Regisztráció  Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Csonka Emil:1945-1956 I. rész
  2010-12-06 15:40:55, hétfő
 
 

Csonka Emil: A forradalom oknyomozó története 1945-1956 I. rész

Fábián Károlynak

aki

szóban és írásban

mindig az igazságra törekedett

I.


A CSODÁK NAPJA

Az egyetemi forrongás | A Petőfi- és Bem-szobornál | A parlament előtt | A Gerő-beszéd | A Sztálin-szobor ledöntése | A Rádió ostroma | Az orosz beavatkozás

,,Felvonulás pedig nem lesz!"

A párttitkárok hangja élesen csattant, amikor a budapesti gyárakban, hivatalokban, üzemekben összetrombitálták az alkalmazottakat s hol hetykén, hol belső bizonytalanságtól marcangolva bejelentették, hogy Piros László belügyminiszter betiltotta az egyetemi hallgatók délután 2 órára tervezett felvonulását és néma tüntetését a budai Bem-szobor előtt.

Felvonulás pedig nem lesz! hangzott a parancs, s a funkcionáriusok hozzátették: aki ezt a tilalmat megszegi, az már össze is pakolhatja a holmiját, el van bocsátva, aki a tiltott felvonuláson, ha mégis megtörténnék, részt venne, máris állásvesztettnek tekinthető.

Néhány éve, de tán még néhány hónapja is, eszébe se jutott volna egyetlen párttitkárnak, de egyetlen hallgatójának sem, egyáltalán feltételezni, hogy egy felvonulásra, melyet a belügyminiszter megtilt, esetleg mégis sor kerülhet, s hogy azon bárki is, akit állásvesztéssel fenyegetnek, részt is venne.

Hogy a párttitkár mégis feltételezte, az kisebb csodának számított ezen a napon, 1956. október 23-án, Budapesten, Magyarország fővárosában, ahol immáron kerek 12 esztendeje orosz megszállók állomásoztak s ahol korlátlan kommunista diktatúra kötötte gúzsba az egész népet.

Az emberek némán, szótlanul, lehorgasztott fejjel hallgatták a tilalmat. Hát nem, hát megint nem lesz semmi?! jajdult fel bennük a keserűség, ami már életformájuk lett az elmúlt évtizedben. A kormány lefújta, hát nem lesz semmi, hogyan is lehetne tüntető felvonulás, ha a párt, a kommunista belügyminiszter megtiltotta. Az emberek visszamentek, visszakullogtak munkahelyükre, a satupadhoz, az íróasztalhoz, a villamoskocsi vagy a teherautó kormányához. Nem lesz felvonulás...

Nem lesz? Másként gondolkodtak erről a budapesti egyetem diákjai és a főváros körüli gyárak munkásai.

Az Építészeti Műszaki Egyetem aulájában lázas tömeg hullámzott, nemcsak nyakkendős fiatalok, fiúk és lányok, hanem overálos munkásifjak is, nemcsak iratmappát és logarlécet szorongató, hanem szerszámládás ifjú emberek is. Diákok és munkások közösen gyűléseztek már előző este, sokan le sem feküdtek, hanem hajnal óta dolgoztak itt az egyetem falai között, röpcédulát sokszorosítottak, csapatostul özönlöttek szét a városba, fákra szegezték, oszlopokra ragasztották a fiatalság 16 pontját, a magyar nép követeléseit és a felhívást, hogy október 23-án 14 óra körül mindenki ott legyen a Bem-szobornál, ott legyen a Petőfi-szobornál, mert a magyar nép rokonszenvét nyilvánítja ki a szabadságért küzdő lengyel nép iránt.

A lengyel nép! Magyarországon már nyár óta titokban suttogták ezt a szót: Posen, Poznan. A város, ahol a munkásság szembefordult a kommunista diktatúrával, fogalom lett az országban. Egy hete pedig Lengyelországgal feküdtek s keltek az emberek Magyarországon is. Onnan jöttek most a politikai divatok, aminthogy százegynéhány éve Franciaországból. 1848 márciusában Párizs felől fújt a szél, onnan jöttek az olvasmányok, az eszmék. Most Varsóból érkeztek a hírek. 1848-ban, miként Mikszáth Kálmán megírta, Pestbudán a Marseillaiset fújta a Tóth Gáspár inasa, aki az új ruhát vitte haza Nyáry Pálnak, rá a Carmagnole híres dallamával felelt az ,,Arany Sas" csaposa, s Jókai asztalán Victor Hugo, Michelet, Béranger, Louis Blanc s Sue hevertek. Most 1956 októberében pedig Wyszynski bíboros és Gomulka nevét emlegették Budapesten, az emberek viszolyogva gondoltak az Internacionálé dallamára s magukban ők is a Marseillaiset fütyörészték s a műveltebbek a szöveget is hümmögték: Allons enfants...

Legalább annyit nekünk is, mint a lengyeleknek ez mozgott az emberekben, ez forgott az elmékben, nemcsak az évtizede elnyomatásban élő nép, hanem itt-ott még kommunista funkcionáriusok fejében is. Szabadságot sóvárogták az emberek. Reformot morfondíroztak többen a pártvezetők közül, akik már fulladoztak a saját diktatúrájuk által teremtett országos elkeseredés, a feléjük áramló megvetés sűrű levegőjében.

A lengyel események felvillanyozták a lelkeket itt a Duna partján, remény és kétség között hánykolódtak Magyarországon, ahogy nap mint nap hallották a szenzációsabbnál szenzációsabb híreket. A poznani munkásfelkelést még fegyverrel verte le a párt, de ma már felelősségre vonják azokat, akik akkor fegyvert használtak. A börtönből kihozták és pártfőtitkárnak választották azt a Gomulkát, akit Tito-bérencség vádjával zártak ki a pártból, örökre kizártak s most övé a döntő szó... De nem, Gomulkát nem tűrik meg az oroszok, Lengyelország keleti felében mozgósítottak és szovjet csapatok indulnak Varsó felé... Ám mégis, a lengyelek nem hátrálnak meg, ,,légy erős, Vladiszláv", mondják a lengyel munkások Gomulkának, ő meg felfegyverzi a lengyel munkásokat. Lengyel szabadságharc, lengyel-orosz háború?... Nem, nem lesz háború, Hruscsov szovjet pártfőtitkár meghátrált, varsói tárgyalásai után most telefonon hívta fel, a Kreml falai közül, Gomulkát, bocsánatot kért tőle, hogy az elmúlt hétvégén oly goromba volt, belátja, nem neki, Hruscsovnak, hanem Gomulkának volt igaza... Hihetetlen! S Gomulka máris üzen a börtönben lévő lengyel főpásztornak, hogy fogsága véget ért, hagyja el börtönét, Wyszynski bíboros azonnal jöjjön Varsóba, várja a prímási palota... A lengyelországi kommunista párt központi bizottságából pedig nagy szótöbbséggel eltávolítják a Szovjetunió bizalmasát, a lengyel származású renegátot, Rokossovsky marsallt, Moszkva emberét...

A lengyel fordulat Budapesten és Magyarországon mintegy katalizátora lesz az évtizede lappangó vágyaknak, galvanizálja a néma sóvárgást, évről évre ápolt gondolatokat, felszabadítja a hosszú évek során legyűrt és visszafojtott elkeseredést. Elsőnek az ifjúság mozdul meg. Már napokkal előbb, az ország második legnagyobb egyetemi városában, Szegeden olyasmi történt, amit pár hónapja még senki sem hitt, senki meg nem merészelt volna. Mert: a nagy alföldi magyar város diákjai elhatározták, hogy kilépnek a párt által létesített hivatalos és mindenkire rákényszerített totális egységszervezetből, a DISZ-ből. Sőt, nemcsak kilépnek, hanem új szervezetet alakítanak, MEFESZ néven létesítenek szabad, független diákszervezetet. Ez a lépés elsőrendű forradalmi aktus volt Magyarországon, olyasvalami, mintha például Hitler hatalmának csúcspontján berlini diákok kijelentették volna, hogy kilépnek a Hitlerjugend organizációjából s a nemzetiszocializmussal nem egyező elvekhez igazodnak. Magyarországon ezzel, Szeged városában 1956. október 15-én nem kisebb dolog történt, mint az, hogy egy diktatúrában, amely eltörölte a közszabadságokat, a társadalom egyik csoportja, 3000 diák, helyreállította és megvalósította a szervezkedési szabadságot.

Ezt a példát követték kereken egy hét múlva, október 22-én a budapesti diákok. Hétfői nap volt. Az Építészeti Műszaki Egyetem hallgatói már a szegedi határozat óta készülődtek, tanakodtak. Nagy lépés, nem kis bátorság lenne, ha itt, az ország központjában, ahol a párt székel, ahol a titkosrendőrség, az Államvédelmi Hatóság, a hírhedt ÁVH behálózza az egyetemeket, ha itt is véghezvinnék a szegedi aktust. Megvolt a bátorság: 43 diák, aki a főváros több egyeteméről rekrutálódott, vállalta a főiskolák szabad tanácsának vezetését, több fiatal professzor pedig szóval vagy csak gesztussal, nyíltan vagy titokban megmondta a diákoknak: rajta, előre!... Az már elintézett dolog volt, hogy a főiskolások problémáit október 22-én megtárgyalják s létrehozzák a független diákszervet, ugyancsak MEFESZ néven, csak még a tekintetben volt kétség, kimondják-e: kiszakadnak a kommunista DISZ-ből. Az óvatosak, az aggályoskodók és a párttagok vagy pártmúlttal rendelkező diákok a ,,bentmaradás" mellett voltak, de csakhamar kiderült, hogy ez elenyésző kisebbség. A párt annyi bűnt követett el az elmúlt tíz év alatt, a párt által megígért reformokat annyiszor sikkasztották el, ahányszor bejelentették — egyszerűen lélektani lehetetlenségnek tűnt, hogy most, amikor valami új születik, annak cégére ismét a párt legyen. Október 22-én délelőtt a Szépművészeti Akadémián ült össze a MEFESZ-tanács s bezárta maga mögött az ajtót. Mint a tanács egyik tagja, az események résztvevője mondotta: ,,ezzel a bezárással — kizártuk a kommunizmust".[1]

De a párt még hatalmon volt, a kommunizmus, a szocializmus, ahogy a diktatúra nevezte a maga ideológiáját, még kötelező dogma. És nemcsak a párt uralkodott, hanem a nómenklatúra is megvolt, beleivódott az agyvelőkbe, ha akarták, ha nem, még vele kellett tárgyalni, a párttal, sokszor még az ő nyelvén kellett beszélni, már új bor forrt, de még a régi tömlőkkel kellett dolgozni. Felemás, nehéz, többrétű, bonyolult, szinte lehetetlen helyzet volt ez. Már pontokat dolgoztak ki, de taktikai meggondolásból sokszor a legjobban áhított követelést is elejtették vagy leplezték, s még itt-ott szocializmust mondtak, de már csak a szabadságra gondoltak.

A párt ifjúsági szervezetének a vezetői meghökkenve álltak a jelenség előtt, de még reménykedtek, hogy a hatalom ereje töretlen, hogy az emberekben az egzisztencia-féltés, az érvényesülési vágy, a karhatalomtól való rettegés beidegződése minden másnál erősebb. Még remélték a kommunista ifjúsági funkcionáriusok, hogy ha elismerik a MEFESZ jogosultságát, legalább elérik, hogy maradjon bent, mint tagegyesület a DISZ-ben, aztán majd így vagy úgy, később úgyis leszerelik az egészet. Sőt, az az ötletük támadt, hogy hívjanak meg a gyűlésre fiatal munkásokat is. ,,Munkáson" persze párttagokat értettek, de nem számítottak arra — hisz ők funkcionáriusok voltak már, nem munkások —, hogy a munkásifjúság ugyanúgy érez és gondolkodik, mint az egyetemi fiatalság. A MEFESZ-tanács kapva kapott a kommunisták taktikailag elhibázott ötletén. Igen, jöjjenek a munkások. MEFESZ-megbízottak mentek ki a gyárakba, közölték a gyár párttitkárával, hogy a kommunista ifjúsági szervezet óhajára munkásfiatalokat kívánnak meghívni a Műegyetem aulájában tartandó gyűlésre. Így meg is kapták az engedélyt a mindenható pártszervezeti titkároktól, hogy szóljanak a munkásokhoz. Nem egy diákvezér aztán, szakítva csaknem egy évtizedes titulussal, nem úgy szólította meg az összehívott munkásokat, hogy ,,kedves elvtársak", hanem egyszerűen, emberien, normálisan így: ,,kedves bajtársak". A munkásifjúság már ezzel meg volt nyerve az ügynek.

Így kerültek október 22-én este hat órakor az egyetemre szerszámládás fiatalok is, és nem a DISZ javára, hanem rovására döntötték el az egész ügyet. Hiába volt az egyetem rektorának jelenléte, hiába az egyetemi pártszervezet titkára, Orbán Lászlóné erőfeszítése. A diákparlament szavazásra tette fel a kérdést, hogy a MEFESZ kilépjen-e a DISZ-ből. Mintha óriási madársereg rebbenne fel, nagy suhogással magasba emelkedtek a kezek s a túlnyomó többség lázas, szinte forradalmi hangulatban úgy szavazott: igen, lépjen ki! Délelőtt a diákok ,,kizárták" a kommunizmust, most meg, este, detronizálták.

Könnyebb volt ezt megszavazni, mint megvalósítani. A hangulat forradalmi volt, de a forradalomnak még hiányoztak az eszközei. Természetes erővel kirobbanó vágy volt például, hogy a szervezkedési szabadság helyreállítása után állítsák helyre a sajtószabadságot is. Úgy, ahogy több mint száz éve, 1848 márciusában, mikor a budapesti fiatalság megfogalmazott tizenkét pontot, s nem várva a cenzúra engedélyét, a Landerer és Heckenast nyomdához vonult s kérte a pontok kinyomtatását. A derék nyomdász, a kiváló munkás szíve a fiatalokkal dobogott, de engedélyét a kormányhatalomtól kapta, s közölte az ifjú titánokkal, hogy a cenzúra láttamozása nélkül ő semmit sem nyomtathat ki. Aztán odasúgta a fiatalok vezéreinek: ,,De ha önök erőszakot alkalmaznak, akkor én semmit sem tehetek." A 48-as fiatalok akkor bejelentették, hogy lefoglalnak egy sajtógépet, felgyűrték az ingujjat és kinyomtatták a március 15-i pontokat. A mostani, 56-os fiatalság itt még nem tartott. A gondolatot, hogy foglaljanak le egy nyomdát és azonnal nyomtassák ki követeléseiket, egyelőre elvetették. ,,Ne provokáljuk ki a rendőrség, az ÁVH beavatkozását" — hangzott többek csillapítása s így egyelőre félretették a szabad sajtó gyakorlati megvalósítását. 1956. október 22-én a diákok, ahhoz viszonyítva, hogy melyek voltak a nemzet fájó sebei, még — ahogy mondani szokás — mérsékelten fogalmazták meg kívánságaikat. Kevesebbel többet érünk el — volt a jelszó.

De ami itt kevésnek tűnt, azt a hatalom, a párt nagyon is soknak és túlzottnak találta. Ami a nép szemében természetesnek látszott, azt a párt Akadémia utcai központjában szentségtörésnek tartották. Amit az egyetemisták mérsékeltnek véltek, a párt azt lázadásnak minősítette. Érthetetlennek s felháborítónak tartotta a puszta tényt, hogy valami az ő akarata nélkül, vagy annak ellenére történjék a szocializmusnak ebben az országában, még akkor is, ha a diákság követelései nyíltan és visszavonhatatlanul még nem mondják ki a szocializmus érvénytelenségét.

A műegyetemi nagygyűlésen vita folyt arról is, bevegyék-e a pontok közé az orosz megszállás megszüntetésének óhaját. Jóllehet talán ez volt a legnagyobb kockázat, mégis bevették, mert a tízéves tapasztalat azt mutatta, hogy a bajok gyökere az orosz csapatok és a szovjet birodalom jelenléte. Nyomasztó és törvénytelen jelenléte, hiszen a második világháború utáni békeszerződések és egyéb megállapodások szerint az orosz megszállásnak már meg kellett volna szűnnie. Különösen azóta volt ez immáron türelmetlenül érzett követelés, hogy az elmúlt évben, 1955-ben a Bécsben aláírt osztrák államszerződés révén Ausztriában is megszűnt az idegen megszállás. Magyarországon pedig ekkor mindenki ismerte a békeszerződés azon kitételét, hogy Magyarországon addig maradnak orosz csapatok, amíg a Szovjetuniónak biztosítania kell összekötő vonalait ausztriai megszállási zónájához. Ausztriában azonban ma már nincs szovjet megszállási övezet, a szovjet csapatoknak tehát nem lenne helyük többé Magyarországon sem.

Így aztán az egyetemi fiatalság 16 pontja azzal kezdődött, hogy ,,a szovjet csapatok azonnali kivonását követeljük Magyarországról a békeszerződés határozatai alapján". A második pont a mindenható pártra vonatkozott; még nem fejezte ki azt a közóhajt, hogy ez a minden szenvedésért felelős párt tűnjön el, hanem csupán a párton belüli demokrácia megvalósítását kívánta: ,,titkos alapon új alap-, közép- és központi vezetők választását követeljük". És: a legrövidebb időn belül hívjanak össze pártkongresszust. A harmadik pont az emberséges hírben álló kommunista vezető, Nagy Imre miniszterelnökké történő kinevezését követeli. A további pontok a hírhedt s immáron a pártnál és Moszkvánál is kegyvesztett Rákosi Mátyás, valamint jobbkeze, a szadista bűnökkel vádolt volt honvédelmi miniszter, Farkas Mihály bíróság elé állítását és perüknek nem titkos, hanem nyílt tárgyalását óhajtja. Állítsák őket ,,a nép ítélőszéke elé" — mondja a 4. pont. Az 5. már olyat kér, ami minden szabad társadalomban természetes gyakorlat, nevezetesen más pártok engedélyezését, vagyis az egypártrendszer felszámolását és szabad választásokat. Továbbá azt, ami minden civilizált demokráciában eredményesen kiharcolt vívmány és jólműködő intézmény: követelték a munkások sztrájkjogát, mert azt itt, a munkásállamban, amely mindig szocialista vívmányokra hivatkozott, egyszerűen megfojtották, megszüntették, kiradírozták. A további pontok a magyar—szovjet viszony újjárendezését, az egymás ügyeibe való be nem avatkozás és az államok közötti egyenrangúság elvét hangoztatják, a gazdasági élet átszervezését, a tervgazdaság rendszerének felülvizsgálását, a hazai adottságok figyelembe vételét. A magyarországi orosz gazdasági koncessziókról, a magyar urántermelésről követelnek őszinte tájékoztatást, hiszen az egész ország évek óta kesergett azon, hogy a kis Magyarországnak ezt a szinte egyetlen értékes ásványi kincsét a hatalmas Szovjetunió messze a világpiaci ár alatt ragadja magához. A 9. pont az ipari munkásokat kizsigerelő feszített normák teljes revízióját kívánja s azt, ami minden tisztességes munkaadó számára elsőszámú törvény: állapítsák meg a minimális béreket, biztosítsák legalább a létminimumot. A 10. pont a beszolgáltatási rendszerrel megnyomorított parasztság helyzetén kívánt javítani s biztosítani a paraszt jogát egyéni gazdaságra és termelésre. A politikai foglyok szabadonbocsátása és rehabilitása s a tizenegy évvel a háború befejezése után még mindig szovjet rabságban sínylődő hadifoglyok, sőt, elhurcolt polgári személyek azonnali hazahozatala az egyik további pont. Újabb pont a teljes vélemény-, szólás- és sajtószabadság, szabad rádió követelése. Az egyetemi ifjúság saját napilapot követel s a besúgóhálózat kartotékjainak, az ún. káderanyagnak a megsemmisítését. A szovjetmintájú államcímer helyett a régi, magyar nemzeti színekben tündöklő címer bevezetését kívánják, a hadseregnek pedig az orosz stílusú uniformis helyett a nemzeti hagyományoknak megfelelő új egyenruhát. Március 15-e, az 1848-as március napja legyen újra hivatalos nemzeti ünnep, október 6-a, régi magyar szabadsághősök és mártírok évfordulója pedig gyászünnep. A 15. pont kinyilvánítja az egyetemi ifjúság teljes szolidaritását ,,a lengyel és a varsói munkásság és fiatalság felé a lengyel függetlenségi mozgalommal kapcsolatban". Az utolsó, a 16. pont bejelenti a MEFESZ országos szervezkedését és október 27-re, szombatra ifjúsági parlament összehívását hirdeti meg.[2]

Elhatározta még a műegyetemi gyűlés, hogy másnap, október 23-án néma tüntetést rendez a Magyarországon történelmi hőssé vált lengyel generális, Bem apó, s az 1848-as március hőse, Petőfi Sándor szobra előtt. A felvonulás bejelentését szabályszerűen, annak rendje és módja szerint elvégezték, közölték az illetékes belügyminisztériumi szervekkel.

Így virradt fel október 23-a. Szokatlanul meleg nap volt ez, mintha nem is október végén volnánk, mintha nem a havas november közelednék, hanem a tavasz nyílna, mintha rügyfakadás ideje lenne. Mintha a derült ég, a sugárzó nap is szekundálna a zsongó szíveknek s bátorítaná a nyiladozó bátorságot. A munkába, hivatalba siető emberek kigombolták felöltőjüket, aki kalapban indult el hazulról, levette a fejfedőt, hogy rásüssön Isten áldott napja. A körutakon a sietők meg-megálltak, mert furcsa, ismeretlen plakátok hirdették a 16 pontot, viharkabátos diáklányok szó nélkül egy-egy röpcédulát nyomtak a felnőttek kezébe. Plakát, röpirat, amelyen nincs a párt emblémája, szöveg, amely nem a párt érthetetlen nyelvezetén szól. Valóban tavasz lenne? Itt a politikai rügyfakadás?

A műegyetem épületében reggel hat óra óta dolgoztak az önkéntes diákok, gyártották a pontokat tartalmazó röpiratokat. Híre ment az egész országban, hogy Pesten is kezdődik valami. Vidékről futárok érkeztek, Győrből például, ahol néhány napja egy gyűlésen a bebörtönzött Mindszenty bíboros szabadonbocsátását követelték, egy fiatal katona érkezett motorkerékpáron: adjanak neki ezer példányt a készülő röplapból. De az egyetem kis sokszorosító masinája alig bírta. Kis diákszobákban, vagy birtokba vett egyetemi irodákban is kopogtak az írógépek, 2—3, vagy 7—8 példányban írták, indigóval, a pontokat. De mi volt ez a szükséglethez képest?! Ezért hát folyt a munka, megállás nélkül, szakadatlan.

Közben gyülekezett a fiatalság a műegyetem aulájában, lépcsőházában, folyosóin, s a DISZ vezetői, kommunista párttagok elterjesztették a hírt, hogy a belügyminiszter a felvonulási engedélyt nem adja meg. Emiatt többen rezignáltak s itt-ott elharapózott a kishitűség. De a defetista híresztelések csak még elszántabbá tették az elszántakat. Többezer diák tolongott már a Műegyetemen, de a főváros más főiskoláin is gyülekeztek; kereken tízezer diák, megnövelve fiatal munkások hadával, készülődött a felvonulásra.

Bár a hírek már keringtek a kormány terveiről, mégis megdöbbenést okozott, mikor hivatalosan is megérkezett a tilalom. A különböző testületek párttitkárai, az egyetemeken, üzemekben, irodákban, gyárakban ekkor kürtölték szét, hogy ,,felvonulás pedig nem lesz", ekkor kezdődött a kenyér hideg terrorja, vagyis az állásvesztéssel való fenyegetés arra az esetre, ha valaki részt venne a betiltott tüntetésen.

12 óra 53 perckor aztán már a rádió is bemondta a kurta közleményt, ország-világ tudomására hozták az éteren át a nagy, kedvezőtlen fordulatot. A délelőtti, tízórás hírekben még azt jelentette a rádió, hogy ,,az egyetemi fiatalok délután 2 óra 30-kor találkoznak az írószövetség székháza előtt". Délben cigányzenét közvetített a rádió, édes-bús melódiák és pattogó csárdások hangja szüremlett a készülékből, amikor hirtelen megszakították a műsort és egy hírolvasó bemondta: ,,A közrend zavartalan biztosítása érdekében a belügyminisztérium nyilvános utcai gyűléseket, felvonulásokat a további intézkedésig nem engedélyez. Piros László belügy miniszter."[3]

Most mi történik? — zúgott végig a diákságon.

13 óra 15 perckor a rádió megismétli a 22 perccel korábbi első közleményt.

Most mi lesz, mit tegyünk, mi történjék...? — meredt a diákok és ifjúmunkások elé a kérdés. — Mi történjék?

Londonban e napon, mikor a brit polgár kezébe vette a ,,Times" friss számát, az első oldal első hírében arról értesült, hogy Evadne Bennett hitvese (született Cull) egészséges fiúgyermeknek adott életet, a dél-afrikai Durbanból származó Jonathan Payn Fellows-Smith házasságot kötött Joy Daphne Butcherrel (of Purley, Surrey), Col. Sir Albert Lambert Wardnak pedig holnap, szerdán lesz a temetése Normanton-on-Soar mellett, Loughborough-ban. Megtudta továbbá a londoni polgár, hogy a New Bond Street 23 szám alatt a Winkfield virágosnál (telefon MAYfair 6655) ,,kedves koszorúk kaphatók mérsékelt áron". A Berkeley Street 17 alatt viszont 5000 fontos áron egy 1955-ös Silver Cloud Standard Saloon gépkocsit kínál a H. R. Owen Limited. Miss Gem Mouflet 1956. október 23-án is meghirdette, hogy privát táncórákat ad, a londoni újságíró iskola pedig tudatta mindenkivel, akit érdekel, hogy kívánatra ingyen ad tanácsot és díjmentesen küld prospektust. Az Air India International légitársaság felhívta a figyelmet, hogy fényűző módon juttatja el az utasokat Indiába, jegyet rendelni telefonon is lehet, TRAfalgar 4541.

Művészettörténeti gourmandok ezen a napon könyvkötészeti kiállítást tekinthettek meg a Foyles Gallery termeiben, a Lefevre Gallery pedig XX. századbeli francia festők műveiből rendezett kiállítást. Szomorú hír, hogy a Theatre Royal Leicester hirtelen bezárt, holott éppen 120 éve, 1836-ban nyitották meg, de immáron, mint Mr. P. A. W. Collins, az illetékes fórum titkára közölte, ,,a színház nem tartható fenn üzleti alapon, nélkülözhetetlen a közadakozás, csak így menthető meg — we need a public trust to save it". A B. B. C. nem kis büszkeséggel jelentette, sikerült megállapodnia az Angliában vendégszereplő Bolsoj Balett illetékeseivel s így vasárnap a TV közvetít egy részletet a ,,Hattyúk Tava" második felvonásából, Mme. Galina Ulanova fellépésével, így azok is láthatják a nagy művésznőt, akiknek nincs módjuk egész éjszaka sorbanállni jegyért. A bíróság egy cselédlány börtönbüntetését háromról öt évre emelte, a Lord Chief Justice kifejtette: a 37 éves vádlott előre megfontolt szándékkal azért szegődött el házimunkára, hogy gazdáit meglopja; különböző munkaadóktól 4000 font értékben tulajdonított el értéktárgyakat, s tekintve, hogy manapság igen nehéz domestic servant szerzése, e bűntett különösen visszataszító.

Az angol citizen megtudhatta ezen a napon, hogy Margaret hercegnő tegnap Kenyában egy egész napot töltött a Kamba törzsnél, a látogatást ,,rendkívül élvezte", a Kamba törzs különben is egyike a leglojálisabb törzseknek. Az edinburgi herceg rövidesen Szingapurba utazik. Mr. Francis Noel-Baker munkáspárti képviselő levelet intézett a ciprusi rebellió vezetőjéhez, az EOKA-leaderhez, Grivas ezredeshez, felszólította új fegyverszünetre, annak érdekében, hogy új lépés történhessék a ciprusi probléma megoldására, hogy létrejöhessen egy tisztességes és békés rendezés — honourable, peaceful settlement. Közölte a londoni ,,Times", hogy a dél-afrikai Cape Town egyeteme december 7-re tiltakozó gyűlést hirdetett s indítványt terjeszt elő a dél-afrikai kormány terve ellen, hogy ti. az egyetemeken bevezessék a faji különválasztást. James Lemkin (The Bow Group, 30, Pall Mall, S. W. 1;) levelet írt a Times-nek arról, miként lehetne szabályozni Észak- és Dél-Rodézia jövőjét, milyen szavazati jogot kellene törvénybe iktatni, helyesen, okosan és méltányosan.

A világpolitikai hírek között első helyen szerepeltek a lengyelországi események, a lap elmagyarázta olvasóinak, hogy az új lengyel kommunista Politbüróban ,,Who is who"; s megírta, hogy csak Mr. Gomulka és Mr. Zambrowski voltak tagok már 1945 óta. A ,,Guide to the Polish Politburo" mellett a legújabb varsói jelentések — de ezen a napon a 18 oldalas londoni Times még egy árva szót sem ír arról, hogy Magyarországon máris mozog a föld és diáktüntetések lavinája indult meg a kommunista hatalom összeroppantására. Majd csak két nap múlva tűnik fel, a kontinentális eseményekkel foglalkozó rovat első helyén a sokatmondó, nagybetűs cím: Insurrection in Budapest.[4]

Hét perccel azután, hogy a budapesti rádió közölte Piros belügyminiszter tilalmát, az egyik budapesti üzem irodájában négy alkalmazott ült egymással szemben. Fejük felett ott lebegett a párttitkár vészjósló fenyegetése. Egyikük, egy fiatalember, pontosan egy órakor letette kezéből a ceruzát. Nem egyszerűen, nem rutinosan, nem úgy, mint aki ebédelni készül. Tüntetőleg tette le. Mozdulatában, mikor felállt, érezni lehetett valami néma dac erejét. Szó nélkül, senkire se nézve, megindult az ajtó felé. Pár pillanat múlva egy másik alkalmazott állt fel és indult el. Az épület folyosóján itt is, ott is megnyílt egy ajtó. Egy-egy ember kilépett. Le az utcára, be a városba. Száz és száz hivatalban, irodában, gyárban történt hasonló. Munkások, akik még inukban érezték az elbocsátás fenyegetését, otthagyták a satupadot. Mintegy varázsütésre történt, ezrek és ezrek egyénileg vívták meg magukkal a harcot, a tilalom utáni percekben ezrek tusakodtak magukban. A jövőre gondoltak, a családra, a várható nyomorra, talán börtönre, a teljes megsemmisülésre, ha most itt felállnak az asztaltól, leteszik a ceruzát, leteszik a szerszámot, kilépnek a gyárból és megindulnak. És mégis... Ezrek indultak el, mert Budapesten ezekben a percekben az emberek elfelejtették a félelmet. Magyarország népe csaknem egy évtizedes rettegés után elfelejtett félni. A csodák napja volt.

A Műegyetemen katonai osztály is működött s ennek élén Marián István alezredes állt. Ez a fiatal katonatiszt éppen a belügyminiszteri tilalom megérkezésekor kapta a hírt, hogy a többi budapesti egyetem diáksága kinyilvánította szolidaritását a műegyetemi egyetemi diákokkal s kimondta, hogy részt vesz a felvonuláson. Marián felolvasta a diákságnak a légierők tisztiiskolájának üzenetét is, amely szintén pozitív volt. Ennek hallatára a diákok ezrei üdvrivalgásba törtek ki, végigzúgott az egyetemen az örömteli hír: ,,A hadsereg velünk van, a hadsereg támogatja az ügyet."[5]

Ez el is döntötte az egész kérdést, véget vetett minden habozásnak. Ha a fegyveres erők, vagy legalábbis egyes részlegek, ha fiatal tisztek is rokonszenveznek az üggyel, akkor egy belügyminiszteri tilalom immár csak levegő. A műegyetemi fiatalok felállították a menetoszlopokat, a diákok felsorakoztak, és Magyarországon némán és rendezett sorokban megindult ezer és ezer egyetemista, megkezdődött egy felvonulás, amelyet nem a mindenható párt szervezett, megkezdődött egy tüntetés, amelyet a kormány betiltott és ezzel kormányellenessé tett. Ahogy pár nappal előbb a szegedi egyetem a szervezkedési szabadságot, a budapesti ifjúság most helyreállította a gyülekezési, felvonulási és tüntetési szabadságot. Újabb történelmi esemény, újabb csoda ezen a napon.

A párt főtitkára, Gerő Ernő aznap reggel érkezett vissza Jugoszláviából. Útja Canossa-járás volt, miniatűr megismétlése Hruscsov szovjet pártvezér több mint egy éve lezajlott belgrádi Canossájának. A nagy fordulat után Moszkva egymásután küldte Belgrádba kelet-európai helytartóit, hogy a nemrég ,,láncos kutyának" titulált Tito marsallhoz elvigyék a béke olajágát. Előzőleg Moszkva már odadobta Tito elé a jugoszláv marsallt éveken át gyalázó magyar diktátor, Rákosi Mátyás fejét; Rákosit visszahívták, leváltották s az új főtitkár, Gerő Ernő már a szocialista testvériség szellemében ment Belgrádba. Lengyelországban egy lengyel ,,titóista" került a párt élére; Gerő Ernőnek, aki végigcsinálta Sztálin és Rákosi ,,vallásháborúját" az ,,eretnek" Tito ellen, Gerőnek nem állt nagyon jól a ,,magyar titóista" szerepe, de megpróbálta eljátszani, eredmény nélkül. Gerő Ernő, ez a szikár, aszkéta típusú, mereven dogmatikus, százszázalékosan moszkovita nem magyar Gomulka volt, hanem inkább egy jelenleg civilben járó magyar Rokossovsky, hisz orosz állampolgárságát megtartotta és a szovjet rendőrállam gépezetének is tagja volt, az NKVD tisztje. Elődje, Rákosi Mátyás alacsony, kövér és kopasz ember volt, Gerő pedig egy középmagas, sovány és gyérhajú Rákosi Mátyás. Csak ez volt köztük a különbség, politikailag mindkettő ugyanaz a képlet volt, s a magyar nép ezekben az októberi napokban éppoly bizalmatlansággal vegyes megvetéssel tekintette az új főtitkárt, mint a régit. A klasszikus közmondás szavaival ezt úgy fogalmazták meg, hogy az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz.

A Belgrádból visszatérő Gerő Ernő képtelen volt megérteni, mi történik Budapesten, mi történik az országban. Talleyrand számára — mondja életrajzírója, Duff Cooper — az a szó, hogy politika, uralkodóházi vagy nemzetközi problémák megbeszélését jelentette a bálteremben vagy a terített asztal mellett. Fouché számára ugyanez a szó olyan utcasarki gyilkosságokat jelentett, amelyeket homályos odvakban álarcos összeesküvők terveltek ki. Nos, Gerő Ernő számára a politika szó alig volt más, mint dogma és karhatalom, propaganda és agitáció, s ha ez nem elég, géppuska és koncentrációs tábor. Ezt látta, ezt tanulta moszkvai évtizedei alatt s agyműködése nem jutott túl az évtizedeken át beléje vésődött pártszlogeneken. Egy szabadságért megmozdult nép elemi erejű üdvrivalgása az ő szemében nem volt más, mint a proletárhatalom elleni lázadás; az érzelmek és indulatok gátszakadása, egy meggyötört nép első szabad lélegzése neki csak ellenforradalom lehetett. Ebben a helyzetben politikai megoldásra nem is gondolt, s a méhkasként zúgó főváros elnémítására, a kitörni készülő vulkán megfékezésére neki nem is az ,,ultima ratio", hanem a ,,prima ratio" csak egy volt: ,,lövetni".

Az Akadémia utcában már a délelőtti órákban összeült a párt Politikai Bizottsága. Gerő Ernő minden habozás nélkül elrendelte, hogy az egyetemi fiatalság felvonulását tiltsák be. Ekkor megérkezett a pártközpontba a pártlap, a ,,Szabad Nép" küldöttsége. Az újságíró-delegáció a békés kibontakozás híve volt és arra akarta kérni a pártvezetőséget, tegyen ésszerű engedményeket, lehetőleg azonnal. Ezek a kommunista hírlapírók az utóbbi hónapokban gyakran megfordultak a nép között, sokan közülük lerázták már magukról a zsdanovi kultúrpolitika kényszerzubbonyát, tisztában voltak az ország hangulatával s most szerették volna megakadályozni, hogy a párt merev magatartása még jobban elmérgesítse a helyzetet. Ők tudták, hogy a párt uralmát teljes megsemmisülés fenyegeti, ha a reakciós rezsimek történelmi helyzetébe kerül: túl későn enged túl keveset.

Gerő több magasrangú kommunista vezető társaságában fogadta az újságírókat. Ott volt magának a pártlapnak a főszerkesztője, Révai József. Ott volt a Rákosi börtönéből csak nemrég kikerült Kádár János, egykori belügyminiszter. S ott volt az egykori szocikáldemokrata, Marosán György, a renegát, aki a nagy hagyományokkal rendelkező magyar szociáldemokráciát átjátszotta a kommunisták kezére s ezért most Moszkva és a pártdiktatúra kedvenc gyermeke volt. Gerő, ez a száraz ember, most indulatosan, szaggatottan beszélt. Szavai valósággal kopogtak, mikor a delegációt kishitűséggel és fejvesztettséggel vádolta. Közölte a pártsajtó küldötteivel, hogy a diákok tervezett felvonulását betiltják, a zavarkeltésnek véget vetnek. ,,A pártnak és a kormánynak megvan a hatalma" — vélte és mondotta Gerő Ernő 1956. október 23-án a déli órákban, mikor a budapesti rádió még andalító cigányzenét sugárzott szét az éterben. A kialakult vita során Kádár János meglehetősen passzív volt, de ha mondott valamit, azzal lényegében Gerőt támogatta.[6] Idegesen viselkedett viszont Révai, a főideológus, ,,a néphatalom tolla", aki toll helyett fegyvert sürgetett. Az egyik fiatal, idealista újságíró, Lőcsei Pál, feltette Gerőnek a kérdést: mi történik, ha az egyetemi fiatalság a miniszteri tilalom ellenére is felvonul? Gerő elkomorodott s azt mondotta, ez esetben a csapatok fegyverhez nyúlnak. S mintha visszhangozná, Révai hisztérikusan kezdett sikítozni: ,,Lőni fogunk! Lövetünk! Lőni fogunk!"[7]

Másként vélekedett erről az államrendőrség ez idő szerinti vezetője, Kopácsi Sándor. Az államrendőrség nem azonos a politikai rendőrséggel és az ún. ,,államvédelmi" hatósággal, az ,,ÁVO" vagy ,,ÁVH" néven emlegetett magyar KGB-vel. Feladata a normális közrend őrzése, de — kommunista államról lévén szó — ez a karhatalom is fegyveres alakulat volt, fegyveres alakulatok feladataival is. Amíg pl. az angol rendőrnek nincs lőfegyvere, csak gumibotja, a magyar kommunista rendőrnek nincs gumibotja, csak lőfegyvere. Vagyis: nem fényit, hanem mindjárt lő. Amikor 23-án délelőtt a belügyminiszter tanácskozást tartott, a budapesti rendőrfőnök a felvonulási tilalom ellen érvelt. Ha — fejtegette — a diákság nem engedelmeskedik, hanem a tilalom ellenére felvonul, s ha az oszlási felszólításnak nem tesz eleget, hanem ellenáll, a rendőrségnek, minthogy se gumibotja, sem oszlatásra alkalmas vízfecskendője, illetve effajta gyakorlata nincs, nem marad más hátra, mint lőni: géppisztollyal és karabéllyal. Ki vállalja a felelősséget? — tette fel a kérdést a rendőrfőnök a miniszternek. A miniszter hivatkozott a pártra, arra, hogy ebben a kérdésben máris ülésezik a Politbüró. Ekkor szóra emelkedett a magyar belügyminisztérium éppen akkor Moszkvából érkezett orosz tanácsadója, s láthatóan felbőszülve Kopácsi érvelésén, ezeket mondotta: ,,A fasiszták és imperialisták kiküldték Budapest utcáira rohamcsapataikat, és akkor az önök országában még vannak elvtársak, akik nem akarják használni fegyvereiket?!"[8] A szovjet elvtárs szavai még ebben a gyülekezetben is kedvetlenséget és ungorkodást váltottak ki. Mert — mint Kopácsi mondja emlékirataiban — ,,a biztonsági szolgálat magasrangú tisztjei nem voltak ugyan demokraták s sziklaszilárd meggyőződésük volt, hogy adott esetben a fegyverhasználat is szükséges, de ezek az elavult frázisok őket is zavarták".[9]

A párt, Gerő és Piros, valamint a szovjet tanácsadó elvtárs dilemmáját azonban közben eldöntötte az egyetemi ifjúság. A Műegyetem diáksága két delegációt állított össze, az egyikkel megüzente a pártközpontba, a másikkal a parlamentben székelő kormánynak, hogy a felvonulási tilalmat nem veszi figyelembe, a tilalom ellenére megtartja a tüntetést. Budapesten megkezdődött a félelem nélküli élet, s jellemző erre, hogy amikor — még a menet megindulása, még a kivonulás előtt — megjelent a Műegyetemen a rendőrfőnök és a belügyminiszter helyettese, a diákok szóvivője, mielőtt azok bármit is mondhattak volna, a diáktömeg lelkes helyeslése mellett ezt vetette oda a két karhatalmi küldöttnek:

— Rendőrtisztek vannak jelen a teremben s ezt az alkalmat megragadom arra, hogy megmondjam nekik: Vigyázzanak, uraim! Budapest diákjai el vannak szánva, s nem kell nekik az önök engedélye. A tüntetést minden körülmények között megtartjuk s követeléseinket meghirdetjük![10]

A párt és a kormány kész helyzet elé került: a főváros fiatalsága megtagadta az engedelmességet a diktatúrának. Pillanatnyilag már csak egyet tehetett a hatalom: megőrizni a látszatot, úgy tenni, mintha saját magától jobb belátásra tért volna. Pardon, tévedés volt — ez lett a hatalom mottója, s így pontosan másfél órával a tilalom bejelentése után a rádió új közleményt adott ki. Ekkor is zenei műsor volt, a fiatalok zenei újságja hangzott, mikor megszakították a műsort s ezt olvasták be, 14 óra 23 perckor: ,,A belügyminiszter közleménye: Piros László belügyminiszter a kihirdetett utcai gyülekezési és felvonulási tilalmat feloldja." A rádióban rövid szünet, majd gongütés, s mindjárt utána közlik, hogy este nyolc órakor Gerő Ernő rádióbeszédet mond...[11]

A hatalom meghátrált, az ifjúság győzött, ez a nap valóban a csodák napja volt.

Amerika ezen a napon a közelgő elnökválasztás lázában élt. Ki lesz az új elnök? Eisenhower vagy Stevenson?

Adlai Stevenson demokratapárti elnökjelölt New Yorkban a Madison Square Garden választási gyűlésén 18 000 ember előtt beszélt és kijelentette, hogy a hidrogénbomba betiltása a világbéke kulcsa. Stevenson feltette a szónoki kérdést: ez a sorsdöntő probléma, a hidrogénbomba körüli elhatározás rábízható-e a republikánus párt vezetőségére, rábízható-e egy olyan emberre mint Richárd M. Nixon, az Egyesült Államok alelnöke? Minden alkalommal, mikor a szónok kiejtette a Nixon nevet, a hallgatóság fujjozásba és füttykoncertbe tört ki.

Eisenhower elnök ugyanakkor, mint katonai szaktekintély, kijelentette, hogy Stevenson érvelése illúzió, naivság azt hinni, hogy a hidrogénbomba betiltása meghozná a világbékét vagy csökkentené a nukleáris háború veszélyét.

Connecticut államban Eisenhower esélyei jobbak, mint Adlai Stevenson kilátásai, a kérdés csak az, hogy Eisenhower ugyanolyan különbséggel győz-e, mint 1952-ben, amikor 129 363 szavazattal kapott többet, mint ellenfele. De az biztos, hogy Connecticut ,,likes Ike". Massachusettsben is aggódnak a demokraták, mert ebben az államban 150 000-rel több asszony van, mint férfi, s a nők hajlamosak arra, hogy Eisenhower tábornokra szavazzanak; Stevenson-nak legalább 50 000 női szavazatot kell elhódítania az elnöktől. Delaware államban viszont jobbak a demokraták kilátásai. Eisenhower elnök egyébként megígéri a választóknak, hogy egészségét újra megvizsgáltatja, a hét végén kórházba vonul, hogy alávesse magát egy ,,Head-to-Toe", egy ,,tetőtől talpig" orvosi vizsgálatnak. Az Egyesült Államokba L. N. Solovjev vezetésével szovjet delegáció érkezik, hogy ,,tanulmányozza az amerikai választásokat", s kijelenti, hogy a Szovjetunió a választási küzdelembe nem óhajt beavatkozni...

A Braniff légitársaság közli Amerika népével, hogy rövidesen belföldi járatokat is indít Douglas DC-7 gépeivel s az új járat erre a csodálatos névre hallgat: El Dorado Service. A New York-i Fourth Street Theatre folytatja Csehov ,,Sirály" c. darabjának előadását, jóllehet a bemutatót a kritika felületesnek és kedvetlennek mondotta. Viszont nagy sikere van az angliai Old Vic társulatnak Shakespeare II. Richárdjával a Winter Garden színpadán. A szezonnyitó darab előadásán a drámai arányok kiegyensúlyozottak s a publikum megállapítja, hogy évek óta ez a legkitűnőbb Shakespeare-együttes, amely New Yorkban fellépett...

Az amerikai futballban Michigan állam könnyű győzelmet arat a Notre Dame felett s ezzel, megelőzve Oklahomát, az United Press College játékaiban a Spartans az első helyre kerül.

Október 23-án a New York-i börzén nyugodt az üzletmenet, nyugodt és súlyos, heavy. Az olajrészvények nyertek a legtöbbet. Általában az üzletkötés elmaradt az előző napi mögött, akkor 1 430 000 részvény, ma csak 1 390 000 részvény cserélt gazdát. A legaktívabb részvények — most active stocks — között szerepel a Fruehaut Trailer és a General Motors. A Standard Oil N. J. kurzusa 54, a Pepsi Cola 19 és a Lockheed Air 52 3/4.

A ,,New York Times" ismerteti Herbert Kubly ,,Easter in Sicily" c. könyvét, amely 296 oldalon látott napvilágot, kapható 3 dollár 95 centes áron; a könyv részletesen leírja a divatos banditavezér, Giuliano működését, aki Garibaldi és Billy the Kid egyfajta kereszteződése.

Otto Mayer, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke helyteleníti a kínai olimpiai bizottság kívánságát, hogy ti. a közelgő Melbourne-i olimpiáról zárják ki Nemzeti Kína sportolóit. Mayer szerint a kommunisták politikai manőveréről van szó.

San Diego, a hatalmas kikötőváros lakossága értesül, hogy előző nap 80 éves korában a Naval Hospital egyik betegszobájában elhunyt Orin Gould Murfin admirális, akit a Pearl Harbor elleni japán támadás által okozott katasztrófa kivizsgálásával bíztak meg annak idején; az admirális mint fiatal kapitány az első világháborúban Skóciában 60 000 aknát gyártott s elzárta a német tengeralattjárók útját az Északi-tengeren, az Orkney-szigetek és Norvégia között. New Jersey újságolvasóival közölték, hogy a Bermudákon töltött vakációja alkalmával szívrohamot kapott Milton J. Goger, az American Type Founders Company elnöke. Élt mindössze 49 évet, gyászolja felesége, dr. Pauline R. Goger.

A szakszervezet, az International Longshoremen's Association, az I. L. A. elnöke, Capt. William Bradley közli az amerikai kormánnyal, hogy ha nem kötnek megfelelő master contract-ot a kikötői munkások számára, akkor a kikötőben november 1-től mindhárom tengerparton leáll a munka.

És előtérbe került Közép-Kelet-Európa!

Eisenhower elnök október 23-án választási beszédet mondott a washingtoni Sheraton Hotelben ,,az ácsok testvérisége" nevű szervezet tagjainak, az organizáció gyémántjubileuma alkalmából. Az elnök érzékeltette, hogy az Egyesült Államok hajlandó segélyt nyújtani Lengyelországnak és más szabadságszerető népeknek a csatlós országokban, ha ezek kívánják és ha hasznukra van. Amerika — mondotta az elnök — az emberi szabadság bajnoka, ezért küldetésének tekinti, hogy a szabadság inspirációját vigye a csatlós államok elnyomott nemzeteinek. A lengyeleket és a hozzájuk hasonló népeket, amelyek már ismerték a szabadságot — folytatta Eisenhower —, nem lehet örökre megfosztani nemzeti függetlenségüktől és személyes szabadságuktól. A csatlós államokban az imperializmus elégedetlenséget okozott, nyugtalanságokra, lázongásokra vezetett... A történelem bizonyítja, hogy a fegyverektől való félelem nem irtja ki a szabadság emlékét, a szabadság szeretete tovább él, mint a zsarnokok hatalma... — ..."all history testifies that the memory of freedom is not erased by the fear of guns, and the love of freedom is more enduring than the power of tyrants".[12]

A vén Iszter, mai nevén a Duna méltóságteljesen hömpölygött széles medrében a budai királyi palota alatt, s mindkét oldalán óriási tömeg hömpölygött a rakparton vagy az utcákon, gyülekezett a kisebb-nagyobb tereken. A magyar főváros kőrútjai mintha szintén folyókká váltak volna. Hullámzott, nőtt, egyre nőtt a tömeg. Ami egy félórával vagy órával előbb még individuális hősi cselekedet volt — egy bátor felállás az íróasztal mellett, a szerszám tüntető lehelyezése a munkapadra —, az most már kollektív lelkesedéssé változott s ellenállhatatlanul ragadott magával ezreket, tízezreket.

Buda és Pest egyetemeinek ifjúsága két célpont felé igyekezett. A pesti oldalon a Petőfi-szobor, a budai oldalon a Bem-szobor volt az irány. Két szabadsághős. És az ország, amely több mint egy évtizede elvesztette nemzeti függetlenségét, s amelyen egy nem emberszabású ideológia diktatórikus uralma terpeszkedett, a lelkek gátszakadásának ebben a pillanatában az ország már ettől a két névtől megrészegült. Szent részegség volt, olyan történelmi lelkiállapot, amely egy században csak egyszer születik.

Már nemcsak a diákság masírozott. Villamoskalauzok leállították kocsijaikat s ők is, utasaik is csatlakoztak a menethez. Villamosok lépcsőjéről fiatal lányok szórták a röpcédulát az emberek közé, a 14, a 16, a 20 vagy 22 pontos követelések szövegét. A vonuló tömegben itt-ott kigöngyölték és magasba tartották a piros-fehér-zöld zászlót s az évtizedes vöröszászlós, sarló-kalapácsos lobogók után a trikolór puszta látványa mérhetetlen lelkesedést váltott ki. A zászló, a zászló! Minden népfelkelés varázsos jelvénye most is döntő szerepet játszott. Mert ahogy haladt a menet a szobrok felé, egyszercsak, a tisztjelöltek iskolája előtt haladva csaknem hihetetlen látvány tárul eléjük. A leendő tisztek laktanyájának egyik ablakából kibukkan egy nemzetiszínű lobogó, s a közepén, a gyűlölt szovjet mintájú címer helyén most hatalmas, kör alakú lyuk tátong. Szinte megelevenedett az emberek előtt a kép, amint a honvédség tagjai ollót vesznek kezükbe, kinyirbálják a szovjet felségjelvényt, eltávolítják a magyar zászlóról az idegen emblémát. Mintha rákos daganatot operáltak volna ki a nemzet testéből ezzel az aktussal — s a tömeget mérhetetlen öröm járja át, mert látja, hogy a katonaság rokonszenvez vele. ,,Velünk a honvédség, mellettünk a tisztek!" — hangzik fel ezen a napon immár másodszor a fiatalok üdvrivalgása. Hasonló jelenetekre kerül sor a Bem-kaszárnya közelében. Ott egy elit-alakulat tanyázik s annak katonái is fraternizálnak a tüntetőkkel. A tömegben ekkor felhangzik s futótűzként terjed tovább az évtizede lefojtva lappangó, de ki nem mondott, visszafojtott követelés: ,,Menjenek ki az oroszok. Legyen vége már! Legyen béke már!" Pillanatok alatt megszületik a legtömörebb fogalmazás, s akkor újra és újra kórusban hangzik az óhaj és a sóhaj: ,,Ruszki haza! Ruszki haza!"

Halad és dagad a tömeg, amerre vonul, kinyílnak az ablakok, s egyre több házra tűzik ki a háromszínű lobogót. És immáron mindegyiken ott a lyuk, amely szimbólum lesz, egy kezdődő népfelkelés legjellegzetesebb szimbóluma: a kioperált pestis, az eltávolított vész. Az emeletek magasából virágokat szórnak a tüntetőkre.[13] A boltok, tiszta rokonszenvből, sorra bezárnak, nincs vétel, nincs eladás, nincs üzlet ezekben az órákban, aki csak teheti, velük tart, a felvonulókkal. Csodás átalakulások történnek ezekben az órákban. Aki tíz évig opportunista volt, az most nem gondol a következményekre. Aki tíz évig sínylődött börtönben, mint politikai fogoly, most nem retten meg esetleges új cella lehetőségétől. Aki tíz évig kommunista volt, nem érti, hogy lehetett az. Aki évtizeden át még tollal is szolgálta a diktatúrát, most, ott a menetben haladva, érzi, hogy soha ilyen nagyszerű élményben nem volt része, s aggodalom és remény közt hánykolódva megtalálja nemes önmagát s büszke arra, hogy pártjában ő már régebben is reformot követelt. ,,Mikor ott meneteltem a tömeggel a budai rakparton, a Bem-szobor felé — hangzik az őszinte vallomás —, már tudtam, hogy forradalom van... Még soha életemben olyan 'sodrást' nem éreztem." Őt is, mint ezreket, fojtott ujjongás fogja el: ,,Ilyen elemi erőnek senki sem állhat ellen."[14]

De mégis vannak, akik ellenállnak az elemi erőnek. Amíg a tisztítótűzben átformálódó kommunista publicista a Duna egyik partján így gondolkodik, a másik parton, a Petőfi-szobor közelében zavaró incidens támad. Az egyik mellékutcából újabb csoport bukkan ki — vörös, kommunista zászlókkal. Ők is ,,diákok", a Marx—Lenin Intézet növendékei, a marxizmus—leninizmus megtestesülései. Beneveznek a felvonulásba s a maguk szája íze szerint akarják manipulálni. De zászlóik puszta látványa s jelszavaik vonalas jellege felháborítja a nemzeti szabadság eszméitől áthatott többi diákot. Hangos helytelenítés moraja zúg fel a vörös zászlók láttán, néhány veszélyes pillanatig úgy tűnik, hogy ölre mennek, verekedésre kerül sor. De megmutatkozik, hogy a vörös zászlónak nincs többé varázsa, és a marxi—lenini fiatalok, mint törpe minoritás, csakhamar elnémulnak, és, elfeledve (vagy megtagadva) a pártindulót, az Internacionálét, ők is bekapcsolódnak e nagy nap, a csodák napja ősi dallamába, ők is fújják a lelkes tömeggel — a Marsaillest...[15]

Már majdnem délután három óra, amikor a Petőfi-szobornál megkezdődik a szabadság első szertartása. Egy fiatal, népszerű színész, Sinkovits Imre művészete csúcspontján s a nemzeti extázis mámoros hangulatában elszavalja Petőfi versét, elmondja a gyújtó szavakat: ,,Talpra magyar, hí a haza, itt az idő, most, vagy soha!" Utána felolvassa az egyetemisták pontjait s mindenki érzi e követelések, kívánságok, egy évtizeden át elnyomott vágyak teljesítésének ellenállhatatlan parancsát: most, vagy soha! Ha most nem, akkor sohasem.

Ebben a hangulatban már nem lehet átütő sikere annak, amit az Írószövetség nevében kísérel meg az ország egyik legismertebb írója, Veres Péter, volt miniszter. Már nincs ereje, mindenki érzi, nincs ereje (mert késő) a fifty-fifty kínálgatásnak. A Petőfi-szobortól a budai Bem-szoborhoz vonulnak a diákok s csatlakoznak a budai oldal tüntetőihez. Ott, a lengyel generális szobránál, a lengyel követség épülete előtt az elmúlt hét lengyel sikereihez gratulál a magyar főváros népe. Ott szólal fel Veres Péter. Amit mond, az nagyrészt tartalmazza a diákok követelését s a tömegben elvegyült tisztnövendékek is, a Petőfi Katonai Akadémia diákjai éppúgy, mint más főiskolások, itt-ott helyeselnek is. De itt-ott felkapják a fejüket az emberek. Lelkesednek, mikor a szónok ,,független nemzeti politikát" követel, de kissé értetlenkednek, sőt gyanakszanak, mikor a szónok ehhez hozzáteszi: ,,a szocializmus alapján". Lelkesednek, mikor az öreg író a megalázó bérviszonyokról s a társadalombiztosítás gyalázatos állapotáról beszél, vagy a parasztpolitika visszásságairól, de meghökkennek, mikor arra szólít fel, hogy lépjenek fel ,,ellenforradalmi kísérletekkel" szemben. Helyeslik, mikor Veres azt kívánja, hogy Nagy Imre legyen a miniszterelnök. A tömeg egyik része ujjong, a másik része gyanakszik. Veres Péter keveri a meggyűlölt rezsim fogalmait a szabadság eszméivel, s ez gyanús. Nincs gyanakvóbb individuum, mint a tömeggé alakult individuumok összessége, nincs féltőbb és gyanakvóbb lélek a forradalomra készülő lelkeknél. Akik ott állnak a Bem-szobornál, még talán nem is tudják, hogy forradalmat csinálnak, de azt ösztönösen érzik, hogy forradalmakat lehet leverni, de nem lehet kijátszani. És valahogy sértő, idegesítő és gyanús a hatalmat reprezentáló ősz író gyanúsítása az ,,ellenforradalommal"...

Ami a Petőfi- és Bem-szobornál történt ezen a napon, az örömet hozott, de az örömbe egy kis ürömöt is vegyített, Veres Péter több félmondata disszonánsán hatott. Főleg pedig kérdések özönét nyitotta meg a szívekben és a fejekben. A nép szólt — mi lesz a válasz? Szóljon a hatalom, kérjük a feleletet, várjuk a döntést. Milyen felelet, milyen döntés? — ezt tán senki sem tudta pontosan megfogalmazni, de mindenki érezte, hogy a hatalomnak, a diktatúrának el kell fogadnia, jóvá kell hagynia a mai nap szabadságvívmányait — a lyukas zászlókat, a nemzetiszínű lobogókat szentesíteni kell. A kommunista író is, aki ott a tömegben menetelve érezte a ,,sodrást", folytatta vallomását önmaga előtt: ,,Jóllehet a nemzetieskedés nem volt kenyerem, a megszaggatott háromszínű lobogó látványa engem is feltüzelt, s valami felemelő nagy kárörömet éreztem az oroszokkal szemben: no, most végre megkaptátok!"[16] Ha így gondolkodott a pártember, hogyan gondolkodhattak és érezhették ezen a napon azok a milliók, melyeknek egyike ezt jegyezte fel ezekben az órákban: ,,A párt a mi szemünkben vérszomjas vadállat volt, csak arra jó, hogy amúgyis nehéz életünket még jobban megnehezítse..."[17]

A Bem-szobornál is, mint a Petőfiénél, elszavalják — itt egy diák — a ,,Talpra magyar!"-t, s valaki rázendít az évszázados nemzeti imádság fájdalmas-bús, panaszkodó és reménykedő dallamára. Felhangzik a magyar Himnusz, amelyet a diktatúra hosszú éveken át elűzött, tiltott, vagy éppen csak hogy néha megtűrt. Más nép himnusza pattogó induló, vagy sodró, vagy méltóságos zene — a magyar nemzeti himnusz valóságos oratórium, könyörgő imádság: Isten, áldd meg a magyart... Nyújts feléje védő kart, ha küzd ellenséggel.

A magyarság ekkor több mint egy évtizede küszködött az orosz megszállással s most, ebben az órák alatt megszületett fennkölt, szublimált lelkiállapotban úgy érezte, szüksége van az Úr védő karjára. Valaki később úgy jellemezte ezt a napot, azt tartotta a legjellemzőbb külső jegyének, hogy az utcán ismeretlen emberek egymás nyakába borultak, ölelték és csókolták egymást, majd, ha megláttak egy nemzetiszínű zászlót, vigyázzba merevedtek és átszellemülten szép arccal elkezdték énekelni a Himnuszt...

Ez az emelkedő nemzet tehát választ várt. Kitől? A kormánytól. A kormány ekkor a Duna-parti gótikus palota, a parlament falai között székelt. A Bem-szobornál valaki kiadta a jelszót: Gyerünk a parlamenthez! Ekkor már több hivatalban, gyárban, üzemben befejeződött a munka, így még több ember sereglett az utcákra és mintegy dróttalan távírón mindenki megtudta, rádió nem beszélt róla, de mindenki értesült arról, hogy irány a Parlament, a következő lépés: a hatalom felelete.

Párizsban e napon Guy Mollet miniszterelnök a parlamentben felveti a bizalmi kérdést. Tudni akarja, hogy a Tisztelt Ház helyesli-e a kormány kül-, gazdasági- és szociálpolitikáját, valamint Algériával kapcsolatos magatartását. A bizalmi kérdés nyilvánvalóan az utolsó komplexumnak szól, Mollet ehhez akar tüntetőleg nagyarányú támogatást. A szavazás két nap múlva lesz, de már most, október 23-án mindenki biztosra veszi, hogy a kormány nagy többséget kap. Mert Franciaországot nem a zúduló lengyel, és a csak gyéren szivárgó magyar hírek foglalkoztatják elsősorban, hanem Francia-Algéria új, nagy, szenzációs eseménye: egy francia huszárvágással sikerült elfogni az algériai felkelés legfőbb vezetőit. Ezek a vezetők Kairóból irányítják az algériai lázadást, s éppen Marokkóban jártak. Párizst felháborította, hogy Marokkó fogadta őket, s mikor onnan repülőgépen visszatértek Egyiptomba, a francia személyzettel rendelkező DC-3 típusú gép, Grelier kapitány vezetésével, Pálma de Mallorca-i közbeeső leszállás után, Algírba vette útját. A Maison Blanche repülőtéren már francia rendőrök várták az öt rebellis-vezért, akik között az illegális harc egyik fő irányítója is ott volt: Mohamed ben Bella...

Párizs lélegzetvisszafojtva hallgatja a híreket. Tuniszban tüntetés a franciák ellen, Mekneszben 9 halott. Casablancában az egyetemi fiatalság, ugyancsak Párizs ellen háborogva, kibontotta az algériai felkelők zöld zászlaját. Semmi kétség: Franciaország új afrikai válság elé néz. A párizsi kormány felfüggesztette tárgyalásait Marokkóval. Pineau francia külügyminiszter Londonban megegyezett Eden angol miniszterelnökkel és Selwyn Lloyd külügyminiszterrel, hogy Anglia és Franciaország elutasítja Egyiptom kérését, hogy ti. a júliusban államosított Szuezi-csatorna ügyében kezdjenek új tárgyalásokat az ENSZ fórumain...

Az angol flotta látogatóba Franciaországba érkezett, a büszke angol hajók befutottak Toulon kikötőjébe...

Párizsban a Trocadero közelében új, kiadó hivatalokat hirdetnek, nagy parkolólehetőségekkel, az Étoile-tól tíz percre pedig új, szép lakások kaphatók — beaux appartements. A színházi és filmvilágot, a mozilátogató közönséget e napon izgalomba hozza a hír, hogy Amerikában újra megfilmesítik Jeanne d'Arc történetét. Otto Preminger, a kiváló filmrendező tüneményes női főszereplőt talált egy 18 éves amerikai lány személyében. A ,,Figaro" megírja, hogy a leány neve Jean Seberg, egy Marshalltown-i patikus lánya. A városka Iowa államban van, 23 000 lakossal, ezek egyike az ifjú hajadon, aki egy méter hatvan centi magas, szeme zöldesszürke, arca lángoló és kifejező, de ezen az arcon feltűnik a mosoly is, hirdetve a humorérzék vigasztaló erejét. Une Visage ardent et expressif — Franciaország nemzeti hősének leendő alakítója...

Persze, Lengyelország és már-már Magyarország is dörömböl a francia tömegek tudatának falán. Pologne és Gomulka neve ott virít az újságok első oldalán, belül pedig már felbukkan Budapest neve, a hír, hogy Szegeden 3000 diák kilépett a hivatalos ifjúsági szervezetből, a kommunista Hitlerjugend organizációjából és külön, független egyesületet hozott létre. Nyílt lázadásban a magyarországi diákok — írják a francia lapok, s megmondják, miért a forrongás, mi a cél: nagyobb szabadság és normális megélhetési viszonyok — pour une plus grand liberté et des conditions d'existence normales...[18]

Amit külföldi tudósítók azonnal megértettek, azt a magyarországi párt és kormány reprezentásai képtelenek voltak megragadni és a maga mélységében felfogni. Egy elbizakodott rezsim a szó legszorosabb értelmében vakon és kelletlenül vette tudomásul a fejleményeket s abban bízott csak, hogy a láng vagy magától kialszik, vagy egy kis erőszakkal könnyedén kioltják. Nagyobb szabadság? Minek? Normális életviszonyok? Hát nem megkapták a szocializmus vívmányait? Néhány író és még inkább újságíró kis intellektuel csoportját, egy maroknyi idealista kommunistát leszámítva a párt és a kormány vezetői és káderei a kialakult helyzet megoldására, a forrongás lecsendesítésére semmiféle politikai megoldást nem találtak, nem is igen kerestek. A jobbak pedig, mint például Nagy Imre, ahogy még aznap este kiderült, haboztak, vonakodtak és — elkéstek.

Többszázezernyi tömeg özönlötte körül a parlament épületét. Volt, aki kétszázezernek látta, de nem kevesen úgy látták, van ez a tömeg félmillió is. Vagyis Magyarország fővárosának legalább egyharmada, ha nem a fele itt szorongott és várt. A tömegben sok egyenruhás katona, fiatal, pirospozsgás, paraszti arcok. Sapkájukról letépték az ötágú csillagot, a kommunista felségjelvényt. Nemzeti zászlók emelkedtek a magasba itt is, a vörös zászlók megfogyatkoztak, az emberek lehurrogták, ha ilyet láttak, a zászlóhordók pedig gyorsan eltüntették vörös hitvallásukat.

A parlament és benne a kormány, hallgatott. Hegedűs András miniszterelnök nem volt az épületben, az Akadémia utcai pártszékházba kellett mennie. Magyarországon nem a kormányfő, hanem a pártfőtitkár az úr. Hegedűst itt most két miniszterelnökhelyettes képviselte, Hidas István és Mekis József. Valósággal elbújtak a tömeg elől, a parlamentben a legtöbb villanyt eloltották, majdhogy némán és feketén állt a gótikus ház. Egy fiatal munkás dörömbölésére végre kinyitották a kaput s beleegyeztek abba, hogy Erdei Ferenc földművelésügyi miniszter, aki névlegesen nem volt a kommunista párt tagja, fogad egy kislétszámú küldöttséget. A fiatal munkás, Pongrátz Ernő, rávette a minisztert, hogy a parlament főkapujáról vegyék le a szovjet típusú címerrel lengő zászlót s gyújtsák meg a villanyokat is, hogy a nép megnyugodjék, lássa, hogy történik valami. Kisebb huzavona után Erdei megértette azt is, hogy elkerülhetetlen Nagy Imre megszólaltatása: a tömeg, többszázezer ember, felelős személyt akar hallani, s lehetőleg mindjárt Nagy Imrét. A miniszter ekkor telefonon felhívta a budai villájában tartózkodó volt miniszterelnököt, közölte vele a tényállást és kérte, azonnal jöjjön a parlamenthez, szóljon a néphez.

— Mit mondjak én az embereknek? — válaszolta Nagy Imre.[19] Úgy döntött, hogy otthon marad.

A ,,kormány" tagjai közben ,,cselhez" folyamodtak: intézkedtek, hogy a hatalmas tér, a Kossuth tér közvilágítását oltsák ki, akkor a sötétben senkinek sem lesz kedve tovább álldogálni s így talán szépen hazamennek. A gyerekes csíny azonban visszájára sült el, bumerángnak bizonyult. Mert abban a pillanatban ezer és ezer fáklya fénye gyúlt ki. A ,,forradalom" leleményes: sokan a déli vagy esti újságot szorongatták hónuk alatt, ebből lett most fáklya, ebből született a fény. Röpiratok, röpcédulák is akadtak jócskán, hisz nemcsak a diákok röpcéduláztak, hanem a párt is osztogatott felhívásokat, azzal a szöveggel, hogy este nyolc órakor mindenki hallgassa a rádiót, mert a főtitkár, Gerő elvtárs fog beszélni. ,,Gerőt" is meggyújtották, a pártröpirat is fáklyának szolgált pillanatok alatt. És ebben a misztikus fényben, sziporkázó, pislákoló, fellobbanó világosságban még inkább megmutatkozott az arcokra kiült lélek: felmagasztosult, komoly, ihletett vonások. Valami fájdalmas remény, szinte templomi áhítat, leírhatatlanul szent elszántság ült a szemekben. Ezekbe a szemekbe nem mert, nem tudott belenézni a diktatúra ezen a napon, bújócskát játszott és megpróbált kisiklani. A tömeg nem tágított. Gúnyosan, sértőn nézett vele szemben a parlament tetején egy kivilágított vörös csillag, amely a sötétségben még provokálóbb lett; kórusban zúgott fel a követelés: Le a vörös csillaggal, le a vörös csillaggal! Az első vívmány volt azután, hogy körülbelül egy óra múlva eltávolították a gyűlölt jelvényt. Kicsiny siker volt, de éppoly mámoros ujjongást keltett, mint az első lyukas zászló a kaszárnya ablakában s végig a házak során.

A reformkommunisták, Nagy Imre barátai, akik közül jónéhány ott állt a tömegben, halálos biztonsággal érezték, hogy Nagy Imrének tennie kell valamit. Nagy Imre híján Erdei Ferenc miniszter állt ki a parlament egyik erkélyére és megpróbált beszélni. De mit tudott mondani? Már pártjának, a parasztpártnak nála mégiscsak népszerűbb másik személyisége, Veres Péter beszéde is elsikkadt a Bem-szobornál, nem keltett lelkesedést, hát akkor mégkevésbé Erdei, akiről köztudomású volt, hogy szoros szálak fűzik a kommunista párthoz. Jóformán ki sem nyithatta a száját, a tömeg valósággal elkergette, s szégyenszemre visszavonult a csúcsíves ablakok mögé. Sinkovits Imre itt, az egyik erkélyen, ismét elszavalta Petőfi versét. Ezt még lelkesedéssel fogadta a tömeg, de további verseknél már türelmetlenkedett, elterelő műveletnek vélte vagy unta. Nagy Imrét követelték és hiteles, világos állásfoglalást.

Nagy Imrét akarjuk! Hol van Nagy Imre? — hangzott a kiáltás, mégpedig egyre türelmetlenebbül, sőt, már-már gyanakodva, hogy még ez az emberséges kommunista politikus is vonakodik, még reá sem lehet számítani ebben a nagy pillanatban. Nagy Imre barátai, Aczél Tamás író, Vásárhelyi Miklós, Méray Tibor és Losonczy Géza újságírók autóba vágták magukat s ,,Imre bácsi" Orsó utcai villájába hajttattak, kapacitálták, hogy jöjjön azonnal, mentse meg a helyzetet.

Nagy Imre ellenkezett, örült ugyan annak, hogy a nép hozzá fordult, de úgy vélte, ez nem alkalmas idő arra, hogy a parlamenthez menjen. Kétely is elfogta: tud-e olyat mondani, hogy szavai megnyugtassák a nekivadult tömeget? A pártban most nincs hivatalos pozíciója, még csak a Központi Bizottságnak sem tagja. Kinek a nevében beszéljen? Kinek a nevében ígérjen? Így tépelődött, vonakodott Nagy Imre.[20] Egyik leghűségesebb híve rezignáltan állapítja meg: ,,Ez az ember, akinek egész élete a Kommunista Párt vasfegyelmében telt el, el sem tudta képzelni, hogy a pártvezetőség kifejezett parancsa nélkül valamilyen lépésre szánja el magát."[21]

Valóban nem lehet arról beszélni, hogy Nagy Imre ezen a napon elszánta volna magát valamire. Barátai unszolták s majdhogy akarata ellenére cipelték a parlamenthez. Fáradt volt és határozatlan. ,,Az Isten szerelméért, mire vársz? Ha nem jössz azonnal, valami iszonyú fog történni!" — könyörgött neki most Aczél. Vásárhelyi Miklós, joggal, még drámaibban lépett fel. Kapacitálása, érvelése jó diagnózisa volt a helyzetnek, amikor így kérlelte vezérét: ,,El vagyunk késve... El vagyunk késve, mert a nép előretör és Te, akit vezetőjének akar, még mindig itt vagy s nem cselekszel."[22]

Ez hatott. Budáról a Pasarétről indult el a kocsi s útközben Nagy Imre nagy meglepetéssel fedezte fel az új, soha nem látott zászlót: a kivágott címerrel. Aztán még egyet látott, még egyet, egyre többet. Verejték ült ki a homlokára.

Este nyolc óra felé járt, amikor a téren elterjedt a hír, hogy megjött, mégis megjött, megérkezett Nagy Imre. Lelkesedés moraja és taps zúgott fel a bejáratnál, ahol meglátták, felismerték. Végre itt a szabadító szó, végre itt az iránymutatás. Nagy Imre és kísérete bement az épületbe. Mekis József hidegen és méltatlankodva fogadta, szinte megrótta, hogy minek jött ide! Úgy tett, mintha Nagy Imrét ebben a pillanatban csak az érdekelte volna, hogyan alakul az ő és a párt viszonya: ,,A Központi Vezetőség a jövő héten összeül s ott meg fogják vitatni az ügyedet" — mondotta ez a szemellenzős ember, a gyűlölt Rákosi Mátyás felfedezettje és teremtménye. Vásárhelyi vállon ragadta Mekist s szinte kétségbeesve kiáltotta: ,,Megőrültél? Jövő héten?"

Mekis magatartása jól példázta a párt gondolkodását. Ebbe a gondolkodásba belefért a Központi Vezetőség, belefért egy megregulázott majd rehabilitált vezető, mint Nagy Imre, de nem fért bele, mint tényező, amely számít — nem fért bele a nép. A gomolygó, vonagló, lázongó s hosszú évek után ma újra bátor és felemelt fejű nép sem: Mekis és a párt számvetésében ez nem létezhetett, még most sem. De amikor odakint újra felzúgott, minden eddiginél erősebben ennek a semmibe vett népnek immár türelmetlen kiáltása, Mekis mégis elsápadt.

Nagy Imre kilépett az erkélyre. Először meg sem ismerték a sötétben. Később került csak elő egy lámpa s megvilágította a jólismert arcot.

A zúgás elcsendesedett, mindenki pisszegve intette szomszédját, legyen csend, csend, Nagy Imre beszél.

Igen! Most jön a megváltó szó.

És a várva várt politikus megszólalt:

— Elvtársak!

Nem megváltó szó volt, hanem végzetes szó.

— Elvtársak? — néztek körül az emberek meghökkenve. Nem értették. Elvtársak? A magyar nép van itt, az ezen a napon nemzetté nemesedett nép, amely elfelejtette a félelmet, de el akarta felejteni a pártot is, az elvtárs-uralmat, a diktatúrát, egy évtized meggyűlölt zsargonját. Az ember ott fenn az erkélyen, Nagy Imre, ugyancsak meghökkent és megzavarodott. Mert odalentről először egy hang, aztán száz és ezer torok kiáltotta, először tétován, aztán ütemesen, növekvő erővel, sokszor, kórusban:

— Nem vagyunk mi elvtársak! Nem vagyunk mi elvtársak!

A politikus összeszedte magát s mégis elmondott néhány gondolatot. Rögtönzött beszédéből a tömeg csak keveset értett s amit megértett, azt nemtetszéssel fogadta.

Szeretettel üdvözlöm a megjelenteket — kezdte, s jelzőkbe menekült, majd minden mondatában a ,,demokratikus" jelzőt használta, amely a kommunista uralom tíz éve alatt, minthogy visszaéltek vele, elvesztette klasszikus hamvasságát és a szenvedő alanyok számára vasfüggönyt, diktatúrát, börtönt, hazugságot, süllyedő életszínvonalat jelentett. Nagy Imre dicsérte a ,,demokratikus ifjúságot", emlegette a ,,szocialista demokratizmus"-t, az ifjúság megmozdulását ,,demokratikus fellépésnek" nevezte. Receptnek ,,a párton belüli tárgyalás és tisztázás" útját ajánlotta, a tömeget pedig mintegy arra intette, hogy ,,az alkotmányos rend és fegyelem" legyen a cél.[23] ,,A párton belül" — mondotta Nagy Imre s a tömeg úgy érezte, csalódottan, hogy a népet megint kizárják, a kibontakozást még Nagy Imre is csak ,,a párton belül" tudja elképzelni.

Az emberek nem nyugodtak meg. Úgy érezték, becsapták őket. Nagy Imre hamar véget vetett a beszédnek s felszólította a népet, hogy szépen menjen haza. Haragos zúgás volt a válasz, s azt, akit egész nap hívott, követelt és várt a lelkes tömeg, azt az embert a nép most lehurrogta. Elkeseredés vált úrrá, majd mély hallgatás kerítette hatalmába a tömeget. Valahogy úgy érezte mindenki, hogy arcul ütötték.

Nagy Imre mégis feltalálta magát, utolsó pillanatban mentő ötlete támadt — énekelni kezdte a Himnuszt, biztatva a népet: énekeljen ő is.

Ilyen szomorúan még nem énekelték a Himnuszt Magyarországon. Mérhetetlen fáradtság fogta el az embereket.

De talán senki sem csalódott akkorát e percekben, mint Nagy Imre szűkebb köre, barátainak ott lévő kis serege. Ha a tüntető nép csalódott, a reformkommunisták meg voltak döbbenve. Elsősorban ők, a hivatalos s valaha büszke elvtársak döbbentek meg Nagy Imre ,,Elvtársak!" megszólításán. A nép reagálására emlékezve állapította meg a Nagy Imrét egy órája még lelkesen kapacitáló Méray Tibor: ,,Mindenki előtt, akinek szeme és füle volt, ebben a pillanatban nyilvánvalóvá kellett válnia, hogy Magyarországon nemcsak Sztálin és Rákosi nem kell, hanem az egész párt sem — úgy, ahogy van. A magyar kommunista párt teljesen és visszavonhatatlanul megbukott."[24] Egy másik tisztelője, Kende Péter, ezt jegyezte fel: ,,Megdöbbentett Nagy Imre értetlensége... Élete legrosszabb beszédét mondta el ott a Parlament előtt. Először is a megszólítás: Kedves elvtársak!... Micsoda megbocsáthatatlan fáziselmaradás volt ez azok után az órák után, amelyeket a tömeg ott együtt megért! S maga a beszéd, ez az ügyetlen csillapítás! kísérlet... Nagy Imre nem találta meg a megfelelő hangot s ez talán végzetes volt."[25]

Németország és Bonn különös látogatót ünnepelt ezekben a napokban. Előző nap érkezett meg ugyanis Julius Raab osztrák kancellár s most, október 23-án reggel az új német állam polgárai megelégedéssel olvasták az előző esti bankett pohárköszöntőit. Adenauer német kormányfő arról beszélt, hogy a német nép nagy együttérzéssel kísérte az osztrákok sorsát s örül a nemrég elnyert osztrák függetlenségnek, egyúttal megjegyezte, hogy Németországtól még mindig megtagadják a nemzeti egységet. Raab kancellár, akit a bonni pályaudvaron a porosz Präsentiermarsch hangjaival üdvözöltek, a hagyományos osztrák kedélyességgel fátyolt borított a hitleri Anschluss emlékére s bonni útját úgy jellemezte, hogy ezzel ,,a Duna és a Rajna ismét közelebb került egymáshoz". Winifred Martin vezércikken dolgozik e napon, amely üdvözli a Bécsből jött látogatót s megírja, hogy egy újabb Anschlusst ma már sem a németek, sem az osztrákok nem kívánnak; némi nosztalgiával rámutat a történelmi igazságra, hogy Bismarck még felismerte a Habsburg Ház valódi európai misszióját, amikor a legkülönbözőbb népeket okosan összetartó Habsburg-kormányzat idején azt mondotta, hogy ,,képes volnék lövetni az osztrákokra, ha csatlakozni akarnának hozzánk".

Az osztrák kancellár látogatása mellett a bonni politikát az új honvédelmi miniszter, Franz Josef Strauss személye foglalkoztatta, mert Strauss megtette egyik első intézkedését: demokratikus érzelmű tisztekből bizottságot állított fel az új német hadseregbe jelentkező volt SS-tisztek ügyének kivizsgálására; aki az SS-ben ezredesi vagy tábornoki rangot viselt, nem jelentkezhet, s a jelentkezőnek szakítania kell a nemzetiszocialista ideológiával; de az új rendszer lényege, hogy a jelentkezésnél egyéni jogtalanságot kiküszöböljenek. A fiatal miniszter egyébként csökkenteni akarja a minisztérium létszámát és osztályait, hatásosabban kívánja megszervezni ügykörét. A müncheni ,,Süddeutsche Zeitung" megjegyzi Franz Josef Strauss első intézkedéseihez: ,,Pillanatnyilag el kell ismernünk, hogy az új honvédelmi miniszter a helyes úton jár..."

Saarbrückenben az iskolák ünnepséget rendeztek abból az alkalomból, hogy kereken egy éve, 1955. október 23-án ez a tartomány népszavazással a Német Szövetségi Köztársasághoz csatlakozott, s Ney tartományi miniszterelnök méltatta Franciaország magatartását, amely akceptálta a lakosság döntését. Ezzel — mondotta — elhárult az utolsó területi akadály a német—francia együttműködés útjából, a Saar-vidék soha többé nem lehet szétválasztó elem Európában. Berlin népe megelégedéssel vette tudomásul azt a bonni közlést, hogy Heuss államelnök novemberben egy teljes hetet Nyugat-Berlinben tölt s onnan intézi hivatalos teendőit. Az IG-Metall, az acélmunkások szakszervezete bejelentette: másnap, október 24-én Schleswig-Holstein 28 kikötői üzeméből 10 üzem sztrájkba lép, hogy nyomatékot adjon követeléseinek: hosszabb szabadság, több szabadságpénz. Münchenben a városi tanácsban Karl Erjart tanácsos ismertette az idei Oktoberfest mérlegét. Essenben ,,kitört a vadnyugat", a rendőrség előző éjjel autós-gengsztereket üldözött, akik a ,,Ruhrblick" nevű étteremben előreszegezett fegyverrel kényszerítették a vendégeket, hogy értéktárgyaikat rakják ki az asztalra; jóllehet a gengszterek kocsija egy utcai oszlopnak szaladt, sikerült elmenekülniük. Hamburg kikötőjében a háború befejezése óta most először jelentek meg német hadihajók, a tengerészet öt aknaszedő hajója. Nürnbergben, a játékgyártó városban olyan kiállítást rendeztek, amely bizonyítja, hogy a gyerekek kezébe nem kell militarista játékokat adni, lehet játszani pisztoly és ólomkatonák nélkül is: Es geht auch ohne Zinnsoldaten... A német lapokban hirdetések közölték, hogy már most lehet intézkedni a karácsonyi ajándékok tekintetében, a kommunista uralom alá került zónában maradt rokonoknak máris rendelhető szeretetcsomag: Liebesgabenpakete für die Ostzone... Düsseldorfi jelentés szerint a Ruhrkohlen-Beratung GmbH. egyik tisztviselője felhívást adott ki, hogy takarékoskodjanak az energiával, véleménye szerint Németországban évi kilenc millió tonna szenet lehetne megspórolni. A frankfurti börzén október 23-án az AEG részvényeit 211,— DM-mel jegyezték, az árfolyamok az előző napihoz viszonyítva általában egy pontot estek; a BMW autógyár részvényeit csekély 128,— DM-ért lehetett vásárolni, a Norddeutsche Bank árfolyama 203,— a Süddeutsche Bank kurzusa 203,5 márka.

Bonn nyilvánosságra hozta ezen a napon Moszkva válaszjegyzékét egy korábbi német memorandumra, amely szabad választásokon alapuló német újraegyesítésre tett javaslatot. A nyugatnémet pártok mindegyike, kereszténydemokrata, szociáldemokrata és liberális párt egyaránt megállapította, hogy Moszkva a német javaslatot egyetlen ponton sem tette magáévá s nem fogadta el tárgyalási alapnak. Moszkva elutasítja az össznémet választásokat — Moskau lehnt gesamtdeutsche Wahlen ab —, hangzott a sajtó rezüméje.

A negatív moszkvai hír mellett természetesen a varsói hírek foglalkoztatták a politikai kedélyeket, s ebből logikusan következett a keletnémet zóna kommunista vezérének szerepe. A varsói fejlemények után — hangzott az egyöntetű bonni kérdés — meddig marad még helyén Walter Ulbricht, ez a megcsontosodott sztálinista és minden liberalizálás ádáz ellensége? Sokan a választ is tudni vélték: Ulbricht csillaga hanyatlik! És épp e napon statisztika látott napvilágot, melyből kiderül: a kommunista uralom alól oly szédületes mértékben menekülnek el a polgárok, hogy a keleti zóna lakossága, amely 1948-ban 19,06 millió volt, 1955-re leapadt 17,94 millióra.

A tömegek szórakozása ebben az időben elsősorban a mozi, s a filmszínházak előtt hosszú sorok állanak, mert bemutatják a Trapp család megható történetét olyan színművészekkel, mint Ruth Leuwerik, Hans Holt és Josef Meinrad. Új filmvígjáték is csábítja a nagyérdemű közönséget, Claus Biederstaedt főszerepével a ,,Kleines Zeit und grosse Liebe"; ünneplik Lili Palmert mint Anasztáziát, az utolsó cár leányát, s mindenütt megtapsolják a kezdő Liselotte Pulvert, aki rövidesen élete nagy sikerét aratja majd egy magyar leány, Piroschka szerepében.

De Németország is tudja már, hogy a magyar lányok és fiúk most nem meseszerű idillben vannak elmerülve. Már a német lapokban is feltűnnek, a Lengyelországról szóló hírek mellett, a kisebb tudósítások, hogy Budapest, de Szeged, Miskolc, Debrecen, Gödöllő, Sopron, Eger főiskolás fiatalsága is szabadságot követel, az oroszok távozását, a nyugati határ közelében lévő Győr népe pedig Mindszenty bíboros szabadonbocsátását.

Szabadság — a nyugatnémetek ezt hallják Kelet-Németországból is. A ,,Frankfurter Allgemeine Zeitung" épp ezen a napon közli egy kelet-németországi polgár levelét, aki megköszöni, hogy átmeneti nyugati tartózkodása idején olvashatta e lapot. Köszönetet mond egy jól szerkesztett újság szellemi jó cselekedetéért, köszöni a nagytávlatú szemléletet és a józan tárgyilagosságot. Ezt nélkülözzük mi odaát — írja az olvasó, aki éppúgy a totalitárius rendszer alattvalója, mint a lengyelek és magyarok. Nem a tömött nyugati kirakatokat dicséri elsősorban, bár az sem lényegtelen, hanem — írja —, a személyes szabadságot, amelyet itt a polgárok élvezhetnek.[26]

Nagy Imre a parlamenti beszéd után mind a nép, mind barátai számára elérhetetlenné vált. A párt központjába sietett, és ahogy egyik tisztelője megjegyezte: elnyelte az Akadémia utca. Eddig az időpontig — október 23-a este 8 óra — semmi sem történt Budapesten, ami arra vallott volna, hogy a tüntetés másként végződik, mint azzal: az emberek szép békésen hazatérnek otthonaikba.[27]

A tömeg, Budapest bármely pontján tüntetett is, fegyvertelen volt s csak remélte, hogy a népakarat láttán a hatalom birtokosai jobb belátásra térnek. De az egyetemisták pontjaiból hármat még ezen a napon szerettek volna megvalósítani. Az egyik Nagy Imre miniszterelnöki kinevezése, de részben Nagy Imre vonakodása miatt erre még nem kerülhetett sor. A másik: országos nyilvánosságot szerezni a követeléseknek, vagyis a pontokat beolvasni a rádióba. A harmadik: a Sztálin-szobor eltávolítása.

A Bem-szobornál lezajlott tüntetés után a tömeg egy része nem a parlamenthez, hanem a rádió épületéhez igyekezett. Az évszázados Nemzeti Színház, a bölcsészkari egyetem és a klasszikus szépségű Nemzeti Múzeum közelében húzódik a Bródy Sándor utca, a régi Sándor utca, évtizedek óta itt működik a budapesti rádió. A keskeny utca hamar megtelt tüntetőkkel. Szándékuk, kívánságuk az volt, hogy a rádió vezetősége olvassa be a 16 pontot. De zárt kapura találtak, a kommunista igazgatónő, Benke Valéria elzárkózott a kívánság elől. A tömeg azonban ebbe nem nyugodott bele, szilárdan kitartott az épület körül. Mindig újabb és újabb hullámok érkeztek. A rádió vezetősége ekkor elterelő és késleltető műveletekhez folyamodott. Egy hangfelvevő kocsit küldött ki az épület elé, karhatalmi tisztekkel és technikusokkal, közölve, hogy felveszik a nyilatkozatot. Egy pirosruhás leány kezébe vette a mikrofont s elkezdte beolvasni a pontokat. A szomszédos lakóházak ablakaiban természetesen kíváncsi lakók szorongtak s a tömeg felkiáltott hozzájuk: tegyék ki az ablakba a rádiójukat, hadd hallják, hogyan sugárzik szét az éterbe a diákság követelése. Sehogy sem sugárzott, pillanatok alatt kiderült a rádió igazgatóságának a turpissága, esze ágában sem volt a pontoknak nyilvánosságot adni. Csak hangszalagra vette a szöveget, közlés szándéka nélkül. Ez a csalás, a becsapottság érzése a tömegben, sokat rontott a helyzeten. Az egész napon át megmámorosodott és a szabadságvágy hevületében élő emberek galádságnak tekintették ezt a félrevezető manővert. Érzésük szerint megint a forradalom kijátszásának kísérlete volt ez, mint a Bem-szobornál Veres Péter felemás dikciója. A vérforraló aktus valóban felforralta a vért s a tömeg fenyegetően lendült a rádiós-kocsi felé. Kiderült azonban, hogy a rendőrtisztek és a technikusok, tudván, hogy a csalás kiderül, időben visszahúzódtak a rádió épületébe, otthagyva a kocsit. Erre többen dörömbölni kezdtek a rádió kapuján.[28]

A rádió vezetősége — a bentlevő ÁVO-kötelék tisztjei és a pártszervezet titkárai — újabb halogató taktikához folyamodtak. Erősítést kértek a politikai rendőrségtől, de — hogy a tömeg fokozódó nyugtalanságát levezessék — beleegyeztek, hogy kisebb küldöttség jöjjön az épületbe: tárgyalni a diákság követeléseiről. A küldöttséget Benke Valéria fogadta s megkérdezte, mit akarnak. ,,Azt, hogy a rádió legyen a népé" — hangzott a válasz s az igazgatónő, aki — mint a kommunista establishment legtöbb tagja — úgy vélte, hogy a nép a párt s a párt a nép, azt kérdezte, s a kérdés provokáló volt: ,,Mit értenek azon, hogy a rádió legyen a népé?" Vita kerekedett, a küldöttségben is akadt, aki hajlott a követelés elejtésére, a többség viszont hevesen ellenezte ezt a véleményt, ragaszkodtak a pontok beolvasásához.[29]

Odabent folyt a huzavona, odakint pedig tetőpontjára hágott a türelmetlenség. Ismét csalást és félrevezetést gyanítottak, mert a küldöttség nem tért vissza. Ez a második becsapás még jobban felizgatta a kedélyeket, annál is inkább, mert egyszer csak elterjedt a hír, hogy a delegáció egyik tagját, az egyik diákot agyonlőtték.[30] Ez a hír lehetett vaklárma is, de megerősíteni látszott az a körülmény, hogy felfedezték: a rádióépület másik oldalán, a Múzeum utcai garázsbejáraton keresztül ÁVH-egységek érkeztek, a rádió őrsége megerősítést kapott, az igazgató tehát fegyveres akcióra készül.

Az emeleti ablakokból az ÁVH könnyfakasztó gránátokat hajít a diákok közé. Állandóan ismétlik a felszólítást, hogy a tömeg oszoljon. De minden felszólítás fokozza az elszántságot: addig nem távoznak, amíg a küldöttség vissza nem érkezik és az egyetemi pontokat nem olvassák be a mikrofonba.

Patt-helyzet alakul ki, kint nő a fegyvertelen tömeg elszántsága, bent növekszik a fegyveres egységek száma. Az ÁVH-sok már több mint négyszázan vannak.[31] Készenlétbe helyezik fegyvereiket. Ugyanakkor a honvédelmi minisztérium utasítja a főváros közelében lévő egyik helyőrséget, a piliscsabai páncélos osztagokat, hogy induljanak Budapestre a rádió épülete és az ÁVH-egységek megerősítésére.

Ugyanebben az időpontban a főváros más pontján is hatalmas tömeg feketéllik. A Városliget szélén áll az óriási Sztálin-szobor, amely régóta inzultálja Magyarország népét. Nemcsak azzal, hogy a zsarnoknak szobrot emelt a diktatúra, hanem azzal is, ahogyan emelték. Köztudott volt, hogy ennek a szobornak az anyagát régi magyar műkincsek feláldozásával teremtették elő. A szobor helyén a kommunizmus előtt gyönyörű, hagyományokban gazdag templom állt, a Regnum Marianum. Az esedékes restaurálás helyett a kommunista kormányzat lebonttatta, eltüntette a templomot, és kőanyagából építtette meg a 30 méter széles és 15 méter magas talapzatot. Sztálin szobrához pedig úgy szereztek bronzot, hogy a főváros más terein leszerelték régi uralkodók, mint Mária Terézia, Ferenc József császár és király, valamint hitvese, a magyarok által valósággal bálványozott Erzsébet királyné emlékművét. A Sztálin-szobor tehát nemcsakhogy egy évtizedes diktatúra és idegen megszállás szimbóluma volt, hanem azt is jelképezte, hogy a nemzeti múlt, a vallásos lelkület kitúrásával jött létre.

Százezres tömeg hullámzott a diktátor szobra körül, magánál a szobornál pedig fiatal munkások szorgoskodtak. Az egyetemisták 13. pontja azt kívánja, hogy ,,a Sztálin-szobrot a leggyorsabban bontsák le" — és Budapest fiatalsága most megkezdte e programpont teljesítését. Hosszú sodronyköteleket hoztak, acélos izmú fiatalok villámgyorsan kúsztak fel a talapzatra, a kötelet a diktátor nyaka köré csavarták s az emberek boldogan szemlélték a nemrég még hihetetlen látványt: a zsarnok nyakán kötél. ,,Le vele! Le vele!" — hangzott az ütemes követelés. Százezrek készültek revansot venni nemcsak mindazért, amit Sztálin és magyarországi helytartói éveken át elkövettek, hanem azért is, hogy kényszerítve voltak állandóan éltetni, éljenezni ezt a zsarnokot. Mindenki a három évvel ezelőtti napokra gondolt, amikor Sztálin halálakor hivatalos gyászünnepet kellett tartaniok és siratni a szipolyozót. (1953-ban, amikor Sztálin meghalt, a magyar operaház műsorán Erkel Ferenc Hunyadi László c. nagy magyar operája is szerepelt, de a bemutatást a hatóságok letiltották. Attól féltek, hogy az előadáson Sztálin-ellenes tüntetés, örömrivalgás törhet ki akkor, amikor a gyűlölt kormányzó Ciliei Ulrik halálának hírére a kórus ezt énekli: ,,Meghalt a cselszövő, nem dúl már rút viszály...") Most a cselszövő második halálát készítette elő a magyar diákok és munkások nagy tömege, Európában először történt meg, hogy a rettegett zsarnok szobrát megostromolták.

A bronzkolosszus azonban nem engedett, Sztálin makacsul állt a talapzaton. Még most sem adta meg magát. A nyakára font sok kötél megfeszült, de aztán sorra mind elszakadt. Más módszert kellett választani. Teherautó érkezett, két fiatal munkás hegesztőpisztolyt, forrasztót és hidegvágót hozott, s a csizma magasságában elkezdték keresztülvágni a szobrot. Sercegett, szikrázott a kék láng, kísérteties, sőt kísértetiesen szép volt a látvány, százezer ember megbűvölve nézte. Szakértő kezek ismét kötelet vetettek a diktátor nyakába. Ebben a pillanatban hirtelen elhalt a zsivaj, halálos csönd támadt s lélegzetvisszafojtva figyelte többszázezer szem, leste, várta: lejön-e végre onnan, lebukik-e már talapzatáról ez a szívós fenevad...?

Még javában folytak a bekerítő műveletek a Sztálin-szobor körül, amikor a rádió épületénél drámaian kiéleződött a helyzet, a rádió műsora pedig döntő fordulatot hozott a forradalmi lázban égő ország politikai életében. Elérkezett este 8 óra, az időpont, amikor az ez idő szerinti legfőbb hatalmasság, az orosz megszállók elsőszámú embere, Gerő Ernő pártfőtitkár mond rádióbeszédet. Itt a pillanat, amikor hatalom és nép viszonyának új szabályozása, az ország sorsának új alapokra fektetése az új idők parancsa. Hogyan, miben, mennyiben tesz eleget a párt a nép elemi erővel megnyilvánult akaratának? Hogyan méri fel a párt a helyzetet, most, amikor a nap folyamán Budapesten félmillió ember szavazott a lábával új politika érdekében?

Gerő Ernő nem azzal kezdte, hogy utalt volna a nap történelmi eseményeire s állást foglalt volna a diákság pontjait illetően — s már ez kiábrándítólag hatott. Ehelyett aránylag hosszadalmasan a párt júliusi határozatait taglalta, amelyek majd emelik a nép életszínvonalát. Legfőbb feladatnak mindjárt az elején ,,a szocializmus építését" jelölte meg. Ez egyrészt évek óta elcsépelt frázis volt, másrészt az ország társadalmának évek óta a szocializmus építése címén kellett olyan áldozatokat hoznia, amelyek az elégedetlenség mostani kirobbanásához vezettek. Gerő mégis ehhez kanyarodott vissza. Számos kérdést meg kell még vizsgálni — mondotta, és csak ilyen általánosságban szólt, mégcsak nem is célozva arra, hogy a ,,számos kérdés" között szerepelnek-e az ifjúság követelései. Csakhamar aztán fenyegető lett a hangja, mikor azt fejtegette, hogy a párt célja a demokrácia szélesítése, ,,mi azonban — mondotta — természetesen szocialista demokráciát és nem polgári demokráciát akarunk". Ez a hang már konokság jele volt s ezt megtoldotta azzal, hogy hosszasan és oktalanul magasztalni kezdte a Szovjetuniót. Az oroszokkal szembeni bírálat szerinte ,,a nép ellenségeinek" a műve. Úgy állította be Gerő, hogy aki a Szovjetunió ellensége, az a magyar nép ellensége. Tagadta az évek óta tartó országos elégedetlenség legfőbb okát, hogy ti. a Szovjetunió egyenlőtlen szerződésekkel kizsákmányolja az országot. ,,Szemenszedett valótlanság, ellenséges hírverés" — mondotta Gerő, s miközben még minden magyarnak emlékezetében élt a szovjet hadsereg hajdani bevonulásának brutalitása, Gerő most arról a borzalmas időről így beszélt: ,,...amikor a háború végén országunk aléltan a földön hevert... a Szovjetunió... mellénk állott, a teljes egyenjogúság alapján kötött velünk szerződést". Így beszélt, mikor az egész társadalom jól tudta: a Szovjetunió megtiltotta Magyarországnak, hogy más, szabad népekhez hasonlóan elfogadja a Marshall-segélyt, amellyel a szomszédos szabad országok virágzó gazdasági életet teremtettek. Valóban, Gerő Ernő most is úgy beszélt, mint egy szovjet ágens, nem mint egy állítólag szuverén ország szuverén feje. Ezután még jobban elvetette a sulykot: a nap eseményeire célozva megvádolta a népfelkelést, egyszerűen sovinizmusnak és antiszemitizmusnak bélyegezte. Homályosan, általánosságban utalt jugoszláviai tárgyalásaira és magyar—jugoszláv megegyezésekről beszélt, minden konkrétum említése nélkül Ezután mintegy lebecsülte és negatívan minősítette a lengyelországi fejleményeket, kijelentvén a következőt: ,,Nem akarunk beavatkozni Lengyelország belügyeibe sem. De (ez) semmiképpen sem jelenti, hogy mi ne a magunk útját járjuk." Csak ennyi mondanivalója volt Lengyelország világraszóló fejleményeiről, gyorsan elkülönítve a magyar párt követendő útját a lengyel úttól. Mindjárt ezután következett ez a mondat: ,,Inkább lassan haladjunk előre, de előrehaladásunk lehetőleg zökkenőmentes legyen." Amikor a színrelépett nép gyökeres reformokat követelt, Gerő kiadta a ,,lassan haladjunk" retardáló jelszavát. Szólt a mezőgazdaságról, de nem a parasztság sérelmeinek orvoslását állította előtérbe, hanem a kommunista kolhozok megvédését, azt az intézményt, amely a hajdan Európa éléskamrájának számító Magyarországon oda vezetett, hogy nemegyszer kenyérhiány volt s szinte állandó jelenség, hogy ragacsos, ehetetlen a kenyér. Utalt ugyan a termelőszövetkezet ,,önkéntes" elvére, ám az elmúlt évek megmutatták, hogy a párt mindig önkéntességet ígért, de mindig erőszakot, nyomást, lelki, anyagi és fizikai terrort alkalmazott az egyéni gazdálkodás, az önálló paraszti élet felszámolására. A konkrét, az egyetemi pontokban szereplő kérdésekre ezen túl nem tért ki Gerő, még közvetve sem, s amikor a párt feladatairól beszélt, még csak ki sem ejtette Nagy Imre nevét. Azt a követelést, hogy Nagy Imre felelős pozícióba kerüljön s kormányfő legyen, Gerő egyáltalán nem válaszolta meg. A párt politikai bizottságának összehívását is csak ,,a közeli napokra" helyezte kilátásba, nem pedig azonnalra, majd ismét átcsapott a Budapesten folyó népmegmozdulás meggyanúsításába: ,,A legnagyobb éberséget kell tanúsítani, nehogy ellenséges elemek megzavarhassák pártunk, munkásosztályunk, dolgozó népünk erőfeszítését a kibontakozás érdekében..."[32]

Ha még volt remény, hogy a kommunista párt még egyszer kezébe tudja venni az ország sorsát, valódi reformokkal és reformkommunisták előtérbe helyezésével konstruktívan belefoghat a politikai kibontakozás munkájába, akkor ezt a maradék reményt Gerő Ernő beszéde teljesen összezúzta. A beszéd provokáló volt, kérlelhetetlen és fenyegető. Teljes mértékben illett rá a ,,fáziselmaradás" jelző. A helyzet teljes félreismerése, illetve nem-ismerete szülte ezt a hangot és ezt a szöveget. Nem egy körültekintő politikus, hanem egy NKVD-tiszt beszéde volt.

A Gerő-beszéd a népet felingerelte, a reformkommunistákat lesújtotta. ,,Gerő szavai ismét tanúságot tettek a szónok rideg embertelenségéről, szolgalelkűségéről a Szovjetunió irányában, az adott helyzet iránti értetlenségéről... s agresszivitása még a legtürelmesebb embereket is felingerelte volna..." — írta Méray Tibor, megállapítva azt is, hogy az általános vélemény szerint a Gerő-beszéd ,,volt az a szikra, amitől a lőporos hordó felrobbant".[33] Még más, magasrangú pártemberek és kommunista tisztek körében is az a felfogás alakult ki, hogy Gerő beszéde ,,olaj volt a tűzre".

Mégis, a tüzet talán még meg lehetett volna állítani, ha az ÁVH alakulatai nem kapnak tűzparancsot. De nem sokkal a Gerő-beszéd elhangzása után a pártnak és a hatalomnak ez az erőszak-szerve elindította a végzetes lavinát. Nem ,,olajat öntött a tűzre", nem ,,szikrát dobott a lőporoshordóba", hanem — lőporoshordót hajított a lángok kellős közepébe. Húsz óra 30 és 21 óra között az ÁVH a Bródy Sándor utcában rohamra indult, sortüzet nyitott, belelőtt a fegyvertelen tömegbe s nekilátott, hogy az utcát ,,megtisztítsa a csőcseléktől". Hivatalos, a párt által szerkesztett munkák arról írnak, hogy az ÁVH először valamivel 19 óra 30 perc előtt használta fegyverét, de csak riasztólövéseket adott le, s ezzel megtisztította a Bródy Sándor utcát.[34]

A közlés valótlannak minősíthető, mert szemtanúk egybehangzóan állítják: a tömeg oly elszánt volt, hogy ,,riasztólövésekkel" nem lehetett ,,megtisztítani" az utcát. A rezsim forrásmunkái máskülönben is ellentmondanak egymásnak, mert például néhány oldallal később már az idézett mű is mást mond, ti. hogy a katonák 22 óra 30 körül kaptak parancsot riasztólövések leadására. További hivatalos források a tűzparancs kiadását, egymást cáfolva, fél tizenkettőre, illetve 0 óra 35 percre teszik. Az igazság azonban az, hogy 21 órakor már a rádió egész környéke zengett a fegyverropogástól, viszont 21 órakor a tömegnek még nem volt fegyvere.

A rádióban elhelyezett ÁVH erők nem voltak egységesek a teendőt, a szándékokat illetően. Egy részük vonakodott lőni, a többség azonban vakon követte a tüzelési parancsot. Már a koraesti órákban összetűzésre került sor a mérsékeltek és a radikálisok között. Az egységek főparancsnoka Konok Ferenc honvédezredes volt, de nyilván, amiért a honvédség több tisztje már a délutáni tüntetéseken rokonszenvezett a tömeggel s mert Konok sem volt hajlandó itt és most lövetni a tüntetőkre, az ÁVH-s tisztek megfosztották a parancsnokságtól s Fehér József ÁVH-őrnagyot állították az élre, ő volt a hadműveletek, a ,,védelem" irányítója.[35]

Tagadhatatlan, sőt, jelentős történelmi tény, hogy az ÁVH volt az egyetlen olyan fegyveres karhatalom, amely 1956 őszén, a forradalom kirobbanásának napján, a kommunista rendszer megbízható szervének bizonyult. A rádió előtti tömegben számos honvédtiszt, sőt az államrendőrség több tagja is, mint magánszemély ott tartózkodott, nem lévén szolgálatban. Nagyrészük nem titkolta rokonszenvét a tüntetőkkel s nem titkolta ellenszenvét az ÁVH-val szemben. E tisztek, katonák, rendőrök azonban mindaddig passzívak maradtak, amíg nem került sor az ÁVH sortüzére. Passzivitásuk azonban lehetetlenné vált, miután az ÁVH belelőtt a fegyvertelen tömegbe. Elterjedt a hír, hogy az első halott az a pirosruhás lány, aki a délutáni órákban a rádiókocsi mikrofonjába beolvasta az egyetemi pontokat. De nemcsak civileket ért az ÁVH sortüze, hanem egyenruhás katonákat is. Így pl. E. P. őrnagyot súlyosan megsebesítették, s míg egy kapualjban elsősegélyben részesült, ahogy csak erejéből telt, kiáltozva átkozta az ÁVH-sokat: ,,Állatok ezek, semmi mások, csak állatok!"[36] Az őrnagy csak kimondta, amit valójában a hadsereg túlnyomó része gondolt a politikai rendőrségről. Az őrnagy és más tisztek megsebesítése első epizódja volt ÁVH és hadsereg, kommunista rendszer és néphadsereg szembekerülésének, illetve a forradalom és a hadsereg azonosulásának. Az ÁVH sortüze után a tömeg maga is egyenruhás tagjaihoz fordult és apellált a hadseregre, többen szinte kétségbeesve kiáltották: ,,Hol van a hadsereg?! Miért nem lép fel az ÁVH ellen?!" Hogy ez egyáltalán szóba kerülhetett, hogy ,,a hadsereg az ÁVH ellen" gondolata egyáltalán felvetődhetett s nyíltan felhangzott a pesti utcán — ez is egyike volt a csodáknak, amelyek csak e napon születhettek meg.

De az embereknek még mindig nem volt fegyverük, hogy visszalőjenek. Három nevezetes epizód következett s ennek során a tüntetők is fegyverhez jutottak.

A rádióhoz néhány polgári mentőkocsi érkezett, vöröskeresztes autó. A tüntetők azt hitték, hogy a sebesültek ápolására jöttek. Kiderült azonban, hogy a rádió épületébe igyekeznek, ahol viszont nem lehettek sebesültek. A gyanakvó nép feltartóztatta és megvizsgálta a kocsikat s azonnal kiderült, hogy nem gyógyszer, hanem fegyver van rajtuk, nem orvosok és ápolók, hanem ÁVH-s katonák. Ez az újabb becsapás, az immáron harmadik hazug művelet a rádió előtt, megint csak vérforraló volt. Az ÁVH-s tiszteket kirángatták a kocsiból, de életüket megkímélték. Megelégedtek azzal, hogy magukhoz ragadták a géppisztolyokat, karabélyokat és kézigránátokat. Volt már fegyver, de nem volt még gyutacs.

Időközben befutott a Piliscsabáról idevezényelt páncélos ezred éle, páncélosokkal és csapatszállító kocsikkal, melyek a Nemzeti Múzeum környékén, a Balassa-kórháznál foglalták el állásaikat. Közben az ÁVH állandóan lőtt, csak a honvédek megérkezésekor szüntette be a tüzelést. Mégis, pár perc múlva drámai fordulat történt. Az ÁVH-s tisztek újra nekivadultak, amikor látták, hogy a csapatszállító kocsikról leszálló katonák és tisztjeik barátságosan viselkednek a tüntetőkkel. Feldühödve parancsot adtak, hogy újra tüzet kell nyitni. Az ÁVH-katonák azonban megtagadták a parancsot. Remegő kézzel csak a levegőbe lőttek, az emberek feje fölé. Újabb, még drámaibb fordulat: az ÁVH tisztjei ekkor, valósággal őrjöngve, belelőttek saját katonáikba.[37]

A harmadik epizód volt a döntő. A Piliscsabáról érkezett egységek parancsnoka, Solymossi alezredes elment, hogy jelentést tegyen a hadosztályparancsnoknak, de előtte elrendelte, hogy a katonaság ne mozduljon, lábhoz tett fegyverrel álljon. Távolléte alatt megérkezett Hegyi László vezérőrnagy, a honvédelmi miniszter személyes megbízottja. A tömeg, amelynek már több halottja volt, felszólította a tisztet, hogy álljon a nép mellé, mert az ÁVH válogatás nélkül lő férfiakra, asszonyokra, felnőttekre, gyerekekre. A tábornok nemcsak hogy megtagadta ezt, hanem a párt jelszavait kezdte hangoztatni, amitől a tömeg felbőszült. A generális több tisztet felszólított, hogy vonjon köréje kordont, de — csodák napja volt — egyik tiszt a másik után tagadta meg az engedelmességet. Az igazság a nép oldalán van! — válaszolták a népből jött tisztek a minisztériumból jött generálisnak. A főtiszt ekkor az egyik határőr-egység parancsnokát szólította fel cselekvésre, de éppen ekkor a homokzsák mögül ezt a tisztet ÁVH-s sortűz érte és meghalt. Haldokolva még ennyit mondott egy, a tüntetők soraiban álló honvédtisztnek, Decsi Sándor főhadnagynak: ,,Katonáim becsületes parasztgyerekek, tudják népükkel szemben a kötelességüket!"[38]

Ugyanebben az időben a Városligetben egetverő diadalordítások reszkettették meg a levegőt. A Sztálin-szobor roppant kolosszusa megingott. A térdénél elfűrészelt diktátor előrelendült. A tömeg jó messzire visszahúzódott a többszáz tonnás alak elől, amely, elválva alsó részétől, iszonyatos robajjal odazúdult a kövezetre.

21 óra 35 perc volt.

Az európai történelem fontos dátumaként kellene emlegetni e napnak ezen óráját, percét, másodpercét. Szimbolikus zsarnokgyilkosság volt ez, lélektanilag döntő fordulat. Első eset, hogy ennek a diktátornak érvényes rendszerében, a Szovjetunió orbitusában, szovjet megszállta területen egy nép szétzúzza Sztálin emlékművét. A Köztisztasági Hivatal egy erős traktorja érkezett a helyszínre, a szobrot hozzákötötték és végigvitték a város főbb útvonalain. S aligha akadt valaki a világon, aki megvetette volna azokat a tíz éven át meggyötört embereket, akik most, felkelvén, ezt a bronzhullát leköpték, megrugdosták, koncentrációs táborok és börtönök rendszerének ezt a félelmetes urát taposták, ahol érték.

A rádió előtti ÁVH-sortűz a fegyvertelen tüntetést átalakította fegyveres szabadságküzdelemmé. Mérhetetlenül felkorbácsolta a szenvedélyeket, hogy a rendőrállam erőszakszerve védtelen tüntetőkre lőtt. A halottakat az emberek körülvitték a körúton, és a hírre a főváros minden részéből özönleni kezdett a nép a rádió felé. Önvédelem! — ez volt most a jelszó. A tömeg hangulata átcsapott kétségbeesésbe. ,,Gyilkosok vagytok, gyilkosok!" — kiáltozták az ávéhások felé.[39] A járókelők, ha honvédet vagy rendőrt láttak, könyörögve kérték: ,,Segítsetek!" ,,Álljatok mellénk!" Vagy pedig: ,,Ha már nem jöttök, adjatok fegyvert!" S a katonák adtak, a rendőrök is adtak. Legfeljebb egyes katonák csendben eltávoztak, a rendőrök pedig ,,leléptek". A Körút mentén lévő kisebb rendőrőrsök, úgy ítélve meg, hogy a joggal felbőszült tömeggel szemben úgysem tudnak helytállni, kiürítették állásaikat és elvonultak, többnyire fegyvereiket is hátrahagyva. Sok katona és rendőr azonban csatlakozott a felkelőkhöz. Csepel munkásai pedig, amikor értesültek az ÁVH sortüzéről, teherautókon az általuk ismert fegyvergyárakba siettek és megkezdték a fegyverek rekvirálását. Több kaszárnyában is fegyvert szereztek s mindezt a legrövidebb időn belül szétosztották az utcákon hullámzó emberek között.

A honvédelmi minisztérium egymás után küldött újabb és újabb egységeket az ÁVH megerősítésére. De már hiába volt. Amikor ezek a honvédegységek a helyszínre érkeztek, vagy elolvadtak, vagy átálltak a tömeghez s szakszerű tanácsokkal látták el a szabadságharcosokat, s fegyvereiket is rendelkezésre bocsátották. Még éjfél előtt, a budapesti rendőrfőkapitányság parancsnoka, Kopácsi Sándor telefont kapott, először Piros László belügyminisztertől, majd egyik barátjától a honvédelmi minisztériumból. Mindkettő közölte: minél több katonai alakulatot küldenek ki, annál biztosabb, hogy ezzel növelik a felkelők táborát, sőt, fegyverkészletét. ,,Legjobb egységeink dezertálnak" — hangzott a honvédelmi minisztérium értesítése.[40] Ekkor már a pártközpontban és a kormány székhelyén világosan látták: több katonai alakulatot nem szabad kiküldeni, mert a hadsereget ,,megmételyezi", ,,megfertőzi" az ,,ellenforradalom".

Ahogy közeledett az éjfél, a rádió körül szabályszerű csata alakult ki. Ha reggel még csak néhány diák, kezdetleges sokszorosítógépen, röpcédulákat készített, most, éjfél körül már egy egész város fegyvert ragadott és önvédelmi harcban állt.

A nap utolsó óráiban a magyarországi kommunista vezetőség politikailag csődöt mondott, katonailag pedig valósággal megsemmisült, tehetetlenné vált.

A politikai csőd oka teljesen nyilvánvaló: az a bizonyos fáziselmaradás! A párt Akadémia utcai székházában nem mérték fel a helyzetet, nem tudtak pontos látleletet készíteni. A parlamentből odaérkező Nagy Imrét Gerő Ernő heves szemrehányásokkal fogadta. A ,,legjobb védekezés a támadás" módszerét alkalmazva úgy viselkedett, mintha nem Rákosi és diktatúrája, merevsége és kérlelhetetlensége vetette volna meg az elégedetlenség alapjait, hanem Nagy Imre reformgondolatai.

Ez az egész az ő műve! — rikoltozott Gerő Ernő Nagy Imrére.[41] Mintha ,,ez az egész" nem a szabadságot áhítozó magyar nép műve lett volna — elemi, történelmi jelenség, ellenállhatatlan sodrás. Mások viszont nyíltan megvádolták Gerőt, őt tették felelőssé azért, hogy idáig jutottak. Kölcsönös vádaskodás, viharos összeszólalkozás, zűrzavaros kapkodás jellemezte a tanácskozást.

Ennek megfelelően egymást követő és egymásnak ellentmondó híradások kerültek ki a rádión keresztül az ország közvéleménye elé, s az ország népe ezekből is láthatta, hogy a pártban teljes a fejetlenség.

Olaszország élte hétköznapi életét. Ezen a napon a szenátusban több politikus méltatta Sante Zennarót, azt a fiatalembert, aki feláldozta magát, hogy két őrült karmaiból megmentsen néhány kisgyereket, néhány bambinót. A szenátus egyébként folytatta a közerkölcsökre veszélyes személyek ügyének vitáját; a parlamentben, a Montecitorio üléstermében pedig interpellációs nap volt, kérdést intéztek az illetékes miniszterhez: mit hajlandó tenni annak érdekében, hogy életveszélyes sportokban, mint az ökölvívás, halálos baleseteket megelőzzenek...? Az örök Városban s Itáliában, mint mindig, ezen a napon is nagy volt a jövés-menés, előkelő idegenek érkeztek és távoztak. Soraya perzsa császárné innen indult el Milánóba, a rómaiak pedig azt találgatták, hogy a Szicíliában tartózkodó Julianna holland királynővel vajon eljött-e Marijke hercegnő is? XII. Pius pápa fogadta Arismendi venezuelai külügyminisztert, aki éppen ma továbbutazott Velencébe; a lagunák városa nagy ünnepséget rendez fogadására, hisz országának, Venezuelának ez az olasz város adta a nevet.

A közép-kelet-európai vihar szelét már Itáliában is érezni lehetett, bár ma még csak a lengyel események híre dominált. De már felbukkant a lapokban a hír, hogy Magyarországon is mozog valami: ,,A Budapest si chiede che Nagy vada al potere" — írja a ,,Corriere della Sera".

Az újságokat nagyon foglalkoztatja, hogy a kommunista államokban megindult népmozgalmak mennyire zavarba hozták az olasz kommunistákat: Imbarrazzo dei comunisti italiani. És, tekintve a keleti fejleményeket, Saragat szociáldemokrata pártelnök felszólítja Nenni szocialista vezért, hogy fordítson hátat a kommunistáknak s lépjen a szociáldemokrata-szocialista egyesülés útjára...

Rómában megkezdődött az iparügyi minisztérium több magasrangú tisztviselőjének fellebbviteli pere; azzal vádolják őket, hogy a NATO szempontjából fontos információkkal manipuláltak. A Milano—Torino autósztrádán az éjjel súlyos karambol volt, két halott, egy sebesült; Firenze népe egy szerencsés kimenetelű, furcsa gyermekrablás történetét tárgyalja: egy ismeretlen, fehéringes biciklista elrabolta, majd magára hagyta a négyéves Franca Ristorit, miután az udvaron játszó gyereket azzal hívta el, hogy elviszi egy cukrászdába karamellát enni. Velencében egy tengerészkapitány 26 millió lírát nyert a futballtotón, a szerencsés flótás 36 éves, nős és három leány apja. A ,,Persil" mosópor Itália-szerte meghirdette, hogy nagy árengedmények vannak, a nagy doboz mosópor 250 líra, de, és kizárólag a mai napon, a zöld és a vörös skatulya mindössze 130 líra — scatola verde e scatola rossa oggi lire 130 soltanto. A mozikban Gina Lollobrigida az elbűvölő francia, Gerard Philipe partnereként játssza a ,,Fanfan la Tulipe" női főszerepét, több mozi bemutatta a ,,Háború és béke" filmváltozatát, a legnagyobb közönségsikere pedig természetesen Vittorio de Sica és Giovanna Ralli filmjének van, telt házak előtt megy a ,,Nyaralási szezon", a ,,Tempo di villeggiatura", egy szellemes, sziporkázó, ,,legszórakoztatóbb" vígjáték — una commedia briosa, scintillante, divertentissima... De a nagy lapok szerkesztőségeiben már itt is, mint mindenütt a világon, írják, javítják, tördelik a cikkeket, melyek nem vígjátékról, hanem világpolitikai drámáról tudósítanak, mert a gépek átforrósodnak a Budapestről érkező hírektől. A lapok redakciói már ma tudják, amit az olasz újságolvasók csak holnap tudnak meg, hogy Budapesten óriási tömegek tüntetnek, orosz tankok vonulnak fel, ifjúsági gyűlésen Mindszenty hercegprímás kiszabadítását követelik, már készül a holnapi cím: Richiesta la liberazione del primate Mindszenty. S készül a cikk, a beszámoló, hogy magyar tömegek kívánják az oroszok távozását: ,,Via i russi dell' Ungheria!"[42]

A magyarországi legfelső pártvezetőség fejvesztettségét tükrözte, hogy 20 óra 20 perckor, a Gerő-beszéd végén a rádió még azt közölte: a Politikai Bizottság elhatározta, hogy október 31-ére összehívja a Központi Vezetőséget. Vagyis úgy mérték fel a helyzetet, hogy elég lesz majd csak nyolc nap múlva találkozni. Ezt a bejelentést, miközben fél Budapest szabadságot követelt az utcákon, tánczene követte. De már három perc múlva a rádió visszavonta az előbbi közleményt, közölve, hogy az tévedésen alapul, mert a Központi Vezetőséget nem október 31-ére, hanem már a ,,legközelebbi napokban" összehívják. 22 óra 03 perckor megismétlik ugyanezt a bejelentést, néhány közömbös hírt adnak, aztán kamarazenét közvetítenek. Ezt 22 óra 22 perckor hirtelen megszakítják, s az éterben felhangzik a párt újabb közleménye: ,,Az MDP Politikai Bizottsága a helyzet értékelésére és a teendők megbeszélésére azonnal összehívta a Központi Vezetőséget."[43]

Ezt a hírt tízpercenként megismétlik, miközben folyton zenét közvetítenek. Ebből az összevisszaságból is kihámozható: a pártvezetőség csak este 10 óra felé jutott el a felismeréshez, hogy ,,azonnali teendők" vannak. A már korábban engedélyezett ÁVH-sortűztől tehát nyilvánvalóan azt várták, hogy az megoldja a problémákat s véget vet a nap számukra kellemetlen eseményeinek. Úgy vélték, ezzel a ,,helyi kezeléssel" gyógyíthatják a tíz esztendeje kialakult és rákosan elterjedt betegséget. Csak a nép elszánt válasza a sortűzre s a hadsereg felbomlásának kezdődő jelei nyitották ki a pártvezetőség szemét, csak akkor döbbentek rá, amit akkor már az egész ország érzett: döntő esemény nélkül nincs kibontakozás.

Végzetes volt, hogy sem Gerő, de még Nagy Imre sem élte át valójában e csodálatos nap csodálatos eseményeit. Egyik az Akadémia utca falai közé zárkózott, a másik bevette magát a pártfegyelem falai közé, s kettőjük vitája nem nép és párt szembenállásából indult ki, hanem belső pártvitákba torkollott és csak taktikai különbségekre terjedt ki. De egyik sem realizálta, hogy Magyarország elérkezett a népfelkelés küszöbére.

Pedig voltak a pártban tisztánlátó s ebben a helyzetben hogy úgy mondjuk ,,tisztánérző" elmék, akik, legalábbis magukban, megfogalmazták az óra parancsát. Kopácsi Sándor rendőrfőnök, aki ezekben az órákban már a mielőbbi lemondásra gondolt, úgy vélte a Gerő-beszéd hallatán, hogy ebben a beszédben egyetlen józan szó is csodát művelt volna: elég lett volna, ha a lengyel példa nyomán önkritikát gyakorol a múlt felett, meghirdeti a reformokat, újra beveszi a vezetőségbe Nagy Imrét s visszatér annak politikájához.[44] Ennél is világosabban mérte fel a helyzetet Kende Péter, a pártlap munkatársa, aki úgy érezte: már csak döntő engedménnyel lehetett volna a felszabadult energiákat megállítani, de Gerőék nem voltak tisztában azzal, hogy az ,,utca" egyik óráról a másikra kombattáns erővé vált,[45] és hogy ,,koalíciós kormányzatnál" (vagyis többpártrendszernél) és ,,szabad választásnál kevesebbet ma már nem lehet 'adni'".[46]

Persze, még ezek a jobb kommunista elmék sem látták-érezték a teljes valóságot, az abszolút tényleges helyzetet, a felhalmozódott és kirobbant érzelmek-fájdalmak-vágyak összességét, teljességét. Ezen a napon — de még a sortűz előtt — egyetlen elhatározás és ennek nyomán két bejelentés tartóztathatta volna fel a revolúciót és biztosíthatta volna az evolúciót. Az elhatározás az lett volna, hogy követik a lengyel példát. Nos, a lengyel októbernek két lényeges eleme volt. Egyik: Gomulka visszahelyezése a hatalomba; a másik: Wyszynski bíboros kihozatala a börtönből. Ha Magyarországon október 23-án este 8 órakor a Gerő-beszéd azt jelenti be, hogy a politika irányítását Nagy Imrének engedik át és kihozzák börtönéből Mindszenty bíborost, akkor majdnem bizonyos, hogy evolúciós változás következik. Nagy Imre személye megnyugtatta volna a reformkommunistákat, Mindszenty szabadonbocsátása megnyugtatta volna a népet.

Ezzel szemben mi történt, mit műveltek és mire jutottak az Akadémia utcai pártközpontban a Gerő-beszéd után?

A liberálisabb elemek azt kívánták, hogy Nagy Imre vegye át a kormány vezetését és a párt Politikai Bizottságát egészítsék ki. A megrögzött elemek viszont kíméletlen leszámolást követeltek, az ,,ellenforradalom" letörését. Többen szükségesnek tartották, hogy hívják segítségül a Magyarországon állomásozó szovjet csapatokat. Éjfélkor Hegedűs András miniszterelnök néhány kommunista írót tájékoztatva azt mondotta: fasiszta ellenforradalom tört ki, ezt fegyveresen zúzzák szét, de ha ehhez nem lesznek elég erősek, akkor behívják a szovjet csapatokat.[47]

A két különböző tábor azonban abban egyetértett, hogy statáriumot kell elrendelni.

Nagy Imre ezen az estén aránylag passzív volt. A statáriumba beleegyezett, a szovjet csapatokról hallgatott. Úgy érezte, utóbbiról neki szoknia teljesen lehetetlen, s nem ismerve a fővárosban kialakult helyzetet, a harc méreteit, azt hitte, a statárium úgyis rendet teremt s a kérdés, az orosz csapatok behívása, nem lesz majd aktuális.[48]

Ekkor forma szerint felkérték Nagy Imrét, vállalja el a miniszterelnöki tisztet. Elfogadta, azzal, hogy ,,szükségesnek tartja egy későbbi időpontban átfogó gazdasági program kidolgozását".[49]

Nagy Imre helyzete abban az együttesben, amely Gerő égisze alatt a központi vezetőséget alkotta, ezen az éjszakán igazán nem volt könnyű; ugyanezek az emberek két éve szinte egytől egyig lelkesedtek az ő politikájáért, rá egy fél évre ugyanezek már megbélyegezték őt, most pedig itt egymást hibáztatták s egymás torkának estek.

Nagy Imre elvállalta tehát a kormányelnökséget, de nincs adat arra, hogy teljhatalmat és szabad kezet kért volna. Pedig ezt kellett volna tennie, ehhez ragaszkodnia kellett volna, mert a párt és az egész Gerő-klikk számára ő volt az utolsó szalmaszál, amelybe kapaszkodhattak. El is fogadták, pajzsra is emelték Nagy Imrét, de úgy, hogy a pajzsraemeléssel egyszersmind a markukba fogták. Azt akarták, hogy Nagy Imre húzza ki a szekeret a kátyúból, pillanatnyilag legyen ő a megmentő, de az ő feltételeik alapján. Nagy Imre, akarva-akaratlan, belement ebbe a végzetes megoldásba. Fémjelzett egy megoldást, amely nem az övé volt, nevét adta egy tisztázatlan helyzethez és tisztázatlan szándékokhoz. Ellentétben a lengyelországi kibontakozással és Gomulka szerepével, Nagy Imre ezen az éjszakán nem hatalomhoz jutott, hanem csak előtérbe került. Nem hatalmat adtak neki, csak maguk elé tolták.

És félig-meddig fogoly volt.

Voltak azonban a pártközpontban többen is, akik e drámai órákban nem bizonytalankodtak, nem féltek és nem estek kétségbe. Sőt! Magabiztosan, fennhéjázva jártak-keltek. A magasrangú ÁVH-tisztek voltak ezek és Gerő Ernő szűkebb környezetének a tagjai. Gerő Ernő titkára az államrendőrség egyik tisztjének, aki a rendőrségi egységek számára jött parancsért, kurtán-furcsán ezt felelte: ,,Nincs rátok szükségünk. Megtesszük a szükséges lépéseket az ellenforradalom leverésére."[50]

Tudta, hogy mit beszél. Néhány óra múlva Budapest délnyugati kerületeiben tompa dübörgés, majd zajos csörömpölés verte fel az éjszaka csendjét. Sztálin Józsefről elnevezett szovjet páncélosok gördültek a főváros szíve felé. Éjfél után két órakor Budapesten megjelentek az első szovjet tankok s rövidesen beavatkoztak az utcai harcokba.[51]

A világtörténelem annáleszeibe azóta bejegyezték, hogy 1956 október 23-án kitört a magyar forradalom.

Igen, ezen a napon robbant ki a revolúció.

De ez a forradalom mégsem ezen a napon, és nem is ebben az évben kezdődött.

Csaknem tizenkét évvel korábban indult meg.

Ez a forradalom már valamikor 1944 őszén elkezdődött, akkor, amikor az első szovjet katona átlépte a Kárpátok gerincét és Magyarországra megérkezett az első kommunista agitátor.

E népfelkelés akkor vette kezdetét, mikor a szovjet haderő megszállta az országot, oka pedig az volt, ahogyan a szovjet katona és a kommunista párt bemutatkozott Magyarországon.

Ez a bemutatkozás, és ami utána következett — ez idézte fel a világtörténelem annáleszeibe bejegyzett magyar forradalmat.

[1] Beke, László: Tagebuch eines ungarischen Studenten. Budapest, 16. Okt.-1. November 1956. - Bern, Stuttgart, Wien, 1957. - 20. o.

[2] A magyar forradalom és szabadságharc, a hazai rádióadások tükrében. 1956. okt. 23-nov. 9. Free Europe Press, New York, 1957. - 7. o.

[3] A magyar forradalom és szabadságharc, FEP - 9. o.

[4] Times, London, Manchester Guardian, Oct. 22-Oct. 25, 1956.

[5] Gosztony, Péter: Der ungarische Volksaufstand in Augenzegenberichten. - 133. o.

[6] Méray, Tibor? Nagy Imre élete és halála, München, Griff, 1978. - 156. o.

[7] Gosztony, Péter: idézett mű. 132. o.

[8] Kopácsi, Sándor: Die ungarische Tragödie, Deutsche Verlags-Anstalt, Stuttgart, 1979. - 103. o.

[9] Kopácsi, Sándor: i. m. - 103. o.

[10] Kopácsi, Sándor: i. m. - 104. o.

[11] A magyar forradalom és szabadságharc, FEP. - 9. o.

[12] New York Times, New York Herald Tribune, Oct. 22-Oct. 25, 1956

[13] Tollas, István: Wir kämpfen für unsere Freiheit. Ein Tatsachenbericht vom ungarischen Freiheitskampf, Liestal/Schweiz. 12. o.

[14] Kende, Péter: A ,,Szabad Nép" szerkesztőségében, In Borbándi-Molnár ,,Tanulmányok a magyar forradalomról", Aurora, München, 1966. - 122. o.

[15] Daily Express, Sefton Delmer, London, Oct. 24, 1956

[16] Kende, Péter: i. m. - 123. o.

[17] Tollas, István: i. m. - 10. o.

[18] La Figaro, Le Monde, Paris, 22. Okt.-25. Okt. 1956

[19] Pongrátz, Ernő: Hungarian Torchlight, New York, 23. Oct. 1964

[20] Méray, Tibor: Dreizehn Tage, die den Kreml erschütterten, Imre Nagy und die Ungarische Revolution, München. - 91. o.

[21] Kopácsi, Sándor: i. m. - 109. o.

[22] Méray, Tibor: Nagy Imre élete és halála. - 163. o.

[23] ,,Élet és Irodalom", Budapest, 1957. május 10.

[24] Méray, Tibor: Nagy Imre élete és halála. - 165. o.

[25] Kende, Péter: i. m. - 123. o.

[26] Frankfurter Allgemeine Zeitung, Süddeutsche Zeitung, Münchner Merkur, 22. Oktober-25. Oktober, 1956

[27] Was in Ungarn geschah. Der Untersuchungsbericht der Vereinten NAtionen. Herder Bücherei, Band 9. Freiburg, 1957. - 21. o.

[28] Havasi Tamás, Herczeg János, Kerek György: A rádió ostroma, 1956. október 23., Budapest, 1957. - 23. o.

[29] Havasi-Herczeg-Kerek: i. m. - 23. o.

[30] Was in Ungarn geschah... - 21. o.

[31] Havasi-Herczeg-Kerek: i. m. - 23. o.

[32] A magyar forradalom és szabadságharc, FEP. - 13-15. o.

[33] Méray, Tibor: i. m. - 170. o.

[34] Sólyom József-Zele Ferenc: Harcban az ellenforradalommal, Budapest, 1957. - 25. o.

[35] Havasi-Herczeg-Kerek: i. m. - 65. o.

[36] Gosztony, Péter: i. m. - 161. o.

[37] Decsi János főhadnagy adatai, in Gosztony: i. m. - 162. o.

[38] Gosztonyi, Péter: Az ÁVH és a magyar forradalom, in Tanulmányok - 28. o.

[39] Pál, János: Ahogy egy diák látta. In ,,Katolikus Szemle", Roma, 1957. I.

[40] Kopácsi, Sándor: i. m. - 115. o.

[41] Méray, Tibor: i. m. - 175. o.

[42] Corriere della Sera, Milano, Il Tempo, Roma, Ott. 22.-25. 1956

[43] A magyar forradalom és szabadságharc, FEP. - 10. o.

[44] Kopácsi, Sándor: i. m. 110. o.

[45] Kende, Péter: i. m. - 124. o.

[46] Kende, Péter: i. m. - 129. o.

[47] Méray, Tibor: i. m. 175. o.

[48] Méray, Tibor: i. m. 176. o.

[49] Méray, Tibor: i. m. 176. o.

[50] Kopácsi, Sándor: i. m. - 123. o.

[51] Was in Ungarn geschah... - 22. o.
 
 
0 komment , kategória:  Csonka Emil:1945-1956 I. rész  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.08 2018. Szeptember 2018.10
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 616
  • e Hét: 2341
  • e Hónap: 15618
  • e Év: 335650
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.