés fejlődött ki bennük. Az ószövetségi írásokból táplálkozó vallási fanatizmusuk különös morállal rendelkezett. Az Úr nagy ígérete számukra nem a túlvilági üdvösség, hanem a földi gazdagság, mint ahogyan a szegénység a Jehova büntetése. Náluk ismeretlen volt, mint ahogyan ma is ismeretlen, az a keresztény felfogás, hogy bűnös, hamis, csalárd úton szerzett vagyonon nem lesz Isten áldása. Szerintük ha vagyont szereztek, az már maga az Úr áldása. S ha vagyon szerzésükkel másokat tönkretettek, az nem bűn, hanem Isten büntetése azokon és őket az Úr csak eszközként használta fel azok ellen. Igaz, hogy Mózes is meghozta már a nagy törvényt, "szeresd felebarátodat", de náluk a felebarát csak zsidót jelent. Minden más ember tisztátalan, aki utálatos az Úr előtt. Egy ortodox zsidó ma sem eszik abból az edényből, amelyhez egy keresztény keze, vagy edénye hozzáért. Jézusnak bűnéül rótták fel, hogy pogányokkal érintkezett.

A középkor folyamán a zsidók egy egészen sajátságos üzletággal kezdenek foglalkozni, a hitelezéssel, illetve a kamatszedéssel.

Nem kell feltételeznünk, hogy az ehhez szükséges igen jelentékény pénztőkét, aranyat már Judeából hozták magukkal szétszóródásuk alkalmával. Egy évezred éppen elég volt ahhoz, hogy a kereskedelem révén meggazdagodjanak. A kamatszedést annál is inkább nyugodtan űzhették, mert ez a keresztények számára tilos volt. Az Egyház ugyanis lelkiismereti szempontból erkölcstelennek tartotta. A lateráni zsinat 1179-ben egyenesen megtiltotta a papoknak, hogy uzsorásoktól és kamatszedőktől alamizsnát elfogadjanak. A szívtelen, kegyetlen uzsorás zsidó közismert alakja Európának egy évezred óta és ez az alak az irodalomban is folyton felbukkan. "Zsidók, kik pénzüket kamatra adják, hogy a szegényen bőrt se hagyjanak" írja Villon a francia csavargóköltő az egyik balladájában. Shakespeare "Velencei Kalmár"ja, aki adósa húsát akarja kivágni, minden kultúrember előtt ismeretes.

Európa K. u. II. évezrede kiváltképpen kedvezett a zsidóság pénzügyi tevékenységének. Főurak, fejedelmek, királyok állandóan háborúskodtak, a háborúhoz pedig sok pénz kellett. Ha éppen nem háborúztak, akkor békés éveikben olyan pompában luxusban tobzódtak, hogy ismét hitelhez kellett fordulniok. A zsidó bankárok, ékszerészek, gazdag kereskedők mindig kéznél voltak, hogy a megszorult uraknak, királyoknak aranyat hitelezzenek. Ezek akkor is jó adósoknak bizonyultak, ha nem tudták adósságukat visszafizetni, mert rajtuk keresztül a zsidók fontos pozíciókba jutottak és olyan jövedelmi forrásokra tettek szert, amelyek busásan kárpótolták őket az esetleg elvesztett pénzükért, (adó és vámszedők). Az Egyház valószínűleg éppen a keresztény és zsidó morál között fennálló nagy különbségek miatt a középkorban üldözte a zsidókat a maga módján. A magyar törvényekben is több korlátozást találunk a zsidókkal szemben. Szent István törvényeiben kimondják, hogy ha egy zsidónak keresztény felesége vagy szolgája van, el kell venni tőle. Kálmán törvényei megállapítják a zálogkölcsönzés feltételeit és megnehezítik az orgazdaságot se törvényeket külön a zsidók számára hozzák. Érdekessége Kálmán király törvényeinek, hogy amíg az ugyancsak kereskedelemmel foglalkozó, mohamedán hitű izmaelitákat be akarják olvasztani a magyarságba, ez a törekvés a zsidók iránt egyáltalán nem nyilvánul meg. II. Endre Arany Bullájában találjuk azt a rendelkezést, hogy a pénzbeváltók, vámszedők, sótisztek (a só az egyik legfőbb jövedelmi forrása volt a magyar királyoknak) nemesek legyenek. Nem kétséges, hogy előzőleg a zsidók kezére kerültek ezek az állások, amelyeket aztán zsarolásra és egyéb visszaélésre használtak fel. A helyzet azonban nem változik meg, mert Endre a királyi jövedelmek kezelését továbbra is a zsidók kezére adja, mert azok előlegeznek, azaz hiteleznek. Ekkor az Egyház követeli a legerélyesebben a zsidók és a hasonló üzelmeket űző izmaeliták eltávolítását, sőt Róbert esztergomi érsek interdictum alá helyezi a királlyal együtt az egész országot, így adva súlyt követelésének. Az interdictum később megszűnik, de a zsidók az Egyház követelésére megkülönböztető jelet (sárga foltot) kötelesek viselni, a keresztény asszonyt, vagy szolgát tartó zsidóktól pedig elveszik vagyonukat és ömagukat eladják szolgának. Láthatjuk, hogy az utóbbi rendelkezés mennyivel szigorúbb Szent István hasonló vonatkozású törvényénél. Endre utóda IV. Béla ismét rászorult a zsidók pénzére és a tilalmak megszűntek. A tatárjárást követő nehéz időkben meg éppen kiváltságokat kapnak. A kamaraispánok, az adó és vámszedők zsidók, ennek megfelelően a zsidók a királyi kamara szolgái, a király rendelkezik velők és ő védi meg őket. Szabadon kereskedhetnek, földet zálogolhatnak. Ha a város bírája nem tartja tiszteletben a jogaikat, akkor a király rögtön elcsapja tisztségéből. Szállást nem kötelesek még a királynak sem adni. E nagy engedményeknek csak az lehetett az oka, hogy a pénzügyekhez értő és azokat kezelő magyarok a tatárjárás során elpusztultak és jobb híján ismét a zsidókra kellett bízni.

Amidőn az Újkor fordulóján Itáliában és Spanyolországban igen rosszul megy a zsidók sora, Törökországban az ígéret földjét találják meg. Noha a Korán egyik fejezete azzal kezdődik, hogy "Ó hívő, zsidót és keresztényt ne végy barátodnak", a szultán birodalmában a zsidók igen kedvező helyzetben éltek mint orvosok, bankárok, kereskedők és államférfiak. II. Szulejmán, a nagy hódító, a mohácsi győző, zsidó orvosának tanácsára befogadta országába a Spanyolországból és Portugáliából kiüldözött gazdag zsidókat így Joao Miquezt, vagy héber nevén Joseph Nasit (Nasi fejedelemfélét jelent a héber nyelvben), aki időközben mint szegény üldözött Antwerpenben bankházat gründolt. Szulejmán mellett igen fényes pályát futott be, mert az egész Európát behálózó zsidó kereskedelmi (és kém) hálózati segítségével fontos és pontos értesüléseket tudott szolgáltatni A szultánnak. Később Nares és Cyclad hercege címet nyerte. (Donna Grácia leányával Reginával kötött házasságának leszármazott ja a mai franciaországi Mendes Francé politikus.)

A magyar történészek ahelyett, hogy mondjuk a Seleukidák birodalmának vagy a Német-római birodalomnak ügyes-bajos dolgaiban mélyedtek volna el, jobban tették volna, ha azt kutatták volna mennyire játszottak szerepet a háttérben álló zsidó bankáról a töröknek Európa, benne Magyarország elleni háborúiban. A sok háborúhoz rengeteg pénz kellett, azért fogadta be Szulejmán is az "üldözötteket", mert sok pénzük volt. Tény az, hogy Joseph Nasi háborúba akarta vinni Szulejmánt Spanyolország ellen é az antwerpeni protestánsokat biztatta, hogy tartsanak ki a spanyol király ellen, mert a szultán hadat fog üzenni Spanyolországnak. Ez ugyan nem következett be, de bizonyíték arra, hogyan keverte a politikát Joseph Nasi a keresztény államok között a török háta mögül. Érdekükben állott a zsidóknak, hogy a félhold hatalma minél nagyobb területre terjeszkedjék ki Európában.

A zsidók kereskedő, bankár, adószedő foglalkozásukat mindvégig megtartották, de igazi hatalomhoz csak a liberalizmus korában! jutottak, amikor egyenjogúsították őket is a társadalom többi tagjaival.

A liberalizmus eszméje nem a zsidóktól és nem a zsidókért született meg, de tagadhatatlan, hogy ők lettek a legnagyobb haszonélvezői s éppen ezért támogatói.

A liberalizmus gondolatát, filozófiáját a franciák teremtették! meg a XVIII. században, mintegy a Lajos királyok féktelen népnyúzása, elnyomása, abszolutizmusa következményeként. Eredménye a francia forradalom lett, amelyet azonban tizennégy esztendővel megelőzött az ugyancsak a liberalizmus jegyében kitört amerikai szabadságharc. Jellege abban tér el a francia forradalomtól, hogy míg ez utóbbi belpolitikai jellegű, addig Washington Angliával szemben a gyarmatok szabadságáért és önállóságáét küzd. A liberalizmus kezdetét általában a francia forradalomban szokták megjelölni, pedig az 1776 május 28-án Jefferson által a kongresszuson bemutatott amerikai függetlenségi nyilatkozat szövege ázzál kezdődik, hogy minden ember egyenlő és elidegeníthetetlen joga a szabadság. Az amerikaiak szabadságharca nemcsak a liberalizmus híveit lelkesítette fel Franciaországban, de még maga a király, XVI. Lajos is titokban fegyvereket és egyéb hadi felszerelést küldött az amerikai csapatok részére. Bár ez utóbbinak inkább az angolellenes politika volt az oka.

Ha az amerikai szabadságharc meg is előzte a francia forradalmat és a szabályos háborútól eltekintve nem lett belőle guillotinos vérfürdő, az tagadhatatlan, hogy az európai szabadságharcok, liberális kísérletek elindítójának még is csak a francia forradalom tekinthető. A liberalizmus győzelmének kivívása az ellenálló abszolutisztikus, mai szóval, totális hatalmú uralkodók önkényével szemben igen sok áldozatot, vért és évtizedeket igényelt. Az egyenlőség, szabadság, testvériség szépen hangzó eszméit nem lehetett elsüllyeszteni a történelem emésztőgödreibe és lassan de biztosan ezek az eszmék nemcsak meghódították a népek szívét, de győzelemre is jutottak. Magyarországon az első nagy kísérlet a sikertelen 1848-1849-es szabadságharc volt. Az igazi liberalizmus 1867-ben a kiegyezéssel köszöntött be Magyarországra. Eredménye az ország hatalmi helyzetének megerősödése, politikai szabadságának elismerése, az alkotmányos királyság elindulása lett. Belsőleg kezdetét vette a liberális szellemű törvényhozás és a nyugati, kapitalista szellemben való gazdasági átalakulás.

Ennek az átalakulásnak a jellemzésére idézhetjük Cs. Szabó Lászlónak a kitűnő esztétának és kritikusnak a véleményét, annál is inkább, mert őt senki sem vádolhatja zsidóellenességgel. A kiegyezés után "A magyarság gazdaságilag nagyot ugrott előre, de lelke elalélt, erkölcse lehanyatlott, hite, kedve meghasonlott." A kapitalista fejlődésben senki sem mert szembeszállni az idő szavával, amellett egy maroknyi uralkodó kisebbségnek óriási "aszna is volt belőle, a magyar nép nagy többsége, főleg a parasztság azonban kevés hasznát látta."' A tőzsdéző, nagypolgári Nyugat világkiállítási mintaáruk alakjában s jelzálog bankok útján hatolt be Budapestre, nem pedig egy új Széchenyi lelkiismeretén, vagy egy új Kölcsey esztétikáján keresztül." (Aranytól napjainkig.) Pontosan ez az, ami a magyar liberális átalakulásból hiányzott: az erkölcs, a lelkiismeret, a lélek. De nemcsak ez a baja volt ennek az időszaknak. A legsúlyosabb eredménye abban állott, hogy ekkor szorult vissza a magyarság a saját hazájában a zsidósággal szemben. Mint a bibliai József utáni időkben az egyiptomi nép. Az egyenjogúsított zsidóság határtalan mohósággal vetette magát a kiegyezésben konszolidálódott ország lehetőségeinek kiaknázásába, legelőször is, addigi hagyományainak oktatásaként a gazdasági életbe.

Amikor az önmagára eszmélő magyarság szemére hányta a zsidóságnak, hogy kezébe kaparintotta és önző céljaira használta fel a magyar gazdasági életet, azzal védekezett, hogy a magyarok nem mentek ilyen pályákra, azért, foglalták el a zsidók azokat. A II. világháború utáni zsidó szellemi tobzódásban jelent meg Körmendy Ferencnek "Egy júniusi péntek" című nyilasellenes célregénye, amelyben minden zsidó tisztességes polgár, nagyapjok a 48-as szabadságharcban vett részt s a regény főhőse nem tudja megérteni, hogy miért gyűlölik a zsidókat, amikor ők csak azért mentek gazdasági pályára, mert a magyarok azokat üresen hagyták.

Nem tagadható, hogy a magyarokat a kereskedelmi élet, a közgazdaság nem nagyon vonzotta. E ténynek messzire nyúló történeti okai vannak.

Amikor a lovasnomád kultúrájú magyarság a Kárpátmedencében letelepedett, a nyugati keresztény államokban már kialakult a városi civilizáció. A magyarok a megtelepedett népeknek civilizációját a keresztény valláskultúrával együtt vették át. A honfoglaló magyarok az Árpádkorban mint szabad nemesek katonai kötelezettséget teljesítettek és földbirtokosok voltak. A földmívelést jobbadán a meghódított szláv és egyéb bevándorolt népek végezték. A magyarság maga tehát nem volt ráutalva, hogy termelő munkát, vagy kereskedelmet űzzön. Jöttek az olasz, francia, de leginkább a német iparosok, munkások, bányászok, a kereskedelmet pedig a zsidók és az izmaeliták űzték. Városaink egében idegenek voltak. A selmeci bányaakadémián, amelynek tanrendszerét a párizsi Ecole-Polytechnique mintául vette, 1867-ig csak németül tanítottak.

Az Árpádok idejében úgy jöttek a nyugatiak Magyarországra, mint a múlt században Amerika földjére: a lehetőség hazájába. A nyugati államok népeit a hűbéri rendszer fojtogatta, örültek, ha megszabadultak onnan és hazánkba jöhettek, ahol a városok kiváltságokat élveztek, tehát rendezett életkörülmények közé jutottak. Franciaországot abban az időben állandóan éhínség és járvány tizedelte. Amikor nálunk Szent István korában már törvényes rend uralkodott az országban, Franciaország középső részét a rablóbandák teljesen elpusztították és lakatlanná tették.

A magyar gazdasági élet hátramaradásának egyik fő előidézője Mária Terézia volt. A királynő okulva a Nagy Frigyessel szemben szerzett keserű tapasztalatokon, hozzáfogott birodalma iparosításához. Ekkor indult fejlődésnek az osztrák és a cseh ipar. Magyarországnak azonban az éléskamra szerepét szánta a királynő és olyan vámfallal vette körül az országot, amely teljesen kiszolgáltatta Ausztriának. Ilyen körülmények között szó sem lehetett a magyar ipar fejlődéséről, sőt még mezőgazdaságilag is kedvezőtlen helyzetbe jutott az ország, mert majdnem a saját zsírjába fulladt eladhatatlan terményei miatt.

A reformkor nagy fejlődési lázában, amikor Nyugaton már mindenki polgár, nincs úr és paraszt, Kossuth kezdeményezésére a gazdasági élet fejlesztése indul meg, amelyre a figyelmet Széchenyi hívta fel előzőleg. Kossuth alapította meg az első magyar iparegyesületet és ő szervezte meg az első magyar ipari kiállítást (1841). Ugyancsak Kossuth agitációjára megalakult 1844-ben az Országos Védegylet a hazai ipar pártolására s ennek rövid idő alatt az egész országban 60.000 tagja volt. A tagok kötelezték magukat, hogy hazai iparcikkeket vásárolnak. A cél kétségkívül: a hazai ipar fejlesztése. Kár, hogy ez a szép kezdeményezés derékbe tört.

A szabadságharc bukása megbénított minden fejlődést és csak 1867 után indul meg újból, amikor az ország függetlenségének elve mellett diadalra jut teljesen a liberalizmus és megtörténik zsidók emancipációja is, amit még Kossuth sem tudott megvalósítani 1848-ban. A magyarságot magát illetően lényeges társadalmi átalakulás nem következett be. Megmaradt a főnemesség, meg; maradt a birtokos nemesség, amely az elkövetkezendő évtizedek során vagy továbbra is gazdálkodott, vagy megyei állásokba ült be, tradícióképpen, mert a nemesség politikai fellegvára mindig a megye volt.

A kereskedelem, a közgazdasági élet valóban szabadon maradt a zsidók számára. A kereskedelmet a birtokos nemesség kissé mindig lenézte. Nem tartotta komoly és tisztességes foglalkozásnak, sőt tekintve, hogy az első századoktól kezdve, amikor a magyarok egyetlen foglalkozása a katonai szolgálat volt, mindig idegenek kereskedtek, nem is tartotta magyarhoz méltónak. A kereskedelem, sajnos, nem mindég tisztességes foglalkozás, főként a zsidók kezén nem volt az. Fourier szerint kereskedni annyi mint három frankért venni meg azt, ami ötöt ér és eladni ötért, ami hármat ér. Az ipar legnagyobb része zsidó kezekbe kerül. A kapitalistái átalakuláshoz szükséges pénztőkével a kereskedelemben meggazdagodott zsidók rendelkeznek, ezen tehát nem is lehet csodálkozni. Ez a gyáripari fejlődés a liberalizmus következtében éppen nem olyan mértékű, mint amilyennek kellett volna lennie, hogy az osztrák és cseh ipart utolérjük. A liberális szabad kereskedelemi következtében szabadon jönnek az iparcikkek az országba, nincsen védővám és ezeknek az iparcikkeknek a minőségével és árával a még csak fejlődési stádiumban lévő magyar iparcikkek alig tudják felvenni a versenyt.

A szabad kereskedelem fő propagálója Anglia volt, ami érthető, mert ipari fejlettsége első helyen állt akkor a világon. Németországban elsőnek List jön rá a szabad kereskedelem veszedelmére, noha ő maga is liberális. Világosan látja, hogy a szabad kereskedelem csak Anglia érdeke. Ha a német ipart ki akarják fejleszteni, akkor nevelő protekcionizmusra van szükség, azaz védővámokra.

Amerikában Carey indít heves harcot a szabad kereskedelem ellen, mert tudja, hogy az fegyver Anglia kezében, hogy a világ gyárosa maradjon. Az amerikai ipar csak vámok védelme alatt fejlődhetik ki.

Magyarországon nincsen, aki harcoljon a szabad kereskedelem veszélye ellen. A nemesség hozzászokott évszázadokon keresztül, hogy politizáljon, mert állandó politikai védekezésre kényszerült a Habsburg ház miatt. A zsidók pedig semmilyen oldalról nem kezdhették ki a liberalizmust, amely őket egyenjogúsította.

A liberalizmus jogi alapon indult annak idején a XVIII-ik században. Fel kell szabadítani a népet, meg kell szüntetni a kiváltságokat, jogok tekintetében legyen minden polgár egyforma. De a liberális alkotmány készítése már hamis fogalmazással indult el. Említettük, hogy az amerikai függetlenségi nyilatkozat azzal kezdődik, hogy minden ember egyenlőnek van teremtve.

Nem kell senki előtt sem bizonyítani, hogy mind testileg, mind belső tulajdonságok tekintetében minden ember más. Egy néger cipőpucoló nem mondhatja, hogy anyagi téren egyenlőnek lett teremtve egy milliárdossal. Jogi egyenlőségre pedig nem teremtődött az ember, hanem azt a társadalmaknak évezredes politikai harcok során saját maguknak kellett kiküzdeniök.

Mindenesetre, a felfogás a társadalmi egyenlőség gondolatát eredményezte, amely aránylag legteljesebb mértékben Amerikában valósult meg. Amerikában a legegyszerűbb munkás is társadalmilag egyenlőnek érzi magát bárkivel és ez az öntudat meglátszik fesztelen viselkedésén, ami például az alázatoskodást, tiszteletet és tekintélyt követelő magyar társadalomban mindig hiányzott. Vannak, akik e jelenségben eltömegesedést, nívósüllyedést látnak. Morális szempontból tényleg fennáll a veszélye annak, hogy az emberi érték az ilyen felfogás mellett a háttérbe szorul. Mint Padányi írja a már említett könyvében, hogy a kitartott szerető egyenlőnek tartja magát az egészségét és életét a családjának szentelő anyával. Afelett viszont véleményük szerint lehet vitatkozni, hogy melyik veszélyesebb, ez a szabad társadalmi felfogás, amelyben az értéktelen értékesnek hiszi ugyan önmagát, de a társadalom minden egyes tagjának megvan a lehetősége, hogy az ilyen értéket tudomásul vegye, vagy elvesse, vagy az a társadalom amelyben mi éltünk s az egész születési-rendi társadalom, amely egyáltalán nem biztosítja, hogy az igazi érték érvényesül benne. A gróf, vagy nemes akkor is különbnek tartotta magát a társadalom egyszerűbb tagjainál, ha egyénileg semmi értékkel nem rendelkezett és esetleg csak egy léha lump fráter volt, s ezt a felsőbbségi tudatát jogok és vagyon mellett a társadalmi felfogás bástyázta körül.

A liberalizmus képtelenségei, bűnei, az emberi szabadság elleni törekvései gazdasági és szellemi téren nyilvánultak meg legjobban. C'est la liberté, qui opprime (a szabadság az, amely elnyom), mondta a múlt században Laeordaire s ebben igaza is volt. De minthogy egy katolikus papnak a szabadságról való véleménye nem mindenki előtt megnyugtató, azért ki kell fejtenünk, hogy miben áll ez az elnyomás.

A liberalizmus vagy abból indult ki, hogy minden ember, becsületes (Rousseau), vagy pedig nem is gondolt az emberi természetre, mint általában több politikai eszme elmellőzi ezt a legfontosabb tényezőt. Az emberiségnek csak egy része jó erkölcsileg, talán nem is a nagyobbik része. És minden emberben van kisebb, vagy nagyobb adag rosszra való hajlam. Az államhatalomnak az lenne a feladata, hogy keretein belül biztosítsa a jó érvényesülését és megakadályozza, vagy legalább is visszaszorítsa a rosszat. A jó ugyanis mindig hátrányban van a rosszal szemben. Ha tíz fiatalembernek választási lehetőséget adok két könyv, egy vallásos és egy pornográf könyv között, biztos, hogy legalább kilenc az utóbbit választja. Sajnos, gyakran a gazdasági életben az erőszakosabb, a ravaszabb, a hatalmasabb győz. A munkáskérdéssel kapcsolatban már kimutattam, hogy a munkaadó mindig; előnyösebb helyzetben van a munkavállalóval szemben és ezt az előnyét brutális módon kihasználta és ezzel megcsúfolta az egyenlőség elvét. A liberalizmus doktrinerjei számíthattak ezzel az elfajulási veszéllyel, azért vették fel a testvériség jelszavát. Ez azonban olyan morális követelmény, amit a jog nem tud paragrafusokba önteni, a hatalmasok pedig nem törődnek vele. Testvériség egyébként is lehet jó és rossz. A bibliában az első testvérek közül az egyik megöli a másikat. Józsefet a testvérei adják el egy rabszolgakereskedőnek. A testvériség fogalma tehát nem egészen fix morális értékű. így a testvériség hiánya miatt nem születik meg az igazi egyenlőség.

A szabad lehetőségek hamar ráviszik az embert a rosszra. Kicsiben kezdi és nagyban folytatja, mint az inas, aki először gazdája szivarját, és likőrjét cseni el. S mert az nem veszi észre, vérszemet kap és ellopja az ékszereket is. Az uzsorás, aki száz százalékra adott kölcsönt, meggazdagodott, míg a jószívű barát, aki szívességből kölcsönzött, vagy írt alá kezesként váltót, esetleg tönkrement, ha az adós nem tudott fizetni.

A liberalizmus gazdaságilag nem más, mint a tengerek ősi szabadsága, ahol a nagy hal megeszi a kis halat. A liberalizmusban a munkás sem szabad, sem egyenlő nem volt és testvérnek sem tekintették a hatalmasok.

Utaltam már arra, hogy milyen különbség van a zsidó és keresztény felfogás között gazdasági téren. E morális különbség eredménye, hogy keresztény kereskedő gyakran nem veheti fel a versenyt a zsidóval szemben

Az előzőekben már említett Nouvelle Géographie Universelle (1870) írja azokról a romániai zsidókról, akik állandó érintkezésben álltak a néppel: Ils sont universellement détestés, non point a cause de leur religion, mais á cause de l'art merveilleux qu'ils déploient pour fair passer leur épargnes des familles dans leur escarcelle... Pourtant les Roumains ne savent pas se passer de ces Juifs qu'ils exécrent et chaque jour ils fortifient le monopol eommercial de la race envahissante."

(Általánosan gyűlölik őket, egyáltalán nem a vallásuk miatt, hanem amiatt a csodálatos művészet miatt, amelyet kifejtenek, hogy a családok megtakarított pénzét a pénzes zacskójukba kerítsék... Mégis a románok nem tudnak szabadulni a zsidóktól, akiket gyűlölnek és mindennap erősítik e beözönlő faj kereskedelmi egyeduralmát.)

Pontosan ez volt a helyzet hazánkban is és a zsidók gazdasági térhódításáról egy-egy futó képet gyakran kapunk a századforduló regényeiben. A zsidó veszedelmet két magyar politikus vette észre: Istóczy és Verhovay. Kezdeményezésük a liberális világban sikertelen maradt. Még igen sokat kellett tanulnia a magyarságnak a saját kárán, amig rájött a zsidókérdés létezésére és fontosságára.

A liberális kor első zsidó generációja, amely állandó utánpótlást kapott Galíciából, az ország gazdasági pozícióit hódította meg A második generáció jó része már intellektüel pályára lépett a biztos anyagi bázis alapján. Mint szellemi emberek aztán hozzáfogtak a szellemi élet kezükbe kaparintásához és irányításához. Ehhez a legfőbb eszköz a sajtó volt, amely az első háború idejére teljesen elzsidósodott. A sajtó segítségével végezték a hírverést a zsidó írók, művészek, színészek mellett. Magyar emberről csak akkor emlékeztek meg, ha az az ő táborukhoz tartozott. A zsidó önreklám szerte a világon egyformán dolgozott. A II. világháború utáni francia irodalomtörténészek például megállapítják, hogy a háború előtt a legnagyobbak közé sorolt zsidó André Maurois csak közepes regényíró és mint történész sem legjobb, csupán a jó hírverés emelte őt értékénél magasabbra. Franciaországban már elvesztette népszerűségét és csak az U.S.A.-ban értékelik még erősen. Ami nem csoda tehetjük mi hozzá ha tudjuk, hogy kiknek a kezében van az amerikai sajtó.

A zsidó szellemi térnyerés Magyarországon továbbfolytatódott az első háború után is, amikor pedig a numerus claususnak kissé hátrább kellett volna szorítani őket és a nemzeti szellem egyre erősebb helyet követelt és vívott ki magának a közéletben. A polgári réteget legjobban érdeklő és befolyásoló lap a Színházi Élet zsidó kézben volt se lap az irodalomban csak Molnárt, Karintit, Heltait, Szomaházit, Bús-Feketét ismerte s képeken nagyobbrészt zsidó színészek és színésznők szerepeltek. Tanúja voltam annak az esetnek, amikor a Nemzeti Színház egy próbáján az egyik neves magyar színésznő visszautasította a Színházi Élet fényképészét, hogy róla felvételt készítsen, mert a róla készült képeket mindig olyan jelentéktelen módon közölték a lapban, hogy az szinte sértés számba ment.

De még itt az emigrációban is olvashattunk külföldi lapokban; a magyar irodalomról megjelent cikkeket, amelyeket csodálatos; módon mindig zsidók írnak, s ahol Ady és Móricz mellett megtaláljuk a fent említett zsidó írókon kívül Ignotus-Veigelsberg Hugót, Füst Milánt, Gellért Oszkárt, Földes Jolánt, de Herczeg Ferencnek, Mécs Lászlónak, Kodolányinak, Gulácsy Irénnek, de még a zsidó származású kitűnő katolikus papköltőnek Sík Sándornak egyetlen sor sem jut.

Nem szándékszom a magyarországi zsidó írókról külön-külön irodalmi kritikát mondani s ha az alábbiakban mégis ejtek néhány szót Karinthy Frigyesről, azt nem azért teszem, mert talán őt tartom a legnagyobbnak közöttük, hanem csupán azért, mert az egyik zsidó irodalom történész nem átallotta azt írni, hogy Mécs László szóba se jöhet Karinthy zsenije mellett.

Karinthy a hírét az "így írtok ti" írásaival szerezte meg a jobbadán, mint e könyv szerzője maradt ismeretes, amelyről Cs. Szabó László azt írja, hogy akkoriban a fél ország könyv nélkül fújta. Nem tudhatom, mert nem is éltem akkor, csak azt tudom, hogy mint diákgyerek legelőször zsidó osztálytársaimtól hallottam róla, akik a "nemibajos pacsirta" és egyéb Karinthyféle szellemességeken úgy csámcsogtak, mint finom pástétomon.

Ezek az írások a szerző szerint irodalmi karikatúrák és a szerző őszintén bevallja: jobb szeretném, ha inkább semmi nyoma nem maradna annak, hogy éltem és írtam, mint annyi, hogy az "így írtok ti'' az én nevemhez fűződik..."

S hogy mi a karikatúra, arra idézhetjük Kárpáti Aurélnak, e mély érzésű, finom hangú esztétának és írónak a megállapítását: "lényegében bíráló, értékelő és ítéletmondó tevékenység... destruáló jellegű Támadás minden nagyság ellen. Mindig úgy hat, mint fricska a tekintély orrára. Durván kifejezve: színvonal leszállítás. Finomabban: az átlag rokonságkeresése a kiválósággal, a nyárspolgár elégtétel vétele a lángelmén. Hivalkodás azzal, hogy bizonyos tekintetben a zseni is csak olyan ember mint ő." (Néma Hegedű).

A magam részéről úgy voltam ezzel a könyvvel, hogy amikor az egyharmadáig eljutottam, abba kellett hagynom az olvasását, mert csömört kaptam attól a töméntelen sületlenségtől, nyakatekert szavaktól, amik ott össze vannak zsúfolva. A karikatúra elnevezés nem találó minden esetben, mert mit lehet karikatúrázni Az ember tragédiájáról, pedig kétszer is kifigurázza. Amikor a magyar nyelv és költői stílus két olyan nagy művészéről, mint Kosztolányi és Tóth Árpád akar hatásos karikatúrát csinálni, drasztikumhoz fordul, hogy hatást érjen el.

Mint aki halkan belelépett.
Valamibe... s most tuszkol s fintorog... (Kosztolányi)

"Te szent nagy Fenekedbe beléomolni vágyott
Málé kis inasod én szörnyű Mesterem..." (Tóth Árpád).

Bizony ez nem más, mint irodalmi megnyilvánulása annak a kabarészellemnek, amelynek a zsidók voltak a nagymesterei, aminek képviselője volt a kabarékban Nagy Endre meg Békefi a színpadon Kabos. Viszont a forradalmár Lovászi azzal dicsekedett, hogy a 1918-as forradalom kitörésében nagy szerepe volt budapesti kabaréknak, amelyek gúnyt űztek mindenből és mitdenkiből.

A zsidó sajtó Karintit rögtön a világirodalom legnagyobb humoristái, Cervantes, Swift, Mark Twain mellé sorolta, ami természetesen határtalan túlértékelés. Karinti legtöbb írásában nem üdítő humort, hanem leverő, kiábrándító iróniát találunk, sokban pedig lehetetlen észre nem venni egy betegedő agy szertelenségekbe csapó fantáziáját.

A liberalizmus felszabadította az írókat az erkölcsi gátlások alól, így született meg a naturalizmus, a realizmus, a szenzualizmus. Míg azonban a naturalizmus például Zolánál a hatalmas erejű társadalomrajzok szükségszerű tónusa, addig a magyarországi zsidó íróknál öncéllá válik. Hálószoba és szeretkezési jelenetek, drasztikusságok... és kész a siker. E korabeli regények és színdarabok nagy része a következő recept szerint készültek. Végy négy adag naturalizmust, keverd össze egy adag romantikával, öntsd le az egészet egy kis negédes szentimentalizmussal. A zsidó erotikai hajlam, ami a bibliából is minduntalan kiütközik, szabad folyást nyer. Elég említenünk Erdős Renét, a vad érzékiség költő és írónőjét, akiről egy egyszerű, de sokat olvasott paraszt ember mondta, hogy már hogy írhat le ilyeneket egy nő", meg Bródi Sándort, aki a nemi ösztön vadságainak leírásában kéjeleg.

Nem kívánok erkölcscsősz lenni. A legnagyobb íróknál is találunk egészséges dévajkodást. De az öncélú, fölösleges erotika a fiatalság gondolatvilágába könnyen beássa magát, erkölcsi züllésbe sodor, jellemileg tönkretesz, testi-lelki nyomort és betegséget okoz. Vajon milyen hatással lehetnek olvasóikra azok a francia képeslapok, amelyek nyíltan dicsérik, tehát propagálják a női homoszexualitást és amelyeknek fényképpályázataikra 14 éves fiatal lányok küldik be akt képeiket?

De még ezeknél is borzalmasabb pusztítást végeznek a gyereklélekben azok a ponyva füzetek, amelyek az amerikai comic bookok mintájára az utóbbi időben Nyugateurópában is egyre jobban terjednek. E comicbookok is a liberalizmus szentségszerű sajtószabadságának védelme alatt jelennek meg, de erkölcsi rombolásuk már oly nagy mértékű, hogy az amerikai közvélemény és a hatóságok kénytelenek mégis foglalkozni velük. E ponyvái űzetek történetei csupa gyilkosság, rablás, erőszak, brutalitás, szereplőik gyilkosok, gonosztevők, embermajmok, vámpírok. Irodalmi értéke még a szelídebb történeteknek sincs, mert nem összefüggő szövegben vannak megírva, ami esetleg fejleszthetné az olvasók nyelv készségét, hanem rengeteg apró képben dramatizálva és a szöveg a szereplő alakok szájához rajzolt fehér hólyagokban található, mint beszélgetés. Gyakran csak hangutánzó szavak. A képszerűségnek igen nagy a szuggesztív ereje, ízelítőül e szörnyűségekből idézzünk néhány sort:
"Kellesz nekem te lány! Szomjazom a véredet A RRRRRRREEEEEEEOh, nem! nem! Nem lehet! AAAAHHHH RGGGGGGARRRRRA véred kell"

Nem tévedés! Egy önmagát bizonyára normálisnak tartó író írta ezeket a sorokat (a többivel együtt) ezt a szöveget kinyomták, pénzért árusították, hogy gyerekeket, fiatal lányokat és fiúkat szórakoztassanak vele. Nem csoda, hogy az U.S.A.-ban a gyermekbűnözések ijesztő mértéket öltöttek. Nyolc-tizennégyéves gyerekek közönséges gonosztetteket követnek el; gyilkosságok, rablások, más gyerekekkel való kegyetlenségek, gyújtogatások, sőt nemi erőszak kislányokon. Egyik városban egy tizenkétéves fiú szabályos lőharcot vívott a rendőrökkel. Ötven lövést adott le rájuk. Az, hogy gyerekek betörnek az iskolába, összerombolnak és piszkolnak mindent, már nem is rendkívüli dolog. A letartóztatott gyerekek zsebében a rendőrök vagy ott találják a comic-bookokat, vagy a gyerekek kérik őket, hogy adjanak nekik azt olvasni.

Az amerikai gyermekek lelkivilágát mérgező comic-bookokról Fredrick Weirtham írt alapos és megdöbbentő könyvet Seduction of the Innocent címmel. Könyvében nemcsak e szennylapok lélekrombolására mutat rá, de arra is, hogy a televízióval a gyilkosságok szemléltetése már az otthonokba is bevonult.

Gondolhatjuk, hogy ahol ilyen a gyerekek világa, ott a felnőtteké sem különb. Az F.B.I. jelentése szerint az egyik év első hat hónapjában 1,136.140 nagyobb bűneset történt, vagyis minden 13.8 másodpercben egy nagyobb bűntényt követtek el.

A liberális egyénieskedés az irodalomban fantasztikus elfajzásokat okozott. A Svájcból Párizsba emigrált román Tristan Tzara dadaizmus nevű irodalmi hülyeséggel nevet szerzett magának és követőkre talált.

A képzőművészetekben még feltűnőbb ez a modernségnek nevezett elfajulás. A futurizmus és egyéb hasonló stílus már nem művészet, hanem csak a művészet paródiája, vagy karikatúrája. Értéküket legjobban jellemzi az a Párizsban, a századforduló után egyik évben kiállított és első díjat nyert modern kép, amelyről kiderült, hogy úgy készült: szamarat állítottak farral a festővászon elé, farkát különböző színű festékbe mártották s ahogyan a szamár legyezte magát, összekente a vásznat (talán azért kapta az első díjat ez a szamár-festette kép, mert a többit ökrök festették.) Ez a művészet, vagy inkább képcsinálás csak a művészet sznobjait lelkesíti; hiszen már nevét is megtagadja, mert nem a szép művészete, hanem a torznak, a rútnak az ábrázolása. Az idétlenségeket, természetellenességeket azzal magyarázzák az alkotóik, hogy ők így látják a valóságot. Ez persze nem igaz, mert biztos, hogy például Picasso ez a spanyol származású francia kommunista festő, ha valakivel kezet akar fogni, akkor az illetőnek nem a nyaka felé nyúl, a cigarettát nem a fülébe s a kanalat nem az orrába dugja, tehát ő is pontosan úgy látja a külvilágot, mint más normális ember. Áltehetségét leleplezte az a Sztálin arckép, amelyet a minden kommunisták cárja halála után készített a francia kommunista párt felkérésére. Az arcképen minden a rendes helyén volt a fejet nem háromszögűre, vagy kúp alakúra festette, ellenben az egész egybevéve olyan pocsék rosszul sikerült, hogy a párt felháborodva utasította vissza.

A dologban az a legszomorúbb, hogy sok iskolában már a gyermekeket rászoktatják mindenben a rútat, a torzot, az abnormálisat keresni és látni, ott is ahol nincs. Hogy ennek milyen neveli hatása van a fejlődő, kritikára nem képes gyermeklélekben, arra a buzgó és a modernség kultuszába esett szabadszellemű tanárok nem gondolnak.

A sajtószabadság a liberalizmus egyik legféltettebb kincse. 1848 március 15-ének története a sajtószabadság kivívásával kezdődik Budapesten. Petőfi és társai nem tudhatták, hogy mire fogják ezt a szabadságot a Miklós Andorok, Klár Zoltánok és az egész világ zsidó sajtója felhasználni. Nem gondolhatták, hogy e szabadság segítségével fogják megbéklyózni a magyarok lelkét, gondolkozását. Nem gondolhatták, hogy a nacionalizmus érdekében kiharcolt szabadság tüzéből az internacionalizmus fojtó, gyilkos füstje fog majd felszállni. Szalay Jeromos Márton Áron" című könyvében idézi Oswald Spenglernek a sajtószabadságról írt véleményét. E szerint nincs rettenetesebb kigúnyolása a vélemény szabadságnak, mint a sajtószabadság, ahol az olvasó felfogását úgy irányítják az újságírók, mint a tisztek a katonákat. "Meg van engedve mindenkinek, hogy azt mondja, amit akar, de a sajtó tetszésére van bízva, hogy tudomásul veszi-e, vagy sem. A sajtó halálra ítélhet minden igazságot, azzal, hogy megtagadja a közlését. Az elhallgatásnak szörnyű a cenzúrája!"

Hozzátehetjük ehhez, hogy az elhallgatásnál még szörnyűbb a hazugság és a ferdítés, amelyben a zsidó sajtó mindig veretlenül vezetett. Ezt mindenki, aki a zsidókkal szembeszállt a saját bőrén érezhette.

A zsidó íróknál és költőknél sokkal érdemesebb munkát végzett néhány zsidó tudós, de különös, hogy ezekről kevesebbet beszélnek maguk a zsidók is. Bizonyára azért, mert az írók általában jobban ismeretesek a nagy közönség előtt, mint a szaktudósok. A magyarság őseit kutató Vámbéri Ármin, az elsüllyedt kultúrák városait kiásó Stein Aurél, a keleti vallásbölcselet tudósa Goldzieher Ignác, a magyar történelemben búvárkodó Acsádi Ignác és Marczali Henrik, a magyarság rokonnépei között utazó és gyűjtő Munkácsi Bernát érdemeit nem lehet kétségbevonni.

E néhány zsidó tudósnak, vagy a közéletben a fajtájától nagyon elütő magatartást tanúsító néhány zsidónak az érdemei azonban távolról sem tudják kiegyensúlyozni azt az óriási kárt, amelyet a magyarság gazdaságilag, erkölcsileg és belpolitikailag szenvedett az egész zsidó nemzetiség révén.

A zsidókérdés Magyarországon az első háború és a forradalmai) tapasztalatain vált akuttá. A zsidóknak a katonai szolgálat alól kibúvása, amelyről Szabó Dezső festett hű képet az "Elsodort faluban", a háborús áldozattételek felhasználása a saját céljaikra a papírbakancs, fűrészpor konzerv és pókháló szövet szállítás zsidó Hazai hadügyminisztersége alatt, "Az Est" újság destruálás a frontokon, a zsidó Galilei-Kör és az ugyancsak zsidó irányítás alatt állott szabadkőműves páholyok munkája a forradalmak előkészítésében s végül a kommunista zsidó uralom 1919-ben, felnyitotta minden magyar szemét. Főképp Kun Béla 133 napos uralmai nem lehetett elfelejteni. Az letagadhatatlanul zsidó garázdálkodás volt épp úgy, mint a második világháború után. Azt a három hónapot valóban a "kunkormány" (pajesz) jellemezte. A 45 népi biztosból 32 zsidó volt és a terror cselekményeket vezető Szamuely és Corvin Ottó nevét nem fogja soha elfelejteni a magyarság éppúgy mint a Péter Gáborét. A francia Tharaud író testvérek magyar kommün eseményeinek hatása alatt váltak zsidóellenesekké.

A visszahatás első jelentkezése brutális volt és az úgynevezett fehér terrorban nyilvánult meg. A világ zsidó sajtója telekiabálta vele a földkerekséget, de a kommün zsidó terrorjáról bölcsen hallgatott.

A legális visszahatás, amely a törvényhozás terén történt, komolyabbnak látszott. A hadsereg hivatásos tisztikarából, a főbb álla; mi pozíciókból eltávolították a zsidókat és az egyetemre behozták numerus clausust, amennyiben számarányuknak megfelelően csalj 6% zsidót vehettek fel az egyetemekre. Csakhamar kiderült, hogy| ezek a rendelkezések nem sok eredményt hoztak. Külföldi nyomás miatt a numerus clausust nem lehetett szigorúan venni, a pénzes zsidóságnak amúgy sem jelentett problémát gyermekeiknek külföldi egyetemeken való taníttatása, a főhatalom: a gazdasági élet és a sajtó, továbbra is a zsidók kezében maradt. Pedig most nyílt volna kitűnő alkalom, hogy az annyira fontos gazdasági pozíciókat magyarság szerezze meg. A széthullott monarchia romjain önállósult Magyarországon természetszerűleg nagy ipari fejlődés indult meg, mert megszűnt az osztrák ipar nyomása. A magyar gyáripari termelés értéke 1938-ra ötszörösére nőtt az 1920-asénak. A munkásság, mint láttuk, nem osztozott ezen az óriási jövedelem gyarapodáson, az legnagyobbrészt a zsidó tőkések és bankárok zsebébe jutott.

A nem egészen 6%-nyi zsidóság gazdasági túlsúlyát, ebből eredő hatalmát a statisztikai adatok mindennél beszédesebben elárulják. A zsidó gyárosok, vagy igazgatók számaránya a különböző iparágakban a következő volt: vas és fémipar 50, gépgyártás 40, fonó és szövőipar 70, ruházati ipar 80, papirosipar 60, fa és csontipar 70, bőr és sörtetoll ipar 70 százalék.

A kereskedelmben: állat és termény 60, fa és szén 70, vas és fémáru 80, textil 90, bor és papír 80 százalék. A kereskedelmi vállalatok alkalmazottainak 62%a volt zsidó.

A szabad pályákon: ügyvéd 49, orvos 33, lapszerkesztő és újságíró 32, színészek 24 százalék.

De a földtől sem riadtak vissza a zsidók, persze csak birtokosok voltak rajta, nem munkások. A száz holdon felüli birtokok 10 %a volt a kezükben, a bérleteknek pedig 30%a.

Nem igaz, hogy a magyarság még ekkor sem érdeklődött a gazdasági pályák iránt. De tisztában volt azzal, hogy e pályák felé az út számára már nem liberális". A zsidók összetartása várfalakkal védte azokat a magyarokkal szemben. A magyar vállalkozó gyakran tönkrement, mert ki volt szolgáltatva a zsidóknak, akiktől nem kapott hitelt és így nem bírta a hitelt élvező zsidók versenyét.

A zsidóság a hatalma tetőpontját akkor érte el Magyarországon, amikor a kormányzó fiatalabbik fia Miklós egy zsidó gyárosnak, a lányát vette el feleségül. A zsidó hatalmasságok előtt nyitva állt a királyi palota kapuja, nem mint kereskedők udvari szállítók, pénzkölcsönzők előtt, mint a régi századokban, hanem mint az államfő rokonai és a rokonok rokonai, barátai előtt. A zsidókérdés azért is volt oly súlyos Magyarországon, mert ez a 6%-nyi zsidóság is aránytalanul sok volt az európai államok zsidóságához képest. De azért Nyugaton is létezett a zsidókérdés, nem beszélve a németekről, akik mindig zsidóellenesek voltak, nemes Hitler korában.

Franciaroszágban a múlt században megindult Action Francaise mozgalom gyűlölte a liberális demokráciát és Edouard Drumon politikus újságíró antiszemitizmusára támaszkodott, aki könyve írt La France juive" (A zsidó Franciaország) címen. E mozgalom súlyát és tekintélyét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy olyan írók tartoztak hozzá, mint Pierre Lassere, Léon Daudet, Jacques Bainville és főképp Charles Maurras valamint a Tharaud testvérek és jó ideig Bernanos. De még Zola is reálisan, tehát csöppet sem szimpatikusán rajzolja meg Pénz című könyvében a cél felé kíméletlenül törő, mindenkit legázoló zsidó bankár személyé Pedig Zolát, aki Dreyfust, a kémkedés vádja miatt elítélt zsidó tisztet kiszabadította a bagneból, igazán nem lehet vádolni zsidóellenességgel.

Az Egyesült Államokban, amelyeknek születése a liberalizmussal függ össze s épp ezért az amerikaiak előtt legszentebb dolog a szabadság és ezt körömszakadtig hajlandók védeni, a hamu alatt izzik a zsidóellenesség parazsa. Ez érthető, ha meggondoljuk, hogy New-Yorkban két millió zsidó él és ott a munkaadók között olyan ritka a nem zsidó, mint a fehér holló. Henry Ford "A nemzetközi zsidó" című könyvében, amelynek visszavonására kényszerült már felhívta honfitársai figyelmét arra a veszedelemre, amit a gazdasági hatalmat kezébe kaparintó, hazát nem ismerő zsidók jelentenek az új világra. Rámutatott arra is, hogy az az anyagias, kíméletlenül törtető szellem, amit amerikai szellemnek neveznek, tulajdonképpen csak az amerikai zsidóság szelleme, de az megfertőzi a nem zsidó amerikaiakat is. Az U.S.A.-ban lappangó zsidóellenes táborhoz nem kisebb személyiség tartozik, mint Lindbergh a világhírű óceánrepülő. Lindbergh 1941 szeptember 11-én beszédet tartott Iowa állam fővárosában Des Moinesben, ahol többek között ezeket mondotta: The three most important groups who have been pressing this, country toward war are the British, the Jewish and the Roosevelt Administration... Their (the Jew's) greatest danger to this country lies in their large ownership and influence in our motion pictures, our press, our radio and our government. Magyarul: a három legfontosabb csoport, amely ezt az országot háború felé sodorta, a brit, a zsidó és Roosevelt közigazgatása... az ő (zsidóké) legnagyobb veszedelmük az országgal szemben abban áll, hogy a filmünk, a sajtónk, a rádiónk terén és a kormányzatban nagy tulajdonjoggal és befolyással rendelkeznek.

Rendkívül figyelemre méltó körülmény az is, hogy amikor 1946 áprilisában az amerikai hadsereg egyik szakosztálya, az Army Information and Education Division megszavaztatta a megszálló katonákat, hogy mi a véleményük Hitlernek a zsidókkal való elbánásáról, a hadsereg 22%-a helyeselte azt, 10 százalék pedig ha nem is helyeselte, de nem is ítélte el. Ez együttvéve csaknem egy harmadát jelentette az U.S.A. németországi hadseregének. Egy amerikai egyetemek, collegek számára írt tankönyv megállapítja, hogy jelenleg az U.S.A.-ban nagyobb a zsidóellenesség, mint Németországban volt Hitler előtt.

Végezetül nem zárhatjuk le ezt a fejezetet anélkül, hogy magukat a zsidókat is meg ne szólaltatnánk a zsidókérdésben.

Bettauer Hugó, a hírhedt osztrák zsidó, a szabadszerelem apostola, írt egy zsidó célregényt, címe: Nagyváros zsidók nélkül. Ebben olvashatjuk a következőket:

"A zsidóság kovász, amely önmagában kevéssé kellemes, nagy mennyiségben ártalmas, de megfelelő arányban nélkülözhetetlen a mindennapi kenyerünkhöz."

Ezekben teljesen igazat adunk a zsidó írónak, kivéve azt, amit a megfelelő arányról és a mindennapi kenyerünkről ír. De hozzátehetjük azt is, hogy a nyolcmilliós Magyarországon a félmilliós zsidóság már azt a nagy mennyiséget jelentette, amely, lám, egy zsidó szerint is ártalmas.

A zsidó problémát teljes egészében visszatükrözi az a néhány szó, amit ebben a könyvben az egyik zsidó szereplő, Steiner Sziegfried mond: "Zion, nem, az nem nekem való! Csak zsidó, azt el sem lehet képzelni."

Hát igen, ebben áll a zsidókérdés. Zsidók egymás között nem élhetnek meg, csak más népek nyakán. Csak így nem vetkeznek a zsidó felebaráti parancs ellen. Ki dolgozik egy olyan zsidó cion államban, ahol mindenki kereskedő és gründoló akar lenni, és hogy mennyire igazat írt Bettauer, az abból látszik, hogy a II. világháború után a zsidók inkább Amerikába igyekszenek, mint saját államukba Izraelbe. Azt mondják ők is, amit Strausz bankigazgató Bettauer könyvében: "Tőlem Ziont elviheti az ördög."

Ez a könyv egyébként tele van a zsidók dicséretével, akik nélkül Bécs olyan lesz, mint egy koldusbotra jutott egykori gazdag ember, mert csak a zsidók tudnak jól élni, költekezni. Sőt odáig ment a nagy öndícséretben, hogy a Lujzik és Grätchenek a kivándorolni kényszerített egykori zsidó szeretőikről ábrándoznak, mert azok a szerelemben is különbek, mint a Szepik és Hansok. Nem csoda, hogy a legérzékenyebb ponton sértett osztrák férfitársadalom egyik tagja annyira felbőszült, hogy agyonlőtte a szerzőt.

Bettauerról úgy is meg kell emlékeznünk, mint akiben nemcsak a zsidó erotika, de a zsidó erkölcstelenség is tetőfokát érte el az álerkölcs máza alá bujtatva. Könyveiben állandóan a szabad szerelmet dicsőíti, mert szerinte mennyivel szebb, ha egy lány annak adja magát a házasság köteléke nélkül is, akit szeret, mint a törvényesített prostitúció, amikor egy fiatal szép lány csúf öreg emberhez megy feleségül a vagyona, vagy a rangja miatt. Ez az álokoskodás elhallgatja azt, hogy ez a törvényesített prostitúció aránylag igen csekély számú a normális házasságokhoz képest és még csekélyebb, amikor a szülők kényszerítik a lányokat ilyen természetellenes házasságokra. Ha tehát egy lány önmaga elhatározásából megy férjhez egy korban már nem hozzáillő férfihez anyagiak miatt, akkor önmagát prostituálja s ez nem a társadalom, hanem a saját bűne.

Mi sem könnyebb, mint ilyen álokoskodással a kritikátlan kispolgári lányokat félrevezetni, mi sem könnyebb, mint hogy a ledér életet élő lányok önigazolást találjanak benne s mi sem könnyebb, mint hogy ezt a felfogást a kalandkereső férfiak kihasználják. A szabadszerelem aztán igen sok esetben azzal végződik, hogy a lány nagy szerelme lelép" s a lány meg ottmarad gyerekkel a bajban.

A liberalizmus problémájáról az eddig elmondottak alapján megállapíthatjuk, hogy korántsem olyan egyszerű, mint amit egy kézlegyintéssel, mint abszolút rosszat el lehetne intézni. A liberalizmus az egyének jogi helyzetének alakulásában kétségtelenül kedvező irányban szabta meg a fejlődést s a társadalmi fejlődés szintén vitathatatlan eredménye. Viszont gazdasági, szellemi és erkölcsi téren óriási károkat okozott s ebből eredőleg roppant súlyos helyzeteket teremtett. "Padányi Viktor "A nagy tragédia" című munkájában minden rosszért, a jelenlegi katasztrófákért végső fokon a protestantizmust okolja, amely a liberális fejlődést elindította. Ez a felfogás súlyos tévedés, mert a protestantizmus nem okozója a liberalizmusnak, hanem csak egyik első jelensége az emberi szabadságvágynak. A szabadság vágya pedig kiirthatatlanul él az emberek szívében, ezért véglegesen nem állhatja útját senki. A bevezetésben utaltam arra, hogy a középkori súlyos megkötöttségek alól szabadulni vágyó ember első lépése a felszabadulás útján a renaissance volt, ami pedig a hatalmas tömegeket, a népeket is érintette, az a protestantizmus. Azt is említettem, hogy ennek mi volt az oka. Az európai keresztény műveltség hordozói abban a korban legnagyobbrészt, az egyháziak voltak s a legjobban művelt tudományok pedig a filozófia és a teológia. Logikus tehát, hogy a szabadság jegyében történt megújulás a vallás terén indult el. Mindenkinek a saját nézetére bízzuk, hogy belássa, hol állna ma még a világ kultúrában és jogban, ha ez a fejlődési szabadság nem indult volna el.

Az államoknak, amelyek fő célja a közjó kell legyen, nem lehet ennélfogva más feladatuk minthogy, biztosítsák a társadalom részére a szabadságot ott, ahol hasznos és akadályozzák ott, ahol káros. Biztosítani a társadalmi és a politikai szabadságot, megtörni a gazdasági hatalmasok túlerejét és belekényszeríteni a nemzet közösségének érdekszolgálatába. A szellemi szabadság pedig ne lehessen menlevél a szellemi és erkölcsi gengszterek számára.


A MEGLÓDULT VILÁG

Az I. világháború után Európa két nagy táborra tagozódott: a győztesek és a vesztesek táborára. Ezek felett, de inkább a győztesek mellett állottak a boldog semlegesek.

A háborúból legelőször az áruló románok estek ki, akiket Mackensen német tábornok hamar fegyverletételre kényszerített. De végül mégis a győztesekhez tartoztak.

Másodiknak a nagy ellenfél, az orosz kényszerült békekötésre. (Ezt a Brest-Litovski békeszerződést a versaillesi béke semmisnek nyilvánította.) A fegyverletételt és a békekötést már a bolsevista kormány hajtotta végre, amely 1917 novemberében került hatalomra. A bolsevisták kiirtották a cári családot és vagy kivégeztek, vagy emigrációba kényszerítettek mindenkit, akiről feltételezni lehetett, hogy a cári uralom támasza, vagy orosz nacionalista. Elsősorban tehát a katonatiszteket és az értelmiséget. Azután hozzákezdtek ennek a gigantikus méretű birodalomnak a teljes politikai, gazdasági, társadalmi, szellemi és erkölcsi átalakításához. A hatalmat látszólag a szovjetekre, azaz a munkástanácsokra építették fel, valójában a kommunista párt legfelsőbb vezetése és a centralizáció folytán az óriási méretű közigazgatás uralma született meg. A gazdasági bolsevizálás főképp a mezőgazdaságban okozott rendkívül súlyos válságot. Óriási éhínség támadt, ezért már 1922-ben új gazdaságpolitikát (N.E.P.) vezettek be, amely lefékezte a szocializálás menetét, lemondott ideiglenesen a gyors világforradalmasítás tervéről és megengedte ismét a magángazdálkodást. 1927-ben rátértek a tervgazdálkodásra és az első ötéves terv keretében hozzáfogtak a szocialista termelés kiépítéséhez, amely, akárcsak Rákosi-Gerő alatt, a tömegek keresetének megterhelésére lett alapítva. A mezőgazdaságban bevezették a kolhoz és szovhoz rendszert, majd a második és harmadik ötévé tervben óriási méretű nagyipar fejlesztéséhez fogtak hozzá, hogy tömegtermelést tudjanak végezni, mint a nyugati államok. Ennek ellenére az életszínvonal nem javult, a társadalmi átalakítás sem sikerült valójában, mert az addigi uralkodó osztály helyére 3 párt nagyságok és a bürokrácia vezetői kerültek ugyanolyan társadalmi kiváltságokkal és öntudattal. A szellemi és erkölcsi átalakítás látszott a legsikeresebbnek, mert ehhez az összes közoktatási és propaganda szervek rendelkezésre állottak. Az új bolsevista állam hamar kimutatta imperialista mivoltát, mert már 1920-ban megtámadta az önállósult Lengyelországot, amelyet a francia fegyveres segítség mentett meg.

A vesztes németekkel kötött versaillesi békeszerződés a gyűlölet és a bosszú jegyében született meg. A gyűlölet megtestesítője maga Clemenceau, a vad liberális, atheista miniszterelnök, a béketárgyalások vezetője volt, akit honfitársai is tigrisnek becéztek. A versaillesi légkört nagyon jól jellemzi az alábbi kis epizód:

A tárgyalások megkezdése előtt Clemenceau megtekintette a versaillesi palota e célra átrendezett termeit. A rendezőség egyik tagja megkérdezte a miniszterelnököt, hogy hol rendezzenek be büfét a német delegáció részére. Mire Clemenceau így válaszolt

Donner á buire á ces gens-lá ? Ah non, Il ne manquerait plus que ca. (Les Annales 1936 IV, 10) (Inni adni azoknak az embereknek? Ah, nem! épp csak az hiányzik.)

A békeszerződés rendkívül súlyos feltételeket szabott Németország részére. Noha európai területeit nem érte olyan nagy veszteség, mint Magyarországét, de így is elvették egynyolcad részét, kb. hat és félmillió lakossal. Franciaország visszavette Elzász Lotharingiát; Nyugat-Poroszország fővárosát Danzigot szabad városnak nyilvánították és Lengyelországra bízták külügyeinek vezetését; a lengyelek kapták Posen nagyobb részét és bizonyos területeket még Nyugat-Poroszországból; a Keletporoszországi Memelvidéket a Nagykövetek Tanácsának rendelkezésére kellett bocsátania, amely ezt a területet Litvániának adta át. A legfontosabb szénbányaterület, a Saar- vidék, tizenöt esztendőre a Népszövetség védelme alá került, és a bányákat a franciák aknázták ki. Valamennyi gyarmatát elvesztette. A legsúlyosabb feltételt azonban a fizetendő jóvátétel jelentette, amelynek nagyságát a békeszerződés értelmében a Jóvátételi Bizottság állapította meg. Itt aztán teljes mértékben érvényesült a francia bosszúállás. Mintha csak Brennusnak, a gall vezérnek a szelleme jelent volna meg 23 évszázad távlatából, hogy kardját a hadisarc mérlegébe dobva Vae victist kiáltson, most a germánok felé. A bismarcki német császárságnak fizetett ötmilliárd frank hadikárpótlásért iszonyú elégtételt akartak venni. A boulognei konferencia kettőszázhatvankilenc milliárd aranymárkát akart követelni Németországtól. Ha annak idején Jules Pavre szörnyülködve mondta az ötmilliárd hallatára, hogy Krisztus születése óta még nem is telt el annyi perc, most ugyancsak szörnyülködve mondhatták volna a németek, hogy a biblia szerinti világteremtés óta nem telt el ennyi másodperc. Hosszas huzavona után a londoni konferencia 132 milliárdban állapította meg a jóvátétel végleges összegét, amit évi 7.9 milliárd aranymárkás tételekben kellett volna törleszteni. Akkor látjuk csak e követelés fantasztikus nagyságát, ha számbavesszük, hogy a világ aranykészlete legfeljebb 30 milliárd dollárra becsülhető. Ha ezt átszámítjuk aranymárkára, akkor láthatjuk, hogy nincs is annyi arany a világon, mint amennyit Németország köteles lett volna fizetni. Nem is tudta fizetni az évente esedékes összegeket, mire francia-belga katonaság szállta meg 1924-ben a Ruhr vidéket, a német nehézipar központját. Sok tárgyalás után 1929-ben a Young terv 8 milliárd dollárban, majd 3932 július 9-én a lausannei konferencia a még fizetendő összeget 3 milliárd arany márkában állapította meg.

A császárság Németországban II. Vilmos lemondásával 1918 november 9-én megszűnt. 1919-ben a nemzetgyűlés Weimarban új alkotmányt hozott, amelyről a Hitlerig terjedő 14 esztendőt weimari korszaknak is szokás nevezni. A kormányoknak rendkívüli nehézségekkel kellett megküzdeniük. 1923-ban az infláció szédítő méreteket öltött. A pénzstabilizációkor az új márka egy billió inflációs márkát ért. Minden nehézség ellenére a weimari Németországban olyan gazdasági fellendülés következett be, amelyet méltán nevezhettek gazdasági csodának. A világgazdaság krízis azonban összeomlasztotta ezt a virágzó, de nem egészen szilárd pénz és hitelügyi alapokra fektetett gazdasági újjáépítést A belpolitikai harc a hitleri nemzeti szocialisták, a szociáldemokraták, meg a kommunisták között folyt a leghevesebben. A gazdasági krízis Hitler pártjának kedvezett, mert programjában benne volt minden, amit a németek kívántak: az ország egyenjogúsítása, a jóvátételi fizetések megszüntetése, a gazdasági élet újjászervezése és a zsidókérdés radikális megoldása. Heves politikai küzdelem után 1933 januárjában Hitler kancellár lett! Ekkoriban a munkanélküliek száma már elérte a hét milliót. A hitleri rezsim első négy éve alatt a német gazdasági csoda megismétlődött. A munkanélküliség fokozatosan megszűnt, a termelés rekord eredményeket ért el, az életnívó fellendült s mindezt anélkül, hogy külföldi kölcsönt vettek volna igénybe, amit pedig minden bajbajutott állam egyetlen orvosságnak tart. Az aranykészlet jelentéktelen volt. infláció mégsem következett be, mert az árakat és a béreket rögzítették. Hitler csakhamar teljes hatalmú diktátor lett és már hatalomrajutásának évében felvetette az osztrák és a danzigi kérdést. Koncentrációs táborokat állíttatott fel, ahová a megbízhatatlan elemek kerültek. 1935 második felében a zsidókat teljesen kiszorították az üzleti életből és elvették német állampolgárságukat. A protestáns egyházat az állam felügyelete alá vonták. 1935 március 16-án Hitler elrendelte az újbóli általános sorozást, ami óriási lelkesedést váltott ki az egész birodalomban, mert Németország egyenjogúsítását és a versaillesi béke megtörését jelentette.

A központi hatalmak másik tagja az Osztrák-Magyar-Monarchia szétesett és Ausztria olyan árván maradt, mint egy elhagyott menyasszony. Ezt az egyedüllétet nem bírta sokáig és amikor Károly lemondott a trónról, másnap, azaz 1918 november 12-én kikiáltották a köztársaságot és a csatlakozást a pár napos Német köztársasághoz. Az alkalmi örömszülők: az Entente államok azonban nem lelkesedtek az új frigyért s az Anschluss nem valósulhatott meg.

Az egyedülálló Ausztria életképtelensége hamar kitűnik. Noha a St. Germaini békeszerződésben (1919 szeptember 10) csak csekély területi veszteség érte, Dél-Tirolt csatolták Olaszországhoz kb. három és fél százezer lakossal, de területet kapott a Magyarországból kihasított Burgenlanddal s noha ipari állam volt, gazdasági helyzete az évek folyamán egyre jobban súlyosbodott. Sem munka, sem ennivaló nem volt elegendő. Már 1933-ban minden szórakozóhely kongott az ürességtől, a sofőrök sztrájkba léptek, emiatt a faluk nem tudtak a városokba szállítani.

A belpolitikában heves harc dúl a szociáldemokraták és a konzervatív klerikálisok pártja között. E harcba később beleavatkozik a hitleri nemzetiszocialista párt, amely kíméletlenül harcol az Anschlussért. A pártoknak fegyveres alakulataik vannak és gyakori a véres összecsapás. 1931-ben Franciaország és a Kis Entente vámuniót akadályoz meg Németország és Ausztria között. A következő évben a súlyos gazdasági krízis miatt 42 millió dollár kölcsönt adnak a nyugati hatalmak azzal a feltétellel, hogy a kölcsön 20 évi időtartama alatt Ausztria sem politikai, se gazdasági uniót nem köthet Németországgal. Ebből az egyezményből önként következett a nemzetiszocialisták elnyomása. A pártatlanság kedvéért Dollfuss kancellár feloszlatta a szociáldemokraták milíciáját, később pedig a kommunista pártot. A hitleristák pártja merényletekkel felel a rendőrségi intézkedésekre, mire a pártot törvényen kívül helyezik és mintegy ezer tagját letartóztatják. A hitleri Németország állandóan az Anschlussra buzdítja az osztrák népet és izgat Dolfuss ellen. 1934 februárjában a Bécset uraló szocialisták felkelést rendeznek, amelyet a kormány lever, a pártot feloszlatja, néhány vezetőt kivégeznek, többet lecsuknak. Ezután a hitleristák visznek véghez egy ugyancsak sikertelen felkelést, amelynek azonban Dolfuss kancellár áldozatul esik.

Dolfuss még egy fasiszta, tehát keresztény korporatív államban látta Ausztria egyetlen jövőjét. Meggyilkolása után egy másik lehetőség tűnik fel, a Habsburgok restaurálása, amelynek az új kancellár Schuschnigg ellenszegül. Dolfuss meggyilkolása miatt több hitleristát bebörtönöznek, ugyanakkor az előző puccs miatt elítélt szociáldemokratákat szabadon engedik. Schuschnigg kiépíti a Vaterlandfrontot és belevonja az egykori szociáldemokratákat. 1936-ban, Németország példáját követve, Ausztria is kimondja fegyverkezési egyenjogúságát. Ugyanezen év július 11-én Németország és Ausztria egyezményt, köt, amelynek értelmében Németország lemond az Anschlussról, Ausztria viszont barátságos magatartást ígér Németországnak. De az osztrák sajtó továbbra is hevesen támadja nemcsak az osztrák hitleristákat, de Németországot is. (Hogy kinek a kezében volt jórészt ez a sajtó, azt nem kell külön mondani.) A gazdasági helyzet csak 1935-ben kezd kissé javulni a megélénkült turistaforgalom révén.

Bulgária szintén a vesztes félhez tartozó állam volt. A St. Neuillyi békeszerződésben elvesztette az Égéi tenger melletti partvidékét és Dél-Dobrudzsát ismét Romániához csatolták. Tekintve) hogy a második balkáni háborúban (1913) thraciai és macedóniai területeit már elvesztette, hat éven belül elég súlyos területi lekapcsolások történtek ennek az országnak a kárára is. A lausannei konferencia (1922-23) a 450 millió dollár jóvátételt 110 millió dollárra csökkentette. Mint minden vesztes állam, Bulgária is nehéz gazdasági helyzetbe került és kezdetben a kommunizmussal kezdett kacérkodni. A nacionalista erők ezért egy puccs alkalmával a miniszterelnököt meggyilkolták. A 30-as évek elejéig a kommunizmus ismét erősödik. 1934-ben államcsíny révén közép párt jut diktatórikus hatalomhoz, de a kulisszák mögött a politikai harc a király, a hadsereg tisztjei és a kommunisták tábora között tovább folyik.

A központi hatalmak másik szövetségese Törökország mindenképpen súlyos veszteségeket szenvedett a háború miatt. A lakosságnak állítólag egy negyedrésze pusztult el a háborúban, éhínségben, a járványos betegségekben. De a turáni török lélek mindig a legnagyobb csapások idején tudja megmutatni elpusztíthatatlan életerejét. Az ország tragikus sorsa rádöbbentette a nemzet legjobbjait, hogy meg kell újulni, modernizálódni, fejlődni ha nem akarnak végleg elsüllyedni a történelemben. Véghezvitték ezt a nagy munkát erős kézzel, de becsületesen és alaposan. A reformszellem kezdeményezője, mozgató lelke és végrehajtója Musztafa Kemal tábornok volt.

Az 1920 aug. 10-én Sévresben a szultán és a nyugati hatalmak részéről aláírt békeszerződés Törökország 1914-es területét csaknem egynegyedére csökkentette. Nemcsak Konstantinápolyt juttatta a görögök kezére, de az ázsiai oldalon Smirnát is. A szorosok és a Márványtenger felett az ellenőrzést a Népszövetség gyakorolta volna.

Kemál a nacionalisták vezére, 1921 január 30-án nemzeti kormányt alakított. Angorában és visszautasította a békeszerződést. A nyugati szövetségesek biztatására Görögország megtámadta Törökországot, de a török csapatok győzelmet arattak a görögökön s ennek következtében a Lausannei szerződésben, amely a sevresit hatálytalanította, sokkal kedvezőbb feltételekhez jutott Törökország. Szyria és Irak nagy területeit elvesztette ugyan, de Konstantinápoly Kelet-Thraciával és a tengerszorosok ismét a birtokába kerültek, ami gazdasági és stratégiai szempontból egyaránt rendkívül fontos tény Törökországra nézve. Görög és Törökország között lakosságcserét hajtottak végre, amennyiben a görög lakosság átköltözött Anatóliából és Kelet-Thraciából görög földre és kb. fél millió török Macedóniából Törökországba. 1922-ben hivatalosan is megszüntették a szultánátust és 1923 október 29-én kikiáltották a köztársaságot. Minthogy a Szultán volt Törökországban az Izlam feje: a kalifa, azért a következő évben megszüntették a kalifátust is és hatáskörét a nemzetgyűlésre bízták. Ezzel Kemál két legyet ütött egy csapásra. Az új rend két legnagyobb ellenségét; a konzervatív szultánátust és a mozlim papság erőit egyaránt megtörte. A vallási rendeket feloszlatta, a vallási iskolákat bezárta és a 14 éven aluli gyermekek számára megtiltotta a vallásoktatást. A Koránt török nyelven kellett olvasni és 1930-ban bevezette a latinbetűs írást. Az addig érvényben volt nehéz arab írás egyrészt rendkívül megnehezítette a Nyugattal való kereskedelmi kapcsolatokat, másrészt nem tudta jól ábrázolni a török magánhangzó rendszert. Eltörölték a fez viseletét mert ez a Nyugattól való elkülönülést szimbolizálta és ugyancsak megszüntették a nők arcfátyol viselését. Az iskolázást, a mezőgazdasági oktatást, a nemzeti tudományok művelését nagymértékben elősegítették és az elemi iskolázás fejlesztésére amerikai szakértőket hívtak az országba, éppúgy, mint a gazdasági élet fejlesztésére is. Állami és államilag támogatott vállalatok létesültek, amelyek az iparral addig alig rendelkező ország iparát, bányászatát és kereskedelmét mozdították elő. A vasutakat 45%-al államivá tették. Kemál, aki haláláig (1938) a Köztársaság elnöke volt 1934-ben bevezette az 5 éves tervet azzal a főcéllal hogy az iparba* hazai nyersanyagokat használjanak fel. Sikerült a külkereskedelmet is erősen fejlesztenie. Új fővárossá Ankarát (Angora) tették az európai kis területen perifériálisán fekvő Konstantinápoly helyett. Ankara egykori mocsaras területén modern városnegyedek és sportpályák épültek. Minden 18 éven felüli polgár választásra jogosult lett és a szavazati jogosultságot kiterjesztették a nőkre is. Ezáltal a rendkívül elmaradt, falusi pásztornép érdeklődését fölkeltették a közügyek iránt. A civil codexet német minta után szerkesztették meg. Kemál egész külpolitikája békés célzatú maradt a görög háború befejezése után. A Szovjettel békeegyezményt kötött s a balkáni paktum erre az örök viharzónára nyugalmat hozott török részről.

Kemál egész egyénisége és életműve szilárd cáfolata annak a magyarok között az utóbbi időben terjedő hiedelemnek, hogy katona ne politizáljon, mert abból mindig rossz származik. Kemál katona volt. Kemény kezű, határozott, de széles látókörű és alkotóerejű. Kétségkívül, a két háború közötti időszaknak egyik legnagyobb államférfija, aki 15 év alatt évszázadok mulasztását, tudta pótolni. Méltán megérdemelte az Atatürk (törökök atyja) nevet, amivel hálás nemzete ajándékozta meg.

A győztes államok közül elsősorban Itália érdekel minket, mert ebben az országban történtek mélyreható politikai és gazdaságii változások. Olaszország a békeszerződésekben megkapta ugyan Dél-Tirolt, Triesztet, Zárat, majd az először szabadvárossá nyilvánított Fiumét a fasiszták szerezték meg, de ez az olaszok nagy nehézségein nem segített. A föld szegény, a nép nagy és erős ütemben szaporodik. 1931-ben a lakosság létszáma több mint 41 millió, de külföldön már 10 millió él, viszont az államok kezdenek elzárkózni a bevándorlások elől.

Közvetlenül a háború után a belpolitikai élet egyre súlyosbodott a kommunista jellegű radikálszocialisták magatartása miatt. Ezek általános sztrájkokat szerveztek, sőt bombamerényleteket hajtottak végre. Mussolini a fasiszta párttal velük szemben ellen forradalmi tevékenységet kezdett. Mussolini 1914-ben szakított a marxizmussal és 1919. márciusában alapította meg Milánóban a fasiszta pártot. 1922 júliusában felszólította a kormányt, hogy lépjen fel erélyesen az általános sztrájk ellen, mert az megbénítja az egész ország életét. A kormány nem tudott eleget tenni ennek a kívánságnak, mire Mussolini feketeingesei élén 1922 októberében felvonult Rómába (marcia su Roma) és kikényszerítette a királytól, hogy őt bízza meg kormányalakítással.

1923-ban megalakult a fasiszta nagytanács. Ennek beleegyezése kellett minden alkotmányos döntéshez, még a trónutódlás kérdéséhez is. Mussolini kijelentette, hogy eltemetik a politikai liberalizmust. A szenátus és a képviselőház megmaradt ugyan, de a választott 800 képviselőből a fasiszta nagytanács választotta ki a képviselőház 400 tagját és 1932-ben Mussolini kijelentette azt is, hogy a parlamentet idejétmúltnak tekinti. A fasizmus teljes újszerűsége a társadalom és a gazdasági élet korporatív megszervezése volt. Minthogy az osztályharcot nem ismerte el s a nemzet egyetemességére törekedett, a korporatív szervezetekben munkás és munkaadó egyaránt képviseletet nyert. A korporatív rendszer a következőképpen épült fel: Helységenként, illetve városonként szakmailag tömörültek külön a tőkések és külön a munkások a szindikátusokban. A szindikátusokat országos viszonylatban a konföderációk foglalták össze, a rokonszakmájú konföderációk pedig a korporációkat alkották. 1933-ban a korporációkba belevonták a fasiszta párt megbízottait a fogyasztóközönség képviseleteként. A korporációk feladatát a következőkben határozták meg: tanácsadás, a tőkések és a munkások közötti egyeztetés, (bérkérdés) a termelésben a tőkés, a munkás és a fogyasztók érdekeinek összehangolása (árkérdés). 1933-ban Mussolini kijelentette, hogy eltemetik a gazdasági liberalizmust is Mindamellett a fasizmus hangsúlyozta, hogy nem akar államkapitalizmust, az egyéni kezdeményezést nem gátolja, csupán harmonizálni kívánja a termelést és a fogyasztók nagy szervezetlen tömegét képviselni. A korporációk az állam égisze alatt az olasz nép vagyonosodásáért, politikai hatalmáért és jólétéért dolgoznak, mondotta Mussolini.

A fasizmus vezérének az ideálja az erős állam volt, ilyen pedig csak erősen központosított hatalom révén épülhet ki. A politikai és gazdasági hatalom valóban a fasiszta nagytanácson és korporációkon keresztül a fasiszta párt, illetve Mussolini kezébe volt letéve.

A fasiszta állam hatalmas munkákat kezdeményezett és óriási terheket vállalt magára, hogy a nép jólétét emelje. 1928-ban Lex Mussolini 7 milliárd líra befektetéssel elindítja a "bonifica integrale" néven ismert nagy talajjavítási munkálatokat. Ezelből legismertebb a Pontini mocsarak kiszárítása, amelyek helyéi mintavárosok és Littoria, egy új provincia épül fel. A talajjavítások célja a gabonacsata, azaz az ország gabona, főleg búzatermelésének fokozása. 1933 év végére 1.7 millió hektár földet tette termővé, vagy javítottak fel és további 5 millió hektár termőföld javítása volt folyamatban. így sikerült az első világháború élőt hektáronkénti 10 q-ás termésátlagot 14 1/4 q-ra emelni és az ország búzatermelésének átlagát 54 millió mázsáról 75 millióra fokozni. Jó esztendőben Olaszország nem szorult többé búzabehozatalra.

A fasizmus munkáspolitikáját a Carta del Lavoro: munkásalkotmány foglalta össze, a munkásság szabadidő szervezetét pedig az Opera Nazionale Dopolavoro alapította meg. 1934-ben a munkanélküliség csökkentésére bevezették a 40 órás munkahetet.

A gazdasági világkrízis Olaszországot is súlyosan érintette és| az államháztartás deficitje erősen emelkedett. Mindamellett a pénz és hitelrendszer régi elveitől nem tért el, csak a háborús időszak következtében változott meg gazdaságpolitikája.

Nagyjelentőségű belpolitikai esemény történt azzal, hogy 1929 februárjában az olasz állam és a pápa között Concordatum jött létre. Egy csaknem 60 éves vita zárult le ezzel a megegyezéssel, amely akkor keletkezett, amikor az egyesült Olaszország katonái elfoglalták Hómat. a pápai államot és az első olasz király Vittorio Emanuele az örök várost tette fővárossá. Emiatt viszont a pápa kiközösítette a királyt és visszautasította azt az u. n. garanciatörvényt, amely a pápa és az olasz állam viszonyát lett volna hivatva rendezni. Az új concordatum a Vatikánt tette meg a független pápai államnak. A vetélkedés az Egyház és a fasiszta állam között az ifjúság vezetéséért azonban tovább folyt.

Mussolini előtt az ókori Római Birodalom dicsősége lebeghetett, mint ideál, amikor 1934-ben bejelentette a 60 éves tervet, amit, ha utódai bevégeznek, a 2000. esztendőre az olasz nemzet lesz az első a világon. Itália jövőjét Afrikában látta. Ezért kezdte el 1935-ben az abesszin háborút. Ez fölkeltette Anglia féltékenységét és a Népszövetség szankciókat hozott a békebontó olasz állam ellen, de nem tudták megakadályozni az olasz hódítást.

Olaszország fontosnak tartotta az önálló Ausztria létezését s így kezdetben nem jó szemmel nézte a hitleri Németországot. Az osztrák hitleristák puccsa idején 50.000 katonát küldött a határra. 1934 június 14-15-én mégis találkozó jött létre a két diktátor között és ettől kezdve a két állam viszonya fokozatosan javult. Magyarország pedig Mussolininak köszönhette, hogy trianoni elszigeteltségéből kiemelkedhetett és reménye nyílhatott a revízióra. A győztes Franciaországban lényeges változások nem történtek. Begombolkozott a "Securité"be, a Kis Entente, belga és lengyel majd orosz szövetségekre támaszkodva, a Maginot vonal mögött Európa urának érezhette magát, bár a locarnoi egyezmény kissé sérthette önérzetét. Súlyosabb ütés volt, amikor a hitleri Németország katonái bevonultak a demilitarizált Rajnavidékre. (1936).

Állandó kormányválságai közepette a gazdasági krízis csak a 30-as évek közepe táján vált súlyossá. Politikailag két nagy tábor alakult ki. Az egyik a Tűzkeresztesek vezetése alatt a Nemzeti Front, a másik a baloldali Népfront. 1936-ban Blum Leo vezetésével a Népfront került kormányra. A gazdasági élet szanálását ez az u. n. Blum-kísérlet nem tudta elvégezni. A türelmetlen munkásság között a szakszervezeti és pártvezetők izgatására valóságos sztrájk járvány tört ki s ez arra kényszerítette a kormányt, hogy nagy béremeléseket hajtson végre, mielőtt a gazdasági fellendülés bekövetkezett volna. A frankot le kellett értékelni, a közkiadások nőttek, a fegyverkezést újra el kellett indítani, így a drágulás tovább tartott és a Blum kormány megbukott.

Az I. világháború Angliára sem hozott sok szerencsét. Államadóssága 711 millió fontról 8 milliárd fontra nőtt. Nőtt az infláció is és roppant súlyos helyzetet idézett elő a nagyfokú munkanélküliség. 1934-ben a munkanélküliek száma 2 millión felül volt. A munkanélküliek segélyezése az adókat növelte meg aránytalanul. A Brit Birodalom tagállamai is elégedetlenkedtek. Írország nagyobbik, déli része kiharcolta önállóságát.

Az úgynevezett utódállamok, Európa új parvenüi nagy örömmel élvezik friss hatalmukat és nagyságukat, de a csehek életét a német kisebbség, a szerbekét a horvátok és a románokét a magyarok keserítik.

Az európai államok közül még Spanyolországról és Portugáliáról kell megemlékeznünk, amelyek sorsát éveken keresztül feszülten figyelte nemcsak Európa, de az egész világ.

Spanyolországban XIII. Alfonz (szerencsétlen szám), aki születése pillanatától király lett, 1923-ban bevezette Rivera tábornok diktatúráját. Valószínűleg ennek volt köszönhető, meg az elmaradt birtokviszonyoknak, hogy a köztársasági érzés erősen növekedett és az 1931-es választásokon oly erővel nyilvánult meg, hogy a király elhagyta országát. Ezután a köztársaságot tényleg kikiáltották. A következő évben a kommunisták már proklamálják a Spanyol-Szovjet-Köztársaságot, de a kormány véget vet ennek a kezdeményezésnek, éppúgy mint a royalisták nem sokkal később bekövetkezett felkelésének is. A köztársasági baloldali kormány erősen antiklerikális magatartást tanúsított. Először a Jezsuitái rendet oszlatta fel, aztán elkobozta az összes egyházi vagyon|| bár az Egyház részére annak használatát meghagyta; az összes szerzetesrendet állami felügyelet alá vonta s a papok csak hittant taníthattak. 1932-ben agrárreform tervezet készült el a kép telén nagybirtokrendszer megszüntetésére. Ennek ellenére 1933- ban a jobboldali front a C.E.D.A. győzött és az addigi reformokat megszüntette, de hasonlóképpen antiklerikális magatartást tanúsított. A kommunisták és az anarchista szindikalisták lázadásokat szítanak. Velük szemben Rivera tábornok fia Jósé Primo Rivera fasiszta mozgalmat, a falanget indítja el. 1934-ben véres lázadások remegtetik a spanyol földet, s e lázadások főfészkei Madrid, Catalania és Asturia.

Az 1936. február 16-i választáson a Népfront győzött, amelyben a szocialisták, a kommunisták és az anarchista szindikalisták tömörültek. Az új kormány tehetetlennek bizonyult. A bal és jobboldali atrocitások egyre hevesebbé váltak, Gill Robles, a katolikus párt vezére szemére vetette a kormánynak, hogy hatalomrajutása óta 411 templom pusztult el, vagy rongálódott meg, 269 embert meggyilkoltak 500-at súlyosan megsebesítetek és 340 sztrájkot rendeztek a baloldaliak.

A Népfront győzelme után Maroccóban Franco generális felkelést szervez, hogy, kijelentése szerint, megmentse Nyugat Európát az orosz kommunizmustól. Július 19-én Spanyolország földjére lép csapataival, az ország sok helyén a hadsereg csatlakozik hozzá és csakhamar a főváros ellen vonulhat. Szeptember 27-én megkezdődik Madrid ostroma. Október -én Franco diktátori hatalmat kap. November 19-én Hitler és Mussolini, feladva a semlegességi egyezményt, hatékony segítséget nyújt Franco csapatainak.

Az Ibér félsziget másik országában Portugáliában akkor változott meg a helyzet, amikor 1932 júliusában Salazar lett a miniszterelnök. A következő évben a portugál nemzet új alkotmányt szavazott meg és ez az alkotmány Portugáliát korporatív köztársasággá alakította át. A parlament két tagozatból áll: a 90 tagú nemzetgyűlésből és a 79 tagú korporatív Tanácsból. Az államelnököt hét évre választják és a miniszterelnök a kabinettel csak neki felelős. A kormány "Nemzeti Unió Párt"-ja kivételével minden más pártot megszüntettek. A tőke és a munka viszonyát rendeletekkel szabályozták és a már 1932-ben megkezdett hat éves közmunkatervet továbbfolytatták. A köztársasági elnökből diktátor lett, aki mellett a miniszterelnök, mint második diktátor irányítja az állami életet és az új szociális berendezkedést.

Az Új Világ nagyhatalma az U.S.A. a véráldozaton kívül igen súlyos anyagi áldozatot is tett a világháború megnyeréséért. Szövetségeseinek kilenc milliárd ötszázmillió dollár kölcsönt nyújtott, ebből vajmi keveset látott viszont, saját hadikiadásai pedig harmincötmilliárd ötszázmillió dollárra rúgtak. Haszon ellenben semmi sem volt a sok és nagy áldozatból.

A húszas éveket a választási izgalmak, a szesztilalom, Al Capone és társai gengszterkedései, időnkénti korrupciós botrányok, meg a KuKluxKlan tarkították és Hollywood amerikai méretű filmiparának csillagai tettek széppé. Aztán nagyot roppant a milliomosok hazája is, A gazdasági válság egy hurrikán erejével fújt végig az országon és megbénította az addigi virágzó gazdasági életet. A bajokon nem tudtak segíteni, a nyomor évről-évre nőtt, 1932-ben már 11 millió munkanélküli várta sorsa jobbrafordulását.

Ekkor választották meg elnökké Franklin D. Rooseveltet, hogy a New-Dealnek nevezett programjával próbálja meg kihúzni a kátyúból a nagy államszövetség besüllyedt szekerét. Roosevelt ugyanabban az évben kezdte meg működését, mint Hitler, mint ahogyan egy évben is tűntek el az élők sorából. Mint Hitler az Autobahn építéssel kezdte el a munkanélküliség csökkentését, Roosevelt ugyancsak óriási közmunkákkal akarta ezt a célt elérni. Külön hitelszerv a ReFi Co. finanszírozta milliárdokkal a közmunkákat. Több pénzügyi reformot is hozott Roosevelt és 1934: januárjában 40.94%al leértékelte a dollárt. A hiteléletet állami ellenőrzés alá rendelte éppúgy mint a bankjegy kibocsájtását is. Nagy adóterheket vetett ki a nagy jövedelmekre. Munkabér minimumot állapított meg és az első amerikai társadalom biztosítást: az öregségi biztosítást bevezette.

A törvények és az intézkedések állandóan nagy számban születtek, ami bizonytalanságot keltett a gazdasági életben, mert nem lehetett tudni, hogy egy újabb rendelkezés mit fog hozni s ilyen helyzetben a vállalkozás nem erősödhetik. A túl nagy adók is elveszik a váltakozók kedvét. A bérek emelkedése zavarta az árnívók kialakulását. Végeredményben, bár Roosevelt mélyreható reformjai sokat segítettek az U.S.A. gazdasági helyzetén, a munkanélküliséget nem tudták megszüntetni. Az amerikai szárazföldön még Mexicóról kell megemlékezni. Az agrárreform és a magasfokú munkásvédelmi törvényekkel kiegyensúlyozott társadalmi békét a harmincas évek elején az állam antiklerikális áramlata zavarta meg. A szocialista rezsim gátolni akarta a Katolikus Egyház működését s mert az Egyház ellenállt, 1933 márciusában felfüggesztette az egész egyházi tevékenységet. A következő évben bevezették a szocialista oktatást az iskolákban, de ez az egyetemi hallgatók egy részének ellenállását, sztrájkját vonta maga után. Az egyházellenes intézkedések tovább fokozódtak a papok kiűzésével, templomok bezárásával. Csupán 1935 októberében kezdett enyhülni a helyzet a papság kezdeményezésére. Ugyanekkor kezdett szervezkedni Mexicóban az aranyingesek fasiszta mozgalma és csakhamar véres összeütközésekre került sor az aranyingesek és a kommunisták között.

Távol-Keleten, az egykori Mennyei-Birodalom: Kína területén igen pokoli események zajlottak le. A múlt század végén a japánoktól szenvedett háborús vereség felébresztette az évezredes megkövesült kultúrájában élő halott Kína nacionalizmusát. A fejlődés, a haladás vágya töltötte el a copfosok népét, Amit Japán elért néhány évtized alatt, azt ők is meg kell hogy tudják csinálni. A selyemgubóba zárt kínai sárkány először a császári trónt marta szét. 1912-ben Kína köztársasággá alakult át. Egy ilyen óriási területnek s egy ilyen iszonyú nagy embertömegnek az egységes megszervezéséhez azonban Attila vagy Dzsingisz-kánnak a zsenije kellett volna. Mivel nem volt, Kína egysége hamarosan megszűnt és a polgárháborúk színterévé lett. Exbanditák és politikai hatalomra törő tábornokok harcoltak egymással a birodalom különböző részein. Ember nem számított, mert az utánpótlás kimeríthetetlen ezen a téren.

1924-ben alakult meg az oroszok támogatásával a Kuomintang nevű kínai nacionalista párt. Három év múltán a párt ketté szakadt a radikális oroszbarát és a mérsékeltebb elemek pártjára. Az utóbbinak volt a vezetője Chiang Kai-Shek. Állandóan dúl a polgárháború a nankingi nemzeti kormány és a Cantonban székelő kommunista kormány csapatai között. Közben a japánok is támadást indítanak 1931-ben és benyomulnak Mandzsúriába.

Japán a maga aránylag igen kis területével, de nagy tömegű és az egész világon aránylag leggyorsabban szaporodó lakosságával túlfűtött kazánhoz hasonló. Földje szegény, nyersanyaga nincs roppant kifejlett ipara ellátásához. A munkásnép között fantasztikus a nyomor. Ezért volt kénytelen Japán a hódítás útjára lépni és másfelé, mint az ázsiai kontinens nem nézhetett. A Kínától elhódított Koreát 1910-ben annektálta s amikor Mandzsúria elfoglalása miatt Kína bojkottálta a japán árukat, a japánok elfoglalták Shanghait és megkezdődött hadüzenet nélkül a kínai-japán háború, amelynek során a japánok állandóan előre Nyomultak az óriási kínai térségbe. 1936-ban a japánok és a nemetek egyezményt írtak alá a bolsevista Comintern ellen.

Indiában a nacionalizmus tört fel hatalmas erővel az angol ellen. A mozgalom vezetője Gandhi egy szál rövid fehér alsóba saruval a lábán és szemüveggel az orrán csodálatos erkölcsi erővel vívta meg népe harcát az önállóságért, amelyet 1947-ben sikerült elérnie.

Láthatjuk tehát, hogy az első világháború befejeztével a világ szekere nagyot lódult. A mozgás a nacionalizmus és a szocializmus útján haladt. Vagy egyiken, vagy másikon, vagy mind kettőn egyszerre. A szocializmusnak oka a nyomor, a milliós tömegek felemelkedési vágya, a nacionalizmusnak a háborús veszteség, a megalázottság és a bolsevizmussal szembeni reakció. A bolsevizmussal szerte a világon a nacionalizmus száll szembe, szociális törekvések kíséretében vagy anélkül.


A GYÓGYSZEREK

Magyarország 1919-ben a bolsevista rendszer bukása után valóságos tabula rasa volt, amelyre a szegedi gondolat jegyében újjászülető ország és nemzet képét lehetett volna felrajzolni, ha...

Megszűnt a királyság, megbukott a köztársaság, eltűnt Kun Béla tanácsköztársasága is. A feudális és liberálkapitalista rendszert megbuktatta a forradalom, a kommunista rendszert az ellenforradalom. A leszakadt nemzetiségek hatalmas területeket és gazdasági erőket vittek magukkal, de megszűnt csaknem teljesen a nemzetiségi kérdés. Az ellenforradalom letörte a zsidók nagyzási mániáját. Bakunin és Turgenyev nihilistái nem kívánhattak volna ideálisabb állapotot. Magyarország a világon elsőként kezdhette volna meg a nacionalizmus és a szocializmus jegyében az újjáépítést. Egy új ország építését, mint valamikor Szent István és IV. Béla tették.

Jött helyébe egy elvetélt Magyarország. Az ellenforradalom darutollas katonáinak nyomában visszatértek a feudális urak; a grófok és bárók nyomán a kapitalista zsidók s mire a sok hazafias beszédáradat után körülnézett a jó magyar, nem lelé honját a hazában. A Horthy korszak egyenes folytatása lett a habsburgi világnak Habsburg nélkül. Horthy jó barátjának, Károlyi Gyula grófnak felkérésére lett fővezér, a nemzetgyűlés pedig a nemzeti hadsereg fővezérét vélte legalkalmasabbnak az államfő nélkül maradt királyság élére.

Horthy 10 éves korától kezdve német iskolában, illetve akadémián tanult. Mint tengerész, állandóan a tengereket járta, majd Polában lakott, aztán a bécsi udvarhoz került, majd a háború alatt ismét a hadihajókhoz. Magyarországra csak szabadságai alkalmával és megnősülni tért vissza. 32 évet töltött idegenben. Megtanult németül, franciául, angolul, olaszul, horvátul, de majdnem elfelejtett magyarul. Mint ő maga írja, beült egyszer szabadsága idején a Nemzeti Színházba s nem értette a színészek beszédét. Olyan ember került tehát az államfői székbe, aki kiváló katona volt, de nem ismerte a magyar életet, a magyar problémákat. Nem tudott elképzelni semmi mást, mint visszaállítani a régi Magyarországot, ha nem is területileg, legalább belső berendezésében.

Az egykori beteg ember: Törökország gyönyörűen indult gyógyulásnak Kemál irányítása alatt, és a kis Magyarország vált beteggé. Ezt mindenki tudta, aki csak kicsit is látni tudott és a magyarsággal együttérzett. De a rendszer haszonélvezői szemellenzőt viseltek, ők csak a címerek és az aranyak hamis csillogását látták. 191819 tanulságait úgy rázták le magukról, mint kutya a vizet. A Nemzeti Kaszinó asztalai mellett elfelejtették Moszkvát is.

A korszerű magyar megújulás gondolata elhalt a dunai palotában mint a szabad mezők virága az arisztokratikus üvegházban. Nem lett keresztény Magyarország, nem lett igazi földreform, a nemzet és az ország tartópillérévé az arisztokráciát ütötték, ami a XX. században legalább olyan komikus, mint amikor Don Quijotet a vendéglős lovaggá avatta.

A rendszernek, mint egy rossz ügyvédnek, mindenre egy érve volt: a trianoni elesettség. Mintha a szociális problémák megoldását bármiben is akadályozta volna az ország csonkítása

A nemzet gyógyszert keresett betegsége orvoslására. Meg akart gyógyulni. Ismét erős és egészséges akart lenni hogy ép lehessen. Nem akart együttpusztulni a magyar világnak sem az őskori feudális dinoszauruszaival, sem a liberális prérik kapitalista bölényeivel.

Lássuk most már, hogy mik voltak azok a gyógyszerek, amelyeket különböző oldalról ajánlottak a nemzetnek. Melyiktől mit lehetett remélni? Gyógyulást, vagy csak átmeneti javulást, vagy éppen a betegség súlyosbodását


DEMOKRÁCIA

A demokrácia szót népuralomnak fordítják magyarban, mert az eredeti görögben is azt jelenti. A szó nem helyes, ha a kifejezendő tartalmat nézzük. A tartalom ugyanis az lenne, hogy a nép maga irányítja sorsát, a vezetők a nép akaratát teljesítik. Tehát inkább népi önkormányzat lenne a demokrácia, mint népuralom. De mégis van benne uralom, uralkodás, csak nem úgy, ahogyan a szó értelmezi. Ez az uralom abból adódik, hogy a nép akarata korántsem egységes. A politikai programokat nem a nép alkotja, hanem egyes emberek, pártok a nép számára. Különösen áll ez olyan esetben, amikor a népben nem élnek olyan feszülő vágyak, mint a magyarságban éltek a súlyos megoldatlan problémák miatt. A népet aztán a különböző politikai pártok igyekeznek a maguk táborába vonni s ezzel már meg is bontották magát a népet. A választásokon valamelyik párt győz és annak akarata érvényesül a többi akarata ellenére is. Tehát például 70% uralkodik a 30%-on. Adódik olyan eset is, amikor a nép akarata annyira megoszlik, hogy a legnagyobb párt sem képes úgynevezett abszolút többséget szerezni, csupán relatív e többségi párt. Mondjuk 20% szavazatot kapott a győztes párt, a többi 80% pedig 10-15 párt között oszlik meg, de úgy, hogy egyik sem éri el a 20%-ot. Ilyen esetben koalíciós kormány szokott megalakulni, ami arra jó, hogy egyik párt se valósíthasson meg semmit a terveiből.

A demokrácia sem nem ideológia, sem nem program. A demokrácia csak külső forma, keret, amelyet valamilyen politikai építőprogrammal kell kitölteni. Ebben a keretben a franciák gyorsan változó és építésre képtelen kormányzati rendszere éppúgy elfért, mint Roosevelt New-Dealje. A demokrácia csak arra jó hogy az előjogokat megszüntesse a társadalomban, de ez is csak elmélet marad, mert a valóságban a demokráciák is előjogokat biztosítanak a liberalizmus leple alatt.

A modern demokrácia nem ugyanaz, ami az ókori görögöké volt. A mai demokrácia lényeges megkülönböztető jele: a liberalizmus. Athénben a demokrácia idején is fennállott a rabszolgaság intézménye. A legtökéletesebb demokráciát Kleistheines alkotta meg. Õ az összes születési kiváltságokat eltörölte. így látszik, hogy a görögöknél nem csak Thales, vagy Solon volt bölcs, de maga a nép is. Mindenesetre bölcsebb, mint korunk sok liberális demokratája, akik a könyvek százait filozofálják össze a demokráciáról. Az athéniek ugyanis Kleistheines teljes demokráciája idején szavazás útján száműzhették azokat, akik vagyonuk, népszerűségük vagy nagyravágyásuk következtében veszedelmessé válhattak volna a nép szabadságára. Tökéletes ellentéte a maii liberális demokráciának, amelynek gazdasági szabadsága egyénesen kitenyészti azokat, a vagyoni hatalmasságokat, akik aztán a| demokrácia jelszava mögött az egész állami életen uralkodnak. A politika célja a nép jóléte és szabadsága kell hogy legyen. Minden politikai eszmének ezt a célt kell szolgálnia. A mai demokraták viszont magát a demokráciát teszik meg végcélnak s ennek még az állam és a nép vitális érdekeit is alá akarják rendelni. Ezért garázdálkodhat a szabadság örve alatt a gazdasági, erkölcsi és szellemi felelőtlenség és gengszterizmus. Amerikában azért voltak ellenségei a jóhiszemű demokraták is Mac Carthynak, mert szerintük inkább üljenek bent a kommunisták a bizalmas pozíciókban és inkább hadd beszéljenek azok is szabadon, semhogy a politikai és szellemi szabadság elvén a legkisebb csorba essék. Nem kétséges éppen mielőttünk, akik Európa tragédiáját átéltük, hogy az ilyen felfogás öngyilkosság számba megy, épp azért mert az eszközt összetéveszti a céllal. A világ eseményeit, a politikai életet, a követelményeket nem a nép java szempontjából tekinti és bírálja, hanem hogy mennyiben felel meg a liberális demokráciának.

Kérdés már most az, hogy a demokrácián mint kereten belül milyen tartalommal lehetett volna megtölteni a magyar életet, pontosabban, a már vázolt problémákat hogyan lehetett volna megoldani.

Egy liberális demokrácián belül szóba sem kerülhetett volna a békeszerződés revíziója, főképpen nem a Szentistváni magyar birodalom. Hogyan támasszon igényt egy magyar demokrácia például Nyugat kedvencével a cseh demokráciával szemben? Lám, a demokrata Payerek mennyit szaladgáltak Prágába. A Tildy-Nagy Ferenc féle demokrácia azonnal megszüntetett minden revíziós követelést. A demokráciából a népek önrendelkezési joga következik és bár a nemzetiségeket senki sem kérdezte meg, hogy mit akarnak, de azért csak hadd maradjanak az utódállamokban, hogy itt már nem a népek önrendelkezési jogáról van szó, hanem a szomszédnépek harácsolási és imperialista vágyairól, azt a magyar demokraták már nem látták lévén szellemi vakok. Az a három millió magyar, akit elcsatoltak a nemzetiségekkel együtt, a demokraták szerint elhanyagolható mennyiség.

Az ilyen demokrácia tehát nem szolgálja a magyarság létérdekeit, mert haza és népárulás számba menő joglemondással jár.

De nem kerülhet szóba a demokráciában a szocializmus sem, értve ezalatt a nép jólétének biztosítását. A szocializmusban elkerülhetetlenek a gazdasági megkötöttségek, a nagy kapitalisták megfékezése. Mindez Magyarországon azonkívül a zsidókérdéssel volt szét nem választhatóan egybefűződve. Tehát sem komoly szociális intézkedést hozni, sem a zsidókérdést megoldani egy demokráciában nem lehetett volna. Mindenütt a zsidók a leghangosabb demokraták. Igaz, hogy nem egymás között, hanem csak a gójok felé. A magyarországi zsidó hitközségek például igen erősen antidemokratikus elvek szerint épültek fel. Nem volt általános és titkos választójog, mert választójoga elsősorban csak az adófizető zsidónak volt, szegény zsidó nem szólhatott bele a hitközség ügyeibe. De az adófizető zsidók is csak akkor szavazhattak a hitközségi választásokon, ha külön díjakat lefizettek. Ez a rendszer párosulva azzal az elvvel, hogy csak az szavazhat, aki adóhátralékban nincs, a mindenkori uralmon lévő hitközségi pártot klikket'' juttatta szinte behozhatatlan előnyhöz.''... Általában az izraelita hitközségek életében a legnagyobb szerepet azok vitték, azok voltak a hangadók, akik jelentősebb anyagi eszközök felett rendelkeztek... az esetek legnagyobb részében a pénz volt a döntő." (Lévay Jenő: Fekete könyv).

Magyarország lakosságának 94%-a volt keresztény. Ezen teljesen túlnyomó többség ellenére nem lehetett volna az állam és társadalmi élet minden vonalán a keresztény etika érvényesítését megkövetelni, mert sértette volna a demokratikus szabadságjogokat, amely zsidót, ateistát, erkölcsi és szellemi gengsztert egyformán megillet a demokratikus haladás nevében.

Mindezen kívül a magyarság, mint európai nemzet előtt visszariasztó példaként állott a demokrata Franciaország impotenssé vált belpolitikai kormányzata. Az angol demokrácia a lordok, hercegek frakkos, parókás világával és a primitív népeket kizsarol gyarmatpolitikájával szintén nem sok jóval biztatott. Vegyük ehhez járult hozzá a demokratikus békeszerződések erkölcstelenségének, képmutatásának és a Károlyiféle demokráciának a tanulságait, akkor tisztán látjuk, hogy a magyarság előtt a liberális, azaz modern demokrácia nem állhatott elérendő célként, amelyért érdemes harcolni. Annál is inkább nem, mert a liberalizmus bizonyos tekintetben létezett Magyarországon, a parlamenti rendszer pedig el akarta hitetni a világgal, hogy demokrácia is volt. Mind a kettőtől csak visszariadt a magyarság, mert úgy érezte, hogy a bajok nagy része éppen ezekből ered.

Mondhatjuk azonban azt is, hogy amit a magyarság kívánt, az lett volna az igazi demokrácia, de ez a demokrácia nem lett volna azonos a liberális nyugati demokráciával. Ha a nép jogai, követelései, érdekei érvényesülnek, akkor már demokrácia van. A magyarság pedig ezt akarta. Elsősorban társadalmi és politikai népszabadságot és csak aztán a nép érdekeivel összhangban lévő gazdasági és szellemi szabadságot. Nyugat azonban csak a sajátjáéhoz hasonló demokráciát ismer el igazi demokráciának. Olyan berendezkedéshez viszont, mint láttuk, a nemzetünknek semmiféle érdeke nem fűződött.

Magyarországon többféle politikai párt volt, de ideológiával nem mindegyik rendelkezett. A legtöbbnek csak politikai programja volt, s ez a programra nem ölelte fel a nemzet összes problémáinak összehangzó megoldását, hanem csak egyes társadalmi rétegekre terjedt ki. Ezért a továbbiakban nem a volt magyarországi pártokkal, hanem a pártok, mozgalmak alapjául szolgált ideológiákkal foglalkozunk.


MARXIZMUS

A szociáldemokrata párt ideológiája: a marxizmus elsőként jelentkezett a történelemben, mint visszahatás a liberalizmus ellen. Ezért foglalkozunk vele először a szocialista ideológiák közül.

Marx történelmi materializmusa új irányt szabott a történetírás addigi útjai mellett. A teológiai, a krónikás, a nacionalista, a pragmatikus a genetikus történetírás mellé felsorakozott a történelmi materializmus. A történelemben nemcsak eszmék, kiváló egyének, megmásíthatatlan természeti törvények hatását, működését látta, hanem elsősorban a gazdasági erőkét. E felfogás szerint a társadalom alapépítménye a termelés, a gazdálkodás. Erre épül fel minden más, ami eszmei, tehát a vallás, művészet, kultúra stb. A fejlődés során a termelés annyira fejlődik, hogy ellentétbe kerül a meglévő termelési viszonyokkal, ilyenkor forradalom támad s a megváltozott alapépítménnyel megváltozik előbb-utóbb a felépítmény is. Ha nem is fogadjuk el teljes egészében a történelmi materializmust, nem tagadható, hogy a történetírást, a társadalmak megismerését elősegítette.

Marx a megalapítója a tudományos szocializmusnak és társadalmi kritikájában több olyan tétel van, amit minden, vele ellenséges szociális tanok is átvettek, ilyen pld. a kapitalista kizsákmányolás tétele.

Marx indította el a munkásság szervezkedését, öntudatos harcát a jobb életért. Erre hiába mondjuk azt, hogy bár ne ő indította volna el, mert akkor nem jutottunk volna el a bolsevizmushoz. Vajon kinek, vagy kiknek a hibája, mulasztása, hogy a marxizmus volt az első és sokáig az egyetlen ideológia és mozgalom, amely síkraszállt a kizsákmányolt munkásságért? S vajon a marxizmus megindulása után segítettek-e gyökeresen a munkásság helyzetén? Nem. Ellenben a szervezkedést hatóságilag üldözték. Miután ennyi jót mondtunk Marxról, meg kell mondanunk azt is, hogy miért nem ismerjük el a marxizmust, miért állunk azzal szemben.

A marxizmus nem mindenben újszerű. Marx éppúgy mint más, világhírnévre szert tett zsidó tudós mások munkájára alapozta a maga elméletét. Einsteinnek az alapokat a francia Curie házaspár által felfedezett rádióaktivitás adta, Freud álommagyarázata nem más, mint az ugyancsak francia Maury megfigyelései köré épített rendszer. Marxnak a mestere a filozófiában Hegel és Feuerbach, a közgazdaságtanban Richardo. Proudhon már ellensége a magántulajdonnak. La propriété c'est le vol mondta. (A tulajdon az lopás.) Dupont-White meg éppen a munkásság növekvő nyomoráról, emelkedő számáról, a tőke koncentrálódásáról és forradalmak lehetőségéről beszélt már Marx el& A marxizmus áttekintéséhez legcélszerűbb Marx filozófiájából kiindulni.

Marx filozófiai álláspontja a dialektikus materializmus, melyet mind a szociáldemokrata, mind a bolsevista pártok világnézetükké tették.

A dialektikát Hegeltől tanulta Marx, de elvetette a hegeli idealizmust. A materializmust Feuerbachtól vette át, de annak vallásetikai feltevései nélkül.

A filozófiai ideálizmus a szellem őseredetét vallja, a világi mint az abszolút ideát, a világszellem megtestesülése gyanánt fogja fel. A materializmus szerint viszont a világ természeténél fogva anyagi, maga a természet (az anyag) az őseredeti és az egye len valóság. Az öntudat, a gondolkodás, az ideák nem mások, az agyvelőnek, tehát az anyagnak a termékei. Vagyis nem az anyag ered a szellemből, hanem a szellem az anyagból. Ebből felfogásból önként következik, hogy az anyagon kívül és felül álló lélek nincs. A kanti idealizmus szerint a dolgok lényegét, objektív igazságokat nem ismerhetjük meg, csupán a jelenségeket foghatjuk fel, azaz az ideák pszichikai mechanizmus (érzékelés) által születnek meg bennünk. A tudományok alapjában véve megbízhatatlanok, hiszen a világot megismernünk, a "Ding an sich"-eket kikutatnunk nem lehet.

Marx materializmusa ezzel szemben vallja, hogy a világ és tör vényei megismerhetők, a tudományok megbízhatók és a világ csak már megismert és még meg nem ismert dolgok vannak,

A dialektika görög eredetű. Vitázást jelentett náluk, az állításban az ellentmondások felfedését s így az igazság könnyel megközelítését.

A hegeli dialektika a következő formulával fejezhető ki: tézis antitézis szintézis

Tézis jelenti az állítást az antitézis az ellentmondást és a szintézis a kettő kiegyenlítését. Hegel szerint a gondolkozás tele van ellentmondásokkal, de ezek nem semmisítik meg egymást és nem is maradnak meg az ellentét állapotában, hanem kiegyenlítődnek anélkül, hogy saját értéküket elvesztenék. A szintézis később egy újabb ilyen dialektikai folyamat tézise lesz. Tehát a folyamat állandó és mindig fejlődik. A gondolkozás így egy dialektikus mozgás, haladás az egyszerűtől a bonyolult felé, de nem ugrásszerűen, hanem fokozatosan, kiegyenlítődéseken át.

Hegel felfogása szerint a természet ugyanezt a fejlődési folyamatot mutatja, ugyanilyen dialektikus mozgásban van, ahol az ellentétek szintézisben oldódnak fel és haladnak a jobb, a tökéletesebb felé. Hegel elfogadta Fichte idealizmusát, azt a tant, hogy nincs anyag, a világ csak ideákból áll s ennek megfelelően Hegel szerint a világegyetem nem más, mint a gondolkodás logikai folyamata. Az universum egyetlen egész és a gondolkodás törvényeinek van alávetve.

Ezt a dialektikus gondolkozást a következő gyakorlati példával ábrázolhatjuk:

Az igazsággal, mint ideával összeütközésbe kerül a társadalmi berendezkedés se harcból egy olyan társadalmi rend alakul ki, amely megőrzi régi jellegét, de az igazság is érvényesül benne. Ez az új társadalmi rend később hasonló ok miatt ismét egy tökéletesebbre alakul át.

Marx átvette ezt a dialektikus módszert, de minthogy Feuerbach materialista tanait, is elismerte, tehát ki kellett hagynia a hegeli dialektikából az idealizmust és behelyettesíteni az anyaggal. Ezzel el is érkeztünk a marxizmushoz, illetve a történelmi materializmus elméletéhez.

A dialektika szerint minden fejlődik, minden mozgásban van, tehát a társadalom is. A társadalmak alapja a termelés és az áruk kicserélése. A társadalom változásait azonban nem ideák okozzák (ez idealizmus lenne), hanem a termelés és az árucsere módjainak megváltozása. A gazdasági alapépítménnyel, a társadalom berendezkedésével aztán megváltozik a felépítmény is.

Lássuk már most, hogy a kapitalista termelési rendben hol van az az összeütközés (tézis-antitézis), amely e szükségszerű változást (szintézist) hozza magával?

A kapitalizmus technikai bázisa az ipari termelés, amely a magántulajdon rendszerén épül fel. Az ipari termelés idővel olyan nagyfokú, olyan komplikált lesz, hogy szükségessé válik az irányítása. Ám, ahol magántulajdon van, ott erről szó sem lehet, mert a kapitalista ragaszkodik a szabadságához. A tervszerűtlen termelés tehát gazdasági krízist okoz, amely teljes káosszá válik. Megvan az összeütközés, amelyből egy új társadalmi rend alakul ki. Ez a szocializmus és ez. Marx szerint, tökéletesebb mint a kapitalizmus.

A történelmi materializmus, mint látjuk, a dialektikai materializmus kiterjesztése a társadalmi élet, a társadalom történet kutatására. Dialektika, mert az egész életet, az egész valóságot egyetlen összefüggő egésznek tekinti (társadalmi alap és felépítmény), a jelenségeket nem önmagukban, hanem összefüggéseiben látja és vizsgálja és mert, ez a valóság nem mozdulatlan állapotban fekszik előtte, hanem mozog, változik, fejlődik. De ez t\ szemlélet nem lát sehol irányító ideát, lelket, szellemet, mert csak anyagi erőt ismer és az anyagi gazdasági változások irányítják a gondolkozás és a szellem fejlődését is.

A dialektikus materializmus magyarázói szerint a fejlődés menete olyan processzus, amelyben jelentéktelen kis változások ugrásszerűen, látható minőségi változásokhoz vezetnek és az egyik állapotból a másikba való haladás törvényszerű. Következésképp a társadalmat nem ideák, hanem azon feltételek szempontjából kell tekinteni, amelyek ezt a társadalmat, annak rendjét előidézték.

S mert nincs nyugvás, csak változás, azért nincsen megdönthetetlen társadalmi állapot, nincs örökérvényű társadalmi elv, hanem a változás mindig bekövetkezik, amikor annak törvényszerűleg be kell következnie.

Amennyire sok igazság van a puszta dialektikában, éppen annyira hamis a materializmus. Mind az anyagok törvényszerű viselkedésében, mind az élő organizmusok felépítésében, működésében annyi célszerűség, tökéletesség van, hogy lehetetlen az egészet kitervező intelligencia nélkül elképzelni. A természet életének ez a célszerűsége, mint intellektuális eredmény evidens a gondolkodó ember előtt, olyannyira, hogy isteni kinyilatkoztatásnak lehet tekinteni. A kételkedők, a bizonytalanságok útvesztőjében járó embernek, aki előtt ha minden emberi alkotás, írás nem megbízható és sem prófétáknak, sem a szenteknek tartott írásoknak nem hiszi az Isten létezését, el kell hinnie a természet szent könyvének, ahol minden kis sejt, minden organizmus, minden fizikai és kémiai törvény egy csodálatos és felfoghatatlan nagyságú értelem létezésének bizonyítéka. Az is evidens, hogy a kitervező és létrehozó szellem előbb kellett, hogy legyen, mint az anyagi világ.

Marx materializmusa minden törvényszerűséget az anyag szubsztanciáiig (lényegi) tulajdonságának tart. Ezt az állítást csak akkor lehetne elfogadni, ha a természet törvényei, amelyek szerint az anyag viselkedik, egyetlenek, kizárólagosak lennének mint a matematika szabályai. A kettő plusz kettő mindig négy. Más nem lehet. Az eredmény mindig egyféleség és ezt az egyféleséget nevezzük négynek.

Ezzel szemben a fizika és kémia törvényei esetlegesek, mert mások is lehetnének, mint amik s csupán a teremtő intelligencia elhatározásából olyanok, amilyeneknek ismerjük őket. Az anyagot el tudjuk képzelni tömegmozgás nélkül, a szabadesés törvénye lehetne más is, a fény akkor is fény lenne, ha nem 300.000 km.es sebességgel rohanna másodpercenként, hanem többel, vagy kevesebbel s a hangot akkor is hallanánk, ha másodpercenként 400 métert tenne meg.

Minthogy pedig a világegyetemben minden különálló anyag mégis ugyanazon törvénynek engedelmeskedik, mindenütt ugyanazok a sajátságai, noha e törvények és sajátságok csupán esetlegesek, világos, hogy nem alkotják az anyag lényegét, az anyag nem szubsztanciális tulajdonságai. Vagyis az anyag nem önmagától való, nem őseredeti, hanem származék, teremtmény.

De kihagyott a marxizmus a maga materializmusában egy másik lényeges kérdést is. Az életet. A szellemet, öntudatot stb. az anyag, jelesen az agy termékének tekinti. De a holt anyag és az agyműködés között ott áll az élet. Hogyan vált az élettelen anyag élővé? Hogyan lett az anyagok sokaságából agyvelő?

Kapóra jött a marxizmusnak Darwin 1859-ben megjelent munkája: A fajok keletkezése." Darwin fejlődéselméletében szintén a dialektikus haladás elve nyilvánul meg. Az élet elindult a legegyszerűbb sejttel, ebből a természetes kiválasztódás folytán újabb és újabb fajok születtek, így jött létre az egész növény és állatvilág, beleértve az embert is. Nem tekinthetjük magunkat sem másnak, mint egy legmagasabb rendű állatnak.

Mégha el is fogadnánk az egyetlen őssejtből való eredés elméletét, az előbbi probléma még mindig nem nyerne vele megoldást, mert nincs arra válasz, hogyan jött létre az első élő sejt. Az élet és nemélet abszolút ellentétek, tehát a neméletből, a holt anyagból nem származhatik önmagától élet. Mihelyt egy organizmusban az élet megszűnik, az organizmus szétbomlik holt] anyaggá. Nincs olyan körülmény, nincs olyan természeti erő, amely össze tudná állítani a legegyszerűbb sejtet és abban az életet el tudná indítani. Se két folyamatnak egyszerre kellene elindulnia, mert mint láttuk, a nem élő szerves anyag rögtön szétbomlik.

Kiválasztódással, külső körülmények hatására lehetséges, hogy ugyanazon fajon belül különböző változatok létrejöjjenek. De nem lehet átmenet egyik fajból a másikba. Micsoda külső körülmények, hatások kényszeríthették volna arra valamelyik ősállatot, hogy szárnya nőjön. A mókus is fán él és még sem nőtt szárnya. A zerge mindig sziklákon ugrál, szakadékok felett, de nem nő szárnya. Szervek elsatnyulhatnak, vagy megerősödhetnek, elváltozhatnak, de újak nem teremhetnek. És mi kényszeríthette volna arra valamelyik őslényt, hogy míg egyik irányban állat fejlődött belőle, másik irányban gyökeret eresztett és növénnyé vált. Sőt tekintetbe kell vennünk azt, hogy először növényi életnek kellett a földön lennie és csak azután jelenhetett meg a növényt evő állat, tehát ez azt jelentené, hogy valami növényféle fejlődött ki állattá, ami már önmagában véve is abszurdum. A föld legősibb rétegei között grafitot találunk, ami minden bizonnyal szerves növényi eredetű, de állat maradványt egyáltalán nem találtak bennök. A tudomány megállapítása szerint az első állatok a föld ókorában, a tengervízben éltek: korallok, spongiák. Ha a föld egymást követő korszakainak állatvilágát összehasonlítjuk, nem találjuk sehol a fajták egymásba való átmenetét. Míg a föld ókorának első korszakában a prekambriumban az előbb említett állatok éltek, a következő korszakban már ős rákokat, trillobitákat találunk, faji átmenet nélkül. Míg a szilur korszakban csak kezdetleges szárazföldi növények leletei maradtak meg, a rákövetkező devon korszakban már az ősi fenyőfa megkövesedett törzse maradt ránk. A karbon korszakban pedig hirtelen átmenet nélkül jelenik meg az első gerinces állat: a másfél-méteres krokodil féle proterosaurus. A triász korszak még kis termetű állatai után a jura korszakban átmenet nélkül egy kb. 13 méter hosszú tengeri gyík jelenik meg, a kései jura korszak pedig tele van iszonyatos szörnyetegekkel, ugyancsak közbeeső fajták nélkül. A brontosaurus testsúlya 10.000 mázsát nyomhatott. Mi késztethette volna arra valamelyik kistermetű állatfajtát, hogy ilyen szörnyeteggé fejlődjék?

A föld új korának ősharmadkorában már ott találjuk a kifejlődött nagy emlősöket elődök nélkül: ló, teve, medve, elefántősök. A rákövetkező fiatalabb harmadkorban oroszlánt, tigrist, kutyát. De miből fejlődtek ezek ilyen fajtává?

Tehát, ha a föld bármelyik korszakának sokszor igen gazdag leleteit összehasonlítjuk, csak azt állapíthatjuk meg, hogy egyazon fajtának sok féle változata fejlődött ki az évmilliók alatt, de tiszta átmenetet egyik fajtából a másikba nem találunk. Továbbá ugyanazon korszakokon belül, amelyek természetesen sok-sok évmilliót jelentenek, egymástól teljesen eltérő állat és növényfajok éltek, amelyek egymásból szintén nem fejlődhettek ki. Az ősmadárról ugyan azt tartják, hogy a repülőgyíkból alakult ki, de hogyan lett a nem repülő gyík szárnyasgyíkká s hogyan nőtt rá toll, arra nincs felelet. A hasonlóságokat megmagyarázhatja az a körülmény, hogy az állat és a növényvilág olyan gazdag és változatos, hogy az egymástól egyébként elütő fajták megközelítik egymást, (hal, krokodil, gyík, madár). Ma is él a kacsacsőrű emlős, pedig az evolúciós elképzelés szerint sem az emlősök a madaraktól, sem a madarak az emlősöktől nem származnak.

Az egy őslénytől való származás hypotézise azonkívül azért is meddő, mert az élet továbbadását, a szaporodást nem tudja megmagyarázni. Még ha fel is tételezzük azt a képtelenséget, hogy egy véglény önmagától létrejön, de arra aztán semmiféle külső körülmény nem kényszerítheti, hogy szaporodjék is. Szaporodás ugyanis csak képesség az élők világában és nem szükségszerűség, amely magából az élet valóságából következnék. Az embernek egy akár még élő, akár már kipusztult majomtól való származtatása ugyancsak képtelenség. Az ember és bármely állat között egy lényegbevágó, úgy mondhatnánk isteni különbség van. Ez a különbség a fantázia. Emlékezni, tanulni az állat is tud. De fantáziája a legokosabb állatoknak sincs és mindig csalj ösztönei viszik. Viszont az embert éppen az alkotni tudó fantáziája teszi Istenhez hasonlóvá már amennyire ilyen kifejezést tenni merhet az ember magáról. Az ősember a diluvium korszakban jelenik meg a földön, legalább 100.000 esztendővel ezelőtt. 100.000 esztendő alatt az emberszabású majmok ugyanazok maradtak, míg az ember fantáziája segítségével mily óriási fejlődést ért el. S ha elfogadhatnék a darwini elméletet, akkor azt kellene hinnünk, hogy a diluviális korszakban élő ősember még igen közel állt a majomhoz agybéli képességek tekintetében, hiszen nem régen fejlődött ki abból. Ezzel szemben azt kell megállapítanunk, hogy az ősember éppoly értelmi képességekkel rendelkezett, mint a mai. Csak tudása nem volt. A mai ember készen veszi át azt, amit az emberiség évezredek alatt alkotott. Az ősembernek valóban mindent elölről kellett kezdenie. De a kőbalta kitalálásához^ kellett annyi zsenialitás, mint mondjuk a puskáéhoz. A fazék feltalálása igényelt olyan értelmet, mint a gőzgépé. S hogy rájött! arra, hogy a búzából kenyeret lehet készíteni, az éppoly nagyszerű dolog volt, mint például ma a penicillin feltalálása (ami egyébként a véletlen műve volt). S hogy e diluviális ősember mennyire ember, azt bizonyítja, hogy már ékesíti magát, és a barlanglakók már rajzolnak, sőt e korból már egy fütyülő is maradt ránk.

A fejlődés természetesen kezdetben igen lassú. Az emberiség fejlődését a zseniális emberek viszik ma is előre. S ha ma, amikor több mint kétezermillió ember nyüzsög a Föld hátán, körülnézünk, hogy ebből az iszonyú embertömegből hány viszi előre az emberiséget a fejlődés útján, bizony aránylag igen keveset találunk. Nos, a kőkorszakban nagyon kevés ember élt, így a zsenik még ritkábbak voltak közöttük. De voltak, mint ahogyan buták ma is vannak 100.000 éves fejlődés után is.

Ezek után visszakanyarodhatunk ismét a marxizmushoz. E rövid kitérésre csak azért volt szükség, hogy a marxizmus materialista felfogását természettudományos oldalról alátámasztani látszó darwini evolúciós elméletet is tisztán lássuk.

A marxizmus azt tanítja, hogy az emberek a termelés végett lépnek egymással viszonyba. És ahogyan a termelés módja változik fejlődik, ugyanúgy változik az emberek társas viszonya is. A társas viszony megváltozása pedig a szellemi élet, a politikai berendezkedés változásait okozza. Az igazi történettudománynak ennélfogva az anyagi javak termelésének történetével kell foglalkoznia, mert ez magyarázatot ad az egész történelemre.

A termelési viszonyt illetően a marxista felfogás öt fő típust különböztet meg. Ezek: az ősközösség, a rabszolgaság, a feudalizmus, a kapitalizmus és a szocializmus.

Az őstársadalomban a termelési eszközök közös tulajdont alkotnak. Nincs kizsákmányolás és nincsen osztály.

A rabszolgakorban földmívelés folyik és a termelőeszközök a rabszolgatartó tulajdonai. A vagyon kevesek kezére kerül. Az osztályharc megszületik.

A feudális korban a termelési eszközök a hűbérúr kezében vannak, de a termelők (a jobbágyok) is rendelkeznek némi tulajdonnal és némi joggal. E korban jelenik meg a gyáripar őse a manufactura.

A kapitalista rendben a termelési eszköz a kapitalistáé. A termelő (munkás) szabad, de kénytelen munkaerejét eladni a kapitalistának, ha nem akar éhenhalni. A szabadverseny következtében a gyengébb üzemek tönkremennek, felszívja őket a nagyobb. A tőke így mindig kevesebbek kezébe összpontosul. A többtermelés süllyeszti az árakat, azzal együtt a béreket, a munkásnak nincs vásárlóereje. Munkája ellenértékét amúgy sem kapja meg, mert a kapitalista kizsákmányolja. A kapitalisták és a munkásság összecsapása a proletárság osztályharca, amely kivívja a kapitalista rend minőségi megváltozását s minthogy e minőségi változás mindig gyorsan következik be, a kapitalista rendet megszüntető minőségi változás: a szocializmus forradalom útján jön létre.

Lássuk már most, mi igaz mind ebből.

Az őstársadalmak a történelem előtti idők társadalmai. írott emlék nem lévén, vajmi keveset tudunk róluk. Legtöbbje kezdetleges nomád életet élt, tehát nem is lehettek termelőeszközei sem magán, sem közös tulajdonban.

A földmívelő gazdálkodás jelentené a marxi felfogás szerint! azt a gazdasági fejlődést, amely társadalmi átalakulást, a rabszolga rendszert valósította meg.

Ezzel szemben a történelem azt tanúsítja, hogy éppen nem a' letelepült földműves népek voltak a hódító, más népeket leigázó népek, hanem a nomád, szabadmozgású és a tengerész népek. Az első nagyműveltségű nép, a szumir éppúgy nem ismerte a rabszolgaságot, mint Középamerika nagy népe, a maya. A harcos népek legtöbbször csak azért támadtak meg más népeket, országokat, hogy kirabolják, megsarcolják. Ritkábban történt meg, hogy a levert nép földjére betelepedtek, ottmaradtak és a meghódított népet arra használták fel, hogy tovább művelje földjét, de most már az ő hasznukra. így alakult meg például a spártai állam. De nem is kell ilyen messzire visszamennünk. A honfoglaló magyarság mint hódító, nemessé vált, s a földművelést a Kárpátmedencében talált és a bevándorló idegen népek végezték, ha nem is mint rabszolgák. A földműves munka ma is nehéz és évezredekkel ezelőtt még nehezebb volt. A hódító népek nem voltak hajlandók hozzáfogni.

A rabszolgaság intézményét tehát nem a földműves gazdálkodás teremtette meg, hanem a hatalomvágy és a kényelemszeretet. A rabszolgákra, mint munkaerőre nem is volt mindig szükség a rabszolgatartó államokban. A római birodalomban például rengeteg rabszolga dolgozott, míg Rómában egyre gyűlt össze a sok munkanélküli, kenyeret és cirkuszt követelve.

Tulajdonképpeni osztályharcról szó sem lehetett abban az időben. Az osztályharc folyamatos, állandó küzdelmet jelent, amelyet az elnyomottak vívnak az elnyomók ellen. De a rabszolgáknak nemhogy politikai, de még emberi jogaik sem voltak. Hogyan vívhattak volna osztályharcot. Csak azt tehették meg, hogy ha már nagyon elkeseredtek és akadt egy ügyes vezérük, akkor fellázadtak. Rövidebb-hosszabb ideig tartó harcok után leverték őket és a lázadást többnyire szörnyű kegyetlenséggel torolták meg. Itáliában a Spartacus lázadás leverése után 60.000 rabszolgát feszítettek keresztre, a szent római jog nevében.

A feudalizmus meg kiáltó cáfolat a marxi történelemszemléletre. A hűbériség kialakulásának idejében semmiféle változás termelésben nem volt. A földet ugyanúgy művelték, mint azelőtt, 2% árucsere módja sem változott meg. A feudális rendszert nem Gazdasági okok szülték, hanem a királyok hatalom biztosítási törekvése. Bizalmas embereiknek, családtagjaiknak hatalmas földeket adtak, hogy azok hűségét maguknak lekössék. A földet jobbágyok művelték és a föld jövedelméből a hűbérúr katonát volt köteles kiállítani. A feudalizmust tehát határozottan hatalompolitikai okok teremtették meg.

A jogtalan jobbágyság éppúgy nem vívhatott osztályharcot, mint azelőtt a rabszolgák, de a feudalizmus korában parasztlázadások festik véresre a történelmet.

A történelmi materializmus csupán a kapitalizmus korában látszik igaznak. Ez viszont érthető, mert épp a kapitalista rendszer megszületéséről alakította ki Marx az egész történelem szemléletét. Erről az egy esetről általánosított az egészre. Ebbe a hibába az új elméleteket felállító tudósok gyakran beleesnek. Freud minden emberi cselekvés mögött a szexuális ösztönt keresi, Adler viszont a hatalomvágyat.

A gőzgép feltalálása és a nagyfokú hitelélet megindulása lehetővé tette a gyáripar kialakulását és ezzel a kapitalista rendszer létrejöttét. Marx további következtetései csak részben valósultak meg és ami a legkülönösebb, épp a marxizmus ideológiáján felépülő szociáldemokrata pártok az okai nagy részben, hogy Marxnak nem lett igaza.

A tőkekoncentráció valóban jelentkezett. Franciaország egész gazdasági életét, hitelpolitikáját 200 család irányította. Az U.S. A.-ban a General Motors Co. trösztje több nagy autógyárat egyesített 1916-ban. A konszernek ugyancsak e tőkekoncentráció jellegzetes tünetei. Japánban a Mitsui és a Mitsubisi bankházak az ipar, a kereskedelem, a bányászat és a hitelélet terén egyaránt gazdasági diktátorok.

A tőkekoncentrációt viszont kiegyenlítik a kartellek és az ipar fejlődése. Az előbbi a szabadverseny kizárásával lehetetlenné teszi, hogy gyengébb cégek tönkremenjenek, az utóbbi pedig állandóan újabb tőkét hoz a termelésbe. Mióta Marx a tőkekoncentrációt kimondta, azóta született meg az egész óriási méretű elektromos ipar, a rádió, telefon és televíziós iparral, az egész motor, autó, repülőgépipar, a hadiiparnak újabb ágai, a film és általában a fotóipar, egy roppant arányú vegyészeti és gyógyszeripar stb. Az elnyomorodást pedig éppen a szakszervezetek és a munkáspolitikai pártok akadályozták meg s kezdetben jó ideig ezek mind marxisták voltak. Szervezkedésükkel, szrájkokkal, parlamenti harcokkal olyan eredményeket értek el, amelyek ha nem is elégítik ki a munkásságot, kétségtelenül megóvják az elnyomorodástól, és máris olyan életnívót biztosítottak számára, amilyenről 100 évvel ezelőtt álmodni sem mert. A szakszervezetek például Franciaországban amellett, hogy a sztrájkmozgalmakat állandóan folytatják, a fizetéses szabadságon kívül egy teljes havi u. n. tizenharmadik hónapi bérfizetést követelnek, továbbá a szokásos két hét helyett három heti kezdőfizetéses szabadságot, külön fizetett szabadságot házasodás, gyermekszületés, költözködés esetére stb. A forradalmi átalakulást és az azt követő proletár diktatúrát pedig a szociáldemokrata pártok elalkudták, szemben a kommunistákkal.

A forradalmat, amely Marx szerint elkerülhetetlen a nagy gazdasági átalakulásoknál, szintén nem találjuk meg ebben a vonatkozásban sehol. Sem a rabszolga, sem a feudális, sem a kapitálista korba való átmenetet nem kísérik forradalmak. A korai kapitalizmusban lejátszódó forradalmak nem a kapitalista rendszer megszületéséért törnek ki, hanem részben a feudális, részben a| kapitalista elnyomás miatt. Közép- és Délkelet-Európában pedig nacionalista jellegűek.

A szocialista rendszernek, mintegy merőben új társadalmi berendezkedésnek a szükségszerűségével, szintén eltér Marx a hegeli dialektikától. Hegelnél szintézisben oldódnak fel az ellentétek, - Marxnál a régi teljesen megsemmisül és merőben másnak adja át a helyét.

Hamar most a Marxtól gazdasági felépítménynek nevezett államforma, kultúra változásait vesszük szemügyre a gazdasági rendszerek változásaival kapcsolatban, azt kell látnunk, hogy vagy semmi, vagy igen kevés kapcsolat van köztük.

Az írásos és építőkultúra kétségtelenül a már földművelést űző, tehát megtelepedett népeknél kezdődik. Az ok azonban nem a földművelés, tehát az új termelési forma, hanem a megtelepülés, mert tudományt kifejleszteni és művelni, épületeket emelni dolgok természeténél fogva örökös mozgásban lévő nomád népek nem képesek, hanem csak a megtelepültek. A rabszolga-intézménynek meg éppen semmi köze az ókori műveltségek létrejöttéhez.

A feudális korban nagy művelődési átalakulás kezdődik. A szerelem halhatatlanítása, a lovagi becsület fogalma, a vallásos rajongás mind e kor szülötte és új fejezetet nyit a társadalmi életben és a művészetekben. De ahogyan a feudalista rendszer megszületésének nincs semmi köze a gazdasági változásokhoz, úgy nincsen ennek az új szellemű kultúrának sem. A keresztény szellem és az ezt megvalósító lovagrend a megteremtője a feudális kor új műveltségnek időbelileg is legalább 200 esztendő választja el a hűbéri intézmény elindulásától: a frank birodalom alapításától. Az egyidejűség amúgy sem jelent feltétlenül okozati összefüggést. A feudális-korabeli kultúra hatalmas átalakuláson megy keresztül az újkor kezdetén a XVI. században. A feudalizmust felváltó kapitalizmus eredete a XVIII. század végére nyúlik s a XIX. századbeli nagy műveltségi fejlődés, bár egybeesik a gazdasági átalakulásokkal, nem eredője annak. Ezt a jellegzetes új kultúrát a liberalizmus szelleme teremti meg. A liberalizmus szülői pedig a felvilágosodás írói. Ez a felvilágosodás teszi lehetővé a jobbágyság megszüntetésével a kapitalista gyáripari fejlődést, tehát világos, hogy a szellemi változás megelőzte a gazdasági átalakulást és nem abból született. Sőt minden gazdasági, termelési változás oka a teremtő szellem.

Az államformák változása minden marxi gazdálkodási típuskorban fellép. Az ókorban éppúgy megtaláljuk a demokráciát, a királyságot, köztársaságot, császárságot, arisztokratikus rendszert, mint más korokban, mint napjainkban is.

A nagy világvallásoknak kultúrateremtő és alakító szerepe világos kell hogy legyen mindenki előtt. Azokat sem gazdasági okok, hanem egy-egy nagy prófétai lélek alkotta meg. A kultúra általában véve állandóan fejlődő, gyarapodó szellemi vagyona az emberiségnek, amelyet gazdasági erők befolyásolhatnak, de nem teremthetnek és nem alakíthatnak ki.

Egybevéve az eddig elmondottakat megállapíthatjuk, ha Marx történelmi materializmusa helytelen, mert a szellemet, a világteremtő erőt nem lehet letagadni, másodszor, mert a történelmet a hatalmi és uralkodási vágy, a kényelemszeretet, nagy eszmeáramlatok, kultúrkörök érintkezése sokkal inkább irányítják, mint gazdasági erők.

Amikor a proletárok forradalma megdönti a kapitalista rendet, akkor születik meg a szocialista rend. S a szocializmus nem ismer magántulajdont, ennélfogva nem lehet kizsákmányolás, a társadalom nem oszlik többé kizsákmányolókra és kizsákmányoltakra, így létrejön az osztálynélküli társadalom.
 
 
0 komment , kategória:  Koós Kálmán -Voltunk, vagyunk1  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.08 2018. Szeptember 2018.10
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 784
  • e Hét: 5050
  • e Hónap: 18327
  • e Év: 338359
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.