Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 5 
arany jános
  2010-01-19 08:51:22, kedd
 
 



Arany János

Tetemre hívás

A radványi sötét erdőben
Halva találták Bárczi Benőt.
Hosszu hegyes tőr ifju szivében;
,,Ime, bizonyság Isten előtt:
Gyilkos erőszak ölte meg őt!"

Kastélyába vitette föl atyja,
Ott letevék a hûs palotán;
Ki se terítteti, meg se mosatja:
Vérben, ahogy volt, nap nap után
Hever egyszerû ravatalán.

Állata őrzeni négy alabárdost:
,,Lélek ez ajtón se be, se ki!..."
,,Hátha az anyja, szép huga már most
Jönne siratni?" - ,,Vissza! neki;
Jaj, ki parancsom, élve, szegi!"

Fojtva, teremről rejti teremre
Halk zokogását asszonyi bú. -
Maga, pecséttel, ,,hívja tetemre",
Kit szemre vesz, ölyvként, sanda gyanú:
Legyen a seb vérzése tanú.

A palotát fedi fekete posztó,
Déli verőn sem süt oda nap;
Áll a tetemnél tiszti pörosztó,
Gyertya, feszûlet, kánoni pap:
Sárga viaszfényt nyughelye kap.

,,Jöjjenek ellenségi, ha voltak!"
Jő, kit az apja rendre nevez;
Hiába! nem indul sebe a holtnak
Állva fejénél az, vagy emez:
,,Gyilkosa hát nem ez... újra nem ez."

,,Hát ki?..." riad fel Bárczi sötéten,
,,Boszulatlan nem foly ez ösi vér;
Ide a gyilkost!... bárha pecsétem
Váddal az önnön szívemig ér:
Mindenki gyanús nekem, aki él!"

,,Jöjjenek úgy hát ifju baráti!"
Sorra belépdel sok dalia:
Fáj nekik a hőst véribe' látni,
S nem harc mezején elomlania.
Erre se vérzik Bárczi fia.

,,Jöjjön az udvar! apraja, nagyja...
Jöjjön elő Bárc, a falu, mind!"
Megkönyezetlen senki se hagyja,
Kedves urára szánva tekint.
Nem fakad a seb könnyre megint.

,,Jöjjön az anyja! hajadon húga!"
Künn a leány, már messze, sikolt;
Anyja reárogy, öleli búgva:
Mindre nem érez semmit a holt:
Marad a tört vér - fekete folt.

,,Jöjjön utolszor szép szeretője,
Titkos arája, Kund Abigél!"
Jő; - szeme villan s tapad a tőrre;
Arca szobor lett, lába gyökér.
- Sebből pirosan buzog a vér.

Könnye se perdûl, jajja se hallik,
Csak odakap, hol fészkel az agy:
Iszonyu az, mi oda nyilallik!...
Döbbenet által a szív ere fagy:
,,Lyányom, ez ifjú gyilkosa vagy!"

Kétszeri mondást - mint lebüvölten -
Hallgat el, aztán így rebegi:
,,Bárczi Benőt én meg nem öltem,
Tanum az Ég, s minden seregi!
Hanem e tőrt én adtam neki.

,,Bírta szivem' már hû szerelemre, -
Tudhatta, közöttünk nem vala gát:
Unszola mégis szóval »igenre«,
Mert ha nem: ő kivégzi magát.
Enyelegve adám a tőrt: nosza hát!"

S vadul a sebből a tőrt kiragadja,
Szeme szokatlan lángot lövell,
Kacag és sír, s fennvillogtatja
S vércse-visongással rohan el.
Vetni kezet rá senki se mer.

Odakinn lefut a nyilt utca során,
Táncolni, dalolni se szégyell;
Dala víg: ,,Egyszer volt egy leány,
Ki csak úgy játszott a legénnyel,
Mint macska szokott az egérrel!"

1877. október 27.
 
 
0 komment , kategória:  Fekete István – novella  
Illés Sándor
  2010-01-19 08:36:12, kedd
 
 



Illés Sándor
(1914 - 2009)

Egy marék föld

Nem várt vendég kopogtatott be hozzám a minap: földim és gyermekkori cimborám Magyarországon élő Jani fia. Nem tudtam mire vélni a látogatást, kint sűrű hó kavargott, szél cibálta a fákat. A vendég az előszobában lerázta magáról a csillogó pelyheket, még a cipőjét is levetette, aztán jött csak be a szobába. Kis csomagját, a kartondobozt azonban behozta magával.
- Hazamegyek! - mondta hosszú csend után, szinte váratlanul felcsendülő hanggal. Mintha harangok szólaltak volna meg. Bennem is nagyot dobbant az öröm, s utána mondtam visszhangként: Haza! - Örökre! - tette ő hozzá, én meg csak néztem rá némán. Mennem kell! - folytatta. - Vége a háborúnak, ami miatt ide futottam a hazámba, Magyarországra, nehogy részt kelljen vennem a testvérharcban. Most már nem járnak többé katonákat fogdosni éjszaka. Vár a ház. Özvegy édesanyám.
A kert. Eddig is minden éjszaka hazalátogattam álmomban, mint mindenki, aki onnan jött. Végigmentem az udvaron és leültem az eperfa alá...
Sokáig néma maradtam. Megkérdezte:
- Nem üzen haza valamit?
Nemet intettem. Hová, kinek, mit üzenjek? Remélem, hogy könnyebb lesz majd ezután a vajdasági magyarok élete, elmúlik a rettegés, nem zörgetik meg éjszakánként a magyarok házának ablakait. Talán igaza van Janinak, aki most hazamegy ősei házába, nehogy valakit betelepítsenek a menekültek közül. Hazamegy, hiszen az az ő igazi hazája, ott a háza, várja a kert... A temető...
Megöleltük egymást. A markomba nyomta a kis dobozt.
- Ez már nem kell nekem - mondta. - Ha magának sincs rá szüksége, dobja csak ki.
Távozása után kíváncsian bontottam ki a dobozt. Találtam benne néhány képeslapot a falumról. Az egyik a két háború közötti csonka tornyú templomot ábrázolta, a másik meg a régi városházát a piactérrel. És volt egy felvétel a falum alatti csordakútról, ahol valaha én is játszottam gyermekkoromban. Akadt néhány elsárgult újságlap hazai tudósítással és egy kis befőttesüveg. Félliteres lehetett. Lecsavartam a kupakját, a tenyerembe öntöttem a tartalmát: föld volt. Mellette egy cédula, ráírva: ,,A szlatyinai határból."
Otthonról küldték neki ezt a marék földet. Ha nem jönne haza, akkor temessék el vele, hogy hazai földben nyugodhasson. Most nekem adta, nincs már rá szüksége. Kiszórjam?
Naponta elővettem, forgattam, szagolgattam, morzsolgattam a tenyeremben. Ismerősöm nekem is ez a föld. Már a nagyapámat is ismerte, arra jártunk ki a tanyára, a szlatyinai határba. Szekérderékban vittük a fényes ekét, boronát, műveltük a földet, olykor ráborultunk, imádkozva. A hazáért. A családért, termésért és jókedvért. Ez a föld az én hazám is, otthonom, lehet, hogy a saját földem volt valaha. A múltam és a jövendőm. Amikor otthon jártam - egyre ritkábban - mindig elhatároztam; én is hozok egy marék földet a kertünkből. A körtefa alól, ahol nagyapa esti harangszókor levett kalappal álldogált. A múltkorjában, szeptember végén, el is mentem a házhoz, de be volt zárva a kapuja. Ki vagyok már zárva a szülőházból.
Az idén a fenyőfa alatt is helyet kapott ez a Jani gyerektől örökölt marék föld, s ha most lebontjuk a fát, kiviszem majd a Farkasréti temetőbe. Ennél drágább ajándékot nem is helyezhetnék a mama sírjára. Álmodjon ő is arról a régi faluról, ahonnan én hívtam el valaha, hoztam karomban sírva, már nagyon betegen...
 
 
0 komment , kategória:  Fekete István – novella  
Faludy György
  2010-01-19 07:38:54, kedd
 
 



Faludy György:
Óda a magyar nyelvhez

Most, hogy szobámban ér az est setétje,
te jutsz eszembe, Szent Gellért cselédje,
s ajkad, melyről az esti fák alól
először szólt az ének magyarul.
Arcod tatár emléke már ködös,
de titkunk itt e földön még közös
s a te dalod zsong minden idegemben
itt, idegenben.

Magyar nyelv! Vándorutakon kísérőm,
sértett gőgömben értőm és kísértőm,
kínok közt, gondjaimtól részegen,
örökzöld földem és egész egem,
bőröm, bérem, bírám, borom, míg bírom
és soraimmal sorsom túl a síron,
kurjongó kedv, komisz közöny, konok gyász:
mennyei poggyász.

Magyar szó! Ajkamon s gégém lazán
vont hangszerén lázam, házam, hazám,
almom-álmom, lovacskám, csengős szánom,
és dal a számon, mit kérnek majd számon: -
nincs vasvértem, páncélom, mellvasom,
de Berzsenyivel zeng a mellkasom
s nem győz le ellenség , rangomra törvén,
sem haditörvény.

Jöhetsz reám méreggel, tőrrel, ékkel,
de én itt állok az ikes igékkel.
Árkon-bokron kergethetsz hét világnak:
a hangutánzó szók utánam szállnak,
mint sustorgó füzesbe font utak
fölött alkonyatkor krúgató ludak,
s minden szavadban százszor látom orcád,
bús Magyarország.

Kihalt gyökök: tőzeggel súlyos rétek,
ahol a fák, mint holt igék, kiégtek.
Õs szók: a szemhatárról századok
ködéből még derengő nádasok,
gyepüs vápákon elhullt katonák,
ti bíbicek, bölények, battonyák,
miket vadásztak vén csillyehajókról
lápos aszókon.

Magas hangok: szöcskék és tücskök rétje,
mély hangok: alkony violasötétje,
káromlások veszejtő vadona,
mondatszerkesztés pogány pagonya,
kötőszók: sok-sok illanó fodor,
s hangsúly, te vidám, hangsúly, te komor,
lelkünk dolmánya, szőtteses, világszép
s búzavirágkék.

Múlt T-je: történelmünk varjúszárnya,
karók, keresztek és bitófák árnya,
s melléknevek, gazdag virágbarázdák,
busák, buják, burjánzók és garázdák,
melyik vidám faeke nyomtatott?
S ti mellérendelt, kurta mondatok
mint paprika, ha füzére vereslőn
lóg az ereszről.

Ragok: szegények szurtos csecsemői,
kapaszkodtok s nem tudtok nagyra nőni,
és E-betûk serege: fekete
mezőn zsellérek koldus menete,
s ti kongó-bongó helyhatározók,
kukoricásban jó irányt hozók,
ban-ben-bim-bam: toronyból messze hangzó
könnyû harangszó.

Jelentőmód. Az aszály mindörökre
ráült a szürke, megrepedt rögökre.
Magánhangzó-illeszkedés! Kaján
törvénykönyvvé Werbőczi gyúrt talán?
Mi vagy? Fülledt ötödfél százada
robotba tört paraszt alázata,
vagy összhang, mely jövendő, szebb utakra
messze mutatna?

És főnevek, ti szikárak és szépek,
ti birtokos ragokkal úri népek,
országvesztők, elmozdíthatlanok,
s ti elsikkadt, felőrölt alanyok,
megölt vagy messze bujdosó fiak,
Hajnóczyk, Dózsák meg Rákócziak -
ó jaj nekünk, mi történt ennyi lánggal
és a hazánkkal?

Parasztok nyelve, nem urak latinja,
nem grófok rangja, de jobbágyok kínja,
magyar nyelv! fergetegben álló fácska,
hajlongasz szélcibáltan, megalázva -
s ki fog-e törzsöd lombbal hajtani?
Te vagy jelenünk és a hajdani
arcunkat rejtő Veronika-kendő
és a jövendő.

Magyar nyelv! Sarjadsz és egy vagy velünk
és forró, mint forrongó szellemünk.
Nem teljesült vágy, de égő ígéret,
közös jövő és felzengő ítélet,
nem hûs palackok tiszta óbora,
nem billentyűre járó zongora,
de erjedő must, könnyeinkben úszó
tárogatószó.
 
 
0 komment , kategória:  Fekete István – novella  
Faludy György
  2010-01-19 07:36:43, kedd
 
 



Faludy György

"...Amikor a tábor felé közeledtünk, feltűnt az irtással szegélyezett drótkerítés, ahogy a hegy két oldalán futott felfelé. Hogy egy egész, erdőborította hegy tartozik a táborhoz, boldoggá tett; de az öröm korai volt. Az út egy ideig még alma- és vadkörtefák közt kanyargott; a dombon barátságos, vidéki házacska állt, hét szilvafával; odább óriási, magányos tölgy, és a távolban, a szomszéd dombok oldalán, a kerítésen túl vadászlak az erdő szélén, mint Piroska nagyanyjának háza a mesekönyvben.
Az út tele volt frissen tört, csodálatosan halványkék andezitkövekkel. Rajtuk és mellettük, egy-egy piros, hol kerek, hol ovális hártya, mintha pipacsszirmokat vagy a mákvirág leveleit taposták volna hozzájuk.
- Vér, vér és vér - riasztott fel idilli ábrándozásaimból a tanár. Akkor vettem észre, hogy az út mentén hozzánk hasonlóan öltözött, katonaruhás rabok dolgoznak.
Havas Bandit kerestem, de Csaplár Péter bácsit, a szakszervezeti tanács volt elnökét fedeztem fel, aki távírópózna végét hegyezte ácsbárddal. Három ujjának rezignált és barátságos mozgásával üdvözölt. Régi szociáldemokrata volt: még a háború előttről ismertem, autóbuszkalauz korából.
Hosszú, keskeny tisztáson telepedtünk le köpenyeinkre. Mögöttünk mély patak kanyargott: vize átlátszó volt és lila, mintha játszó gyermekek feljebb tintaceruzákat mártottak volna bele. A víz fenekén mozdulatlan akváriumnövények szabályosan elrendezett, éles kontúrjai: zöldeskék és rozsdabarna füvek, melyek az élet semminemű jelét nem mutatták. Fémes szagot árasztottak, mintha az imént galvanizálták volna őket.
Szemközt a tisztás szélén néhány óriási, legalább kétszáz esztendős bükkfa állt. Ha egyenesen előre néztem törzsük aljára, úgy tűnt, mintha őskori hüllők lábát látnám; de ezeket a fákat már láttam valamikor. A tisztás egyenesen futott fel a hegy lejtőjén: néhány citromsárga akác után tölgyek következtek, narancssárga és vörhenyes színű levelekkel, mint óriási katafalkok, ahol hervadnak már a koszorúk, feljebb fenyők, majd a sziklák éles kontúrját ellágyító moha üdítő mérgeszöldje; arra kellett gondolnom, hogy ezeket a sziklákat is láttam már.
Mindjárt meg is fejtettem a rejtvény titkát. Valóban jártam itt kamaszkoromban. Három osztálytársammal elhatároztuk: megmásszuk Magyarország legmagasabb hegyét, a Kékest. Ugyanilyen időben, ősszel indultunk neki a túrának. Recsken leszálltunk a vonatról, és itt jöttünk felfelé, a patak mentén. Legjobban az óriási bükkfára emlékszem: a dinoszaurusz-hasonlat is akkor jutott eszembe, huszonöt évvel ezelőtt.
A parancsot - hogy szedjünk ki zsebünkből mindent, tegyük ki magunk elé, és vetkőzzünk meztelenre -, automatikusan teljesítettem. Csak cigarettáimat hagytam nadrágzsebemben és Zsuzska kis, csipkés zsebkendőjét, mely valahogy nálam maradt. Úgy gondoltam: ötszáz embernek háromezerötszáz zsebe van; valószínűtlen, hogy mindet átkutatják.
Egyesek csigalassúsággal vetkőztek, mintha így akarnának időt nyerni. A halálos csendben az öreg tanár hozzám fordult:
- Sírásás nem lesz?
- Szükségtelen - feleltem. - Itt a meder mögöttünk.
Kisvártatva mégis úgy döntöttem, hogy nem kell a legrosszabbtól tartani. Mindössze négy ávós volt velünk, négy revolverrel. Ötszázan voltunk; kivégzésünk legalább néhány szakasz katonát igényelne géppisztolyokkal.
A sárga, monoton esőfelhő beborította az eget. A levegő mozdulatlanul állt; még az erdő szagát sem éreztem. A tátott szájú, alumíniumfogú ávós lassan elsétált a sor előtt. Mögötte Engerli, a marhakereskedő, aki Tarcsán is velünk volt már. Pokrócot tartott: abba gyűjtötte a zsebkéseket, öngyújtókat, cigarettatárcákat, fogkeféket, szappanokat, pipákat, személyazonossági igazolványokat, internálási végzéseket és bírói ítéleteket. Noha Engerli mezítlen volt, és még a foga is vacogott, peckes gőggel lépkedett, és kihúzta nyeszlett, veres derekát. Büszke volt, hogy az ÁVO ily fontos szolgálattal bízta meg.
Egy sárga arcú, sovány öregember markolta katéterét. Nemrég kövér lehetett: hasán bőrerszényforma ráncok lógtak.
- Ez mi? - kérdezte Wipla suttogva, miután kitépte az öregember kezéből a katétert.
- Katéter.
- Szóval érti, mit kérdezek? Nagyon is jól hall maga, vén rabló. Elárulta magát. Figurázik, az anyja istenit!
- Felügyelő úr, prosztatadaganatom van, és enélkül nem tudok vizelni...
Hirtelen énekszó hangzott fel. Vagy száz méternyire egy szakasz katona fordult ki az erdőtől. Torkuk szakadtából énekeltek, amint szuronyos puskáikkal, négyes sorban, kezüket oroszosan lóbálva meneteltek lefelé a lejtőn:

... nincs tenááálad gazdagabb, szeborszááág,
minden eeember érzi, hogy szabaaad...

A menetelő katonák felé fordítottuk szemeinket. A verejték egyetlen áradattal öntött el. Hónom alatt források fakadtak; testemhez szorított könyökömig szaladtak le. "Animula vagula blandula, hospes comesque corporis"* - ismételtem, és megadóan lehajtottam fejemet. Értelmesebben is tölthetném életem utolsó pillanatait - gondoltam. Szemem végigsiklott a combok és lábak oszlopsorán. A katonaorvos bőrerszényszerű, ráncos hasa alól narancssárga, kétágú vízsugár csorgadozott, oly nyomorúságos ívben, hogy visszahullott combjára, és remegő térdei közt folyt alá.
- Na lássa, tud vizelni, ha akar - állapította meg a platinafogú, és behajította a katétert a patakba.
Öt perc múlva, mikor már a messze völgyből hangzott fel a katonák éneke, Wipla elkiáltotta magát: - Felöltözhetnek!
Ugyanekkor megeredt az eső. Az erdőszélen heves sárga lánggal égtek fogkeféink, családi fényképeink, noteszeink, okirataink. A máglyarakás mellett Engerli állt, aki időközben felöltözött, és pipákat, cigaretta-szipkákat gyömöszölt a zsebébe, valahányszor az ávós elfordult.
Mire nadrágomba bújtam, már porzott a zápor. Az esőben eltűnt a hegy, és eltűntek a további, tarka fák is. Csupán a tisztás szegélye és az erdőszéli sziklák mohájának kékeszöldje látszott; kis, önmagába zárt, zöld pokol, az égő celofán kénsárga, sistergő lángjával a közepén.
*Lengécske lelkecske, te drága,
testemnek vendége és társa... (Hadrianus császár halálos ágyán írott verséből)"

Faludy György - Pokolbéli víg napjaim /részlet/
 
 
0 komment , kategória:  Fekete István – novella  
Fekete István – novella
  2010-01-19 07:35:06, kedd
 
 



,,Vannak temetők, melyekből a múlandóság réme huhog felénk, vannak, melyek rideg kőerdejükkel messziről ráfeküsznek a szívünkre, és vannak, melyek olyanok, mint a csendes falusi kertek, hol magától nő a jácint, szabad benne halkan nevetni, hiszen a méhek is zümmögve dúdolgatnak a virágokon, és a napsugár is tűnődve el-elszunnyad a sírok közének pihenős völgyében.
Ilyen volt a mi temetőnk is.
Napsugaras nyáron, puha, álmodó télen. Tavasszal ott nyílott az első virág, és az ősz fáradt mosolygásában ott volt a legtöbb ragyogás...
És más temetők a falu végén vannak, kint, a legutolsó zsellérház után, hol már a koldus is jó éjszakát mond, és ha - ne adj Isten! - valaki télen határozza el magát, hogy kiköltözik, hát a gyászoló rokonság legkegyesebb gondolata is beleragadnak a térdig érő sárba, és a keményebb szívűek nem is átalják megmondani, hogy a boldogult bizony - isten nyugtassa - várhatott volna tavaszig.
Nem úgy a mienk! A mienk a faluban volt, mint az iskola vagy a templom, és ha az emberek hajnalonként munkára mentek, beköszöntek a nagykeresztnek, s ez azoknak is szólt, akik a kereszt két ölelése tárt karja alatt pihentek...
Így aztán a falu együtt élt a temetővel.
A tavasz nem kerülte el, a nyár ellustálkodott benne, az ősz különös gonddal festette sárgára, pirosra, és a tél lágyan szórta kemény markából a hópelyheket, hogy békén alhassanak, akiknek az elrendeltetett. Nekem két kistestvérem is künt lakott a temetőben, nagy fenyők árnyékában, de nem akarták soha, hogy azért én szomorú legyek. Sőt úgy éreztem, segítenek is néha, amikor játék közben az ő fáik mögé bújtam...
Szinte velünk játszottak, és jól éreztem közelségüket, ha ott feküdtem a földön. Tudták titkaimat...
Csak egy nap volt, amikor ünnepélyesek lettek, és elgondolkodók: mindenszentek napján! Sírtakarójuk ekkor kivirágzott, keresztjük karjára koszorú simult, és én is ünneplőben jártam-keltem a temetőben.
Alig ismertünk egymásra.
A nagy fenyők mereven álltak őrt, a kápolna kis harangja siránkozva kereste hangját a hosszú hallgatás után, s a sírokon égő gyertyák gyászos lobogása mindenáron azt akarta, hogy szomorúak legyünk.
Amikorra a mi gyertyáink is leégtek, már alkonyodott. Édesanyám keze megsimogatta a kereszteket, és elgondolkodva azt mondta, hogy egy keveset maradhatok még, ha akarok.
Csak erre vártam. a nagy fenyők tövében elrejtett egész csomag karácsonyfa-gyertyát elővettem, és amikor csendesen beosont a temetőbe az est, a kistestvérek sírján már ötven szál gyertya ontotta az én pajtáskodó szeretetem fényét. Huszonöt piros, huszonöt fehér.
A fenyők súgtak-búgtak, és én tudtam, hogy nekem szólnak.
Aztán elmúltak a fények, hétköznapos meleg másnapok lettek, és én már rég elfeledtem a mindenszenteki gyertyákat, amikor ijesztő dolog történt.
Egyik este az apám a bolti könyveket nézegeti, és megszólal:
- Egy csomag gyertya. Miért itt veszik a gyertyát? A városban olcsóbb...
Anyám is megnézte:
- Én nem hozattam. Mari, miféle gyertya ez?
Mari se tudott róla.
Ekkor már vörös voltam, és apám rám nézett.
- Te vetted?
Nem szóltam.
-Te vetted?
- Igen...
- Gyere be a szobába.
Tudtam, hogy kikapok, de nem a verésre gondoltam. A két sírra a lobogó gyertyákra...
A szobában sötét volt.
- Hazugságon már rajtacsíptelek - mondta tompán az apám -, most már lopsz is. Mert ez lopás - és a szekrény tetejéről levette a pálcát. Hova vitted azokat a gyertyákat?
Hallgattam. Istenem, hát hova vittem volna?
- A Kicsik sírjára - és kezembe temettem az arcom. - A temetőbe.
Csend lett. Sóhajtó, nagy csend. A pálca koppanva hullt vissza a helyére, és emlékek zsongtak föl a sötétben, melyeket én nem ismertem.
- Azért szólhattál volna - mondta csendesen az apám, és nehéz léptekkel kiment a szobából.
Ekkor úgy éreztem, a nagy felhők felállnak mellettem, susognak valami vigasztalót, de a szívem mégis megrázta valami rég elmúlt bánat, s azért halkan elsírtam magam."

Fekete István - novella részletek
 
 
0 komment , kategória:  Fekete István – novella  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 5 
2018.11 2018. December 2019.01
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1975
  • e Hét: 10733
  • e Hónap: 37979
  • e Év: 2102960
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.