Belépés
erika59.blog.xfree.hu
Ha szeretnek, viszont szeretek!!!! Ha becsulnek, viszont becsulok !!!! szabo erika
1951.06.25
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 4 
Fontosabb életrajzi adatok idő
  2011-02-08 03:36:26, kedd
 
 



Ferdinand Mulnier: Munkácsy Mihály ovális mellképe
1870-es évek

ÉLETRAJZI ADATOK
A Képzőművészet Magyarországon c. kiállításból
"A magyarországi művészet története" c. könyvből
A Magyar Életrajzi Lexikon szócikke
Időrendi áttekintés
Portrék Munkácsy Mihályról
VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM

MUNKÁCSY Mihály
(1844, Munkács - 1900, Endenich)


Festő, neve 1868-ig Lieb, 1880-ig Munkácsi. Apja, a bajor eredetű Lieb Leó sótiszt volt Munkácson, anyja Reök Cecília. 1848-ban a család Miskolcra költözött. Munkácsy festői hajlama már kiskorában megnyilatkozott. Szülei korai halála után 1850-ben nagybátyjához, Reök István ügyvédhez került, aki a szabadságharc után hallgatásra kényszerítve, szerény viszonyok között élt Békéscsabán. A fiút 11 éves korában gyámja asztalosinasnak adta. Mestere durvaságai, a fenyítések okozta testi-lelki nyomorúság egész életére és kedélyére kihatott. Segédlevele megszerzése után Aradra ment. Nyomorgott, megbetegedett s visszatért nagybátyjához Gyulára. Lábadozása alatt rajzolni tanult Fischer ott élő német festőtől.

Megismerkedett Szamossy Elek festőművésszel, aki magához vette és rendszeresen kezdte rajzra, festészetre tanítani, s módot talált hiányos műveltsége pótlására is. Később elválva Szamossytól, Gerendásra költözött nagybátyjához. Itt készítette 1863-ban első festményét, a Levélolvasást (ismeretlen helyen). Ez év őszén Pestre jött, ekkor vette fel a Munkácsy művésznevet; Pesten festőbarátai tanácsaikkal támogatták, második művét, a Regélő honvédet (ismeretlen helyen) Than Mór át is festette. Egyik barátja, Ligeti Antal éveken át támogatta festői pályája elindulásában, közbenjárására a Képzőművészeti Társaság havi díjat folyósított Munkácsynak. Pártfogói 1865 elején Bécsbe küldték Rahl mesterhez, akinek közbenjárására felvették a Képzőművészeti Akadémia előkészítő osztályára. Bécsben festett Húsvéti locsolás (lengyel magántulajdon), c képe Rubens-hatásokat tükröz.

Rahl halála után visszatért Gerendásra nagybátyjához. Itt festett képei közül a Búsuló betyár (Magyar Nemzeti Galéria) a hazai hagyományokhoz, Madarász Viktor modorához igazodása miatt jelentős. 1866-ban Ligeti biztatására Münchenbe utazott, felvették az Akadémiára. Mestere Wagner Sándor volt, de nagyobb hatást tett reá Kaulbach művészete. Több, itt festett képe közül az Árvízzel (Magyar Nemzeti Galéria) Kaulbach, a Lotz-modorhoz kapcsolódó Vihar a pusztánnal a hazai körök elismerését vívta ki.

1867-ben állami ösztöndíjjal Párizsba utazott a világkiállításra, ahol Courbet művészetéből egész életére döntő benyomásokat szerzett. Visszatérve Münchenbe, kilépett az Akadémiáról s az Adam fivérek magániskolájába iratkozott. 1688 őszén Knaushoz ment Düsseldorfba, a német életképfestés tanulmányozására. Önmagára tulajdonképpen Leibl képeinek hatására talált. Megfestette az önállósulás első fontos emlékét, az Ásító inast (amerikai magántulajdon). E kép gazdag lélekrajzával, világítási kontrasztjaival már jelezte fejlődése irányát. 1869-ben festette első világhírt hozó művét, a párizsi Salon aranyérmével kitüntetett Siralomházat, amelyben a magyar szabadságharc utáni betyárvilágból választotta témáját (Magyar Nemzeti Galéria tulajdona). A képet még félig kész állapotban eladta. (A Siralomház harmadik és legérettebb ún. kétalakos változata is a Magyar Nemzeti Galériában van.) E korszak ismert kritikai realista szemléletű, népi tárgyú művei a Részeges férfi hazatérése, a Tépécsinálók (1871, Magyar Nemzeti Galéria), majd végleg Párizsba költözése után: Éjjeli csavargók, Köpülő asszony (1873, Magyar Nemzeti Galéria); Zálogházban (1874, New York, Metropolitan Museum), Műterem (1876, Baltimore, magántulajdon, Hors Concours kitüntetéssel).

Párizsi tartózkodása és de Marches báró özvegyével kötött házassága tárgyválasztását más irányba terelte, elfordult a kritikai realizmustól. E korszak első nagyméretű műve a Milton (1878, New York, Lennox Library), amely elnyerte a párizsi világkiállítás nagy aranyérmét, Európában és Amerikában világsikert hozott. Ezt követte a Krisztus Pilátus előtt (1881) s a Golgotha (1883, mindkettő New York). E hatalmas vásznak Sedelmeyer képkereskedő rendelésére készültek, aki 10 évre lekötötte műveit. A nagy kompozíciók mellett Sedelmeyer szorgalmazta a szalon-intérieurök ábrázolását. E műveinek is nagy festői értékei vannak a kényszerű téma ellenére. Ez idő tájt festette remek virágcsendéleteit és tájképeit.

Élete vége felé festőisége elerőtlenedett, amellett a halálos kór is nyomot hagyott egyes művein. A millenniumi előkészületek jegyében készült Honfoglalás-freskója (1893, a budapesti Országház elnöki fogadótermében) már akadémikus vonásokat mutat. Csak a Sztrájkban (1895, Magyar Nemzeti Galéria) talált újra vissza plebejus korszakának realizmusához, jóllehet festőileg már nem tudott megbirkózni a feladattal.

Művészete főként az ún. alföldi festők munkásságára hatott, de hatása kimutatható számos külföldi mesternél is. Vannak rokonvonásai az orosz kritikai realistákkal, elsősorban Repinnel. Egyéb művei: Rőzsehordó nő (1873); Poros út, Kukoricás (1874, Magyar Nemzeti Galéria); Colpachi park (1875); Tájkép folyóval (1886, Magyar Nemzeti Galéria).

Munkácsy a 19. sz. egyik legnagyobb arcképfestője volt (Muffos arckép, 1874; Liszt, 1886; Haynald, 1887; mind a Magyar Nemzeti Galériában). Utolsó nagy műve a bécsi művészettörténeti múzeum mennyezetképe (1890). Ecte Homo (1896, Déri Múzeum, Debrecen). Levelezését és emlékezéseit Emlékeim (Budapest, 1921. és 1951) és Munkácsy Mihály válogatott levelei (szerk. Farkas Zoltán, Budapest, 1952) címmel adták ki.

Forrás: http://www.kfki.hu/keptar/magyar/m/munkacsy/index.html


MUNKÁCSY MIHÁLY


...1844 Közép- és Kelet-Európában a nagy festőtehetségek születésének éve: ekkor jött a világra Leibl, Repin és Munkácsy. Munkácsy Mihály ez év február 20-án látta meg a napvilágot az akkori Magyarország északkeleti részén, Munkácson. Apja, Lieb Leó, egy több évszázada Magyarországon élő bajor eredetű, de elmagyarosodott család leszármazottja, anyja, Reök Cecília, egy magyar kisnemes leánya. A népes család az akkori kistisztviselők szerény életkörülményei között élt, az apa kincstári sótiszt volt, az anya a háztartással és a gyermekekkel bajlódott. A kisfiú első élményei az 1848-49-es szabadságharchoz fűződnek, még felnőtt korában is felködlött előtte egy távolról hallott csata zaja, találkozás a szabadságharc leverésére beözönlő cári csapatokkal. Ezeket az emlékeket később műveibe is beleszőtte ("Isaszegi csatatér", "Fogolyszállítás"). Apja a család tradícióinak megfelelően a szabadságharcos magyarság oldalán állt. A Kossuth-kormánynak végzett szolgálatai miatt a győztes Habsburg-hatalom börtönbe vetette, s ott szerzett betegsége következtében hamarosan meghalt. A kis Munkácsy még alig töltötte be nyolcadik életévét, midőn apátlan-anyátlan árva lett: az ő és testvérei felneveltetése a rokonokra várt. Munkácsy Mihály anyai nagybátyja, Reök István gyámsága alá került, aki gyámfiát következetes szigorúsággal nevelte, hogy előkészítse arra a nehéz életre, amely az elnyomatás ideje alatt, véleménye szerint, minden magyar ifjúra várt. Munkácsy ábrándos, érzelmes gyermek volt: a nagybátyi szigor mélyen megsebezte érzékeny lelkét. Félszeg neveltjét Reök szellemi pályára alkalmatlannak tartotta, s ezért asztalosnak adta. Alig volt tízéves, midőn megismerte az élet szenvedéseit. A szeretetre váró gyermek csak durvaságot, nyerseséget tapasztalt az asztalosműhelyben, a nehéz munka kényszere ólomként nehezedett lelkére, de nem is volt szokva hozzá. A benne ébredező művészi tehetség nem tudott kibontakozni. Néha lopva deszkákra rajzolt, de alaposan elverték érte. Még nagyobb szenvedést jelentett számára az, hogy mint asztalosinast, volt játszópajtásai, az úri gyerekek eltaszították maguktól. Sorsa érzelmileg odaállította őt a falusi szegényemberek mellé, az elhagyatott magyar nép oldalára. A néppel való bensőséges találkozás kitörölhetetlen élményt jelentett egész életében, ez is oka annak, hogy olyan sokáig és olyan szívesen ábrázolta képein a magyar dolgozó népet.

Négyévi keserves inaskodás után végre felszabadult, tizennégy éves fejjel asztalossegéd lett. Első dolga az volt, hogy elhagyta Békéscsabát és szívtelen mesterét, elindult a közeli nagyvárosba, Aradra, munkát keresni. Aradon találkozott először a városi élettel, ami igen sok csalódást okozott neki.

Aradi tartózkodásának azonban voltak nyugalmas órái is. Az Aradon tanuló diákok maguk közé fogadták, tanítgatták, megismertették őt a magyar történelem és a magyar irodalom legfontosabb személyeivel. Ekkor ismerte meg Petőfi költészetét is, amely egy életre szóló termékeny ösztönzést adott Munkácsynak. Aradon volt ideje arra, hogy rajzolgasson. Első rajzai, amelyek falusi jeleneteket ábrázoltak, vagy magyar történelmi tárgyú metszeteknek a másolatai, az akkori akadémikus művészet tiszta kontúrrajzra törekvő stílusában formálódott naiv alkotások. De már ekkor próbálkozott az élet után való rajzolással is. Aradon váltólázszerű betegség tört ki rajta, fizikai ereje szinte teljesen elhagyta, utolsó erejével visszagyalogolt nagybátyjához. Hosszú hónapokig tartó gyötrelmes betegség kezdődött ekkor, melynek szüneteiben rajzolgatott. Egy ízben nagybátyja rajtakapta, és elálmélkodott tehetségén. Mivel úgy gondolta, hogy asztalosmester számára sem szükségtelen a rajztudás, megengedte, hogy egy Fischer nevű helyi festőnél órákat vegyen. Fischer műtermében megismerkedett Szamossy Elek akadémiai képzettségű festővel, aki az ifjú Munkácsyt maga mellé vette. Szamossy Elek nemcsak első mestere lett, de műveltségének hiányait is igyekezett megszüntetni.

Szamossy afféle vándorló festő volt, aki kastélyról kastélyra járva régi képeket restaurált vagy arcképeket festett. Több mint másfél éven keresztül Munkácsynak is ez volt az élete. Ezek az utazások, kóborlások hasznára voltak, embereket ismert meg, tanulmányozhatta a kastélyok régi képeit.

A vándorlások fénypontja a Buziáson töltött idő: itt mintegy három hetet Ormós Zsigmond műgyűjtő és műtörténész vendégeként töltöttek el. Ormós gyűjteménye, a művészetről szóló beszélgetéseik tovább gazdagították a fiatal Munkácsy szemléletét. Ormós előadásaiból megismerte a régi mesterek, elsősorban az olasz reneszánsz művészeinek életpályáját, alkotásait, s mindez megerősítette őt hivatástudatában. Ormósnak is, Szamossynak is az volt a véleménye, hogy Munkácsynak rendszeres művészi oktatást kellene kapnia, ezért biztatták, hogy költözzék fel Pestre, keressen itt pártfogókat, és próbáljon ezek segítségével valamilyen külföldi művészeti akadémiára beiratkozni. Munkácsy fájó szívvel elbúcsúzott mesterétől és jótevőjétől, s visszatért nagybátyjához, hogy előkészüljön a pesti utazásra.

Az előkészület hónapjai művészi szempontból eredményesek voltak, korábbi vázlatai és tanulmányai alapján bátran nekifogott az olajfestésnek, s két képet alkotott. Az egyik a "Levélolvasás", a másik a "Regélő honvéd". Szamossyhoz vagy a korabeli magyar festészethez képest nem a késő klasszicizmus aprólékossága jellemzi ezeket az alkotásokat, hanem bensőséges hangulatra, elbeszélő-érdekességre és elmélyült pszichológiai ábrázolásra való törekvés mutatható ki rajtuk. A jeleneteket félhomályban játszatja le, csak az ablakokon villant meg szélesebb fényeket. Ezeknek a műveknek fő erőssége az eleven, kötetlen csoportosítás. Kompozíciós módszere fiatal korában éppúgy nem volt, mint ahogy később sem kötötte magát semmiféle klasszikus szabályhoz. Elsősorban a lelki motívum ábrázolása foglalkoztatta, a figyelés, a hallgatás, a merengés vagy a tűnődés állapotának megragadása. Minden egyes figura a fő gondolatot hordozó központi hőshöz viszonyított, a mellékfigurák elrendezése csak másodsorban érdekli. A főalak ennek következtében élesen elválik a többi szereplőtől. A főalakot - már korai alkotásain is, midőn még nem is ismerte a korabeli életképfestészet hasonló megoldásait - gyakran a kép szélén helyezi el. Tehát az esemény nem a középpontból a szélek felé sugárzik, hanem a mű egyik oldaláról a másik felé irányul.

Sajátos csoportfűzése kapcsolatban állhat gyermekkori élményeivel. A közös esti munkára betévedt vándor vagy a mesélő rendszerint a hallgatóságtól elkülönülve ül, a hallgatók összevissza helyezkednek el, hogy láthassák az elbeszélőt. Vizuális memóriája valószínűleg telítődött ezzel a spontán csoportosítási formával, amivel mindig az élmény intenzitásának kifejezésére törekedett. Később is, midőn már jól ismerte és behatóan tanulmányozta az európai festészet klasszikus alkotásait, ezek a véletlenszerű csoportosítási módok uralkodnak képein. Ez a látásmód vonzotta őt a holland mesterek művészete felé.

1863 tavaszán került Munkácsy az ország fővárosába. Ebben az időben enyhült a szabadságharcot követő Habsburg-terror, kísérletek történtek az alkotmányos élet helyreállítására. Munkácsy ennek a nemzeti felocsúdásnak a kezdetén érkezett Pestre. A magyar művészek, bár maguk is nagy nehézségekkel küzdöttek, Szamossy ajánlására szívesen fogadták és támogatták. Lehetővé tették, hogy első képeit némi átdolgozás után eladhassa, hozzásegítették, hogy a Nemzeti Múzeum képtárában levő régi holland mesterműveket lemásolhassa. Egyik-másik másolatára még vevő is akadt. A régi mestereken kívül erősen hatott rá a magyar festészet akkori legkiválóbb alakja, Madarász Viktor. Madarász műveinek romantikus pátosza, a megvilágítási ellentétekre és a hangulati elemre felépített hazafias tartalmú művei mély benyomást gyakoroltak a fiatal művészre. Különösen megragadta őt Madarásznak egyik képe, a "Zrínyi és Frangepán". Ennek hatása alatt Munkácsy egy búsuló betyárt festett. A "Búsuló betyár" (Debrecen, Déri Múzeum) a történelmi festészet pátoszát a népi zsánerfelfogással egyesíti. Ez a szándék teljesedett ki később "Siralomház" c. világhírű kompozíciójában.

Pesti tartózkodását féléves bécsi tanulmányút szakította meg. Bécsben Rahl növendéke volt, de Rahl halála után Munkácsyt kizárták a bécsi akadémiáról, azzal az ürüggyel, hogy nem fizette meg a tandíjat. A valódi ok azonban a nemzeti kisebbségek elleni elfogultság és az ebből fakadó kíméletlen magatartás volt. A kizárás mélyen felháborította a fiatal művészt, és megerősítette őt hazafias érzésében. Pestre visszatérve több kompozíciót is festett, ilyen például a "Petőfi búcsúja a szülői háztól", amelyben a nagy költő iránti hódolatát fejezte ki. Néhány életképe is fennmaradt, mely a hollandi mesterek tanulmányozását árulja el. Még Bécsben ismerte meg Ludwig Knaus düsseldorfi festő "Taschenspieler" című képét, mely megerősítette őt törekvéseiben, s ettől kezdve az volt a vágya, hogy Düsseldorfban tanulhasson tovább. Barátai és pártfogói azonban ezt korainak tartották, és ösztöndíjat szereztek neki, hogy a müncheni akadémiát látogathassa. Münchenben Wagner Sándor osztályán tanult, de Kaulbach is hatott rá; ennek emléke az "Árvíz" c. kompozíciója. Munkácsy azonban itt is összeütközésbe került az akadémiával, ezért elégedetlenül elhagyta, és a lengyel származású Adam magán-festőiskolájába iratkozott be. 1867-ben a párizsi világkiállítás híre őhozzá is eljutott, és éppen megkapott ösztöndíját ennek meglátogatására fordította. Közel két hetet töltött Párizsban, ahonnan művészeti törekvéseiben megerősödve tért vissza. Minden valószínűség szerint mély benyomást tett rá Courbet művészete, bár igazán még nem értette meg a jelentőségét. Párizsi útja után véglegesen szakított mindenfajta akadémikus sémával, és a realizmus szókimondó útjára tért. Fejlődését jól mutatja "Dűlő szénásszekér" című kompozíciója, melyet több változatban festett meg.

München levegőjét is fojtogatónak érezte, ezért Párizsba szeretett volna költözni, de pártfogói féltették a párizsi élettől, az ottani nagy művészeti tülekedéstől, s nem utolsósorban a francia festői modortól. Így azután belátván, hogy Munkácsy fejlődése számára München csak nyűgöt jelent, Düsseldorfba küldték.

Düsseldorfban Munkácsy kezdetben Knaus és Vautier modorát követte. De 1869 elején már magára talált az "Ásító inas" című képben, mely a keserves inasélményekre való visszaemlékezés hatása alatt jött létre. Ezen a kompozíción még sok az apró csendéletszerű részlet, az egésznek mégis ellenállhatatlan a kifejezőereje és az elevensége. Különösen értékes a műhöz készült tanulmány, melyet minden valószínűség szerint önarcképnek tarthatunk. A tanulmányfej világosan bizonyítja, hogy Munkácsy ekkor már megértette Courbet festői elveit; olyan kolorisztikus tónusfestészetet valósított meg, amelyhez hasonló eredményekig barátja, Wilhelm Leibl is eljutott Münchenben.

Az "Ásító inas" sikerén felbátorodva egy nagyobb kompozíció megfestésére készült. Ez a műve a "Siralomház", melyet még a festőállványról adott el egy angol műkereskedőnek. A művet 1870-ben bemutatták a párizsi Salonban, ahol nagy aranyérmet nyert, és a Courbet-kör elismerését is kivívta. Théophile Gautier és Castagnary, a kor vezető kritikusai különösen lelkesedtek érte, mert egy eddig ismeretlen nép bátor jelentkezését látták Munkácsy kompozíciójában. A "Siralomház" egy vidéki börtönt ábrázol, ahol magyar szokás szerint az elítélttől kivégzés előtt elbúcsúzhattak. Munkácsy gyermekkori élményből indult ki, de azt továbbfejlesztette, jellegzetes magyar attitűddé formálta. Az elítéltben érzékeltette a magyar temperamentumot, a halálban is virtuskodó, töretlen erejű betyárt. Különösen változatos a nézők csoportosítása, az egyes alakok megrajzolásában a nagy pszichológiai ábrázolókészséget lehet méltányolni. Természetesen a 26 éves művész kompozícióján még sok az idegen elem, a düsseldorfi festészetből átvett konvencionális figura, a kissé színpadszerű elrendezés. 1872 táján a kompozíciót ismét megfestette, s ekkor a műben rejlő lehetőségeket rendkívül szemléletesen bontotta ki. A sötét cellában már csak két alak van, az elítélt és a fegyházőr. Az elítélt alakjában Munkácsy már nem a betyáros vonásokat hangsúlyozta ki, hanem mintegy portrét rajzolt a magyarságról, arról a népről, melynek története csupa szenvedés és megaláztatás, de ennek ellenére ez a nép még a legválságosabb perceiben sem roppan össze. A realista festő eszközeivel szimbolikus jelentőséget tudott adni kompozíciójának, melyben jogosan ismerhetjük fel a magyarság jelképét. Munkácsy ezen a kompozícióján továbbfejlesztette Madarász örökségét, és az egész képen végighullámzó küzdelmet - a világító fehérek és a szenvedélyes, sűrű feketék között - a művészi mondanivaló fontos mozzanatává tette.

A "Siralomház" nagy sikere Munkácsyt megdöbbentette. Szorongásai úgyszólván évekig nem csitultak el, mert nem érezte magában a képességet, hogy még egyszer hasonló alkotást tudjon teremteni. A zuhanásnak, a sikertelenségnek az árnya kísértette, s hiába tért haza Magyarországra, majd ment ismét Düsseldorfba, nem talált nyugalomra. 1871 végén Párizsban telepedett le, kapcsolatba került későbbi feleségének családjával, De Marches báróékkal. A megértés ismét visszaadta, a munkakedvét, és befejezte "Tépéscsinálók" című kompozícióját, mely az 1870-1871-es porosz-francia háború benyomására keletkezett ugyan, de témája magyar, az 1848-49-es magyar szabadságharc eszmevilágából fakadt. Munkácsy magyar falusi népet mutat be; parasztok sebkötöző rongyokat tépnek a küzdő csapatok számára, s eközben hallgatják egy sebesült honvéd vizionárius erejű elbeszélését. Ezen a képen Munkácsy a nép egyszerű alakjain keresztül érzékeltette, hogy a magyar szabadságharc az egész nemzet, az egész nép ügye volt. A kompozíció szépen felépített, ritmikus jellegű felfogásában nagy szerepe van hollandiai utazásának, elsősorban Frans Hals befolyásának. A kép mély hangú tónusai szinte olvadékonyan puhák, telített az atmoszférája, gazdag az érzelemvilága és igen gondos a festésmódja. A magyar szabadságharc témájával foglalkozik az "Újoncozók" című kompozíciója is, mely azonban nem tartozik legsikerültebb alkotásai közé (1877).

A "Tépéscsinálók" után a jelenkori problémákat ábrázoló életképek festését tűzte ki céljául. Két nagy kompozíciót festett, az "Éjjeli csavargók"-at és a "Zálogház"-at. Az első, mely kompozíciós ötletét részben Rembrandt "Éjjeli őrjárat"-ától nyerte, aradi asztaloséveinek emlékeit örökíti meg; csendőrök kísérnek a hajnali szürkületben néhány csavargót az ámuló és megdöbbent piaci kofák szeme előtt. A kép az aszfalt túlzott használatától nagyon megsötétedett, de a jobb oldali csoport festői hatása még ma is teljes, különösen ki kell emelnünk a dús festőiségű csendéleti részletet az asztalon. A "Zálogház" részben párizsi élmények, részben kedves írójának, Dickensnek az indítására formálódott. A nagyváros nyomorát mutatja be és kritizálja ezen a képen, jellegzetes típusok segítségével. Különösen figyelemre méltóak a kompozícióhoz készült tanulmányok, melyek Munkácsy kolorista fejlődését és megragadó emberábrázolási készségét bizonyítják, továbbá az első színvázlat, melynek festőisége Daumier-ra emlékeztet.

E két nagy kép után ciklust festett, melyben egy vagy két szereplő segítségével a dolgozó nép jellegzetes típusait és szituációit jeleníti meg. Ekkor készült a kétalakos "Siralomház" is, mely közeli rokonságban van ennek a korszaknak fő művével, a "Köpülő asszony"-nyal. A mai néző számára - aki ma már nem érti annyira azokat a problémákat, melyek a nagyobb formátumú, történelmi jellegű életképekben fejeződtek ki - ezek a kisebb méretű munkák képviselik leginkább Munkácsy igazi értékeit. A "Köpülő asszony" tiszta körvonalai, világos, ritmikus tagolása, tartózkodó koloritja és kifejezőerejének gazdagsága Courbet "Kőtörők"-jére vagy Miilet "Köpülő asszony"-ára emlékeztet. A "Búcsúzkodás" két szegény asszony találkozásán keresztül az emberi szolidaritásnak, a nyomorban is kivirágzó, mély emberi érzelmeknek megkapó kifejezése. A "Rőzsehordó nő"-t Barbizonban festette, Paál László - nagy tájképfestő barátja - közelében, s ezt a képét a nehéz munkától fáradt ember magába roskadása és a természet szabad tenyészete közötti ellentétre építette fel. Ez a kép egyébként szoros kapcsolatban áll Millet "Szőlő-munkás"-ával, de azt a pszichológiai kifejezés mélységében, a jellemzés sokszerűségében felülmúlja. Ezeket a kompozíciókat az előadás realista igazsága, a faktúra szenvedélyes formálása, a világos kompozíció, a XIX. század realistáinak legjobb alkotásai mellé helyezi.

Ha Munkácsy ezen az úton haladt volna tovább, a modern festészet fejlődésének fontos tényezője lehetett volna. A nagy siker, elismerés, dicsőségszomj, de nem utolsósorban feleségének nagyravágyása, főúri allűrjei, költekező életmódja arra késztették, hogy letérjen az igazi művészet útjáról, és olyan kompozíciókat alkosson, melyek versenyképessé tették őt a párizsi Salon egyre hevesebbé váló nagy tülekedésében. Ez az oka, hogy olyan témákkal kísérletezett, melyek tehetségétől bizonyos fokig távol estek. "Milton az Elveszett paradicsomot diktálja" című festményén még át tudja élni saját alkotói problémáit a történelmi téma kapcsán, megragadó jellemábrázolást, hiteles atmoszférát, egyre dúsabbá váló festőiséget tud megvalósítani, éppúgy mint a feleségét és önmagát ábrázoló "Műteremben" című vásznán. A nagy siker a vallásos és történelmi témák felé sodorja tovább, megfesti a "Krisztus Pilátus előtt" című kompozícióját (1881), a "Golgotá"-t (1884), a "Mozart halálá"-t (1888) és az "Ecce homó"-t (1896), melyek közül az első még sok komoly művészi értéket tartalmaz, de a komponáló erő lankad, s a továbbiakban egyre szárazabbá, teátrálisabbá válik. Majd bekövetkezik a túlhajszolt munka és a fiatalkorában szerzett, egyre jobban elhatalmasodó betegség következtében a vég nagy katasztrófája. Ezekkel a történelmi képekkel egyidőben festette Fortuny spanyol festő indítására szalonképeinek csillogó sorozatát, melyek a párizsi, kissé avult, nagypolgári pompa világát idézik fel. Szalonképeit sorozatban festette, nem egyről több másolatot is készített. Mégis, a sok sekélyes alkotás között vannak igazi festői értékek is. Egyik-másik szalonképében, főleg a vázlatokban, csendéleti részletekben, Manet intérieur képeihez kerül közel. Ezek a művek is azt bizonyítják, hogy Munkácsy kivételes festői és kolorisztikus képességekkel rendelkezett. A szalonképek idején festette elementáris erejű virágcsendéleteit, melyek a tüzes kolorit megkapó harmóniái, az előadásmód rendkívül változatos, szinte impresszionisztikus fordulatai által a XIX. század legjobb csendéletei közé tartoznak.

Már a 70-es évek elején kísérletezett a tájképfestészettel. A tájképeket szinte csak időtöltésként, festői gyakorlatképpen festette. Mégis ezek a tájképek legmaradandóbb alkotásai közé tartoznak. Nem maradt rá hatástalan barbizoni tartózkodása (1873), de a barbizoniaknál konstruktívabb, lenyűgözőbb erejű és monumentálisabb Munkácsy tájképfestészete. Magyarországi látogatásai is megihlették, ennek eredménye a finom, korai impresszionistákra emlékeztető koloritú "Poros út" és a mélabús hangulatú "Kukoricás" (1874). A 80-as évek tájképei között, melyek ma még nem eléggé ismeretesek, igazi gyöngyszemek akadnak, amelyek a plein-air festészet problémáit vetik fel, és rendkívül változatos hangulati tartalmukon kívül koloritjuk végtelen kifinomultsága következtében nagy méltánylásra tarthatnak számot. Munkácsy ezekben a tájképekben az impresszionistákkal rokon festői álláspontot képvisel. Éppen azért meglepő az a szenvedélyes gyűlölet, ahogy ő az impresszionistákról beszél. Hiszen nemcsak tájképein, de szalonképein is nemegyszer az ő látásmódjukhoz hasonlít festői világa. Mindez csak úgy magyarázható, hogy Munkácsy nem kívánt lemondani a mély emberi érzelmeket tolmácsoló festészetről, a jelentékeny mondanivalóról, a művészet társadalmi szerepéről, s úgy látta, hogy az impresszionisták mindezt ellenzik.

Bármilyen nagy értéket hozott is létre Munkácsy a tájképfestészetben és a csendéletekben, lényegében az ő igazi területe az emberábrázolás. Nemcsak a 70-es években készült életképei mutatják ezt, hanem remek portréi, mint a feleségéről, Liszt Ferencről, Haynald Lajos bíborosról készült arcmásai. Ezekben valóságlátása, kiváló karakterérzéke és a színekkel való nagy jellemezni tudás szerencsés összhangban találkozik.

Élete egyik utolsó nagy vállalkozása, a "Sztrájk" (1895), újfajta emberábrázolási problémát vet fel. A reprezentatív mennyezetkép, amelyet a bécsi Művészettörténeti Múzeum számára készített, valamint az Országháznak festett "Honfoglalás" után ismét a való életet keresi ebben az alkotásában. Ereje már nem futja arra, hogy a témát igazán átélje és hitelessé tegye a néző előtt is. De vannak olyan részletek, jellemek a képen, melyek az igazi művész ihletét és kezét árulják el. Maga Munkácsy is hitet tett ezzel a képpel kapcsolatban a művésznek arról a feladatáról, hogy elsősorban mindig az újat ábrázolja, az életben lezajlott változásokat érzékeltesse. Így jutott el a "Sztrájk"-ig, amelyről tudta, hogy eladhatatlan kép, de azt is megállapította, hogy ebben az ő "művészi intenciói maradéktalanul érvényesülnek".

Munkácsyt nagy sikerei még ma is kissé legendás hírrel veszik körül. De nem üstökösszerű pályafutása az, ami megragadó és vonzó, hanem java alkotásainak ellenállhatatlan valóságereje, mély embersége, egyszóval a művészi meggyőződésnek olyan következetes kifejtése és igazsága, amely ma is hatékony és elgondolkoztató.

Itt kell megemlékeznünk műveinek arról a csoportjáról is, melyet ő maga nem sokra értékelt, de az impresszionizmuson nevelkedett kritika a legtöbbre tartott: vázlatairól. Vázlatai, tanulmányai zseniális formalátásukkal, égő koloritjuk kifejező, nemegyszer Daumier-val rokon rendkívüli telítettségükkel és feszültségükkel tűnnek ki, de megmutatják azt is, hogy benne a színbeli vízió és a mű eszmei tartalma mindig egyszerre és nem külön-külön jelentkezik. Egyszerre látása a legnagyobb alkotók közé emeli, azok közé, akik nemcsak másolták, vagy értelmezték a világot, hanem ihletett módon újrateremtették. Ez a teremtő géniusz avatja rendkívüli jelentőségűvé Munkácsy művészetét; ez az annyi forrásból táplálkozó, de mindezeket a tanulságokat képzeletének izzó kohójában egynemű anyaggá olvasztó rendkívüli tehetség volt csak képes arra, hogy a viszonylag szegényes tradícióval rendelkező magyar képzőművészet nemzeti iskoláját megteremtse, kialakítsa a népi-nemzeti tematikát és az ezzel adekvát nemzeti formát. Munkácsytól kezdve a foltszerűen kezelt színek, a fényárnyékos felfogás és az égő színek kontrasztjaira felépített, romantikus hevű előadásmód nemzeti sajátosság lett, amely éppúgy ott érződik a - sok tekintetben vele szembehelyezkedő - nagybányai festők súlyos árnyékokkal elmélyített, napfényben ragyogó színeiben, mint Koszta József, Tornyai János, Rudnay Gyula és az un. alföldi festészet más kiváló képviselőinél, akiken keresztül Munkácsy hatása napjaink realista törekvésű alkotóihoz ér. Munkácsy az európai népek művészetében a magyar művészetet is sajátos arculatúvá és ugyanakkor egyetemes jelentőségűvé tette; művészetének népi jellege a XIX. században a legnagyobb magyar festő megtisztelő címét biztosítja számára.

Forrás: A magyarországi művészet története, Corvina, 1970
Végvári Lajos: A magyar művészet a XIX. század második felében, 424-430. oldal


Munkácsy Mihály


Munkácsy Mihály, 1868-ig Lieb, 1880-ig Munkácsi (Munkács, 1844. febr. 20. - Endenich, Németo., 1900. máj. 1.): festő. Apja, a bajor eredetű Lieb Leó sótiszt volt Munkácson, anyja Reök Cecília. 1848-ban a család Miskolcra költözött. Munkácsy festői hajlama már kiskorában megnyilatkozott. Szülei korai halála után 1850-ben nagybátyjához, Reök István ügyvédhez került, aki a szabadságharc után hallgatásra kényszerítve, szerény viszonyok között élt Békéscsabán. A fiút 11 éves korában gyámja asztalosinasnak adta. Mestere durvaságai, a fenyítések okozta testi-lelki nyomorúság egész életére és kedélyére kihatott. Segédlevele megszerzése után Aradra ment. Nyomorgott, megbetegedett s visszatért nagybátyjához Gyulára. Lábadozása alatt rajzolni tanult Fischer ott élő német festőtől. Megismerkedett Szamossy Elek festőművésszel, aki magához vette és rendszeresen kezdte rajzra, festésre tanítani, s módot talált hiányos műveltsége pótlására is. Később elválva Szamossytól, Gerendásra költözött nagybátyjához. Itt készítette 1863-ban első festményét, a Levélolvasást (ismeretlen helyen). Ez év őszén Pestre jött, ekkor vette fel a Munkácsy művésznevet; Pesten festőbarátai tanácsaikkal támogatták, második művét, a Regélő honvédet (ismeretlen helyen) Than Mór át is festette. Egyik barátja, Ligeti Antal éveken át támogatta festői pályája elindulásában, közbenjárására a Képzőművészeti Társ. havi díjat folyósított nak. Pártfogói 1865 elején Bécsbe küldték Rahl mesterhez, akinek közbenjárására felvették a Képzőművészeti Ak. előkészítő osztályára. Bécsben festett Húsvéti locsolás (lengyel magántulajdon) c. képe Rubens-hatásokat tükröz. Rahl halála után visszatért Gerendásra nagybátyjához. Itt festett képei közül a Búsuló betyár (MNG) a hazai hagyományokhoz, Madarász Viktor modorához igazodása miatt jelentős. 1866-ban Ligeti biztatására Münchenbe utazott, felvették az Ak: ra. Mestere Wagner Sándor volt, de nagyobb hatást tett reá Kaulbach művészete. Több, itt festett képe közül az Árvízzel (MNG) Kaulbach, a Lotz-modorhoz kapcsolódó Vihar a pusztánnal a hazai körök elismerését vívta ki. 1867-ben állami ösztöndíjjal Párizsba utazott a világkiállításra, ahol Courbet művészetéből egész életére döntő benyomásokat szerzett. Visszatérve Münchenbe, kilépett az Ak.-ról s az Adam fivérek magánisk.-jába iratkozott. 1868 őszén Knaushoz ment Düsseldorfba, a német életképfestés tanulmányozására. Önmagára tulajdonképpen Leibl képeinek hatására talált. Megfestette az önállósulás első fontos emlékét, az Ásító inast (amerikai magántulajdon). E kép gazdag lélekrajzával, világítási kontrasztjaival már jelezte fejlődése irányát. 1869-ben festette első világsikert hozó művét, a párizsi Salon aranyérmével kitüntetett Siralomházat, amelyben a m. szabadságharc utáni betyárvilágból választotta témáját (MNG tulajdona). A képet még félig kész állapotban eladta. (A Siralomház harmadik és legérettebb, ún. kétalakos változata is az MNG-ben van.) E korszak ismert kritikai realista szemléletű, népi tárgyú művei a Részeges férj hazatérése, a Tépéscsinálók (1871, MNG), majd végleg Párizsba költözése után: Éjjeli csavargók, Köpülő asszony (1873, MNG); Zálogházban (1874, New York, Metropolitan Museum), Műterem (1876, Baltimore, magántulajdon, Hors Concours kitüntetéssel). Párizsi tartózkodása és de Marches báró özvegyével kötött házassága tárgyválasztását más irányba terelte, elfordult a kritikai realizmustól. E korszak első nagyméretű műve a Milton (1878, New York, Lennox Library), amely elnyerte a párizsi világkiállítás nagy aranyérmét, Európában és Amerikában világsikert hozott. Ezt követte a Krisztus Pilátus előtt (1881) s a Golgotha (1883, mindkettő New York). E hatalmas vásznak Sedelmeyer képkereskedő rendelésére készültek, aki 10 évre lekötötte műveit. A nagy kompozíciók mellett Sedelmeyer szorgalmazta a szalon-intérieurök ábrázolását. E műveinek is nagy festői értékei vannak a kényszerű téma ellenére. Ez idő tájt festette remek virágcsendéleteit és tájképeit. Élete vége felé festőisége elerőtlenedett, emellett a halálos kór is nyomot hagyott egyes művein. A millenniumi előkészületek jegyében készült Honfoglalás-freskója (1893, a bp.-i Országház elnöki fogadótermében) már akadémikus vonásokat mutat. Csak a Sztrájkban (1895, MNG) talált újra vissza plebejus korszakának realizmusához, jóllehet festőileg már nem tudott megbirkózni a feladattal. Művészete főként az ún. alföldi festők munkásságára hatott, de hatása kimutatható számos külföldi mesternél is. Vannak rokonvonásai az orosz kritikai realistákkal, elsősorban Repinnel. - Egyéb művei: Rőzsehordó nő (1873); Poros út, Kukoricás (1874, MNG); Colpachi park (1878); Tájkép folyóval (1886, MNG). Munkácsy a 19. sz. egyik legnagyobb arcképfestője volti Muffos arckép, 1874; Liszt, 1886; Haynald, 1887; mind az MNG-ben). Utolsó nagy művei a bécsi művészettörténeti múzeum mennyezetképe (1890), Ecce Homo (1896, Déri Múz. Debrecen). - Levelezését és emlékezéseit Emlékeim (Bp., 1921 és 1951) és Munkácsy Mihály válogatott levelei (szerk. Farkas Zoltán, Bp., 1952) címmel adták ki.

Forrás: Magyar Életrajzi Lexikon 1000-1990
http://www.mek.iif.hu/porta/szint/egyeb/lexikon/eletrajz/html/ABC09732/10845.htm



Fontosabb életrajzi adatok időrendi sorrendben


1844.

február 20-án született Munkácson. Apja Lieb Leó Mihály bajor eredetű családból származó állami hivatalnok. A festő huszonkét éves koráig Lieb Mihály néven szerepel a hivatalos iratokban.

1851.

Miután mindkét szülő meghal, a gyerekeket a szülők testvérei fogadják magukhoz. Munkácsy gyámja Reök István ügyvéd, aki a szabadságharcban játszott szerepe miatt nem folytathatja praxisát.

1854-1858.

Munkácsy kitanulja az asztalosmesterséget, de inkább a rajz és a festés érdekli. Megismerkedik Szamossy Elek festőművésszel, aki korábban Rahl növendékeként a bécsi Művészeti Akadémián tanult.

1861-1862.

Szamossy tanítványaként vándorol az országban: restaurál, portrét fest.

1863-1864.

Pestre megy és bekapcsolódik a város szerényen bontakozó képzőművészeti életébe. Megismerkedik Ligeti Antal festőművésszel, aki önzetlenül támogatja próbálkozásait. Népies életképeket fest.

1865.

Bécsben folytatja tanulmányait az Akadémián, mint Rahl tanítványa.

1866.

Münchenbe megy ahol abban az időben a magyar festők többsége dolgozik.

1867.

Ösztöndíjat kap az új magyar kormány kultuszminiszterétől, báró Eötvös Józseftől. Meglátogatja a párizsi világkiállítást, itt látja először Courbet műveit.

1868.

Münchenből útja Düsseldorfba vezet, hogy példaképétől, az életképfestő Ludwig Knaustól tanuljon. Knaus szívesen fogadja, egyengeti pályáját. A kezdeti időkben festett legsikeresebb műve az elveszett Ásító inas (Hajnalpír).

1870.

Siralomház című sokalakos kompozíciója váratlanul aranyérmet nyer a párizsi Salon kiállításán.

1871.

Újabb sikert hoz számára a Tépéscsinálók. Munkácsy Párizsba költözik; közeli barátai közt ott van a Barbizonban dolgozó magyar tájképfestő, Paál László és egy műbarát arisztokrata, De Marches báró.

1872-1873.

Munkácsy a luxemburgi Colpachban, a De Marches-birtokon dolgozik. A váratlan, gyors siker után depressziós lelkiállapotba kerül. Mikor a báró meghal, Munkácsy feleségül kéri az özvegyet, és Párizsban telepszik le. Gyakran jár Barbizonba festeni, tájképfestészetének legmagasabb színvonalú időszaka következik el.

1873.

A bécsi világkiállításon nagy sikert aratnak életképei (Éjjeli csavargók, Köpülő asszony). "Munkácsy az egyik leghatározottabb, legféktelenebb realista Európában" - írja V V Sztaszov, az orosz "peredvizsnyikek" ideológusa.

1874.

Feleségével Magyarországra látogat, úti emlékei alapján megfesti magyar tájait (Poros út). A Salonban bemutatják a Zálogházat.

1876.

Ettől az évtől fogva Munkácsy a párizsi "felső tízezer" legkedveltebb festői közé tartozik. Megfesti legszebb szalonképét, a Műteremben-t, eltávolodik a népies, realista életkép műfajától.

1877.

30000 frankért adja el Milton című képét új műkereskedőjének, Charles Sedelmeyernek. Elegáns házat tart fenn Párizsban.

1878.

A költséges életmód rákényszeríti Munkácsyt, hogy tíz évre szóló, anyagilag előnyös, de a művészi fejlődést előnytelenül befolyásoló szerződést kössön Sedelmeyerrel. A továbbiakban Munkácsy képeinek témáit és stilusát a műkereskedelem és az általa kiszolgált előkelő közönség igénye határozza meg.

1881.

Ebben az időben készíti Munkácsy nagy biblikus kompozícióját, a Krisztus Pilátus előtt című hatalmas képet, majd

1844.

a Golgotát (mindkettő Philadelphiába került). Festői ereje nem a nagy vállalkozásokban, hanem kisebb igényű tájképtanulmányain, portréin érvényesül (Haynald Lajos arcképe). Tájai többnyire műteremben készülnek, de folytatják a plein air festészet barbizoni hagyományait. Az impresszionizmustól viszont határozottan elhatárolja magát. Egészségi állapota fokozatosan romlik, hátgerincbántalmai miatt kénytelen fürdőhelyeken kezeltetni magát. Számos "szalonképet", a nagypolgári életből vett jelenetet fest.

1886.

Mozart halála című képe már nem arat sikert a közönség körében stilusa kezd divatjamúlttá válni. A bécsi kormány a nagy tekintélyű Makart halála után Munkácsyt bízza meg a Kunsthistorisches Museum egyik 100 m2-es mennyezetpannójának elkészítésével.

1888.

A mennyezetképen dolgozik. Műtermében több segédet foglalkoztat, köztük Rippl-Rónai Józsefet. Sedelmeyer továbbra is terjeszti munkáit, de a jövedelmező szerződést nem újítja meg.

1889.

A magyar kormánytól is megbízást kap: felkérik, fesse meg a Honfoglalás szimbolikus jelenetét a Budapesten épülő Parlament számára.

1890.

Elkészül a bécsi mennyezetkép: A reneszánsz apoteózisa.

1891-1893.

A Honfoglaláson dolgozik. A képhez több nagyméretű színvázlat készül. A végleges mű nagysága több mint 60 m2, közel száz alak található rajta. Munkácsy egészségi állapota fokozatosan romlik, állandó fejfájás gyötri, szellemi színvonala rohamosan hanyatlik.

1894-1896.

Utolsó sokalakos kompozícióin dolgozik, a Sztrájkon és a nagyméretű Ecce homón. Részt vesz a millenniumi ünnepségeken, de ekkor már súlyosan beteg.

1897-1900.

Nem sokkal az ünnepségek fáradalmai után szanatóriumi, majd elmegyógyintézeti ápolásra szorul. Csaknem három éven át magatehetetlen betegként él egy Baden-Baden melletti intézetben.

1900.

május 1-jén hal meg az endenichi elmegyógyintézetben. Budapesten temetik el, fényes pompával. Külföldi tulajdonban levő képeinek jelentős része magyar köz- és magángyűjteményekbe, főként a Magyar Nemzeti Galériába kerül. Békéscsabán múzeum őrzi emlékét.
Forrás: http://suli.elender.hu/munkacsy-szki/

Portrék Munkácsy Mihályról







 
 
0 komment , kategória:  Magyar regenyek...........  
MUNKÁCSY Mihály (1844, Munkács
  2011-02-08 03:30:20, kedd
 
  MUNKÁCSY MIHÁLY


...1844 Közép- és Kelet-Európában a nagy festőtehetségek születésének éve: ekkor jött a világra Leibl, Repin és Munkácsy. Munkácsy Mihály ez év február 20-án látta meg a napvilágot az akkori Magyarország északkeleti részén, Munkácson. Apja, Lieb Leó, egy több évszázada Magyarországon élő bajor eredetű, de elmagyarosodott család leszármazottja, anyja, Reök Cecília, egy magyar kisnemes leánya. A népes család az akkori kistisztviselők szerény életkörülményei között élt, az apa kincstári sótiszt volt, az anya a háztartással és a gyermekekkel bajlódott. A kisfiú első élményei az 1848-49-es szabadságharchoz fűződnek, még felnőtt korában is felködlött előtte egy távolról hallott csata zaja, találkozás a szabadságharc leverésére beözönlő cári csapatokkal. Ezeket az emlékeket később műveibe is beleszőtte ("Isaszegi csatatér", "Fogolyszállítás"). Apja a család tradícióinak megfelelően a szabadságharcos magyarság oldalán állt. A Kossuth-kormánynak végzett szolgálatai miatt a győztes Habsburg-hatalom börtönbe vetette, s ott szerzett betegsége következtében hamarosan meghalt. A kis Munkácsy még alig töltötte be nyolcadik életévét, midőn apátlan-anyátlan árva lett: az ő és testvérei felneveltetése a rokonokra várt. Munkácsy Mihály anyai nagybátyja, Reök István gyámsága alá került, aki gyámfiát következetes szigorúsággal nevelte, hogy előkészítse arra a nehéz életre, amely az elnyomatás ideje alatt, véleménye szerint, minden magyar ifjúra várt. Munkácsy ábrándos, érzelmes gyermek volt: a nagybátyi szigor mélyen megsebezte érzékeny lelkét. Félszeg neveltjét Reök szellemi pályára alkalmatlannak tartotta, s ezért asztalosnak adta. Alig volt tízéves, midőn megismerte az élet szenvedéseit. A szeretetre váró gyermek csak durvaságot, nyerseséget tapasztalt az asztalosműhelyben, a nehéz munka kényszere ólomként nehezedett lelkére, de nem is volt szokva hozzá. A benne ébredező művészi tehetség nem tudott kibontakozni. Néha lopva deszkákra rajzolt, de alaposan elverték érte. Még nagyobb szenvedést jelentett számára az, hogy mint asztalosinast, volt játszópajtásai, az úri gyerekek eltaszították maguktól. Sorsa érzelmileg odaállította őt a falusi szegényemberek mellé, az elhagyatott magyar nép oldalára. A néppel való bensőséges találkozás kitörölhetetlen élményt jelentett egész életében, ez is oka annak, hogy olyan sokáig és olyan szívesen ábrázolta képein a magyar dolgozó népet.

Négyévi keserves inaskodás után végre felszabadult, tizennégy éves fejjel asztalossegéd lett. Első dolga az volt, hogy elhagyta Békéscsabát és szívtelen mesterét, elindult a közeli nagyvárosba, Aradra, munkát keresni. Aradon találkozott először a városi élettel, ami igen sok csalódást okozott neki.

Aradi tartózkodásának azonban voltak nyugalmas órái is. Az Aradon tanuló diákok maguk közé fogadták, tanítgatták, megismertették őt a magyar történelem és a magyar irodalom legfontosabb személyeivel. Ekkor ismerte meg Petőfi költészetét is, amely egy életre szóló termékeny ösztönzést adott Munkácsynak. Aradon volt ideje arra, hogy rajzolgasson. Első rajzai, amelyek falusi jeleneteket ábrázoltak, vagy magyar történelmi tárgyú metszeteknek a másolatai, az akkori akadémikus művészet tiszta kontúrrajzra törekvő stílusában formálódott naiv alkotások. De már ekkor próbálkozott az élet után való rajzolással is. Aradon váltólázszerű betegség tört ki rajta, fizikai ereje szinte teljesen elhagyta, utolsó erejével visszagyalogolt nagybátyjához. Hosszú hónapokig tartó gyötrelmes betegség kezdődött ekkor, melynek szüneteiben rajzolgatott. Egy ízben nagybátyja rajtakapta, és elálmélkodott tehetségén. Mivel úgy gondolta, hogy asztalosmester számára sem szükségtelen a rajztudás, megengedte, hogy egy Fischer nevű helyi festőnél órákat vegyen. Fischer műtermében megismerkedett Szamossy Elek akadémiai képzettségű festővel, aki az ifjú Munkácsyt maga mellé vette. Szamossy Elek nemcsak első mestere lett, de műveltségének hiányait is igyekezett megszüntetni.

Szamossy afféle vándorló festő volt, aki kastélyról kastélyra járva régi képeket restaurált vagy arcképeket festett. Több mint másfél éven keresztül Munkácsynak is ez volt az élete. Ezek az utazások, kóborlások hasznára voltak, embereket ismert meg, tanulmányozhatta a kastélyok régi képeit.

A vándorlások fénypontja a Buziáson töltött idő: itt mintegy három hetet Ormós Zsigmond műgyűjtő és műtörténész vendégeként töltöttek el. Ormós gyűjteménye, a művészetről szóló beszélgetéseik tovább gazdagították a fiatal Munkácsy szemléletét. Ormós előadásaiból megismerte a régi mesterek, elsősorban az olasz reneszánsz művészeinek életpályáját, alkotásait, s mindez megerősítette őt hivatástudatában. Ormósnak is, Szamossynak is az volt a véleménye, hogy Munkácsynak rendszeres művészi oktatást kellene kapnia, ezért biztatták, hogy költözzék fel Pestre, keressen itt pártfogókat, és próbáljon ezek segítségével valamilyen külföldi művészeti akadémiára beiratkozni. Munkácsy fájó szívvel elbúcsúzott mesterétől és jótevőjétől, s visszatért nagybátyjához, hogy előkészüljön a pesti utazásra.

Az előkészület hónapjai művészi szempontból eredményesek voltak, korábbi vázlatai és tanulmányai alapján bátran nekifogott az olajfestésnek, s két képet alkotott. Az egyik a "Levélolvasás", a másik a "Regélő honvéd". Szamossyhoz vagy a korabeli magyar festészethez képest nem a késő klasszicizmus aprólékossága jellemzi ezeket az alkotásokat, hanem bensőséges hangulatra, elbeszélő-érdekességre és elmélyült pszichológiai ábrázolásra való törekvés mutatható ki rajtuk. A jeleneteket félhomályban játszatja le, csak az ablakokon villant meg szélesebb fényeket. Ezeknek a műveknek fő erőssége az eleven, kötetlen csoportosítás. Kompozíciós módszere fiatal korában éppúgy nem volt, mint ahogy később sem kötötte magát semmiféle klasszikus szabályhoz. Elsősorban a lelki motívum ábrázolása foglalkoztatta, a figyelés, a hallgatás, a merengés vagy a tűnődés állapotának megragadása. Minden egyes figura a fő gondolatot hordozó központi hőshöz viszonyított, a mellékfigurák elrendezése csak másodsorban érdekli. A főalak ennek következtében élesen elválik a többi szereplőtől. A főalakot - már korai alkotásain is, midőn még nem is ismerte a korabeli életképfestészet hasonló megoldásait - gyakran a kép szélén helyezi el. Tehát az esemény nem a középpontból a szélek felé sugárzik, hanem a mű egyik oldaláról a másik felé irányul.

Sajátos csoportfűzése kapcsolatban állhat gyermekkori élményeivel. A közös esti munkára betévedt vándor vagy a mesélő rendszerint a hallgatóságtól elkülönülve ül, a hallgatók összevissza helyezkednek el, hogy láthassák az elbeszélőt. Vizuális memóriája valószínűleg telítődött ezzel a spontán csoportosítási formával, amivel mindig az élmény intenzitásának kifejezésére törekedett. Később is, midőn már jól ismerte és behatóan tanulmányozta az európai festészet klasszikus alkotásait, ezek a véletlenszerű csoportosítási módok uralkodnak képein. Ez a látásmód vonzotta őt a holland mesterek művészete felé.

1863 tavaszán került Munkácsy az ország fővárosába. Ebben az időben enyhült a szabadságharcot követő Habsburg-terror, kísérletek történtek az alkotmányos élet helyreállítására. Munkácsy ennek a nemzeti felocsúdásnak a kezdetén érkezett Pestre. A magyar művészek, bár maguk is nagy nehézségekkel küzdöttek, Szamossy ajánlására szívesen fogadták és támogatták. Lehetővé tették, hogy első képeit némi átdolgozás után eladhassa, hozzásegítették, hogy a Nemzeti Múzeum képtárában levő régi holland mesterműveket lemásolhassa. Egyik-másik másolatára még vevő is akadt. A régi mestereken kívül erősen hatott rá a magyar festészet akkori legkiválóbb alakja, Madarász Viktor. Madarász műveinek romantikus pátosza, a megvilágítási ellentétekre és a hangulati elemre felépített hazafias tartalmú művei mély benyomást gyakoroltak a fiatal művészre. Különösen megragadta őt Madarásznak egyik képe, a "Zrínyi és Frangepán". Ennek hatása alatt Munkácsy egy búsuló betyárt festett. A "Búsuló betyár" (Debrecen, Déri Múzeum) a történelmi festészet pátoszát a népi zsánerfelfogással egyesíti. Ez a szándék teljesedett ki később "Siralomház" c. világhírű kompozíciójában.

Pesti tartózkodását féléves bécsi tanulmányút szakította meg. Bécsben Rahl növendéke volt, de Rahl halála után Munkácsyt kizárták a bécsi akadémiáról, azzal az ürüggyel, hogy nem fizette meg a tandíjat. A valódi ok azonban a nemzeti kisebbségek elleni elfogultság és az ebből fakadó kíméletlen magatartás volt. A kizárás mélyen felháborította a fiatal művészt, és megerősítette őt hazafias érzésében. Pestre visszatérve több kompozíciót is festett, ilyen például a "Petőfi búcsúja a szülői háztól", amelyben a nagy költő iránti hódolatát fejezte ki. Néhány életképe is fennmaradt, mely a hollandi mesterek tanulmányozását árulja el. Még Bécsben ismerte meg Ludwig Knaus düsseldorfi festő "Taschenspieler" című képét, mely megerősítette őt törekvéseiben, s ettől kezdve az volt a vágya, hogy Düsseldorfban tanulhasson tovább. Barátai és pártfogói azonban ezt korainak tartották, és ösztöndíjat szereztek neki, hogy a müncheni akadémiát látogathassa. Münchenben Wagner Sándor osztályán tanult, de Kaulbach is hatott rá; ennek emléke az "Árvíz" c. kompozíciója. Munkácsy azonban itt is összeütközésbe került az akadémiával, ezért elégedetlenül elhagyta, és a lengyel származású Adam magán-festőiskolájába iratkozott be. 1867-ben a párizsi világkiállítás híre őhozzá is eljutott, és éppen megkapott ösztöndíját ennek meglátogatására fordította. Közel két hetet töltött Párizsban, ahonnan művészeti törekvéseiben megerősödve tért vissza. Minden valószínűség szerint mély benyomást tett rá Courbet művészete, bár igazán még nem értette meg a jelentőségét. Párizsi útja után véglegesen szakított mindenfajta akadémikus sémával, és a realizmus szókimondó útjára tért. Fejlődését jól mutatja "Dűlő szénásszekér" című kompozíciója, melyet több változatban festett meg.

München levegőjét is fojtogatónak érezte, ezért Párizsba szeretett volna költözni, de pártfogói féltették a párizsi élettől, az ottani nagy művészeti tülekedéstől, s nem utolsósorban a francia festői modortól. Így azután belátván, hogy Munkácsy fejlődése számára München csak nyűgöt jelent, Düsseldorfba küldték.

Düsseldorfban Munkácsy kezdetben Knaus és Vautier modorát követte. De 1869 elején már magára talált az "Ásító inas" című képben, mely a keserves inasélményekre való visszaemlékezés hatása alatt jött létre. Ezen a kompozíción még sok az apró csendéletszerű részlet, az egésznek mégis ellenállhatatlan a kifejezőereje és az elevensége. Különösen értékes a műhöz készült tanulmány, melyet minden valószínűség szerint önarcképnek tarthatunk. A tanulmányfej világosan bizonyítja, hogy Munkácsy ekkor már megértette Courbet festői elveit; olyan kolorisztikus tónusfestészetet valósított meg, amelyhez hasonló eredményekig barátja, Wilhelm Leibl is eljutott Münchenben.

Az "Ásító inas" sikerén felbátorodva egy nagyobb kompozíció megfestésére készült. Ez a műve a "Siralomház", melyet még a festőállványról adott el egy angol műkereskedőnek. A művet 1870-ben bemutatták a párizsi Salonban, ahol nagy aranyérmet nyert, és a Courbet-kör elismerését is kivívta. Théophile Gautier és Castagnary, a kor vezető kritikusai különösen lelkesedtek érte, mert egy eddig ismeretlen nép bátor jelentkezését látták Munkácsy kompozíciójában. A "Siralomház" egy vidéki börtönt ábrázol, ahol magyar szokás szerint az elítélttől kivégzés előtt elbúcsúzhattak. Munkácsy gyermekkori élményből indult ki, de azt továbbfejlesztette, jellegzetes magyar attitűddé formálta. Az elítéltben érzékeltette a magyar temperamentumot, a halálban is virtuskodó, töretlen erejű betyárt. Különösen változatos a nézők csoportosítása, az egyes alakok megrajzolásában a nagy pszichológiai ábrázolókészséget lehet méltányolni. Természetesen a 26 éves művész kompozícióján még sok az idegen elem, a düsseldorfi festészetből átvett konvencionális figura, a kissé színpadszerű elrendezés. 1872 táján a kompozíciót ismét megfestette, s ekkor a műben rejlő lehetőségeket rendkívül szemléletesen bontotta ki. A sötét cellában már csak két alak van, az elítélt és a fegyházőr. Az elítélt alakjában Munkácsy már nem a betyáros vonásokat hangsúlyozta ki, hanem mintegy portrét rajzolt a magyarságról, arról a népről, melynek története csupa szenvedés és megaláztatás, de ennek ellenére ez a nép még a legválságosabb perceiben sem roppan össze. A realista festő eszközeivel szimbolikus jelentőséget tudott adni kompozíciójának, melyben jogosan ismerhetjük fel a magyarság jelképét. Munkácsy ezen a kompozícióján továbbfejlesztette Madarász örökségét, és az egész képen végighullámzó küzdelmet - a világító fehérek és a szenvedélyes, sűrű feketék között - a művészi mondanivaló fontos mozzanatává tette.

A "Siralomház" nagy sikere Munkácsyt megdöbbentette. Szorongásai úgyszólván évekig nem csitultak el, mert nem érezte magában a képességet, hogy még egyszer hasonló alkotást tudjon teremteni. A zuhanásnak, a sikertelenségnek az árnya kísértette, s hiába tért haza Magyarországra, majd ment ismét Düsseldorfba, nem talált nyugalomra. 1871 végén Párizsban telepedett le, kapcsolatba került későbbi feleségének családjával, De Marches báróékkal. A megértés ismét visszaadta, a munkakedvét, és befejezte "Tépéscsinálók" című kompozícióját, mely az 1870-1871-es porosz-francia háború benyomására keletkezett ugyan, de témája magyar, az 1848-49-es magyar szabadságharc eszmevilágából fakadt. Munkácsy magyar falusi népet mutat be; parasztok sebkötöző rongyokat tépnek a küzdő csapatok számára, s eközben hallgatják egy sebesült honvéd vizionárius erejű elbeszélését. Ezen a képen Munkácsy a nép egyszerű alakjain keresztül érzékeltette, hogy a magyar szabadságharc az egész nemzet, az egész nép ügye volt. A kompozíció szépen felépített, ritmikus jellegű felfogásában nagy szerepe van hollandiai utazásának, elsősorban Frans Hals befolyásának. A kép mély hangú tónusai szinte olvadékonyan puhák, telített az atmoszférája, gazdag az érzelemvilága és igen gondos a festésmódja. A magyar szabadságharc témájával foglalkozik az "Újoncozók" című kompozíciója is, mely azonban nem tartozik legsikerültebb alkotásai közé (1877).

A "Tépéscsinálók" után a jelenkori problémákat ábrázoló életképek festését tűzte ki céljául. Két nagy kompozíciót festett, az "Éjjeli csavargók"-at és a "Zálogház"-at. Az első, mely kompozíciós ötletét részben Rembrandt "Éjjeli őrjárat"-ától nyerte, aradi asztaloséveinek emlékeit örökíti meg; csendőrök kísérnek a hajnali szürkületben néhány csavargót az ámuló és megdöbbent piaci kofák szeme előtt. A kép az aszfalt túlzott használatától nagyon megsötétedett, de a jobb oldali csoport festői hatása még ma is teljes, különösen ki kell emelnünk a dús festőiségű csendéleti részletet az asztalon. A "Zálogház" részben párizsi élmények, részben kedves írójának, Dickensnek az indítására formálódott. A nagyváros nyomorát mutatja be és kritizálja ezen a képen, jellegzetes típusok segítségével. Különösen figyelemre méltóak a kompozícióhoz készült tanulmányok, melyek Munkácsy kolorista fejlődését és megragadó emberábrázolási készségét bizonyítják, továbbá az első színvázlat, melynek festőisége Daumier-ra emlékeztet.

E két nagy kép után ciklust festett, melyben egy vagy két szereplő segítségével a dolgozó nép jellegzetes típusait és szituációit jeleníti meg. Ekkor készült a kétalakos "Siralomház" is, mely közeli rokonságban van ennek a korszaknak fő művével, a "Köpülő asszony"-nyal. A mai néző számára - aki ma már nem érti annyira azokat a problémákat, melyek a nagyobb formátumú, történelmi jellegű életképekben fejeződtek ki - ezek a kisebb méretű munkák képviselik leginkább Munkácsy igazi értékeit. A "Köpülő asszony" tiszta körvonalai, világos, ritmikus tagolása, tartózkodó koloritja és kifejezőerejének gazdagsága Courbet "Kőtörők"-jére vagy Miilet "Köpülő asszony"-ára emlékeztet. A "Búcsúzkodás" két szegény asszony találkozásán keresztül az emberi szolidaritásnak, a nyomorban is kivirágzó, mély emberi érzelmeknek megkapó kifejezése. A "Rőzsehordó nő"-t Barbizonban festette, Paál László - nagy tájképfestő barátja - közelében, s ezt a képét a nehéz munkától fáradt ember magába roskadása és a természet szabad tenyészete közötti ellentétre építette fel. Ez a kép egyébként szoros kapcsolatban áll Millet "Szőlő-munkás"-ával, de azt a pszichológiai kifejezés mélységében, a jellemzés sokszerűségében felülmúlja. Ezeket a kompozíciókat az előadás realista igazsága, a faktúra szenvedélyes formálása, a világos kompozíció, a XIX. század realistáinak legjobb alkotásai mellé helyezi.

Ha Munkácsy ezen az úton haladt volna tovább, a modern festészet fejlődésének fontos tényezője lehetett volna. A nagy siker, elismerés, dicsőségszomj, de nem utolsósorban feleségének nagyravágyása, főúri allűrjei, költekező életmódja arra késztették, hogy letérjen az igazi művészet útjáról, és olyan kompozíciókat alkosson, melyek versenyképessé tették őt a párizsi Salon egyre hevesebbé váló nagy tülekedésében. Ez az oka, hogy olyan témákkal kísérletezett, melyek tehetségétől bizonyos fokig távol estek. "Milton az Elveszett paradicsomot diktálja" című festményén még át tudja élni saját alkotói problémáit a történelmi téma kapcsán, megragadó jellemábrázolást, hiteles atmoszférát, egyre dúsabbá váló festőiséget tud megvalósítani, éppúgy mint a feleségét és önmagát ábrázoló "Műteremben" című vásznán. A nagy siker a vallásos és történelmi témák felé sodorja tovább, megfesti a "Krisztus Pilátus előtt" című kompozícióját (1881), a "Golgotá"-t (1884), a "Mozart halálá"-t (1888) és az "Ecce homó"-t (1896), melyek közül az első még sok komoly művészi értéket tartalmaz, de a komponáló erő lankad, s a továbbiakban egyre szárazabbá, teátrálisabbá válik. Majd bekövetkezik a túlhajszolt munka és a fiatalkorában szerzett, egyre jobban elhatalmasodó betegség következtében a vég nagy katasztrófája. Ezekkel a történelmi képekkel egyidőben festette Fortuny spanyol festő indítására szalonképeinek csillogó sorozatát, melyek a párizsi, kissé avult, nagypolgári pompa világát idézik fel. Szalonképeit sorozatban festette, nem egyről több másolatot is készített. Mégis, a sok sekélyes alkotás között vannak igazi festői értékek is. Egyik-másik szalonképében, főleg a vázlatokban, csendéleti részletekben, Manet intérieur képeihez kerül közel. Ezek a művek is azt bizonyítják, hogy Munkácsy kivételes festői és kolorisztikus képességekkel rendelkezett. A szalonképek idején festette elementáris erejű virágcsendéleteit, melyek a tüzes kolorit megkapó harmóniái, az előadásmód rendkívül változatos, szinte impresszionisztikus fordulatai által a XIX. század legjobb csendéletei közé tartoznak.

Már a 70-es évek elején kísérletezett a tájképfestészettel. A tájképeket szinte csak időtöltésként, festői gyakorlatképpen festette. Mégis ezek a tájképek legmaradandóbb alkotásai közé tartoznak. Nem maradt rá hatástalan barbizoni tartózkodása (1873), de a barbizoniaknál konstruktívabb, lenyűgözőbb erejű és monumentálisabb Munkácsy tájképfestészete. Magyarországi látogatásai is megihlették, ennek eredménye a finom, korai impresszionistákra emlékeztető koloritú "Poros út" és a mélabús hangulatú "Kukoricás" (1874). A 80-as évek tájképei között, melyek ma még nem eléggé ismeretesek, igazi gyöngyszemek akadnak, amelyek a plein-air festészet problémáit vetik fel, és rendkívül változatos hangulati tartalmukon kívül koloritjuk végtelen kifinomultsága következtében nagy méltánylásra tarthatnak számot. Munkácsy ezekben a tájképekben az impresszionistákkal rokon festői álláspontot képvisel. Éppen azért meglepő az a szenvedélyes gyűlölet, ahogy ő az impresszionistákról beszél. Hiszen nemcsak tájképein, de szalonképein is nemegyszer az ő látásmódjukhoz hasonlít festői világa. Mindez csak úgy magyarázható, hogy Munkácsy nem kívánt lemondani a mély emberi érzelmeket tolmácsoló festészetről, a jelentékeny mondanivalóról, a művészet társadalmi szerepéről, s úgy látta, hogy az impresszionisták mindezt ellenzik.

Bármilyen nagy értéket hozott is létre Munkácsy a tájképfestészetben és a csendéletekben, lényegében az ő igazi területe az emberábrázolás. Nemcsak a 70-es években készült életképei mutatják ezt, hanem remek portréi, mint a feleségéről, Liszt Ferencről, Haynald Lajos bíborosról készült arcmásai. Ezekben valóságlátása, kiváló karakterérzéke és a színekkel való nagy jellemezni tudás szerencsés összhangban találkozik.

Élete egyik utolsó nagy vállalkozása, a "Sztrájk" (1895), újfajta emberábrázolási problémát vet fel. A reprezentatív mennyezetkép, amelyet a bécsi Művészettörténeti Múzeum számára készített, valamint az Országháznak festett "Honfoglalás" után ismét a való életet keresi ebben az alkotásában. Ereje már nem futja arra, hogy a témát igazán átélje és hitelessé tegye a néző előtt is. De vannak olyan részletek, jellemek a képen, melyek az igazi művész ihletét és kezét árulják el. Maga Munkácsy is hitet tett ezzel a képpel kapcsolatban a művésznek arról a feladatáról, hogy elsősorban mindig az újat ábrázolja, az életben lezajlott változásokat érzékeltesse. Így jutott el a "Sztrájk"-ig, amelyről tudta, hogy eladhatatlan kép, de azt is megállapította, hogy ebben az ő "művészi intenciói maradéktalanul érvényesülnek".

Munkácsyt nagy sikerei még ma is kissé legendás hírrel veszik körül. De nem üstökösszerű pályafutása az, ami megragadó és vonzó, hanem java alkotásainak ellenállhatatlan valóságereje, mély embersége, egyszóval a művészi meggyőződésnek olyan következetes kifejtése és igazsága, amely ma is hatékony és elgondolkoztató.

Itt kell megemlékeznünk műveinek arról a csoportjáról is, melyet ő maga nem sokra értékelt, de az impresszionizmuson nevelkedett kritika a legtöbbre tartott: vázlatairól. Vázlatai, tanulmányai zseniális formalátásukkal, égő koloritjuk kifejező, nemegyszer Daumier-val rokon rendkívüli telítettségükkel és feszültségükkel tűnnek ki, de megmutatják azt is, hogy benne a színbeli vízió és a mű eszmei tartalma mindig egyszerre és nem külön-külön jelentkezik. Egyszerre látása a legnagyobb alkotók közé emeli, azok közé, akik nemcsak másolták, vagy értelmezték a világot, hanem ihletett módon újrateremtették. Ez a teremtő géniusz avatja rendkívüli jelentőségűvé Munkácsy művészetét; ez az annyi forrásból táplálkozó, de mindezeket a tanulságokat képzeletének izzó kohójában egynemű anyaggá olvasztó rendkívüli tehetség volt csak képes arra, hogy a viszonylag szegényes tradícióval rendelkező magyar képzőművészet nemzeti iskoláját megteremtse, kialakítsa a népi-nemzeti tematikát és az ezzel adekvát nemzeti formát. Munkácsytól kezdve a foltszerűen kezelt színek, a fényárnyékos felfogás és az égő színek kontrasztjaira felépített, romantikus hevű előadásmód nemzeti sajátosság lett, amely éppúgy ott érződik a - sok tekintetben vele szembehelyezkedő - nagybányai festők súlyos árnyékokkal elmélyített, napfényben ragyogó színeiben, mint Koszta József, Tornyai János, Rudnay Gyula és az un. alföldi festészet más kiváló képviselőinél, akiken keresztül Munkácsy hatása napjaink realista törekvésű alkotóihoz ér. Munkácsy az európai népek művészetében a magyar művészetet is sajátos arculatúvá és ugyanakkor egyetemes jelentőségűvé tette; művészetének népi jellege a XIX. században a legnagyobb magyar festő megtisztelő címét biztosítja számára.

Forrás: A magyarországi művészet története, Corvina, 1970
Végvári Lajos: A magyar művészet a XIX. század második felében, 424-430. oldal

Portrék Munkácsy Mihályról







 
 
0 komment , kategória:  Magyar regenyek...........  
MUNKÁCSY Mihály (1844, Munkács
  2011-02-08 03:26:25, kedd
 
  MUNKÁCSY Mihály
(1844, Munkács - 1900, Endenich)


Festő, neve 1868-ig Lieb, 1880-ig Munkácsi. Apja, a bajor eredetű Lieb Leó sótiszt volt Munkácson, anyja Reök Cecília. 1848-ban a család Miskolcra költözött. Munkácsy festői hajlama már kiskorában megnyilatkozott. Szülei korai halála után 1850-ben nagybátyjához, Reök István ügyvédhez került, aki a szabadságharc után hallgatásra kényszerítve, szerény viszonyok között élt Békéscsabán. A fiút 11 éves korában gyámja asztalosinasnak adta. Mestere durvaságai, a fenyítések okozta testi-lelki nyomorúság egész életére és kedélyére kihatott. Segédlevele megszerzése után Aradra ment. Nyomorgott, megbetegedett s visszatért nagybátyjához Gyulára. Lábadozása alatt rajzolni tanult Fischer ott élő német festőtől.

Megismerkedett Szamossy Elek festőművésszel, aki magához vette és rendszeresen kezdte rajzra, festészetre tanítani, s módot talált hiányos műveltsége pótlására is. Később elválva Szamossytól, Gerendásra költözött nagybátyjához. Itt készítette 1863-ban első festményét, a Levélolvasást (ismeretlen helyen). Ez év őszén Pestre jött, ekkor vette fel a Munkácsy művésznevet; Pesten festőbarátai tanácsaikkal támogatták, második művét, a Regélő honvédet (ismeretlen helyen) Than Mór át is festette. Egyik barátja, Ligeti Antal éveken át támogatta festői pályája elindulásában, közbenjárására a Képzőművészeti Társaság havi díjat folyósított Munkácsynak. Pártfogói 1865 elején Bécsbe küldték Rahl mesterhez, akinek közbenjárására felvették a Képzőművészeti Akadémia előkészítő osztályára. Bécsben festett Húsvéti locsolás (lengyel magántulajdon), c képe Rubens-hatásokat tükröz.

Rahl halála után visszatért Gerendásra nagybátyjához. Itt festett képei közül a Búsuló betyár (Magyar Nemzeti Galéria) a hazai hagyományokhoz, Madarász Viktor modorához igazodása miatt jelentős. 1866-ban Ligeti biztatására Münchenbe utazott, felvették az Akadémiára. Mestere Wagner Sándor volt, de nagyobb hatást tett reá Kaulbach művészete. Több, itt festett képe közül az Árvízzel (Magyar Nemzeti Galéria) Kaulbach, a Lotz-modorhoz kapcsolódó Vihar a pusztánnal a hazai körök elismerését vívta ki.

1867-ben állami ösztöndíjjal Párizsba utazott a világkiállításra, ahol Courbet művészetéből egész életére döntő benyomásokat szerzett. Visszatérve Münchenbe, kilépett az Akadémiáról s az Adam fivérek magániskolájába iratkozott. 1688 őszén Knaushoz ment Düsseldorfba, a német életképfestés tanulmányozására. Önmagára tulajdonképpen Leibl képeinek hatására talált. Megfestette az önállósulás első fontos emlékét, az Ásító inast (amerikai magántulajdon). E kép gazdag lélekrajzával, világítási kontrasztjaival már jelezte fejlődése irányát. 1869-ben festette első világhírt hozó művét, a párizsi Salon aranyérmével kitüntetett Siralomházat, amelyben a magyar szabadságharc utáni betyárvilágból választotta témáját (Magyar Nemzeti Galéria tulajdona). A képet még félig kész állapotban eladta. (A Siralomház harmadik és legérettebb ún. kétalakos változata is a Magyar Nemzeti Galériában van.) E korszak ismert kritikai realista szemléletű, népi tárgyú művei a Részeges férfi hazatérése, a Tépécsinálók (1871, Magyar Nemzeti Galéria), majd végleg Párizsba költözése után: Éjjeli csavargók, Köpülő asszony (1873, Magyar Nemzeti Galéria); Zálogházban (1874, New York, Metropolitan Museum), Műterem (1876, Baltimore, magántulajdon, Hors Concours kitüntetéssel).

Párizsi tartózkodása és de Marches báró özvegyével kötött házassága tárgyválasztását más irányba terelte, elfordult a kritikai realizmustól. E korszak első nagyméretű műve a Milton (1878, New York, Lennox Library), amely elnyerte a párizsi világkiállítás nagy aranyérmét, Európában és Amerikában világsikert hozott. Ezt követte a Krisztus Pilátus előtt (1881) s a Golgotha (1883, mindkettő New York). E hatalmas vásznak Sedelmeyer képkereskedő rendelésére készültek, aki 10 évre lekötötte műveit. A nagy kompozíciók mellett Sedelmeyer szorgalmazta a szalon-intérieurök ábrázolását. E műveinek is nagy festői értékei vannak a kényszerű téma ellenére. Ez idő tájt festette remek virágcsendéleteit és tájképeit.

Élete vége felé festőisége elerőtlenedett, amellett a halálos kór is nyomot hagyott egyes művein. A millenniumi előkészületek jegyében készült Honfoglalás-freskója (1893, a budapesti Országház elnöki fogadótermében) már akadémikus vonásokat mutat. Csak a Sztrájkban (1895, Magyar Nemzeti Galéria) talált újra vissza plebejus korszakának realizmusához, jóllehet festőileg már nem tudott megbirkózni a feladattal.

Művészete főként az ún. alföldi festők munkásságára hatott, de hatása kimutatható számos külföldi mesternél is. Vannak rokonvonásai az orosz kritikai realistákkal, elsősorban Repinnel. Egyéb művei: Rőzsehordó nő (1873); Poros út, Kukoricás (1874, Magyar Nemzeti Galéria); Colpachi park (1875); Tájkép folyóval (1886, Magyar Nemzeti Galéria).

Munkácsy a 19. sz. egyik legnagyobb arcképfestője volt (Muffos arckép, 1874; Liszt, 1886; Haynald, 1887; mind a Magyar Nemzeti Galériában). Utolsó nagy műve a bécsi művészettörténeti múzeum mennyezetképe (1890). Ecte Homo (1896, Déri Múzeum, Debrecen). Levelezését és emlékezéseit Emlékeim (Budapest, 1921. és 1951) és Munkácsy Mihály válogatott levelei (szerk. Farkas Zoltán, Budapest, 1952) címmel adták ki.

Forrás: http://www.kfki.hu/keptar/magyar/m/munkacsy/index.html


 
 
0 komment , kategória:  Magyar regenyek...........  
Perneczky Géza "Munkácsy" c. k
  2011-02-08 03:20:49, kedd
 
  A párizsi Salon zsürije 1870 márciusában rekordmunkát végzett. Több ezer kép érkezett a földkerekség valamennyi tájáról: beleértve Kanadát, Dél-Afrikát, Ausztráliát és Indiát is. Előírás szerint a zsüri tagjainak szavazniuk kell: ha szótöbbség (akár egy szavazattal) nem mutatkozik, az elnök ítélete dönt. Ez volna az előírás. Valójában az történt, hogy az elnök úgyszólván gondolkodás nélkül pergette az "igen" és "nem" ítéleteket, oly gyorsan, hogy a munkások, akik ki- és becipelték a vásznakat, alig tudtak lépést tartani vele. A közismert "márkák" igent kaptak, a fiatalok, újítók, forradalmárok vagy a legfélelmetesebb felforgatók: az impresszionisták általában elnyerték az őket megillető "nem"-et. Kivételt ritka esetben tettek. S körülbelül ez a sors várt a névtelen külföldiekre is. Mikor a munkások a közel kétméteres Siralomházat becipelték, az elnök úr felállt, aztán megkerülve a szobaszélességű zsüriasztalt, közelebb lépett a képhez, nagy keservesen betűzve az aláírást:
- Mün-kák-szi!
Az elnök úr visszafelé lépkedett, pillantását le nem véve a vászonról:
- Jó. Egész jó. Azt hiszem...
A zsüri kórusa egyöntetűen válaszolt:
- Bevesszük!
Az egyik zsűritag, név szerint: Monsieur Rivières, arra hivatkozva, hogy halaszthatatlan ügyei elszólítják, kirohant az épületből, kétfogatút hivatott, s hajtatott lóhalálban egy bizonyos Monsieur Goupilhoz. Fent nevezett úr Párizs egyik műkereskedő nagyhatalmassága volt: festők, rajzolók, rézmetszők megfellebbezhetetlen szavú tirannusa. Goupil titkára, aki egyébként a főnök távollétében a műkereskedés teljhatalmú igazgatója, megpróbálta feltartóztatni Rivières urat, de minden eredmény nélkül. Az berohant, egyenesen Goupil úr szentélyébe.

- Uram, egy lángészt fedeztünk fel. Mielőtt bárki beleártaná magát a dologba, ön utazzék azonnal Düsseldorfba. Ennek az embernek minden munkáját le kell kötni, amit most fest, amit valaha festett, és amit a jövőben festeni fog.

Goupil úr - a közöny burkába húzódva, félvállról a fölfedezett festőzseni neve iránt érdeklődött. Rivières úr papírszeletet vett elő a zsebéből, és most már együtt betűzték az egzotikus nevet:

- Mün-kák-szi.

És Goupil úr harmadnap már ott volt Düsseldorfban. Tisztelgett Knausnál, de mielőtt még valami kellemetlen félreértésre került volna sor, kijelentette, hogy ezúttal nem a világhírű mestertől óhajt vásárolni, hanem egy bizonyos Munkácsy nevű urat keres, akiről egy és más érdekes információt kapott. Knaus útbaigazította a műkereskedőt, aki már a kora reggeli órákban felkereste a magyar festőt. A beszélgetés elég kínosan indult, mert Goupil nem tudott németül, Munkácsy úr viszont nem tudott franciául. Még szerencse, hogy a már-már nevetséges beszélgetésbe vagy inkább kézzel-lábbal előadott pantomimba két látogató avatkozott be. Az egyik körülbelül egykorú Mihállyal, Wilhelm Leibl, a festő (valaha a Piloty-iskola büszkesége, most Munkácsy őszinte csodálója) és Max Libermann, ahogy magát nevezte: festőinas, aki ez idő tájt Munkácsy piktúrájának bűvöletében élt. Az urak tudtak németül és franciául is, így hát egykönnyen lebonyolították a tárgyalást. Mivel kiderült, hogy a Siralomház már nem eladó, sajnálatos módon azt is a műgyűjtő tudtára kellett adniuk: Munkácsy úrnak csak holmi vázlatai vannak, mert kész képei javarészt Magyarországon gazdára találtak már. Csak az ezután keletkező művekről lehet tárgyalni, méghozzá igen sürgősen, mert Munkácsy urat elárasztják ajánlatokkal. Goupil úr nagyvonalúnak mutatkozott. Opciót kért az elkövetkező öt esztendő vásznaira. A képek árát közösen állapítják meg. Ha a vászon a megállapított áron felül találna gazdára, a mutatkozó hasznot elosztják. Igazságosan. Ötven-ötven százalékos részesedés alapján. Mindez álomnak tűnt volna csupán, ha Goupil úr ki nem számlál újabb ötezer frankot az asztalra, "az ügy komolyságát óhajtván e pár fillérrel aláhúzni".

1870. április 30-i keltezéssel Leibl levele értesíti először a párizsi világsikerről:

"Kedves Munkátzy! Éppen most jövök a kiállításról, és láttam a képedet. Az én mérvadó véleményem szerint a Salon egyik legjobb, ha ugyan nem a legjobb képe. Tudom, hogy Párizsba akarsz jönni. Boldog volnék, ha itt üdvözölhetnélek. Ha azonnal válaszolsz, csodálatos műtermet foglalok le számodra, írj azonnal barátodnak

Leibl Willidnek

Utóirat: Fantasztikusan nagy feltűnést keltettél.
Még egy utóirat: a franciák rendkívül előkelően viselkedtek. Képedet olyan helyre akasztották, hogy dominál az egész kiállításon. Ennél többet, jobbat nem kívánhatsz.
Még egyszer üdvözöl

Willid"

Mihály gondosan elteszi Wilhelm Leibl levelét. Ez több, mint elismerés. Ez ír egy olyan sebre, amit tulajdonképpen csak most hever ki igazában. A Piloty-iskola egyik főerőssége: Leibl írt neki. Vagy inkább maga a Piloty-iskola. És mindazok, akik keresztülnéztek rajta. Mihály igazán nem kérkedő, de most szeretné mindannyiuknak megmutatni Leibl Wili sorait. Benczúrnak is, Szinyeinek is, Liezenmayernek is... De hát nem mutatja senkinek, csak őrzi, mint valami talizmánt. Boldog: az ő képe dominál a párizsi világhírességek között.

Csoda, hogy nem szédül meg a reázáporozó eseményektől. Újabb angol látogató. Párizsból jön. Látta a Le dernier jourt (így hangzik franciául a Siralomház címe). Húszezer frankot kínál a képért. Aztán látva Mihály elsötétülő arcát, kijavítja árajánlatát: huszonötezer frank...

- Sajnos, nem eladó. Gazdára talált már...

És jönnek sorba Angliából, Belgiumból, Amerikából.

Aztán maga a Salon jelentkezik. Az 1870. évi aranyérmet Munkácsy Mihály úrnak ítélték.

Kábultan lézeng Düsseldorf utcáin. Végül úgy határoz: hazamegy. Bécset útba ejti, s meglátogatja a rossz kis albérleti szobát, ahol diákkorában lakott. Fogadhatna konflist, de ő csak gyalogosan ballag végig a bécsi utcákon. Kazalnyi virágot vesz, hajdani lakásadónőjét lepi meg vele. Persze első kérdése:

- Mi lett Engel doktorral? - A Madame, mert a lakásadónő Bécsben is ezt az előkelő címzést használja, vállat von:

- Most is itt tanyázik ugyanebben a szobában, ahol kettesben laktak annak idején.

Engel doktor otthon van, s elmondja, hogy a klinika asszisztense már, de úgy megszokta ezt a nyomorúságos fészket, és úgy ragaszkodik ifjúsága emlékeihez, hogy nem tud a Madame-tól szabadulni. Egész nap együtt, aztán a vacsorát is együtt fogyasztják el. Mihály egyetlen szót sem szól sikereiről, csak avval lepi meg barátját, hogy a legdrágább vendéglőbe kalauzolja el. Pezsgőt bontat. Fejedelmi borravalót osztogat. Engel bámul. Mihály zsebéből finom tokot vesz elő, majd az aranyérmet kirakja az asztalra: "Grand prix de Paris".

Kedves, rövidlátó, barázdás homlokú Engel doktor. Bevallja töredelmesen, hogy ő a medicinán kívül semmivel sem foglalkozik. Ő bizony azóta se hallott Mihályról, mióta "ágytól-asztaltól" elváltak.

Két nap múltán együtt Ligeti Tóni bácsival, Kazár Emillel és Szana Tamással. Tóni bácsi hosszan nézi az aranymedáliát, s megsimogatja Mihály dús hajzatát.

- De most aztán dolgozni kell, fiam! A világsiker kötelez. Én már kivettem szobát a Sas-házban, s beszéltem a Reáltanoda igazgatójával, Ney professzorral: a rajzterem rendelkezésedre áll, holnaptól kezdve műteremnek használhatod.

Hét végén valóban ott áll a Reáltanoda rajztermében. Előtte állvány, vászon, kezében paletta és ecset. De bármit rak fel a vászonfelületre, valami bolond gondolat egyre csak lefogja a kezét.

"A párizsi Salon aranyérmesétől valami jobbat várnak, barátocskám... Ez semmi. Lehet az, hogy a Siralomház, mint valami vámpír, kiszívta minden erődet, és utána semmid se maradt?..."

Dolgozik tovább, de úgy, hogy alig kezdte el a festményt, máris átalapozza az egészet. Tóni bácsinak panaszkodik, de az csak legyint: fáradt vagy, öcsém... Ezt mondja Kazár és Szana Tamás is. De ő csak gyötri magát: a Siralomházzal elmondtál mindent! Nincs több mondanivalód...

Forrás: Gál György Sándor: Munkácsy Mihály élete, Móra Könyvkiadó, Bp., 1969, 110-115. oldal



 
 
0 komment , kategória:  Magyar regenyek...........  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 4 
2018.09 2018. Október 2018.11
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 100 db bejegyzés
e hónap: 98 db bejegyzés
e év: 151 db bejegyzés
Összes: 9366 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 99
  • e Hét: 257
  • e Hónap: 2305
  • e Év: 92323
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.