Hallgatás a lelkem -
moccanatlan állva, békén,
mint aszkéta-szikla,
úgy tűnik nekem,
hogy óriási barlang cseppköve vagyok,
s az ég maga a barlangboltozat.
Csipp,
csepp,
csöpp - békesség
és fények csöppje hull rám
szüntelen az égből,
és bennem megkövül.
Olyankor is, midőn egyéni versem
írom, csupán tolmács vagyok.
Ez így jó, ezt helyeslem.
A versnek így van létjoga,
hogy megteljék és virággá legyen.
S én fordítok. Fordítok szüntelen,
román szavakba öntök
egy dalt, melyet én-szívem kedvesen
saját nyelvén eldúdolgat nekem.
Az utak, melyeket nem járunk,
az utak, melyek bennünk maradnak,
azok is vezetnek, számolatlanul, valahová.
A szavak, melyeket nem ejtünk ki,
a szavak, melyek bennünk maradnak,
azok is föltárják lényünket, maradéktalan.
A csaták, melyeket nem vívunk meg,
a csaták, melyek bennünk maradnak,
azok is bővítik bennünk titkon a hazát.
A magvak, amelyeket nem vetünk el,
a magvak, melyek bennünk maradnak,
azok is megsokszorozzák, végtelenül, az életet.
A halál, melybe nem halunk bele,
a halál, mely bennünk marad,
az is mélyíti bennünk a hallgatást.
És mindenütt, mindenbe
gyökeret ereszt a vers.
Táncol a csikó, taposott körben táncol, üget.
Mint a hattyúfiók, fekete volt. Mint a rög.
Fehér lesz hamarost, mint a felleg, a köd.
Szent Szereda pajzsa alatt született.
Rúgja a kertben a port. S ha a pata
alól a földszag orra likáig ér fel,
emlékezése összevegyül anyjának valaha
fűzfalapi-keserű tejével.
Hosszan az udvarból ki tudja mi magas réteket szimatol,
s térül ismét a tűzhelyhez, a zsaráthoz.
Az ezüst, melyből patkóit veretem,
nyugat hegyeiben szunnyad még valahol.
Olykor-olykor különös nyihogással
próbálkozik a muharos réten,
így jelenti, már készíti nekem
rég várt győztes utolsó röpülésem.
Ma este beteg. Oldalain sajogva
nyilall egy helyen valami varázs,
ahol majd a szárnyai nőnek.
Hever az almon, izzik, mint a parázs.
A hold a szalmán melléje hever, amint az ablak elé tűz.
Ez a boldog-beteg föld éje, amikor a táj
minden rügye lágy sóhajjal kifeslik.
Minden csupa várakozás. Minden valami kék tűz.
Zeniten áll most fenn a déli nap.
Vizekben tükröződik lenn az ég.
Okos szemű barmok haladnak el,
s tócsákban bátran nézik képüket.
Egész mesevilág fölé
boltozódik mélyen a lomb.
Nem kíván semmi mássá lenni, mint ami.
Csak vérem kiált az erdőkön át
a messze-messze tűnt gyermekkorért,
öreg hímszarvas
kiálthat így elhullt párja után.
Lehet, hogy szikla zúzta szét.
Lehet, hogy föld süllyesztette el.
Hiába várok róla hírt,
csak barlangok echóznak,
s mélybe vágyó patak zuhog.
Nem kap választ a vér,
ó, ha csend volna, mily jól hallanám,
szarvaspárom hogy lép halálon át.
Tétován haladok tovább,
s mint a gyilkos, ki áldozata száját
betömi ronggyal,
öklömmel minden forrást eltömök,
hogy örökre hallgassanak,
hallgassanak.
A villám sem él sokáig
fényében magányosan,
csupán addig, míg elérhet
felhőtől az első fáig,
mellyel egyesülni vágyik.
A vers maga is olyan.
Fényében magányosan
addig él, ameddig élhet,
felhőtől elér a fáig,
indul tőlem, s meglel téged.
Offline
