Regisztráció  Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Magyarság,mint faj és nemzet9
  2010-12-05 17:58:34, vasárnap
 
 
Csuray Károly: A magyarság, mint faj és nemzet IX. rész - Vége.

A honfoglalás után.

Annak, hogy Lebediában nem állapodott meg az útnak indult magyarság, okait érintettük. Mindenekelőtt a kazárság amennyire szeretettel fogadta az újonnan fellépett, majd a monarchia alakításával az utolsó szkítha hegemóniát átvett testvérnépet, a maga kereskedelmi érdekeinek védelmében kezdett tartani attól. Hiszen máris jelentős versenyt támasztottak.

Gurdézi feljegyzi rólunk, hogy a szlávok felett fennhatóságot gyakorolnak, őket rabszolgáiknak tartják.« Ez a fennhatóság nyilvánvalóan adóztatás, főleg prémszolgáltatás, illetve szedés. Számos adat szól a magyarok nagymennyiségű prémjéről, prémes ruházkodásukról, sőt e hazában is a szlávok adója volt a nyestalia. (V. ö. Szlavónia címere). Ennek feles mennyiségével és iparcikkeivel, stb. kereskedtek. Említik fő kereskedelmi piacukat is, Kercs-et.

Érthető tehát, ha a kazárságnak nem tetszett az erős és hasonlóan kulturált szkítha testvér szomszédi megtelepedése és felhívták figyelmüket az atillai másik örökségre. Feltehető, hogy az ezt jól ismerő kabarok is ösztönözték őket. Magának a magyarságnak is kívánatosabb lehetett ez a föld, mely a köztudat képzeletében régen élt.

Anonymus aki a maga közelebbeső idejében jobban ismerhette népét, de korának talán legműveltebb férfia is volt, az akkori divatos geneologiai leszármaztatással előadja, hogy a magyarok Schythiából jöttek, melynek első királya Japhet fia Magóg, s ennek véréből származtak egyenes vonalon Atilla és Árpád, hogy Árpád maga hivatkozik arra, hogy Atillától származik, továbbá., hogy: a magyarok nagy vitéz és hadiküzdelmekben nagy hatalmas nemzete eredetét a szkítha nemzettől vette, mely tulajdon maga nevén Dentumogernek neveznek hogy 819-ben Dentumogerben Ugek, Scythiának igen nemes vezére nőül véve Eunedubelian vezér leányát Emesut stb. mind az idevonatkozó hagyományok és hangulatok feljegyzései!

A Nemzeti Krónika 50 -60 évvel később az ennek alapján készült Képes Krónika vagy Márk Krónikája, majd jóval utánuk Székely István (1559.) és Heltai Gáspár elfogadják és ismétlik Névtelen ezen s többi idetartozó adatait, nevezetesen Chaba (Tsaba) Atillafi testamentumát, Enodbilia (Enodbil, Eleud felesége álmát), az ezt fehér sas képében teherbeejtő és vezérlő Turul madarat, stb.

Nyilvánvaló tehát annyi, hogy a nemzet tudatában is megvolt és vággyá érett az atillai örökség elfoglalása.

Grexa Gyula (A Csaba monda és a székely hunhagyomány) kutatásai alapján bizonyítja, hogy a hun magyar mondakör naiv eposznak maradványai, az őshazában is megvoltak, sőt Nagy Géza úgy véli, hogy a nagyszentmiklósi leleten a Hébe míthoszának tartott jelenet éppen Emese álma.

A mi mondáink alapját jelentik a Niebelungen-Sagenak, de viszont a germán hagyományokból a Dula, Belár neveket, az Isten kardját és a Csaba mondát megfejteni nem lehet.

Teljesen érthető, ha Oláh Miklós és Verancsics következtetéseikben a székelyek hun származását egyedül azon az alapon elhiszik, mert azok maguk annyira hiszik. Maga a Csaba-monda egyébként a mátraalja-i (kabar-palóc) népnek is hagyománya s mondhatjuk, hogy az egész szkítha népségnek mondája volt.

A magyarok továbbindulásának okai.

A történelem, mint szellemtudomány, a természettudományi segédtudományok oksorozatát, a célok, eszközcélok és eszközök összefüggésébe hozza.

A kezdeti célképzet, a megvalósulás útján felbukkanó akaratokkal találkozik s a megindult törekvés a cél felé, ezeket is annak szempontjából alakítja. Így a végső cél más lehet, mint a kezdeti. Wundt ezen okoskodása jól illik ide is.

Lebediában szinte ugyanazon körülmények között találta magát a magyarság, mint amelyek miatt őshazájából kiindult. A testvér és hatalmas állami szervezettel bíró kazárnéppel bonyodalmakba keveredni nem akarhatott. Ezeket is fenyegette már a norman, illetve norman roszok után orosznak kialakuló szlávság. Területükre áhítozott a bessenyő és a kun, akik utánuk, az orosz évkönyvek szerint 915-ben, ott meg is maradtak.

Az orosz évkönyvek szerint Rurik fia, Oleg alatt vonultak el Kiev alól. Ennek utóda Igor alatt jelentek meg csak, elhagyott területükön a bessenyők.

Előttük volt a Kárpátokon-túli haza, idevezérelte őket a mondáikban is megnyilatkozott vágy. Tudatos útjuk végcél ez lett!

Útnak indultak tehát a Kárpátok északi és déli szorosai felé, Vereckén, az Olt, Maros, Cserna és Temes útjain Magyarországba. A vállalkozással, talán a fejedelemválasztással is, eqyetnemértő része a nemzetnek, a sabartoeasphaloi visszatértek az őshazába.

Itt és ekkor következett be az a tény, amelyet Hóman Bálint említ a szabirokról, mint akik az V. század derekán a Kaukázus felett szétbomlanak, egyrészük Arméniába vándorol, másrészük az onugorokkal egyesül, természetesen: mutatis mutandis!

Ugyanennyi lehetett az ősi királyi szkítháknak, a kabaroknak a csatlakozása. De kétségtelen, hogy már ekkor csatlakoztak bessenyők, kunok, normanok is (v. .ö. Paulsen Péter: A magyarországi wiking leletek.)

A kazár birodalom és nép ezredévei után most már végleg elbukik. Elvesztek az indoszkíthák, a pártusok, az őshazába visszatért magyarok. A bessenyők és kunok nagyobbik része szintén és elmerültek a bolgár hunok.

Aki velünk jött, csak az maradt meg, faji, népi mivoltában épen, de tőlünk mégsem különbözőleg, mert szkítha fajunknak s különösen az e földön előttünk volt hegemóniáknak történelmi örökösei, mindenben egyenes folytatói mi: magyarok vagyunk.

A magyarság ezen faji mibenléte a nyelvjárások, népművészetek és más sajátosságaink magyarázója, sajnos, jórészben ez az egyke kóroktana is.

Amint ugyanis általában az arisztokrata család időben a kihalás útján halad, akként a korának kultúrájába beérkezett nemzet is. Annál talán 2 -3 század, ennél ugyanannyi ezerév lehet az időtartam. A természetes biológiai elhalás folyamata ez, amelyet azonban kedvező körülmények megakaszthatnak.

Bizonyítjuk, hogy a magyar fogalom, amely politikailag és a köztudatban egységes nemzetet népet jelent, lényegileg népcsalád. Fajunknak azon népeit foglalja össze, amelyek az azonos szellemi jegyeket is megtartották. Úgyde a hun ág népei, a keleti hun, kun és bessenyő, a nyugati hun, fekete és fehér hun (székely és avar), továbbá a palóc, különböző időkben sokkal hamarabb jutottak el a nemzetfokozathoz, a hegemóniához, koruk szellemi, gazdasági és politikai kultúrájának teljességéhez, mint a legfiatalabb magyar. Onnan számít koruk, ezért öregebbek. Az avarok-nak nevezett hunok fehér jelzőe már korukban rendjeik (kereskedő, iparos stb.) magasabb kultúráját jelölte meg. Az egykés vidékek népanyaga a Dunántúl pl. jórészben az ő maradéktik.

Mindez természetesen nem vonatkozik a városi egykére, amelyek főoka inkább gazdasági.

A honfoglaló magyarság száma.

A honfoglaló nemzet számbeli nagyságára vonatkozó adatok egymástól eltérők és ellentmondók. Ha figyelembe vesszük, hogy a törzsek hadászati egységeket is jelentettek, s a hun, avar és bulgár törzsek győrök fejszámát egyezően 30.000 harcosra tették a fennmaradt adatok, ezt a számot kell a magyarságnál is feltételezni. Viszont egy Lebediában 840-ben járt kereskedő állítása szerint egy törzsfő 20.000 emberrel ment a harcba. (Karácsonyi János.) A harcosok száma tehát 200 -250 ezer lehetett, a családtagokon kívül. Számnak is hatalmas ez abban a korban.

Volt időszak, hogy egyszerre három seregük is indult kalandra, az egyik a Rheimson túlra is eljutott. Henrikkel szemben csatát veszítve 36.000 halottjuk maradt ott. Hadiművészetükön felül tehát korszaknyi hatalmas számerejük is volt.

Ha nem tesszük is magunkévá Anonymus térképét az országnak honfoglaláskori helyzetéről s következőleg hogy külön-külön seregekkel verik le Czobort, Zalánt, Szvatoplukot és Gládot, tartják ostrom alatt Mén Marótól, Munkács, Szabolcs és Csongrád váraiban őrségeket hagynak, s a kalandozásokra is van erejük, bizonyos annyi, hogy egyszerre többfelé harcolnak és folytatják a megszállást, tehát maga harcos népük nagy volt.

A Névtelen előadásával szemben valószínűbb azon feltevés, hogy a honfoglalók először Pannóniát szállták meg és innen fordultak északnak és keletnek, úgy hogy csak 950 körül vették birtokba az egész hazát. (Const. Porph.) Ez a megszállás pedig nem volt véres hadjáratok eredménye, hiszen az ország lakossága gyér, túlnyomó részében pedig a hódító magyarral egyfajta és egynyelvű volt.

A Dunavidék volt a bajáni hunságnak is letelepülési góca, s azok nemzeti létük megszűnte után is földjükön maradtak. A történelem is, csaknem a magyarok bejöveteléig feljegyezte még tényeiket és népi életüket itt eddig élték. Bizonyos, hogy örömmel fogadták a hódítókat és fajuk új állami szervezetébe készségesen illeszkedtek bele, az új nemzetben való feloldódásuk szinte természetes volt. Ez a hunság pedig akkor is a Dunántúlnak túlnyomó lakossága volt. Előtte való régibb népe ennek a területnek nem volt, hiszen láttuk, hogy a longobard kiürítés szószerinti és ennek a fogalomnak legtökéletesebbje volt. Csak a frank győzelem után telepedtek közéjük frankok és gallok, de éppen abból, hogy ezek települési helyeinek ezek nevével ők adtak elnevezést, a település kivételessége tűnik ki. (Pl. A Gál, Gaál, az avarosan elhúzott gall szó egyéni és helynevekben: Igal, Gálosfa, Szentesgálos, Gőrös (Győrös)-gál, stb. Bécs, Pécs (Biecs, Piecs) csakúgy mint Tokaj az ő alapításaik voltak. A göcsejiek, csakúgy, mint az elszlávosodott hiencek (henc) az ő utódaik.

Dr. Bartucz Lajos Göcsej és Heteés népének anthropológiájáról írott értekezésében foglalkozik utóbbiakkal.

Elszigetelt tisztább típusnak találja őket s megemlíti, hogy sokan hun, vagy avarhun, mások honfoglaláskori tiszta magyarokat látnak bennük. Nyelvileg és ethnográfiailag egységesek, bár somatológiailag nem ennyire. Az uralkodó színárnyalat a gesztenyebarna. Az eddigi mérési eredmények szerint középmagasak, 4/5 részük rövidfejű. Átlagban a székelyekével egyezőek somatologiai adataik.

Nyelvjárásuk rokon a palócéval, lényegében ugyanaz a lágy, primitív ősi nyelv.

Az ország népének fajazonosságát bizonyítja azon történeti adatból levonható következtetés is, hogy a magyarság aránylag kevés nővel és gyermekkel érkezett e hazába. Etelközben ugyanis az elkalandozott seregek miatt gyengén megvédett asszony és gyerekhad jórészét elhurcolták a bolgárok. Részükre ez olyan vérerő gyarapodás volt, amely faji különbözőségüket jóidőre fenntartatta. Viszont e rettenetes katasztrófa céltudatos útjának befejezésére bírta a magyarságot.

A kenézlői feltárt sírban alig van asszony és gyerek. A harcosok nagy száma alakított tehát a rokonnépek lányaival családot itt. Ez egyrészt ismét egyik magyarázata a bámulatos gyorsan bekövetkezett harmóniának, másrészt a nyelvegységnek. Mert ha az asszonyok idegennyelvűek lettek volna, reánk is a bolgárok sorsa, a faji beolvadás következett volna be, vagy új idióma alakulása, (v. ö. a szkítha-szarmata keveredés emlékét) esetleg átmenetileg az asszonyok különbeszédére kedvező kimenetelű időleges kétnyelvűség, amelynek nem egy példája ismeretes.

A Dunántúlon szlávok nem, vagy csak elvétve laktak, viszont az egykor avar hódoltságban élt északmagyarországi szlávság már akkortól simult a szkíthafajtájú foglalókhoz. Ezek nyelve is, elsősorban vette és alakította át a szkítha szavakat. Még olyan helynevek mint Poprád vagy Tábor is avar eredetű szavak, (Melich János)., a szóvándorlás és szóvisszavétel számos más példáján kívül. E szlávokra tehát már a bajáni hunság rányomta a maga szellemi bélyegét.

De nem volt az Alföldön sem bolgár állam. Zalán, vagy másnevű úr uralkodhatott ott, de ez tényező és bolgár nép nem volt. Kovrát után egyrészük a Volgához, másik Aszparuchhal Moesiába ment. Letelepedtek, keresztények lettek, ottmaradtak. Az Alföldet ritkásan meglakott fehérhun maradványokat, velük összetéveszteni könnyen lehetett, mert akkor, még azokon is kiüthetett hunivadék voltuk.

Faji egység. Nyelvi egység.

Ugyanez áll az ország keleti részére. A kazároknak már, az oláhoknak még nyomuk sem volt, de bizonyos az, hogy az atillai hunság maradékai a székelyek, helyükön voltak.

A Csallóköztől a Bárcaságig az egész országot egyetlen fajú és nyelvű nép lakta tehát már közvetlenül a honfoglalás után. Az északi tótság kivételével tiszta szkítha nép, túlnyomó részében az újonnan bejölt magyar. Innen a magyar nyelvnek példátlan egysége akkor és ma, akár pl. a német, akár a szláv nyelvhez hasonlítva. Maga a magyar nyelv alapjában akkor is ugyanaz a nyelv volt, mint ma, talán akkor tisztább, elvont fogalmakban bővelkedőbb, szókincsében gazdagabb, amint megállapítja ezt irodalomtörténetében Toldy Ferenc, indokolván azzal, hogy a magyar egy rég letűnt nagy műveltség emlékeit hozta magával. A rosszul leirt és hibásan hangzó Halotti Beszédet ma is ki nem értené meg?

A palóc, székely, vagy többi szkítha maradék az új nemzet fajtáját nem ronthatta meg, nyelvük is az volt, ami ma, akkor sem volt tájszólásnál több. Egységes lévén az alap és Wundt nyelvtörvényei szerint a kultúra és a természet feltételei egységes hatást gyakorolván egységes volt a fejlődésük is a szóalkotásban, syntaxisban, a nyelv egész organikus fejlődésében.

Az egységes nyelvben pedig az egységes nemzetnek egy lelke és szigorú lélektani törvények nyelvi formában, nyilatkoznak meg.

Szinte felesleges már a külföldi, főleg osztrák tudósok tanúságaira is hivatkozni, hogy a honfoglaláskor az ország ritka népességű volt s az a népesség is túlnyomóan avar maradvány. Az itt bizonyított tény is cáfolata az onugur legyőzetésnek, bessenyő kiűzetésnek. Mert ha különösen vitéz ugyan, de kisszámú nép lettünk volna, nem lakhattuk volna be ezt az országot. Ha pedig itt idegen népek laktak volna s nem lett volna a tetejétől az alapjáig magyar fajú és nyelvű a lakosság, a letelepedett felső hódító réteg a bolgárság példája szerint az alsó, nagyobb réteg ethnográfiáját vette volna át, még különb hadi, gazdasági, stb. kultúránk mellett is.

Fajilag is egységes volt tehát az ország lakossága, a magyarság, régmúltjában, a honfoglaláskor, és ma is az. Faji meghatározásában azonban elsősorban a lelki jegyek az iránytadók és csak másodsorban a testiek. Nem mellőzhetők el azonban utóbbiak sem, és elismerés illesse azokat, akik ezeket kutatják és ezeket vizsgálva indulnak múltunkba.

Herman Ottót idézzük itt: A magyar faj és típus kérdése nehéz probléma; úgy meredezik előttünk, mint egy közhit szerint megmászhatatlan szikla, melynek csúcsán a megfejtés aranyvirága nyílik.Ne csak egy oldalon próbálkozzunk, minél több ösvényt találunk... annál jobban támogatják egymást a más úton törekvők is. (Budapesti Szemle, 190. 318. sz.)

Valóban a két testvértudomány, az archeológia és az anthropológia, a test és a szellem emlékeinek kutatása, a nyelvészettel egyenlő rangú pillére a történetírásnak, eredményeiket ez ma már nem nélkülözheti. Sajnos a magyar anthropologiai kutatások eredménye még kevés és messze vagyunk az új Németország azon generális intézkedésétől, amely az egész nép embertani leírását, felmérését, a koponyaadatok egybevetését, tehát teljes somatologiai megállapításait fogja rövidesen eredményezni.

Még kevesebb reményünk lehet arra, hogy őseink honfoglaláskori anthropologiáját leletekből megismerhessük, jóllehet a a benepusztai lelet, a pilini sírmező és a verebi és nagyteremiai sírok feltárása óta (Pulszky Ferenc: a Magyar pogány sírleletek) és újabban különösen Bartucz Lajos dr. munkálkodása értékes anyagot eredményezett. Mindez azonban szabályok felállításához kevés, eltekintve attól, hogy a talált testereklyék nőkéi és gyermekeké, mert a harcosok túlnyomó részben idegenben estek el.

A magyarság somatologiai meghatározásában egyetlen vitatlan szabály a kerekfejűség. A típust meghatározó többi velükszületett öröklődés testi jegynek ezzel való további csoportosítása, a szellemi jegyek alapján egységes népben további típusbeli alosztályokat jelentenének.

Török Aurél idevonatkozólag helyesen világosit fel, azt mondván, hogy a természetben (anthropologiai) tiszta fajták nem is léteznek, csak variációk. Ezeket adja a változásoknak szakadatlan sora, amelynek sem kezdetét, sem tagjainak szakadatlan egymásutánját, sem a végét nem ismerjük. Mi mondja e sorozaton belül csakis az egymástól távolabb eső tagokat tudtuk eddigelé úgy-ahogy megkülönböztetni, amelyek között legott annyiféle átmenet mutatkozik, hogy meghatározásuk ennyiben is csak durva lehet. Így a dolicho, meso-cephal, ortognath stb. kategóriák értékéről!

Típust alkotó tényezők tehát a természetes fejlődés, másrészt a keveredés állandóan ható erői.

A magyarság, sőt az egész szkítha népcsalád soha nem került olyan körülmények közé, hogy bennük a beltenyésztettség kialakulhatott volna. A szkítha népeknek lényege és rendeltetése volt, hogy megteremtsék és elhintsék a kultúrát a többiek között és az »Isten ostoraiként« neveljék és fegyelmezzék azokat

Nagy területeken és végtelen időkön keresztül a szkítha népek szorosan egymáshoz tartoznak, politikailag szinte egyik nemzi a másikat. A ki-kialakulóban maradt rasszok így mégis ugyanazon népet jelentik s ha az egyedek anthropologiailag egymástól különbözőek is, mégis egyformán gyökeres testecskéi ugyanazon népnek. Keveredésük, visszakeveredésük következtében esetleg ismét újabb variáció indul, vagy az új generáció az ősökre üt vissza, s így szellemi jegyeik állandósága mellett az átmenetek egybefolyó határaival képződött anthropologiai mozaik alakult.

Erre a konklúzióra jut Bartucz Lajos dr. is, az alföldi magyarsággal, különösképpen a 99%-ban magyar Csongrád népével foglalkozva, amidőn azt mondja: »Az egyes vidékek egymástól való különbözőségét tulajdonképpen nem a típusok jellegzetes sajátságainak eltérése okozza, hanem ugyanazon alkatelemeknek különböző fokban való keveredése.« Az eddig egységesnek hitt típusok, palóc, matyó, kun, jász, székely, mind több típus keveredése. Egy-két, vagy több elem a sok somatologiai jegy közül nagyobb vagy kisebb fokban van meg bennük.

A szkítha fogalom lényege szerint éppen ez a természetes, kell, hogy ez náluk úgy is legyen. Nézzük meg a dolgot közelebbről!

A kabar, amíg királyi szkíthából palóc lett, a hadakozás örök mozgásában élt. Nevei is: kalandozók, kóborok. Történetük során a kimmeriek, a félig szkítha, félig szarmata jászok, úgylehet ugyanilyen alánok és roxalánok, a fekete és fehér hunok és bulgárok, a kazárok, végül a magyarok, valamennyi más, de mégis ugyanazon fajú szkítha nép között, ezek államainak és időleges szervezeteinek kötelékében, a beltenyésztést teljesen lehetetlenné tevő körülmények között lehettek volna-e mások?... A természetes fejlődéstől eltekintve, mindenikkel kisebb-nagyobb fokú keveredésük volt, ami mindenkor a típusképződés kezdete.

A fekete hun harcos, a fehér hun polgári nép volt! Ismét releváns életmódbeli differencia!

Az avarság fekete harcosai, a pártusok, visszaszivárogtak a kivándorlásukkor még fehér, azaz békés foglalkozású anyanépükhöz, ekkori nevükön már magyarokhoz. Honfoglalásukkor ezekhez csatlakozott a kabar és mai földünkön ismét újabb variálódás indult.

Mindezen természetes és folyamatos keveredésben a variálódó testi jegyek, úgy lehet mondani, hogy a szkítha faj testi részének szerkezeti tényezői voltak.

Az u. n. avarság-ra rétegeződött kevés idegen sem volt ezektől anthropológiailag idegen, bár nagy idő választotta el őket az etruszk-rhaetus származású délnémetektől és a kimber-alán vérhatás alatt rövidfejűekké lett gál-októl. A délnémetség és délszlávság (horvátok) egyrészét pedig éppen ők telitették újra szkíthavérrel, hazájuk egy része is Ausztria lévén.

Végeredményben legalább is a szkítha népekre azt kell mondanunk, hogy a típusok, vérségileg összetartozó népekben a testi sajátságoknak természetes fejlődés, keveredés és visszakeveredés okozta különböző fokban való megjelenései.

A törökösség oka.

Meg kell azonban állapítani egy idegen és alsóbbrendű fajnak népünkbe történt beszivárgását és ennek még ma is kimutatható anthropologiai visszaütéseit. Ez a mongol-török faj. Ezek a nyomok a nyelvi nyomokkal együtt volnának a török származás hamis elméletének bizonyítékai.

A magyarság hun örökségének passzívumai ezek.

Helyesen látja Méhely a hunok bukásának főokát abban, hogy szövetségeseiket befogadták »hunnak«. Az atillai hunokról mondja ezt, akiknek ezt a szokását jól ismerjük a történelemből. De ezek a befogadottak legalább fehérek voltak!

Németh Gyula idézi a kínai évkönyvekből: »Azután meghóditotta (t. i. a keleti hun király) Lo-laut, O-sunt és Ho-k'-ut-ot, 26 mellette levő birodalommal; ezáltal mindezeket hunokká tette. Mint a nyugatiak, ugyanúgy befogadták tehát hunnak a keleti hunok is szövetségeseiket, de ezek már mongol-törökök voltak!

A keleti hunok nagyobb része, az indo-szkíthák amennyiben nem lettek árulóik és nem vonultak ki közülük ezeket a befogadott és felnevelt török népeket magukkal vagy magukban vitték Indiába, de a keleti hunság bessenyő nevű része azoknak testi és nyelvi nyomait, jelentőségének csekély mértékéhez képest ugyan, de átadta a magyarságnak. Ez a folyamat már az őshazában megkezdődhetett, az ott való érintkezés és beszivárgás útján. A testvér szkítha keleti hun népbe olvadt törökség nyomait ezért találhatjuk meg egyes honfoglaláskori magyar testereklyében amennyiben az illető nem volt éppen bessenyő és még ma is élő magyarokban.

Nyilvánvaló, hogy a sárga vagy fekete faj testjegyei a fehérénél több öröklési egységet jelentenek és feltehető, hogy keveredés esetén a somatologiai jegyek visszaütése a beltenyésztettséggel egyenes arányban áll.

Így értelmezhető pl. Bartucz megállapítása a matyókról, hogy sok közülük a mongolos. Ha t. i. maguk a matyók nem is bessenyők, de ezek szomszédságukban települtek, már pedig a bessenyő nép egyedei között voltak ennek a típusnak a bacillushordozói

Így lehetnek aztán a honfoglalás testemlékei között a kaukázusi rövidfejű fehér (keletbalti stb.) típusok között mongolosak is. Teljesen alaptalan játék volna azonban idevonatkozóan minden mennyiségű meghatározás, mert, hogy azt mondhassuk ezekre, hogy sok, egyéb tényezők mellett ismerni kellene az egészet és az arányt.

Az írott történelem nem segít itt. Jordanes és Marcellinus leírásai a hunokról, amennyiben nem csupán a hosszúfejű emberrel való összehasonlítás érzékeltetései, csupán gonosz gyűlölködő karikatúrák, a valószínűleg már ismert mongol típus alapján. Különben is ezek okaira és értékére az előzőkben már rámutattunk.

Az Árpád-típus.

Ismerjük azonban az Árpádok családjának testi jegyeit. Nem azért jelent ez sokat, mintha a régiek szokásos geneologiai leszármaztatásai szerint visszafelé akarnánk ebből következtetést levonni, de mert bizonyos, hogy bennük a leggondosabban kiválasztva, fajuk testi képének fogalma és szépségideálja testesült meg. Tehát ha közünk volna a mongol-törökséghez, ha ennek valamely törzse, vagy szervezete állt volna élére a meghódított magyarságnak, úgy az lett volna a nemzet arisztokráciája, dinasztiája és annak a fajnak tisztán megőrzött típusa mutatkoznék bennük.

Holott Anonymus ilyen képet fest Árpád atyjáról: Vala pedig Álmos arcára ékes, de barna, fekete szemei valának, de nagyok; termete magas, karcsú, kezei izmosak, ujjai hosszúak. Maga pedig Álmos kegyes, jóindulatú, bőkezű, bölcs, jó katona volt, vidám ajándékozója mindazoknak, akik Schythiában az idétt valának vitézek.

Bizonyos, hogy a Névtelen Álmos képének megfestésében nem tartotta szem előtt a fontos anthropologiai jegyeket és terminus technikusokat, sőt általában, mintha a lelki jegyek felsorolásán lenne a súly. »Ékes« arca, »nagy« szeme, »magas-karcsú« termete azonban nem a mongol típus kritériumai. De ismerjük egy másik Álmosnak a leírását is, IV. Béla öccsét. Szép, hatalmas termetű férfiú ő, aki megvetéssel harcol az undorítóan rút törökök ellen a tatárjáráskor

Ismerjük Szent László képét aki fejjel magasb' mindenkinél és szabályos, nemes ábrázatát Szent Istvánnak. Mindezen adatok merőben ellentétesek az alacsony, ferdeszemű, szakálltalan és más mongol fajjegyekkel éktelen török típussal, holott a legelőkelőbb család nyilván a legkitenyésztettebb és a primitív faj átütő ereje nyilván a legmaradandóbb!

Ez az egyetlen magyar család egymagában értékes megcáfolója a könnyelmű és alaptalan theóriának és bizonyítja a szkítha faj és a magyarság faji testi mibenlétét.

De a fenti adatok nem csupán a krónikák kétségbevonható állításai és a rövidfejű dunamenti népek szépségideáljának, a szkítha harcosnak, a »turáni lovasnak« eszményítései, hanem azokkal egyezően állapította meg az Árpádok családi testi jegyeit a modem tudomány is.

Török Aurél (Jelentés III. Béla és neje testereklyéiről) csak III. Béla koponyáját 44 oldalon írja le, vizsgálatai tehát a legalaposabbak. Megállapítja, hogy hosszúkás arcú és mérsékelt gömbölyű koponyájú vala. Ezt a típust mondja finn-ugorok és török-tatárok között felfedezni hiába próbálta. Az előbbivel egyezően állapítja meg a Szent László hermáján lévő típust. Tanulmányának eredményeként hajlandó az egységes Árpád-típust megállapítani. Mindenesetre tény, hogy a kaukázusi rövidfejű fehér emberfaj, dinárinak elnevezett típusának kiválóan szép egyedei voltak.

De a többi magyar is megőrizte vérének tisztaságát, ami ugyan nem érintette a típusok keveredésének folyamatát.

Azt kell mondanunk végül is, hogy a szkíthaság egyetlen népe sem lett teljesen kitenyésztett típus soha. Az anthropológiai jegyek a szellemi, jegyek mögött maradtak végig. A testi jegyek az egyes népeknél fokozatbeli különbségekben mutatkoztak meg, valamint az egyes népeken, pl. a magyarságon belül is. Áll ez a honfoglalás idejére és a mára egyaránt, a magyar faj lényegében ma sem más, mint a honfoglaláskor.

A betelepülések hatása.

Vizsgálnunk kell mégis ezt a kérdést közelebbről azon következmények miatt, amelyeket a tatárjárásig, sőt a török hódoltságig színtiszta bár megfogyatkozott magyarság közé történt telepítések okoztak.

Ezek a telepítések a magyarság faji egységét alig érintették, s a földrajzi és történelmi kedvezőtlen helyzet dacára a magyarság fajképe még a pusztán testi jegyeket tekintve is alig változott.

Mindenekelőtt azért nem, mert általánosságban ezeket a betelepítetteket a magyarság nem olvasztotta be!

A régi két nép, a tót és a horvát, a magyarral szemben döntően súlyos nyereséget ért el. Ezek vére apai ágon már akkortól jelentősen hun, amikor azok az avarokkal bejöttek Középeurópába, ezeknek a galíciai Biecs, az osztrák Biécs és Dalmácia közötti birodalmába. A magyarság maga, népi mivoltukban, érintetlenül hagyta a török időkig őket, azután viszont pl. az északra húzódott magyarság jelentős részében nem tért vissza, hanem tóttá lett. Ha visszajött is, rajtuk maradt, hogy hogy Tóth, mint pl. a városi polgárrá lett nemesen, hogy Szabó, ha ugyan egyenesen névidegenítés nem történt!

A tótságnak az Alföldre telepített szórványa tót ma is, még az a község is, amelyik Petőfit adta a világnak!

Természetesen ez az általánosság, de az általános a szabály. Ahol látszólag nyertünk egyéneket ott is nagyon számolni kell.

A magyarságnak, amelynek nemzet-személyében a maradék szkítha faj került, a gyűlölködő, a vele ellenséges fajoknak, az árjának s a mongol-töröknek az üllője-kalapácsa közé, az állandó harcban elestek a fiai és így a vérségileg, tehát fajilag is közelálló, lelkileg többé-kevésbé már is azonosult idegenek pályázhattak az elesett ifjak el nem jegyzett menyasszonyainak kezére. Teljesen áthasonított sejtek ezek. Ha apáikban még nem is »született« magyarok, de ivadékaik már nem csupán szívük szerint ezek.

Így van a horváttal is, akiknek mai hazáját az elveszett helyett földünkből hasítottuk ki. Megkapták azt régi magyar népével együtt, amely ma horvát. Nem is beszélve ismét csak arról, hogy a horvát és szerb közötti testi különbözőség (és különbség) éppen azon alapszik, hogy előbbiek a bajáni hunságnak éppen legjobban meglakott földjein ezekkel együtt vegyültek el.

A fehér hunság itteni emberanyaga a horvát népbe olvadt. Átvették ezek azoknak úgylátszik egyes intézményeit is. A bán szó és méltóság határozottan ősi szkítha szó, náluk talán a fehér hun Baján-t jelenti és egyetlen más szláv népben sem ismeretes. A horvát nemzet jelleme, rendeltetésének hite: a Kelet ellen Nyugatért a testi és szellemi jegyekben való sok más azonossága velünk ezzel magyarázhatók.

Akiket belőlük visszakaptunk, azok őseikben a mieink voltak! Za dravec za gora - azaz innen mentek oda, szkítha fajuknak élő nemzete vonta magához vissza! Szerb, ilyen nincs! Nagyon kell keresni az ezt a szabályt megerősítő kivételt.

De mindezeknél szomorúan érdekesebb a fajtánk élet-halál kérdését jelentő oláhság.

A székely tömb alatt és felett beszivárgó oláhság nagyobb részében már szkítha népekkel kevert volt bejövetelekor és nyelve szkítha szavakkal telített. Ez főleg a hozzánk be nem jött kunság és bessenyőnép anthropologiai és nyelvészeti hatása, mintha ezekben az idegen és ellenségessé lett vérutódokban valósult volna meg hozzánk való nostalgiájuk.

Az a folyamat, amely a regáti és csak kis részében erdélyi mediterrán oláhsághoz hozzáeredményezte a dinári típust, tehát kaukázusi rasszt, a szkítha bessenyő-kunság beolvasztásával kezdődött és velünk szemben máig folytatódik. A magyarság tömbjei dőltek ölükbe, éhesen áhítják népünk testanyagát máig, hogy a magyar test népüket a magyar erő életüket, a magyar múlt történetüket építse és erősítse. Mindez, nem statisztika, csak köztudomás, de mit válaszolhat a statisztika arra, hogy az -»oláh vér« mennyi változtatást tett a magyarság fajképén?

Nézzük a németséggel való viszonylatot?

Mindenekelőtt őket is a szkítha vér bontotta két fajra, az északi árjára és a déli kaukázusira. Utalunk a mondottakra, főleg, hogy mennyire fontos tényező volt ebben a bajáni hunság. Az történt, hogy a német impérium alá jutott avarság germanizálódott. Ez a nagyszámú, szapora nép itt a németség szellemi jegyeit vette fel s az árja germánsággal szemben a délebbi német földet ő telítette. Az Árpádkori vendégek még többnyire árják. Részben azok a »cipszerek«, tisztán az erdélyi szászok. Nem hiába nyilvánult meg utóbbiaknál mindenkor ellenségesen a faji differencia. Viszont a svábság kaukázusi, vagy ennek újabb nevén: már alpesi fajta. Anthropologiai arcképe általánosságban a magyaré. Kézenfekvő feltevés és természetes volna, hogy a faji azonosság mellett a szellemi létében régibb és államalkotó ősi magyarság tőlük nyerhetett emberanyagot.

De nem így történt. Iskolapéldája ez annak, hogy a fajiság főtényezője nem a testi jegyekben való azonosság, hanem a szellemi jegyekben egyezés s hogy viszont nem egyetlen jegyben nyelv, rassz való azonosság teszi a nemzetet, amelyek gyakran szétválasztják az összetartozót és összefogják a különbözőt, hanem a szellemi jegyek összessége, vagy túlnyomóságukban való egyezés, közös szokások, hagyományok, terület, történelmi múlt, erkölcsök., törvények, szervezet, kultúra, s. i. t.

A magyarság a szellemi különbözőséget megőrző svábságot nem is akarta soha beolvasztani. A milliós Budapestet századok óta ma is kis sváb faluk veszik körül. Temetői fejfáik sokszor Stephan Balogh és Johann Kiss példái szerint nemcsak anyagiakat szereztek tőlünk. Rovásunkra történt gyarapodásuk is érthető: igénytelenebbek, anyagiasabbak, az új környezet részükre az előbbinél megfelelőbb. Mindez általánosságban áll. Egyedeik, ha velünk szellemi jegyeikben is teljesen azonosultak, itt-ott megteszik a magyar név felvételével a feltétlen belépést a nemzetbe, de ezek, szinte kivétel nélkül, középosztályunk számbeli gyarapodása csak és csupán annyiban nyereség, mert nem veszteség, minthogy többnyire ekkor már nőágon vérségileg is magyarok.

Összegezve tehát az általános rövid áttekintést, azt kell megállapítani, hogy a magyarság és a nemzetiségek közötti kölcsönhatás csak az utóbbiaknak eredményezett vérnyereséget. A kölcsönhatásnak ránkeső részét különben is magunkéból kaptuk vissza.

A magyarság fajképe lényegileg, kezdettől máig, sem természeti okokból (földrajz, környezet, életviszonyok), sem idegen fajjal való keveredés okából nem változott.

Az azonos, vagy rokonfajták keveredése azonos nemzedékek sorsát keletkeztette. Még új tájfajta sem fedezhető fel. A modern viszonyok pedig az állandósulásnak a régieknél jobban kedveznek.

A mai magyarság anthropologiája.

Ha ma már vagy: ma még nincsenek is testi jegyek alapján határozottan elkülöníthető népek és a fejlődés folyamata hullámzó haladás, mégis, szembeötlő sajátságok határkövei között térkép rajzolható.

Így pl. nem kétséges, hogy az átlagos testmagasság egyes népeknél más.

Lenhossék Mihály adatai szerint ezek az átlagok így sorakoznak:
angol 172.7
svéd 170.2
délnémet és magyar 167
északnémet 168
délfrancia 163
olasz 162
bajor 162
lapp 152

Bizonyos továbbá, hogy minden fajnak alfajai, minden kategórián belül alkategóriák vannak. Így a magyarságnál is. Idevonatkozóan Bartucz Lajos dr. szorgalmas és nagyértékű, bár még elégtelen adatgyűjtésére és megállapításaira kell támaszkodnunk. Vizsgálatai alapján: a legkisebb termet a matyóknál és kunoknál, nagyobb az alföldi magyaroknál, jászoknál és a Balaton mellékén, még inkább az Alföld déli, még inkább keleti részén, míg tetőpontját éri el az erdélyi magyarságnál (székelységnél), ahol az arithmetikai középérték egészen a magas termetig felmegy. Végeredménye a Lenhossékéval egyenlő: 167-168 cm.

A különbözőséget az anthropologiai más-más elemek jelenlétével, illetve ugyanazon elemek más-más fokú keveredésével magyarázza, kiemelvén., hogy a termet nem csupán az öröklés, hanem a kültermészeti viszonyok (klíma, földrajzi fekvés, társadalmi, egészségügyi viszonyok) eredménye is.

Ha azonban a természeti rasszképző momentumokra pillantunk, meg lehet állapítani, hogy azok e hazában, az idő rövidségétől eltekintve is, változást alig okozhattak. A középeurópai klímák óceáni, balti és pontusi között, a magyarság itt is a pontusi klíma alatt maradt, a földrajzi fekvés, s a többi körülmény is csak a normális fejlődés szerint változott.

A primitívebb rasszoknál a termet egyöntetűbb, mint a civilizáltabb (tehát keveredettebb) rasszoknál (Bartucz: A mai magyarság termetéről.)

Ha a magyarság ma is meglévő altípusait vizsgáljuk, megállapíthatjuk egyrészt azoknak átlagait, másrészt ez az áttekintés anthropologiailag s bizonyíték ismét csak arra, hogy a mongoltípus szórványait a magyarságba a bessenyők hurcolták be.

Az anthropologia maga Bartucz is a túl rövidfejű mongoloid vonású elemet bessenyőtípusnak nevezi. Ezek között a matyókat már említettük. (V. ö. Bartucz: Egy régi kuntelep embertani feltárása.)

Az ásatások alapján az ő termetátlaguk a legkisebb: 158 -159 cm. Ezekkel szemben a kuné 162 cm. (Kiskun és nagykun« nem a termetre, hanem a települési területre vonatkoztatott, jelző.) Az alföldi magyarság termetátlaga 165, a jászé 168 cm. volt, míg ma a kuné 164.5, az alföldi magyaré 165.4, a jászé 166.5 cm.

Míg tehát a kunság előbbi az ásatások eredménye szerinti átlagtermete kisközepes, addig ma már nagyközepes, ami az alföldi magyarság hatása.

Külön vizsgálta a csongrádi magyarságot, amely szintén nagyközepes. Ugyanilyen a palóc, amely a közepesnél valamivel magasabb termetű, bár öles, szálas is akad. Kövér, hízásnak indult kevés van közöttük, inkább szikár, erős emberek, csontos arcuk inkább gömbölyű, mint hosszúkás. Színük: se nem szőke, se nem barna. (Dr. Kürti Menyhért: »Heves vármegye népe.)

Ha tehát Topinard osztályozása szerint a termet
I. alacsony 160 cm
II. kisközepes 160—165 cm
III. nagyközepes 165-170 cm
IV. magas 170 cm

úgy a hivatkozott eddigi eredmények alapján a szkítha fajt ma jelentő magyarság nagyközepes átlagtermetű.

Bartucz megállapítja, hogy az ásatások során s túlnyomóan rövidfejű testereklyék mellett előfordul egy kisfokban hosszúfejű típus is, hozzátéve, hogy ma annak a vidéknek a népe határozottan rövidfejű. Török Aurél felfogása szerint a honfoglalók rasszkeveréke voltak egy hosszúfejű és egy rövidfejű rassznak. Bartucz ásatásainak eredménye és Török Aurél tekintélye alapján hivatkozva a szentesvidéki szkítha temető tanúságaira is úgy véli, hogy a szkítháknak egy típusa mediterrán rassz jellegű volt bár ennek a kérdésnek nyílt voltát elismeri , és egy keletbalti és mediterrán kereszteződésben Kenézlő , a honfoglalók köznépét gyanítja.

Török Aurél nagy tekintélyét kétségbe nem vonjuk, azonban még ma is a kutatások a kezdet kezdetén vannak és sajnos messze vagyunk attól, hogy ezekből már törvények lennének levonhatók.

Más segédtudományok, főleg maga az írott történelem alapján véleménye csak egy, lényegtelen, hosszúfejű keveredéssel, valószínűleg a Csallóközben letelepedett lebediai normann csatlakozással értelmezhető. Különösen hangsúlyozzuk azonban az ő értékes azon megállapítását, hogy a honfoglalók túlnyomó része minden mongoloid jelleg nélküli tiszta kaukázusi típus volt!

Bartucz ásatásainak eredményei nem vitatja, kevesek szabályalkotásra. A lengyeli és bodrogkeresztúri leletek kétségtelenül lényegesen előbbi kor testemlékei és egy kisközepes hosszúfejű típus megtelepedettségét bizonyítják. Ennek a fajnak maradványai, tisztább, esetleg kevertebb típusú példásai kerülhettek még elő pl. a szentesvidéki ásatások nyomán, ameddig már ti. az agathirsek legelső szkítha hulláma elért

Ezek terjeszkedése a Maros folyásának irányában haladt Csongrádig. A Szentes-kettőshalmi, a vásárhelyi fürgehalmi és a csanyteleki leletek alapján határozott szkítha kultúra megállapítható, amelynek kezdetét Reinecke és Fettich a Kr. e. VI. századra helyezik. Viszont a települési archeológia igazolja azt is, hogy az Alföld még előbbi népesülése északról történt. Feltehető tehát ezen leletekben, ennek (az u. n. bükki kultúra népének) emlékei. Ezek korának meghatározásához adat, hogy hazánk földjén ember egyáltalán nem tűnt fel az újabb kőkor előtt. Jégkorszaki emlékek, cölöpépítmények legalább is nincsenek. Tehát az európai fejlettebb ősnép azon maradványai lehettek, amelyek önálló létük után, más ethnikumoknak is tényezőivé lettek.

Ez a típus tehát a honfoglaláskor már ritka és kivesző lehetett. A magunkkal hozott északi nem volt számottevő. A mongolos csupán a bessenyők között volt feles. Ezt az u. n. turáni iskola sem tudja egyébként rekonstruálni, ma is annyit tud, hogy ennek eredete és anthropologiai mibenléte tisztázva nincs. Feltűnését csakis a történelemmel lehet megmagyarázni. Az anthropológia végeredményében pedig megerősíti a történelem tényeit és helyes következtetéseit, mint ahogy azokat helyesen sommázta Török Aurél.

Bartucz főleg a saját, továbbá Jankó János, Lázár István, Seemayer Vilibald mérései alapján a mai magyarság cephal indexét, összesen 18 vizsgálat alapján 81.45 és 88.98 között ingadozónak, találta.

A Broca-Topinard-Deniker féle beosztás szerint a koponya ezen hosszúság-szélességi jelzője a rövidfejűséget jelenti.

Természetesen a komponensek kisebb, vagy nagyobb fokban rövidfejűek. Így átlagban
a matyó 85.40
a csongrádi 86.38
a göcseji 85.28
a kun 87.08 stb.

csakúgy változó, mint a termetátlag.

A termetnagyság a fejjelzővel együtt sem lehet elég testi jegyek alapján való meghatározáshoz, hiszen a testi jegyek száma és ezek mikénti csoportosítása határozatlan. Mindenesetre az előbbiekhez kell még venni a színárnyalatot (barna).

Bizonyos határok között tehát a nagy átlagban egyöntetű magyar fajta anthropologiailag is megállapítható. Ez vonatkozik a múltra is, mert a történelmi időkben a fajok általában nem változtak meg.

Az eddigi kutatások alapján is meg lehet tehát állapítani, hogy őseink minő testi jegyeket hoztak magukban, mit találtak itt, illetve mennyiben jött be új tényező. Mindez a testi jegyek megtárgyalása volt, anthropológia, amelynek azonban az ember csak hulla a boncoló asztalon. Viszont az egyén az élő ember lelkével s annak megnyilatkozásaival együtt. Tehát a faj meghatározásához a testi jegyek egymagukban nem elégségesek. Ezek mellett tényezők a szellemi jegyek is, különösen a nyelv és kultúra, a nemzetfogalom meghatározásánál pedig ezek: a közős történelmi múlt és a közös terület következményei, a közös nemzeti célok stb. amazoknál fontosabbak, mert a lélek produktumai, öntudatos kinyilvánításai az azonosságnak.

Bizonyos az is, hogy a szellemi jegyek, éppen úgy, mint a testi jegyek, egyrészt a folytonos változás állapotában vannak, másrészt idegen hatások alatt módosulhatnak. Amint a magyarságnál a testi jegyek változása, ugyanazon fajta abbanmaradt kitenyésztettségeinek keveredése folytán csak fokozatokban való különbőzőségeket jelent, úgy van a szellemi jegyeknél is. A nyelv, kultúra különböző variációi a fejlettség vagy kevésbé fejlettség fokozatai.

A különböző szkítha népek különböző nevei, vagy ugyanazon népnek korszakonként változó nevei dacára közös alap volt az ősi kultúra. Az árja és mongol ellenségekkel folytatott évezredes harc alatt vesztettünk abból, egyik többet, a másik kevesebbet és ilyen arányban vettük át az új kultúrát is. De a kultúra iránti fogékonyság a magyarságnak különös lelki adottsága.

Zene, költészet, képzőművészetek, nemcsak bőségben és pazar színekkel nyilatkoznak meg népünknél, de soha meg nem ismert primitív emberekből bármelyik táján a világnak nagy... művész lehetne sokszor!

Az ember fogalom nemcsak a testet jelenti és ma már a természettudomány sem csupán állati mivoltában igényli az embert. A természet alkotása a szellem is.

Az eddigi, főleg német meghatározások nem voltak tekintettel a szellemi ismertetőjegyekre s ezért bizonytalanok és joggal támadhatók a csak egyoldalú fajelméletek.

Testi jegyek alapján két idegen árja és kaukázusi rasszt jelent pl. a németség: s azokon belül is altípusok mozaikjai amint Hitler is kénytelen beismerni (Mein Kampf). A szellemi jegyek közül már csak a nyelv is összefoglalás. A magyarság, amely testi jegyei alapján egységesen kaukázusi, nyelvében éppen csodálatosan egységes. Ezt nem fogja össze műnyelv s az alig különböző dialektikusok kezdettől valók. Ilyen a magyarság jelleme is, amelyet legkifejezőbben eddig talán Herman Ottó írt le. Bizony, ez a jellem más, mint a többi népé. Talán, negatíve megrajzolva, szembetűnőbb: milyen nem a magyar? Magunk között ritka a különbség, ismét csak fokozatokbani.

Konklúzió.

Bár meddig vizsgáljuk is a magyar közösség külső és belső sajátságait, azoknak azonos lényege egyre jobban kibontakozik. Ezt a múló idő is hova-tovább világossá teszi.

Fajtánk testanyaga nem változott és ha pazar bőséggel szétszórt ajándékából valamit netán visszakap nem is változhat.

Nyelvünk ugyanaz, mint volt és ha vigyázunk, hogy gyom ne verje fel, ugyanaz marad.

Elrendeltetésünk, hogy felismerjük a kultúrát, a világnak adjuk s az azt még nem értő, vagy ellenséges népekkel szemben védelmezzük.

Köteles feladatunk mindenek előtt, hogy megismerjük önmagunkat és lomtárba dobjuk történelemkönyveinknek sokszor tudatosan, sokszor könnyelmű elképzeléssel alkotott lankasztó és mérgező megállapításai-t.

A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak utolsó hajtása vagyunk. A szkítha összesség ma: a magyar.

Minden nép addig él, míg rendeltetése van. A mi elrendeltetésünk tartama, amíg a fehér faj jelenti a Földet.

Örök tehát a magyar. El nem pusztíthat senki idegen, mert a magyar csak saját magát fogja meggyilkolhatni, más által meg nem gyilkolható.
(Széchenyi.)
 
 
0 komment , kategória:  Magyarság,mint faj és nemzet 9  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.06 2018. Július 2018.08
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 42
  • e Hét: 42
  • e Hónap: 17084
  • e Év: 282299
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.